Bronx - Külváros, raktárnegyed

Haloványan mosolyog a lány élcelődésén.
-Engem ugyan nem zavarna.
Karba tett kézzel ácsorog és nézi a lány civódását. Nem kívánt többet szólni, innen a lányon állt, hogy mit fog lépni. Türelmesen várt, a percek teltek. Megértette kemény dió az ilyen. A lány végül megszólalt. Victoria arcán egy mosoly jelent meg.
-Bölcs döntés. Este akkor vissza jövök.
Eltette a köteg pénzt, de egy 100ast kihúzott.
-Mára a vendégem vagy. Nincs apelláta.
Tartotta felé szigorú tekintettel nézve a lányra.
-Ésszel. Este ugyan itt. Bízom benne, hogy jó döntést fogsz hozni.
Biccentett és elegáns léptekkel indult el. A lépcsőhöz érve már telefonált a bunkophone-on.
Kilépve a telekről egy fehér sportos limuzin állt meg ismét előtte. Fölfele nyíló ajtóval. Beszállt, az ajtó halkan koppant és elindultak dolgukra.
~Most már kíváncsi vagyok mit fog mondani.

*Na igen, valóban nem hátrány ha az ember lánya megfontolt, főleg olyan háttérrel mint amilyen az enyém. de talán ezt ráértem volna megtanulni cirka három-négy évvel később. Kimaradt az életemből az iskolába járás legjobb időszaka, szerettem tanulni de a suliban nem az a lényeg. Mellette ott vannak a barátnők, a csajos pizsipartik, a fiúzás, az iskolai bulik és a kirándulás. Helyette egyedül élek négy betonfal között, egy fémkuka a kandallóm és az „ágyam” alatt van az éléskamrám, a heti ruhavásárlások helyett pedig mások levetett ruháit hordom. Istenem, mennyire messze taszított a képességem a normális élettől!*
-Tudom. Összeszoktam gyűjteni időnként. De most vendégem van, nem szaladgálhatok ki fáért.
*Egy félmosolyt vetek rá, talán célzás akart lenni, hogy betolakodott az életembe, bár úgy tűnik neki több joga van itt lenni mint nekem. Legfeljebb keresek másik elhagyott épületet. Egy mindig lesz. A váratlan látogatás és a pár perccel ezelőtt látott dolgok azonban átbuktak az óvatosságomon, a megjegyzése eszembe juttatja mit mondtam az imént és átkozom magam. Nem mutatja, hogy a szavaim szöget ütöttek a fejébe, de tudom, hogy elárultam magam. Legalábbis azt, hogy tudok a képességéről, bár részleteiben nem vagyok tisztában vele, mégsem lepődtem meg úgy, mintha csak egy átlagos, normális ember lennék. Hagyom elsuhanni a mondatot magam mellett és próbálom nem érdeklődve nézni a manikűrt. Azon merengek, vajon mi lehet az amit cserébe nyújtanom kell mindazért amit felajánlott, viszont a következő mondatok túlnyúlnak az első ajánlatom és nagyon hajlok a pár száz dollár és a költözés felé. Csábító ajánlat olyannak aki valóban azért él az utcán mert nincs másra lehetősége, én viszont más kényszer miatt vagyok itt. Az iskola emlegetése megdobogtatja a szívemet, de mielőtt jobban belegondolhatnék, eszembe jut mivel járna. Elő kellene bújnom a rejtekemből, szem előtt lennék és bár meg lehetne oldani más személyazonossággal, előbb vagy utóbb megtalálnának. Még nem készültem fel arra, hogy visszavágjak. Hízelgőek a szavai, jólesik ilyet hallani de félre kell tennem a büszkeségemet.*
-Köszönöm, de….
*Nagy dilemma. Van pár buktató és a nőről sem tudok semmit. Az is lehet, hogy az egész egy csapda, már rám találtak, de el kell altatniuk a gyanakvásomat. Talán ő is közéjük tartozik, a doktor pedig takarhat bármilyen orvost, kutatót….*
-Tegye el a pénzét. estig meggondolom melyik lehetőséget választom.
*Van pár órám, hogy utánanézzek, az utca remek információ forrás és nem tudok két perc alatt dönteni az életemről, mert a családomét veszélyeztetem minden egyes döntésemmel.*

-Sosem hátrány ha az vagy.
Biccent felé és kinéz a keresztbe deszkázott ablakon. El is áll a lány útjából, közben alaposan méregeti.
-A kinti száraz ágak jobban melegítenek. Könnyű őket letördelni.
Veti oda félvállról. Lassan felemeli a kezét és ránéz az órájára.
~Lassan mennem kell...
Higgadtan hallgatózot majdnem el is mélázott, ám Hope egyik mondata igen csak felkeltette az érdeklődését. Victoriának egy arcizma se rezzent.
-Hogy is ne, még letörne a kömöm...
Emelte maga elé a szóban forgó végtagot és kiügyeskedett a körme alól egy kis betont. Arcán az unottság jelei mutatkoztak. Piszkálgatta még a körmét semövege alól kukucskálva. Amikor a lány fel éfordul lebiccenti a fejét, hogy az üveglapon keresztül nézzen rá.
-Megmutatom őket ha gondolod. Este visszajövök érted. Nem várok el cserébe semmit. Esélyt adok rá, hogy vidd valamire. Jó eszed van, talpra esettnek tűnsz. Ebben az agyon liberalizált világban ritka az ilyen. Sokra vihetnéd megfelelő törődéssel. Szívesen segítek kijutni ebből és elindulni. Otthon, iskola, vagy magántanárok, egyetem De ha csak a pénz kell...
Vállat von unottan, és a ridiküljéből előkotor egy köteg zöldhasút.

*A „szép név”-re elhúzom a számat. Szerintem bármit mondok ezt vágta volna rá, én is ezt mondanám, hogy elnyerjem a másik bizalmát. Szeretem a nevemet de igazából a mai napig nem tudom mi volt ezzel anyám terve, viszont úgy néz ki egész életemben csak reménykedhetek valamiért. A pénz emlegetése derűt vált ki a nőből, minden bizonnyal azért mert neki nincs gondja vele, nekem sincs ha van, de momentán jól jönne pár dollár. Hogy anyagias lennék? Azért mert nincs és szükségem lenne rá? Nem báli ruhára akarom költeni, hanem télikabátra, egy kis csokira amit nem adnak az ingyen konyhán, és szívesen ennék valami gyümölcsöt is. Néha sikerül elcsórnom valahonnan, de bármennyire is ügyes vagyok ezen a téren, gyakran a frász kerülget, hogy elkapnak s aztán magyarázkodhatok, hogy mitől halt meg a boltos.*
-Csak megfontolt.
*Nem vagyok anyagias, de nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem, hogy megkönnyítsem az életemet. Persze gondolhattam volna, hogy ez nem lesz jó és kapok egy _sokkal jobb_ ajánlatot. Addig megkaparászom még a parazsat s mikor látom a vörös izzást elhátrálok a sarokig és felveszek pár kisebb darabra szakított kartont. Rádobom, hagyok helyet neki levegőzni és várom, hogy a parázs belekapjon a papírba, de kissé eltávolodom tőle mikor a nő megkerüli a kukámat. Közben emésztgetem az ajánlat pontosítását. Nem mondom, egész jó, persze annak aki nem az én cipőmben jár. Hacsak simán egy kis hajléktalan lennék, két kézzel kapnék érte, akár mindkettőért, de nálam egészen más eset áll fent. Mindkét ajánlatban rengeteg hibapont van, bár erről nem a nő tehet hanem a helyzetem amivel nincs tisztában. Rengeteg kérdés merül fel bennem, nem lesz rövid ez a tárgyalás. Viszont a vége kecsegtető. Tényleg _pár_ száz_ dollárt hallottam emlegetni? Ugye nem csillantak fel a szemeim? Megköszörülöm torkomat amit azzal próbálok leplezni, hogy a rúddal megkapargatom a betonpadlót,aztán nézek csak fel a nőre. *
-Egyelőre a harmadik felé hajlok. Az első kettő túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Szeretem előre tudni mi fog állni majd a számlán amikor benyújtja. Mert benyújtja….miért is segítene nekem? Megtehette volna, hogy egyszerűen kitesz az utcára, láttam amikor könnyedén belerajzolt a betonfalba, aki pedig alkudozik az magának is akar szakítani valamit.
*Az első hetekben még hajlamos voltam hinni abban, hogy van önzetlenség a világban, de az utcáról még a gondolata is kiveszett, ezt pedig jól megtanultam. *
-Szóval mit vár el tőlem a vidékért és a panorámásért Doki?

Karjait maga előtt összefonva nézi, hogy mit csinál a kis vendég látója.
-Hope... Milyen szép név.
Ízlelgeti és továbbra is lágyan mosolyog a lányra. Egy kósza döbbenet fut végig az arcán majd szinte már vigyorog a lányt hallva. Ezt a vigyort igyekszik a legkevésbé kimutatni így kivillanó fehér fogai elé emeli jobb kézfejét.
-Pénzre?
Kuncog.
-Milyen kis anyagias itt valaki.
Elemeli a kezét a beszédhez majd lesajnáló mosollyal néz rá.
-Tudok egy sokkalta jobb ajánlatot. A vidéki környezet nem tartalmaz szomszédokat látótávolságon belül. Kocsival a főúttól a magán úton 5 perc. Gyalog félóra. Én csak a hétvégét töltöm ott. Hétközben kétszer fordul meg a házvezetőnő, a kertész pedig csak pénteken. Mondhatni nyugodt, és kihalt a házikó. Ez a vidéki lehetőség.
Hagy egy kis időt emésztődni a sok információnak. Lassan elegánsan megkerüli a kukát, karba tett kézzel.
-A városi panoráma se sokkal zsúfoltabb. A central parka néző ablakok, legfelső lakás... vagyis emelet. Van terasz. Hét közben itt vagyok, délkörül jön a takarító. A portás nem kérdez, ha van chip kártyád.
Ismét szünetet tart. Mikor látja, hogy a lány kicsit rendezi a gondolatait folytatja.
-Nos? Hogy döntöttél? Tetszik az ötlet? Vagy vitessük el a holmijaidat valahová és hagyjalak ott pár koszos 100 dollárossal? A holmijaidat persze minden esetben elvihetjük, bár amihez nem kötődsz érzelmileg, azt szívesen segítek korszerűsíteni.

*Úgy tűnik az ajánlatom tetszik neki, mert elgondolkodik rajta és még mosolyog is. Bár elég ijesztőek a vörös ajkai, kicsit egy boszorkányra emlékeztet, aki épp Jancsiról alkudozik Juliskával. Távolabb lépek, de csak azért, hogy a kezemben lévő fémrúddal belekotorjak a kukában lévő, korábbi tűzkupacomba, remélhetőleg van még benne parázs és ha picit is felizzik, akkor teszek rá a sarokban lévő kartondarabokból néhányat. Természetesen tartom az egészséges három lépés távolságot, nem csak magam miatt. Nem hiányzik, hogy véletlenül hozzámérjen, még vagy úgy egy óráig bennem kering a mérgem. A csalafinta megszólítás burkoltan a nevemet kérdezi, merengek azon mit mondjak ha mondok egyáltalán valamit. Nem biztos, hogy jó lenne kiteregetni minden kártyámat, ő felnőtt, befolyásos, minden bizonnyal minden nap elolvassa a napilapokat, emlékezhet a nagy port kavart eseményre és apám nevére. Persze sok Hamilton van még rajtunk kívül, de ki tudja. Úgy döntök nem mondom el neki a családnevemet, ami meg a másikat illeti, akár lehet az a tárgyalásunkra nézve is egy jelző.*
-Hope.
*Nem kell mondania, magamtól is rájöttem, hogy már elhangzott az alku tárgya, eszembe jut a nagy ház ahol tizenöt évig éltem, a hatalmas kert körülötte, az összejövetelek melyekre kiskoromban gyakran beszöktem a legszebb ruhámban. Jó ajánlat kétség kívül, de jobb szeretném ha pontosítana, ám ezzel együtt előadom azt is amire én gondoltam. nem biztos, hogy egyezünk ezen a téren.*
-Én inkább némi pénzre gondoltam és költöztetésre. Vidéken túl sokat kíváncsiskodnak az emberek, a városi panoráma pedig eléggé feltűnő. De azért elmondhatja pontosan mire is gondolt.
*Ebből talán kitűnik mennyire nem szeretnék szem előtt maradni, másrészt jobb lenne ha a magam ura maradnék ahogy eddig is. Ha jól sejtem, nem egyszeri cseréről van szó.*

A hallottaktól Victoria figyelme egyre jobban felébred. Jobbját kerezsteb teszi melle alatt, ball kézzel epdig rákönyököl ésérdeklődve, babrálni kezdi az állát. Enyhén előre szegett fejjel kipillant a szemüveg mögül. Hajkoronája alatt, kezével némileg takarva egy elégedettségre utaló mosoly kunkorodik veres ajkaira. De hogy ne csak magának örüljön, megembereli magát és bólint egyet. Valójában nem nagyon figyel arra mire is bólintott rá. Teljesen másutt jár az esze. Itt va nelötte egy fiatal talpra esett lány aki ilyen rossz körülmények közé keveredett. Talán anyai ösztönök munkálkodnak benne, talán régi önmagát látja a lányban. Az biztos, hogy nem akar egy iylen lányt csak úgy az utcán hagyni, hogy ott tengődjön világ életében.
-Mondcsak kedves....
Itt megakad. Balja eltávolodik az arca mellől és kérdőn néz a lányra hátha bemutatkozik. Ha megteszi akkor nevével/bece nevével kiegészítve folytatja amibe belekezdett.
-... Szereted a vidéki levegőt? Vagy a panoráma kilátást a városra?
Mosolya kedves, ugyanakkor hátborzongatóan selytelmes. Vár egy kicsit míg Hamilton emésztgeti a mondadot. Majd kicsit egyértelműsít.
-Igen, ez már a tárgyalás része.
Mosolya mit sem változott.

*A rajzaimról alkotott véleményt egy mosollyal köszönöm meg, de jobbára a válaszára vagyok kíváncsi, mit tervez az épülettel és velem. Lakó vagyok, még ha önkényes foglaló is, és ha már meg lehet alkudni a dologra, hát érdemes megpróbálni a lehető legjobbat kihozni a legrosszabból is. Némi információmorzsával gazdagabb leszek, a tulaj szállt rá az épületre, ki tudja miért éppen most. Eddig egyetlen jó autó sem jött erre szépen öltözött emberrel a gyomrában, aki felmért volna. Halál nyugodt voltam az otthonomat illetően, már meg is jelöltem, odakint a falon is van egy pillangó, nagyobb mint a bentiek és különleges. A kedvencem, amiből kicsiben a nyakamban is lóg egy tűzzománc medál amit Aidentől kaptam, de az most nem látszik a nyakig bezipzárolt pulcsim miatt. Már az ingyen konyhán is a Pillangós lányként emlegetnek, az itteni néhány hozzám hasonló önkényes „lakás” foglaló is tudja, hogy a pillangós ház az enyém. Az elmúlt másfél év alatt felnőttem, bár a tojáshéj még a fenekemen van, az magam választotta élet megtanított egy s másra.*
-Értem.
*Bólintok és tényleg értem. Mennem kell. Akár le lesz bontva az épület, akár nem. A következő mondatok némileg megváltoztatják a véleményemet az acélkörmű nőről. Eldöntöm, hogy egyelőre hellyel kínálom. Azt hiszem szerencsém van, hogy ő jött ide és nem valami nagyarcú pasi, mert az minden bizonnyal nem társalogna velem kedélyesen a pillangóimat nézve. Valószínűleg már az összes holmim lent porzana a töredezett betonon és talán még a rendőrség is szirénázva közeledne. Óvatos léptekkel a kanapémhoz megyek, közben természetesen szemmel tartom a nőt, hátulról, hogy a kanapé kettőnk között legyen, előrenyúlok és kiveszem a vacsorámat a takaró alól, majd hátrébb lépek és a kezemmel az ülő és fekvőalkalmatosságra mutatok.*
-Ha lenne, akkor nem itt rendezkedtem volna be. Otthonba nem megyek.
*Megnehezíthetném a dolgát, de úgy gondolom előnyösebb üzletet is köthetek vele.*
-Tárgyalhatnánk a költözésem feltételeiről?

Még a falat bámulva bólint egyet. Kis szünet után felé fordul és mosolyogva megerősíti előbbi reakcióját.
-Igen, szépek.
Visszafordulna még elnézegetni a színes pamacsokat de a köhintésre akaratlanul is marasztalja tekintetét. Némi meglepődöttség ül ki arcára amint a lány összefoglalja a helyzetet. Felnőtt értelmes ember módjára. Ahogy a mondat befejeződik zavartan túrja hátra oldalt vörös hajzuhatagát.
-Kicsit máshogy fogalmaznék.
Kihúzza magát és megigazítja kosztümjét.
-Ez a telek már a Cég tulajdona. én azért vagyok itt, hogy eldöntsem, az épület lesz felújítva vagy a telek kinullázva és lebetonozva.
Megköszörüli a torkát ahogy egy kicsit kényesebb témához érnek.
-Nem neveznélek problémának. Az annyira csúnyán hangzik. Inkább valaki aki egy kis segítségre szorul. Mond csak. Lenne hová menned? Távoli rokon, ismerős, egy otthon? Valami?

*Mentségemre legyen mondva, bőven volt okom arra, hogy most ne legyek anyuci jókislánya. Volt gyerekszobám, nem is akármilyen, képletesen és gyakorlatilag értve is fenomenális, de a velem történtek arra sarkalltak, hogy tartsak távol magamtól mindenkit és magamat is másoktól. Egyelőre nem akartam barátkozni, azután meg pláne nem, hogy doktorként mutatkozott be a végzet asszonya. Azt viszont jó pontként könyveltem el neki, hogy nem esett nekem azonnal, velem szemben, mondhatni türelmesen és normális hangon ugrott utánam fejest a témába. Nem igazán tudtam mi az az AIM, de nem is érdekelt különösebben, a lényeg azonnal beleégett az agyamba. A szavak visszhangzottak a fejemben..."komplexum, előírások, lebontás". *
-Aaaaz nem lehet!
*Mondom meghökkenve és bizonytalanul. Most mi van? El kell mennem? Új helyet kell keresnem, meg kell harcolnom érte? Megint patkányirtás lesz? A fenébe! Csak azt látom az egészből, hogy új otthon után kell néznem. A következő magányos szóra felkapom a fejem és abbahagyom a lázas agyalást. Van más megoldás is? *
-Egy elhagyatott épületben az gyakori.
*Mondom én, bár ebben a raktárban rajtam kívül nincs senki, de ez rendhagyó, a többiben még családok is laknak, csak jól elbújnak én meg nem közösködöm velük. Jobb nekem egyedül, igaz az ilyen közösségek összetartóak, de csak addig amíg nem származik előnyük az ellenkezőjéből. A pillangóimra büszke vagyok, bár nem nagy művészi alkotások, azért felismerhető az egyes fajta. Némileg megenyhülök, aki értékeli a rajzaimat rossz ember nem lehet. Annyira. Persze azért óvatos maradok, de ujjaim szorítása enged egy kicsit a rúdon és a vállaim sem olyan feszültek mintha betonból öntötték volna.*
-Tetszenek?....Khmmm....foglaljuk össze a helyzetet. Ennek az AIM-nek bármi is legyen az, kell az épület, vagy a telek, de momentán megoldandó probléma vagyok. Van terve?
*Jó lenne tudnom, hogy hellyel kínáljam vagy leköpjem.*

Kellemes meglepetés éri, igen hamar. Ez a gyorsan jött siker jó tesz a lelkének. Az ifjú úgy tűnik csak ontja magából a kellemes meglepetéseket. Victoriát a gyors tárgyilagos kérdés látszólag nem zavarta meg. Kedvesen elmosolyodott és lustán eltolta magát a faltól.
Kedves mosolyt cipelve arcán óvatosan és megfontoltan lépked közelebb. Lépked, ha ezt a két kecses lépést lehet annak nevezni. Kihúzza magát és megadja a módját, hogy válaszoljon erre az egyszerű kérdésre. Noha partnere legkevésbé se vívta ki ezt a tiszteletet, de Victoria megérti a helyzetet így nem akad fenn ezen az apróságon.
-Dr Victoria Steel vagyok, az AIM vállalattól. Azért jöttem, hogy felmérjem a cég újonnan épülő épületének telkét. Ezzel együtt eldöntsem ,hogy a telken található, komplexum kielégíti e az előírásokat, vagy le kell bontani.
Mereven és tárgyilagosan tárja a fiatal elé a tényeket. Egy kicsit vár aztán szigorú vonásai meglágyulnak, válla leesik, egész tartása sokkal lazább lesz. Keservsen sóhajt és ismét szóra nyitja a száját.
-Azonban...
Kezdi lágyan és látszólag szomorúan.
- Nem számítottam rá, hogy itt már lakik valaki... Pláne nem arra, hogy ilyen szépen berendezkedett...
Feltűnően fordítja fejét a pillangók felé, elnézi pár másodpercig és visszanéz a jövevényre. Pontosabban a házigazdájára.

*Nagyot dobbant a szívem mikor ráléptem arra a szilánkra amit az olyanok miatt szórtam szét mint amilyen az a nő ott bent. Ezzel egy időben visszatartottam a lélegzetemet is és elhúzódva a bejárattól a falnak vetettem a hátam. A kezemben lévő fémrúdra szorultak az ujjaim és ugrásra, ütésre készen álltam. A heves dobogás nem csitult de ez természetes, ott döngött a fülemben és a mérgemen kívül most már az adrenalin is elöntötte minden porcikámat.  Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy halljam mi folyik odabent, tőlem alig pár lépésnyire. Ráérős léptek, leheletnyit távolodó hangját hallottam, amit furcsálltam, mert arra számítottam, hogy majd inkább felém közelednek. Biztos voltam benne, hogy a nő hallotta a csikordulást, mégsem jött oda és rángatott elő. nem mondom, hogy eltöltött a tudat egy nagy adag bizalommal, de legalább egy kis reménnyel, hogy később sem esik nekem. Persze lehetett csapda is. Azt viszont tudtam, hogy nem bujkálhatok sokáig, tudja, hogy itt vagyok, nekem pedig meg kell győznöm arról, hogy nem akarja az otthonomat magának, és csak neki lesz jó ha itt maradok és vigyázok a „házra”.
Nem tudtam arról mekkora nagy nyomozó, ezért fél kézzel a fejemre húztam a pulcsim kapucniját és a hajamat alágyűrtem amennyire csak tudtam, csak az arcom látszott ki, abból sem sok. Nem szerettem volna ha később felismer valahol máshol és akarva vagy akaratlanul is elárul. Újra két marokra fogtam a rudat és óvatosan bekukkantottam, épp egy lélegzetvételnyi idővel azután, hogy megszólított. Kellemes hangja volt, szerintem nem illett a lángvörös hajához és a végzet asszonya külsejéhez, vagy fordítva, végül is mindegy és még azt sem döntöttem el, hogy hiszek-e neki vagy sem. Az a fontos, hogy ne érjen el a kezével, különben belőlem is könnyen lehet írótábla.*
-Mit akar itt?
*Rögtön a tárgyra tértem, jó ha azonnal tiszta vizet öntünk a pohárba. Próbáltam magabiztosnak látszani, de közben legbelül ugyanúgy féltem mint amikor Jasonnel kerültem szembe. Biztos voltam benne, hogy a nő különleges képességekkel rendelkezik, de nem voltam tisztában a határaival és azt sem tudhattam, hogy milyen szándék vezérli velem kapcsolatban. Aidenre gondoltam és anyára, most nem ronthatom el, különben pocsékba megy az a másfél év amit tőlük távol töltöttem el csak azért, hogy megvédjem őket. Az apámat már elveszítettem, soha többé nem látom mert velem zsarolták meg és miattam tett olyan dolgokat amiket nem tudott feldolgozni és végül véget vetett az életének. Mások adták a kezébe a gyilkos fegyvert, olyan volt mintha ők húzták volna meg a ravaszt is, nem akartam, hogy a bátyámnak és az anyámnak baja essen. Annak idején tele voltak az újságok azzal amit apám tett és az öngyilkosságával is, senki nem tudta az igazságot. Másfél év telt el, de nem lehettem biztos abban, hogy senki nem fog felismerni. Talán az én képem is benne volt az újságokban.*

Az ismerősen rideg és hideg beton simogatása felkeltette benne az emlékeket. Azokat a fájó emlékeket amiket mind egy ennél sokkalta kisebb és robosztusabb beton kalickában töltött. Noha ő nem pillangókat rajzolt a falra, és nem is cerúzával vagy zsírkrétával, hanem saját körmével, megtalálta a párhuzamot. Az emlékek előrébb ugrottak és beindult benne egy analitikus folyamat. A szanaszét heverő holmikra pillantott. Pár hoszabb hajszálat is látott a fényben csillogni erre arra.
~Lány, viszonylag fiatal lehet. Talán egyedül van. De már önállátó... Vagy a rajz régi, vagy tényleg gyermeteg. Prostítúció kizárva...
Ekkor fennakad kcisit a tekintete. Lassan homlokára emeli a kezét és elfedi egés zarcát. Nagyos sóhajtva megcsóválja fejét. Önértékelés képpen megmosolyogja saját nyomorát és félre teszi az elemezgetést a nosztalgiázással együtt. Ezt merőben nehezíti, hogy amikor fel tekint a plafonra azt vastagon korom fedi.
~Legalább ő is tudott tüzet rakni...
Lenéz és azonnal meglátja a kupacot. Odasétál és fölé tartja ak ezét. Érezhetően nem is oly rég itt még égett a tűz. Ekkor a csörrenésre felkapja a fejét. Lassan a háta mögött lévő ajtó felé fordítja a fejét. Vállán át nézve nem lát ott senkit. Aztán vissza fordul, mintha észre se vette volna. Fel áll és halk léptekkel az ablakhoz megy. Fenekét óvatosan a párkánynak támasztja és a bejárat felé fordulva figyeli, hogy vajon a lakó visszatér e az odujába vagy sem.
~Mindneképpen beszélnem kell vele... Kilakoltatni nem akarom és nyilván oka van, hogy nem árvaházban van... Ha csak nem túl idős...
VOnásai ellágyultak, kicsit oldalra dől, vagyis nagyon, hogy minnél előbb meglássa a jövevényt akire vár. Fülét hegyezi aró nezsek után. Ha sokáig nem hall semmit, akkor halkan megszólítja.
-Hahó... ne félj, nem akarlak bántani.

*Kezdtem mérges lenni. Úgy simogatta a falamat, mintha az övé lenne. Áááá, persze az enyém sem, hivatalosan és formailag, de nem számít a papír. Én éltem itt már jó ideje, én festettem ki a falat, én neveztem ki azt az irodát lakószobává. Ott volt a jelem a raktár falán és ott volt a szobában is. Ez volt a legjobb raktár közel s távol, itt még épek voltak az ablakkeretek, néhol még teljes ablaküveg is volt, tökéletes elrendezés és a szobám ablaka keletre nézett. Minden reggel besütött a nap, fényes csíkokat rajzolva a padlóra, táncoltak bennük a porszemek. Most meg jön egy jajvörös hajú dáma, csikorogva végiglejt a tűsarkújában a folyosón és mintát karmol a betonba. A szobámhoz közeledik, mit neki üvegcserép….nem kellett volna elüldöznöm a patkányokat, most milyen jól……álljunk csak meg! Szaladjunk csak vissza egy mondattal…..~mintát karmol a betonba??????~
Megdermedtem. Éreztem a hűvös levegőt ahogy beáramlik a nyitva felejtett ajkaim között és száraz taplót csinál a nyelvemből. Fájón nagyra kerekedtek a szemeim és csak a helyre kis csíkot láttam _benne_ a falban. Mégis miből vannak a körmei? Acélból, gyémántból? A tüdőmbe zártam a nem rég beszívott levegőt és tovább csúsztattam a lábam, közben azon agyaltam hogy csinálta….ahogy neki az üvegszilánkok, úgy nekem a képessége esett le nehezen. Persze pontosan nem tudtam behatárolni, de rájöttem kivel is…nem állok és nem szembe. Kifújtam a levegőt és összeszorítottam a fogaimat, úgy éreztem jobban csikorognak mint az üvegcserép a folyosón a nő cipőjének talpa alatt. A rajzaimat nézegette, a pillangóimat és engem szólongatott. Na persze, majd hülye leszek előjönni. De természetesen felálltam és óvatosan elindultam mikor eltűnt a szobám falai között. Lassan kerülgettem a cserepeket, az én édes kis riasztóm most az én ellenségem volt. Gondolkoztam hogyan űzzem el innen, öröm lett volna látni ahogy fejvesztve menekül, de ez a gondolat még csírájában elhalt miután közelebbről is szemügyre vehettem a betonba karmolt csíkot. A hideg kirázott ettől a nőtől, meg attól ahogy visszhangzott a fejemben a körmeinek a csikorgása. Mint a kréta a táblán.
A végén még a kanapémra tanyázik, felrakja az asztalomra a lábait…..és…és akkor mi van? Mit csinálok vele? Aki egyiptomi írótáblát csinál a betonból a körmeivel, megérinteni sem lesz időm. Sebaj, majd leköpöm, az is egy megoldás. Egyből magabiztosabb lettem és elkezdtem gyűjteni a nyálamat a számban. Egészen belelovaltam magam az otthonom megvédésébe, szóval rendesen ráléptem az egyik üvegszilánkra.*
~Francosfranc!~

Mint aki egy kicsit részeg, vagy nehézkesen jár a magassarkúban, görbe ívben közelítette meg a falat. Jobbját kecsesen oldalra emelve, ujjbegyeit finoman ráillesztette a rücskös beton falra. Ahogy lépdelt egyenletesen simította a falat. Ujjai lassan begörbülnek és körmei karcolni kezdik a betont. Eleinte csak ugrál tőle az ujja de fokozatosan átveszi az uralmat és egy vékony csíkot kezd el a betonba vájni. Hangját elnyelte a tűsarkú alatt ropogó üvegszilánkok moraja. Victoria megtorpant és le nézett a sok színű üvegre. Szemöldöke össze összerándult. Picit megemelte a fejét és annak mozgatása nélkül tekintett körbe. Rátenyerelt a falra és az utolsó két lépésben egész tenyerével simította a falat. Egy átjáróhoz érve megtorpant. Keze lassan lecsúszott a falon és meglepetten, talán kissé ijedten nézett be a kidíszített szobába.
~Jajj istenem...Ugye nem?
Óvatosan dugta be a fejét az átjárón.
-Hahó...
Szólalt fel lágy hangon szinte suttogva.
-Van itt valaki?
Ekkor kattant az agya. Visszanézett az üvegkupacra egy pillanatra.
~Kijöttem a gyakorlatból... ilyen egyszerű riasztóval lebukni... Nem baj, legalább tudja, hogy itt vagyok...
A nosztalgikus élmény halovány mosolyt csalt az arcára. Aztán nyugodtan lépett be a helységbe, hogy jobban körülnézhessen. A falon lévő pillangók mellett óvatosan simította a rideg betont.

*A korlát mögül lestem ahogy a hangok után egyre több részlet derült ki a betolakodóból. Minden egyes legyőzött lépcsőfokkal magasabbra emelkedtek a szemöldökeim és felmerült bennem a kérdés, hogy mi a fenét keres ebben a lerobbant és elhagyatott raktárépületben egy olyan dáma mint aki a tűsarkúival és az egyensúlyával harcolva vizslatja a mennyezetet, majd később, már idefent a falakat is. Az égő vörös haj csak rátett még egy lapáttal a csodálkozásomra. ~Kizárt, hogy valakinek gyárilag ilyen színű legyen a haja.~
*Néztem a nőt és szorosabbra fontam az ujjaimat a fémdarabon, bár még mindig nem tudtam mihez kezdek vele. Olyan kicsire összekuporodtam amennyire csak tellett tőlem és reméltem, hogy nem fordul felém a nagy nézelődés közepette. Amilyen érdeklődéssel és lemondással nézelődött és sóhajtozott, kezdtem gyanítani, hogy ő lehet a tulaj, az új tulaj és most jött terepszemlére, hogy megtudja miért fizetett ki egy valag pénzt.*
~Ne, ne menj arra…..az az én szobám……menj haza, menj haza!~
*Sikoltott bennem a kívánság és a noszogatás, hogy hagyja a fenébe az egészet és inkább csobbanjon bele a karmos lábú, márvány kádjába méteres hab alá, miközben koktélt szürcsölget. Az vessen rám követ aki még nem ítélt előre, de én ezt néztem ki a dámából. A kocsija sem volt semmi, dukált neki a márvány kád és a koktél. Inkább valamilyen ruhaszalon illett hozzá semmint egy gyárépület.
Lassan kinyújtottam oldalra az egyik lábamat, hogy felkészüljek a helyváltoztatásra ha esetleg ugranom kellene és, hogy rendben tartsam benne a vérkeringésemet. Nem jó zsibbadt és ezer tűvel szurkált lábbal ugrálni, tapasztalatból tudom. Az izgalomtól izzadni kezdett a tenyerem, de az csak jó, mert a méreg is kezdett kiválasztódni a véremből a verejtékembe. Elég csak megérintenem és annyi neki. Aztán ez a gondolat ahogy jött, úgy el is illant. Nem vagyok gyilkos, legalábbis nem akarok senkinek sem ártani, csak akkor ha bántanak és nem látok kiutat. Jason is egy ilyen történet főszereplője volt, mentségemre legyen mondva, akkor még nem voltam képes annyira uralni a képességemet mint most. Persze a mai napig is vannak gyenge pillanataim….de Jason magának köszönhette azt ami történt vele. Ezt a nőt akkor sem fogom bántani ha a fene fenét eszik, csak menjen el és hagyja meg az otthonom.
Fél szemmel őt néztem, hogy merre téblábol és mit csinál, a másikkal pedig azt néztem merre csúsztatom a lábam…..nem volt nagy szám, de ha valami váratlan történik, biztosan nem tudom a kettőt összeszinkronizálni. De hát milyen váratlan dolog történhet? Félrelép és kitörik a cipője sarka?*

Lassan tekint körbe a romokon és az omladozó falak közt. Átlépi az útjában álló törmeléket és egy zsebkendőt vesz elő. Benyálazza és azzal szedi le a koszt bőréről. Kicsit bolyong az alsó emeleten míg meg nem találja az emeletre vezető lépcsőt. Magassarkújában ügyesen kerülgeti a romokat. A lépcsőn egy fokkal bizonytalanabbul lépdel fölfelé. Míg halad a plafont bámulja hibát, repedést keresve rajta. Tompákat koppan a beton ahogy tapos a lépcsőn. Lassan és kecsesen kúszik egyre fentebb. A folyosó lassan kitárul tekintete előtt így már nem csak a plafont tudja nézni hanem a falakat is. Lassan de biztosan felér az emeltre. A legfelső lépcső fokon megáll és messziről kémleli a helységet. Fejét ide-oda billegteti ahogy igyekszik ránézésre felmérni az épületet. Nagyot sóhajt és csípőre tett kézzel ingatja fejét majd komótosan nekiindul a kihalt folyosónak.
~Valahogy tényleg nem erre számítottam. Mindegy, egy forró fürdő majd jól fog esni.
Ez egy halovány mosolyt csal az arcára és sokkal jobb kedvel lép fel az utolsó lépcső fokra.

*Azon merengtem mi lehet az a fekete folt a mennyezeten. A „szobám” falait már kidekoráltam, természetesen pillangókkal. Nem csak ceruzáim voltak hanem krétáim is, bár azokat nehezebb volt meglovasítani mert nagyobbak. A festékből pedig csak a külső falra jutott, de ott a kedvenc lepkém díszelgett, egy kék szárnyú Mariposa azul. A fekete folt magasan volt, nem értem el, hogy legalább az ujjamat végighúzva rajta megtudjam mitől lehet, csak találgattam. Megint egy unalmas este várt rám, mint mindennap, lévén nem volt tennivalóm. Néha eljátszogattam gyakorlásképp egy üveg vízzel, de most ahhoz sem volt kedvem, fáradt voltam a sok gyaloglástól és időnként elért az enyhe depresszió is a bátyámtól való távolság, az életünk kútba zuhanása és a másfél éve tartó bujkálás miatt. Ma volt a csúcspont. Persze mindez kimerült a kedvtelenségben és a szándékosan elnyújtott lustaságban, a minden mindegy érzésben. Arra még bőven nem volt elég, hogy kárt tegyek magamban, a tudat, hogy még van dolgom az életemben nem engedte, hogy eszembe jusson.
A foltbámulásból és a depressziómból egy autó hangja rángatott ki. A motor halk zúgását felerősítették a betonfalak, a kerekek alatt csikorgott a lenti törmelék, majd hallottam ahogy az ajtaja becsapódik. Azonnal felpattantam, a vacsorámat a kanapén lévő takaró alá rejtettem, nem tartottam attól, hogy egy állati albérlő megtalálja és megeszi, közel s távol nem voltak patkányok, mellettem nem volt életbiztosítás élniük. Óvatosan kinéztem az ablakdeszkák résein, üveg már nem nagyon volt, így kénytelen voltam másképp kirekeszteni az időjárást, csak egy deszka volt „mobil” amit nappal levettem, hogy jöjjön be valami fény is.
Egy puccos autót láttam meg odalent, de az aki kiszállt belőle már nem volt sehol. Nem sokra rá az egész épületen végigzengett egy hang, elsőre olyan volt mintha valaki egy baseball ütővel – fémmel – beleütött volna a falba valahol lent a földszinten. A beton kiválóan vezeti a hangot, itt ráadásul nem volt semmi ami felfogta vagy elnyelte volna, az üres, hodály helyiségek csak úgy dobálták a hangokat. Elrohantam a lépcsőig, addigra már nem csak az adrenalin öntötte el az ereimet hanem a méreg is. A folyosón igyekeztem halkan sietni, kikerültem az általam, látszólagos rendetlenségben szétszórt üvegcserepeket amik az én riasztóim voltak, és a lépcsőfeljáró másik végénél lévő korlátnál lecövekeltem. Így az aki felfelé akar jönni háttal lesz nekem, én látom meg előbb őt és nem fordítva. Aki életben akar maradni és biztonságban éreznie magát, az elég kreatív tud lenni. Újabb döndülés futott végig az épületen, találgattam mi lehet az, de nem mentem le. Akár többen is kiszállhattak abból az autóból, bár a puccosságát nem tudtam összeegyeztetni a lentről hallott rombolás hangjaival.
Lenyúltam a korlát aljához és felvettem egy vastag fémhuzalt amit a betonozáshoz szoktak használni, odakint a raktárak között elég törmelék volt, az egyik ilyen nagyobb darabból szedtem ki, egy fél délutánomba került és két liter verejtékembe – érzésem szerint – mire sikerült annyira koncentrálnom, hogy a beton szerkezetét meggyengítettem körülötte. Igazából fogalmam sem volt mit csinálnék azzal a fémmel, még senkit nem kellett leütnöm, más fegyverem volt ami jelenleg fullra töltött bennem, de több magabiztosságot adott és talán elég lesz azzal szemben megmutatnom aki odalent épp szétszedni készül a „házamat”. a korlát mögött guggolva vártam. Az is lehet, hogy elmegy, de ha meglátja a „szobámat”, akkor tudni fogja, hogy nincs egyedül.*

'-Asszonyom megérkeztünk.
Szólal meg a sofőr ülésről egy jóvágású, tüsi hajú öltönyös fazon. Fura kalapban. Fura ám jellegzetes sofőr kalapban. A hátsó ülésen mélázó hölgy felkapja fejét az ökléről. Vörös fürtjeit kisöpri orcájából és kinéz az ablakon.
-Egészen biztos benne Josh?
'-Igen asszonyom ez az a telep.
-Azt hittem... valamivel...
'-Tisztább?
-Nem, üresebb és jobban belátható...
'-Ha gondolja...
-Nem köszönöm, ragaszkodom hozzá, hogy egyedül mérjem fel a telepet. Itt várjon.
Azzal Victoria felnyitja a limuzin ajtaját és kecsesen kiszáll a járműből. Egy határozott mozdulattal lecsukja az ajtót mire az bele billeg egy kicsit. Mintha mise történt volna ruháját megigazítva elindul felderíteni a romos épületet. Már első pillantásra úgy tűnt neki, hogy az egész kócerájt el kell dózerolni. Talán még az alapot is. Valahol az épület közepén járhat néhány oszlop van körülötte. Némelyik eléggé rozogának tűnik. Feltűri könyékig érő blúzát a bicepszéig majd ökölbe szorított kézzel bele bokszol az oszlop oldalába. Nagy recsegés ropogás közepette az oszlopból kisebb nagyobb betondarabok szakadnak ki amik java részét a benne húzódó feszített acélszálak megtartanak. Elégedetten porolja le a kezét.
-Úgy tűnik strapa bíró...
A beton talapzatra téved a tekintete. Megmozgatja ujjait az ütő kezén. Féltérdre ereszkedik és leporolja kicsit a célba vett területet majd lecsap. Körülötte kissé berepedezik a talaj de komolyabb károk nem keletkeztek. Elégedetten húzza ki sértetlen öklét a földből és leporolja.
~Az alapzat maradhat.
Feltekint a mennyezetre.
~Ha az emelet is rendben van, akkor még menthető az épület.

*Ma egész jó napom volt, annak ellenére, hogy már elég hideg van, legalábbis ahhoz, hogy egy elhagyatott raktárban töltsem el az éjszakát. Nem ez lesz az első, szóval már vannak tapasztalataim. Tavaly sikerült idehoznom egy fémkukát, már csak tüzelőt kellett beszereznem, amit ma meg is tettem. Már harmadszorra fordultam az újabb csomagommal, és ezentúl minden nap ezt kell majd tennem, hogy ne fogyjak ki belőle. Ma már nem megyek sehova, szereztem vacsorát is az ingyen konyhán, egy kis kenyeret és valami maszlagot rá. Megálltam a romos raktárépület előtt és néztem a színes pillangót a kapu melletti falon. Halloweenre festettem fel, elég halványra sikerült mert nem volt elég festékem, de nekem így is tetszett. A pillangóimádatom már a köztudatban volt, az ingyen konyhán is Pillangós lánynak hívtak. Egyáltalán nem zavart, legalább nem kellett megmondanom az igazi nevemet, ami kifejezetten előnyös. Ott úgysem kíváncsiak senki nevére, különben is elfelejtenék, elég nekik annyi, hogy adjanak enni és kész.
Bevittem a parkban gyűjtött ágakat azokhoz amiket a város másik végében szereztem egy hasonló üres raktárból, néhány léc, talán állványból való, meg összetört ládák darabjai. Végigmentem a folyosón, majd fel a lépcsőn és bementem a legkisebb helyiségbe ami régen esetleg iroda lehetett. Könnyebb befűteni. Volt már egy kanapém és egy asztalom, azok is ládákból és raklapokból, ezekre azonban vigyáztam mert senki nem égeti el a fekhelyét. Tavaly karácsonykor még gyertyával világítottam, mostanra már szereztem egy petróleum lámpát, de addig nem gyújtom meg amíg teljesen be nem sötétedik. Lepakoltam a „kanapém” mellé és ledobtam magam a szakadt takaróval borított raklapokra. Kiraktam a kabátom zsebéből a vacsorámat az „asztalra”, hátrahajtottam a fejem és a mennyezeten lévő fekete foltot bámultam. Aidenre gondoltam, mostanra már biztosan azt hiszi, hogy meghaltam, de addig jó neki és anyának. Eldöntöttem, hogy amint beköszönt az újév, megkeresem és együtt maradunk. Ám a találkozást jól meg kellett szerveznem, nehogy más is tudjon rólam, ha híre kel annak, hogy életben vagyok, még a jóisten sem tudná megjósolni mit tesznek azok akik miatt itt bujdosom.*