Phoenix Inn hotel ***

Ah, igen, mindig ez a kérdés. Az emberek szeretnek tisztában lenni a részletekkel, ha már kérésekkel fordulnak hozzájuk, és ezért senkit sem tudok hibáztatni, de azért ez a dolog számomra meglehetősen kellemetlen. Nem csak abból az okból kifolyólag, hogy milyen fényt vet ez rám mindez, noha éppenséggel az sem mellékes. Akitől ilyen könnyen el lehet venni valamit, az valamilyen formában mégis csak gyenge. Mégsem a régi. Vannak olyan emberek, akik elé nem is állnék oda egy efféle képtelen történettel. Nincs az az isten…! Persze egy mutánssal némileg egyszerűbb az élet, legalább bolondnak nem néznek, ha azt mondom az emlékeimet vették el, de ettől még nem kimondottan érzem jobban magam. Egy pillanatig fontolgatom a válaszadást. Hazudhatnék, valami egyszerűbbet, valami kevésbé személyeset, valamit amiből nem derül ki egyértelműen, hogy pontosan melyik térfelén is állok ennek a sakktáblának, és merre tartok pontosan. Lehetne taktikázni, lehetne elhallgatni, de az az igazság, hogy ebbe már belefáradtam. Próbálkoztam kerülőúton, próbálkoztam okosan, de még mindig alig jutottam közelebb a célomhoz. Elegem van a forró kása kerülgetéséből.
- Valami meglehetősen személyeset. Megosztom Önnel a részleteket, amennyiben ragaszkodik hozzá – nem mondom ki, hogy nem feltétlenül ragaszkodnék a dolog elregéléséhez, de azt hiszem felesleges is. Ha megváltozhatatlan a véleménye és feltétlenül tudni akarja, akkor úgyis az lesz a dolog vége, hogy beszélek - Évekkel ezelőtt Oxfordban állítólag látták. Kaptam egy ígéretet arra, hogy ott utánakérdeznek az esetleges jelenlegi hollétének, de magam sem tudom, mennyire remélhetek eredményt ezen a fronton – nem mintha feltétlenül kizárandó tény lenne, hogy valójában már rég a tengerentúlon kellene kutatnom, de nevezzük ezt egyszerű megérzésnek…
Természetesen afféle naivitás sosem jellemzett, hogy meglepetésként érjenek Jared következő szavai. Aprót biccentek majd, de a tudomásul vételem jelét kérdés követi. A pincér épp a rendelést intézi, így hát kevéssé kell figyelnem szavaimra is - Ameddig úgy gondolja, hogy valóban a segítségünkre tud lenni, nincs okunk arra, hogy ne viszonozzuk a szívességet – a magunk keretein belül természetesen, bár reményeim szerint ez nem fog problémát okozni, az sokkal inkább érdekelne, hogy Jared mit gondol, merre tudna szimatolni az ügyemben.

- Tetszik az optimizmusa - nehéz lenne nem kiérezni a szavaimból, hogy azért ebben nem kevés irónia lappang bennük, mert bár az, hogy még mindig kutatok az ügyben részemről is feltételez némi csekélyke derűlátást, de…elsősorban talán inkább az önfejűség az, ami vezérel, és a tény, hogy képtelen lennék csak úgy nyugodtan továbblépni, és megfeledkezni arról, hogy vajon mire is nem emlékezhetek azokból a bizonyos hetekből. Reflexesen kikérem a napi salátát, amikor a pincér megjelenik, hogy ne feleslegesen jöjjön ki, meg mert az enyém egy olyan munka, hogy az ember jobban teszi, ha eszik, amikor tud, még ha különösebben nincs is kedve. Sosem lehet tudni, mi történik a következő pillanatban, vagy miféle kötelesség szólít el, és én már eléggé megszoktam ezt az életmódot, ami a munkával jár. Cseppet sem érzem terhesnek, és az ilyen apróságoknál most sokkal nagyobb problémáim vannak. Lassan ugyanis kezdek kifogyni az ötleteimből, a lehetséges forrásokból, az pedig mégis csak túlzás lenne, ha nekilátnék átfésülni a keleti part minden egyes négyzetcentiméterét…azt hiszem különleges embereket csak akkor találhat meg az ember, ha ők is azt akarják, hogy megtalálják őket, vagy pedig lesz olyan szerencsém, hogy találok egy megfelelő nyomravezetőt. Mostanában inkább ebben bízok, mint a véletlenben, hogy egyszer csak szembejön velem az illető az utcán.
- Azt nem mondanám – óvatosan kell fogalmazni ebben az ügyben. Elvégre ép és egészséges vagyok, ránézésre semmi gondom sincs, nem szenvedek kellemetlen pszichológia következményektől sem, azt azonban nem állítanám, hogy minden rendben van. Nincs minden rendben. A táskámba nyúlok, előhúzok egy vékony mappát, amiben voltaképpen egyetlen elnagyolt, hevenyészett fantomkép található, de azt nem fogom csak úgy lobogtatni, átcsúsztatom Jarednek az asztalon - A Cégnek van vele egy lezáratlan ügye. Elvégre nyomuk veszett, értékes tanuk lehetnének, de ami engem illet…van náluk valamim, amire szükségem lenne – ami végtére is nem hazugság. Azt azonban mégiscsak nehezen ejti ki az ember a száján, hogy az a valami, az egy hónapnyi emlékem voltaképpen. Nem egy tárgy, nem valami akta, amit csak felmarkol az ember, aztán futhat…- Esetleg nem ismerős?

Szórakozottan, apró fejrázással reagálok a bókra, és megkímélem magamat, meg őt is attól, hogy visszadobjam a nyilvánvaló kérdést: ha ötven felett lennék és kétszer ennyit nyomnék, akkor magyarul nem lennénk itt? Óh, férfiak…az ember néha el is feledkezik az ilyen apróságokról, amikor úgy temeti maga alá a munka, vagy mint jelen esetben, a személyes kis…vendettának ugyan nem nevezném, de személyes hadjáratom, mint az most engem is. Idejét nem tudom már, mikor kaptam dicséretet bárkitől is, és bár tudom, hogy ezt ennek fényében most különösen értékelnem kellene, kénytelen vagyok szembenézni azzal, hogy lehetetlenül és megváltoztathatatlanul elsőbbséget élvez az, amiért ténylegesen itt vagyunk.
Végigzongorázok gondolatban az étlapon, nekem ugyan majdnem mindegy is, mit eszem, megszoktam, hogy munka során nem a kényelem az első, amihez viszonyítva mondjuk ez a hely nem is olyan rossz, mint amilyenre először számítottam, amikor Evannel voltunk a városban. Különösnek is vehetném, hogy már másodszorra kell leutaznom egy ilyen jelentéktelen kisvárosba, de nincs okom arra, hogy komolyan vegyek efféle balga elképzeléseket. És időm sem. Valamit azonban most illene enni, úgyhogy csak a napi ajánlatig jut el a szemem, meg fog felelni, és már szinte teljes figyelmem a férfi szavaié - Könnyen meglehet, hogy pontosan ott vannak, ahol legútóbb, de sajnos nincs semmilyen ismeretünk a hollétük felől. Legutolsó ismert tartózkodási helyük nagyjából a Csendes-óceán közepe volt, de elég biztosak a feltételezéseink, hogy az országban vannak – az országban, ezt még kimondani is olyan, mint egy rossz vicc, meglehetősen nagy országról van szó - Sajnos csak találgatás, de azt a keveset összerakva, amink van, a keleti part területére gyanakszunk – csak abból kiindulva, hogy emberileg mekkora teret lehet megtenni abban az időkeretben, amikor még jelentésekkel jelentkeztem be a céghez…de ha azt vesszük, hogy mutánsokkal időztem, akkor egyáltalán nem biztos, hogy az emberi lépték helytálló egyáltalán.
- Nos, természetesen az lenne a legnagyszerűbb, ha ismerné, akiket keresek, de sajnos ezzel egyelőre nem volt szerencsém… - a pincér visszatér, a rendelések leadása félbeszakít, de nem is baj, nem hinném, hogy a következő szavak bárki más fülének való - Férfiak, mindketten. Egyikük nagy valószínűséggel erős mentális képességekkel rendelkezik…gondolatolvasás – apró sóhajjal hátradőlök a széken, és természetesen nem, nem viccelek - Kevesebb elképzelésünk van arról, a másik mire képes, de fél kézzel megsemmisíthetne két teljes hadi flottát is, ha éppenséggel rakéták vannak a levegőben, amelyet visszafordíthat – ó, nem, egy pillanatra sem fogja elhagyni a számat, hogy arról a bizonyos nagyon is kellemetlen, három évvel ezelőtti mozgósítási esetről van szó. A kelleténél így is többet kell beszélnem az ügy miatt olyan dolgokról, amelyekről nem kéne.

Mostanában sokszor az az érzésem, hogy különös játékot űz velem az élet, de én is éppen ilyen különös játékot folytatok vele, és mindenki mással is, akinek mostanában kimondott okkal keresem a társaságát. Mondhatnám azt is, hogy ezek már a végső elkeseredés diktálta döntések és lépések, de valójában valahányszor az jut eszembe, hogy ideje lenne feladni, valami makacs akarnokság egyik pillanatról a másikra tovább visz és már tudom is, mit kell tennem, mi az amit még tehetek és akár csak egy kicsit is kecsegtet eredménnyel. Hosszú távon persze egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet boldog, boldogtalannak, ismeretlennek és ismerősnek kiadni azt, mi után kutatok ilyen eszelős módjára. De ha egyedül nem megy, ha egy szempár nem lát eleget, akkor nem vagyok rest segítséget kérni. Más esetben talán nem tenném, de ez most túl fontos. Nekem, nem a CIA-nek, holott kétségtelenül azt várja a szervezet is, hogy visszakapjam azt, amit elvettek tőlem, és hasznot húzhassanak ebből. Majd meglátjuk, hogy alakul…
Ami Jaredet illeti…kézenfekvő választás, talán előbb is keresnem kellett volna, de mégsem tölt el feltétlen örömmel jelenleg egy régi ismerős viszontlátása. Ha lehetne, nem keverném bele a CIA egykori ügyeit a saját kis céljaim érdekében, de kezdek kifogyni azon mutánsokból, akikről tudomásom van, és valamilyen úton-módon még nem kerültek kapcsolatba az ügynökséggel. Valljuk be…a problémám nagy részét pontosan az okozza, hogy a legtöbb mutáns bölcsen kerüli a feltűnést, és nekem csak azokról van tudomásom, akik…problémásak. Nincs ezen mit szépíteni. Crowley esetében a helyzet talán épp egy fokkal jobb, hiszen nem keveset köszönhetek neki, még ha akkor nem is örültem az események ezen fordulatának. Milyen kedves csavar a sorstól, hogy ismét a segítségét akarom kérni. A büszkeségem azonban itt már a legkevesebb szerepet sem játssza.
- Szintúgy – gyors mosoly, az illendőség megkövetelte kézfogás, és csak semmi kertelés. Ami bevallom, számomra mostanában már megszokott rutin, s örülök, hogy nem kell erőltetnem, mégis minden egyes alkalommal nehezemre esik csak úgy a közepébe vágni dolgoknak. Pláne, ha emberek között vagyok, gyanútlan, mit sem sejtő emberek között, akik szerintem simán diliházba utalnának, ha csak egy „üzleti beszélgetésemnek” is figyelmes fültanúi lennének. De sosem azok. Az emberek nem gyanakodnak, amikor olyan hétköznapi dolgokat látnak, hogy két tisztességes kinézetű ember együtt ebédel.
Átmegyünk az étterembe, kértem egy asztalt már előre, az ablaknál, messze a bejárattól, így hamar oda is vezetnek minket - Remélem nem szakítottam el bokros teendőitől – mondom miközben helyet foglalok, nem szeretek különösebben kellemetlenséget okozni másoknak, de mostanság akaratlanul is sokszor így teszek - Ha őszinte akarok lenni, Jared…keresek valakiket. Magához hasonló embereket. Épp csak szőrén-szálán nyomuk veszett – minek is finomkodjak? Másokkal néha muszáj, de itt felesleges úgy tennem, mintha nem tudnék a férfiról valami nagyon is lényeges dolgot.

Már megint North Salem. Kezdem kicsit különösnek érezni, hogy minduntalan ide vezet el egy-egy mutáns utáni kutatás, bár igaz az is, hogy Jared esetében nem kellett túlzottan megerőltetnem magam a nyomozás tekintetében, egyszerűen elindultam a számomra utoljára ismert lakhelye alapján, és végül megérkeztem ide, minden különösebb teketória, vagy flancolás, esetleg titkolózás nélkül, pontosan tudja, hogy jövök, és még merészeltem olyan pofátlan is lenni, hogy a szálloda éttermébe rendeljem. Elvégre kényelmes, nem kell messze mennem, dolgom végeztével azonnal szedhetem is a sátorfámat, mert egyáltalán nem biztos, hogy bármi értelme is van a maradásomnak. Fejfájdítóak ezek a tiszteletkörök, amiket mintha teljesen feleslegesen írnék le, de egy idő után már egyáltalán nem opció a feladás. Ha egyszer elkezdtem ezt az ostobának tűnhető kutatást, akkor mindenki mérget vehet rá, hogy be is fogom fejezni, kerül, amibe kerül. Az idő múlása és a zsákutcák mindössze annyit érnek el, hogy egyre makacsabb és egyre kitartóbb leszek. Párhuzamosan ezzel persze egyre jobban frusztrál is saját tudatlanságom és eredménytelenségem, de a kudarcok csak olajt öntenek a tűzre…számomra nincs visszaút, soha nem is lesz.
Az előtérben várakozom a férfira, türelmesen, nyugodtan bámulva a recepciós pultot velem szemben. Az efféle várakozás még mindig a legkevésbé idegőrlő, főleg, hogy Jaredet nem ismeretlenként várom. Eddig eszembe sem jutott, hogy nála érdeklődjek a kis missziómmal kapcsolatban, de azt hiszem elértem a pontra, ahol egyszerűen minden érintettet meg kell kérdeznem és ugyanakkor meg is kell kérnem arra…hogy tartsák nyitva nekem a szemüket. Persze van aki, ezt természetesnek véve megteszi, van aki azonnal akar valamit cserébe, de magam sem tudom, miben kéne megszabnom egy számomra hasznos információ értékét. Hiszen szinte az életemről van szó. Életért élet járna cserébe. Kár, hogy nekem nem osztogattak ilyen hatalmat a születésemkor…
Furcsa dologgal annál többel szolgálhatok, és pontosan így jön a képbe a bizonyos Árnyékjáró is. Már nem is kezelem megbotránkoztatóként annak gondolatát, hogy egy asztalnál ülök egy különleges emberrel. Nem oszt, nem is szoroz már számomra… Mindig felnézek, amikor valaki belép az épületbe, de végül csak a harmadik érkező lesz az én emberem. Ki gondolta volna, hogy egy kis város még annál is kisebb szállodája ekkora forgalmat tud lebonyolítani? Azt hittem én leszek itt az egyetlen lélegző ember - ’Napot, Jared! – emelkedem fel ültömből, amikor végül megpillantom a férfit, és elé sietek.