Chris és Kátya - "Bekötött szemmel..."

Do the best we can

Christ is meg kéne csapkodni egy döglött vízilóval, ha ismerném a gondolatait, akkor meg is tenném. Sejtelme sincs róla, hogy mennyit köszönhetek neki, s bár az én hálámmal ölni lehet, ettől még elkönyvelem magamban, hogy ennek a fazonnak igenis tartozom. Majd egyszer az életben, hogyha úgy hozzák a történések, akkor viszonozom is a szívességét. Beszéd nélkül, magyarázkodás nélkül, ömlengés nélkül. Ha ugyan lesz olyan helyzet, amikor lehetőségem adódik erre. Ha nem, akkor nem. Mindenesetre túl fogom élni, ahogyan ő is. Egyébként meg ezt együtt csesztük el, még akkor is, hogyha számomra ez a legnagyobb nyereség, amivel csak mentőakció járhatott. Dave. De persze erről sem beszélünk. Akkor sem, hogyha már keresztet vethetek a látszatra. Lovagom.. azért az még mindig erős, de legalább utólag tudnék rajta röhögni. Majd egyszer talán fogok is.
Nem mond nemet, de igent sem, a hallgatás viszont beleegyezés. Eléggé könyörgőre foghattam, amitől ugyan elönt a hányinger, de a lényeg, hogy az van, amit én akarok, szóval kiterjesztem a képességemet, megrángatom azokat az elektromos szálakat, életet lehelek a kütyükbe és élvezem, ahogy megindul alattunk a gép. Nem döcögősen, nem nyögvenyelősen, szépen simán, ahogy annak lennie kell. Szinte érzem, ahogy a magasság emelkedésével szétárad bennem a nyugalom, úrrá leszek érzéseimen és mindenen, ami az elmúlt napon a lelkemre telepedett. Ígéretemhez híven hamarosan vissza is adom az irányítást.
A megjegyzés hallatán csak megvonom a vállamat. Tudom, ez érzéketlen, de nem fogok szégyenkezni. Ilyen vagyok és kész, tényleg hidegen hagy a többiek sorsa. Ami engem érdekelt, arra itt vannak előttem a válaszok. Sekélyes érzelmi világom ennyi törődésre képes. Nem ölelem keblemre a világot, sem a diáksereget.
- Az jó! – préselek ki magamból ennyit, de nem többet. Ez is sok.
Figyelmem eztán Daveé, a kérdéséé, melyre válaszul tekintetem a kezére siklik és azonnal elönt a pulykaméreg. Mindaz a düh, amit odabent nem adhattam ki magamból egy másodperc alatt üli meg vénáimat, s robog végig bennem.
- A rohadt édes anyjukat! – szalad ki a számon, miközben sietősen, ám annál szakavatottabban bontom le a szíjat Dave csuklójáról, immáron szabaddá téve a kezét. Mintha csináltam volna már ilyet.. és igen. Bár az pikánsabb helyzet volt és nem is mindig szíj, néha selyemsál, egy esetben bilincs. De erre most még az elmém legrejtettebb zugában sem akarok gondolni. Azok az idők – ha nem is múltak el, hisz sose lehet tudni – erőteljesen háttérbe szorultak egy bizonyos naplemente óta.
Levegőt venni is elfelejtek az ölelésben, lehunyom a szememet, belefeledkezem, belehajolok a mozdulatba, próbálva úgy helyezkedni, hogy Davenek kényelmes legyen. Mintha tudnám, hogy milyen helyzetben az! Áh, még mindig nem lett a kutyából szalonna, s belőlem sem az ápolás és a tapintatosság mintapéldánya.
Basszus, ha ez így halad, a végén még elbőgöm magam, ami nagyon kínos lenne, így akármennyire is képes lennék eladni a lelkemet ennek az ölelésnek a megismétléséért, örülök, hogy véget ér. Nem maradok szégyenben legalább, mosoly játszhat az ajkaimon. A dühöm távozott, ahogy a gyengeségem is. Megint az a Kátya vagyok, akit David megismert. Na jó, egy kicsit más, de mégis én vagyok. Szenvedélyességem éppen csak hangyányit nyilvánul meg másban, s nem bujaságban. Ezzel önmagában nincs is baj.
- Visszajöttél. – jegyzem mosolyogva. Hagyom, hogy megfogja a kezemet, s közben lenyelem a „hozzám”-ot a mondat végéről. Erős lenne, azt hiszem. Elég, hogyha kigondolom, nem kell mindent kimondani.
- Rendben van! – maradok csendben, amíg megmondja, hogy hová is menjünk, majd amint észlelem, hogy visszaalszik, szemforgatva, nevetősen felhorkanok. Lám, a történelem ismétli önmagát. Legutóbb egy ilyen sérülten alvás után keveredtünk az eprek közé. Bah, Dave! Ez már sosem változik?
Megsimítom a kezét, ellépek mellőle, előremegyek Chris mellé, odatelepszem, ahol utaztam idefelé. Megismétlem a címet, amit David mondott, hátha nem jutott el idáig a hang. Nem, ez marhaság! Azért ismétlem, mert nem tudok mit mondani, de úgy érzem, hogy valamit mégis kellene. A kösz olyan sutának tűnik, még gondolatban is.
- Tartozom. – mondom ki végül, ennyit és nem többet. Valóban nincs más, amit mondanom kellene, azt hiszem. Fáradt vagyok. Nem testileg, érzelmileg. Sosem éreztem még ennyire fáradtnak magam. Vajon ez mi? A feszültség kiszaladásának utóhatása vagy a gyengeségem, az elpuhultságom? Lényegtelen. Így is úgy is gúzsba köti a nyelvemet. Egy időre mindenképp.

//Köszönöm a játékot! I love you

//

Érzékelem, hogy távolodik tőlem. Hogy egyedül akar lenni. Talán pár éve összezuhantam volna, önző módon azt gondolnám, hogy előlem menekül. Most nem csak érzem, hanem tudom is, hogy egy időre egyedül akar maradni. Visszasüppedek a testbe teljesen, nekem is szükségem van pihenésre. Eljött értem. Csak ez zsong bennem.
Amikor újra érzem, hogy itt van mellettem, kibújok a csigaházból én is. Látom őt. Visszamosolygok, s behunyom a szemem, amikor megsimítja az arcom, s kezem mozdulna, hogy átöleljem.
-Megtennéd? – suttogom. Nem megy, mert még mindig le van kötve a kezem, csupán a takarótól nem lehetett látni. Bele is vörösödöm.
Akármennyire fájjon is a lábam, átölelem, mélyet lélegezve szippantom be az illatát, a lényét, őt magát. Nem szólok semmit, mert nem a szavak azok, amelyek jeleznék, fontos számomra.
Visszafekszem, nem tudom tartani magam. A test elég törékeny holmi.
-Köszönöm, hogy értem jöttél. – fogom meg a kezét, nem is akarnám elengedni. – Miben?
Nem foglalkozom most mással, csak magunkkal. Chris hangulata elér hozzám. Nagyot sóhajtok magamban. Sok mindenkinek tapasztalat volt a helyzet. Vagy emlékezés…
Pár percet pihenek, nem beszélek, csak nézem Kátyát.
-Nem akarok a birtokra menni. – suttogom. – Van egy ismerősöm… ő tud segíteni.
A cím bediktálása után behunyom a szemem. Még mindig hat az altató és az öröm, az elmúlt percek is kimerítettek. Visszaalszom.

Jó ideig bámulok ki az ablakon. Végül a kezem mégis a fejhallgató és a mikrofon felé nyúl és felteszem. Jelzem, hogy a mentést lekéstük, de egy személyt megtaláltunk máshol, kérdéses állapotban. A nevet is megmondom, az iskola sávjára állva teszem ezt, majd visszaállok a gép sávjára. Aztán megint meredek magam elé. Nincsenek gondolataim sem, elfogytak.
Aztán beindul a gépezet. A hordágyat kivéve, hozzák be a srácot. Faarccal nézem végig. Legalább őt megmentettük. Már ha ezt lehet annak nevezni.
A hangra és a kérésre már éppen nemet mondanék, amikor ránézek. Nem tekintek Davere, nem akarok. Csak felemelem a kezem. Úgyis pancser vagyok, már olyan mindegy.
-A többieket megtalálták, biztonságban vannak. – akkor mondom, amikor már visszaültem a kormány mögé. Nem tudom kit, milyen állapotban mentettek meg, a rádió hangjára nem is figyeltem azok után, hogy megtudtam, lekéstem azt, amiért elvállaltam ezt. Csendes a hangom, színtelen. Utána már nem is szólalok meg, egyrészt ők kint vannak, másrészt nem akarok beszélni. Semmit.

Do the best we can

One and Only

- Hogyne! – bólintok. Tulajdonképpen úgy szólít, ahogyan akar, nem érdekel. Számomra a nevek kimondása hordoz plusz jelentést, nem az, hogy hallom a sajátomat. Már nem vagyok Catherine, évek óta nem, nem is érdekel, nem is zavar. Mással vagyok elfoglalva, odafigyelek a doktornő minden szavára, s próbálok nagyon szakszerűen reagálni, kedvesen, szimpatikussá téve magamat. Ez megy, hogyha akarom. Ösztönből nem, de az most lényegtelen is.
Elnevetem magam. Nem tudom honnan tör ez fel belőlem, talán a feszültséget engedem el így, mindenesetre teljesen olyan, mintha ezen a Jamelián nevetnék, illetve a viselkedésén. Nem kinevetve, sokkal inkább kellemes érzéssel telten, még akkor is, ha ez nincs teljesen így. Nem érzem magam jól, viszont tökéletes a helyzet, mert ezt csak én tudom, s nem buktatom le magam felesleges, ösztönös szájhúzásokkal, sóhajokkal, ideges topogással. Lassú víz partot most, szokták mondani. S én most igyekszem nagyon lassan folydogálni, mert nem akarom, hogy érzelmeim kiömöljenek a medrükből.
- Én csak a hírhozó vagyok.. – hárítok azonnal, apró, elnézést kérő mosollyal az elhaló nevetés utolsó falatjainak lenyelése után. Célzok ezzel arra, hogy nem én vagyok az, aki szívesen dobálózik hatalommal és pénzzel. Alkalmazkodom a saját hazugságomhoz, s igen finoman bár, de bemószerolom így a nem-létező nagyapát. Nem kell ebbe mélyebben belemenni. Adják ide nekem a papírokat, aztán itt sem vagyok. Vagyunk.
Az első gondolatom az, hogy elutasítom az egészet és nem megyek ki, de végül sikerül idejében lenyelnem a feltörő fenevadat és torz morgása nélkül, a könnyednél kissé feszesebben meghajtanom fejemet Dr. Hammers felé, hogy aztán eleresztve Dave kezét kisétáljak a szobából. Ha esetleg lenne olyan szerencsém, hogy egy ilyen helyen leledzik biztonsági kamera vagy bármilyen tárfigyelő, amivel belátásom lenne a szobába, akkor használom a képességemet, de egyébként csak ácsorgok kint a folyosón, le sem véve tekintetemet a kórterem csukott ajtajáról egy darabig. Aztán, hogy ne álljak ott, mint egy idióta, inkább fel-alá kezdek sétálni, s lépteim kivezetnek egészen a bejárathoz. Mintha ugyan csak azt akarnám ellenőrizni, hogy nem lopták-e el a kinti világot.
Életem leghosszabb tizenöt percének végeztével a doktornő irodaajtaja mögött találom magam, s érdeklődéssel nyitom meg elmémet a nő szavai előtt.
Bólintok, jól feltételezi. Nagyon is megvannak az eszközeink, bár ez nem azt jelenti, hogy nem aggódom rejtetten a szállítás miatt. Nem vagyok orvos, hiába nem tudják ezt rólam, s állítom az ellenkezőjét. A kütyük az én világom, nem a betegek.
- Én nem.. – kezdek bele, s folytatnám azzal, hogy nem hiszek a szerencsében, viszont még éppen idejében veszem észre, hogy rossz útra léptem. Félmosolyt ültetek ajkaimra, úgy folytatom. - ..lepődtem meg ezen. David mindig szerencsés típus volt. – hazugság. A neve. Francba már, hogy ez miért ennyire bonyolult? Áldom az álcámat, mert így nem látszik, hogy belül megkondul bennem a vészharang. Valami nem stimmel, van valami rossz érzésem, de nem tudnék rá magyarázatot találni. Fura ez a nő, nem illik abba a képbe, amit az orvosokról tapasztaltam eddig. Nem, mintha nagyon tudnám, hogy azok miylenek, így nem is gondolom túl ezt az egészet, s az érzést is igyekszem elnyomni magamban.
- Részemről az öröm. Köszönöm a család - nem a családja. Nem David családja. Nem Mr. Armanaugh családja. Csak a család. Ezt a legkönnyebb kimondanom. - nevében azt, hogy megmentették, kezelték, törődtek vele. Minden jót! – köszönök el így, s nem véletlenül nem használom a viszontlátásra formulát. Nem akarok idekeveredni többé, s nyilván nem is fogok.
Pillanatokkal később kívül találom magam az irodán, a kilincsről leemelem ujjaimat, az ajtót behúztam magam után. Leeresztek teljesen, kibújva a magabiztosságból és a hazugság börtönéből elvesztem a kontrollt a felfogóképességem felett. Történik, ami történik, teszem, amit tennem ildomos, de legközelebb csak akkor vagyok képben azt illetőn, hogy mit is cselekszem, amikor már a repülőgép gyomrába keveredek, s Davet is sikerül elhelyeznünk, szállításra alkalmassá tennünk a helyzetét, körülményeit.
Szükségem van valamire, amivel kikapcsolom az agyamat. Így, hogy elhagytuk a kórházat, s már nincs szerep, amit játszanom kell, rettegek tőle, hogy Chris meglátja majd az igazi valómat. Megkeményíteni igyekszem vonásaimat, de nem megy. Éppen úgy nem működik, mint ahogy nem tudok eltávolodni Davetől sem.
- Engedd át az irányítást. Csak egy időre.. – kérem, s bár nincs benne az udvariassági formula, ha Chrisnek van egy kis radarja rá, akkor rájöhet, hogy igen, ez most keményen könyörgés volt az én érdes, parancsoló stílusomban. A gépre értem, s arra, hogy vezetni akarom. Legalább pár perc kellene, én és a gépek, a kütyüzés, az érzelmeim kikapcsolása. Kicsit olyan lenne, mintha robotpilóta irányítaná a repülőt. Kiterjeszteném a képességemet, magamba ölelném a gépmadarat, hogy úgy mozdítsam, mintha csak én akarnék szállni, elemelkedni a földtől. Kérdés, hogy megtehetem-e majd. Eljön az a pont, amikor nem is nagyon számít, hogy igen avagy nem lesz az akaratom fogadtatására a felelet.
- Szia! – találkozhat Dave a mosolyommal, akármennyire nyissa is ki a szemét, hogyha lát engem, láthatja ezt is. S hallhatja a buta, egyszerre megkönnyebbült, egyszerre gyomorgörcsös, nem-tudom-mit-kéne-mondanom-vagy-tennem megszólalásomat. Kezem ösztönösen mozdul, megcirógatom David arcát, jelezve ezzel neki, hogy itt vagyok, nem mentem el mellőle- Nem érdekel már, hogy Chris előtt milyen képet állítok ezzel ki. Ha látja, lássa. Úgyis azt hiszi, amit hisz, hát higgye. Szeretem ezt az embert. Szeretem Davet, aggódtam érte, örülök, hogy él. Nem vagyok hajlandó titkolni. Ma nem. Itt nem. Minden olyan kicsivé és lényegtelenné vált. Most csak ő érdekel. A magam furcsa módján, de tényleg csak David érdekel.
- Moszkvában nem volt igazunk. – duruzsolom, majd elhallgatok. Magamban folytatom csak. ~Visszajöttél hozzám. Ugye már mindig visszajössz?~ A kezét megfogom, de úgy érzem, hogy most többet nem tehetek. Félek, nehogy ártsak neki. Nem vagyok orvos, gyógyító sem. De talán majd a birtokon.. eh, de jó is lenne, ha jobban képben lennék mások képességeit illetőn! Ha hazajutunk, megfogadhatom, hogy jobban figyelek arra, mit tudnak a körülöttem élők. Megfogadhatom, de úgyse tartanám be. Még mindig önző vagyok, s senki nem érdekel. Majdnem senki, hogy pontosabb legyek.

♫ Somebody for someone ♫

-Szólíthatom Catherine-nek? – udvarias a kérdés és elég éltes már ahhoz, megkérdezze.
Felpillant a lapról, majd a két, egymásra fonódó kézre. Nincs benne gúny, csupán megértés.
-Reméltem is. Más esetben sajnos meg kellene várni, míg jobban nem lesz. De többet majd csak a vizsgálat után tudok mondani.
A válasz után Davidre tekint.
-Igen, azt látom. Keveseknek sikerül így. – majd elmosolyodik a dicséretre. – Mert nem feladatnak tekintjük a gyógyítást. Ide csak olyanok jönnek, akik tudják, mit akarnak itt tenni. – kacsint egyet mosolyogva. Majd elkomolyodik és a fejét csóválja.
-A pénz és a befolyás semmit sem ér, ha a természet és a sors másként dönt. A papírokat pedig majd elrendezi a recepciósunk. Orvoslással foglalkozom. Nem bántódtam meg, kedves. De, ha a papírokkal engem vár, akkor legalább addig fog élni, ameddig én. – nem szokványos orvosi viselkedés.
-Negyed óra múlva többet tudok mondani. Utána a papírok már csak rutinmunka. – az ajtó felé lép, hogy kinyitva jelezze, kettesben akar maradni Daviddel.
Ha egyedül marad, csak akkor kezd a vizsgálatba. A negyedóra valóban szükségesnek tűnik, éppen az előtt fél perccel nyílhat csak ki az ajtó. A pultra teszi a papírokat, amikhez máris nekifog a recepciós, akinek már megint a fülén lóg a telefon, de neki is lát a papírokat elintézni.
Jamelia a tekintetével Kátyát keresi, majd az irodájába irányítja, s becsukja maguk mögött az ajtót.
-A vizsgálat rendben volt, nem látom akadályát, hogy elszállítsák Mr. Armanaught. Feltételezem megvannak hozzá az eszközeik. A papírok hamar meglesznek, mialatt előkészítik a fiatalurat a szállításra. Mielőbbi felépülést kívánok neki. – majd az asztal szélére ül, láthatóan akar még valamit mondani.
-Tudja… Mr. Armanaughnak szerencséje van. Itt a hajós baleseteket kevesen élik túl. Sok cápa van errefelé ebben az időben. Amikor Kantakura meglátta a parton, azt hitte, hogy már halott. Csak amikor odaért, látta, hogy remény még van. – komollyá változik egy pillanatra, majd újból előtűnik a megszokott arca.
-Örülök, hogy találkoztunk, még ha ilyen körülmények között is. – elbocsátó szavak.
Csak akkor ül a székbe, ha már Kátya nem lesz a szobában. Ekkor nyúl bele a köpenye zsebébe és egy kis fiolát vesz ki, majd elzárja a többi közé, a fiókba.
-És szerencséd volt, hogy én voltam ügyeletben, kedves David…

***

Hallom ugyan, amit beszélgetnek, el is jut hozzám, de nagy fáziskéséssel értem meg a negyedét sem. Itt már hat rám a gyógyszer, de nem akarok vissza kilépni a testemből. Nagyon szeretném megölelni Kátyát, amikor elérnek hozzám az érzései.
Magamhoz térni azonban még akkor sem tudok teljesen, amikor hordágyra kerülök.
Kátya körül forognak az érzéseim, önkéntelenül keresném a kezét, hogy ismét fogjam, biztos pontként a világban, de egy másik kéz fog meg és ismét nem tudom mozgatni a kezem, így abbahagyom, elborít a szégyen, de még mindig nem tudom kinyitni a szemem. Talán jobb is.
Már csak akkor térek magamhoz valamennyire és nyitom ki a szemem, ha már elindultunk. Homályosan látva keresem a tekintetemmel az imént a kezemet szorongató kéz tulajdonosát. Akarom még, szeretném, hogy fogja.

Do the best we can

"Bekötött szemmel senki sem járhat egyenesen."

Majd a főorvos asszonyt jól zrityón billentem, ha nem engedi szállítani! - fogalmazódik meg bennem a gondolat, válaszul arra, ami a fickó arcára van írva. Az én arcomra mondjuk nem ülnek ki a szavak kivetülései, de azért egy negédes, „egy rossz megjegyzés és megnézheted magad”-féle csillanás megüli máskor oly falnivaló, most annyira az elfojtott haragtól termes csokoládészín pillantásomat.
- Óvintézkedés, protokoll. Megértem. – nyelem le a gombócot a torkomból, s válaszolok ugyanazon a könnyed, kedves hangon, amit az imént megütöttem. - Köszönöm! – fordulok még Chris után, s küldöm a hátának azt a szót, amit vajmi ritkán mondok ki ilyen mély tartalommal, őszintén. Nem ismer engem, nem valószínű, hogy tudja, de ez volt a hálám legmagasabb fokú kifejezése. Mással nem szolgálhatok, egyszerűen nem nekem találták ki az ilyet.
Dave kezét fogva talál meg a főorvos, de nem állok neki kapkodni, mint a rajtakapott. Természetesnek veszem az egészet, úgy engedem el a kezét, hogy finoman végig is simítok rajta. Már készen van a hazugságom, nem fogom megrombolni ezzel a gesztussal a látszatot.
- Dr. Hammers! – döntöm meg a fejemet üdvözlésképpen felé. Nem nyújtok kezet, valahol hallottam, hogy az orvosoknál – igaz, hogy az a sebészekre vonatkozott, de mindegy, most nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy ezen fennakadjak – elnézhető az az allűr, hogy vigyáznak a kezükre, így nem nyújtogatják kézfogásra akárkinek. - Dr. Catherine Michaels. – mutatkozom be, ezzel választ is adva rögvest az első kérdésére. Igen, én vagyok. Illetve fogjuk rá. A rendszer szerint bizonyosan. Megeresztek egy mosolyt, hogy ne tűnjek faragatlannak, az ágy mellől viszont nem mozdulok el. Nagyon elhivatottnak tűnhetek ezzel, olyannak, akinek igazán fontos a betegei állapota. Egy bizonyos fokig – attól függ, hogy honnan nézzük – tényleg igaz rám a nagy fontos, meg az állapot is, csak nem azért, mert Dave a betegem lenne. Jesszus, szegény vilég! Inkább mindenki meggyógyulna mindenből magától, ha én orvos lennék, csak hogy ne kelljen hozzám eljárniuk. Ettől a gondolattól azért egész felvidulok, a mosolyom sokkal könnyedebb ízűvé válik.
Míg beszélünk, kezem megint Dave kezére siklik, de ez most megint önzésből fakad. Egyszerűen kell a kapaszkodó, hogy ne törjön ki belőlem az inkompetencia, ahogy hallgatom, hogy milyen mértékűek is David sérülései. Teljesen hülye vagyok ehhez, de a képességemnek hála és annak, hogy intelligens nővé értem, tudom göngyölíteni a fonalat. Kis segítséggel, de sikerül.
- Kiváló szaktekintélyekkel áll kapcsolatban a családja, a legjobb kezelést fogja kapni! – jegyzem meg úgy, mintha egy betanult szöveget mondanék. Valahogy így kell beszélnie egy orvosnak szerintem, aki lojális egy családhoz, s a tagjait ugyan nem csak munkakapcsolatként kedveli, de nem is lép át bizonyos határokat. És mindazzal, amit mondok, előrevetítem megint azt, hogy nem kívánom itt hagyni Davet a kezelés végéig. Nincs az a hatalom!
Az újraélesztés szónál felnyüszít bennem a vadállat, aki voltam, s aki már nem vagyok. Legalábbis egy bizonyos személy társaságában nagy százalékban nem vagyok. Nem változnak a vonásaim, de most jutok el arra a pillanatra, hogy legszívesebben üvöltenék. S mivel fogom David kezét, ha magához térne közben, talán érezheti ezt ő is. Szégyellném, ha ez leesne. De nem gondolok vele, túl sok az információ, amit kezelnem kell, nem megy mellé még a lelkem csitítása is.
- Paranoid.. - ..anyád 'csája. - folytatom gondolatban, de nem akadok meg a beszédben. Úgy ismétlem meg a doktornő szavait, mint aki nagyon is jól tudja, hogy erre számítani lehetett. Akaratlanul is eszembe jut minden, amit Dave a diliházról mondott nekem, s az is, hogy mennyire megfeddtem amiatt, mert képes volt minduntalan visszatérni ehhez a témához. A bicska kinyílik a zsebemben attól, hogy ráadásul a jó cél érdekében még nekem is meg kell forgatnom a múlt ezen szegmensében a késemet. - ..skizofrénia, igen. Sajnos számítani lehetett rá, hogy nála is fellép a probléma, családilag halmozottan érintettek ebben. Pontosan ebből kiindulva biztos lehet benne, hogy mindenki tökéletesen tisztában van a kezelés menetével és annak precíz végrehajtási módjaival. - jegyzem meg nagyon tudományosan. Nem akarok szakzsargont használni, de azt közvetítem, hogy nem azért nem, mert ne tudnék, hanem azért, mert egészen más szinten kezelem ezt a családot, mintha „csak a betegeim” lennének. Az a jó a színjátékban, hogy volt időm begyakorolni, az egész életemet hazudozással töltöttem, ekképpen elképesztően hiteles tudok lenni.
- Köszönöm a mindenre kiterjedő esetelemzését, látszik, hogy nagyon jól bánnak itt a betegekkel. – kezdem ezzel, mert ennyi idő kell ahhoz, hogy udvariasan tudjak előállni a nem is igazán kérdésnek nevezhető kérdésemmel. Mosolyom töretlen, bár más lassan úgy érzem, hogy fáj tőle a szám. Nem esik jól, kicsit sem, de adni kell a látszatnak. Abszolút nem tűnök olyannak, mint aki habozik egy pillanatot is.
- Inkább kérés, semmint kérdés. Mivel itt önök kezelték, ezért önt kérném meg arra, hogy készítse elő a beteget és az összes orvosi papírját a szállításra. Mint említettem a recepciós úriembernek, a fiatalember nagyapja igen befolyásos és sajnos betonba öntött elvei vannak arról, hogy hol kezelhetik a rokonait. Mindenképpen el kell szállítsuk Davidet.. – megint kicsit belehalok abba, hogy kiejtem a nevét. A vezetéknevét kellett volna, de.. nem ment. Így már szólítottam, ez könnyedebb. S különben is a törődő orvos szerepét játszom, a család barátjáét. Belefér. - ..a magánklinikára, családfői utasításra.
Nagyon remélem, hogy nem fognak kukacoskodni, mert nem akarok előjönni mindenféle aljas trükkel. Kedélyes mosollyal, ám ellentmondást nem tűrő tekintettel, tettetett kérleléssel nézek a doktornőre. Remélem, hogy először a papírokat fogja összeszedegetni, mert.. mert mintha halványan éreztem volna, ahogy megmozdult Dave keze az érintésem alatt. Nem szeretném, hogyha ez a kedvesnek tűnő, de mégis a beszélgetés folyamán általam szívesen ájultra pofozandó – nem szeretem az orvosokat, ennyit megengedhetek magamnak – Jamelia Hammers doktor itt lenne, amikor eljön annak a pillanatnak a lehetősége, melyben álcám esetleg darabjaira repedhet az érzelmi megterhelés súlya alatt.

A recepciós láthatóan megszokta már a hasonló jeleneteket, úgy tesz, mintha nem is látná a hezitálást és minden egyebet.
-Á, Kantakura, ha vicces kedvében, mindent lazán vesz és tesz. De majd előszedem. – legyint megint.
Az arcára van írva azonban, mit gondol most már az úrigyereknek titulált betegről.
-Majd főorvos asszony eldönti, lehet-e szállítani. – jegyzi meg epésen kissé. Senki se merje a kórház véleményét felülírni. De aztán tovahussan ez az arc és megjegyzés.
-Tudja kedves, rossz így látni bárkit is. Ha az öcsém lenne így, annak én bizony nem örülnék. – ingatja a fejét. – De neki teszünk ezzel jót, még kárt tesz magában.
-Dr. Jamelia Hammers főorvosasszony. – a betegre pillant, majd vissza Kátyára. – Ahogy jónak látja, doktornő. – azzal kimegy és a név szerint bele is keres a rendszerben. Megtalálja Dr. Michaelst, az kipipálva, majd előkeresi David anyagát is és kinyomtatja. A látottakra nem tesz megjegyzést, nem az ő dolga. A mappát odakészíti a doktornőnek.
A pár percből jó negyedóra is lesz, mire a papírok meglesznek, és mire a doktornő átnézi őket, hogy felkészültebben lépjen be.
-Jó napot! – a testes, afroamerikai asszonyság termetes, csupa mosoly és kedvesség. Láthatóan szereti a munkáját.
-Ön Dr. Michaels? Dr. Hammers vagyok. Azt kaptam, hogy el szeretnék vinni a beteget? Mivel jöttek? Van hely a biztonságos szállításra? Bár sejtem, hogy tudják, milyen állapotban lehet és így készültek. – csevej, közvetlenség. Nem a megszokott doktor kép.
-Ó kedves, máris. – belenéz a mappába, majd becsukja.
-A trauma főként a lábat érte. Nagy szerencséje, hogy nem vesztette el a jobb lábát, de hogy mennyire tudja majd használni, kétséges. Ahhoz sok műtét és rehabilitáció szükséges. Csont nem tört, ami külön csoda, viszont az izomzat nagy mértékben roncsolódott, nem fogja tudni elvégezni a mozgást. De bízzunk a szerencsében. Nagy mértékű vért veszített és szinte teljesen kiszáradt. Ezt a kettőt tudtuk pótolni időben, viszont háromszor újra kellett élesztenünk. Vannak kisebb sérülései, de ezek zúzódások, kisebb trauma a fejen, karcolások. Most már stabil az állapota. Fizikailag. – majd sóhajt egyet. – A másik része azonban problémásabb. A skizoptriás zavar ismét előtérbe került és sajnos úgy néz ki, hogy paranoid skizofrénia jeleit is mutatta, amikor magához tért, és ahogy látom, ez előbbivel évek óta kezelik, azonban van egy intervallum, amikor gyógyultnak tekintették. Sürgősen el kellene kezdeni ennek a kezelését, mert sajnos visszaesett. – tekint Kátyára. – Bízom abban, hogy jó kezekre bízom. – mosolyog rá.
-Ha van kérdése, kérem, ne habozzon.
Magához öleli a mappát és úgy tekint Kátyára.

Hogy én kórházba beljebb lépjek, mint innen? Csak ha visznek. Az érintésre muszáj leszek megállni, ránézek. A kórteremig elmegyek. Az ajtó küszöbénél tovább nem lépek. Elég az a látvány, ami onnan fogad. Magamat látom ott, és nagyon remélem, hogy ennek a srácnak ne azzal a tudattal kelljen leélnie az életét, hogy nem tudott azokon segíteni, akik ott voltak. Nekem nem sikerült, esélyem sem volt rá. Nem hinném, hogy neki is, a helyzetet látva. A recepciós hadoválása nem érdekel, de arra összevonom a szemöldököm, hogy lekötözték. De ha most odamegyek és letépem, az csak rosszabb lesz. Francot akarom én ezt látni. Kátya tuti kiszúrta, mert hessent is. Rátekintek, az engedélye nélkül is kihúztam volna a lábam két másodpercen belül az épületből. Alapban blikkes vagyok rá, így rá is mordulok elsőre.
-Megyek már. – a szájról olvasást nem nekem találták ki, fogalmam sincs, mit akart mondani. De hogy én innen kiviszem a srácot, az is fix.
Kicsörtetek a géphez és átrendezem a hely egyik részét. Nem szeretném, ha szétrázkódna. Szerencse, hogy ez a gép néha mentésre is szolgál, így van, hogy elrendezzem a helyet. Közben a méreg ugyan rág, de mindezzel ráérek később is foglalkozni. Nem fogok visszamenni a kórháznak csúfolt helyre, inkább a rádió mellé ülök be.
Ott megint kapok egy nagy taslit az élettől, ahogy hallgatom a jelzéseket. Erre már egyértelműen nem tudok reagálni sem, agyban lebénulok és csak bámulok ki az ablakon, előre. Nem nyomom meg a hívó gombot, már nincs értelme. Minek van értelme a részemről egyáltalán?

Teardrop

A jel leadása óta az egyik magasabb domboldalon ülök a kivetített énemmel, mely jelen pillanatban nem látható és nézek az irány az irány felé, ahová nem juthatok el. Nem azért, mert nem tudnék.
-Ezt a csatát nekik kell megvívniuk. Vannak dolgok, amibe nem avatkozhatunk bele.
A kísérőm bukkan fel mellettem. Mióta elhívott, azóta van velem és támogat, hol némán, hol szavakkal. Lassan fogtam fel, hogy mi történt, de főként éreztem.
Nem tekintek a hang irányába, továbbra is az irány felé bámulok. Aggódom értük, velük akarok lenni, megmenteni őket. De, mint ahogy mondta, nem tehetem. Életük egy fordulópontjához érkezett mindenki ott, és ebben nekik kell dönteni, miként cselekszenek és legfőképpen, mivé, kivé változnak.
-Az ő döntésük. Fejlődnek, megrekednek, vagy alásüllyednek. Tapasztalnak.
Pedig tudom, hogy tehetnék valamit. Akármit. De igazat adok neki, és tovább figyelem a pontot. Néha letörlöm a könnyeket, csak pár csepp, és végül az is eltűnik, csak figyelek tovább. Egyedül és elveszettnek érzem magam, tehetetlennek.
-Nem vagyunk egyedül, nekünk nem az a feladatunk, hogy elvonuljunk. Nem ezért választottuk ezt az utat. De tudnunk kell, mikor kell cselekednünk, mikor kell szólnunk, mikor kell hallgatnunk, mikor kell együtt éreznünk, mikor kell támogatnunk és mikor kell távolról figyelnünk. Azt hiszem… ezt nem kell mondanom, tudom, hogy eddigi életed is erről szólt. – kis csend.
– Most már ezt más minőségben is kell tenned.
Háromszor haltam meg és tértem vissza a testbe, a hagyomány és elvárás szerint, hogy mindaz, amit felvállaltam, most ahhoz a ponthoz érkezzen, ami után teljes egészében azon közösség tagjához tartozzam, akik évszázadok, évezredek óta teszik ezt. A családom választása a részemről, sem volt véletlen. Sok generáció óta, néha kihagyásokkal, de mindig volt közöttük sámán. Nem volt véletlen a balesetem és az sem, hogy olyan helyzetbe kerültem. Viszont azt is tudtam, hogy ha Liam, Nique, Sylvie és a többiek nincsenek, hogy megmentsenek, akkor hiába választás, nincs minden kőbe vésve, ott maradok. Az ő önzetlenségük és segítőkészségük volt a mozgatórugó.
Továbbra sem hiszem azt, hogy alkalmas lennék arra, amit elvállaltam, felvállaltam.
Érzem a kezemen a simogató fogást, rátekintek.
-A barátaid megjöttek. – egyedül maradok.
A nevemre visszafordulok a sziget felé, a forrás irányába. Érzem őt, már akkor éreztem, amikor a kezemet megfogta. ~Kátya!~
A testem már nem gát, nem akadály abban, hogy bárhová eljussak lélekben, és bármeddig ott legyek. A változás egyik következménye, hogy a testemhez már nem ragaszkodik a lélek annyira, hogy időnként vissza kelljen térnie hozzá, belé. Éppen ezért a szedatív anyagok sem hatnak arra, hogy ki tudok lépni a testemből, vagy sem. Mintha két, önálló entitásként tudnának működni.
Belemosolygok a szélbe, amit csak a fákon, füvek hajladozásának érzetein, a madarak röptén keresztül érzek. Davidnek nevezett, amit a legjobban szeretek hallani. Számomra, ha valakit a teljes keresztnevén nevezünk, kimondjuk azt, hogy ő fontos nekünk. Mert teljesen tesszük, nem becézgetve, hanem szeretve és tisztelve.
Hallom a szavakat a testi fülemen keresztül és az egész világ felzsibong bennem, velem. A terembe térek vissza, továbbra sem látni, mert nem akarok gondot. Nem érdekel a testem, ami az ágyon fekszik, teljes egészében csak Kátyára tudok figyelni. Több érzelem rohan meg. Az az érzés, hogy eljött értem, hozzám. Az aggódását és a szeretetét érzem, ahogy teljes egészében átjár. Ahogy a kezem a kezébe fogja.
Ekkor veszem észre, hogy mit is tettek velem. Amikor félig magamhoz tértem, az volt bennem, hogy a szigetre kell mennem, megmenteni őket és mindent leszaggattam magamról, majd felálltam az ágyról és el is terültem, mert nem tudtam tovább menni a lábam miatt. Nem kiabáltam, nem ordítottam, de nem hagytam magam, hogy az ágyba visszategyenek, mert csak rájuk tudtam gondolni, hogy bajban vannak. Aztán nem emlékszem arra, mi történt itt velem, visszatértem a másik útra és szinte majdnem el is vesztettem, merre is találom a saját testem, csupán a tudatalattim emlékezett, merre is. Ekkor diktáltam be a koordinátákat Kátyának is.
El is szomorodom pillanatok alatt. A múlt ismétli önmagát. Nem akarom, hogy ugyanaz megtörténjen, mint akkor Koueiel. Ő nem tudta, hogy mutáns vagyok, Kátya igen. De az esély, hogy kisétál az ajtón, ha megtudja, mi történt, megvan. Magamba zuhanok. Nem akarom elveszíteni. Ám ahogy folytatja, a remény felcsillan bennem. Megsimítom az arcát, amit talán nem is érez, mert az anyagi világra nem tudok fizikailag hatni.
Ideje visszatérnem a testembe, a korlátok közé. Mert a kezemmel akarom érezni, érinteni, a szemeimmel látni és ajkaimmal szólítani. Annyira akarom, hogy elfeledkezem, éppen kiütött állapotban vagyok. Az ébredezés kellemetlen állapota most sokszorosan nem jó. Nagyon gyengén, de érezhetően meg tudom szorítani a kezét, de többre nem futja. Hallani viszont hallok mindent.

Do the best we can

"Bekötött szemmel senki sem járhat egyenesen."

Csípőből vágnám oda megint a válaszom, mely nem hangzana máshogy, mint „tudom, veled”, de nem látom értelmét, hogy ezt így most közöljem. Inkább csak hallgatok, érlelem magamban a dolgokat, s kimondom azt a bizonyos nevet, amint annak úgy kell lennie. Utána viszont hagyom, hogy elöntsenek a felszín alatt gyülemlő értéseim, hagyom, hogy tehetetlenségemben dühös legyek, aggodalmamban szomorú és akármennyire is nem látszik ez rajtam kívülről, hisz tartásom büszke, ajkaim nem biggyednek le, nem szorítom össze őket, mégis dacosan hallgatok a pultnál.
Nem kerekednek el a szemeim, még csak mosolyra sem fakadok, de hatalmasat dobban a szívem a megszólalásra. Mivel soha nem voltam az az ember, aki tartózkodott volna az érintésektől, legszívesebben most köszönetteljesen megszorítanám Chris kezét. Nem teszem, mert egyrészt nem kell tudnia, hogy mennyire vagyok hálás ezért a hazugságáért – a végén még összekötné ezt is azzal, hogy David meg én.. de nincs Dave meg én! - másrészt pedig sem a hely, sem az idő nem megfelelő ilyen túlkapásokra. Csak akkor nyúlok utána, amikor elindulna, hogy visszamenjen a géphez.
- A kórteremig gyere el, mégis a rokonod. – hagyom ennyiben. Nem akarok egyedül menni, ez a nagy helyzet, de ettől még megtenném. Viszont tényleg nagyon érdekesen nézne ki, hogyha Chris most lépne le, holott az ő unokaöccséről van szó.
- Biztos megjavul az magától, lehet, hogy csak valami felhőátvonulás árnyékolta le a vonalat. – hazudom mosolyogva, mert jobb ezt csinálni, mint agyalni olyasmiken, amiken nem kellene. Mosolyom angyali, kedves és törődő, ahogy a pult mögött ülőre nézek. Lám, tudok én ilyen is lenni, ha akarok. A tökéletes színjáték mindig jól jön ahhoz, hogy lelakatoljam lelkemet.
A kórteremig nem fecsegek többet, szálfaegyenes tartással lejtek végig a folyosón, de szinte hiányzik a magas sarkak koppanása, lévén lapos talpú bakancsban vagyok. Így még kisebbnek érzem magam, s ezen nem sokat segít az, hogy úgy vélem, ezt az egész érzelmi kérdést már nem mosom le magamról.
Nem tudom, hogy milyen indíttatásból nézek rögtön Dave kezére, de azonnal észreveszem, hogy le van kötözve. Sikít a fejemben a „hamarosan fel fog ébredni”, s ettől itt és most érzem úgy, hogy nekem egy kicsit el kell tűnni innen. Végül azért nem rohanok hanyatt-homlok kifelé, hogy odakint egy üvöltéssel adjam ki magamból a felgyülemlett érzelmeket, de jobb híján azzal kötöm le magam, hogy szigorúan összevont szemöldökkel újabb hazugságot cseppentek el. Méghozzá chris felé fordulva, hogyha volt olyan kegyes és elkísért minket ide.
- Kérlek tedd rendbe a gépet, igazítsd el a dolgokat, hogyha elintéztem mindent, akkor az unokaöcsédet nagyapátok kérésére haza tudjuk szállítani. Tudod, hogy mennyire odavan attól, hogy csak magánkórházban kezelhetik. – Chris felé fordulok úgy, hogy se a férfi, se az esetlegesen időközben megérkezők ne láthassák, amit tátogok.
- Nem maradhat itt! – közlöm csak így némán, számmal formázva meg érzékletesen és lehetőleg leolvashatón a szavakat. Persze, hogyha Chris nem jött velünk, akkor a hegyi beszédet egész más alannyal, de a pulttól idekísérő férfinek is leadom. Jó, ha tudják ezek, hogy nem csak látogatóba jöttünk, hanem el is fogjuk innen vinni a beteget.
- Sajnos nem egyszerű eset, én már csak tudom. Ne érezzék rosszul magukat amiatt, hogy lekötözték, nyilván a munkájukat végzik. – és persze mind szadista állatok, akik azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák az emberséget, pedig ha erre már nekem kell gondolatban felhívnom a figyelmüket, akkor komoly bajok vannak. puffogok magamban, mint akinek muszáj.
- Lehetne, hogy egy időre egyedül hagyjak vele? Amíg nem jön az említett Jamelia, addig megvizsgálnám én magam is a beteget. A családjuk orvosa vagyok. Dr. Catherine Michaels. – mutatkozom be így. Sejtem, hogy utánam fog nézni a rendszerben, s meg is talál majd a „háziorvos” fül alatt az adatbázisban, ha van nekik olyan. Régi történet, módosítottam kicsit az igazságon, ferdítettem, s úgy voltam vele, hogy nem forgatom vissza, jó lesz ez így még valamire. S lám milyen szerencse, hogy nem most kell megbuheráljam a gépet, elvonva ezzel a figyelmemet Davetől, hanem már tálcán kínálja nekem a múlt és a nem egészen egyenes utaim a megoldást.
- Ha magához tér, jó lesz, ha kevesen vagyunk itt. Xenofóbiája van.. – kapok elő a pókfonalak közül valamit, ami ideillő lehet. Beteges félelem az idegenektől. Aha, fóbia. Megfelelő! - ..szóval jó, ha minél kevesebb ismeretlen arcot lát.
Remélhetőleg sikerül kiharcoljak így magamnak pár percet arra, hogy valóban egyedül lehessek Davevel a kórteremben. Nem ragadtatom el magam és nem oldozom el a kezeit, de annak ellenére, hogy tudom, át fognak ömleni belé az érzéseim, ha megérintem, mégis megfogom a kezét. Két tenyerem zárólejébe vonom, ahogyan a repülőn is tettem, amikor azt éreztem, hogy ezzel talán segíthetek neki. Ha akkor és ott belém kapaszkodott, talán most is megfelelő lesz ez így. Nem tudom. Egyáltalán nem tudom, hogy miként kellene kezeljem a helyzetet. Egyrészt öröm az, amit érezhet, örülök, hogy látom, hogy él, de másrészt most éli virágkorát bennem a két napja őrjítő aggodalom, a félelem, mely akkor töltött el, amikor éji kétségbeesésemben azt hittem, hogy Dave már nincs.. a düh, amit Xavierék iránt érzek és a hála, amellyel Chrisnek tartozom. S hogy magara miképpen gondolok? Undorodva. Mert gyengének érzem magam és van az a pillanat most, amint megszólalok, amikor nem is szégyellem a gyengeségemet, mert helyreteszem magamban, hogy mik is a gyökerei. Dave tudja. Ketten vagyunk. Most nem kell elrejtsem mások elől, hogy mennyire.. nem csak barátja vagyok.
- Megkaptam az üzenetet, David. – mondom becéző formula nélkül a nevét. Nem azért, mert így hivatalosabb, csak így van közelebb a teljes név kimondásához és mindahhoz, amit ez jelent nekem. - El fogunk vinni innen. Vélhetőleg eléggé kiakadhattál, különben nem csináltak volna kötözött sonkát belőled. – hjaj, én és az, hogy tudjam mikor mit kell mondani, na az hatszáz külön dolog. Sose kellett még átélnem ilyesmit, nem tudok hát mást adni, csak ami a zsigereimből fakad. Helyzetidegen vagyok, de nem érdekel. - Ne nem sokáig kell már így itt legyél. Képzeld, te majom! Vizet fakasztottál a kőből. – odahajolok Dave füléhez, s amíg még kettesben vagyunk, igen halkan, de maximálisan csordultig telt őszinteséggel közlöm vele a további szavakat. Eddig nevetve, kedélyesen beszéltem vele, semmi dráma. Most egy kicsit más vallomás következik. - Azt elérni nálam, hogy sírjak aggodalmamban valaki miatt, nos Dave, díjat kéne kapj. – kuncogok bele megint a fülébe, halkan, majd elhajolok. A kezét nem engedem el, akkor sem, hogyha időközben megérkezett ez a Jamelia. Majd kimagyarázom valahogy, nem számít. Az számít, higy nem tudom, hogy Dave hallotta-e a szavaimat, de tudom, hogy a képességén keresztül érezni fogja, hogy itt vagyok. Ha hozzáérek, akkor még erősebben. S most ez kell nekünk. Remélem elég lesz neki a megnyugváshoz, amint felébred, hogy nincs egyedül, idegen helyen. Érte jöttem, csakis érte. Ebből még mégis meríthet erőt.. Vagy csak én és az önzésem megint.
- Lenne szíves referálni a beteg állapotát illetőn? – kérdem, amint van kitől. Nagyon mennék már, s vinném Davet is, de nem nyithatok rögtön az előre kigondolt hazugságtengerrel. Előbb a szakzsargon. Jó, hogy előttem úsznak azok a pókfonalak.

Látja ugyan a két betérőt, a telefon azonban fontosabb, így csak rájuk pillant egy fehér mosollyal és beszél tovább. A hirtelen elnémuló vonalra hallózik még egy ideig, megnézi a kagylót, majd a telefont, végül a pulthoz fordul. Értetlenül tekint hol egyikre, hol másikra, várakozva és kissé sértetten.
-Tudok segíteni? Hívást sajnos nem tudunk kezdeményezni, megint szaggat a vonal. Hiába. – legyint. – Kantakura rendre rosszul javítja meg. – aztán pedig némán nézi végig a szódobálásokat, míg végül megrázza a fejét.
-Nem kell annyira udvariaskodni. Tehát… - tekinti át az adatbázist. Kicsit elmaradott ugyan a rendszer, de némi számítógépes haladás van, de már közben felel is.
– Á, biztos a fiatalember miatt vannak itt. Nem, nem maga miatt. – legyint Chris felé gyorsan. – Remélem, valóban a rokona, ha nem, az sem gond.
A szigeten mindenki ismeri egymást, éppen ezért a rendszerbe csak megszokásból nézett bele. Itt nem veszik annyira szigorúan ezt a szabályt.
-Jöjjenek velem. – ha Chris valóban távozik, akkor csak Kátyát kíséri az egyik szobához, a folyosó végén.
-Jamelia is mindjárt itt lesz, hogy megnézze. Nem sokára fel kell, hogy ébredjen. – de ennél többet nem nagyon mond, hanem kinyitja az ajtót.
Nem fog azonnal elmenni, mert bár az itteniek barátságosak, szeretne abban biztos lenni, hogy nem rossz embert vezetett oda és hogy tudja, valóban az az ember az, akit ők keresnek. Oda-vissza.

Nem vagyok még magamnál teljesen, így nem is tudom, hogy infúziót kötöttek rám, és a sérült lábamon egy elég tekintélyes kötés helyezkedik el. Nem tűnik törésnek, annál sokkal inkább másfajta sérülésre utalhat. Az arcomon, kezemen, ami a takaró mögül kilátszik, karcolások nyoma, régi és friss, egyaránt látható. És még valami, egy nem túl megszokott jelenség. Az infúzió mellett ki van kötve a két kezem.

-Óvintézkedés… amikor félig magához tért, mindent le akart szedni magáról és felkelni az ágyról. – magyarázkodik a férfi.
– Muszáj volt nyugtatót is adni neki, mivel nem egy egyszerű késztetés volt, – erre utalhatnak a friss karcolások is. – Jamelia is megvizsgálja. – a nyugtató, trécselő hangnem érdeklődővé válik.
– Ő az, akit keresnek?
Sokkal inkább Kátyára figyel, mint az ágyon fekvő önmagamra.

A kérdésre csak odasandítok. Úgy veszem, hogy cukkol. Nem veszem be a sütit, az fix.
Egy fokkal enyhül a dühöm, ami igazából nincs is. Valahogy nem tudok neki hinni teljesen, most, hogy éppen átvágott a palánkon. Mint ahogy igazolódik.
-Tudod kivel szórakozz legközelebb. – vetem oda foghegyről. Egyszer azt mondja, hogy árnyékol aztán meg, hogy ez van közelebb. Én meg a Télapó vagyok.
A nevet és az arcot csak halványan tudom egybekötni, ám ahogy kimondja, érzem, hogy tartja magát vissza. De mitől? Én már rég elkönyveltem a hozzáállása alapján egy párnak őket. Vagy csak kezdek szentimentális lenni? Kizárt.
-Értem. – komolyan bólintok, tudomásul véve a nevet, főleg, hogy azért annyira nem vájt fülű egyén vagyok, hogy leessen a húsz fillér.
A pultos jelenet mulattató, az már kevésbé, hogy juszt sem akar lépni ez a csaj. Felsóhajtok és a férfi felé fordulok.
-Úgy sejtem, hogy az unokaöcsém van itt. David Armanaugh a neve.
Hazudok, nem az unokaöcsém és remélem, hogy a blöffre nem tágul tócsányivá a döbbenete a mellettem állónak. Fogalmam sincs, milyen állapotban van a srác, de hogy csak rokonnak adják ki, mehet be a baráton kívül, azt tudom.
Én azonban nem akarok innen tovább menni. Akárhogy is rendezik a dolgokat, a géphez akarok visszamenni. Így ha végre elindulnak, akkor csak ennyit mondok.
-Visszamegyek a géphez. – muszáj rádióznom, Kátyától minél távolabb lennem. Így kifelé is veszem az irányt.

Do the best we can

"Bekötött szemmel senki sem járhat egyenesen."

Everybody hurts

Kanyar bevéve, egészen jól sikerült. Mondjuk leégne a fülem a helyéről, hogyha tudnám, hogy Chisnél a hallgatás beleegyezést jelentett a lovag-dolog kapcsán. Az se lett volna jobb, hogyha kikérem magamnak. Ebből nem jövök ki jól, de nem is érdekel. Tévedés. Dave nem az, akinek hisz. Szeretném, hogy az legyen, de.. hagyjuk is.
- Miféle iróniát? – kérdezek vissza. Nem mondom, hogy nem sejtem a megjegyzése okát, de most jó a lelkemnek, hogy provokálhatom egy kicsit, addig is lefoglalom az agyamat és nem gondolok másra. Mondjuk ez nem sokáig működik, mert eljön az ideje annak, hogy bevalljak dolgokat. Azért ott nem tartunk, hogy nyakamat behúzva várjam a reakcióját, mint valami megszidnivaló gyerek, de azért nem nagyon örülök, hogy ebbe bele kell másszak. Magabiztosan teszem, csuklóból, könnyedén vágva oda vállvonogatva a lényeget, de belül egészen más a lecsapódás bennem. Nevet még mindig nem mondok. Van más, amivel foglalatskodjunk.
- Csak az egyik sziget koordinátáit tudom, a hajósokat leárnyékolja valami, nem tudom elérni. - ez az igazság. Nem tudom őt odavezetni, maximum a segélyhívás helyére, de az nem jelent semmit önmagában. Azt sem tudom, hogy szigeten vannak-e. Csak tippelek, jobb ezt hinni, mint úgy gondolni rájuk, hogy az óceán fenekén vertek tanyát.
- Az van messzebb. – megint csak igazat szólok. Hazudnék is, ha azt kellene tennem, de nem kell. Szerencsére eleget jöttünk már ahhoz, hogy jókor álljak elő ezzel az információval. Mintha sejtettem volna, hogy előbb nem kell kinyitnom a szám.
- Ha még egyszer lovagomnak nevezed, esküszöm leküldöm a torkodon a botkormányt. – jegyzem meg csendesen. Fenyegetésnek a szó szerinti valójában üres, de az eddigiektől eltérő visszafogottságom vihar előtti csendet jelez. Engem nem érdekel, hogy Chris mekkora batár. Ami sok, az sok. Nem ismer engem, nem tudhatja, hogy milyen vagyok, de ettől még nem fogok magyarázkodni a jellememet illetőn. Elég, hogyha én tudom, mekkora kést forgat a szívemben ezekkel a megjegyzéseivel.
Azistencsesszemeg! - tolul szájüregembe a káromkodás, de összeszorított fogaim meggátolják, hogy kitörjön belőlem. Dühösen fújtatok, mint valami bika. Ha az arénában lennék, még kaparnék is patás lelki állatom mellső lábával a porban. Próbálok úgy gondolni erre az egészre, hogy nincs benne semmi különleges. Elvégre csak kimondok egy nevet, nem először teszem meg. Ja, persze. Épp csak amikor utoljára kimondtam Dave teljes nevét, akkor konkrétan olyan apró darabokra estem, hogy nagyítóval kellett összeszedegessem magam. Mindegy, ezt úgysem úszom meg, szóval a tőlem telhető legkevesebb érzelmi tartalommal, tárgyilagosan igyekszem kiejteni a választ.
- David Armanaugh!
Van ebben valami „most boldog vagy?” él is, de nem mondom ki. Nem nézek Chrisre, mert nem tudom mennyire tudok hazudni még a tekintetemmel. Nem akarom, hogy átlásson rajtam, nagyon nem hiányozna, hogy bármi érzelem megcsillanjon a szemeimben. Lélektükör. Meg egy nagy francokat! Igyekszem összetörni ezt a tükröt jobb az úgy. A mogorvaság pokrócát terítem magam elé.
Nagyon kicsinek érzem magam, s ennek nem sok köze van ahhoz, hogy tényleg sokkal alacsonyabb vagyok, mint Chris. A kérdésre csak megrázom a fejemet. Nem mondom, eszemben sincs. Én belekezdtem, de nem vagyok hajlandó még egyszer kimondani azt a bizonyos nevet. Lehet, hogy ez röhejes, de ez vagyok én. A nevekkel mindig hadilábon álltam. Családtagjaimat emlegetem maximum a nevükön, őket is csak azért, mert azelőttről ismerem mindegyiket, hogy megváltoztatott volna az élet, s olyanná tett volna, amilyen ma vagyok.
- Mint említettem, keresünk valakit. – ennyit még kinyögök, de aztán makacsul szótlanra zárom ajkaimat. Higgye bárki azt, hogy azért, mert hiszem: Chris többet elér a kiállásával. Az igazság viszont megmarad az enyém.

Deeper Underground

Nem szól vissza, nem küld el az anyámba, tehát igazam van. Elmosolyodom, elégedetten és nyertesen. Még ennek a harapós kislánynak is van valakije. A mosoly marad, és már nem foglalkozom ezzel. Nem akarok, túl nyilvánvaló, hogy ez rám, felém mit is jelent. A fej homokba dugása néha kifejezetten jótékony hatással van az egomra.
-Igen, tudom. – zárom le ezt, az utalásra is igent mondva. Készülök arra, hogy meglepi is várhat minket, olyanoktól, akik tudnak rólunk, vagy akár ők maguk is mutánsok. Éppen ezért habzott és habzik most is a szám azon, amivel … mindegy. Én már úton vagyok és teszem, amit tennem kell, mert meg akarom tenni.
Elég hangosan és hihetetlenkedve nevetek fel, amikor a képességét elmondja.
-A sors szereti az iróniát. – nők és a technika? Kizárt. És a mellettem ülő a szabályerősítő.
Sosem hittem abban, hogy a nők és a technika, mechanika és számítógépek megérthetik egymást. Nem vagyok olyan, mint a haverom, de nap mint nap azzal kell szembesülnöm, hogy szimplán balfékek a szebbik nem, ha a technikáról van szó. Most biztos kompenzálni akart a természet, mert Kátyánál sajnos el kell fogadnom, hogy ért hozzá.
-Ha nem mondod, hülyén halok meg, esküszöm. – utálom, ha hülyére vesznek, a kurta válasz jelzi is a véleményemet. – Annak a névnek van családi és keresztneve is, ha felismerted.
-Picsába. – egyáltalán nem örülök, hogy a két kölyök mégis nekiindult. Hiszti ide vagy oda. Ők a mi felelősségünk, a mi kötelességünk, hogy vigyázzunk rájuk. És nem vagyok ott, hogy megtehessem, mint ahogy a hajón sem lehettem ott, és majdnem a megmentés sem sikerült. Túlságosan is kibillent a mérleg egyensúlya. Félresöpröm ismételten a gondot, mert ha elkalandozik a figyelmem, nem működök teljesen arra nézve, hogy baj esetén azonnal cselekedhessek. Így elraktározom ezt az információt és figyelek tovább.
Az időjárási anomália, amit kikerültünk, szépen halad a part felé. Megszokott jelenség az év és a nap ezen időszakában, nem is fordítok rá több gondot, mint amennyire szükséges.
-Mi van? – a kérése már most a plafonra vetítené a burámat, de tudni akarom, mit akar elmondani, így csendben maradok.
A kérdése után még csendben maradok, így kénytelen lesz folytatni, vagy ha nem, rávakkantok. Ez így kevés duma, de nagyon.
Sok gondolat cikázik át a fejemen. Az egyik, hogy ez átcseszte a fejemet, aki mellettem ül éppen. Legszívesebben egy olyan jobb horgot lenyomnék neki, hogy… de nőt nem tudok megütni, ez az egyik. A másik, hogy mindkét koordinátát tudja. A harmadik. A megoldáson dolgozik a fejem. Ha már akció van, sosem hagyom, hogy az érzelmeim vegyék át az irányítást, még akkor is, ha rohadt pipa vagyok, csessze meg, de nem most fogok bilit borítani. Most menni kell és tenni.
-Melyik koordinátához vagyunk közelebb? – nagyon ajánlom, hogy ne füllentsen, a hangom is ezt sugallja és azt is, hogy az érzelmek bennem sehol. Más vagyok, mint aki a gépbe szállt be. Az idomítás tökéletes volt anno, és mindig bevált utána is.
De már úgyis tudom a választ. Tipikus kibaszott női logika. Ezzel teljesen elvágta a megbízhatóság szálát nálam. Bábunak, akit kedve szerint mozgatott.
-Az első koordinátánál felvesszük a lovagodat, aztán megyünk a másodikhoz. – összegzem tömören, és utána nem is szólok hozzá, kivéve, amennyiben a repüléshez szükséges információra nincs szükségem.
Ahogy meglátom az egészet, hova is landolunk, máris megindulnak a kérdéseim.
-Oké… egy nevet kérek. Most. – ha eddig nem mondta volna meg.
Leállítom a gépet és megyek utána. Némán. Előveszem kultúr énemet és legalább köszönök egy mosolygós szép jó napottal. A kétajtós szekrény megjelenésem ezen nem sokat segít, mint ahogy a nem éppen strandolós ruhám sem.
-Szép napot! – rátámaszkodom kicsit lazán a pultra. Reccsenteni nem akarok. Csak magamra vonni a figyelmet. Minél előbb megvagyunk itt, annál hamarabb indulhatunk.
-Mondod, vagy mondjam én? – tekintek Kátyára. Az ő bulija, én csak pincsikutyává avanzsálódtam.

Do the best we can

"Bekötött szemmel senki sem járhat egyenesen."

Off I go

Túl sok a ha, nem szeretem így élni az életemet. Gondolatban annyi ha fogalmazódik meg bennem, hogyha hinnék a gondolat teremtő erejében akkor most én lehetetleníteném el az egész küldetésünket. Amikor, nem ha. Akkor, amikor.. így kellene gondolnom a dolgokra, de ez a „lovagod” betette a kaput elég erőteljesen.
Kedélyes vagyok és hamis mosolyú, kedves, mint egy frissen mosott pokróc. Ha Chris kérdez, biz' isten normálisan válaszolok, de nincs az a hatalom, hogy kimondjam hangosan, hogy melyik X-mentől is vannak az információim. Esküszöm előbb írom körbe, csak a nevét ne kelljen kiejtenem! Addig nincs baj, amíg ezt nem kell megtegyem. Addig mosolykosztüm mögött repedezik csak lelkem, s nem esem darabjaimra. Elvégre nincs baj, igaz? Üzent nekem. Viszont azt lassan közölnöm kéne Chrisszel, hogy valószínűleg nem arrafelé megyünk, amerre gondolja.
- Mielőtt pipás lennél, szeretném közölni, hogy vegyél egy nagy mély levegőt. – kezdem így, szeszélyes vállvonogatások és „ez nem fog tetszeni” ajakelhúzás közepette.
- És most ugye nem ér meglepetésként, ha azt mondom, hogy nem egészen arra a szigetre tartunk, ahol lehetnek a hajóval elsüllyedt többiek?
Most mit magyarázzam? Nem érzem úgy, hogy kellene, de mégis, a gép a levegőben, s egyelőre ő vezeti, nekem meg nincs kedvem ezen harcolni, szóval folytatom.
- Akitől az üzenetet kaptam, a saját koordinátáit adta meg, de ez nem lehet azé a szigeté, ahol eltűntek a hajósaink. Messzebb van, máshol ahhoz képest, ahonnan az S.O.S.-t elcsíptem. Nem mondom, hogy biztosan tudom, de.. ti lojálisak vagytok egymáshoz, nem? Gondolom nem csesz fel, hogy nem egy egész diáksereget kell megmentened, csak egy X-társadat. – megadón tárom szét karjaimat. - Persze lehet, hogy ez a sziget az a sziget.. – teszem hozzá amolyan „aha, persze” felhanggal. Ha most nem tépi ki a hajamat akkor szerintem soha. És még a lehetőséget is megadón fogadom. Basszus, rémes lettem! Tönkretettek az elmúlt órák, nem is kicsit.
Ha lekerül a gép a leszállópályára, annál jobb. Lassan, kimérten állok fel a helyemről, mert ha nem így tennék, a végén még idiótán rohanni kezdenék, s annak nem lenne semmi értelme. Vetek egy „jössz?” pillantást Chrisre, de azt hiszem egy időre eleget beszéltem, szóval nyelvemre lakatolom dobogó szívemet és emelt fővel, zsebre süllyesztett kezekkel indulok meg a kórház bejárata felé. A recepciót látva elfog a pánik. Nyelek egy nagyot, zsebeimben amennyire tudom ökölbe vonom kezeimet. Elég érdekes lenne, ha most sem mondanék nevet.
A vonal süketté válik egy pillanat alatt, így a váróterembeli traccsparti elhal, az úr kénytelen felénk fordulni. Lehet, hogy tanácstalan egy kicsit, s dühös, amiért a vacsorai pletykák egyeztetése közben meghalta magát a telefon, de megesik a legjobb helyeken is, hát még itt.
- Keresek valakit! – de jó kezdés! Udvariasságból jeles, köszönni elfelejtettem. Már mindegy, nem pótolom, nem érdekel a modor. Segélykérőn Chrisre pillantok. Elég nagy szám van, de most jó lenne, ha kisegítene. Bár úgy nehéz lesz, ha neki sem mondtam el Dave nevét. Abban reménykedem, hogy tényleg ismerik egymást, s nem olyanok az X-ek is, mint mi tanárok. Vagyis én, mint tanár. Halvány gőzöm sincs a kollégáim nevéről se. - Üdv! – érkezik meg azért a köszönés is. De egyelőre mást nem nagyon vagyok képes kinyögni. Úgy érzem magam, mint ketrecbe zárt vadállat. A csendben maradással és a lecövekeléssel gátolom magam, mert legszívesebben valamit összezúznék türelmetlenségemben. Utálom, hogy ilyen lettem. Ma nem vagyok talpraesett. És miért? Hát pont azért. Kiért. Fene bele, rühellem a lelkemet. Addig volt szép világ, míg azt hittem, hogy ilyenem nem létezik.

A kereső jelzés a helyi kórházból érkezett, ahová a leírás alapján Kátya egyértelműen Davet azonosítja be.
Ha eljut a gép a szigetig, sokat nem is szükséges keresni a leszállópályát, mely szinte a kórház mellett van. Nem lehet azt mondani, hogy a hangulat fokozott, vagy vészhelyzetre utalna, minden ugyanolyan nyugodt, mint feltételezhetően egy átlagos napon.
A recepció nem több, mint egy pult, ha betérnek az épületbe. Az orvosi szolgálat kis közösségre épül. A váróterem szinte közvetlenül a pultnál van. A pult mögött egy termetes, kissé koros és nagyot halló férfi fogad minden betérőt. És nagyon szeret beszélgetni mindenkivel, ez is érzékelhető. Mégpedig úgy, hogy telefonon keresztül hallani, ahogy egy ismerősével beszéli meg a tegnapi családi eseményeket.

Do the best we can

"Bekötött szemmel senki sem járhat egyenesen."

Anyád hogy van Chris Anderson? - tolul nyelvemre a kérdés, de isten őrizz, hogy feltegyem. inkább vállvonogatásba menekülök, mert tudom én, ha kikérném magamnak ezt az egész lovag-dolgot, akkor csak bizonyítanám, hogy igaza van, márpedig egy nagy büdös francokat van igaza! Dave nem a lovagom, baromi messze van attól, s különben is válogassa meg a szavait ez a százajtós szekrény, mert a végén még elgurul a gyógyszerem. Amitől meg elgurul az övé is esélyesen és akkor cseszhetem ezt az egész napot, a próbálkozást és mindent. Nem kell nekem harmadik Scarlett. Elég volt egy második, Sebastian személyében.
Jaj, de szeretem a kérdéseket! Mindig olyan frappánsan tudok rájuk válaszolni, hogy attól a bicska kinyílik mások zsebében. Most igyekszem csukott állapotban tartani a svájci-nemsvájci célszerszámot, s magamra rántok némi normalitást, már ami az emberi kommunikációmat illeti.
Majdnem kicsúszik a számon valami olyasmi, amire nem lenne szükség. Az "Ott nem hiszem!" lenne a megjegyzésem arra, hogy amerre mi megyünk, arrafelé másoknak nincsenek hozzátartozói. Erre nincs bizonyítékom, elvégre a "rendes" sziget koordinátáit nem ismerem, de azzal összevetve, amit Davetől kaptam, illetve amerről az S.O.S.-t csíptem el még rádión.. nos nem ugyanaz a két hely. Nem akarom, hogy Chris ezt tudja. A végén még izélhetném az akciót. Elvégre nem azért jött, hogy a "lovagomat" - még mindig anyád! - mentegesse, hanem a "többieket". Alapjáraton én is ezért indultam el, legalábbis ez volt a papírforma. A gyakorlat viszont egész más. Engem nem érdekel más.
- Ha már az időjárásnál tartunk, itt szeretném megjegyezni, hogy a hajó állítólag viharban süllyedt el, de semmiféle jelentés nem készült erről a viharról, vagyis a vihar nem történt meg, nem is létezett. - nyilván nem kell kimondjam, hogy mire célzok. Magunk közt vagyunk, mutáns a mutánssal, szóval a csodával határos viharok szülőanyjáról vagy nemzőatyjáról nyilvánvalóvá kell váljon, hogy mit gondolok a génállományát illetőn.
- Technokrata vagyok. - válaszolok röviden és tömören. szerintem ezzel mindent elmondtam, ám mégis megindul a nyelvem, mert amíg beszélek, legalább nem gondolkodom olyan dolgokon, amiken nem akarok. - Csak azt nem intézek el elektronikus kütyük és hálózatok segítségével, amit nem akarok. Egy ideje ár gyakorlom a képességemet. - nincs ebben fellengzősség, jelenleg büszkeség sem. csak száraz tényeket közlök, miközben ültemben ujjaimmal zongorázok, dobolok a térdemen.
- Rádión kaptam őket az egyik X-mentől. - nem mondom ki a nevét. Nem menne. Túl sok lenne az érzelmi töltete, s arra most semmi szükségem nincsen.
Megfeszülnek izmaim, ahogy a pókfonalak közül kiszűrök valamit. ismerem ezt a hangot, női hang. Nem is olyan régen ugrott ki a kocsimból sírva.
- Ahogy hallom, más is használ rádiót. Mégis elmentek a hajóval.. - nem aggódom, inkább dühös vagyok. Ostobák. Maradniuk kellett volna az iskolában! Miattuk - is - megütöm még a bokám..

Szinte egyszerre kapjuk oda a fejünket az engedélyre és egyszerre mondjuk.
-Az nem megy olyan könnyen.
Az újabb megjegyzésére felsóhajtok, miközben a nagy melák szélesen elvigyorodik.
-Egy hölgyet nem szabad unatkozni hagyni. Na, hess. – int a kezével.
-Kössz, haver. – lapogatjuk meg egymás vállát. Az övé, de az enyém is belerecseg csonti szinten, pedig nem bizonygatni akarjuk egymásnak, ki a legény a gáton. Tömény egymás szivatása és az összeszokottság jele is.
-Ahhoz fel is kell, érjél, csak úgy megjegyzem. – most én vigyorgok. Hihetetlen pipa ez a nő. – Azt meg leszarom, ki vezet, ha jól vezet. – nem vagyok vezetés mániás, csak eléggé. De megtanultam átadni a gyeplőt a könnyebb, hatékonyabb haladásért, ha szükséges.
A számat némán csücsörítem össze az elszólásért. Hülye nem vagyok, és abban is biztos, hogy a nők csak pár dolog miatt tudnak ennyire kiborulni.
-Nem csak a lovagod seggét megyünk megmenteni, szivi. Másoknak is vannak ott valakije. – hát nekem nincs. Olyan biztos nem. Liam jó fej, de puszipajtik sem vagyunk, mégsem hagynám annyiban, hogy csak úgy szemet hunyjak a felett, baja eshetett.
És hogy erre rádöbbenek, sok másra is. A vigyor lelohad a képemről, komorrá válok. A koordináták alapján fordítom a gépet, az óceán felé, miközben igyekszem kiverni a fejemben bennem egyre jobban beinduló gondolatmenetet. A jelenre figyelek, a gépre és a mellettem ülő hisztérikára.
-A torony szerint az időjárás egy szakaszon, amerre tartunk, nem jó. Kikerülöm az anomáliát. – a kerülőút is veszteség, szívom is érte a fogam. És várom, Kátya merre navigál.
-Mondd… mi volt az az engedélyes cucc meg ez a… lapozok a levegőben effekt? És.. a koordináták honnan vannak? – még le is utánzom az egyik szabad kezemmel. Muszáj vagyok lekötni valamivel magamat.

Az üzenet elérkezett oda, ahová szükséges, ebben biztos vagyok. És megtettem azt, amit sosem szerettem: irányítani másokat. Szomorúan nézek a rádiósra, de gondolataimba más is beférkőzik, ami a szívemben ott lappangott egész végig. Holly! Látni szeretném őt és anyát is. Hogy jól vannak. Nem jutok el hozzájuk, érzem, mintha valami megrántana és ismét a semmibe hullok.

A koordináták egy viszonylag távol lévő szigethez vezetnek, sok órányi repülőútra. Kis sziget, kevés fővel, az egész közintézmény része szinte egy területre torlódik össze e miatt. Az éterben néha keresztülfut a személyleírásom és a keresésem, ha közelednek a sziget felé, mint ahogy sok más olyan személyé is, akik eltűntek nem régiben, vagy éppen náluk került elő.

Do the best we can

"Bekötött szemmel senki sem járhat egyenesen."

What if I told you That I'm not as strong
As I like to make believe I am

Le is köthetne a kis csevegésük, de nagyon nem érdekel. Általában szeretek odafigyelni mások szavaira, na nem azért, mert olyan szinten érdeklődő lennék, hanem azért, mert sose lehet tudni, hogy milyen vizet tudok a saját malmomra hajtani az elejtett információkból. Most viszont van más, ami önző mód jobban foglalkoztasson, így csak akkor figyelek Chrisre, amikor tényleg hozzám intézi a szavait.
- A repülési engedélyre és ilyesmikre ne legyen gondja senkinek. – fűzöm hozzá csak úgy mellékesen. Elég széles a repertoárom, hogyha arról van szó, ami kütyükön megy át, azt el tudom intézni olyan hamar, amíg ezek ketten csak pislognak egyet. A harciasságomat csak annyiban villantom meg, hogy elmorgom magam, de nem szólok semmi mást. Adó-vevő, hagyjuk már! Most ebbe nem muszáj belemennem, úgy érzem. Nem minden arany, ami fénylik, de nem minden kutyatrutyi, ami büdös, szóval.. lényegtelen.
- Ez.. – hangsúlyozom ki a szót, mert azért nem tartom épp illendőnek, s különben is nagyon alacsony ma az ingerküszöböm. - ..menne már, unja a banánt! – eresztek meg egy erősen többértelmű sziporkát, hadd csámcsogjanak rajta. Remélem megmoccanunk már, mert nem nagyon vagyok a türelem szobra, főleg úgy nem, hogy folyamatosan dobol a szívem mellkasomban és ugyanarra a négybetűs ütemre jár.
- Kösz a segítséget! – préselek ki magamból valami udvariasat a szakállas férfi irányába, majd már el is nyeletem magamat a gépmadár belsejével. Odabent ugrom csak szavakkal Chris torkának – nem kiabálva, vészjóslóan csendesen.
Addig kekeckedj velem, amíg leütlek és én vezetem helyetted ezt a gépet! – teszek rá célzást, hogy rendben van, hogy kettesben többre megyünk de azért nem vagyok én olyan hamvamban holt, szóval jobban jár, hogyha nem minden pillanatban köszörüli rajtam a nyelvét.
- Amint megtalálod a megfelelő koordinátákat és megmented azt, aki.. - basszameg. Ebbe belemásztam. Tárgyilagosan farolok ki a dolgokból, tökéletesen hihetőre formázva a mondatot. - ..küldte nekem az üzenetet, úgy ütsz le, ahogy akarsz, nagyon magasról teszek rá. - nem állok le vele, nem éri meg. Ebből is látszik, hogy eléggé más köt le, s nem akarok itt csörtézni fölöslegesen. Bediktálom Chrisnek a koordinátákat. Részemről a fáklyásmenet. Egy pár percre elmerülök abban, hogy megpróbáljam lehűteni a gondolataimat. Nem jó ez így. Nem járok megfelelő úton, márpedig ezt nagyon nem kellene elrontani. Nem magam miatt. Illetve, egy nagy francokat! Dehogynem magam miatt. Hiszen én vagyok az, akinek olyan fontos lett valaki más, hogy lélegezni sem tud nélküle néha, pedig a levegőre szükség van. Önzetlenül önzőnek lenni nehéz, de nem lehetetlen, én már csak tudom.

Princess of the Universe

-Ne magadból indulj ki. - vigyorgok rá. – Kár is lenne, ilyen csini popsiért.
Egész úton érzem, ahogy nekem dől, a kis halmok ingerlőek. A francba, már régen voltam valakivel és ő még rá is érzett, tett egy lapáttal. Nem győzöm adni dühömre a gázt, amit már nem tudom, mire is düh. Tetszik a két csini pracli a derekamnál, de aztán már mindent betölt a kétméteres hústorony.
-Szívesen, máskor is. Ritkán látok ilyen szép.. felvágott nyelvű amazont. – az amazon szót szinte köpi.
– Tényleg, miért is? Szobával nem szolgálhatok, az asszony pár óra múlva jön az unokával. – vigyorog szélesen.
-Repcsizni támadt kedvem. – vonok vállat. – És jössz eggyel. – tartom fel a mutatóujjam, majd melléteszem a középső ujjamat is. – Kettővel. – majd a gyűrűs ujjamat is, de már nem engedi kimondani.
-Jól van már, jól van már, értem én. Szóval repülni. A kisasszony igényei extrémek lehetnek ám. Sziget sok van ám, kedves, keresheti élete végéig. – felröhög, majd eltátja a száját.
-Te, ez mit csinál? Elmentek neki otthonról, vagy mi van? – bök Kátya felé.
-Mindig ezt csinálja. – vonok vállat, mintha a világ természetes velejárója lenne, hogy valaki lapoz a levegőbe, holott eléggé felmegy bennem a pumpa. – Ezzel jelzi, hogy unja a banánt. De inkább mutasd meg a kiscicát, szeretném, ha már dorombolna a kezeim alatt.
-Inkább ezt a cicát fogd a kezeid közé, hadd doromboljon. Inkább, mint azt csinálja. – csapkodja meg a vállam. – Na de, a lényeg.
Nem véletlen lakik a város egyik legtávolabbi zugában, közel a leszálló pályához.
-A kicsike mindig útra kész. És igen, jövök neked párral. Ebből egy most letudva.
-Oké-oké. – sanda képet vág erre.
-Csak nem vaj van a füled mögött? – majd legyint. – Akkor egy jót bulizunk a rácsok mögött.
Sok balhét hagyott, hogy megtegyek, mert tudta, hogy túl nagy rosszra nem vetemednék, arról ugyan nem tud, hogy majdnem mit tettem, de együtt szolgáltunk elég sokáig és talán ő az egyetlen, aki ismeri mindegyik arcomat. Talán. És ilyen helyzetekben falaz, amit ugyan nem díjaz a neje, de e miatt sosem volt vita, vagy nem tudok róla.
- A repülési engedély úton van, még úgy öt p… - a köhögésre mindketten odakapjuk a fejünket.
-Ez mindig ilyen harcias? Még hogy nincs rádió. Megnézném én azt, hogy tudna menni adó-vevő nélkül. – felröhög, de látom, hogy sértve van. Ha sokáig húzzuk, kitör a sokadik világháború.
-Direkt ilyet választottam, különben unnám magam. – aztán Kátya felé fordulok. – Ha lekapnád a formás hátsód a vasparipámról, akkor talán tudnánk is. A sisakot hagyd ott. Maradhat a vasparipa? – tekintek ismét volt társamra, aki bólint.
-Garázsban lesz helye.
Egy Mi-18-as parkol a mező szélén kialakított pályán. Két gépe is van, többnyire csoportokat és szállítmányok szállítását vállalja fel, és mentéseknél is besegít. Veterán és itt egyáltalán nem kedvelt darab, de nekünk a hátsónk alá nőtt, minden rezdülését ismerjük. Meg is simítom a hasát a madárkának.
-Akkor nem is tartunk fel. – csapok a tenyerébe.
-Aztán vigyázni rá, mert kitépem a beled.
Vigyorral válaszolok rá, és már adok is helyet Kátyának, hogy fáradjon fel. Mire beülünk az ülésbe, addigra a haver már sehol, láthatóan nem jókor jöttünk. Elhúzom a szám, de már rendezkedek is a kormány mögött.
-Kösd be magad, szivi, nem tűr meg más csajokat a fedélzeten. – vigyorgok, majd a protokoll után a lapátok lusta mozdulatából fürgén lomha felszállással elindulunk.
-Na, merre is az arra? – beszélek a mikrofonba, a rádiózás részét, ahogy ő mondta, a navigálással együtt, ráhagyom. - Ó ja igen. Ha még egyszer úgy lapozgatsz a levegőbe mások előtt, leütlek. - egyszerű és tényszerű.

Do the best we can

"Bekötött szemmel senki sem járhat egyenesen."

Lights will guide you home

A rádiósávok között kutatva soha meg nem álmodtam, hogy olyasmire akadok, amit sikerül meghallanom. Egy pillanatra eláll a lélegzetem, s ennek következtében, ahogy elfelejtek levegőt venni, de a szervezetem érzi, hogy szüksége lenne rá, olyan hirtelen kapok lég után, hogy köhögni kezdek.
Nem beszélek hangosan, már nem reflektálok semmire, amit a hullámokon keresztül elcsípek, a pókfonalakból kibogozok. Viszont ha a másik kettő rám tekintene, akkor láthatják, hogy erőteljesen kikerekedtek a szemeim.
Jegyzem én, mindent jegyzek, amit hallok, ha hiszem, ha nem. Sosem volt gondom a memóriával, szóval nincsen ezzel problémám. A koordináták a fejemben zsibongnak, ahogyan a többi elhangzott szó is. Reagálnék, tennék bármit, de mivel én csak a kereső vagyok ebben a helyzetben, a képességemmel most visszaüzenést tekintve nem sokra megyek. Maradok hát a könnyebbik úton, s a pókfonalakat ugyan el nem tüntetem, de Chrishez intézem szavaimat.
- A hely megvan, szóval ha a jármű is megvan, akkor mondom, hogy hová megyünk!
Nem kérek, utasítok. Most nem vagyok olyan kedvemben, hogy magyarázkodni akarjak. Egészen konkrétan a gyomrom egészen apró, mákszemnyi méretűre zsugorodott, s gyűlölöm, hogy csak az tartott vissza attól, hogy megremegjen a hangom, amilyen évek óta vagyok. Érdes, szívtelen, semmilyen. Sokáig gyakoroltam azt, hogy miként legyek érzelemmentes, így most sem tolom senki tudatába, hogy egy nagyon vékony hajszál választ el attól, hogy kiboruljak. Mert jaj a világnak, hogyha én valaha kiborulok. Általában az nem csendes, sarokba beülős női sírásban szokott kiteljesedni.
- Jó lenne, ha csipkednénk magunkat! – kaffogok, mint valami acsargó kutya. Sosem voltam a türelmemről híres, s most pláne nem vagyok. Jár a lábam, dobogok a talajon, mint aki nem tud várni. Mert tény: nem is tudok, s nem is akarok.
- Mindegy nekem, hogy mivel megyünk, de legyen benne rádió. Vagy ha nincs, akkor kérek egy rádiót. Sose lehet tudni, hogy mikor jön az jól.
Adok ki még egy keresetlen utasítást, s részemről ennyivel lezártnak is tekintem a dolgokat. Menjünk már, az isten szerelmére, mert menten felrobbanok!

Space Weaver

Láttam, ahogy Nique fölém hajol. Szerettem volna megsimítani az arcát, hogy biztosítsam, minden rendben lesz, rendben van. A kezem azonban más kezébe siklott. Feltekintettem rá és elmosolyodtam.
~Akkor… ennyi volt?~ sugalltam felé, de csak egy finom rezdülést jelezte, hogy nem, ez nem így van.
~Tarts velem, mutatok számodra valamit… érteni fogod.~
Még visszanéztem, de a táj egyre távolodott, míg végül már csak az űrt néztem, bármerre fordultam. Kérdőn tekintettem társamra, akivel végül elindultunk.
Éreztem bánatot? Igen. Mindazokat otthagyom most, akik fontosak nekem. Nem hiszem azt, hogy visszajövök még egyszer, de hiszek az ő jelzésének is, ezért figyelmem előre és nem hátra irányul.
Sem idő, sem tér. Sem üresség. Minden, ami van, volt, lesz, egyszerre létezik. A tér korlátai nem léteznek számomra, mégis, mintha az időben és térben haladnánk. A kezdeti félelmemet az érdeklődés váltja fel, majd a teljes beleolvadás. Mindegy kik vagyunk, hol vagyunk. A Tudat és az Érzés Egy, és Mindenki Ugyanaz. Te is Az vagy és Én is. Az eddigi sejtelmeim megerősítést kaptak, elmosolyodom, és az a mosoly már ott marad. Mindenhol ott Van Mindenki. Végtelennek tűnő másodperc lehetett mindez, az Univerzum Időkereke visszabillen oda, ahonnan elindultunk. De mindazt, amit átéltem, már bennem van. Sokáig nem tudok megszólalni, de nem is akarok, nem vágyok rá. Az érzések sem kavarognak bennem. A nyugodt tó felszíneként tükrözi vissza mindazt a kék égboltot, amit átéltem.
~Köszönöm.~
Nem tudom felé sugallni, mert megelőz.
~Nem azért mutattam, mert csak neked kellett ezt látni. Feladatot vállaltál fel, mielőtt idejöttél és itt az ideje, hogy megtedd.~
~A képességemmel függ össze?~
Egy bólintás a válasz, majd egy irányba mutat, a Tér minden irányába.
~Figyelj, hogy Láss.~
Nem értem, végül ráhangolódok, amit kér. Fénylő pontok, pulzáló fények mindenhol. Érzelmek, Tudatok.
~Ők a Te feladataid.~
Érzékelem, hogy távolodik. Tanácstalanná válok.
~Én erre képtelen vagyok…~

Free

A Földre tekintek le, és hagyom az érzetek vezessenek, miután választ nem kaptam. A múltból feldereng mindaz, amit nagyanyám mesélt nekem és sokszor elvitt ilyenekre. ~Az nem lehet! Én… én nem vagyok rá képes…~
A Föld vonzani kezd és mindaz a gyerekkori álmom, amit átéltem, megismétlődik bennem, ahogy elhaladok tájak, pillanatok, emberek, állatok, növények felett, megérintem őket a lelkemmel és ők visszatekintenek rám. Ugyanaz az érzés, mint akkor és mint ami az imént járt át.

Nem tudom, mennyi ideig jártam a tájak felett és feledkeztem bele az Örökkévalóságba. Ismerős érzetek fognak el, olyan, mint amikor Kátya mellett vagyok. Keresem a forrását, végül megtalálom, ahogy éppen keres valamit, tapogatózva abban a világban, amit sem halandó, sem én nem érek el. Nem tart semeddig sem, hogy megtaláljam a… zavartan tekintek magamba. Kéne érzékelnem a testem, mégsem tudom. Végül más megoldásra jutok. Egy amatőr rádiós éppen a padláson keresgél a közelükben, ezért ráfigyelek, finoman megsimítom, mire egy pillanatig látni, hogy zavarban van, nem érti, de megnyomja a rádió gombot.
-Kátya, Dave vagyok… Minden rendben. Mutatom az utat…
Tekintetét a térképre vezetem, amely ezúttal nem az égbolté, hanem tengeré. Újabb gomblenyomás és a koordináták mennek.
-Ott fogok várni rád. – nem tudom, miért azt a koordinátát mondattam be, holott nem ott érzem magam. Tulajdonképpen mindenhol egyszerre. Várom még a reakciót, hátha kapok kérdést, vagy választ, de amit meg kellett tennem, megtettem.
És bármennyire sem szeretem, most megteszem, lévén az emlékek és sugallatok közé a törlés is beletartozik, hagyom, hogy elfelejtse. Szívemmel és lelkemmel köszönöm meg, hogy hagyta, kommunikálhassak rajta keresztül.

Chris & Kátya

"Bekötött szemmel senki sem járhat egyenesen."

- Az régen rossz, ha nincs azon kívül semmi a lábad között, de értsd, ahogy akarod! - pimaszkodom egy kicsit, s lám, még dorombolva is szólok, mint a macska. Vadmacska, ha nagyon őszinte akarok lenni. Mert ma a szokottnál is vad vagyok, mi sem bizonyítja ezt annál jobban, semmint, hogy elfogyasztottam reggelire két diákot is. Pedig még éhes sem voltam. Mi lett volna, ha az vagyok?
Lenyelem a szemforgatásomat, eltakarom azzal, hogy a fejembe húzom a bukósisakot. Lám, miből lesz a cserebogár, a visszaszólásán nem felháborodom, hanem elnevetem magam.
- Elég az az egy lyuk, ami szériatartozéka a seggemnek, köszönöm!
Elég rég beszéltem valakivel seggekről, s azt a momentumot sem szeretném visszaidézni, mert egy betegszobába rántana a múlt, egy bizonyos személy mellé, s arra most nagyon nincsen szükség. Elég jó ez a helyzet így is, nem kell még nosztalgiázzak azon, hogy miket beszélgettem Davevel. Egyáltalán miért jut minden isten haragjáról ő az eszembe? Ez azért több, mint beteges, nem tudom megemészteni.
Az útirány nem ütköztet meg, de azért a felcsigáznál egy fokkal kellemetlenebb élményeket kelt bennem. Nem éppen erre van a kikötő, bár tulajdonképpen miért is mennénk oda? Nekünk nincs hajónk. Bár, ha szigorúan vesszük, akkor van, mert amit a kölyök rendelt, azt elköthetnénk. Nem hiszem, hogy azok ketten bárhová is mennének a társalgó csendes kis zokogósarkán kívül.
A drabális vikinger alakot meglátva elismerően füttyentek egyet. Bírom, ha valakinek karakteresek az ismerősei. Nem vagyok beszari, senki nem mondhatja rám. Mindig úgy éltem az életem, hogy valamibe egyszer úgy is bele kell dögleni, szóval semmi sem érdekel. És ez így van most is. Egy kivétellel, de arra meg nem, nem és nem gondolok. Most nagyon nem kellene.
- Szar napom van, szóval kösz a kiscsajért, egész feldobtad a kedvemet vele! - kapom le a fejemről a bukósisakot, s fogom kezembe, hogy hátrarázva tincseimet csokoládészín tekintetem elől, rávigyorogjak a vörösszakállasra.
- Kocsikázni azt éppen nem. Mondd, miért is vagyunk itt? - nézek kérdőn Chrisre. Szeretem én a bájcsevegést, de ennyi elég volt belőle. Jó lenne menni is valamerre, mert a végén még elszakad a cérnám, s magánkezdeményezésre adom a fejemet.
- Autóval semmire se mennénk, egy szigetet keresünk. - válaszolok, bár nem hinném, hogy engem kérdeztek, de a fenét sem érdekli. Amíg jártatom a számat, legalább nem jár feleslegesen az agyam.

Hagyom őket trécselni, én pedig a magam részéről szabadjára engedem a fonalakat magam körül. Arrafelé keresek, amerről az S.O.S.-t elkaptam, s mivel egyáltalán nem érdekel semmi a műveleten kívül, így nem gondolati erővel "lapozok", hanem gesztikulálok a kezeimmel, mintha tényleg a levegőben pörgetném egy könyv lapjait. Az időjárásról gyanúsan nem találok semmit, ami számomra egyet jelent azzal, hogy az a vihar nem is létezett, legalábbis nem a természet hozta össze, hanem valami, valaki más. Nem vagyok ostoba, látom én a fától az erdőt még akkor is, ha sokan ezt nem nézik ki belőlem. Alkalmas pillanatban majd chrisszel is megosztom, amit megtudtam, csak haladjunk már, könyörgöm! Sosem voltam türelmes, ami azt illeti.

Rescue me

Na, ezt szeretem. Francnak kell folyton sírni meg rinyálni. Tenni kell és menni, és szembe röhögni mindazzal, amiről úgy véljük, félelmet keltő. Mert minden csak nézőpont kérdése. Ha megdöglik az ember, akkor onnan már nem tök mindegy? Tomnak és Zacharynek csak fél másodpercig tartott a félelem, utána örökre boldogok lettek. Bezzeg én azóta szenvedek kutyául, mert mindig előttem a kép, ahogy felrobbannak és szétszóródnak és én meg semmit sem tudok tenni ellene. Ezek meg itt vinnyognak. Sosem volt érzékem ezekhez, nem véletlen nem foglalkozom kölykökkel.
-Hogy a lábam közé kapjak valamit? – vigyorgok Kátyára, hátam mögé dobva az iménti jelenetet. – Tartsd aminek gondolod, és jól élvezd ki. – nem vagyok szexmániás, csak buggyant.
-De ha szeretnél pár lyukat a seggedbe, akkor csak rajta. Tobias csak ismerőst enged be, ólom nélkül. A kocsid meg nem az. – bökök a járgány felé.
Nem megyünk haza, egyből hozzá megyünk, úgyis van nála minden, ami kell. De most csak egy dolog miatt megyek. Hogy elkunyizzam a repcsijét. Nagy veterán, ha ő nincs, ma már én sem. Vagy foggalmmmam sincs. Sok arroganciát lefaragott belőlem.
Két méteres tanker típus, kopasz fejjel. Talán egy tízessel több nálam, vörösesszőke szakállal. Igazi izomagy, de ha beindul, akkor még ma is darál. Kényszer nyugdíjazták a sérülése miatt, fél szemére vakként már nem fért a csapatba.
Aminek nagyon örülök, mint majom a farkának, hogy nem hajóval megyünk. Tobias már az ajtóban vár, winchesterrel a kezében, de amikor meglát, vigyorba torzul a képe.
-Héj, öreg kalóz, mit keresel itt? – jól megdögönyözi a vállamat, ropog is rendesen.
-A kiscsaj veled van? – stíröli végig elég alaposan Kátyát. – Kezitcsókolom a kisasszonynak.
Tobias furcsa kettős. Nagy medve, a női nem igazi hódolója. Éppen ezért szerinte nők nem valók se seregbe, sem oda, ahol halál és kegyetlenség van. A poén kedvéért egy nővért vett el. Mindig az orra alá dörgölöm, mert a tábori kórházban ismerkedtek meg.
-Csak nem kocsikázni mentek? – a fegyvert csak leengedi a karján át.

Tárgy: Re: Chris és Kátya - "Bekötött szemmel..."

» Mentőakció - Chris, Kátya, Sebastian és Scarlett
» Lakeside Field Club
» Kátya&Nelson
» Back in CCCP - Kátya & Dave
» Kátya és Dave