"A végzet kétféleképpen is elpusztíthat minket: ha nem teljesíti be a vágyainkat, vagy hogyha teljesíti."Userinfó: Titkos karakter
Név: Adrienne "Andie" Meyer
Mutáns név: Iránytű
Születési dátum: New York, Bronx, 1963.09.02.
Besorolás: Független
Képességek: Megtalálás
Elsődleges képesség: Megtalálás
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: születéstől fogva aktív, bár jelentősége még mindig ismeretlen
Képesség jelenlegi szintje: Képes megtalálni számára akár ismeretlen személyeket is, ha hozzájut a keresett személy néhány személyes holmijához. Nem pontos címet ad, de le tudja írni az őt körülvevő helyet, embereket, környezetet. A képesség egyenlőre csak alvó vagy erős meditatív állapotban jelentkezik.
Képesség távlatai: Képes lesz akár csak egyetlen fényképről is "rákeresni" , már tudatosan, éber állapotban.Jellem: Az élet indításnál nem volt kegyes hozzám, megmutatta a felhős oldalt. De hiszem, hogy nem csak ez van, hogy elszántsággal meg lehet változtatni mindent. Még a világot is. És az embereket.
Külső: Tipikus amerikai lány vagyok, beleolvadva a tömegbe. Magasságom úgy 165 cm, a kilókról meg nők nem beszélnek. Hajam sötétbarna, enyhén hullámos, lapockáig érő. Talán a szemem az egyetlen, ami különleges. Heterokrómia, ahogy a doki mondaná. A jobb szemem zöld, a bal világosbarna, ahogy én mondanám.
Előtörténet: Olykor ha elkeseredtem mindig azzal vigasztaltam magam, hogy vannak nálam sokkal rosszabb helyzetben élők is. New York-ból a többség csak a nyüzsgő forgatagot, a színeket, a világvárost látják. Persze, mert a külső negyedekbe nem jönnek. Én oda születtem, ott nőttem fel, megtapasztalva Bronx minden fájdalmát.
Apám még a születésem előtt elhagyott minket, anyám szerint csak szerencsét próbál valahol máshol. Na persze, huszonkét éve... Anyám egy gyárban robotolt, hogy éhen ne haljunk. Többnyire két műszakot, de volt hogy hármat is, vagy épp éjjel, a plusz bérért. Bár szeretett, ideje nem volt rám, az utca nevelt.
Felénk nem voltak ritkák a bandák, a csoportokba verődött hasonló sorsú kölykök, akik az utcán nagyszájúskodva próbálják elfeledni kínjaik, egymást túlharsogva kántálni, milyen nagymenő lesz belőlünk, ha kikerülünk ebből a mocsokból. Én is egy voltam közülük. Szakadt farmerok, elnyűtt ingek. A hajam mindig egy baseball sapka alá rejtettem, hogy egyenrangúként kezeljenek a fiúk. Így lettem Andie.
Lopások, autófeltörések, verekedésekkel teli fiatalság volt ez. Volt, aki idejekorán eltűnt közülünk és soha többé nem hallottunk róla. Csak remélni tudom, hogy tényleg lett valaki és nem nyelte el a mocsok máshol. És azt se akartam, hogy engem nyeljen el, hogy egy legyek a bronxi ribancok közül, akin naponta két-három pasi megy át, csak hogy legyen mit adni az otthon nyivákoló becsúszott kölyköknek. Döcögve bár, de leérettségiztem, és jelentkeztem az egyetemre. Nem vettek fel, de mielőtt belesüppedhettem volna a csalódottságba és a kerülni vágyott mocsokba anyám holtan rogyott össze a gyártósoron. A doki szerint a szíve már nem bírta a melót. Nem volt még negyven...
Tudtam, hogy nem akarok így élni, én nem akarok megkeseredetten elpatkolni egy retkes üzemben.
Nem volt mit hátrahagynom, nem volt mit vesztenem, így nem is volt, ami visszatartson. Eladtam, amit csak tudtam és megindultam. Mindenféle helyen dolgoztam, szórakozóhelyektől kezdve, könyvtáron át különféle éttermekben. És minden évben jelentkeztem az egyetemre, mert még mindig csak egy melós voltam, és ennél többet akartam.
Nem volt szerencsém a pasikkal sem. Sokuk csak egy takarítónőt akart, vagy ingyen hálótársat. Volt, hogy nem tudtam hova menni, pedig megütött, ha elcsapta magát egy-egy estén. Azt hiszem, a herceg fehér lovon nem ezen a környéken él.
Jelenleg egy kávézóban dolgozom már fél éve, bérelek egy egyszobás kis lakást. És felvettek végre újságíró szakra, elsőéves vagyok. Ha elvégzem, tudósító leszek, külföldön. Hogy világot láthassak, hogy elmehessek innen. Csak az éjszakáim különösek. Arcokat látok, embereket. Sokukat a kávézóban láttam, vagy az egyetem környékén. De nem ismerem őket, nem tudom kik. Mégis velük álmodom...