Hope Hamilton

”Azt hiszed amit látsz, de ne higgy a szemeidnek!"

Userinfó: Titkos karakter
Név: Hope Hamilton
Mutáns név: Métely – Blight
Születési dátum: 1969.10.03. Hartford, Connecticut, USA Besorolás: Független
Képességek: Méregtermelés és Molekuláris manipuláció

Elsődleges képesség: Méregtermelés
Osztályozás: Alfa
Aktiválódás: 15 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: A szervezete  mérget termel s azt a testnedveken keresztül választja ki. A méreg különleges, állatra és emberre, mutánsokra egyaránt veszélyes. Egyfajta idegméreg ami bőrön keresztül is felszívódhat, elég egyetlen csepp is és izombénulást eredményez, illetve leállítja az agyműködést. Egyelőre nincs átmenet, nincs felépülés. Öl. Erős érzelmi hatásra indul be, de képes befolyásolni, hogy mely testnedven keresztül választódjon ki. Lehet ez a nyála, a verejtéke, a könnyei vagy a vére. Ám ha egyszer beindult a folyamat, nem tudja megállítani vagy semlegesíteni. A méreg az érzelmi hatás hevességétől függően pár perc vagy egy óra alatt önmagától lebomlik benne mindaddig míg egy újabb hatás ki nem váltja a termelődést.

Képesség távlatai: Idővel, kitartással és gyakorlással képes lesz szabályozni a méreg koncentrációját, mely azt eredményezi majd, hogy a megmérgezett személy nem feltétlenül hal meg, csupán megbénul egy időre és van esélye arra, hogy semlegesítsék a szervezetébe juttatott anyagot.

Másodlagos képesség: Molekuláris manipuláció
Osztályozás: Alfa
Aktiválódás: 16 és fél éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Az anyagok halmazállapotát képes megváltoztatni molekuláris szinten. Képes arra, hogy szilárd anyagot cseppfolyósítson vagy épp a folyadékokat képes szilárddá változtatni vagy épp légneművé, ám nem hőtermeléssel vagy fagyasztással. A molekulákkal játszik akár egy gyermek a legoval.Egyelőre még nagy koncentrációt igényel minden folyamat és maximum teniszlabdányi nagysággal, mennyiséggel bír és mindehhez több perc is szükséges a számára. A molekulák más rácsozatba kötése még laza szerkezetű, 3-4 percig marad meg az anyag a megváltoztatott állapotában.
Képesség távlatai: Képes lesz majd nagyobb mennyiségű anyaggal játszani, lerövidül az átváltoztatáshoz szükséges idő akár néhány pillanatra, a molkulák kötése pedig tartós marad.

Jellem: : Régen: Mosolygós, cuki kislány voltam, imádtam a családom vagy a barátaik által rendezett bálokat, összejöveteleket. Sikítottam egy-egy új és csodás ruhadarabért és első dolgom volt, hogy megmutassam Aidennek a bátyámnak. Igazi szőke kis hercegnő voltam, de nem az a nyávogós típus. Azért tudtam én rossz is lenni, és rengeteg ötletem volt hogyan lehet mások orra alá borsot törni, néhányba belevontam a bátyámat is…na jó, majdnem mindegyikbe….de csak néhányért kapott ki ő. Szerettem a pillangókat. Nézni, rajzolni, a ruhámon viselni vagy épp a hajamban. Ismertem a legtöbb fajtát, de magam is kitaláltam különleges szárnyúakat. Szóval habzsoltam az életet úgy ahogy azt kell.
Most:Képtelen vagyok mosolyogni, bűntudatom van és vérzik a szívem. A legszívesebben elbújnék az egész világ elől, de csak sikátorokban, elhagyott házakban sikerül. Nem tartok kapcsolatot senkivel, keveset beszélek és igyekszem nem nézni másokra. Kerülöm a nyilvános helyeket, egyet kivéve. Az ingyen konyhát. A szép emlékeknek élek, szinte minden este azokkal kínozom magam, szemeimből eltűnt a korábbi ragyogás, de tudom, hogy mindezt anyámért és Aidenért teszem. Ha engem nem találnak meg, ők életben maradnak. A pillangókat most is szeretem. Nézni, rajzolni.

Külső:hosszú hajam van és kék szemeim, babaarcom. Azt mondják imádnivalóan tudok mosolyogni, bár nekem voltak kétségeim hat éves korom környékén. De egy ilyen korú gyerek bármivel meg tudja puhítani egy felnőtt ember szívét. Mindig is imádtam a szép ruhákat és hála a család remek anyagi helyzetének, ezt a vágyamat mindig ki tudtam elégíteni. Általában „hercegnős” loknikat viseltem és élénk színű, csini kis ruhákat. Mindegy volt, hogy hétköznap volt, vagy csak vásárolni mentünk anyuval. A bálokon viszont mindketten kitettünk magunkért és bezsebeltük apu és Aiden csillogó tekintetét.
Jelenleg 169 centi vagyok és alig 50 kiló, a hajam kusza, szőke árnyalata nem ragyog, inkább fakó és magán viseli a „mindegy hogy néz ki, jó ez így” gondolat jegyeit, és körülbelül másfél-két éve nem mosolyogtam. A ruházkodásomban is történt változás. Nem hordok ruhát, vagy szoknyát blúzzal. A nadrág praktikusabb és blúz helyett a laza pólókat részesítem előnyben, a három számmal nagyobb pulcsikat, kapucnis kabátot és a tornacipőt. A ruhámon és a hajamban már nem viselek pillangókat, de van egy medálom tűzzománcból amit a bátyámtól kaptam a tízedik szülinapomra és amit azóta is a nyakamban hordok. Egy Mariposa azult ábrázol, egy különleges Dél-Amerikai kék pillangót.

Lehet, hogy mindez majd megváltozik, és megint szép ruhákban járok, immár kész nőként, de egyelőre pesszimista vagyok ezen a téren.


Előtörténet: A történetem kétszer kezdődött el az életemben és a második óta egyszer sem ünnepeltem meg a születésnapomat. Pedig amikor megszülettem, megváltoztattam egy kész család életét. Azt hiszem főleg a bátyámét. Ha én születtem volna elsőként, elmondhatnám róla, hogy új színt hozott az életembe, hogy jobbá tette és szórakoztatóbbá, de ő az idősebb, így csak hálás tudok lenni neki azért mert az első pillanattól kezdve – ezt persze csak hallomásból tudom, de mindig is éreztem - képes volt imádni engem, mert elviselte a stiklijeimet, mert mindig szépnek látott – akkor is amikor nem volt elől fogam – és mert a bátyám volt. Mert bízott bennem és bízhattam benne, mert soha nem hazudott nekem.
Amióta az eszemet tudom én voltam a kis hercegnő a családban és Aiden volt a királyfi. Megtehettem, hogy habos-fodros ruhákba járjak, volt játék teáskészletem, babaházam, és anyával sokat jártunk vásárolni, bálokba, színházba, kiállításokra. Apukám kutatóorvos volt, megbecsült, kiváló szakember és mindenki szerette. Sokan jártak hozzánk vacsorára, koktélpartira, karácsonyi ünnepségre, én pedig egyszerűen imádtam ha ott sündöröghettem közöttük. Ahogy Aident nem érdekelte apukánk munkája, úgy engem sem. Jobban vonzottak a pillangók, hatévesen lepkevadász akartam lenni, de később a vágyaimból a „vadász” lemaradt. Életükben szerettem csodálni őket és elhatároztam, hogy bejárom a világot, hogy minden pillangót láthassak. Addig pedig éltem a jómódú családba született kamaszok életét, bár a bátyámhoz hasonlóan én sem voltam beképzelt és nem néztem le azokat akik szerényebben éltek. Jó tanuló voltam, hiszen a céljaim eléréséhez feltétlenül szükség volt tudásra és jó jegyekre, Aiden a focicsapat tagja volt, én pompon lány voltam……bár nem sokáig. A tizenötödik szülinapom előtti nyáron történt minden előzetes figyelmeztetés nélkül. A parkban mindig voltak kóbor macskák és azoknak mindig születtek kölykeik, akik szerettek elcsatangolni az anyjuktól, bár én a pillangók miatt szerettem odajárni, a cicák is a kedvenceim voltak. Szerettem a finom, puha, kajla cicusokat simogatni annak ellenére, hogy anyukám figyelmeztetett a szerinte ezer betegségre amit terjesztenek és amit én is elkaphatok, aztán mehetünk az orvoshoz és „kapsz egy nagy injekciót a fenekedbe”. Szóval nyár volt és nagyon meleg, én meg izzadtam de nem igazán törődtem vele, ahogy az az édes kis fekete cica sem amelyik bátran odajött hozzám, a kezemhez dörgölőzött és megnyalta a tenyeremet. Én nevettem és boldog voltam, mert tetszett a játékossága és csiklandozta a bőrömet az érdes nyelve. Nem sokára elpusztult. Először összeesett és nem mozdult majd fájdalmas kínok között nyávogva rángatózott, végül meghalt. Annyira megijedtem, hogy nem is nagyon gondolkoztam, nem tudtam mi történt csak segíteni akartam. Hazavittem apának, azt akartam, hogy gyógyítsa meg de ő csak sajnálkozva ingatta a fejét, majd megkérdezte mi történt én meg elmondtam neki. Sírtam, hogy nem csináltam semmit, csak simogattam és játszottam vele, fogadkoztam, hogy nem bántottam. Szerencsére anyu nem volt otthon, különben kitért volna a hitéből amiért egy döglött macskát vittem haza. Apu betette egy dobozba és elvitte. Azt gondoltam talán eltemeti, észre sem vettem, hogy nem ért hozzám. A következő utam Aiden szobájába vezetett, ott vártam, hogy hazaérjen és azon merengtem, hogy hányszor mondtam neki azt mennyire szeretném ha nekem is lenne különleges képességem. Mert én tudtam az övéről, de senki más. Megesketett, hogy nem mondom el senkinek, még a szüleinknek sem. De az enyémről már apának lehetett némi fogalma, csak én nem tudtam róla. Aiden világosított fel miután tettünk néhány próbát a legyekkel. Először sikertelenül és kezdtem örülni, hogy talán….de aztán Aiden az agytröszt felbosszantott. Apu megpróbált a laborban rájönni mi történt a cicával és nem sokára sikerült neki, azután többször bevitt magával, hogy megoldást találjon én meg próbáltam úgy élni ahogy addig is. Suliba jártam, szurkoltam a focimeccseken, tanultam mint az őrült és próbáltam nem hozzáérni senkihez. Aztán új fejezet kezdődött az életemben. Nem sok mindenre emlékszem, csak Jason arcára. Jason apu asszisztense volt a laborban, együtt dolgoztak és apu kedvelte. Még az utolsó karácsonyi ünnepségre is meghívta hozzánk, soha nem feltételeztem róla rosszat, mégis ő volt az aki elszakított a családomtól, az életemtől. Nem tudom mit csinált velem, csak azt tudtam, hogy képtelen vagyok megmozdulni, nem sokára pedig egy furgon sötét hátuljában voltam, aztán pedig egy betonfalú helyiségbe tuszkolt ahol csak egy ágy volt. A rémálom elkezdődött. Nem tudom mennyi időt töltöttem el ott, de folyamatosan apuért aggódtam. Megtudtam, hogy azért vagyok ott, hogy velem zsarolják aput, később azt is, hogy mit kell tennie…..és megtette. Utána pedig meghalt. Elmondták nekem és azt várták, hogy sírjak, hogy minden váladékom egybefolyjon. Jason _tudott_ a képességemről, nem véletlenül viselt mindig kesztyűt és volt nyakig begombolkozva mikor bejött hozzám, de sikerült megharapnom. Azt hiszem meghalt. Nekem pedig életemben először nem volt bűntudatom. A sötétség a lelkemre ült, nem akartam, hogy Aidennel és anyuval is olyasmi történjen ami apuval, nem akartam, hogy engem használjanak fel miattuk, ellenük. Sikerült megszöknöm, de tudtam, hogy nem mehetek haza. Bármennyire is fájt a szívem, nem adhattam lehetőséget arra, hogy megismétlődjön a rémálom. Először meg kell tanulnom irányítani a képességemet s ha már elég erős leszek, megkereshetem Aident és megbosszulhatom a még életben maradtakon azt amit apuval, a családommal és azzal a sok gyerekkel tettek akik annak idején meghaltak az iskolájukban.
Másfél év telt el azóta, hogy utoljára otthonom volt. Azóta New York utcáin élek, elhagyatott épületekben, ingyen konyhán eszem, felnőttem és piti kis tolvajjá képeztem ki magam. De csak ruhát lopok, néha. Megtanultam irányítani a képességemet, sok kövér patkány látta kárát, viszont korábbi telhetetlenségem kielégült. Szert tettem egy másik képességre is amivel megtudom változtatni a tárgyak halmazállapotát. Bár ezen még jócskán kell dolgoznom, szóval egyelőre maradok a sötétben, a sikátorokban és remélem, hogy a nagyvárosban sikerül megmaradnom szürke kis egérnek.