Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Talán három, legfeljebb négy nap telhetett el azóta, hogy legutóbb találkoztunk. Értek a nők nyelvén, azonban Imogen nem egy átlagos nő, így fogalmam sincs, hogy nála ez hosszú idő, vagy túl gyors, éppen ezért jöttem így. Az egy-két nap túl hamar viszontlátás, talán elijesztem vele, az egy hét pedig nagyon hosszú, úgyhogy valahol a kettő között akartam lavírozni. Azonban most, hogy jobban belegondolok, miért is aggódtam én ezen? Elvégre nem beszéltünk meg semmi konkrétat, mindössze csak annyit, hogy nem lesz nyugta tőlem, amit… amit komolyan is gondoltam. Kedvelem Imogent, és nem csak azért, ahogyan kinéz. Tetszik a jelleme, sokkal inkább, mint a jégkirálynő, akit először kellett megismernem, majd utána Annabelle-t. Fura, hogy a harmadik találkozásnál ismertem meg csak az igazi Imogent, de jobb később, mint soha? Na, akár ez is lehetne az idejövetelem összefoglalása, tökéletes válasz, ha esetleg mégiscsak túl későn jöttem, bár… bár mihez képest, igaz? Ha nem volt megbeszélve semmi, akkor nem is baj az, ha az ember késik a helyszínről, márpedig nekem soha nem volt a pontosság a legfőbb jellemzőm. Elég szétszórt tudok lenni, és hajlamos vagyok néhány dolgot figyelembe se venni, a lustaságról már ne is beszéljünk, bár az szerintem minden férfinál játszik, igaz? Tudom, hogy hol van a színház, ahol játszik, csak azt nem tudom mikor van ott ő is, viszont most állítólag próba van, úgyhogy itt kell lennie, igaz? Halkan pusmogok be az nézőtérre, és még mielőtt szemet szúrnék a rendezőnek, vagy akárki is van itt, inkább leülök a hátsó sorban és kíváncsian pásztázom a színpadot, hátha meglátom a nőt, aki miatt idejöttem. Hoztam magammal virágot, csokit is, szóval ha esetleg haragudna rám, akkor talán ennyi elég lesz ahhoz, hogy kicsit enyhíteni tudjam a dolgot, viszont igazából épkézláb ötletem sincsen arra, hogy miért haragudna rám. Nekem is van életem, munkám, nem is beszélve arról, hogy apám személyiségét is be kéne fejeznem. Nem tudom miért érzem magam hibásnak, pedig egyáltalán nem vagyok az, ugye? Biztos ő is tudja, hogy nekem is van életem, még ha elégé felszínes és egyszerű is. Nem engedek belátást másoknak a színfalak mögé, így azt sem tudhatják, hogy több van azért az én életemben, mint első pillantásra látszik. Nem lehetőségekkel van tele, hanem bűntudattal és megbánással, amit nekem kell helyrehoznom, és ha addig élek is, de rendbe hozom apám és anyám életét. Ettől pedig már csak néhány óra választ el, de nem tudtam tovább várni, úgy döntöttem, hogy eljövök és találkozom Imogennel. Már csak meg kéne őt találni…
- Persze, nem is azonnal, csak majd... egyszer, ha alkalom adódik rá. - megértem én, hogy az élete rossz részeiről nem szívesen mesél, én sem, de valahol ez is hozzátartozik az emberhez, ez is a részünk, egy is a megismerés része. Akkor tud igazán mindent a másikról, ha a múltja nehézségeit is ismered, akkor tudsz róla tényleg sokat, ha tisztában vagy vele mint ment keresztül, hogy mi formálta olyanná, amilyen lett, hogy mi alakította az életét, hogy mi befolyásolja a mostani tetteit is. Szeretnék többet tudni róla, de nem akarom erőltetni, ő tudja, hogy mikor szeretne nekem megnyílni jobban is. Most az is elég, ha csak tudom, hogy van rá igénye majd egyszer, remélhetőleg a közeljövőben és nem valamikor jó messze a mosttól. - Nem hiszem, hogy örülnöm kéne annak, ha másnak is rossz. - mosolyodom el finoman, mert hát így van nekem attól nem lesz jobb, hogy neki is rossz volt és rossz embernek is tartanám magamat, ha így gondolkodnék, szóval nem... nem jó nekem az, ha neki se ment egy könnyen a tervezés, maximum nekik annyiban jobb, hogy e nélkül is jól alakult az élete, míg az enyém enyhén szólva is félre csúszott. Számomra talán jót tett volna, ha tudok előre tervezni, de sajnos nem volt esélyem rá, túlságosan hirtelen és gyorsan történtek meg a dolgok. Mint ahogyan ő is váratlanul és felettébb hirtelen lépett be az életembe. Mondhatni, mint egy villám csapás, csak annyival, hogy leült mellém meginni egy kávét és szó szerint mindent felforgatott körülöttem, csak épp szerencsére jó értelemben véve. Persze egyelőre még nem tudhatom, hogy tényleg jó lesz-e a történetünk végkimenetele, de azért reménykedni szabad igaz? Talán, a tudja, hogy megbízom benne, akkor majd igazán igyekezni fog, hogy tényleg ne ártson nekem véletlenül sem. - Igazán. Már így is sokat tettél értem, nem is lenne fair többet várnom. - halványan elmosolyodom. Persze, hogy jól esne a bizonyosság, tudni, hogy tényleg szeretne velem lenne, hogy tényleg van ennek az egésznek értelme és hogy nem csak én sérülök majd a végén, ha aztán túl sok időt töltök vele és bennem kialakul valami, benne viszont nem. Fogalmam sincs, hogy mi lehet a vége, hogy jó lesz majd mindkettőnknek, vagy valakinek nem, de ettől még nem akarok ráerőltetni egy döntést, amiről még fogalma sincs. Nem mondom, hogy jól esik, hogy ennyire bizonytalan, de mégis mit tehetnék? Kivárom a soromat mondhatni, kivárom, hogy mikor lesz majd rendben az életem úgy igazán, mert egyszer muszáj neki. Mindenkinek jár a happy end, vagy ez csak a mesékben van így? Úgy érzem, hogy én már így is túl sok negatívumot kaptam eddig, jó lenne legalább egy kicsit elhagyni ezeket és csak megpróbálni élvezni azt, ami van, nem gondolni a következményekre. - Tökéletes lesz, most szinte bármit meg tudnék enni. - nevetek fel röviden. Na igen abban sem vagyok biztos, hogy a reggelim nem maradt otthon befejezetlenül. Határozottan éhes vagyok már, és ahhoz, hogy ezen javítsak kelleni fog végre az az átöltözés is, valami lengébbe, valami könnyedebbe, ezért próbálok célozni neki arra, hogy most ez következne. A kérdésére végül csak lassan bólintok egyet. - Jól van maradj, de... megígéred, hogy nem fogsz lesni? Vagy ez túl nagy kérés? - meglátjuk, legyen akkor így. Hátha megérti, hogy talán nagyobb a varázsa annak, ha én önként döntök úgy, hogy megmutatom magam, mintha leskelődik. Egy egyszerűbb fekete ruhát veszek fel végül, de azért a táskámba kerül egy vékonyabb kardigán biztos, ami biztos. Nem figyelem, hogy leskelődik-e, inkább én is elfordulok, az a biztos, és amikor készen vagyok, akkor lépek hozzá, hogy belé karoljak. - Na mutasd meg gyorsan azt a jó helyet. - mielőtt még tényleg éhen találnék itt halni.
- Ezek nem valami vidám témák, ráérnek később is kitárgyalni. – a szüleim, az életem…. nos, nem mindig volt ilyen könnyű. Ez csak a látszat, de igenis vannak benne nehézségek. Szegénységben nőttem fel, ez a változás, ez a könnyed élet egy menekülő útvonal volt, és egy pillanatig sem gondolkodtam azon el, hogy vajon egyben a helyes út is ez lenne-e. Tönkretettem a szüleimet, pedig nem akartam, a képességem tört elő belőlem, amit először apám bánt meg, aki több, mint egy évtizeden át élt úgy, mint egy kutya. Anyám pedig… nos, őt nem így tettem tönkre, de ez nem változtat semmin. Miattam alázkodott meg, engem tartott el a lelkét is kidolgozva, míg végül nem maradt belőle semmi. - Ha ez megvigasztal, nekem se ment. – mondom egy rövid mosoly erejéig. Na igen, a tervezésben nem vagyok valami jó. Képtelen vagyok a holnapomat elképzelni, nemhogy az életemet néhány év múlva. Van, akinek ez megy, és van, akinek nem, én is az utóbbihoz tartozom. Egyesek letelepednek, családot alapítanak, házat építenek, mások pedig vándorolnak, sátoroznak, és amint megunják az adott helyett, tovább is állnak. Ez voltam én. Féltem attól, hogy bármi is működhet, féltem attól, hogy az életemet előre meg kell terveznem. Mindig is a spontán, váratlan dolgokat kedveltem az életben. Mert végső soron erről szól, nem? - Köszönöm, sokat jelent. – tényleg sokat jelent az, hogy megbízik bennem. Felszabadító érzés, ugyanakkor kicsit olyan is, mintha béklyókba vert volna. A bizalom egy nagyon fontos dolog, de ugyanakkor nagyon törékeny is. Vigyázni kell rá, gondozni, mert ha elhanyagoljuk, az rosszabb, mintha elvesztenénk. A bizalom egy örömteli, mégis rémisztő dolog tud lenni. Örül az ember, hogy bíznak benne, de fél, hogy mi lesz, ha elrontja. Hiába mondják, hogy nem szabad előre gondolkodni, ez önkéntelen, így is úgy is ezt fogja tenni az ember. A természetét senki nem hazudtolhatja meg. - Igazán? – kissé azért meglepődöm a szavain. Ezt biztos nem mondta volna más. Egy másik ember erősködött volna, hogy döntsem el mit akarok, mert kíváncsi, mert tudni akarja azt, amit még én sem tudok. Fura, hogy Imogen ezzel ellentétben hagyja, szabadságot ad, nem vár el döntést, amit nem gondoltam át, amiben nem vagyok biztos. Akármilyen furcsa is, de a szívnek is szüksége van a biztonságra. Nem ugorhatunk csak úgy fejest valamibe, amiben nem vagyunk biztosak, mert abba nem csak belesérülhetünk, hanem belerokkanhatunk. És miért nyomorítsuk meg magunkat a semmiért, ha két kanyarral odébb vár minket az igazi jólét? Nem tudhatjuk persze, de kockáztatni akkor sem mindig éri meg. -Tudok egy egész jó kis helyet, isteni ételeket csinálnak! – igaz, nem valami puccos hely, inkább a szegényebb népek járnak oda, de én szeretem azt a helyet ,kiskoromban mindig ott reggeliztünk hétvégenként, és a tulajjal a mai napig jóban vagyok. Az ember mindig visszatér a gyökereihez, nekem pedig hiába van pénzem, lélekben megmaradok annak a szegénycsaládból származó gyereknek, aki mindig is voltam. És ő is mondta, hogy kíváncsi, legalább láthatja hol nőttem fel, ez is hozzátartozik az életemhez, igaz? Tudom, nem a legizgalmasabb rész, de minden történetet a legelején kell elkezdeni, hogy ne zavarodjunk bele, igaz? – Majd igyekszem úgy mesélni magamról, hogy minél kevesebbet tudjon meg rólam. – biccentek mosolyogva, majd egy pár pillanatig szemöldök ráncolva nézek rá, de végül csak leesik mit is akar. – Menjek ki? Nem elég, ha elfordulok? – persze, kimegyek én, ha annyira akarja, de szívesebben maradnék inkább bent. Sok nőt láttam már ruha nélkül, de megtudom érteni őt, viszont azt nem ígérhetem, hogy ne keresnék lázasan megoldást arra, hogy egy pillanatra láthassam őt. Férfiból vagyok, sajnos ez már csak ilyen.
- Még mindig alig tudok rólad valamit tudod ugye? A szüleidről, az életedről... hogy volt-e már valaki fontos neked. - mondjuk tény, hogy olyan sokat ő se tud még rólam, csak azt az egy nagy csalódást és a kettős életemet, de még vannak dolgok, amikről nem sok fogalma van, a kis hátrányomról, a balesetről, az árvaházról, de végül is van még időnk megismerni egymást, ha mindketten úgy akarjuk, csak nehéz, ha esetében alig lehet valamit kideríteni róla. Nem azt mondom, hogy szándékosan titkolózik, egyszerűen csak valahogy nem terelődött még erre a téma, és valahogy úgy is érzem, hogy nem szívesen nyílik meg, nem szívesen beszél magáról, pedig engem tényleg érdekelne, tényleg tudni szeretném, hogy ki ő, hogy milyen volt a gyerekkora, hogy mi miatt lett ilyen a jelleme, az életet. Mindennek meg van az oka, ennek is meg kell, hogy legyen nem igaz? Csak hát faggatni nem szeretném, az lenne a jó, ha magától tudna megnyílni nekem, ha önként és szívesen beszélne magáról, mert neki is fontos lenne, hogy kicsit jobban megismerjem, hogy tudjak róla olyasmiket is, amiket mondjuk mások nem. - Mondjuk eddig is próbáltam egyedül megoldani és megtervezni az életem, bár nem igazán sikerült jól. - mosolyodom el egy apró vállvonással. Na igen, nem volt a legjobb döntés az, hogy ilyen életem lett, de sok más választásom sem volt sajnos. Viszont ez nem azt támasztja alá, hogy olyan profi lennék döntéshozatalban. Na nem azt mondom, hogy neki kellene döntenie helyettem és megoldania az életemet, amit én nem tudok, de azért nem vagyok ellenére annak ha segít. Persze a lányom esetében ez más, nem tehetek semmit sem azon kívül, mint hogy várok türelmesen, hogy mikor jön el majd az az idő, amikor már könnyebb lesz, amikor elfogadja, ami történt, amikor majd ő dönt úgy, hogy meg akarja ismerni az anyját. Addig marad a várakozás, de miután vártam már hosszú éveket ez talán már kibírhatóbb. Egyet viszont tudok még a magam bizonytalanságaival együtt is, hogy nem akarom, hogy valamikor is belenyúljon a fejembe. Még egy apróság miatt sem, akkor sem, ha valami iszonyatosan fáj, akkor sem, ha azt látná, hogy nem tudom elviselni, mert majd megoldom, megbirkózom mindennek, mert meg kell. Nem akarok kiskapukat, vagy könnyebb megoldásokat, az élet nem erről szól. - Rendben van, hiszek neked... bízom benned. - bólintok is még mellé egyet, ahogy kifejezetten komolyan szólalok meg. Tényleg bízni akarok abban, hogy nem tenne ilyet, soha semmilyen körülmények között. Inkább bántson meg, inkább tegyen olyat, ami fájna, de nem akarom, hogy az legyen a vége, hogy kitöröl bármit is a fejemből, vagy akármin is változtatni próbál, mert azt biztos, hogy nem akarom. - Akkor kezet rázhatunk, bár én sok mindenben voltam már bizonytalan, de... azt hiszem csak tedd, amit szeretnél, aztán majd meglátjuk. - benne van mindig a pakliban, hogy a vége nem sül el jól, de nem jó, ha az ember mindig csak meg se meri próbálni, mert akkor nem is nyerhet nem igaz? De legalább próbálkozik, ezért mosolyodom el, amikor megszólal újra. - Nincs más dolgom és szívesen veled töltöm a napomat. És... éhen halok! - elmehetünk ebédelni mondjuk, rég volt már az a reggeli és azóta elég sokat próbáltunk, úgyhogy mindenképpen jó lenne egy kis kikapcsolódás és egyértelmű, hogy szívesen töltöm vele az időmet. - Talán azért jó is van abban, hogy nem ismerlek még igazán. Folyton meg tud lepni, viszont... most átöltöznék valami egyszerűbbe. - pillantok futólag az ajtó felé. Nem akarom direkt kiküldeni, az is elég lehet ha megfordul, és persze megígéri, hogy nem leskelődik.
- Nyugodtan faggathatsz, csak nem biztos, hogy mindenre választ is kapsz. – mondom kedvesen mosolyogva. Nem akarok én annyira titokzatosnak látszani, egyszerűen csak… csak vannak dolgok, amikről nehéz beszélni másoknak. Ilyen például Grace, vagy a szüleim. A szüleimnek tönkretettem az életét, pedig nem akartam, Gracet pedig én magam löktem el, csak mert megijedtem. Általában csak rosszat okozok azok életében, aki fontosak nekem, és félek, hogyha esetleg mindezt megtudná Imogen, máshogy nézne rám, mint most. Bűnösként, mint egy gyávára, és igaza is lenne, az egészben ez a legrosszabb. Tényleg gyáva voltam és gyenge, nem lett volna jogom csak úgy belepiszkálni a fejébe, dönteni helyette egy ilyen kérdésről, de így láttam… jónak, fájdalom mentesebbnek. Nem volt helyes, de így kellett lennie. Néha meg kell hoznunk olyan döntéseket, ami mások szemében rossz emberré tesz minket. Ezek a legnehezebb döntések az életben, és ezeket valakinek meg kell hoznia. Ez voltam én, mondhatnám, hogy megmentettem ettől Grace-t, de ez nem igaz. Ő nem tette volna meg, ő erős volt, kitartott volna mellettem, a kapcsolatunk mellett… csak én voltam ilyen, csak én nem láttam benne többet. Vagyis nem. Láttam benne többet, és pont ez ijesztett engem meg. Egészen addig nem volt semmi és senki olyan az életembe, akit úgy kedveltem volna, mint őt. - Rendben van, mert az életedet neked kell élned és megtervezned, én csak erre adtam lehetőséget. – segítettem neki, de nem élhetek helyette, és nem is akarok többet senki helyett élni. Elég volt egyszer, többé nem menne. Apám és anyám… én nem akartam ezt tenni velük, én nem akartam, hogy így végezzék, pont ezért tettem velük azt, amit. Új élet, új gondolatok és emlékek, de mégis ugyanaz a személyiség. Ugyanazok maradtak, ugyanúgy szeretik egymást, csak most nem kell szegénységben élniük és felnevelni egy gyereket, hanem élhetnek kényelemben, felelősség nélkül akár, vagy vállalhatnak új gyereket… akármit, én csak szeretném, ha ismét boldogok lennének, ott, ahol én nem vagyok, mert csakis bajt hoznék a fejükre, és abból egy életre elég volt, nem szeretném, ha miattam lennének több fájdalomnak és szenvedésnek alávetve. Kemény életük volt, fájdalmas, értem tettek mindent, és én nem háláltam ezt meg elégé. Apámat véletlen intéztem olyan csúnyán el, anyám pedig… nos, ő nem közvetlen miattam, de akkor is az én hibám, hogy úgy élt, ahogy. Jobbat érdemelt volna, egy tökéletes életet, ezt pedig most meg is fogja tőlem kapni. Már évek óta dolgozom ezen, és most már csak napok kérdése, hogy sikerüljön, és boldogan élhessenek, míg meg nem halnak, pont, mint a mesékben. - Esküszöm, hogy nem nyúlok bele a fejedbe, soha nem nyúltam, és soha nem is fogok, rendben? – még a kezemet a szívemre is helyezem, a másikat pedig felemelem. Kevés dolog van, ami számít nálam, de ilyen az, ha megígérek valamit. Nem piszkálok bele a fejébe, nem fogom elkövetni újra ugyanazt a hibát, mint régen. Azt akarom, hogy lássam mi lesz ebből, hogy mit akarok, hogy mi lesz, és szeretném ezt, minden szépségével és bajával együtt. Nem akarok a fejében turkálni, kedvelem őt. Persze, Grace-t is kedveltem, mégis megléptem ezt, igaz? De ez most… más. – Nem tudom, hogy mit akarok, vagyis… talán csak nem akarom tudni, életemben nem voltam még semmiben sem ennyire bizonytalan. – csoki, virág, eljöttem, de… de miért? Azt hiszem tudom, vagyis inkább sejtem ennek az okát, csak nem akarom kimondani, mert akkor valóság lenne, akkor visszafordíthatatlanul megtörténne, nekem pedig szükségem van arra, hogy biztos legyek magamban. Nem tudok beleugrani ebbe csak úgy, és szerintem ő sem, ő is élt már elég csalódást át, hogy ne higgyen mindent aranynak, ami fénylik. Bizonytalan vagyok, életemben talán először, és ez egyszerre ijesztő, illetve örömteli ez. Valami új, ismeretlen érzés, de mégis olyan sok fájdalmat sejtett magában… - Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy… szeretném veled tölteni a napomat? Persze csak, ha nincs más dolgod ma már. – ezt a napot, és… és talán a többit is. Talán. A bizonytalanság alapja.
Tényleg nem értem őt, vagy legalábbis nem könnyen tudok kiigazodni rajta. Olyan... nem is tudom szavakba önteni, különös egy fickó. Parkba menne velem sétálni és tényleg úgy érzem, hogy... jön a virággal és ez az egész, miközben... szavakba is nehéz önteni. Nem akar semmi különösebbet, vagy legalábbis ezt hajtogatta eddig, nem akarja, hogy bármiből is fájdalmas emléke legyen és ennek ellenére mégis itt van, mert mintha mégis... szeretné, csak ő maga sem teljesen biztos benne? Azt hiszem ez az, amin nem kellene komolyabban gondolkodnom, hiszen én magam sem tudom, hogy mennyire vagyok alkalmas rá, hogy bármibe is belemenjek, hiszen én is félek a csalódástól, nagyon... hiszen nekem már meg volt, neki ellenben még nem. Sokkal jobban félünk, ha már egyszer ledobott a ló, mintha még nem is ültünk rajta és nem tudjuk, hogy mennyire lehet fájdalmas, amikor megtörténik. De persze attól még ugyanúgy félhet tőle ő is, ez teljesen érthető, csak talán nekem ez kicsit más. - Ne faggassalak róla ugye? - pillantok rá éppen hogy csak futólag, mert tényleg nem biztos, hogy van ehhez közöm, sőt... szinte biztos, hogy nem olyan lenne a kis történet, amit szívesen hallanék, de persze ki tudja. Igaz, hogy néha jobba az édes tudatlanság, de néha... rossz, ha valamire alapozol, aztán jön a nagyon nagy pofon, amikor aztán kiderül, hogy mi is a helyzet igazából. Fene tudja, hogy miket őriz a múltjában, jó eséllyel valami olyat, ami komolyabban érintette és hatással volt az életére, no meg a gondolkodás módjára. A nagy kérdés csak az, hogy ez változhat-e, mert láthatóan szeretné, ha változna, de attól még egyáltalán nem biztos, hogy ez sikerül is, én pedig azért kifejezetten félek tőle, hogy csak egy félresikerült próbálkozás leszek, amit aztán végül el lehet dobni, amikor rájön, hogy még sem volt jó ötlet. Abban viszont igazam volt, hogy úgy sem tudom őt meggyőzni arról, hogy akár igazam lehet abban, hogy a képessége nem fair másokkal szemben. Tényleg kíváncsi vagyok rá, hogy ha valaki befolyásolná a szabad akaratát, akkor is így lenne-e ezzel? Akkori s gond nélkül rántaná meg a vállát, csak mert ez egy képesség, adottság és akkor már élni kell vele? - Tudom Gareth, nem is várom, hogy mindenben egyengesd az utam, az... lehetetlen is lenne. - nem a jótevőm, vagy a védő angyalom, erről szó sincs, egyszerűen csak valaki, aki segített egy hatalmas probléma megoldásában és valaki, akitől ennél amúgy sem fogadhatok el többet, mert nem lenne fair. Nem az ő dolga, hogy megoldja az életemet és én tényleg nem is várom el ezt tőle. Majd minden bizonnyal sikerül nekem, ha pedig nem... akkor csak egy újabb kudarc, amivel kénytelen leszek megbirkózni és néhánnyal már sikerült, tehát minden bizonnyal ez is sikerülne, miután nem lenne más választásom. A szavai viszont meglepnek, sőt talán inkább úgy mondanám, hogy nem kicsit blokkolnak le. Tehát volt valaki, és ha jól értem, akkor annak a valakinek talán kitörölte saját magát a gondolatai közül... az emlékét, az érzéseket. Talán szerette is azt a nőt, csak nem eléggé, vagy annyira félt tőle, hogy nem hagyta neki? Egy pillanatra lehajtom a fejem, csak aztán fordulok felé most már teljes testtel. - Mit szeretnél tőlem... igazán? Virágot hoztál, csokit, eljöttél... ez az egész... És ha nem tetszik valami, vagy nem úgy alakul, ahogy gondolod, netán csak megijedsz, akkor egyszerűen törölnéd magad a gondolataim közül? Ez ilyen egyszerű igaz? Meg tudsz nekem esküdni rá, hogy sose tennél ilyet? Sose nyúlnál bele a fejembe semmilyen körülmények között? - hát erről beszéltem. Percről-percre mást gondolok. Elbizonytalanít, miközben már kezdek bizonyosságot nyerni. Mindig jön egy újabb pont, amikor megint nem tudom, hogy mit is szeretne és e miatt azt hiszem azt sem, hogy én mit szeretnék. Zavaros... finoman szólva, és leginkább azt hiszem azért, mert részéről az, ő maga nem tudja, hogy mit akar, hogy miért van itt.
- Egy séta veled a parkban, a virágokért azért nem lennék ennyire oda. – mondom neki mosolyogva. A virágok érdekelnek talán az egyik legkevésbé ezen a világon. Egyesek ezt talán felrónák valami hatalmas hibának, de én egyszerűen csak betudom annak, hogy felesleges dolog. Persze, nyilván van valamiféle jelentése annak, ha a másiknak virágot adsz, de én eddig ezt teljesen figyelmen kívül hagytam, és ami azt illeti, most se igazán tudom, hogy miért hoztam, de láthatólag örül neki, úgyhogy akkor már nem is számít az ok, lényeg, hogy hoztam és kész, igaz? Néha-néha azért elvétve még én is tudok úgy viselkedni, ahogy kell. - Nem is rossz, jól látja a dolgokat! – félek kötődni…. igen, azt hiszem ez már a múltamból is kiderült előttem, de való igaz, hogy értek negatív hatások. Kezdve apámmal, aki miattam élt évekig úgy, mint valami kutya, aztán anyám, aki miattam alacsonyodott le odáig, hogy kihúzni is életveszélyes volt onnan. Grace pedig… eleinte negatív hatással volt rám az emléke, annak az emléke amit tettem vele, de most már kicsit úgy érzem, hogy jól döntöttem, ő jobbat érdemelt volna, mint én, és tudom, hogy ez csak egy újabb kifogásnak hangzik, de nem érdekel. Gyáva voltam, és nem hagytam, hogy döntsön, mert rosszul döntött volna. - Ez csak nézőpont kérdése Imogen, ami másnak csalás az nekem természetes. – vonom meg a vállamat. Engem aztán a legkevésbé sem érdekel az, hogy mit gondolnak mások a képességemről és arról, ahogyan felhasználom. Kaptam egy ajándékot az élettel, butaság lenne vele nem foglalkoznom, nem kihasználni azt, amit tudok. Én élhettem így az életemet, egyszerűen, mint a faék, mert van valami olyan a birtokomban, ami nem mindenkinek adatik meg. Ez nem csalás, nekem ilyen az életem, nem olyan behatárolt mint a legtöbbeknek, viszont félreértés ne essék, nem szoktam bankokat rabolni, vagy bármi hasonló. Nem élek vissza vele, csak használom belátásom szerint. - Igen, de sajnos ebben már nem tudok segíteni, ez a lányod és a te dolgod. – eresztek meg egy mosolyt az irányába. Na igen, ez családi ügy, amibe nekem egyáltalán nincs beleszólásom, és nem is szólnék bele. Nem akarom azt, hogy csak én változtassak meg mindent. Segítettem, megteremtettem a lehetőséget, megadtam a kezdőlökést, de neki kell végigmennie az úton és felépíteni az új életét, én ebben bármennyire is akarok, nem tudok segíteni, már így is elég sok ember fejében rendeztem át dolgokat, és megtenném újra, de ez a helyzet most kivételt jelent, nem hinném, hogy szeretné, ha a lánya fejében kutakodnék. A kérdése hallatán kicsit furcsán nézek rá, elgondolkodva azon, hogy ezt vajon honnan veszi, és ekkor jut eszembe, hogy elszólhattam magamat véletlen. Vagy talán mégse annyira véletlen volt? – Igen, egyszer sikerült. – és egy nagyon szép szakasza volt az életemnek az az idő, de én mégis eldobtam. Eleinte nagyon bántam, de ma már nem érzek így, tudom, hogy ezt kellett tennem, és nem is bánom annyira, mert mint kiderült, nem ő volt az, akire mondhattam volna, hogy az Igazi. Talán ő valahol máshol van, vár rám, esetleg nem is létezik, csak egy mese az egész szerelem. – A kapcsolatunk szép volt, de… de véget vetettem neki, fájdalommentesen. – legalábbis Grace számára, mert nekem sokáig egy fájópont volt ez az életemben, de… de túléltem. Az ember bármit képes átvészelni, ha van szorult belé egy kis küzdőszellem.
- Egy sétát a parkban? - meglepetten mosolyodom el. Túlzó gondolom, amit mondott. Epekedve vár egy sétát a parkban, ahol megpróbálom bebizonyítani neki, hogy nem minden virágnak egyforma az illata? Ilyet se túl gyakran hallani azt hiszem, de hát legyen így, remélem, hogy talán azért van így vele, mert velem mehet. Remélhetőleg nem lenne számára mindenkivel egyforma sétát tenni a parkban. Néha én is érezhetem magamat különlegesnek nem igaz? Nem volt még rá példa... nem túl sokszor, maximum azt éreztem, hogy különlegesen rossz helyzetben vagyok, hogy különlegesen... fájdalmas életet kaptam, de pozitív értelemben sosem. Az utóbbi hetekben viszont... egy kicsit tényleg úgy érzem magam, mert itt van egy pasas, egy fura pasas, akin nehéz kiigazodni, de mégis valamilyen meglepő módon érdeklődik irántam. Leült az asztalomhoz, bókolt már az elejétől és változtatni akart az életemen és még most is itt van mindenféle ígéret nélkül, egyszerűen csak mellettem áll és nem is tudom elmondani, hogy ennek milyen nagyon örülök. Persze azért nem fogom egyelőre nyíltan a tudtára adni, már így is eléggé elbízta magát másoknak hála. - Mert úgy gondolom mindenki azért lesz olyan, amilyen, mert az élete úgy alakul, ahogy. Te... nem kötődsz túl könnyen, aminek meg lehet az oka, gondolom valami negatív hatás, vagy hatások. - senki sem lesz magától valamilyen, mindenkire hat az élete és a körülményei ez egyértelmű. Esetében ott van a képessége is, de biztosan nem szállt volna el tőle akkor, ha lett volna mellette olyan, aki a földön tartja, legalábbis eléggé küzd érte, hogy ne legyen lehetősége túlságosan beképzeltté válni. Valami miatt viszont ilyen lett és nekem valahogy az a sejtésem, hogy voltak rossz dolgok az életében, amik miatt erre került sor, aztán persze csak még több rossz dolgot generált, ami nem túl jó, de hát... gondolom így volt könnyebbe kezelnie az életét. - Ha más tenné ezt veled, akkor se lenne zavaró? Akkor se lenne csalás? - pillantok oldalra, mert azért ez érdekel. Mondtam már párszor, hogy azt használni, amit tud szerinte fair, szerinte egyáltalán nem olyasmi, amit nem ér megtenni másokkal szemben. Én tuti, hogy pipa lennék, ha belemászna a fejembe és átállítana dolgokat, vagy elültetne benne ezt-azt, de nem hiszem el, hogy ez neki ne jelentene problémát. De gondolom mindig az a könnyebb, ha a jó oldalon állsz, mint a szakáll, az is inkább a nőknek zavaró, a pasiknak nem szúr, így könnyen teszik meg, hogy meghagyják és nem vágják le igaz? - Remélem. Ha már ennyit dolgoztál érte, hogy normalizáld az életemet, akkor elég kiborító lenne, ha aztán mégis ezen bukna el az egész. - mosolyodom el. Próbálom én ezt könnyen venni, próbálom egyszerűen kezelni a dolgot, hiába, hogy nehezen megy, de már megtanultam megjátszani magam és sokkal egyszerűbb mosolyogni az életen, mint ülni a sarokban és bőgni, mert a lányom egyelőre kicsit sem kíváncsi rám. Majd lesz idővel, legalábbis nagyon remélem, mert akkor lesz tényleg és igazán értelme az eddigieknek és igazán szeretném, ha a lányom a lányom lehetne, ha már eddig nem lehettem az anyja. Persze az is benne van a pakliban, hogy soha nem fogad el majd, vagy sose tud tovább lépni azon, amit tettem, vagy amilyen életet éltem, de remélem, hogy mégis. - Egyszer már ezek szerint elég voltál? Mi... mi történt? - mondtam én, hogy a rossz dolgok, mindenkinek van a múltjában olyasmi, ami befolyásolja az életét, mindenkinek van a múltjában valami, ami változtat a jellemén rossz, vagy jó irányban. Talán volt egy nő, aki megbántotta, vagy pont fordítva? Nem akarok túlságosan tolakodó lenni, de attól még érdekel.
- Már most epekedve várom! – mosolyodom el szélesen. Nem is arról lenne szó, hogy nem vagyok képes megkülönböztetni a parfümöket, egyszerűen csak nekem nincsen orrom a virágokhoz, vagy csak nem is akarom megkülönböztetni őket, nem tudom. Azonban azt nem igazán hinném, hogy egy parkban ez megtudna változni, bár ha Imogennel megyek, akkor nyilvánvalóan nem a virágok fognak érdekelni, soha nem voltam az a nagyon romantikus alkat sajnos… sajnos? Inkább szerencsére. Persze, néha azért elmegyek abba az irányba, de egyébként hányni tudok a giccses és sablonos közhelyektől, amit egyesek megengednek maguknak. Úgy megnézném végre egyszer, hogy egy virágcsokor helyett valaki répacsokrot ad a másiknak. Az legalább különleges, és még el is lehet fogyasztani, nem úgy, mint a virágot. Vagy is de, mert azt is meglehet enni, csak ugye nem tanácsos, de ezt már mindenki saját maga döntse el, hogy neki mi a jó, vagy a finom. Nem tudom, hogyan áll ő ehhez, szerintem ő inkább az a romantikusabb alkat, de lehet tévedek. A csalódások és a tudat, hogy az élet bizony nem mindig a szép oldalát mutatja meg, elvihették őt egy olyan ábránd fele, hogy a romantikát részesítse előnyben, hiszen az mézes-mázos, sokszor köze sincs a valósághoz, és ami a legfontosabb: igen kelendő. - A tökéletes nézőpont kérdése, de… de mégis honnan veszed, hogy az élet igazságtalan volt velem? – kérdezem tőle kíváncsian. Az élet soha nem volt igazságtalan. Én voltam gyáva, vagy túlságosan is bolond, hogy eldobjam magamtól azon dolgokat, amik másoknak a világot jelentenék. A nő, aki szeret, és akit te is szeretsz. Szeretem azt mondani, hogy egy szerelem létezik csak a világon, de akkor mégis mi volt az, amit Grace iránt éreztem? Mindjárt más a dolgok fekvése, ha neked is közöd van hozzá. Azonban az is igaz, hogy minden bizonnyal nem az volt az igazi, ami kettőnk között volt, hiszen akkor még most is emészteném magam a történek miatt, de nem teszek ilyet, beletörődtem abba, amit tettem, elfogadtam a gyengeségemet. - Egy kicsit talán tényleg olyan, de szerintem nem csalás az, ha azt csinálom, amihez értek. – emberek fejében változtatni dolgokat. Persze, ezt mások csalásként könyvelik el, hiszen jóval könnyebb így nekem az élte, de én soha nem gondoltam magamra csalóként. Nem vagyok szélhámos, csak kihasználom azt, amit kaptam, és ezért egy pillanatig sem lesz bűntudatom. Mégis ki ne akarna könnyíteni az életén? Mégis ki foglalkozna azzal, hogy ez csalás? Mindenki úgy cselekedne, mint én, mindenkit magával ragadna a tudat, hogy képesek mindent megoldani. Egy élet, amit cinkelt kártyalapokkal játszhatsz. Kell ennél több? Nos, igen, de azért önmagában ez sem rossz. - Biztos vagyok benne, hogy jól fog dönteni. Ki ne lenne kíváncsi az anyjára, akit soha nem volt alkalma megismerni? – én legalábbis mindenképpen kíváncsi lennék rá. Tudom, hogy önmagában a rokonság nem jelent semmit, hiszen a vérnél több kell, hogy két embert összekössön valami különleges, de akkor is van ebben a helyzetben valami különleges, valami titokzatosság, és nem tudom elhinni, hogy ne akarná a lánya tudni azt, hogy miért alakult minden úgy, ahogy. Miért nem tudta őt megtartani az anyja és felnevelni, miért kellett másoknál élnie, másokat vallani szüleinek. Sok lehet ez egy gyerek számára, ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy ne érdekelné őt a dolog. - Ez aztán a fogós kérdés! Hogy mit akarok? Nem tudom. – mégis kitudja azt, hogy mit akar? Ez nem egy olyan dolog, amiről egyszerűen csak döntünk. Nem, ez ennél sokkal több, ezt érezzük, ezt vágyjuk, de semmiképpen nem fejben döntjük el, hogy mi az, amit szeretnénk az élettől. Nem tudom miért vagyok itt, vagy csak nem akarom tudni? Akárhogy is, a vége ugyanaz. Bizonytalanság magammal kapcsolatban, és éppen ez az, ami elől mindig is menekültem. A kiszolgáltatottság. – Talán, hogy… újra elég legyek, csak egyetlen egyszer. – mert egyszer bizony már elégnek bizonyultam, de végül úgy döntöttem, hogy én választok kettőnk helyett. Hogy hiba volt-e? Nem, nem hiszem, de nem is volt egy okos döntés.
Nem akarom én őt folyton megbántani, tényleg nem, ezért nem is mondom most ezt ki, mert nem lenne értelme. Egyértelmű, hogy egyszerűbb a buta libákat becserkészni, teljesen logikus, ő is tudja, én is tudom, de attól még nem kell mindent kimondani, és hiába mondta, hogy jól viseli a bántásaimat, attól még nem szándékozom folyton ezt tenni vele... ellene. Mégis csak kedvelem és segített is nekem, akkor meg miért akarnék ilyet tenni vele? - Ezt azért nem mondanám, akkor a parfümöknek is egyforma lenne az illata nem? Egyszer majd elmegyek veled egy parkba, nem virágboltba, az nem az igazi, de egy park, ahol frissek a virágok, egész más. Majd meglátod. - nem, nem minden virágnak egyforma az illata. Mind más, nem csak a külsejükben különböznek. Olyan ez, mint az embereknél. Az emberek is különböznek belsőleg és külsőleg is, nincs két egyforma. Maximum az ikrek, de a jellemük nekik is eltér, mint ahogy még az is megeshet, hogy két rózsa illata nem teljesen egyforma. De persze megértem, ez a férfiaknál talán valahogy így megy, nem tudják igazán meglátni a különbségeket ilyen apróságokban, mint a virágok, vagy épp a színek. Nincs barack, sárga van, és nincs málna, csak piros, de nincs ezzel baj, nem is lenne jó, ha a férfiak és a nők egyformák lennének. - Igen, én tudom jól, de... szerintem te is tisztában vagy vele, még ha mindig azt is mondod, milyen tökéletes az életed. - még sem az, hiszen, ha az lett volna, nem akarna változtatni, és itt van, tehát... úgy érzem akar. Persze lehet, hogy tévedek, hogy csak egyszerűen változatosságot akar. Nem ismerem őt igazán, nem mesélt túlságosan az életéről, nem mesélt a múltjáról. Valahol zavaró is a dolog, hiszen ő tud rólam szinte mindent. A képességemet nem... nem mindent róla, mint ahogy azt sem, hogy látom a hangokat, hogy igazából nem hallok, de ez valahogy nem olyasmi, amivel az ember kezdi, ha meg akar ismerni valakit, és még nem is kérdezte eddig, szóval... Tudom, hogy ő mire képes, legalábbis nagyjából, de kb. ennyi, valahogy nem is voltam igazán kíváncsi rá, hogy hogyan képes rá, vagy arra, hogy pontosan mi is az, amit tud. Talán így a jobb, nem kell tartanom attól, hogy esetleg velem is megtehet valamit, nem akarok azon gondolkodni, hogy vajon az én fejemet megzavarta-e már bármikor is. - Talán, ha az ő érdeke ezt kívánja, de tudod hogy nem szeretek mindent így megoldani. Olyan, mintha... csalás lenne. - én legalábbis így érzem. Nem fair, ha az életben mindig használsz egy kiskaput. Tény, hogy már így is elég bajom volt, eleget szenvedtem, nem akarok többet, de attól még nem szeretnék mindent így megoldani, nem lehet minden nehézséget egyszerűen átugrani. Majd valahogy lesz, majd valahogy csak megoldódik, én legalábbis minden erőmmel azon leszek, hogy így legyen. Szeretném, hogy az életem tényleg rendbe jöjjön és ennek még csak egy része az, hogy munka terén minden normalizálódott, de nem lenne jó, ha mindent ő oldala meg helyettem, mert ki tudja, mikor gondolja meg magát és mikor keres magának más elfoglaltságot. Ha rá alapozok, aztán mégis változik a helyzet, akkor meg csak rosszul járok, nagyon rosszul. - Nem lenne értelme, ha rá erőltetném magam. azt szeretném, hogy miattam érdekeljem, hogy ő döntsön úgy, hogy el tud fogadni, hogy meg akar ismerni. E nélkül semmi értelme. - felesleges lenne köteleznem, hogy nálam lakjon, hogy legyen velem kedves, ha egyszer nem így működnek a dolgok. Ha kötelezném, akkor csak még inkább ki nem állhatna, az nem alapoz meg semmit, így van ideje átgondolni, hogy mit szeretne és én kivárom. Lassan tíz éve várok rá, hogy a lányom a lányom lehessen, ne tudnék várni még pár hetet, netán... hónapot? Badarság. - Még mindig nem értek valamit... - felé fordulok, kicsit közelebb is lépek, de csak oldalt az asztalnak dőlve. - Virágot hoztál és csokit és most itt vagy, pedig már nem lenne muszáj. Nem akarsz egyedül lenni, de... akkor mit akarsz pontosan? - mert nem tehetek róla, de nem teljesen világos nekem. Ha tényleg komolyan szeretne tőlem valamit, akkor azt azt hiszem a tudtomra adhatná könnyebben is, vagy nem is tudom, így viszont nehéz eldönteni, hogy pontosan mit is szeretne, miután már elmondta, hogy fél a szerelemtől, hogy talán nem is hisz benne igazán.
Azért egy kicsit bökné a csőröm, ha azt mondaná, hogy ez inkább a nőket, sem mint engem minősít, de ez csak azért van, mert férfi vagyok, és sérti az önérzetemet, de végül is igaz, csak kellemetlen belátni. Valóban nem az okos, életrevaló nőket fűzögettem, sokkal inkább a buta libákat, akik még maguk sem emlékeznek a nevükre az éjszaka után,sokkalta egyszerűbb dolgom volt velük. Elmentek maguktól, nem kellett őket győzködni, és soha az életben nem láttam őket viszont, ami sokat segített, hiszen egy dühös nő sereggel a hátam mögött igen nehézkés lett volna az élet nem igaz? Szóval végül is igaza van Imogennek, de jobb, hogy inkább nem mondta ki a dolgot, mert látványosan konyult volna le a szám. - Ami azt illeti, szerintem minden virágnak ugyanolyan illata van. – mondom mosolyogva, ahogyan megrántom a vállamat. Soha nem tudtam, hogy mégis miként képesek a nők már illat alapján megkülönböztetni a virágot. Az én orromnak minden virág illata egyforma. Nem vagyok azért teljesen tudatlan, ismerek néhány virágot, de csak a legalapvetőbbeket, amúgy meg általában színről azonosítom be őket, ezért se nagyon szoktam virágot vásárolni. Elég furcsán érzem magam, mikor bemegyek egy virágárushoz és azt mondom neki, hogy kérek abból a sárga színű virágból, ami a vörös mellett van. - Igen, sajnos elég igazságtalan, de az élet gyakran az, te vagy aki az egyik legjobban tudja ezt. – eresztek meg felé egy halovány mosolyt. Sajnos az életnek szokása kiszúrni az emberrel minden létező módon, ebbe pedig beletartozik az, hogy egy ilyen sekélyes és betegesen perverz ember helyez egy színház élére. Tudom, hogy nekem egy szavam sem lehet, elvégre én is elég sok nő társaságában fordultam már meg, de egyikkel sem azért voltam, hogy így kényszerítsem őket bármire is. Nem, az élvezet miatt volt, nem kínáltam nekik fizetést, vagy előléptetést, nem vártam semmit sem cserében. Csak kölcsönösen élveztük az éjszakát és pont. Mosolyogva bólintok egyet, ahogyan oldalra tekintek. Na igen, osztom a véleményét, én sem hittem volna, hogy idáig fogunk jutni, mikor leültem az asztalához és tartottam azt a rögtönzött kis bemutatót. Nem tudom, hogy én voltam-e más, vagy ő, de a kettőnk kapcsolata azóta sokat változott. Elutasító volt és igen cinikus, szinte minden szavában felismertem a gúnyt és a lenézést, amiért azt csinálom, amit, de engem sem kellett félteni, ott szúrtam, ahol csak tudtam, mostanra ezt sikerült kiküszöbölni, nem sértegetjük egymást, sőt, egész kellemesen elbeszélgetünk, ez pedig fontos. -Nyugodtan szólj, ha úgy érzed, hogy segítség kell a nevelőszülőkkel kapcsolatban. Igazán könnyen tudom őket meggyőzni arról, hogy várják ki, amíg a lányod dönt. – ez csak egy felajánlás, nem muszáj elfogadnia, és van egy olyan érzésem, hogy talán nem is fogja, mert ez… etikátlan az ő számára, vagy hogyan is fogalmazzam meg a dolgot. Pedig szerintem ez nem más, mint probléma megoldás, de nem vagyunk egyformák, nem vélekedhetünk mindenről egyféleképpen. Ezért is olyan különleges az ember, mert nincs két egyforma, mindig megtud lepni valamivel az egyén. Igaz, hogy vannak érdekes és unalmas embere, de ez már csak nézőpont kérdése, hogy kinek mi a szimpatikus. Nyilvánvalóan Imogennek is vannak olyan ismerősei, akik az én számomra közönyösek lennének, és nekem is vannak olyan ismerőseim, akiket nem szívlelne. – Viszont az nagyon is tetszik, hogy hagyod őt dönteni. Sok felnőtt inkább maga dönt a gyermeke helyett, pedig sokszor a gyerek jobban látja a dolgokat, mint mi magunk. – legalábbis én úgy vettem észre, hogy a gyerekek képesek olyan dolgokat megérteni, amit mi felnőttek nem. Persze, ez fordítva is igaz, de egy gyerek… nos ki az, aki nem vágyik arra, hogy ismét gyerek legyen? Még ha nem is volt jó gyermekkora, de biztos szeretne újra úgy élni, hogy felelőtlen és bármit megtehet, amit csak akar. - Nem is tudom, minden bizonnyal nem lennék itt, ha nem így lenne igaz? – kérdezek vissza mosolyogva. Sokat hajtogatom magamnak is azt, hogy nincs szükségem senkire, de az igazság az, hogy hazudok, nagyon is szükségem van valakire, ahogyan mindenki másnak is, és úgy gondolom ezért is vagyok itt, legalábbis ez a sejtésem, de mégis ki megy biztosra az ilyen dolgokban? A szívhez sajnos nem szoktunk útmutatót kapni.
Nem lep meg a válasza, egyértelmű volt, hogy oda vannak érte a nők, de hogy soha még csak kicsit sem kellett dolgoznia azért, hogy valakit érdekeljen, soha egy virág és semmi... az azért komolyan rémes. Túlságosan könnyű dolga volt és ez még csak nem is őt minősíti igazán, hanem inkább azokat a nőket, akik simán a lábai előtt hevertek. Nem csoda, ha ilyen túlzottan magabiztos lett, ha szép lassan ilyenné alakult, akinek aztán minden mindegy. Nem várható el tőle, hogy komolyan vegye az életet, ha túlságosan sok mindent kapott meg könnyedén, bár gondolom nem egész életében, de azért mégis csak láthatóan az utóbbi időben nagyon is. Mindegy, hogy ez a képessége, vagy pedig a a hírességek élete hozta ezt ki belőle, a lényeg, hogy így alakult és ezek után komolyan meglepő, hogy nekem hoz virágot. Kemény dió vagyok ez szent igaz, de... valami oka van annak, hogy ennek ellenére mégis csak kitartóan próbálkozik és még a megszokásait is mondhatni elveti, vagy képes levetkőzni. - Én sem igazán, gondolom az illatuk és a színük az, ami megkülönbözteti őket, ez pedig csak ízlés kérdése. - vonom meg finoman a vállam. Nem hiszem, hogy virággal amúgy mellé lehet lőni. Jó-jó van, akinek van kedvence és az jobban betalál nála, de nekem valahogy soha sem volt, vagy... nem foglalkoztam azzal, hogy válasszak. A legtöbb virág szép és ennyi, maximum csak mindenféle jelentések vannak. Teszem azt nagy csokor rózsát akkor adunk valakinek, ha komolyan udvarolni akarunk neki, netán nagyon megbántottuk, de a többi virágnak nem tudom, hogy van-e bármilyen jelentése. Amúgy sem hiszem, hogy az a jó, ha ilyesmivel célozgatunk és nem pedig inkább kimondjuk, hogy mit gondolunk, vagy szeretnénk. - Azért ez... akárhogy is nézzük szomorú, hogy valaki ilyen felületes és mégis egy művészeti intézményt vezet. - megrázom a fejem. Ez nem az ő bűne, inkább csak egy röpke megjegyzés. Igen, nem valami kellemes dolog, hogy egy ilyen ember vezet egy színházat. Karrierek múlnak rajta, és sokan azért nem léphetnek előre, mert nem nyalnak eléggé, vagy épp nem tesznek meg ezért bármit. Én... nekem nem volt választásom, Gareth mentett meg tőle, hogy a szégyen ne legyen még mélyebb. Mert már így is épp eléggé volt szégyenteljes az életem. Azt hiszem ezért sem értem azt, hogy miért igyekszik ennyire, vagy inkább próbálkozik? Segített már rajtam, de mégis melyik férfinek lenne szüksége egy olyan nőre, akit már... aki már elég sokaknak okozott kéjes örömöket, még ha nem is élvezte, csak jól játszott egy szerepet, mert nem volt más választása. - Akkor még szerencsénk van. - halványan elmosolyodom, ahogy oldalt pillantok. Kedves tőle, hogy nem ül le, ha én is állva maradok. Megmondom őszintén, az első alkalommal, amikor olyan pofátlanul leült mellém... hát nem gondoltam volna, hogy a végén ide jutunk, hogy jól fog esni, amit mond, hogy tudom azért mondja, hogy jobban érezzem magam, mert most ez a nagy helyzet. - Igen, remélem, hogy idővel majd megérti. Most még nehéz, és kicsi még, hogy felfogja nem volt más választásom. Attól félek csak, hogy a nevelő szülei előbb döntenek úgy, hogy így ez nekik már nem kell, mint hogy ő maga fogadja el a helyzetet, pedig szeretném, ha ő dönthetne, ő mondhatná meg, hogy mikor akar velem lenni, én pedig nem tehetek mást, mint hogy elfogadom. - teszem még hozzá lassan, de persze a végén egy hatalmas sóhajt szakad fel a torkomból. Kibírom, ha sokat kell várnom, akkor is, bár jó lenne persze, ha nem így lenne, de nem tehetek mást. - De akkor ezek szerint neked is szükséged van valakire? Vagy nem tartozol bele a mindenkibe? - pillantok rá újra egy félmosollyal. Na igen, azok alapján, amit mondott neki is szüksége lenne valakire, pedig mindeddig nagyon azt hajtogatta, hogy ez nem így van. Neki így tökéletes az élete, ő inkább nem kockáztat, bár a virág és a csoki nem erre utal.
- Ami azt illeti igen, szeretnek a nők, nem volt soha nehéz dolgom velük. – mondom mosolyogva bólintva még egyet a szavaim mellé. Soha nem kellett semmi különöset sem tennem azért, hogy megszerezzek egy nőt. Nem mondom, hogy olyan nagyon nagyképű lennék, csak… csak talán egy kicsit önimádó, de egészséges szinten. Szóval jól nézek ki, van kisugárzásom, a hírnév meg a pénz csak dob ezen. Egy mosoly, néhány bók és már az ágyban is vagyok a kiszemelt nővel. Nagyjából így mentek a dolgok, soha nem volt ez nehéz, főleg mert van hozzá adottságom. Legalábbis mindig ezt mondta nekem a fickó, aki felfedezett. És igaza van, valóban van érzékem ehhez, de egy ideje már nem éltem vissza ezzel. Egészen pontosan azóta, mióta hazajöttünk Imogennel. Voltak előadásaim, de nem nőkkel mulattam az estém. Nem is tudom miért, egyszerűen csak… nem volt hozzájuk kedvem. Ez baj? Csak mert az én szakmámban ezt mindenki annak vélné, vagy jönnének a találgatások, hogy már nincs minden rendben ott lent, de biztosíthatok mindenkit, hogy nagyon is rendben van és bármikor bevetésre készen áll, szóval nem azzal van a gond, hogy ne tudnék egy nőt a csúcsra juttatni. Az én problémám ennél komplexebb, már ha ezt egyáltalán problémának lehet nevezni. – Örülök, ha tetszik, az eladó ezt ajánlotta, én nem értek annyira a virágokhoz. – na igen, nekem a virág az virág, nincsen több alfaja. A csokis dolog… azt hiszem itt mentem ájulnék el, ha kimondaná, hogy mit gondol. Nem akartam én ezzel arra célozni ,hogy nem figyel az alakjára, mert kifogástalanul néz ki. A filmekben is mindig csokit visznek a nőnek, igaz? Én is éppen ezért vettem csokit is, nagyon fura ez a női gondolkodásmód. Kezdem érteni, hogy miért nem jutott még eddig soha sem csokival kedveskedni egy nőnek, bár egyszer mindent el kell kezdeni, és kivel kezdeném, ha nem Imogennel, igaz? Bár nem hinném, hogy sok nőnek kedveskednék még hasonlóképpen. Imogen különleges, a többi nő pedig… nem akarom én őket megbántani, de egyszerűen csak átlagosak és unalmasak, nincsen meg bennük az a plusz, az a… gyönyör, mint Imogenben. Nem elsősorban a külsőségre gondolok. Imogen úgy is gyönyörű, de igazán remek jellememmel bír, és engem vonz a kisugárzása nagyon is. Nem hinném, hogy ezzel egyedül lennék, minden bizonnyal igen sok udvarlója akadt akkor, mikor még nem döntötte el, hogy két életet akar élni, amiből végül szerencsésen sikerült őt kiragadnom, és ezt akkor is, illetve most is nagyon jó cselekedetnek látom, egyáltalán nem bántam meg a dolgot. - A te érdemed, én csak segítettem, hogy az igazgató is észrevegye ezt. – na igen, mert magától csak úgy nem léptette volna elő Imogent, ez biztos. Van olyan aljas és perverz, hogy kérjen valami olyat cserébe, amit régen Imogen minden bizonnyal megtett volna, de ma már ez nem szükséges. A tehetség és a lehetőség adott volt, csak képtelen volt észrevenni az igazgató azt gyönyört, ami az orra előtt volt. Én csak egy kicsit segítettem, megadtam neki a kezdőlökést, de onnantól fogva már mindent magának köszönhet, és nem nekem. Már kijárt neki ez, én csak segítettem, hogy meg is kapja. – Ezt sajnálattal hallom.– mondom együtt érzően, ahogyan odamegyek mellé, és neki támaszkodom az asztal másik felének. Nem akartam leülni a kanapéba, mert… mert én közvetlenebb típus vagyok, és az olyan nagyon messze van, és még az is ott van, hogy nem viselném jól, ha ő állna, amíg én ülnék. Ez nem olyan nagy dolog, de nekem számítanak az ilyen kis apróságok. – Én az ő korában egy hétre elszöktem a szüleimtől, mert nem engedtek el az egyik próba előadásra. Ha innen nézzük, akkor egész jól viseli a dolgot. – persze, csak próbálom egy kicsit megmosolyogtatni, majd meglátjuk mekkora sikerrel. – Nehéz neki ez most. Kiderült, hogy minden, amit igaznak hitt az csak szemfényvesztés. Elárulva érzi magát, becsapva, de idővel ez enyhülni fog, mert mindenkinek szüksége van valakire, igaz? – legalábbis én így gondolom. Persze, erre meg az én életem lenne a tökéletes ellenpélda, de attól még lehet igaz. A kivétel csak erősíti a szabályt.
Tényleg nem feltétlenül evidens az, hogy miattam van itt. Miért is lenne így? Sokakat ismer, tehát bőven lenne rá esély, hogy teszem azt egy színésznőt keresett fel. Tudom én, hogy mondta, hogy látni akar még, hogy nem fog csak úgy eltűnni, akkor sem, ha én akarnám, de attól még nem vagyok olyan nagyon biztos a dolgomban. Az életem sosem volt igazán egyszerű és mindig jött valami, ami aztán megmutatta, hogyan lehet még nagyon pofonokat kapni. A szüleim halála, aztán az árvaház, majd hogy egyedül maradtam terhesen és végül, hogy nem volt választásom, hogy több pénzt keressek. Az élet sosem volt hozzám kegyes, ezért nem lepne meg egy újabb fájdalmas esemény, egy újabb pofon, amivel aztán nem lehet mit tenni, mint elviselni valahogy és tovább lépni. De úgy fest, hogy nem erről van szó, hozzám jött... ami kár lenne tagadni, jó érzéssel tölt el, az pedig főleg, hogy még virágot is hozott. Az idejét se tudom már, hogy mikor hozott nekem valaki virágot, nagyon régen volt, legalábbis olyan, amire emlékezni akarok, mert abból az időből, amikor még kénytelen voltam azt tenni, amitől ő szabadított meg, volt rá példa. Nem is értem hogy hihette azt bárki, hogy számít, ha virágot hoz, hogy egyáltalán van értelme, amikor csak tettem, amit kellett, amiért pénzt kaptam. - Komolyan mondod? Szóval tényleg ilyen könnyű dolgod volt mindig mindenkivel? - azért az rémes, ha soha nem kellett tennie azért, hogy egy női szív igazán érte dobogjon. Jó persze gondolom kellett hozzá a duma, meg ilyesmi, de ezek szerint több nem. Nem volt rá szükség, hogy levegyen a lábáról valakit erősebben, hogy többet tegyen érte. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon esetemben miért teszi? Hiszen mondta, hogy fél... fél nyitni. - Igazán köszönöm, csodás az illata. - mosolyodom el aztán, mert nem akarom, hogy úgy érezze, hogy ez nekem nem esik jól, mert jól esik és örülök neki, nagyon is. Beleszagolok persze a virágba, a csoki pedig marad nála. Még csak az sem merül fel, hogy visszavágjak valamit, hogy nem figyel az alakomra. Amúgy sem vagyok egy könnyen hízó típus és pár sem csokitól nem lesz bajom, és most tényleg nem akarom őt piszkálni, mert eljött és egyszerűen nincs okom rá. - Persze, az öltözőm, ami neked hála már nem olyan kicsi és csak az enyém. - eddig a többiekkel voltam együtt mindig, de már nem, már én is valaki vagyok, mert ő elintézte. Persze érezhetném e miatt rosszul is magam, hogy nem a saját erőmből értem el, de nem így vagyok ezzel, mert attól még ugyanúgy sokat dolgoztam és az igazgató egy felettébb aljas ember, akit egyáltalán nem érdekelt sose, hogy ki mennyit tesz, vagy ér. Nem lett volna esélyem előre lépni, ha ő nem segít. Mindenesetre mutatom neki az utat az öltözőmig. Nem nagy, és persze kissé rendetlen is, de találok egy vázát, hogy a virágot beletegyem és egy pillanat alatt arrébb dobom a hegedű tokot is az egyetlen fotelből. Nem egy vendég fogadásra alkalmas hely, de én ültem már eleget, így csak szimplán nekidőlök a fésülködő asztalnak és onnan pillantok rá. - Sok szempontból jól persze, neked köszönhetően, csak épp... - halkan sóhajtok egyet. Nem akarok e miatt nagyon kiborulni, várható volt, hogy nem lesz könnyű és főleg nem zökkenő mentes. - Narcissa nem fogadta jól a hírt... és akkor finoman fogalmaztam. Nem beszél a nevelőszüleivel és engem sem akar látni, de... kicsi még és majd talán idővel megbékél. - nem akarom erőltetni és nem lenne értelme, ha erőszakos lennék vele. Szeretném, ha vele lehetnék, szeretném, ha elfogadna, de... mégis mit tehetnék, ha egyszer ez a helyzet? Nem vihetem haza és kényszeríthetem rá az akaratomat, az nem oldana meg semmit.
Mondanám, hogy kitörő örömmel ültem végig az előadás próbáját, de az igazság az, hogy elaludtam valahol talán félúton. Mondhatni, hogy az én nem törődésem miatt van, de az oka a dolognak ennél sokkal egyszerűbb: egyszerűen csak nem szeretek színházba járni, én inkább moziba megyek el, mintsem beüljek egy ilyen helyre, ahol azt nézem, hogy egy fának öltözött ember egyszer csak dalra fakad. Sokan mondták már, hogy képtelen vagyok értékelni az igazi művészetet , na meg a kultúrát, és talán igazuk is van, én imádok a mának élni, együtt a fejlődéssel, és minél egyszerűbb valami, annál jobb, nem vagyok a komolyság, ezáltal a színháznak sem híve. Akkor ébredhetek fel, mikor már vége az előadásnak, és jobb ötlet híján úgy döntök, hogy elnézek a folyosók irányába, elvégre onnan jönnek ki, ha minden igaz. Így hát felkapom a virágot és a csokit, majd a folyosók felé veszem az irányt, ahol a szembejövőnek mosolyogva biccentek egyet, bár magam sem tudom, hogy miért. Ez nem számít belógásnak igaz? Vagy, ha mégis… szerintem nincs olyan ember rajtam kívül, aki önszántából lógna be egy színházi próbára, bár az is igaz, hogy nem a darab miatt, hanem Imogen miatt jöttem ide, ő rajta még egyszer sem aludtam el, sokkalta érdekesebb, mint ez a mű. Egy kis keresgélés után aztán sikerül őt kiszúrnom, amint elköszön valami ismerősétől, majd mosolyt varázsolva az arcomra lépdelem le azt a néhány méter távolságot,ami köztünk van. Nincs éppen túlöltözve, bár szerintem még ebben a ruházatban is igen szemrevalóan fest. Én magam az egyszerűség híve vagyok, egy farmer, illetve egy ing a ruházatom, nem gondoltam volna, hogy ki kéne öltöznöm, és ez a két ruhadarab volt az első, amivel találkoztam a szekrényem átkutatásakor. Persze, azért adtam a külsőmre, rendbe szedtem még magamat az idejövetelem előtt, de nem vittem túlzásba a dolgot, minek? Nem az angol királynőt megyek meglátogatni, ugyebár, Imogen pedig biztos elnézi nekem azt, hogy egyszerűen öltözködtem. -Igen, életemben először vettem virágot egy nőnek, furcsán is nézett rám az eladónő. – mondom mosolyogva neki, ahogyan a virágot átnyújtom. – Ezt pedig megfogom addig, neked is csak két kezed van. – a csokira célzok természetesen. Fura volt ez az egész, nem szokásom csak úgy nők miatt elmenni akárhova is, és még virágot, vagy csokit se vettem egyiknek sem, de az is igaz, hogy Imogen nem egy átlagos nő, úgyhogy azt hiszem nem is kezdhetem volna jobbkor el ezt az eddig számomra ismeretlen szokást. – Esetleg van valamiféle hely, ahová félremehetünk? – kérdezem tőle kedvesen mosolyogva. Ő ismeri itt a járást, biztos van valamiféle öltözője, ahová a virágot is berakhatja, illetve ahol beszélgetni is tudunk. Végső esetben meghívom őt egy… milyen napszak is van most? Az utóbbi időben kicsit összefolytak a napok, már nagyon rég nem is aludtam, igyekeztem minél előbb befejezni apám jellemét, hogy hamar együtt lehessen anyámmal újra, de sajnos én sem tudok mit tenni a fáradság ellen, ez a veszélyes dolog végül engem is maga alá gyűrt. – Na és, hogy alakul az életed? – nem csak emiatt jöttem, de érdeklődhetek igaz, elvégre segítettem neki az újrakezdésben, és kíváncsi is vagyok arra, hogy miként boldogul, immár mint teljes ember, és igazi anya.
Sok minden változott hát persze és ez neki köszönhető. Igazság szerint egyszerűen néha nehéz megszokni ezt a sok újat. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, hanem csak hogy nem annyira könnyű, mert mégis csak minden új. Jó ideje éltem már azt a kettős életet és valahogy elfogadtam, mert nem volt más választásom. Most viszont van, most viszont minden jó lett, vagy legalábbis sokkal jobb, mint régen és még meg kell szoknom azt, hogy rendesen alszom, hogy nem kell minden nap aggódnom, hogy mi lesz holnap, hogy nem kell félnem a jövőmtől és hogy igenis van rá esélyem, hogy Narcissa egyszer majd elfogad. Persze az kicsit sem könnyű, hogy most még ez nem így van, pedig én nagyon igyekszem, de nem meglepő, hogyan reagált, amikor először elmondtam neki a lényeget. Tíz éves, alig érti még, hogy a szülei nem a szülei, hogy az apjáról nem tudhat semmit, mert én sem tudok, hogy én vagyok az anyja, aki eddig hegedülni tanította, hogy... csak egyszerűen nem tudtam megoldani, hogy velem lehessen. Meg tudom érteni, hogy nem tudja ezt könnyedén elfogadni, csak úgy... hirtelen. Én se tudnám, de attól még ugyanúgy fáj és ugyanúgy rossz nekem, mégis mást nem tehetek, mint hogy elfogadom a tényt, hogy ez van. Nem akar velem lenni, most még nem, én pedig nem akarom erőszakkal rávenni. Elmondtam neki mindent, ami miatt persze a nevelő szüleit is ki nem állhatja most, de attól félek, hogy engem sokkal jobban utál, vagy csak... csalódott? Nem tudom. Időt kell adnom neki, tisztában vagyok vele. Tudtam, hogy nem úgy fog ez menni, hogy egyszerűen csak a nyakamba veti magát és addig ölel, amíg már alig kapok levegőt, de valahogy még sem számítottam ilyen erejű elutasításra. Fáj, és nem mutathatom, mert attól még a munkám meg van, attól még ugyanúgy kell játszanom, mintha semmi se történt volna. Az az egyedül szerencsém ebben a pocsék helyzetben, hogy a mostani darab maga is elég szomorú ahhoz, hogy ne legyen olyan nagy gond eljátszani a dalait. Nem mondom, hogy kellemes így dolgozni, de eddig is arról szólt az életem, hogy megoldottam az ilyen helyzeteket, most is menni fog. Az előadásnak vége, Gareth nem szúrhatott ki, maximum talán ha eléggé figyelt akkor a végén a zenekar bemutatásánál, de a színházban a színészeken van a hangsúly, nem pedig azokon, akik a kísérőzenét adják. Így jó eséllyel már a folyosón futhatunk össze, mivel egyébként is elköszönök egy kedves ismerőstől, aki eljött megnézni a darabot. Talán kicsit meglep, hogy észreveszem őt. Nem arról van szó, nem haragszom, hiszen nem ígért semmit, nem is várhattam, hogy másnap azonnal betoppan, így is sokkal többet tett már értem, mint bárki. Mégis jól esik, hogy látom, és hogy még így készült is. Elmosolyodom, amikor felé indulok. Nem vagyok túlöltözve, nem rajtunk van ilyenkor a hangsúly, csak egy egyszerű nadrágkosztüm, barack színben, alig magassarkú cipővel. - Ezeket nekem hoztad? Netán... ismered a primadonnát? - nála kitudja, hogy van ez? Simán lehet, hogy csak meghívta valaki, nem fogom készpénznek venni, hogy nekem hozott ajándékot, hiszen már így is elég nagy ajándékot adott nekem. Az életemet adta, többet nem is kérhetek. Ettől függetlenül közelebb lépek, hogy adjak két puszit az arca két oldalára üdvözlésképpen, de egyelőre még nem invitálom magam után, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy miattam van itt.
Talán három, legfeljebb négy nap telhetett el azóta, hogy legutóbb találkoztunk. Értek a nők nyelvén, azonban Imogen nem egy átlagos nő, így fogalmam sincs, hogy nála ez hosszú idő, vagy túl gyors, éppen ezért jöttem így. Az egy-két nap túl hamar viszontlátás, talán elijesztem vele, az egy hét pedig nagyon hosszú, úgyhogy valahol a kettő között akartam lavírozni. Azonban most, hogy jobban belegondolok, miért is aggódtam én ezen? Elvégre nem beszéltünk meg semmi konkrétat, mindössze csak annyit, hogy nem lesz nyugta tőlem, amit… amit komolyan is gondoltam. Kedvelem Imogent, és nem csak azért, ahogyan kinéz. Tetszik a jelleme, sokkal inkább, mint a jégkirálynő, akit először kellett megismernem, majd utána Annabelle-t. Fura, hogy a harmadik találkozásnál ismertem meg csak az igazi Imogent, de jobb később, mint soha? Na, akár ez is lehetne az idejövetelem összefoglalása, tökéletes válasz, ha esetleg mégiscsak túl későn jöttem, bár… bár mihez képest, igaz? Ha nem volt megbeszélve semmi, akkor nem is baj az, ha az ember késik a helyszínről, márpedig nekem soha nem volt a pontosság a legfőbb jellemzőm. Elég szétszórt tudok lenni, és hajlamos vagyok néhány dolgot figyelembe se venni, a lustaságról már ne is beszéljünk, bár az szerintem minden férfinál játszik, igaz? Tudom, hogy hol van a színház, ahol játszik, csak azt nem tudom mikor van ott ő is, viszont most állítólag próba van, úgyhogy itt kell lennie, igaz? Halkan pusmogok be az nézőtérre, és még mielőtt szemet szúrnék a rendezőnek, vagy akárki is van itt, inkább leülök a hátsó sorban és kíváncsian pásztázom a színpadot, hátha meglátom a nőt, aki miatt idejöttem. Hoztam magammal virágot, csokit is, szóval ha esetleg haragudna rám, akkor talán ennyi elég lesz ahhoz, hogy kicsit enyhíteni tudjam a dolgot, viszont igazából épkézláb ötletem sincsen arra, hogy miért haragudna rám. Nekem is van életem, munkám, nem is beszélve arról, hogy apám személyiségét is be kéne fejeznem. Nem tudom miért érzem magam hibásnak, pedig egyáltalán nem vagyok az, ugye? Biztos ő is tudja, hogy nekem is van életem, még ha elégé felszínes és egyszerű is. Nem engedek belátást másoknak a színfalak mögé, így azt sem tudhatják, hogy több van azért az én életemben, mint első pillantásra látszik. Nem lehetőségekkel van tele, hanem bűntudattal és megbánással, amit nekem kell helyrehoznom, és ha addig élek is, de rendbe hozom apám és anyám életét. Ettől pedig már csak néhány óra választ el, de nem tudtam tovább várni, úgy döntöttem, hogy eljövök és találkozom Imogennel. Már csak meg kéne őt találni…
Kezdőlap 
by 
