Beyaert Farm

- Most miért? Ha rendesen odafigyelsz magadra még megtestesítheted az amerikai álmot. A szabadság, egyenlőség, boldogság, anyagi függetlenség és jómód csak blabla. Egy csajnak összesen három dologra van szüksége: nézzen ki állati jól, legyen intelligensebb, mint a pasik és értelmi fölényét remekül tudja leplezni. - Tapasztalatból beszélek. Egyszerre tudom mire gondol egy srác és mire egy lány, sőt egyszerre gondolkodom kétféleképp. Ha egy idegsebész belenézne az agyamba, akkor a bal agyféltekémben meglelné Erwant, a jobban pedig Lisát.
- Hm, nem rossz. Nem olyan hű de elvont vagy bonyi, hanem könnyen megjegyezhető és mégis mindent kifejez. Sőt értelmezhető többrétegű kifejezésként. Zseni vagy. - Akár tényleg arra gondolt, amire gondolok, hogy gondolt, akár csak én lovaltam bele magam már megint valamibe, nekem tetszik a mutáns neve.
- Akkor megyünk a pizzériába. - Döntöm el a kérdést. A pékségbe mehetünk máskor is. Főleg, hogy rájöttem, hogy reggel tévedtem és még sincs Meki a városban. Bár New York itt van egy köpésnyire, ha mégis műanyag hamburgerre vágynánk. De akkor már inkább kínai kajára vágynék.

- Simán amerikai. Hogy te mit ki nem találsz - nevetek fel. Lisa aztán tud csacsogni, de olyan elképesztő szárnyalásba, hogy csoda ha valaki követni bírja. Én persze igyekszem tartani vele a lépést. De az tuti, már most tuti, hogy mellette nem lesz unalmas napom.
- Mutáns név? - pislogok rá meglepetten, bár az övére csak bólintani tudok. Roppant találó. Valóban, mint egy bipólusos zavarban szenvedő beteg. PErsze ezt így az istenért se mondanám neki.
- Engem eddig csak Tatinak hívtak a szüleim - mosolyodom el, majd az elzöldellő tájra szegezve a pillantásom kezdek gondolkodni.
- Talán Vízió.. mert végül is víziókat hozok létre - vonom meg a vállam bocsánatkérőn a szegényes fantáziám okán. Eh.. ilyet se nagyon mondtam még magamról...
- Legyen pizza - döntöm el a felsorolást hallva. Nincs kedvem étterembe elit mód üldögélni. Jobban élvezem, ha két kezembe foghatom a kaját és jólesőn eldumálhatok az asztal felett kólát szürcsölve, papírszalvétába törölve a maszatos ujjaim.
- De azt már te döntsd el, hogy eredeti olasz vagy igazi amcsi pizza legyen - ajánlom fel, végül is a döntés így feles. És talán ő jobban is tudja, melyika finomabb. Mármint itt, North Salemben. Mert máshol lehet a másik fajta a jobb, hisz ahány ház annyi szokás.

- Akkor te simán amerikai vagy. - Zárom le a kérdést egy szerintem szuper intelligens következtetéssel. Ha valaki se nem ez se nem az, de mégis mindkettő akkor se nem ez se nem az, hanem egyszerre mindkettő. Honnan is ismerős ez nekem ennyire?
- Állítólag az összes szupertitkos kormányügynök bérgyilkos ilyen. Nincs akcentusuk, nem kötődnek egy városhoz sem, szinte még múltjuk és nevük sincs. Mondjuk mi mutánsok, ha lehet még titkosabbak vagyunk. Tényleg, mi a mutáns neved? Én Bipólus vagyok. Lisa fecseg, tréfálkozik, hülyül, bulizik, Erwan pedig morci és magának való, már-már depis alkat. Innen jön a név. - Igen. A tipikus cserfes szöszke aki képtelen befogni a száját csupán egyetlen röpke percre is. De hát ez van. Vagy megszoksz vagy megszöksz, szokták mondani.
A szülinapi meglepiről továbbra sem árulok el semmit. De szerintem örülni fog. Csak azt nem tudom, hogy be lehet-e csomagolni egyáltalán. Nem baj, elég időm van megoldani az összes kapcsolódó problémát.
- A városban van kettő pizzéria, van egy trafik, egy pub, egy cukrászda és egy étterem. - Kicsit meg is lepődöm. Amilyen kisvárosnak tűnik North Salem egész sok minden van benne. Még high-tech diszkója, vasútállomása és legalább kettő szállodája is van. - Szóval oda megyünk, ahol neked jobb. A pékség pizzája olaszos, a másik pizza inkább amcsi. De lehetünk jól nevelt úri lányok és mehetünk étterembe is.

- Tökéletesen - felelem nevetve a kacsintásra, miközben magamban döntésre jutok. Nem, nem irigylem Lisat. Úgy látom, meg van szegénynek a maga problémája a képességével. Gondolom jó párszor feltette már magának a kérdést, hogy akkor ki is ő valójában. Erwan vagy Lisa. Főképp, mikor ezzel a Jillel van. Mert most valaki vagy a barátom, vagy egy olyan személy, akihez vonzódom. Mert kétféleképpen kezelni nem lehet egyszerű dolog.
- Én vagyok a példa észak és dél együttműködésére - vigyorodom el, miközbne lassan visszafordítom a lovam az általam visszaútnak vélt irányba.
- Talán azért lehet, hogy nem érződik semmilyen akcentus, mert sosem tartózkodtunk elég ideig egy helyen, hogy felvegyem. Én is így gondolom. Így legalább senki nem tud hova kötni és nem zárkóznak el előlem - erősítem meg a szavait, bár nem vagyok benne biztos, hogy neki is ugyanezek az érvek jutottak az eszébe. De mivel nem fejti ki én meg nem az a fajta vagyok, aki faggatni kezdi, hát titok marad egyenlőre.
A szülinapommal kapcsolatos reakció viszont kissé.. kedvesen szólva is gyanus, de pont az előbbi okból nem állok le nyavalyogni. Nem szeretem, mikor valaki elkényeztetett kislányként vergődik, hogy "de mondd már". Az olyan gyerekes, én meg végül is lassan tizennyolc leszek. Nem mintha régebben csináltam volna ilyesmit. Nem az én stílusom.
- Szerinted az istállók környékén van valahol egy büfé? Eléggé megszomjaztam - vallom be egy bocsánatkérő mosoly kíséretében.

- Igen, tudja. És ennyiben is maradtunk. Egyikünk sem valami monogám alkat, ha érted hogy értem. - Kacsintok Tatira. Nagyon könnyen be tudok pasizni amikor rám jön. Csajom eddig még nem volt, talán Jill iránti fura hűségből talán mert féltékeny vagyok, hogy Erwannak adott pillanatban nem Lisa tetszik, ami fura majdnem tudathasadásos állapotot feltételez. - Viszont ami a testemet illeti. A kidolgozottságon látszik, hogy Lisaként több időt töltök, mint Erwanként. Fel kéne gyúrnom a srácot is. Valahogy olyan szobatudósnak nézek ki benne. - Egy alakváltó érdekes társaság lehet. Más új ruháról álmodozik, mi meg arról, hogy két testet kell egyszerre formában tartani. Ezért is vagyunk átlag felettiek.
- Hé, ez nem fair. Adod itt a menő jenki csajt erre kisül, hogy egyívásúak volnánk. - Nem baj. Akkor én néztem be valamit nagyon, de végül is nem történt tragédia. Világot látott déli lány ritka, mint az albínó bölény, de annál többre kell becsülni. Az élettapasztalat van annyira fontos, mint Erwan magas intelligenciahányadosa. Főleg, hogy én nemigen néztem a könyveimen túlra. - Egyébként onnan vettem, hogy választékosan beszélsz és nincs akcentusod. Ami mondjuk a jövőben még nagyon jól fog jönni. - Nem fejtem ki mire gondolok. Ma nem.
-Semmi, semmi csak úgy kérdeztem. - Vigyorgok ki a fejemből és közben már azon nevetek, hogy apu milyen arcot fog vágni, ha értesül az én kis személyes kérésemről. Igazán semmiség. Ugyan kérem.

Érdeklődve hallgatom Lisa fejtegetését erről a bizonyos Jillről. Érdekes lány lehet, érdekes képességgel. Bár nekem egy kissé erőszakosnak tűnik. De igazából.. Én kekeckedem, aki el tudja hitetni egy emberrel, hogy felgyulladt? Vagy hogy ezernyi tű szurkálja a testét? Azt hiszem, jobb, ha csendben maradok...
- Nem is tudom, hogy irigyelni kell téged, vagy sajnálni. Amilyen hangulatod van, vagy amilyet a helyzet megkíván, olyan nemet öltesz. De ugyanakkor.. Különös lehet, hogy egyszerre a barátnőd és a vágyakozásod tárgya. És ő ezt tudja is? - pislantok felé kérdőn. Kissé fura, hogy Lisa ilyen hamar kiteregeti magánéletének szennylapjait, de megszoktam már, hogy mellettem sokaknak van szófosása. Amúgy meg.. azt hsizem, a legnagyobb titkát már megtudtam, még ha nem is teljesen önszántából, és ha már szobatársak leszünk, előbb-utóbb a többi is kiderül. Így legalább már az elején tisztában vagyunk mindennel.
- Honnan veszed, hogy jenki vagyok? Csak mert a gyerekkorom egy részét északon töltöttem? - kérdek vissza, de nincs bennem semmi sértettség, sőt, erőteljesen vigyrogok mellé. Anyni helyen jártunk, szüleimtől azt tanultam, nem szabad előítéletesnek lenni, nyitottnak kell lenni a msára is. És ez a szerencsém is, hisz ők is így álltak hozzám.
- Dallas mellett születtem - vetem oda vigyorogva. Talán csordogál bennem is némi déli vér, azért megy ilyen ügyesen a lovaglás. Persze olyan ügyesen még nem megy nekem, mint neki. Lova rezzenéstelenül tűri, hogy megforduljon rajta, nem veti le és nem is kezd el összevissza kószálni.
- Igazán ügyes - dicsérem meg, majd némi meglepettséggel hallgatom a hirtelen jött kérdést. Nos, vagy ráérez az ilyenre, vagy csak beletrafált, hogy nemsoká ünnepelhetünk.
- Öööö... Úgy két hét múlva. Mert?

- Hidd el, nem veszítesz nagyon sokat. Akikkel az első héten össze tudsz haverkodni, azokkal érdemes. A többiek más utakon járnak. - Van olyan diáktársam akit azóta nem is láttam, hogy beiratkoztunk. Fogalmam sincs, hogy merre lehetnek egész nap. A bulikba se nagyon járnak el, mondjuk van közvetlen vonatjárat New Yorkba.
- Nem én, hanem Jill. Törés képessége van. Ha részegen nem találja a kulcsot, akkor is be tud menni. Persze utána nekem kell szépen szempillákat rezegtetni és kipakolni a melleim, hogy a gondnok ne rendezzen fesztivált az ügyből. A kapcsolatunk, hm, mondjuk úgy érdekes. Lisaként a legeslegjobb barátnőm. Szinte mintha már ikrek lennénk. Szegény Erwan meg bele van zúgva fültől fülig. Ezért is van az, hogy többnyire csajként mutatkozom a társaságában. - Igen. Határozottan zűrös a magánéletem, de ezt miért most és miért neki fedem fel? Hisz Tatit még csak ma reggel ismertem meg. Fene se tudja. Lisa ilyen lepcses szájú alkat.
- Tudod mi a mondás Texasban? Van aki leesik a lóról van aki nem, de lovagolni csak a texasiak tudnak. Én is neked mondom életemben először, hogyha nem átkozott jenki lennél - elvigyorodom, hogy tréfának vegye és ne sértődjön meg - még azt mondanám, hogy jó déli lány lenne belőled.
Érdeklődve hallgatom, most először járok északon és New Yorkba is csak egyszer mentünk be. Szóval nekem North Salem az északi városok mintája eddig, pedig hallottam már Chicagóról, hogy ott többen élnek egy városban, mint nálunk az egész megyében. És, hogy ott nem egy megyei seriff van öt segéddel, hanem egy tízezres városi rendőrség. Mifelénk egy városban nem is laknak annyian, csak bent Dallasban vagy Austinban. Szóval kanyarodni is tud a lóval. Na akkor megmutatom neki a texasi virtust. Pár nyugtató szót suttogok a ló fülébe, majd kihasználom, hogy nyereg nélkül ültem meg. Egy fürge mozdulattal megfordulok, hogy fordítva üljek rajta.
- Mikor is lesz a szülinapod? - Kérdezem tőle mosolyogva és félig felvont szemöldökkel. Olyannal tervezem meglepni, hogy hanyatt esik. De el is zárom a gondolatot, hátha telepata is, nem csak mentalista.

- Tehát vagyunk negyvenkilencen diákok, és ebből én csak téged ismerlek. Előnyt élvezel velem szemben - nevetek fel ellenkezésére. Persze nem vártam, hogy most majd név szerint és képesség szerint felsorol mindenkit. De jó, ha legalább egy-két nevet, főképp a tanárokét tudom. Meg hogy kinél mire érdemes ügyelni.
- Lelövöd a zárat? - pislogok kettő értelmeset, majd egy vállrándítással teszem túl magam a dolgon, miközben mantrázom az ideérkezésem óta fellelt szavakat. Itt semmin sem szabad meglepődni...
- Jill? - kapok inkább az érdekesebb és talán boncolgathatóbb téma után, de Lisa közben halad, mosolyt csalva az ajkaimra.
- Tehát ügyeljek arra, kinek mit mondok, mert félő, pont rólka beszélek, mi? - kuncogok vidáman. Nem mintha az a pletykás fazon lennék, de nem hátrány ha észben tartom a dolgot.
- Köszönöm - biccentek a dicséretre, játékosna ki is húzom magam, ám nem gyorsítok az ütemen. Nem vagyok már gyerek, aki mindig mindent be akar mutatni, mindenben a legjobb akar lenni. Estem már magasról, tudom, hogy fáj. Ha nem muszáj, nem próbálom ki újra.
- Talán egyszer szavadon foglak - kacsintok rá, majd aprót sóhajtok, miközben lassan kotorászni kezdek a rengeteg emlék és város között.
- Be kell valljam, sok város összefolyik. Mármint úgy értem, mikor kisebb voltam, mikor még nem jártam suliba, vagy épp nyár volt, akkor gyakrabban utaztunk tovább, volt, hogy néha csak egy-két hétig maradtunk egy helyben. De... - vakarom meg az állam, kutatva a képek között. Mintha csak egy fotókkal degeszre tömött dobozban turkálnék.
- Seattle.. Imádtam a kikötő illatát, és nem.. nem halszagú. Ahhoz azért kicsit nagy - nevetek fel, és mintha érezném is a sós víz illatát, hallanám a lármát. Talán Lisa is hallja.
- Az Akvárium nagyon szép. Sok ötletet lehet onnan meríteni egy magamfajtának.Anyukámmal többször elmentünk, elmondása szerint mert én nyaggattam. De ez már nem tiszta - nevetek fel pajkosan, ügyesen irányt változtatva a lóval. Mert nem csak egyenesen menni vagyunk képesek, tudunk kanyarodni is.

Csak hümmögök. Semmi kedvem megtudni mit takar valójában a belemászni szó. Az én fejemben így is ketten laknak egyszerre, egy harmadik nem hiányzik. Nagyon nem.
- Vagyunk negyvenkilencen diákok. Ebből ismerek négyet, a többieket látásból. Szóval te is jótól kérdezel ilyeneket. - Nevetek fel. Szerintem Tati máris többet tud, mint én, főleg, hogy eddig nem tartottam annyira fontosnak a haverkodást. Belefutok egy telepatába és oda az álcám, vagy egy képességblokkolóba és szintén. - Amit tudok, az az, hogy bentlakásos kolesz, van kimenőidő, de ha takarodó után lelövöd a zárat a hátsó ajtótól, akkor se szól senki semmit. Vagy csak mi voltunk eddig ilyen mázlisták Jillel...
A két barátnőmet meg kéne ismertetnem egymással. Hármasban jókat lehetne bulizni. És Erwant is rá kéne vennem, hogy többet mozduljon ki bárhová is tűnik olyankor, amikor én Lisa vagyok.
- Aztán vannak az extra lakók, akiknek nem kell ágy, ha tudod hogy értem. Az alakváltókra gondolok. Mert Lisát is és Erwant is felvették a suliba, de Erwan nem lakik sehol.
Na ezt most megint jól megaszondtam. De legalább időben kiderül tati számára, hogy van egy fél tucat alakváltó, akik közül lehet, hogy valaki teleportálni is tud és azzal szórakozik, hogy állandóan szembejön és köszön. Egy mutánsból mindent kinézek.
- Elég jól lovagolsz. Egyszer gyere át hozzánk Texasba terelési időszakban. Felejthetetlen élmény. És fényképezni is szabad. Sok északi városban voltál? Mesélnél párról? Egy magamfajta déli nem igazán ismerős a jenkiknél.

- A gond az, hogy akik igazán megérdemelnék, azok elég forrássla és lehetőséggel rendelkeznek ahhoz, hogy kihúzzák magukat alóla - vonom meg a vállam egy apró szájhúzás kíséretében. Bőven lenne téma, ha az emberi szennyről és galádságról akarnánk társalogni, ám azt hiszem, egy ilyen szép helyhez és ilyen kellemes időtöltéshez egészen más téma passzol.
- No igen, olykor eléggé élvezetes, hogy képes vagyok mások agyába belemászni - nevetek fel az apró közbeszúráson még, miközben teljesen átadom a testem a lovaglás élvezetének. Nem ugrándozok a nyeregben, nem én akarom megszabni a lónak, hogy mi a helyes menet és hogy is kell lépni. Csak átveszem a ritmusát, ringok rajta, egyenes háttal, mégse kényelmetlenül. Mert ilyen a lovaglás. Nem kényszer, hanem összenövés az állattal, mint egy kentaur. Két szív, de egy akarat.
- Mesélsz kicsit a suliról? Vagy a többiekről? Mindig is azt utáltam az állandó váltásban, hogy mire megjegyeztem a neveket és megszoktam, hogy ki kicsoda és milyen, addigra költöztünk és kezdhettem mindent elölről - sóhajtok fel egy fanyar mosolyt eresztve meg Lisa felé.

- Több hasznunk van belőlük, mint a legtöbb emberből. És egy tehenet le se kell vágni ahhoz, hogy élelmet adjon. Egy farkas csak annyit öl, amennyit meg is eszik, egy ember viszont... Bronxban egy ócska karóráért már késelés jár. Sok ember megérdemli, hogy kihasználjam és lábtörlőnek nézzem. Hisz ők is így tekintenek másokra. Szóval akikre gondolsz, hogy megérdemelnék... Nos páran meg is kapják. - Sötét fény gyullad a szemeimben. Nem vagyok gonosz, csak épp nincsenek gátlásaim. Na jó, egyetlen egy gátlásom azért akad: azokat akiket szeretek soha a büdös életben nem tudnám megbántani. Tatit kedvelem, jó fej csajszinak tűnhet. Ha elnyeri a barátságom, akkor a hátamra is ülhet és meg is lovagolhat, az sem érdekelne, csak boldogan mosolyogni lássam. Szóval azért engem is könnyű kihasználni, ha valaki megdolgozik érte.
- Én szemrebbenés nélkül csinálok ebből a háromból kettőt egyszerre. Mondjuk így már nem tudom beadni neked, hogy Erwan nem én vagyok, amikor láttál átváltozni. De bárki másnak a csillagos eget is lehazudom, ha kell. Neked könnyű, te megmutatod neki, hogy az ég fűzöld, nekem addig kell győzködnöm, míg elhiszi. - Nem gyorsítok fel. Magamat sikerült kiélnem tizenöt éves koromban a féktelen, eszeveszett vágtákkal. Most már vagyok annyira fegyelmezett lovas, hogy pontosan tartsam a társam tempóját. Mehetnénk akár műlovaglónak is felőlem. Az se másabb, mint amikor húsz-huszonöt ember teljes összhangban kétezer marhát terel Texastól Kansasig.

- És elől harap, hátul rúg, ezért szállok fel középen - kontrázok Lisa szavaira vigyorogva. Igen, lefutotta a szokásos intelmeket, az elriasztó szavakat, olykor hallottam magam is hasonlókat a különböző lovardákba. Így most megússzuk, hogy a lovászfiú mindezt elsorolja. Nem a szentszövegért, hanem a lovaglás öröméért vagyunk itt.
- Erwanosan.. Az megfelelő lesz kezdetnek - mosolyodom el, majd finoman megszorítom a ló oldalát, míg csípőmmel ringani kezdek, felvéve a lassú, lépkedő hintaló mozgást.
- Nem szeretek állatokat bántani, míg ilyen módon sem. Ők nem érdemlik meg - rázom meg finoman a fejem. Azt hiszem, egy embert bármikor képes lennék megkínozni, ha feldühítene, vagy veszélyben érezném magam. De egy ártatlan állatot, egy kutyát, macskát, vagy épp lovat.. sose. Annál sokkal jobban kedvelem őket.
- Az állatok nem bántanak, nem alakoskodnak és nem hazudnak. Nem is érdemlik azt a bánásmódot, mint amit egyes emberek érdemelnének - magyarázom, miközben lassú ügetésre biztatom a saját hátasom, persze ügyelve, hogy ne maradjak le Lisatól. Nincs kedvem bolyongani...

- "Látják azt a csoportot a korlát mellett? Azok nem lovagolni jöttek, hanem magukon röhögni. Úgyhogy szedjék össze magukat! Lovat láttak már? És miről ismerték föl? Hogy röfögött? Hát elárulom, az nem az volt. Vagy amikor meglátta magukat, attól félrebeszélt. Maguk egy óráért befizettek huszonöt dolcsit. A ló ingyen csinálja. És ahogy magukat elnézem, ő jár rosszabbul." Tudjuk, tudjuk, lapozzunk. - Kacsintok a lovászfiúra, aki ettől csiripelő kismadarakat és szivárványt képzelhet maga köré, főleg, hogy ráadásként még egy dögös csajszis szempilla rebegtetést is kap. Én lóháton születtem, talán még az első lovammal együtt, Tati meg profán hasonlattal élve afféle városi úri vezetőnek tűnik, még ha nem is a vörös rókavadász egyenruha van rajta fátylas lovaglókalappal. Bár rajta jobban állna, mint egy texaszi tehenészlányon az biztos.
- Nyugi, Erwanosan visszafogott leszek. - Mosolyodom el. Ez egy olyan szólás, amelynek spéci jelentését összesen hárman értik az egész suliban. A beavatott tanáraimon kívül persze. - Ha effekteket használsz, akkor kíméld a lovakat, ijedősebbek és érzékenyebbek, mint a többi háziállat és róluk nagyobbat lehet esni. - Más instrukcióm nincs, egyenes háttal, bátran üli meg a lovát, egy profi lovast pedig nem oktatok ki.

Farmer, lapostalpú cipő, póló, szintén lófarkas barna haj. Én nem csicsáztam annyira túl, mint Lisa, persze gondolatomba egy csipetnyi bántás sincs. Úgy tűnik, ő így érzi jól magát, márpedig mindig az a fontos, hogy a saját bőrünkbe boldogok legyünk. Ő még váltoghatja is abőrét, attól függően, pasis vagy csajos hangulatban vagy.
Az elénk vezetett lovak közül találomra választok egyet, tenyerem az orrára fektetem, hagyom, hogy beszívja illatom, megismerje, megszokja. Nem vagyok ideges, nem félek tőle, még ha a fejem búbja épphogy a nyakának feléig ér. De végül is nem pónit akartunk.
- Mindenképp nyereg - bólintok Lisa szavaira, miközben kissé csodálkozva pislogok, ahogy ő nyereg nélkül pattan a lóra. Én azért inkább maradok a hagyományosnál, így legalább meg tudom támasztani magam a kengyelbe és persze a seggem se töri annyira a ló gerince.
Amint a lovászfiú felnyergelte választottom, lábam dugom a kengyelbe, amdj egy apró rugózás után átvetem fdelette a másikat és viszonylag magabiztosan feszítem meg a hátam, immár a kényelmes nyeregben tápászkodva.
- Na? - villantom szemem nevetve Lisa felé, miközben a hajtószár után nyúlok.
- Rád bízom, merre menjünk. CSak ne vágtass el nagyon...

Fekete farmernadrág, térd fölé érő szarvasbőr csizma hajlékony szárakkal, fekete vállatlan és ujjatlan bőrfűző alul és felül fehér csipkedíszítéssel, szarvasbőr lovaglókesztyű, lófarokba fogott szőke haj, édesen azúrkék íriszek. Már csak egy cowgirl kalap hiányzik, hogy a lovászfiú odalegyen értem. Mondjuk Tatjana mellett kell is, hogy jól nézzek ki, magasra helyezi a lécet én meg csaj vagyok és persze, hogy elfogadom a kihívást. Az államban fellelhető legjobb lovak közül kapunk kettőt. Tatin áll, hogy melyiket választja.
- Nyugi, elbírunk velük. Ugye drágaságom, hogy elbírunk veletek? Nagyon édesek vagytok, igaz-e? Jaj, eszem a két szép szemed.
Paskolom meg a paci fejét és ölelem magamhoz. Nem úgy, mint kislány a Teddy maciját, de majdnem. Ha leszólnék délre, akkor fater biztos felküldené egy lószállító trénnel a gyerekkori pejem utódját. Tenyészló lenne a javából, nem ám holmi északi jenki hátas.
- Először lássuk mit tudsz csajszi, utána futtathatunk.
Pattanok a ló hátára nyereg nélkül. Egy pillanatra lovász is, ló is meghökken, de biztosan ülöm meg. Így kényelmesebb, bár ha hosszabb távra mennék, biztos lenne nyereg is, kulacs is.
- Te azért egyelőre maradj a nyeregnél. Pár év és biztosan ülsz anélkül is.
Ezért is mondtam a konyhában, hogy rövid szoknyában nem lovagolok. Kikopna a díjnyertes combom.

- Az emberek világában nem venném sok hasznát. Nem használhatom nyilvánosan az erőmet. Főleg nem amióta szárnyaim nőnek közben. Mit gondolsz, miért kell óvatosnak lennünk? Ha a normális emberek megtudják, hogy mik vagyunk, hogy mire vagyunk képesek, rákényszerítenének minket, hogy vegyük át a patkányok helyét a laborokban. Én nem akarom, hogy rajtam kísérletezzenek, hogy tűkkel szurkáljanak, vagy bármi hasonló. Nem akarok kísérleti alany lenni! - fejtem ki a véleményem.
Persze, én is elgondolkoztam rajta, hogy milyen jó lenne. Én lennék a csodadoktor. Így azonban még a doktoriról is le kell mondanom. Nehéz megállni, hogy egy sebet ne gyógyítsak be. Az viszont veszélyes lenne rám nézve. Főleg, hogy nem is tudom rendesen irányítani. Ha a fény megszűnne, meg a szárnyak nem lennének, sokkal könnyebb lenne. Ez azonban egyelőre lehetetlen kívánság. Majd talán később, elvégre ezért jelentkeztem a suliba.
Azt, hogy mik vagyunk, elmagyaráztam a srácnak. Most már többet nem tehetek. Nem tudom, hogy mesélhetnék-e neki az iskoláról. Arról, hogy ott csak hozzánk hasonlóak vannak. Mutánsok.
- Na igen, tényleg elég szörnyű név. De nem én választottam, elhiheted! - mosolyodom el.
- Igen, persze, hogy nem szorulsz segítségre. Azért jöttél utánam, nem? Erre a kérdésre azonban nem tudok válaszolni. Lehet, hogy találsz olyanokat, lehet, hogy ők találnak meg, de lehet, hogy egyik sem. Viszont most már tudod, hogy mi vagy valójában. Ne akarj mindent azonnal, mert abból baj lehet - mondok valami bölcseletet, amit még én hallottam, bár gőzöm sincs, hogy kitől.
Lehet, hogy egy filmben volt? Na mindegy! Azt hiszem, itt az ideje, hogy menjek. A ló is rendben van, a karom is és a kérdésekre is válaszoltam, bár az utóbbira azért mégsem. Az iskoláról nem akarok beszélni. Félő, hogy követne oda, vagy mit tudom én? Annyira azért mégsem bízom meg benne.
- Ha nincs több kérdésed, akkor azt hiszem, mennék! - tájékoztatom, majd felkelek és nyújtózkodom egyet.
Ha tényleg nincs semmi kérdése, akkor meg is indulok az autó felé. Ha van, akkor intek neki, hogy kövessen és mondja el út közben, amíg oda nem érünk a kocsihoz.

Már a lovat csutakolom az istállóban, mikor utánam jön. Sejtettem, hogy ez lesz, de azért fogadni nem mertem volna rá, hiszen annyira még nem ismerem. Azt tudtam csak, hogy válaszokat akar. Hogy mennyire, hát most majd kiderül. Szavaiból ítélve belemegy az alkuba. Kis mutatványa után pedig, némi csendet követve, most már le tudom szegezni, hogy egy hozzám hasonlóról van szó. A ló orrát megsimogatom. Eleresztek egy halk sóhajt, majd körbepislantok, végül folytatom a csutakolást.
- Oké, most már tényleg elhiszem, hogy olyan vagy, mint én. És meg kell jegyezzem, elég érdekes képességed van - mosolyodom el, hátha ezzel enyhíthetek feszültségén.
- Mielőtt elregélném amit tudok, megtennéd, hogy elárulod a neved? Én Lya vagyok - mutatkozok be gyorsan, hogy ezt ne hiányolhassa.
Gondolom most már tényleg rájött, hogy ha kérek tőle valamit, jobb mihamarabb megtenni. És szerintem nem is kérek olyan szörnyen bonyolult dolgokat. Amennyiben bemutatkozik, még simítok néhányat a paripa hátán, visszavezetem helyére, majd leülök egy kényelmesnek tűnő bálára.
- Szóval... Az első, amit tudnod kell, hogy elég sokan rendelkeznek különleges képességekkel. Ezek általában eltérőek, de van amikor két személy igencsak hasonló erővel bír, vagy éppen ugyanazzal. Legalábbis én így tudom. Mindenkinél más korban jön elő. Ez olyan akár a pubertás, egyénfüggő. Közben azért szólj, ha valami nem érthető - teszem hozzá, majd hagyok némi időt, hogy megemészthesse, aztán folytatom.
- Minket, akik nem természetes erővel bírnak, mutánsoknak neveznek. Ha szerencséd van, találkozhatsz olyanokkal, akik már tapasztaltabbak és tudják, hogy hogyan tanulhatnád meg rendesen irányítani az adottságod. Ha rendesek még el is mondják, vagy segítenek. Ehhez persze szükséges az is, hogy lehetőleg azonos kategóriába sorolható legyen az erőtök, mint például pszichés alapú, fizikai, vagy hasonlók. Én legalábbis így csoportosítanám őket. A másik csoportosítás a támadó, támogató és a semmilyen lenne, szóval az első talán mégiscsak jobban hangzik egyes képességek esetében - mondok el még néhány dolgot, aztán agyalok, hogy tudok-e még valamit.

Úgy tűnik, nem sokat ért abból, amit mondok neki. Na igen... Magyarázd el egy óvodásnak, hogy mi is az a cserebogár. Azt meg, hogy miből lesz, inkább már ne is taglaljuk. Röviden szólva, fogalmam sincs, hogyan lehetne tudományosan megfogalmazni, hogy mi az a mutáns. Pedig abban már bizonyára az is benne lenne, hogy hogyan keletkezik. Nekem viszont marad az egyszerű megoldás, már amit ki tudok rá találni. Ha egyáltalán elmondom neki. Ő azonban úgy tűnik, nem akar ezért semmit tenni.
- Hát jó. Nekem így is megfelel - vonok vállat.
Fogom magam és egyszerűen elsétálok mellette. A kerítéshez megyek, amin a kabátom foglal helyet. Még jó, hogy nem volt rajtam. Csúnyán elbántam volna vele. Most, hogy vértől mentes vagyok és nincs lehetőségem arra, hogy maradandó foltot hagyjak rajta pillanatokon belül, magamra kapom.
- Ha kellenek a válaszok, be kell bizonyítanod, hogy az vagy, aminek gondollak! Anélkül egy szót sem mondok arról, hogy mi is lehetsz - magyarázom el a helyzetet.
A kerítésen gyorsan átpattanok. Nincs kedvem a kapuval bíbelődni. Az ajtóhoz lépek, kinyitom azt és kinézek a külvilágba. Fogalmam sincs, hogy jól döntök-e, de nem éri meg kockáztatni azt, hogy egy átlagos embernek mondjam el mik is vagyunk. Bőven elég lenne, hogy látta a képességemet. Bár talán el lehetne hitetni vele, hogy csak képzelődik. Lehet, hogy bevenné, hogy csak a rémület miatt hitte, hogy vérzek meg ilyesmi. Hogy képzelte az egészet. Vagy gyorsan meghorzsolom a kezem, hogy láthassa, tényleg vérzik és csak képzelte, hogy meggyógyítottam, mert remélte, hogy nincs semmi bajom. Egyszerűen gőzöm sincs mi lenne a megoldás! Remélem az, hogy megmutatja, hogy nem csak képzeltem azt a stoptáblát. Az lenne a legjobb és a legegyszerűbb.
- Megyek, megnézem a lovat. Az istállóban megtalálsz.
Ha nem szól utánam, vagy nem állít meg valahogy, egyszerűen csak kisétálok a fedett pályáról és az istállóhoz megyek, hogy lerendezzem iménti paripámat. Rá fér egy kis gondoskodás. Ha akar úgyis megtalál az a srác. Tényleg, még a nevét sem tudom!

Egyszerre özönleni kezdtek a kérdések a srácból. Mégis honnan lett hirtelen ennyire érdeklődő. Eddig minden egyes pillanatban úgy éreztem, el akar menekülni. Hogy bármikor elrohanhat. Erre most itt van, segített, minden ajtót becsukott, hogy senki ne láthasson és faggatni kezd. Úgy tűnik, tényleg nem tudja, hogy mi is ő valójában. Ez mindent megmagyaráz. Azt is, hogy miért lepődött meg ennyire, míg én nem, hiszen egy olyan iskolába járok, ahol ezek a képességek mindennaposak. Na persze nem vagyok ott olyan régóta, de egész könnyen alkalmazkodom. Lassan felkelek. Eleget pihentem már. Most nem lép fel szédülés, mikor lábra állok, nem úgy, mint a Mikeal történt esetkor. Ez a sérülés cseppet sem volt vészes, legalábbis az én szememben.
- Mit gondolsz, miért ültem ezidáig? Szükségem van némi pihenésre. Minél súlyosabb a sérülés, annál többre, de ez nem volt valami nagy szám.
Azt inkább nem mesélem el neki, hogy mi volt a múltkor. Csoda volt, hogy egy darabban maradtam és nem szakadtam apró kirakóssá, nemhogy ilyen kis vágás miatt aggódjak. Na az húzós volt. Teljesen elment az eszem, hogy leugrottam csak úgy. Ha valaki legközelebb ilyenen kap, inkább öljön meg, vagy rúgjon jó alaposan hátsón. Mégis hogy lehettem akkora ökör? Erre most tessék... Bár ez nem volt szándékos.
- Ami azt illeti... nem érdekes - mondom egyszerűen.
Talán nem kellene erről ennyit beszélnem egy idegennek, de már mindketten lebuktunk. Valószínűleg túlontúl lazán kezelem ezt az egész erő dolgot. Tudom, hogy titokban kellene tartani, de miután láttam hogy ő is képes egy s másra, már annyira nem zavart az egész és megnyugodtam. Semmibe sem telt rávennem magam, hogy használjam előtte az adottságom. Az iskoláról azonban mégsem kívánok szót ejteni. Szárnyaim a következő pillanatban eltűnnek. A súlyos, lehúzó érzés, mi lapockáim környékét ilyenkor terheli, megszűnik, én pedig megeresztek egy halk, nyugodt sóhajt.
- Először is, engem nagyon is érdekel a ló! - kezdek bele, felemelve hangom.
Mégis hogy beszélhet velem így, mikor ő akar válaszokat? Ismét sóhajtok egyet, majd egy mély levegővétel után még egyet, hogy lenyugodjak.
- Megpróbálom röviden összefoglalni, de előtte akkor is kérem azt a bizonyítékot. Használd valahogy az erőd. Ha az előbb ment, most is menni fog, csak koncentrálj. Jobban jársz, ha megteszed, addig úgysem kapsz válaszokat - vonom meg a vállam.
Talán már rájöhetett, hogy amíg nem teszi amit mondok, nem kap feleletet.

A gyógyítás befejeződött, így már csak a vérrel kell törődnöm, mi karom letörlése után csorgott ki testemből, még a gyógyítás előtt. A vödör fölé tartom alkarom és locsolok rá másik kezemmel némi vizet, majd finoman megdörzsölöm, hogy lejöjjön a vér. Ezt követően ismét szárazra törlöm egy kis gézzel és kész is. Nyoma sincs az egésznek. Persze a máshol lévő vért még el kell takarítani, de az már mehet egy kis földdel, nem kell hozzá több, hogy elfedjem azt a homokban.
- Igen, ennyi. Most már láthatod, hogy miért nem aggódtam a seb miatt. A ruhám épsége ilyenkor valahogy jobban aggaszt.
Magyarázom, kellemes mosolyt öltve ábrázatomra. Na igen, valahogy mindig így reagálnak. Ebben a srácban azonban van valami. Valami szomorúság és elkeseredettség, ami nem hagyja, hogy önfeledten vidámnak mutatkozzam, ami tény és való, hogy nem vagyok, de mégis... Valahogy így is visszatart bennem valamit.
- Mi? Hogy érted, hogy mi vagyok? Neked is különleges képességed van és nem tudod, hogy mik vagyunk? - kérdem meglepetten.
Szemeim el is kerekednek egy pillanatra. Na igen, erre nem számítottam. De mik is vagyunk mi pontosan? Mégis hogy a fenébe írhatnám ezt le? Lehet, hogy még nem is találkozott magához hasonlóval. Vagy... Várjunk, ugye nem csak képzeltem azt a stoptáblát? Ugye tényleg valóságos volt és nem csak az agyam vetítette ki, hogy azonnal megállítsam a lovat, akár egy autót? Még ez is lehet, de akkor most csúnyán lebuktam. Mindegy, végül is a város egy jelentős része már így is látta, ahogy meggyógyítom Steve-et.
- Hogy is lehetne ezt elmagyarázni...? Csak akkor mondom el, ha bebizonyítod, hogy nem csak képzeltem azt a táblát! - erősködöm.
Világos, hogy valamiféle bizonyítékot kérek, nem? Elvégre kell valami, ami megmutatja, hogy nem vagyok őrült. Tényleg szükségem van egy megerősítő dologra! Pontosabban ahhoz, hogy nem vagyok őrültebb, mint általában.
- Egyébként hogy van a paci?