Dr. Jared DeWitt

"Miért vagy ilyen komoly?"

Userinfó: Titkos karakter

Név: Dr. Jared DeWitt
Mutáns név: Bohóc
Születési dátum: 1959. szeptember 29, New York
Besorolás: Független
Képességek:
Elsődleges képesség: Félelemkeltés
Osztályozás: Alfa
Aktiválódás: 8 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Megérzi mások félelmét, és ezt kihasználva képes azokat úgy fokozni, hogy fizikai tested ad mások vágyainak, félelmeinek, vagy egyéb érzéseinek. Ezek pontosan ugyanúgy néznek ki, ahogyan az illető elképzeli, de aludnia nem kell hozzá, közvetlen a tudalattira hat a képesség. Képes mások félelmeit megjegyezni, így bármikor feltudja őket használni. Egyelőre maximum két embernél tudja ezt folyamatosan fenntartani.
Képesség távlatai:Idővel képes lesz akár egy tucat ember érzéseit is fenntartani egyszerre, kilométeres távolságokból is.

Jellem: Vidám, türelmes és megértő ember vagyok. Legalábbis civilben. Ahogy mindenki másnak, a munka nálam is csak álca, fedezi a kegyetlen valóságot, amiben élünk. A munkámban pedig, nos… sokan talán a kegyetlen jelzőt aggatnák rám, de ez butaság, nem vagyok kegyetlen, pusztán csak azzal foglalkozom, amit imádok. A félelemmel. Mindenki fél valamitől, csak egyesek jobban titkolják, mint mások. Keresem a félelmet a világban, és segítek neki kiteljesedni, valósággá lenni, ugyanis a félelem a világ egyik, ha nem a legtisztább dolga. Nem hazudik, a könyörtelen valóság az, amit elénk tár, megmutatja a gyengeségünk, és ha hagyjuk neki, akkor segítek nekünk megerősödni, betömni a jellemünk lyukait. A legtöbb orvos meggyógyítani akarja az embert, észre sem veszik, hogy ezzel valójában csak gyengítik a pácienst. Amire a betegnek szüksége van az nem más, mint a szenvedés, a valóság, kiragadni őt a világból, amiben élni akar és a tettek mezejére dobni őt, szembeállítani a félelmeivel, és ha elég erős, akkor képes mellettük létezni, ha meg nem, akkor meghal. Ez a világ rendje: a gyenge elhull az erősebb keze által. Én vagyok az erősebb, hatalmamban áll másokat alávetni a vizsgának. Én nem gyógyítok, nem gyengítem az embert, hanem szembeállítom az igazsággal, a legnagyobb félelmével, hogy ezáltal segítsek neki, ha megérdemli.

Külső: Átlagos magasságú férfi vagyok, 180 cm környékén, átlagos alkattal, de inkább vagyok erős, mint gyenge. Nem vagyok a kifejezetten izmos ember, de jól nézek ki, sokkal több erő munkál benne, mint azt hinné elsőre az ember. Jó képű férfinak tartom magam, és tapasztalataim alapján okkal. Nem mondom, hogy olyan nagy nőcsábász vagyok, csak néha megiszom egy-egy italt a gyengébbik nem képviselőivel, és ilyenkor bizony hamar egy ismeretlen, vagy épp ismerős szobában kötünk ki, egy igen kellemes éjszaka után. Arcom szegletes, gesztenyebarna szemeimben barátságos fény villan a másikra. Megnyerő külsőm van, bizalmat szoktam ébreszteni a másikban a megjelenésemmel. Erős gesztusokkal operálok, néha talán úgy tűnhet, hogy csak megjátszom magamat, azonban ez csak a látszat. Soha nem játszom meg magamat, minden pillanatban magamat adom.
A munkahelyemen természetesen fehér köpenyben vagyok, de a munkám kívül ezt elhagyom, az egyszerűbb darabok híve vagyok, szeretek kiöltözni, és felhívni magamra a figyelmet, hazudik, aki nem, elvégre mindenki elismerésre vágyik, nemde?

Előtörténet:
1968. október 3., New York
Egy sikolyra ébredtem fel. Már hozzájuk szoktam, anya gyakorta ordítozott álmában, apa szerint csak sokat álmodott rosszat, nem kell vele foglalkoznom, majd ő megoldja. De ő mégiscsak az anyám! És már percek óta csak ordítozik, általában hamar abbahagyja, apa gyorsan megszokta nyugtatni őt, mert a szomszédok sokat panaszkodtak, sokszor járt nálunk a rendőrség is, akik képtelen voltak megérteni, hogy nem anya tehet erről, mindenki szokott rosszat álmodni, még én is. Anya egyszerűen csak többet, ez miért bűn?
Kikászálódtam az ágyamból, hogy megnézzem jól van-e, mert nem lenne jó, ha megint a rendőrök kopognának az ajtón, és elvinnék anyát. Sok rosszat hallottam a cellákról, nem akarom, hogy ő is oda jusson, oda csak a rossz emberek valók, ő pedig nem az. Óvatosan nyitok be az ajtón, de mire átlépem a küszöböt, a sikolyok már elhalnak, anyám pedig nyugodtan fekszik az ágyában, előtte pedig egy zakóban lévő férfi áll némán, késsel a kezében. – Apa? – kérdezem halkan, szinte már suttogva, ahogyan megfordul a férfi. Nem ismertem fel, mert ki volt festve az arca, pont, mint egy bohócnak, apa pedig soha nem tenne ilyet, tudja, hogy anya retteg a bohócoktól, ezért nem is mehettem soha cirkuszba, pedig én nagyon szerettem őket. Viszont, ha nem apa, akkor mégis, ki ő? Mosolyra húzza a száját, kicsit rémisztő mosolyra, de nem ijedek meg tőle. Biztos apa egyik barátja, csakis ő engedhette be, hiszen nem hallottam, hogy betört volna az ajtó. A bohóc a kését a szájához emeli, mintha csak azt akarná mondani, hogy maradjak csendben, majd kisétál az ajtón, és én csak pár pillanat múlva nézek ki az ajtón utána, de akkor már sehol nincs.
1973. július 23., New York
5 év telt el mióta anya meghalt, apa pedig börtönbe került. A rendőrség ismét kopogott az ajtónkon, de ezúttal nem bántották anyát, csak lefényképezték, apát pedig börtönbe csukták, amiért megölte anyát. Csakis a rossz emberek kerülnek oda, ő pedig rossz ember volt, amiért beengedte a barátját, hogy az megölje anyát. A nagyszüleim már nagyon öregek, így nevelőotthonba kerültem, de nincsenek itt barátaim, mindenki csak csúfol és bánt, senki nem vesz komolyan.
Az udvar legmagasabb tölgyfájának a tövében fekszem, homályosan látok, de pár másodperc múlva kitisztul a kép, és egy cipő sziluettjét látom kibontakozni magam előtt, majd éles fájdalom hasít a fejembe, amint találkozik a cipő orra az én arcommal. Forog velem a világ, hallom, ahogy a többiek nevetnek, kigúnyolnak újra és újra, miközben én kábán fekszem a földön vérző orral. Biztos megint Raymond az, csak azt nem tudom, hogy miért rúgott meg, mikor nem is csináltam semmit. Soha nem csinálok semmit, csak ülök a szobámban és olvasok, illetve néha eljárok ahhoz a bácsihoz, aki időnként bejön tanítani néhány bűvész trükköt. De ez nem rossz, nem bántottam soha Raymond-ot, ő mégis megrúgott. Már megint. Dühös vagyok rá, utálom őt, de sokkal erősebb nálam, nagydarab fiú, szerencsés vagyok, ha csak megúszom ennyivel. Látom, ahogyan a cipői egyre közelebb kerülnek hozzám, én pedig csak lehunyom a szememet és azt kívánom bárcsak itt lenne a bohóc. Ő olyan volt, mint valami profi gyilkos, biztos jól eltudná látni Raymond baját.
Fogalmam sincs mennyi idő telik el újra mire kinyitom a szememet, de amint megteszem, az első, amit látok egy vértócsa. Óvatosan nézek fel és megpillantom az ismerős zakót viseli alakot, aki egy vértől vöröslő tőrt szorongat a kezében. A többi gyerek sikoltozik, és össze-vissza rohangál, de a bohóc csak némán áll és mosolyogva fordul felém. Abban a pillanatban tudtam, hogy lett egy barátom, akire számíthatok a bajban. És ekkor meg is bocsátottam neki.
1984. június 15., Washington
Sikerült, lediplomáztam! A rendőrségnél kaptam egy amolyan gyakorlati állást, ami tökéletes arra a célra, hogy meg tudjam mire vagyok képes. Bohóc sokat segített nekem az elmúlt évek alatt, bár nem tanulásban, abban ő nem volt olyan jó. Viszont megvédett, megölte azokat, akik bántottak, mindig számíthattam rá, és közben ráébresztett arra, hogy mit tudok. Olvastam néhány tanulmányt, amiben különleges dolgokat írtak, különleges emberekről, akiket mutánsnak neveznek. Bohóc szerint én is mutáns vagyok, szerinte képes vagyok életet adni az érzéseknek, és… és igaza van! A rendőrségen töltött idő alatt a rabok reményeit, félelmeit és vágyait életre tudtam kelteni! Éppen ezért ki kellett tapasztalnom a saját határaimat, és bármennyire is reménykedtem, hogy nincsenek, végül akadályokba ütköztem, de mit sem számít! Mostanra viszont már többet tudok. A rendőrség csak gyakorlat volt, mostanra azonban már doktor lettem, olyan emberekkel foglalkozhatok, akiket soha nem szabad majd mások közé engedni, fel sem tűnik így másoknak az, ha kicsit jobban félnek, mint szokásuk. A tökéletes tesztalanyok, és ha valakinek eljár a szája, akkor Bohóc végez vele. Azóta rájöttem arra, hogy anya is beteg volt, és Bohóc csak azért ölte meg, mert anya ezt akarta, minden bizonnyal ekkor jelentkezett először a képességem. Apám pedig egy feláldozható bábú volt a sakktáblán, aki az én felemelkedésemért bukott el. Azaz, a miénkért. Mert ugye egy csapat vagyunk.