Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
*Annyira jól érzem magam, hogy eszembe sem jut mit teszek valójában. Eddig mindig mindenre figyeltem, de ahogy kezdtem egyre jobban érezni magam Andrew és Leo társaságában, úgy csökkent a figyelmem is a saját képességemmel szemben. Ám bárhogy is legyen, jó tanulság ez a későbbiekre. Most persze azonnal beugrik minden ahogy Leo megemlíti, hogy mindenki az üveget nyalogatja, a bolondozásban fel sem tűnt mit teszek, elugrom hát az üvegtől és a pulcsim ujjával dörzsölöm le a nyálamat és a leheletemet. Noha azt már tudom, hogy a méregből nem termelődött azóta, hogy elindultunk a bokorból, még nem volt alkalmam pontosan meghatározni mennyi idő alatt bomlik le. szóval biztos ami biztos. * -Úhh….köszi, hogy szóltál. ha jól érzem magam hajlamos vagyok elkalandozni. *Ezzel együtt azt is közlöm, hogy mennyire jó volt eddig velük együtt tölteni az időmet, egy kicsit el tudtam felejteni a nyűgjeimet, a gondjaimat, de úgy tűnik nem tehetem.* -Aha, értem. Oké. *Ha nem, hát nem. Nem faggatom tovább Andrew bajáról és odakint sem akarom igazán zavarba hozni egyikőjüket sem. A kérdésem merőben csak a másoknak anyánknak látszó nőnek szól, mert m ég mindig játszom, ám lehet, hogy kétértelműen hangzott, mert nem tudom nem észrevenni Andrew anya bosszús ábrázatát.* -Ja, igen. A smink az fontos. *Upppsz! Ezt elszúrtam, remélhetem csak, hogy később is összejöhetünk, és nem vonnak le téves következtetést a szavahihetőségemről. Bűnbánó arccal nézek Leora és némán formálom a szót; „Bocsi”. Egy kis testvéri beszélgetés után a reményeim újra élnek, örülök, hogy legalább két barátot szereztem ma, pedig nem úgy indult a napom. Fülig ér a szám.* -Én is örültem nagyon. Rendben, találkozzunk ott. *Egész napos programnak nézek elébe, majd egy hónap múlva, addig sok minden történhet amit megoszthatok Leoval és Andrew-val, de legalább van kivel megosztanom. Hogy mit jelent a szabadság a részükről, most nem firtatom, elég volt egyszer belefutni kellemetlen dologba. Én nem kérek a nő pénzéből, épp eleget „megettem” már belőle, utazásra sem kell, azt is meg tudom oldani. Szeretném ha neki is maradna még, azt persze nem tudom mi lesz a sorsa azután, hogy Andrew kilépett a testéből.* -Oké, még egyszer nagyon örültem és várom a találkozást. Vigyázzatok magatokra. *Egy nagy és elégedett sóhajjal nézek utánuk, majd az irányt a park egyik zöldebb része felé veszem. Nem bújok el egy bokorban megint, de az ösvény eléggé belekanyarodik a rengetegbe, így az állatkert felől nézve hamar eltűnök szem elől.*
abban az esetben Leo volt a hülye, én szóltam neki, hogy nem kéne, ő pedig pont ezért csinálta, hogy ő bebizonyítja, márpedig lehetséges. A nos nem volt elragadtatva tőle és hát... a többi a múlt homályába vész. Nem az egészségéért aggódok, csak nem túl tűnik gusztusosnak az üveg és igazából én annyira nem szeretem az olyan dolgokat, amik vágnak, még ha sok kárt nem tenne bennem. - Egész nap emberek fogdossák és teszik azt, amit te most. Ugyan nem gondolom, hogy elkaphat bármit is, de utána biztos nem nyalogatnám, főleg, mert ismerem a képességét. - Nem fóbiás és még én sem akarom, hogy szembe nézzen vele, mert igen csak durva eset. Mondom, majd elindulunk kifelé. Kinn a mondat nem éppen diszkrét és Andrew sem hülye, hogy ne jöjjön rá, hogy emondtam és meg is kapom az "ezért még megöllek" pillantást, amit Hope csak akkor vehet észre, ha a nő arcát figyeli. - Mért ne lennék? Azt mondtam, hogy féltem a sminkem... Nem fejezi be a mondatot, hanem felém fordul. - Nikola üzent, mennünk kellene. - Rendben.- Fordulok Hopehoz.- Örültünk a találkozásnak. Még kikísérünk, de nekünk mennünk kell. Találkozzunk egy hónap múlva a Lady Liberty lábánál. Addigra valószínűleg mi is szabadok leszünk. Valóban, ha minden igaz, akkor kb ennyi időnk van. Kisétálunk a parkból, majd az utazási költséget és némi élelemre, leginkább vízre elég pénzt kiveszünk a pénztárcából és ha Hopenak is kell, akkor neki is adunk, majd Leo eltűnik, hogy hívja a mentőket a nő testében, mint ismeretlen bejelentő, elmondja, hogy 2 perc múlva egy nő összeesik az állatkert melletti sikátorban, majd visszatér. - 5 percünk van eltűnni, úgyhogy mi elbúcsúzunk. Integetünk Hopenak, majd a következő pillanatban eltűnünk a szeme elől egy bokorban. Neki is ezt javasoljuk.
*Bolond fejjel azt gondolom, hogy amit én szeretek az másnak is tetszeni fog. Lelkesen vezetem Leot az imádott pillangóm otthonához, a gyönyörűségtől biztosan csillognak a szemeim. Andrew félsze eléggé izgat, már csak azért is mert a fiúk nem igen szoktak félni, de persze mindenkinek lehet mumusa. Először úgy gondolom, hogy nem faggatom tovább Leot erről és inkább a lepkém csodálatába süllyedek. Régi emlékeket ébreszt bennem, azonnal eltelek Aiden hiányával, de mivel nem vagyok egyedül nem tör fel belőlem újra a kétségbeesés és a magány érzése. Vállat vonok.* -Oké. Értem én. *Értem, mert nekem is van testvérem, nekünk is vannak titkaink és nincs is annál jobb és erősebb kötelék mint egy titok. Jókedvre derít, összekapcsol, ravasz pillantásokat és mosolyt csal ki az emberből amit senki más nem ért. Nem sokkal később már az üvegnek nyomom az orrom, aztán idétlenkedek a szemben álló kisfiúval, de Leo az egészségemért aggódik. Nos, az utóbbi másfél évben igencsak megedződött az immunrendszerem, ez az üveg nem sok mindent tudna rontani.* -Volt ennél rosszabb is Leo. Ez az üveg elég tisztának tűnik sok minden máshoz képest. *Egy kis ideig még elnézegetem a pillangóimat, de aztán nehéz szívvel ugyan de eltolom magam az üvegtől. A kisfiú is továbbáll a szüleivel, Andrew-t meg nem hagyhatjuk sokáig egyedül odakint. Egyrészt én nem tudom mennyire tudja tartani magát a nő testében, másrészt így illik. Azért még rákérdezek miért menekült ki mielőtt találkozunk vele.* -Aha. Hát az nem jó. Talán egyszer kigyógyul belőle. Azt mondják a fóbiákat úgy kell gyógyítani, hogy szembe kell nézni a félelmekkel. Szerintem próbáld ki, benned bízik. *Kifelé indulok a pillangó-házból, nem egy élménnyel lettem gazdagabb Leo és Andrew jóvoltából. Ha ők nincsenek, lehet, hogy még mindig nem jöttem volna rá, hogyan surranjak be az állatkertbe, vagy a falon át közlekedtem volna az pedig hiába izgalmas, elég kényelmetlen és macerás.* -Köszi, hogy behoztatok. Jó volt egy kicsit lazítani. Találkozunk máskor is? *Jó lenne, ha már kiderült a képességem, nincs miért titkolóznom, és akkor még barátkozhatnánk is. Nem lennék annyira egyedül, Leo és Andrew amúgy is jófejek. Amikor meglátom Andrew anyát odaszólok neki, de próbálom nem elárulni, hogy valamennyit tudok a meneküléséről.* -Jobban vagy anya?
Nem tudom, hogy Hope mit akar mutatni, de követem, miközben elmesélem, vagyis nem, hogy mi is történt Andrewval, hogy nem jött be. Ha eszembe jut a történet, akkor mindig elmosolyodom, de megígértem, így nem mondhatom el. - Igen, fiús és két testvér közötti dolog, olyan, mint a betyárbecsület. Nézem a lepkét az üvegen keresztül, de annyira nem köt le, hogy az arcomat az üvegnek nyomjam. A nyelvöltést persze észreveszem. - Én nem nyalogatnám az üveget. Mondom mosolyogva. Megnéztük. Gondolom, hogy Hope egész nap itt maradna, a lányoknak szokása, hogy ha valamit nagyon szeretnek, akár napokig képesek lennének mellette állni. Nekem ehhez nincs türelmem, de persze nem sietettem. - Nem fél, vagyis nem a lepkétől, de a lepkék emlékeztetik egy dologra, ami nem volt annyira kellemes dolog a számára. Mondom mosolyogva, szinte már gonoszan, mint a testvér, aki olyan titkot tud a másikról, amit a másik sem tud, bár itt erről nincs szó, hiszen egy harmadik fél elől kell eltitkolni valamit. Ennyit mondhatok. Zárom le a témát és indulok el kifelé az épületből, ha már megengedte, hogy menjünk.
*Előresiettem, hogy megkeressem a kedvenc pillangómat, láthatóan egy izgatott lány voltam az öccsével és az anyjával. Nem gondoltam, hogy bárkiben is fura érzést válthat ki az, hogy én megyek elől, egy gyerek vagy egy izgatott kamasz nem kelt feltűnést. Nekem nagyon furcsaság az ahogy Andrew magunkra hagy minden magyarázat nélkül. Hiába kérdezem Leot, tőle nem tudok meg semmit, így még rejtélyesebb az egész, persze nem képzelek bele semmilyen komoly dolgot az egészbe, talán csak fiús dolog.* -Hű! Testvéri eskü? Ez valami fiús ügy? Mert akkor nem faggatom, de eléggé kíváncsi lettem. *Nem akarok én senkit sem kellemetlen helyzetbe hozni, de tény és való, hogy Leo megjegyzése után már jobban érdekelt a dolog mint előtte. nem rohanok ki Andrew után, előbb a pillangóm, addig meggondolom, hogy egyáltalán kíváncsiskodjak-e a másik fiúnál a távolmaradására vagy hagyjam annyiban az egészet. A Mariposa azul előtt ácsorogva sóhajtozom tovább. Egyszer láttam csak élőben ilyen pillangót, amikor a szüleimmel és Aidennel mentünk el az állatkertbe amikor még minden rendben volt. Akkor szerettem bele ebbe a pillangó fajtába, a következő szülinapomra megkaptam Aidentől a nyakláncot. Emlékszem annyira boldog voltam, hogy a bátyám alig tudott elvakarni magáról, majd `kiugrottam a bőrömből. Azóta, hogy távol vagyok tőle ez tartja bennem a lelket mindennap. Az üvegnek nyomom a homlokom, hogy minél közelebbről megcsodálhassam, még az orrom is összenyomódik furcsa fintorba gyűrve az arcomat. A másik oldalon egy nálam fiatalabb fiú is ezt csinálja és vigyorog rám. Kiöltöm rá a nyelvem majd eltávolodom az üvegtől. Legszívesebben itt maradnék egész nap, de gondolom Leo és Andrew nem szeretnek sokáig távol lenni egymástól.* -Ha gondolod mehetünk…..fél a lepkéktől? *Nem bírom ki, hogy ne kérdezzek mégis rá. Persze tudom, hogy Leo nem fog válaszolni, de talán az arcáról le tudok olvasni valamit. A kezemet a szívemre teszem.* -Esküszöm nem mondom el senkinek.
Leo Winter
mutant and proud
Törvényen kívüli
our time is coming
Hozzászólások száma : 64
Kor : 19
Tárgy: Pént. 27 Feb. - 23:14
Hope megindult, mi pedig követtük őt. Nem nagyon zavart, hogy az emberek furán néztek-e ránk azért, mert Hope irányít és nem a kívülről kinéző "anya" mondja meg, hogy hova is menjünk. Nem hiszem és nem is figyelek. Megérkezünk a pillangó házhoz, ahol Andrew kivonja magát a program alól. Ha nem tudnám, hogy a nő nem önmaga, és nem ismerném a testvéremet, akkor nem lenne fura, hogy egy nő a párás helyiségbe a sminkjét féltve, de így sem fura, hiszen ismerem a testvéremet és pontosan tudom a történetet. - Tőle kérdezd meg, testvéri eskü köt ahhoz, hogy ezt nem árulhatom el, hidd el elég kényelmetlen téma, de ha akarod kérdezd meg, úgysem fogja elárulni. Nem féltem Leot, ismerem a történetét, de ismerem a képességeimet, hiszen a sajátom is. Hope nem lett okosabb, de nem számít, én megígértem Andrewnak, hogy soha senkinek nem árulom el és ehhez tartom magam. De ha eszembe jut a dolog, akkor röhöghetnékem van. Komolyan Andrew tud ilyen béna lenni, hogy egy olyan képességű nőt fogott ki magának. Hope elrángat valahova, majd egy kék szárnyú pillangót mutat élőben, majd a nyakláncát. - Nagyon szép. Tényleg tetszik, a kék csodálatos árnyalata a pillangó szárnya és a fekete még jobban kiemeli a szépségét, de azt is jelzi, hogy az állat mérgező.
*Vicces érzés, főleg a titkolózás miatt, hogy Leoval és Andrew anyuval együtt sétálgatunk. Máskor is össze kellene jönnünk. Felfedezhetnénk a várost, és micsoda hármas lennénk mi! Azért előbb is rátalálhattam volna olyanokra mint én, hasonlóakra, de hát senki sem indul neki mutánsokat keresni, hogy legyenek barátai. Talán mi sem figyeltünk volna fel egymásra ha Leonak nincs az a képessége, hogy megérzi a különleges képességet másokban. Elment volna mellettem, és én is mellette.* -Oké, akkor gyertek utánam. *A Pillangó-ház csodaszép, belülről. Az a sok ezernyi tarka lepke, egyszerűen imádni való. Le is veszem a kabátomat, mert odabent a pillangók miatt meleg és párás a levegő, de engem nem zavar. Andrew-t azonban igen. Meg is emelkednek a szemöldökeim és kérdőn nézek a távolodó „anyu” után, majd Leora. Nem hiszem, hogy a nő sminkje miatt aggódott.* -Mi baja van? *Leo biztosan tudja, remélem el is mondja. Így azonban nem lesz annyira felhőtlen a szórakozás, mert gondolom Leo nem szereti sokáig magára hagyni a tesóját és én sem szeretném. Így csak a kedvenc pillangómat fogjuk megkeresni.* -Gyere, mutatok valamit, aztán kimegyünk Andrew után. *Megfogom Leo kezét és húzom magam után ha hagyja, tudom hol, merre keressem a kék szárnyú pillangómat, gyorsan meg is találom. Megállok az üveg előtt, elengedem Leo kezét és ugyanazzal a mozdulattal nyúlok a nyakláncom után amit Aidentől kaptam. Azon is egy kék szárnyú lepke van, tűzzománcból.* -Mariposa azul. A kedvenc pillangóm. Van egy medálom is, a bátyámtól kaptam. Ugye milyen szép? *Sóhajtom lelkesen, bár sokak szerint van nála szebb és érdekesebb pillangó is, de én érte vagyok nagyon oda.*
Mindenki megette az ételét, és mehettünk. Az egész jelenet vicces, kívülről egy rendes családnak tűnünk, bár kevesen hiszik, hogy egy ilyen nő, akibe most Andrew bújt, ahelyett, hogy munkába lenne vagy valamelyik szeretőjével múlatná az időt, amíg mi, a gyerekek valamit csinálunk a nevelővel, akit persze az anyánknak kellene hívnunk. Azt sem tudom, hogy milyen egy valódi anya, nekem sosem volt, az igazi eldobott magától a születésem pillanatában, a nevelők pedig nem tekinthetők annak. - Rendben, hiszen megígértük. Térképet továbbra sem nagyon vágom, hiszen addig nem terjedt ki a tanításom, bár olvasni tudok, így követem Hope-ot, aki már megjegyezte a térképet, ami nekem csak vonalak és feliratok össze- visszasága. A ház, ahova érkeztünk igen csak impozáns, tetején üvegkupolával, hogy azzal biztosítsák a fényt, legalábbis gondolom. Belépve lever a víz, amilyen párás a levegő. Andrew egyből levágja és mint egy igazi nő a sminkjére hivatkozva kihagyja a látnivalót, így csak ketten lépünk be. A szavakat értem, bár hogy Délkelet Ázsia merre van arról fogalmam sincs, hiszen ahogy a térkép olvasást, úgy más országokról sem nagyon tanultam.
*Leonak igaza van, muszáj néha hülyéskedni különben teljesen elveszíteném önmagamat. Hiányzott is, régen Aidennel sokat hülyéskedtünk, de már régóta nem volt részem benne, azóta pedig sikerült gyorsan felnőnöm. Mindenre oda kellett figyelnem, hogy ne fussak bele egy újabb Jason-be, ezalatt az idő alatt elfelejtettem milyen gyereknek lenni.* -Egyedül azonban nem megy. Hiába hülyéskedsz ha nincs egy nevető és közreműködő közönséged. *Sokat sejtetően mosolygok rájuk, ez a mostani helyzet eléggé mulatságos, persze másnak nem hiszen a kívülállóknak fogalmuk sincs mit látnak igazán. Csak mi tudjuk mi a turpisság. Leonak és Andrew-nak azonban sokkal többre van szüksége mint nekem, ketten vannak mégis magányosabbak mint én valaha voltam. Kirekesztve élnek, nincsenek barátaik, rokonaik, családjuk, otthonuk. Ez szomorú és elkeserítő. Ha egyszer úgy alakul az életem, hogy újra együtt leszek Aidennel, megkeresem őket és segítek nekik.* -Kár, pedig jó buli. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de hiányzik. *Látom, hogy mindenkinek elfogyott az étele, így tovább is mehetünk. már annyi mindent láttunk, szeretném a pillangókat is megnézni, elvégre ezért ücsörögtem odakint sóvárogva. Felállok és kidobom a szemetesbe a szalvétát, az üdítős poharat majd visszafordulok Leohoz és Andrew anyuhoz.* -Nézzük meg a pillangókat. *Igen, most én jövök, az én húsz percem lesz amikor kigyönyörködhetem magamat. Ha összeszedték magukat el is indulok a korábban kinézett útvonalon és hamarosan egy nagy, üvegkupolás házhoz érünk. Az ajtaja két oldalán két pápaszemes pillangó van festve a falra, felette felirat közli hova érkeztünk. A Pillangó-házba. Izgatottan lépek be, a meleg, párás levegő megcsapja az arcomat, a növények zöld illata az orromba kúszik. És már látom is őket. Egy csapat tarka, fecskefarkú pillangó repked az üvegfalon túl.* -Lamproptera meges. Délkelet Ázsiában honos.
Van sejtésem a dologról, hogy a lánynak, ahogy nekem is, sötét a múltja, de mivel nem vagyok gondolatolvasó, így nem tudom megmondani, hogy mi lehet, de abban biztos vagyok, hogy valami nagyon komoly. Közben az ételem elfogy és még egy korty maradt az italomból. - Néha mindenkinek szüksége van egy kis lazításra és ha máshogy nem megy, akkor az ember hülyéskedik és úgy csinál, mint aki nem teljesen épelméjű. Az embernek ki kell kapcsolódni, különben elveszti az ép elméjét. Válaszolok a felvetésekre, hogy az ember is képes ugyanúgy majomkodni, mint ahogy a majmok is képesek utánozni az embert, ahogy a kisgyerek a felnőttet. - Nem jártam, de a nevelő otthonba megtanítottak olvasni és számokat is ismerem, alapműveleteket ismerem, a többire még nem volt szükségem. Suliba nem jártam, barátaim sem nagyon voltak, néhány nagyobb gyerekkel voltam jóban, bár velük inkább a betyárbecsület tartott össze, mint az őszinte barátság. A korombeliek féltek tőlem, nem mertek belünk mutatkozni, mert ha valaki szóba állt velünk, az rövid úton büntetésben találta magát és hiába mondta, hogy nem emlékszik rá, hogy megtette volna, mert valójában nem ő volt, de nem tudták ránk bizonyítani, hiszen a nyomok az illetőre utaltak.
*Azzal amin Leo és a testvére keresztülment és megy most is, megbékélnék. Sokkal súlyosabb bűnök terhelik a lelkem. Olyanok, melyekkel sosem fogok megbirkózni. Az, hogy néha elcsenek valamit a boltokból, csekély bűn ahhoz képest amit tettem. Noha nem én öltem meg az apámat, a részese voltam a halálának, Jason azonban az én érintésem miatt lelte halálát. Ha érzéketlen lennék, mondhatnám azt is, hogy ironikus, hiszen pont azért tartott fogva és zsarolta meg apát, ami végül szétterjedt az ereiben, megtámadta az idegrendszerét, amitől nem kapott levegőt, ami miatt minden izma megfeszült és megdermedt. Segített elszöknöm, mégis a látvány örökre beleégette magát az elmémbe, rémálmaim vannak emiatt, csaknem másfél éve és nem úgy tűnik, hogy valaha elfelejtem. Leo azonban most is el tudja terelni a figyelmemet, önkéntelenül is a bolond majmokra gondolok.* -Néha fordítva történik, láttam már olyan embert aki úgy viselkedett mint a bolond majmok. De végül is rokonok vagyunk, szegről-végről. *Az utolsó falat hot-dogomat falom be, a szósz lefolyik az ajkam mellett, az összegyűrt szalvétával törlöm le, egyáltalán nem jövök zavarba, pedig régen elsüllyedtem volna szégyenemben ekkora ügyetlenség miatt. Hiába, az utca sok mindenre tanít és sok mindent el is vesz.* -Jártatok iskolába? Nekem hiányzik. Szívesen görnyednék egy tankönyv felett megint, és találkoznék a barátaimmal az iskola folyosóján, vagy az udvaron. *Az azt jelentené, vagy illúziót keltene bennem, hogy minden a régi, normális és élhetem az életemet amit addig. csak egy kicsit, egyetlen napot kívánnék magamnak aminek az emlékét eltehetném, hogy amikor padlón vagyok legyen valami ami kapaszkodót nyújt.*
Látom, hogy olyan területre tévedtünk, ami fájó pont. Már megtudtam, hogy ő ölte meg a saját apját és még ki tudja kiket, akikről nbem akar beszélni. Érzem, hogy van itt más is, mint gyilkosság, de ha nem akar róla beszélni nem erőltetem. Az utóbbi érzésemet szóba is önti, egyelőre képtelen róla beszélni. Én nem tettem semmi olyat, amit bánnék, hiszen túl kellett élnem az utcán és ha máshogy nem megy, akkor lopok, legyen szó anyagi dologról, pénzről vagy tárgyról, akár egy ember testéről, hiszen az is lopás, bár az nem törvényellenes, hiszen a minisztérium nem tilthatja be a mutánsképességeket, amiről csak nagyon kevesen tudnak és ezzel csak elárulná. - Nem tudom. Miről szoktak az emberek beszélgetni? Sajnos viccet nem tudok, történetet pedig nem ismerek. Gondolj a bolond majmokra, akik úgy viselkedtek, mint az emberek. Vajon ők is csak leutánozták a gyerekeket, akik arra jártak vagy esetleg az állatkert gondozói tanítottak nekik ilyeneket? Valószínűleg mindkettő, hiszen azok a majmok is a főemlősök csoportjába tartoznak, így közel olyan értelmesek, mint az emberek, sőt bizonyos értelembe még jobbak is, hiszen nem akarják kiírtani egymást a fajon belül. Az ember inkább vírus, hiszen ahol él ott kiírt mindent, majd ha már nincs tovább, akkor akkor arrébb áll.
*Mélyen elzártam magamban, olyannyira, hogy képtelen lennék beszélni róla, bár tudom, hogy azt kellene. Ki kell adnom magamból ahhoz, hogy el tudjam fogadni, vagy ha azt nem is, együtt tudjak élni vele, különben egy idő után fel fog emészteni. De még nem megy. Ez nem olyan tett mint amit Leo és Andrew tesz, ők igazából nem bántanak senkit a képességükkel. Legalábbis nem oly módon, hogy azt már ne lehessen kijavítani, megoldani, túllépni rajta vagy újjá és jobbá tenni. Amit én tettem és amit tehetnék akkor ha rossz „kezekbe” kerülök, már nem lehet megmásítani, újraalkotni, elfogadni. apa is ettől óvott, ezért aggódott és ezért akart segíteni, sajnos mást is bevont a terveibe, olyan embert akiben megbízott és aki elárulta. Én sem gondoltam soha arról az emberről, hogy ilyesmit tesz, hogy képes erre, mégis megtörtént. ezért nem bízom senkiben és ezért bujkálok még a bátyám elől is. Leo, ő olyan más. Még gyerek, annak ellenére, hogy a felnőtt lét minden nyűgével meg kell küzdenie a testvérével az oldalán. Távol van az otthonomtól és mindazon emberektől akik bánthatnak, benne valamiért bízom, benne és Andrew-ban.* -Ti nem öltetek meg senkit…..egyszer majd elmondom…..de még nem készültem fel rá. *Beleharapok a hot-dogomba és a falatot a keserűségemmel együtt nyelem le.* -Miről lehet még beszélgetni? Te miről szeretnél? Olyat mondj ami megnevettet.
Nem azért halnak meg az emberek, mert én átveszem, kölcsön veszem a testemet, nincs erre bizonyítékom, hiszen a sejtjei ilyenkor egészségessé válnak, vagyis az enyémmé. Én általában olyan emberek testét veszem át, akik szívrohamban, drog hatása alatt vagy valamilyen betegség által legyengült a testük. Nem azért halnak meg, mert én használom a testüket, azért halnak meg, mert amúgy is meghalnának. - Én is csak annyira tudom, hogy megszállok valakit és irányítom a testet, mintha az enyém lenne, ennél többet nem nagyon tudok tenni. Sokan látnak bennem is csak fegyvert, az emberek bolondok. Mindenből fegyvert akarnak csinálni, néhányan egy kiskanállal is képesek lennének ölni, ezért kell végezni velük, hogy a mutánsok uralják a földet. Persze a gondolatot megtartom magamnak. - Látom, hogy fájó emlék, ha akarsz beszéljünk másról, hiszen sok minden van, amiről még lehet. Mondom, mert túl sötét irányba mentünk el, mert így neki sötét emlékeket fogunk feltörni, nálam pedig sötét terveket.
*Leo szavai egy kicsit megnyugtatnak, és remélem, soha nem is lesz képes egészséges, erős embert megszállni. azért az a tény nem hagy nyugodni, hogy ha Leo nem veszi „kölcsön” a testüket, akkor talán meggyógyulhatnának azok akik „csak” betegek. igen, fontos ez az apró részlet is, de nem akarok ítélkezni felette, a hallottakból az tűnik ki, hogy ő még nem ölt meg senkit, ezzel szemben én igen. Nincs jogom ítélkezni, vagy akárcsak rosszat gondolni róla. Először csak bólogatok, a további szavai azonban már egy halvány mosolykezdeményt is az arcomra tudnak csalni.* -Az jó. Te legalább tudod irányítani. Én nem mindig. A méreg ott van bennem, ha veszélyben érzem magam elönti az egész testemet, minden pórusomat, belekerül a vérembe, a verejtékbe, a nyálamba. Megtanultam már visszafogni, de ha sarokba szorítanak és nem látok más kiutat magától működik. Azért nem akartalak megérinteni amikor találkoztunk. Egy idő után lebomlik és felszívódik bennem. Az apám segíteni akart nekem, de voltak olyanok akik csak egy fegyvert láttak bennem. Meg akart védeni, de olyasmire kényszerítették amit már képtelen volt elviselni és megölte magát. Az ő kezében volt a fegyver de mások húzták meg a ravaszt. Azért tűntem el szem elől, hogy megvédjem a bátyámat és az anyámat. *Arról bőszen hallgatok, hogyan menekültem meg. még nem tudok róla beszélni, így is minden áldott nap, amikor magam vagyok kitölti a gondolataimat és olyankor beletaszít egy sötét szakadékba. Az, hogy ennyit elmondtam Leonak és Andrew-nak, már nagyon kellett a lelkemnek.*
- Általában betegek, gyengék, vagy alapból halottak, nem miattam lesznek azok. Nem nagyon tudok még erős embert megszállni, viszont az is bizonyos, hogy nem azért hal meg az illető, mert én elhagyom a testet. Látom rajta, hogy a dolog fontos neki, valami olyan dolog történhetett, ami miatt bántja, ha az emberek meghalnak. Én ugyan átveszem a test felett az uralmat, de nem ölök. Nem miattam halnak meg az emberek, ha meghalnak és már volt rá példa, hogy az illető, akit megszálltam jóval később vagy egyáltalán nem halt meg miután elhagytam. A kezemhez nem tapad vér, csak néhány lopás és olyan dolgok, amiket egy 9 évesnek nem kellett volna megtennie, még ha más testében tette is. - Nem fáj nekik és volt rá példa, hogy az általam elhagyott testet később megtudták menteni. Az idő, amit én a testben töltök, még ha az illető éppen egy szívrohamot is szenved el, olyan mintha el sem múlna, ugyanis akkor a test sejtjei valójában az én sejtjeim, tehát ilyenkor az illető ember sejtjei nem használódnak. Nem tudom, hogy vele mi történt, de az biztos, hogy nem hagyom, hogy kihasználjanak, nem leszek olyan, aki élvezetből ől, mégha némely ember meg is érdemli a halált és nem véletlenül álltam törvényen kívülinek, mint mutáns, hiszen a nézeteim ellenkeznek a törvénytisztelő társaimétól, de az ölés nem az én műfajom. Ha kell megteszem, mert az emberek kora lejárt, de amíg nem veszélyeztetnek, addig én sem bántok senkit.
*Egyre jobban érzem azt, hogy nem egy, hanem két barátra is leltem. Az elmúlt időszakom azzal telt, hogy bujkáltam, titkoltam mi vagyok és ki vagyok, de mindenkinél betelik a pohár egyszer; nálam talán most jött el az ideje. Nincs barátom, nincs Aiden akivel megoszthatnám a gondjaimat, az elmémet feszítő tudást, a vele együtt járó kételyeket, félelmet. Leo és Andrew az első pillanatban felfedte a képességemet, nem is titkolhattam, talán ez a leleplezés indított el bennem valamit, ami arra sarkal, hogy többet is eláruljak magamról. Már úgyis kikívánkozik, a gát pedig végképp megtört. Csak arra vár, hogy az utolsó lökést megkapja, de előbb még ér némi meglepetés amire nem számítottam és ami éppúgy fájdalmas döntésekhez vezethette Leot és a testvérét mint engem annak idején. Amikor rá kellett döbbenniük, hogy a képességük nem csupán szórakoztató, hanem felelősséggel jár. * -Ó! Szóval mind betegek már? Utána meghalnak? Ugye nem fáj nekik? *A legsarkalatosabb pont ez nálam, mert élénken emlékszem arra az első esetre, amikor a képességem „aktiválódott”. Apa magyarázta így, hogy mindig is bennem volt, ki tudja kitől örököltem és miért, de ott volt csak szunnyadt. aztán elindult a lavina, Leo pedig pont erre kérdez rá. Érzékenyen érint a téma, de ha már megígértem, tartom is magam ehhez. Elárulom, bár fájdalma visszaemlékezni rá.* -Nem sokkal a tizenötödik szülinapom előtt történt, nyáron. Egy….édes kiscica…csak megsimogattam. Nem tudtam mit teszek vele, de a tenyerem izzadt és a benne lévő méreg….elpusztította. Apa nem tudott rajta segíteni. *Muszáj visszatartanom a könnyeimet, de elég nehéz. Nem csak azért mert az a néhány perc megváltoztatta az életemet, hanem mert ártatlan életet is követelt, a lelkem pedig belesüllyedt a legsötétebb szakadékba.* -Én nem akartam….nem tudtam még arról….nem akartam bántani. Azóta pokollá változott az életem. Apám is miattam halt meg. *Erről csak később szereztem tudomást, amikor már késő volt, amikor már nem tudott figyelmeztetni. Ő sem számított arra ami bekövetkezett. Apa halott, engem pedig elraboltak és kihasználtak. Ironikus, hogy pont a halált hozó képességem volt az ami megmentett, de azóta a lelkem sötétebb egy titokkal, egy tettel amit elkövettem, pedig nem akartam de muszáj volt. Akoor nem is gondolkodtam, ösztönösen cselekedtem, de rávilágított valamire amire soha nem gondoltam volna. Gyilkos voltam…vagyok. *
A beszélgetés nem marad abban és így a barátságunk is kezd elmélyülni. Már nem gyanakszom rá, hogy csak kérdez, mert nincs mért. Ő is elmesélte amit akart és ha kérdezek, akkor válaszol. Jól érzem magam igaz, ha akarok, akkor Andrew-val együtt is bejöhettünk volna az állatok közé, de mégis más, hogy nem csak a testvérem van velem, hanem egy baráttá lett idegen. Ebből akár dalt is lehetne írni. Mindegy. Beleharapok az ételembe miközben figyelem Hope mondatát. Erősen gondolkodom, hogy elmondjam, de nincs értelme elhallgatnom. - Nem tudom, hogy mi történik a testtel, nem vagyok gondolatolvasó, bár az is igaz, hogy általában a test utána haldoklik vagy ernyedten esik össze, mert nem tudok életerős embereket nem tudok megszállni. Még, de eljön az idő, amikor is az is menni fog. Nem tudom, hogy levágja, de ha rájön, akkor megtudja azt, hogy a nő is hallott. - A képességeidet mikor fedezted fel? Ki, mi volt az első akin használtad valamelyiket? Kérdezem, ha már felajánlotta, hogy kérdezhetünk.
*Egészen különleges érzés végre olyasvalakivel, olyasvalakikkel beszélgetni akik hasonló cipőben járnak mint én, ezen belül pedig egyáltalán beszélgetni. Eddig mindez kimerült abban, hogy köszöntem, megköszöntem és talán elmondtam mire van szükségem. Kabátra, pulcsira, vagy némi apróra, hogy kimoshassam a ruháimat. Ezen kívül csak magam voltam a magam társasága, enyhén szólva antiszocializálódtam és ez nem tesz jót hosszú távon. Leo és Andrew üde színfolt a szürke hétköznapok…..hónapok után. Leülök és élvezettel harapok bele a hot-dogomba miután újra kérdeztem. Talán túl sokat kérdezek, de hát kíváncsi vagyok. mostanra viszont azt is eldöntöttem, ha Leo irántam érdeklődik, nem fogok titkolózni. Egyelőre azonban a választ hallgatom ami újabb kérdést feszeget bennem, de még más is maradt amire kíváncsi vagyok.* -Értem, valahogy csak sikerül felfognom. Fura. És mi történik azzal akinek a testét használjátok? Emlékszik arra az időre vagy elfelejti mintha amnéziája lenne? …Tudom, hogy sokat kérdezek, ne haragudjatok, de még nem találkoztam…hozzám hasonlókkal. Csak a bátyám…. *Először megijedek, hogy titkot árultam el, de aztán rájövök, ha véletlenül találkoznának, Leo úgyis tudna róla. Szóval mindegy. * -Ha kíváncsiak vagytok valamire rólam, kérdezzetek nyugodtan. *Legalább nekünk össze kell fognunk, csak addig amíg az emberek nem állnak készen az elfogadásunkra. Sajnos a jelen helyzet azt bizonyítja, hogy még sok időnek kell eltelnie.*
Andrew ahogy szereti a viccet, olyan jó színész is, ami kell, hiszen mint egy előadó, mi is különböző bőrökbe bújunk, szó szerint, minden új szerephez új képességek kellenek, amiket ott és azonnal kell elsajátítanunk. Igaz vannak bizonyos tulajdonságok, amik életkorral, vagyonnal és társadalmi státusztól függetlenek, azokat már a kezdeti években kitapasztaltuk, így csak némi plusz tulajdonságot kell felépítenünk a néhány óráig tartó játékunk során. A család tökéletes benyomást kelti, a vicces anyuka, aki ránézésre sikeres üzletasszony is, de van ideje a gyerekekkel foglalkozni, a lázadó tinédzser, aki még nem tud elszakadni a szülőktől, de nem is tudja elviselni azokat, és én. Az utóbbira nem kell magyarázat, hiszen én magamat játszom. A pénz nem számít, a nő hallott vagy haldoklott, amikor Andrew beleszállt a testébe, hiszen még nem vagyunk olyan erősek, hogy képesek lennénk megszállni egy ereje teljében lévő felnőttet, bár nem is nagyon próbáltuk. Közben HHope, ahogy én is kiszúrunk egy padot, én pedig el is indulok, amikor Hope tanácsolja, hogy üljünk le. Enni kezdek, ahogy Hope és Andrew is, aki a vízzel kezdi és majd csak utánna nyúl a kajájához, de mivel én már teleszájjal vagyok, így ő beszél most kivételesen. - Nem tudom, nem próbáltam ki, hogy meddig bírom, de 10- 12 órát mindig, mert voltunk már más testében bulizni és az estét simán elviselte a test. Idegenként nem ismerhet fel, hiszen a sejtjeim tökéletesen idomulnak a felvett test sejtjeihez, ha valakiben így benne vagyok, akkor igazából átveszem a testét, egyedül a tudatom marad meg a testemből, amivel irányítani tudom a testet.
*Mókás gyerek ez az Andrew, egész jó társaság lehet akkor is amikor nem bújik épp senkinek a bőrébe. Elhúzom a fejemet a keze elől, de még így is elér, viszont adok még a látszatnak ahogy ezzel együtt fintorgok.* -De anyaaaa! *Én már nagy vagyok ehhez, Leo meg pont abban a korban van amelyiket alakítja, megint röhög. Egyszóval mintacsalád vagyunk, eltekintve attól a ténytől, hogy nincs velünk egy apa. Erre azonban nagyon nem akarok gondolni, hiányzik az enyém, de őt már semmi és senki nem hozza vissza és azt szeretném ha a bátyám nem kerülne arra a sorsra. Bármennyire is szeretnék vele lenni, úgy gondolom jobb neki ha azt hiszi, már meghaltam. Fájdalmas a gyász de idővel elmúlik és remélhetőleg csak a szép emlékek maradnak meg. Viszont nem bánja senki, nem zsarolja meg velem senki ahogy apával tették és fordítva sem történhet meg. Amíg nem tudják hol vagyok és, hogy élek, addig Aiden is biztonságban van és anya is. Leo suttogni kezd a fülembe, először nem esik le mit miért súg, de aztán rájövök és vele nevetek, utána szemet forgatok amivel jelzem a körülöttünk lévő világnak, hogy megint idétlen az öcsém.* -Áááá….igen. * Mi ketten hasonlítunk is egymásra, legalábbis abban, hogy nem tartunk mértéket az evésben. Én most kihasználom, hogy van miből bár fogalmam sincs mi fog történni a nővel ha Andrew elhagyja a testét. Igyekszem nem túl sokat költetni a pénzéből, csak annyit amennyit szerintem biztosan tud nélkülözni. Két hot-dog és egy hamburger nem fogja a földhöz vágni. A víz kérésén meglepődöm, de egyelőre nem teszem szóvá nehogy gyanút fogjanak mások azért, mert nem ismerem annyira az „anyámat”, hogy tudjam mindig vizet iszik. Én bőven elvagyok a telepakolt hot-dogommal és a kólámmal, miután Andrew anya fizetett, arrébb sétálok ahol nem vagyunk útban. Pár lépésnyire tőlünk áll egy pad ami még üres, ránk vár.* -Üljünk le oda. *Gyorsan helyet foglalok a kis családomnak és nekiállok élvezettel majszolni a magam kajáját. Csak akkor kérdezek amikor hallótávon kívül vannak az állatkert látogatói.* -Meddig bírod ezt? Úgy értem nincs valami időkorlát vagy erőkorlát ami véget vet ennek a….megszállásnak? *Andrew-hoz intézem a kérdésemet, de persze nekem mindegy ki válaszol. Leo is ugyanazt tudja, és ő a beszédesebb, de most Andrew az aki más bőrébe bújt.*
Családomat nem ismerem, nem volt választásom, ők hagytak cserben, őők dobtak el maguktól, mert rontom az imidzsüket. Valahogy nem érdekelnek, szívesen végeznék velük, de annyira érdektelenek számomra, mint amennyire az én életem volt a számukra, nem éri meg a fáradtságot, hogy megkeressem őket és végezzek velük, de hogy előtte fel is fedjem a kilétem és megkérdezzem, hogy még mindig annyira fontos nekik az életük, mint a fiaik. Andrew kérdésére Hope készséggel válaszol majd a lány kihúzza magát, büszkesége jeleként. Andrew megsimogatja a fejét. - Köszönöm az én ügyes kislányomnak. Nekem vicces, az emberek talán annak nézik, hogy a kisöcsi kiröhögi a tesóját, mert arra büszke, hogy megnézte a térképet de Andrew gesztusában inkább gúnyos felhang volt fefedezhető, ahogy a hangjában is, aki nem ismeri, annak nem fog feltűnni, hiszen senki nem feltételez egy anyától gonoszkodást a lánya felé, aki segít neki, de hát Andrew nem nő és nem is az anyánk. - Elvileg találtunk egy munkáltatót, aki munkáért cserébe, amit a képességünkkel végezhetünk, ad nekünk szállást.- Suttogom Hope fülébe.- És most tegyél úgy, mintha valami vicceset mondtam volna. Én is elkezdek diszkréten nevetni, mintha csak egy viccet meséltem volna a lánynak. - Én is mindent kérek. Mondom, mikor úgy érzem, hogy a "vicc" elég ideig látszott az arcomon. - Egy hamburgert kérek és egy vizet. Andrew nem szereti a kólát, ő leginkább vizet iszik, ahogy most is. Én nem csodálkozom.
*Aiden gondolata kicsit megfogott, hiányzott a bátyám és szenvedtem amiatt is, hogy be kellett csapnom. Az ő érdekében és anya érdekében is, de tudtam, hogy mennyire szenved és ez nekem is fájt. Nem múlt el nap anélkül, hogy ne gondoltam volna rá, ugyan fájt a hiánya, de ugyanannyira tartotta is bennem a lelket, hogy volt reményem a biztonságára. Rejtőzködtem, próbáltam elvegyülni New York forgatagában, úgy gondoltam senkinek nem fogok feltűnni, épp ezért nem is szívesen beszéltem magamról, viszont Leo és Andrew mondhatni hasonló cipőben járt mint én, szerettem volna bennük megbízni. Nekem nem tűnt fel, hogy csak Leo mesél magukról, kíváncsi voltam és kérdeztem, az a gondolat ami nem rég szöget ütött a fejembe, arra sarkallt, hogy Leo kérdéseire válaszoljak. Ám eddig nem nagyon érdeklődött, de talán azért mert a lelkére kötöttem, hogy ne áruljon el senkinek.* -Félúton van a melegházak felé. *Készségesen világosítom fel "anyánkat" és büszkén kihúzom magam amiért ilyen okos vagyok, közben persze vissza kell tartanom a kirobbanni készülő nevetésem. Egyre jobban kezdem érezni a szabadságot, a gondtalan létet ami már régóta elkerült engem, hálás vagyok Leonak és Andrew-nak. Viccből megint megfogom Andrew anya és Leo kezét, én vezetem őket, miközben megkerüljük a makik kifutóját, így még nem kell búcsút mondanunk nekik egy kis ideig. Szerencsére a büfénél nem állnak sokan sorba, csupán három hozzánk hasonló család szeretne enni valamit, az összetételben van csak különbség, apa, anya, gyerek.* -Mit szólnátok ha lenne egy olyan hely ami csak a tiétek? Tető, négy fal, ilyesmi. *Halkan kérdezem míg beállunk a sor végére, nem szeretnék feltűnést kelteni ezzel a kérdéssel mások előtt, hangosan már egészen mást mondok, egészen más hangsúllyal.* -Én mindent kérek bele és kérek egy kólát is!
Nézem a majmokat és lassan leesik, hogy egyre többet árulok el magamról, míg Hoperól nagyon keveset tudok. Egy kicsit visszafogom magam és mintha csak a majmokat nézném elkezdem figyelni a lány viselkedését is. Nem kell sok, hogy rájöjjek, hogy valami miatt szorong, még ha a jelenlegi állapot egy kicsit fel is oldotta a dolgot. A mondatot nem nagyon értettem, még a saját mondatommal összekötve sem, majd lassan leesik, hogy a képességéről beszél. Nagyot koppant. Figyelem a majmokat és Hopeot, amikor jön az ötlet, hogy együnk. Én nem vagyok éhes, Andrew viszont jelzi hogy tudna enni. - Merre kell menni? Kérdezi Andrew, ami talán furcsa lehet másnak, hiszen az "anyának" kellene tudnia, hogy merre, de hát ő sem nézte meg a térképet, ahogy én sem.
*Egyre többet tudtam meg Leo-ról és Andrew-ról, bár csak lassan csepegtek az információk. Nem akartam ajtóstól a házba rontani, ahogy mondani szokás, de minden perccel és válasszal jobban érdekelt ez a két fiú. Elmerengtem néhány dolgom míg ők a majmokat nézték, félig én is figyeltem a bohóckodó makikat, és nevettem is mikor játszották az embert, önmagunk tükörképeit, de jobbára Leo-n és Andrew-n gondolkodtam. Felmerült bennem pár lehetőség amin még át kellett rágnom magam, addig nem is akartam említeni egyikőjüknek sem.* -Oké, szuper. Én is próbálom összehozni a kettőt, de sajnos egyedül elég nehéz és sokáig tart. *Ha Aiden velem lenne, minden bizonnyal tudna segíteni, vagy legalább ötleteket adni mikor megakadok, hogy hogyan használjam vagy uraljam a képességemet. Még nem mindig sikerül, bár mostanában nem kerültem olyan érzelmi állapotba mint akkor amikor megszöktem az elrablóimtól, gyanítottam azért ér kevesebb kudarc mert eltekintve a jelenlegi életvitelem minimális szintjétől, viszonylag kiegyensúlyozott voltam.* -Én nem tudom ti hogy vagytok, de én megéheztem. Eszünk egy hot-dogot? Vagy kettőt. Anyaaaaa! *Majdnem elröhögtem magam amikor Andrew-t kérleltem, jelentős arcmimikával még rá is játszottam. Teli hassal jobban megy majd a nézelődés is, már alig vártam, hogy a pillangó házhoz érjünk.*
Kezdőlap 
by 
//