Bronx Zoo

Ritka pillanat ez,  amikor olyan valakivel találkozom, aki hozzám hasonlóan felrúg mindent. Mert ez a lány itt, a viselkedése, a zabolátlan ösztönei alapján mintha minumum a húgom lenne. Ez értelmetlen. Ők halottak, az én hibámból. Nem sértődök meg a keresetlen stílusán, csak az zavar a végtelenségig, hogy látja az arcomat, amit nem szoktam engedni senkinek, ha terepen dolgozom. Lerántom, amikor megjönnek a képek, kár lenne, hogy alig indult kis diskurzusunkat avatatlan személyek szakítsák félbe. Egyszerűen kiváncsi vagyok rá, hogy miért is van itt. Ellenben a lányból szinte fröcsög a megvetés, azt nem tudom, hogy irányomban vagy úgy általánosságban a világ ellen vívja a harcát, de érdekesebb, mint az az általános életigenlő, boldogságra vágyó hippi korosztály, aki még a diszkó korszakból ragadt itt. Állom a tekintetét, sötéten pislogok, mikor ugrik a torkomnak. Ehelyett csak szavak jönnek. Nem lebecsülendő fegyverek.
- Értékelem a bátorságodat, sőt, még el is ismerem, páratlan az, amit képviselsz. Nem fogok hozzád érni, de ha mégegyszer fenyegetni mersz, egyesével húzom ki a fogaidat, és trófeaként tömlek ki nappalimban. Rendben vagyunk? – Nem vagyok lekezelő, gúnyos pedig végképp. A cinizmus úgy tartom a gyengék fegyvere. Tisztában vagyok vele, hogy ha mutáns, akkor más törvények szerint él, olyanok felett, amelyeken én már régen túlléptem. Van, amikor az emberi morál már csődöt mond. Akár hívhatnak önbíráskodásnak, a saját célom szerint cselekszem. Hidegen hagy a logika, a rábeszélés ereje. Teszem, amit jónak látok, ösztönlényként, a saját értékrendem szerint. Szótlanul meredek rá, mintha holmi különleges fenevadat néznék. Ha tudnám, hogy nem is járok messze a valóságtól... Nem akarom megtudni, hogy mit hoz a jövő, nem élek vissza állandóan azzal, ami rám vár. Ha elér a végzet, nem menekülhetek előle folyton. Végül a méregetésből részemről sem alakul ki tettlegesség, csak kikukkantok az ösvényre. Sehol senki. Visszagugolok a lány mellé. Bólintok, ahogyan őt hallgatom, meglepetten téved tekintetem a kulcsokra.
- Ezek mit is nyitnak? – Vetem fel, jelezve, hogy továbbra is maradni szándékozom. A megjegyzésre ellenben hangtalanul felnevetve legyintek, úgysem értené, magyarázkodni pedig nem fogok. Csak kérdőn pislogok, hogy most merre?

A nevetésen mosolyogva fonom karba a kezeimet, nagyon is ösztönlénynek mutatkozik, az én higgadt szabályszeretetemhez képest spontán, ahogyan mozog, amilyenek a gesztusai, üdítő is egyben. Míg a horkantásnál mosolyogtam a visszavágásnál már egyenesen felnevetek, vidáman, amin magam is meglepődöm, és a karba font kezeim a csipőmre csúsznak.
- Valóban? Jó nekem..    – Nagyon olyan ez a kontaktus, mintha nem kéne feszengenem a közelében, még maszk nélkül sem, pedig úgy nagyon nem érzem magam eviláginak, a hétköznapi emberek környezetében, de még a diákjainknál is csak szótlan vagyok, nyomasztó a légkör. Ez a lány talán hozzám hasonlóan az éjszaka teremtménye. A szándékairól egyenlőre mit sem tudok, de miért is ne deríthetném ki? Vajon mit akarhat pont az állatoktól? A perverziót gyorsan félresöpröm, túlságosan tiszta a tekintete. Maradnom kell a mutáció gondolatánál. Érdemes lenne vele tartanom, és miután nem fél tőlem, akár még bele is nyugodhat.
- A kettő kizárja egymást? Lehet, hogy ugyanazért vagyunk itt?  – Biccentek, hogy akár meg is fordulhat, besorolhat mellém, én nem fogom megakadályozni, kiváncsiságom nagyobb most az óvatosságomnál, az idő pedig nekem dolgozik. Ha véletlenül olyat tapasztalnék, aminek nem szabadna megtörténnie, még azelőtt közbelépek. Mellette lépdelek a sötétben, és azon tűnődöm, hogy miért is kéne visszamennem a birtokra? Nem tartozom hűséggel senkinek. Ahogyan Xavier is megmondta, rengetegen vannak, akik rejtve vannak, talán ez a lány is közéjük tartozik. A magányos út jobban nekem való, mintha mindenki tudja, hogy ki vagyok. Így is csak a lelkem egy darabját ismerik, nem tudnék előttük teljes valómban megmutatkozni. Na de lássuk, mit hoz az éjszaka... Ellenben előrepörgetem magamban az időt szinte tudat alatt, és elemlámpák fénye villan az arcunkban. Éppen időben húzom le az egyik barlang mögé, ahol meg tudunk bújni amíg  a három őr elhalad.
- Ezek tudták, hogy itt vagy.. lassan beavathatnál..  – Ajkaimon barátságosan rándulás látszik, ahogyan fürkészem a tekintetét.

Túlságosan bizonytalan vagyok magamban, de a képességemet sem használhatom örökké, azt az ártatlanok védelmére szándékozom fordítani, viszont kikapcsolni sem tudok. Így, hogy nincsen rajtam a maszkom, ha csak úgy elkezdek hősködni, még számonkérik, hogy vajon hogyan is vagyok képes ilyen akrobata mutatványokra. Mégis, hajlamos vagyok elfeledkezni, és engedni a kíváncsiságomnak, pedig ha végigjátszom magamban a lehetőségeket, pontosan fel tudom mérni, mi lett volna ha. Felsóhajtok, hiszen tudom, hogy ezt már elrontottam jó régen, a tetteimnek vannak következményei. A családom halott, csak azért, mert örökös meggondolatlanságomnak már akkor sem tudtam gátat vetni. Rémes tettemnek ára volt, bár tudnám, hogy mi lesz itt még, hiszen normális emberként már nem élhetek. A mai világban oly sok furcsaság van, távoli tájakról egyre több mutáció tűnik fel, én pedig elgondolkozom rajta, hogy van-e értelme sokszor ennyire zárkózottnak lennem, aki csak a múlton rágódik, otthon nélkül, nem vár senki. Viszont ha ez a sorsom, hogy egyedül legyek, akkor talán nem is baj, hogy egyre inkább azzal a felvett, kemény személyiséggel azonosulok. Ellenben amikor így civilben mászkálok, rettentő nehéz visszatérni egykori önmagamhoz. Akitől azt várták egykor, hogy legyen tökéletes, jó fiú. Lehet, hogy most már ez is mindegy, még ha nehéz is, hogy mindez így történt. Inkább nézek szembe száz bűnözővel New Yorkban, mintsem hárommal a saját diákjaimmal, bármennnyire is furcsán hangzik. Nem is tudom, hogy minek kéne történnie, hogy mindez máshogyan legyen, mert ami volt, már magam mögött hagytam, mindez nem fáj már. A lány mögött jelenek meg, aki megfordul, akár ha western párbajhős lene. A düh egyértelműen szikrázik róla, és nyilván meglepett. Tudom, hogy nagyon furcsa, ahogyan itt megjelentem, már több éve fejlesztem szinte automatikusra az észrevétlenség no meg a ninjitsu művészetét. A képességemmel mindez mára gyerekjáték. Egyértelmű, hogy ezzel emberi méltóságokba tudok beletiporn, ebben az esetben a segítség volt a szándékom. A metsző tekintet lepereg rólam, mégsem sugárzik rólam az egoizmus. Ha meg akart volna támadni, azt már láttam volna, a nyugalmat sugárzom, elmémből pedig száműzöm a hasonlóan cinikus válasz lehetőségét.
- Talán mégis... Azért vagyok itt, hogy ne kerülj bajba. – Döntöm oldalra a fejem, egykori sármos kinézetem most sápadt maszknak tűnik csak, hiszen minden más volt rég. Behunyom a szememet, és tudom, hogy ha nem jöttem volna be, akkor az állatokat járta volna végig. Hogy miért, arról nincsen sejtésem, de korántsem hétköznapi. Inkább mutáns gyanus. – Ha mindenképpen vért akarsz ízlelni, essünk túl rajta. – Biccentek, és barátságosan pillantok, támadjon nyugodtan, meglátjuk mire jutunk.

Miután Angelát elvittem az X-Birtokra, nem sokkal később visszatérek a világ fővárosába, hiszen hol máshol lenne rá jobban szükség? Statisztikailag itt történik a legtöbb bűnözés, én pedig leszögeztem Charles-nak, hogy nem tarthat ott, ha közben folyamatosan a lelkiismeretemmel harcolok, hogy miről maradhattam közben le. Pár napig ott voltam, leadtam két órát a fiataloknak, aztán már jöttem is vissza. Legtöbbször civilben mutatkozom, hiszen az ember mégsem megy le a supermarketbe maszkban, és köpenyben. A tavaszi napsütés engem nem fog meg. Kétségkívül könnyebb, ha jó az idő, de az én világom legtöbb esetben az éjszaka, és a sötét. Nappal aludni szoktam, hiszen pihenni is kell, viszont nappal tökéletesen lemaradok a nagyvilág dolgairól, és csak a késő esti hírekből értesülhetek róla, hogy mi is történt. A söpredék azonban velem együtt kel, és nem érdekli őket az időjárás, sem a szabadidős tevékenységek. Nem vagyok én holmi bogár, hogy a fény felé törjek. De hiába is próbálom rávenni magam egész nap, hogy az ablakomon besütő napra én is kimenjek, csak átfordulok a másik oldalamra, és még jobban elsötítek. Alkonyatkor nyitogatom csak ki a szememet, amikor már túlságosan éhes vagyok. A kis bérelt lakás az, amit a civil létemben használok, Angelát a tágas kastélyba vittem, amit alig ismer bárki is, viszont bevásárolni nem igazán sikerül. Egy kis fagyasztott, barbacue mártásban megtunkolt marhalábszárat találok a fagyasztómban, amit nincsen kedvem sütögetni, inkább bedobom a mikróba, és maximális fokozat mellett szinte felrobbantom. Nem baj, a hatást mégis elérem, szinte ugyanolyan, csak néhol jeges, máshol szenes foltokat fedezek fel, amikor még dobozostul magam elé rakom az amarikai konyhás bárpulton, és rávetem magam. A csontokat szopogatva tévézek egy keveset, aztán nekiindulok. A jelmezem a bőrzseki és póló alatt, a csizmát most hanyagolom, a maszk pedig a dzsekim belső zsebében. Nincsen kedvem a mai testmozgáshoz, így csak unalmamban tévedek az állatkert felé. Tudom, hogy a következő két percben mi fog történni, és roppantmód felkelti az érdeklődésemet, amikor a jövőbe tekintve egy fiatal nőt látok a kerten belül, így az éjszaka közepén, mert nem úgy tűnik, mintha bennfentes lenne. Afféle Jackie Chan mozdulatokkal felugrok az egyik oszlopon, majd megtámasztva magam átlendülök, hogy bent érjek talajt. Piszkosszőke hajam nem világít vészesen így késő este. Csakis a nő a célom. Pár pillanat alatt beérem, és megkocogtatom a vállát.
- Hölgyem, igazán nem akarom zavarni, de mit keres itt ilyenkor? – Ha megfordul, láthatja, hogy korántsem tartozok a helyi őrséghez. Így maszk nélkül sokkal félszegebb vagyok, ha nagyon határozottan pillant rám, biztosan félrenézek.