Tatjana és Gabriel - Sokadik rész

First topic message reminder :

Azok után, ami a Xavier intézmény által szervezett számos legendás osztálykirándulásainak közül a legutolsón történt, kisebb csoda, hogy minden diák, és X-men élve, és többé kevésbé sértetlenül tért haza. Pontosabban, majdnem mindenki. Gabriel már a szigeten eltűnt, és bár volt egy halvány reménysugár, hogy esetleg haza teleportált a csata kezdetekor, de sajnos, bár sokan üdvözölték boldogan a végre haza talált csapatot, a teleportáló fiú nem volt a tömegben, sőt, még az épületben sem.

A fiú ezek után sem adott magáról semmilyen életjelet, és Cerebro továbbra sem látja őt, igaz amíg a szigeten volt, addig sem érzékelte őt, szóval itt nincs semmi változás. A szobája üresen áll, a levelei felbontatlanul állnak továbbra is, és a családja sem tud róla semmit(még azt sem, hogy elment hajókázni Sarah-t kivéve). Ezt az állóvizet végül egy email kavarja fel, Gabriel címéről küldve:

McFargo

Semmi más, pontosabban semmi más, aminek értelme lenne, csak egy rakás félreütött billentyű. Az e-mailt tati kapja, ám mielőtt megmutathatná bárkinek, eltűnik a gépéről, sőt, nyoma sem marad az elektronikus üzenetnek sehol. A professzor sajnos házon kívül van, és eltarthat egy darabig amíg visszajön, addig viszont, ha rákeresel, megtudhatod, hogy ez egy rég csődbe ment orvosi eszközöket gyártó cég neve. Van egy régi raktáruk New York-ban, de akad egy volt alkalmazott is, akinek a munkaügyi pere nagy port kavart néhány éve, ő viszont véletlenül pont North Salem-ben tengeti nyugdíjas éveit. Rajtad áll, melyik nyomon indulsz el.

Csak kecsesen legyintek az öreg akadozva levont végkövetkeztetésére. Nem mindegy ki vagyok? A lényeg, hogy megmentettem, inkább ennek örüljön. A többi pont pedig lényegtelen. Legalább is az ő számára az én személyemet illetően. A kezembe adott paksaméta, a húsraktár kifejezés és az elakadó szavai.. nos azok viszont cseppet sem lényegtelenek és egyáltalán nem megnyugtatóan. Érzem, ahogy megvagy a vérem, hátamon gleccserként kezd szörfözni a rémület. Húsraktár.. még a szó is borzalmas a maga különös értelmében.
Riadozásomból a lincselt alak szófosása ugraszt ki, és bár hihetnék is neki, elég egy aprócska, óvatlan elszólás, a túlzott elbizakodás okozta bukkanó. Szinte csak egy villanás, míg leteszem a mappát az asztalra és lépek is az ipséhez, kedvesen belemártva bakancsba bújtatott jobbom a mellkasába. Ha éles fülünk lenne, talán még egy-két borda halk reppenését is megneszelhetnénk.
- És mondd csak te zsákutca... Ha sose láttad a pasim és azt se tudod, miről beszélek honnan a papírszobrász jelző? Mert ez csak úgy nem akad az ember szájára, nemdebár? - vonom fel a szemöldököm, dühösen villantva szemeim az alattam fekvőre, picit talán még több súlyt helyezve a rajta pihenő lábamra.
- A barátom imád origamizni - fordulok egy pillanatra az öreg felé, hogy ő is értse, miért eme hirtelen hév nálam. Annyira nem lehet hülye, hisz ügyesen kutakodott a cége iránt, és a féltve őrzött bizonyítékokat se az asztalban tárolta. Talán kissé paranoiás, de talán ezért van még életben.
- Nos, zsákutca.. Mondd mit tudsz, különben holnaptól egy korty levegő is kínszenvedés lesz neked!

Arra a vádra, hogy amellett, hogy a földön fekvő nem elég, hogy gyilkos, tolvaj, és hazug, de még zsugori is, nem érkezik válasz tőle. Csak fekszik tovább a földön csendben, mozdulatlanul. az öreg sem szól semmit, csak ül a foteljában, és figyel, erre az egyre furcsább rendőrlányra.
-Na várjunk...akkor mégsem a hatóságok küldték? Akkor mégis ki maga, és...mi ez az egész?
Felpattan, és idegesen járkálni kezd, de nem szalad el, vagy ilyesmi. Szép lassan eljut az agyáig a többi dolog is, amit Tatjana már elmondott neki.
-Elraboltak valakit? Istenem, az az épület egy húsraktár volt, ha ott tartják fogva...
Megint leül, inkább nem is mond semmit.

-Miféle dolgodról? - Kérdi a földön fekvő, halkan, gúnyosan. - Cica, tőlem nem fogsz meg tudni semmit a papírszobrász pasidról, nem is láttam soha, csak azért küldtek, hogy elhallgattassam ezt a vén marhát. A megrendelést telefonon kaptam, a pénzt utalják majd. Ha beláttad, hogy zsákutca vagyok, akár el is engedhetsz. Ilyen szép pofival úgyis biztos gyorsan találsz magadnak másik kant.

Az öreg bocsánatkérő szavait hallva majdnem elkap a röhögés. Veszélyes helyzet? No nem mondom, hogy minden flottul ment elsőre, de a saját professzorom is neccesebb helyzetbe küldött már párszor. Itt meg ráadásul tuningol bennem ezerrel a düh. Szóval ez még bőven a jéghegy csúcsa volt csak.
A tálcán szervírozott bőség láttán már-már gyermeki örömöt érzék, hogy rögtön vádlón a földön heverőre pislantsak.
- Csak egy kevés cukor van, mi? Zsugori alak... - morgom halkan, és míg az öreg önmagával vezekel, addig én gyorsan készítek magamnak egy teát, majd élvezettel nyelem az első kortyot, amíg vendéglátom fordított mikulást játszik. Az érkező paksaméta láttán azonban elakada a szavam, főképp, ahogy belelapozva újabb infóhalmaz áraszt el.
- Szerintem a country-val megbékéltek, és ne érezze magát paranoiásnak. Néhány hete eltűnt a barátom. Aztán a minap egy különös üzenetet kaptam, amiben az egyetlen értelmes szó ennek a cégnek a neve volt. Így jutottam el Önhöz - magyarázom, amolyan adok-kapok stílben. Végül is, ha a dolgok úgy alakulnak, a professzor majd javít kicsit az emlékein.
- Most pedig te jössz - rúgom szinte már finoman oldalba a harmadik tagot.
- Mesélj kicsit, miért is jöttél és mit tudsz az én dolgomról - kérdem, immár kevésbé kedvesen egy újabb korty teával hűtve ingerem, miszerint tapossam ki a belét, ha nem kezdene el beszélni.

Az öreg picit megszeppen Tatjana erélyes válaszán, aztán valamivel halkabban, és főleg szerényebben válaszol.
-De..természetesen csak...én biztos nem tudtam volna együtt élni a tudattal, hogy egy ilyen kedves fiatal lányt erősítés nélkül küldjek egy veszélyes bűnöző ellen. De azt hiszem régimódi vagyok...
A citromos teát nem egészen érti, de inkább nem vitatkozik, hisz ha a fickó aki meg akarta ölni veszélyes, akkor következésképpen a lány aki helyben hagyta még veszélyesebb kell, hogy legyen, mér csak hierarchiai szempontból is. 5 perccel később egy szép nagy ezüsttálcán hozza a gőzölgő kancsót, a csészét, a mézet, a cukrot, és a tejet, meg persze még néhány citromot, biztos ami biztos.
-Mesélni? Ugyan mit?
A fogolyra sandít, aztán fáradtan leheveredik egy karosszékbe.
-Üldözési mániás bolondnak hiszem magam, amiért egyáltalán megfordul ez a fejemben, de azt hiszem, a volt munkáltatóm küldte őt. Abszurd maga a gondolat is, de nincs más rosszakaróm...
Összeráncolja a homlokát, és gondolkodni kezd...na nem azon, mit mondjon, hanem, hogy elmondja-e. Végül csak megered a nyelve.
-Amikor hazajöttem, keresett valamit. Felteszem ezt... - A kandallóhoz lép, és belenyúl, jó mélyen. Egy mappát halász ki, ami cseppet rongyos, a belsejében viszont minden lap sértetlen, ahogy átnyújtja Tatjana-nak. Egy alaprajz található benne, rengeteg fénykép, és persze az épület címe, ami kívülről egy régi, elhanyagolt épületnek látszik, ám a fotókon látszik, hogy este azért akad itt mozgás.
-Ezek a fotók miatt egyeztek velem meg peren kívül. Fogalmam sincs, mi van ott, csak azt tudtam, hogy nem adóztak érte egy centet sem. Tudja, könyvelőként dolgoztam náluk, és feltűntek apróságok, aztán amikor sokadszorra túlóráztattak ingyen, nyomozni kezdtem. Nos, erre jutottam. A vendégem vagy emiatt van itt, vagy a szomszédaim mégsem szeretik annyira a Country zenét, mint gondolom éjjelente.

Némileg fellélegzem ájultcipelés közben, mialatt az öreg ártalmatlanítja a rovarírtót. Azért még sem szívesen ültem vola egy olyan házban, ahol épp méreggel permeteznek.
- Megérdemelné, kétségtelen. Bár szerintem így is épp eléggé fog fájni a feje. Viszont nem szeretném, ha az ismétlődő kopogásra feleszmélne és újra rosszindulatoskodna mielőtt lelakatolom - magyarázom, és persze közben cselekszem is a tervezett szerint. Hamarost bilincsben a rosszfiú, így remélhetőleg ha magához tér se fog nagyon ugrálni. A biztonság kedvéért azért elég messze rakom tőle a fegyverekkel teli táskát, és lehetőleg mindent, amit fegyverként vagy szabadulási eszközként használhatna. Azaz hamarosan a csupasz földön fekszik kényelmetlen pózban, némi sivársággal körülvéve.
- Elfogadhatatlan? Nem mindegy, hányan vagyunk, nem az a lényeg, hogy szabad? - villantom az elégedetlenkedőre figyelmeztetőleg a szemem. Nem elég, hogy rendőrnek néznek, még ez a hálátlanság is. Ha én nem jövök, már régesrég fulladt csótány lenne ő is.
- Hozna kérem egy adag hideg vizet, hogy felkelthessük a pasit és megérdeklődjük, ugyan mit is akart? Mert valahogy úgy sejtem, még maga sem tudja.. És esetleg megkaphatnám végre azt a citromos teát is - sóhajtok ábrándosan. Kicsit több lett az izgalom, mint számoltam. De immár ketten is vannak a kezemben, még ha csak képletesen is, akik akarva vagy akaratlan de segítségemre lehetnek. Mert valahogy kétlem, hogy mindennek nincs semmi összefüggése. Hogy épp csak teljesen véletlen botlott ide egy elmebeteg, akinek az a hóbortja, hogy csóri öregembereket gázosít el.
Amint megkapom a kért vizet, lábtávolságon kívül lépek és már-már terézanyásan rálöttyintem az alélóra, majd az üres tálat lógatom kezembe figyelmeztetőleg. Hisz kupán vághatom ezzel is rendesen.
- Most pedig végre valaki mesélhetne is nekem...

-Au... - szólal meg a fazon az első ütésre, és enyhén vérző fejjel fordul hátra, de mivel nem látja a második ütést, az elől sem tud kitérni, ahogy a harmadik, és negyedik elől sem, ami viszont már tényleg a padlóra küldi. Hogy az univerzum egyensúlya a helyén maradjon, nagyjából ez az a pont, amikor az öregúr úgy igazán ki tud egyenesedni.
-Sosem volt még ilyen a kezemben de...azt hiszem...
Lehajol a bogár bombához, és benyomja rajta a vészhelyzet esetén ide tenyerelj gombot, mire a szerkezet elhallgat, úgy fél perccel az ízeltlábú apokalipszis előtt, és csendben várja a további fejleményeket. A házigazda ez után csak figyeli, ahogy Tatjana dolgozik.
-A lábánál fogja látványosabb lenne...meg is érdemelné a szemétláda...egyébként ki maga? Nem emlékszem, hogy volt-e időm hívni a rendőrséget végül...de ha csak egyetlen fiatal lányt küldtek...már ne értsen félre, nagyon hálás vagyok, de mégis...ez elfogadhatatlan.

Őszintén szólva van bennem némi félsz, hogy valamiért nem hatok az ürgére, vagy legalább is nem úgy, ahogy kéne. A hajóút után bár látszólag visszatért teljesen az erőm, azért már sose lehetek benne biztos. És pont ezért tölt el mély megnyugvással, ahogy hallom a felfelé trappoló lépteket, a dühös szavakat. Az egyik szobából kerítek valami husángnak valót, akár egy piszkavasat, akár valamilyen karót, amit csak lelek. Aztán óvatosan húzódom a fal mellé, ügyelve arra, hogy ne kerüljek a kicsapódó ajtó vonalába, matricát készítve magamból. Ugyanakkor ha már sikeresen ráadaktam a pasi agyára, akkor tartom is, elévetítve a képet, ahogy a folyosó másik részén, kétségbeesetten álldogálok a zavarodott öregúr mellett. És amint elhalad mellettem, lendítem a karom és olyan istenigazából tarkón csapom, ha kell, kétszer. Persze nem agyonütni akarom, csak kis időre kivonni a forgalomból.
- Le tudja állítani azt az izét? - kérdem a bogárirtóra mutatva, ha sikerült a támadásom, aztán a választól függetlenül elkezdem a karjainál fogva lefelé húzni az aléltat a lépcsőn. Ha nem elzárható a cucc azért, ha mégis, akkor csak mert nem szeretnék a közelébe lenni. Remélhetőleg az öreg mrá annyira magához tért hogy cselekszik, ha más nem, hát bezárja mögöttünk az ajtót. Leérve előtúrom a táskában látott bilincset és a támadó jobb kezét a bal lábához lincselem.
És ha nem sikerült lecsapnom... Csak a jó ég tudja... Smile

A férfi, akiről közben kiderült, hogy az igazi házigazda csak bólint Tati kérdésére a rácsos ablakokat illetően. Hiába, egykori főnökei nem épp vidáman írták alá a kártérítési csekket néhány éve. A bogárbomba közben tovább kattog. 55 másodperc.

Közben a végrehajtó odalent türelmesen vár, és vár, és vár...de aztán egyre biztosabb benne, hogy valami itt nem stimmel. Elvégre, miért dörömböl még mindig a csaj? Nagyobb bogárka, mint amire tervezték a mérget az tuti, de ennyi idő alatt már rég hatnia kéne a cuccnak, telespriccelve a tüdejét azzal az anyaggal,a mitől szétolvad szegény belülről és...
-Basszus! Nem kapcsoltam be!
Idegesen ránt fegyvert, és szalad fel a lépcsőn, majd elfordítja a kulcsot.
-Félre az ajtóból!
Lenyomja a kilincset, belöki az ajtót, és a pisztolyt maga elé tartva lép be a folyosóra.

- Tőlem kérdi? A maga háza... - vonom meg a vállam az ajtó felé menet, ám mielőtt elérhetném azt bezáródik, és ráadásul nem a huzattól. A kulcs egyértelmű zörrenéssel fordul a zárban, és ha mindez még kétséget is hagyna a történtek felől a hátrahagyott pasas megerősít a kételyeimben.
- A francba - morranok fel, miközben már a kilincset rángatom hasztalan. Miért nem jön nekem mostanában semmi össze?
- Komolyan minden ablak rácsos? - kérdem az öreget, immár lábbal, vagy is talppal rugdosva az ajtót, némi reménnyel, hogy talán sikerül lyukat ütnöm rajta. Bár kétlem, hogy képes lennék akorát, amin ki is férünk. Az ablakokhoz nem rohangálok feleslegesen, ha van kiút azt a tulajnak kell tudnia. Inkább a korábbi tervemhez nyúlok, ajtórugdosást felfüggesztve minden dühöm a koncentrálásra fordítva "keresem" meg a lent ténykedőelméjét. Mivel tudom, kit keresek, így gond nélkül megy, így hamarosan már ott zúgok az ipse fejébe, mint egy rossz belső hang, folyamatosan arra késztetve, azt sugallva neki, hogy fel kell mennie az emeletre, hogy van ott még valami, amiről elfeledkezett, amit még meg kell tennie, hogy aztán nyomait eltüntetve maga is leléphessen végre.

Az öreg még egy kicsit meg van szédülve, így érdemben nem sokat reagál a kedvesen mosolygó lányra, de azért igyekszik segíteni abban, hogy felsegítsék őt. Megkötözve nincsen, úgysem szerette volna tovább fogva tartani őt a támadója 5 percnél, amiből mostanra csupán 2 és fél sem maradt.
-Mi folyik itt? - Kérdi az öreg dünnyögve, de aztán összerezzen, amikor nagy erővel becsapódik a páros előtt a lépcső tetején lévő ajtó, és elfordul a kulcs a zárban.
-Bocs kedvesem, attól tartok le kell mondanod arról a teáról! A helyedben elmondanék egy gyors imát, a méreg nemsokára megöl, és a ház minden ablaka zárva van, és vasrácsokkal védve. Komolyan, mintha az öreg attól félt volna, hogy meg akarják ölni, vagy ilyesmi.
Természetesen a rosszindulatú hang ahhoz tartozik, aki a konyhában tűnt el. 1 perc, 49 másodperc.
-Ha ez vigasztal, miattad sokkal nehezebb lesz ezt balesetnek beállítani. Miattad oda a délutánom.
1 perc, 35 másodperc.

A fegyverek tagadhatatlanul meglepnek és némi viszolygást is kiváltanak belőlem. Továbbra is tartom magam apám neveléséhez, miszerint az erőszak nem megoldás. És továbbra is elítélem a gyilkolás bármilyen formáján, függetlenül, hogy ki vagy mi a célszemély. Na jó, talán a bogárírtás belefér, végül is, maradjanak rejtve és akkor nincs gond. De ha már előmásztak, magukra vessenek.
Az emeletre lépve amint megbizonyosodom arról, hogy nincs mérgező füst elveszem a karom az orromtól, és gyorsan be-bepillantok a szobákba. Elsőre úgy tűnik, még is igazat mondott a lenti ipse, ám az utolsó szobánál ez hamar megdölni látszik. Férget írt, tény, csak nem olyat, mint amilyenre én gondoltam.
- A megmentője? - villantok egy szinte már kedves mosolyt az öregre, és ha akad rajta kötelék, megpróbálom megoldani, vagy ha nem jön össze, a táskából előkapott bicskával nyiszálom el. Persze könnyebb lenne előbb a lentit kiiktatni, aztán nyugodt körülmények között foglalkozni a valóssal, ám a visszaszámláló méreg kissé felborítja a kedvező sorrendet.
- Jöjjön velem, de a lépcső tetején álljon meg, lehetőleg takarásban. Maradjon csendben és ne tegyen semmit! - intem az öreget, és ha megbizonyosodtam arról, hogy tud járni, újra lesietek, hogy időben elkapjam a teával ténykedőt, ráhangoljak az agyára, elébe vetítve a képet, miszerint csak ketten tartózkodunk a nappaliban, én pedig jó kislány módjára az egyik szék előtt ácsorgok. Talán az öregúr is elhiszi, hogy elhelyezkedésünkből fogva egyenlőre láthatatlan maradt a támadója előtt.

-Na igen...a rohadt férgei...ezek viszont nem fogják megúszni. Legalábbis a flakonra az van írva, hogy semmi sem ússza meg, ami belélegzi, szóval nem lennék az apró albérlőim helyében most.
A lányra kacsint, aztán tényleg eltűnik a konyhában, és a cukros dilemmát leszámítva a hangját sem lehet hallani többet. A sporttáskában egy vadászpuska hever, meg lőszer, illetve jó néhány kés, és egyéb vadász felszerelések. Semmi illegális, vagy különösen gyanús, de azért mégis csak gyilkolóeszközök. Az egyetlen, ami furcsa lehet, az a szélső fülben lévő bilincsek, és a hozzájuk tartozó kulcs.
Ami az emeletet illeti, nem vár Tati-ra mérgező zöld felhő, csupán egy szűk kis folyosó, amiről négy ajtó nyílik, változó méretű szobákba, s most mindegyik tárva nyitva áll. Középen valóban ott vár egy bogár bomba Spray, melynek a teteje szép lassú ketyegéssel fordul el, visszaszámolva durván 3 percről nulláig, amikor is ki fogja magából ereszteni a tartalmát, és az nem mályvacukor lesz valószínűleg.
Az egyik szobából halk nyöszörgés hallatszik ki, és kaparászás. Egy idős férfi hever a földön, egy nagy puklival a fején, és épp minden erejével azon van, hogy magához térjen. Az a férfi, aki a képeken szerepel odalent!
-...m...ki maga?

- Amint sikerül valahol elhelyezkednem, odafigyelek majd erre - mosolyodom el, és szinte már mocskosul álszentnek érzem magam, de azt hiszem, az ügy érdekében bármire képes vagyok. Tényleg bármire.
A bogárírtás hallatán viszont újfent fészket rak bennem a kétely, mely a személyesség óta mocorog. Tény, nem vagyok valami nagy szakértője a kellemetlen lakótárs kiírtásának. Azt viszont azt hiszem, hacsak azóta nem fejlődött a technika, ami nem kizárt, nemcsak az adott szoba lezárásával végzik, hanem konkrétan az egész házat leplombázzák. Pont azért, amit a pasi is emlegetett. Mert sose tudni, tökéletesen zárnak-e az ajtók.
- Oh.. egyszer hozzánk is beette magát egy csótánycsalád. Valami iszonyatosan nehéz volt őket kiírtani - sóhajtok együttérzőn, majd tekintetemmel követem, ahogy eltűnik a pasi egy másik helyiségben. És azonnal lépek is a szekrényhez, asztalhoz, kihúzva, amit ki tudok, végigfuttatva ujjaim a lelt papírokon, de semmi érdekeset nem találok, vagy legalább is olyat, ami segítségemre lehetne. Aztán a sporttáskába turkálok bele, bár egy leheletnyi pillanatig megakadok a mellette heverő origamin és rögtön eszembe ötlik a virág, amit azóta is a jegyzetfüzetemben tartok, persze már kilaposodva. De hülyeség, nem Gabriel az egyetlen, aki hódol eme szenvedélynek.
- Köszönöm, jó lesz. Jó alaposan leforrázva - szólok vissza, immár a lépcső aljáról. Akad még néhány percem, főképp, ha "kérésem" meghallgatásra talál, hisz ahhoz igazán forró víz kell. És már sietek is fel az első nyitásra ellenálló ajtónak. Persze azért teljesen hülye nem vagyok, így miután elfordítom a kulcsot veszek egy nagy levegőt és az orrom, szám elé húzom a karom, hogy ha mégsem hazudott volna a pasi, ne kapjak rögtön mérgezést. Aztán lenyomom a kilincset és belépek az emeleti folyosóra...

Továbbra is kedvesen mosolyog Tatjana-ra a férfi, bár szinte csalódottnak tűnik, amiért nem sikerült meggyőznie a feltűnő szépségű lányt, hogy ő a legunalmasabb pasi a világon, és jobban jár, ha eltűnik innen.
-Olyan nincs, hogy egy munkáltató nem ad rá okot, legfeljebb olyan, hogy jól titkolja. Bár, bevallom, újságnak még nem dolgoztam, de kétlem, hogy pont a médiában jobb a helyzet.
Ami viszont a teát illeti, azon elgondolkodik egy picit, mielőtt még bólintana.
-Meglátom mit tehetek. Kérem, addig érezze otthon magát. A felső szinten viszont épp házi rovarirtás folyik...tudja, azokkal a bogárbombákkal,a miket a szoba közepére kell tenni. Na mindegy, a lényeg, hogy az a biztos, ha már a lépcső közelébe sem megy. Elvileg jól lezártam az ajtót, és normálisan is szigetel, de ki tudja.
Aztán a férfi a konyhába megy, és magára hagyja Tati-t a nappaliban. Akad pár fiókos szekrény, és egy a kertre néző panorámás ablakkal szemben lévő íróasztal, aminek viszont minden fiókja zárva van. Az íróasztalon egy sporttáska hever, mellette pedig agy apró, nagyon picike origami sárkány.
A polcokon könyvek sorakoznak, rengeteg, mindenféle témában, látszólag teljesen véletlenszerűen összeválogatva, az említett lépcső végén pedig egy fehér ajtó található a magasban, ami természetesen csukva van, a kulcs viszont ott csillog a zárban még mindig.
-Csak sima citromos maradt itthon, és nagyon kevés cukor, úgy is megfelel? - Kiáltja a házigazda a konyhából.

Egyszerre vagyok türelmes és türelmetlen. Végül is, már annyi időt elpazaroltam a céltalan motorozással és könyvtári üldögéléssel, hogy néhány perc már annyira nem sürgető. Ugyanakkor majd szétfeszít a türelmetlenség, hisz végre van valami kiindulási pont, és haladnék. Csakhogy ahhoz további infók kellenek. És mennék is, pattannék a motorra, ha nem figyeltem volna fel a függöny finom lengedezésére. Mert ha nincs itthon senki, és az ablak sincs nyitva, akkor ugyan miféle erő mozgatja a szövetet?
Úgy jó tíz perc, mire választ kapok a kérdésemre a nyíló ajtó okán. Elsőre minden gyanú nélkül sétálok be, végül is a fiatal pasi lehet a keresett rokona is. És valahogy ezt tűnik alátámasztani is a sok kép a falon az idősebb férfiról. Ám amint magáról kezd el beszélni, illetve egyes szám első személyben a meglepettség fut végig rajtam. Ha nem csal az emlékezetem, noha igen hiányos volt a talált cikk, a pert kezdeményező alkalmazott már akkor se volt harminc. Azóta pedig eltelt már pár év. Talán csak nem fogad látogatókat?
- Tudja azokból a sajtóanyagokból igen kevés maradt fent és azoknak a többsége is hiányos. Ezért is döntöttem úgy, hogy inkább felkeresem Önt személyesen, végül is, még is csak az az információ az igazi, amit első kézből szerzünk - mosolyodom el, felvéve az általa megkezdett játékot. Úgy érzem, nagy bolondság lenne nekiszegezni a tényt, miszerint hacsak nem talált valami fiatalító cuccot, igencsak különös helyzet állt fel.
- Nem áll szándékomban - rázom a fejem mosolyogva - Hacsak nem adnak rá okot.
Mert persze, végül is gondolom az Ő vagy az általa megszemélyesített személy is okkal perelt.
- Hm.. Esetleg egy teát, ha van. Ha nem túl nagy kérés. Utána szívesen meghallgatnám a teljes történetet - jegyzem meg, bájos pillantást vetve rá. Egy tea viszonylag több idő, mint kitölteni egy pohár vizet. Talán lehetőségem, alkalmam lesz így legalább a szobában szétnézni, zavartalanul.

A csengőre először nem érkezik semmi reakció, csupán a függöny mozdul meg a ház ablakában néhányszor, ajtót viszont csak úgy 10 perccel később nyit egy fiatal, legfeljebb 30 éves férfi.
-Rendben Ms.Smith, kérem fáradjon beljebb.
A férfi kedvesen mosolyogva áll félre Tatjana útjából. Fekete pulcsit, nadrágot, és bakancsot visel, a kezében pedig ott pihen egy pár fekete kesztyű is.
-Épp indulni készültem valahova, de egy ilyen kellemes ifjú hölgy számára azért mégis csak szakítok pár percet...viszont attól tartok, hihetetlenül unalmas témát választott. Nincs igazán mit mesélnem arról a perről. Mert gondolom emiatt van itt, nem igaz...?
A ház belseje amúgy egészen átlagosnak mondható. Fehér falak, fa asztalok, illetve néhány festmény, pár antik szekrény, és óra, meg egy rakás fotó, amin egy pocakos, öregúr áll az ország különböző nevezetességei előtt. Nincs képaláírás, de nagy utazó lehet az öreg, járt a szabadságszobornál(mindháromnál) A Hoover Gátnál, és még vagy 3 tucat hasonló építészeti műremeknél. Egy viszonylag nagyobb képen épp Mickey Egeret ölelgeti Disney Land kapujában, pár kisgyerek társaságában.
-Mint mondtam, nem volt nagy dolog. Elsumákolták a túlórapénzt, én pedig bepereltem őket. Az eljárás alatt kivizsgálták a céget, és találtak még néhány ezer hiányosságot, ami miatt be kellett zárniuk, én meg leakasztottam róluk egy akkora összeget, hogy ezzel együtt sosem álltak talpra. Tanulságos, de nem valami izgi...hacsak nem tervezi kegyed is beperelni majd az újságot, ahova felveszik. Khmm...megkínálhatom valamivel?

A hajóútról visszafelé tartva még reménykedtem. Hisz ha mindannyiunknak visszatért a képessége, akkor Gabriel-nek is, legfeljebb mint kezdetben, most sem tudta kontrollálni és elteleportált önkéntelen. Még ha nem is a birtokra, talán ismerős helyre, és ott már tudja használni az erejét és visszamegy a birtokra. Ám hiába faggattam a rádiót, aztán pedig a birtokon lévőket, Gabrielről senki nem tudott. Utána következett a professzor és Cerebro, sikertelenül. Mintha a föld nyelte volna el, vagy meghalt volna.. NEM!
Képtelen vagyok elfogadni a tényt, azt, hogy mindannyian visszatértünk, mondhatni épen és egészségesen, csak Ő nem. Pont Ő nem.. NEM!
Kezdeti letargikus depresszióm néhány nap múltán mániákus keresésbe kezdett. Volt, hogy elcsórtam a motorját és csak úgy, a semmibe megindultam. Mintha abban reménykedtem volna, egyszer csak, valahol az országúton ráakadok, amint visszafelé sétál. Hülyeség...
Olykor meg a könyvtárban lógtam, csak úgy találomra keresgélve a régi újságok, könyvek között, miközben igazából fogalmam sem volt, mit is keresek. Míg meg nem kaptam azt a különös levelet. Csak döbbenten meredtem rá, egyszerre akartam sírni, nevetni és rohanni a professzorhoz, már ha épp itthon lenne. De mielőtt bárkit odahívhattam volna, a levél eltűnt, valami beleette magát a levelezőprogramba és eltűnt. Ám az az egy értelmesnek tűnő szó belevéste magát az elmémbe: McFargo.
Immár célirányosan kerestem, legalább is amennyire lehet. Hisz lehet ez egy név, egy könyv, egy cím, egy cég.. Egy cég, illetve egy régi cég. Egy bezárt, megszűnt gyár. Évek óta nem üzemel. De akkor?
Újabb cikkek, újabb leírások, egy újabb név. Valami per, bár a szükséges oldal pont hiányzik. Melyik az a hülye, aki egy archív újságból kitép egy lapot? Csak kerüljön a kezem közé, megfojtom!
De legalább már egy szál, sőt, szálak. Vagy a régi gyárépület New ork-ban, vagy egy régi alkalmazott Salem-ben.
Újfent eltulajdonítom a motort, fejembe húzom a sötét sisakot, mellé a bőrdzsekim, farmer és bakancs. No meg a megszokott hátizsákom, benne némi kaja, pénz, egy váltás ruha, és egy bicska. Sose tudni alapon. Aztán felbőg a motor és minden hátrahagyott jelzés vagy szó nélkül indulok meg az öreg címére. Mert ez közelebb van és mert talán többet tud mesélni, mint egy üres épület. Hacsak nem szenved öregkori emlékvesztésbe. Mert akkor beszoptam. Bár még mindig ott a gyár.
Talán bő negyedórányi sebes motorozás után állok meg egy egyszerű, de gondozott ház előtt. Bár errefelé minden gondozott, a salemiek adnak a külsőségekre. Remegő kézzel veszem le a sisakot és hónom alá csapva csengetek be. Fogalmam sincs, mit és hogy kezdjek, de talán megered az öreg nyelve.
- Jó napot kívánok! Clara Smith vagyok a new yorki egyetemről. Újságíró szakon írom a diplomám és egy régebbi eset feldolgozásához szeretnék anyagot gyűjteni - hadarom, amint ajtót nyitnak. Talán egy szorgos diáklánynak, aki intenzíven érdeklődik a dolog után könnyebben megered a meseszál.

Azok után, ami a Xavier intézmény által szervezett számos legendás osztálykirándulásainak közül a legutolsón történt, kisebb csoda, hogy minden diák, és X-men élve, és többé kevésbé sértetlenül tért haza. Pontosabban, majdnem mindenki. Gabriel már a szigeten eltűnt, és bár volt egy halvány reménysugár, hogy esetleg haza teleportált a csata kezdetekor, de sajnos, bár sokan üdvözölték boldogan a végre haza talált csapatot, a teleportáló fiú nem volt a tömegben, sőt, még az épületben sem.

A fiú ezek után sem adott magáról semmilyen életjelet, és Cerebro továbbra sem látja őt, igaz amíg a szigeten volt, addig sem érzékelte őt, szóval itt nincs semmi változás. A szobája üresen áll, a levelei felbontatlanul állnak továbbra is, és a családja sem tud róla semmit(még azt sem, hogy elment hajókázni Sarah-t kivéve). Ezt az állóvizet végül egy email kavarja fel, Gabriel címéről küldve:

McFargo

Semmi más, pontosabban semmi más, aminek értelme lenne, csak egy rakás félreütött billentyű. Az e-mailt tati kapja, ám mielőtt megmutathatná bárkinek, eltűnik a gépéről, sőt, nyoma sem marad az elektronikus üzenetnek sehol. A professzor sajnos házon kívül van, és eltarthat egy darabig amíg visszajön, addig viszont, ha rákeresel, megtudhatod, hogy ez egy rég csődbe ment orvosi eszközöket gyártó cég neve. Van egy régi raktáruk New York-ban, de akad egy volt alkalmazott is, akinek a munkaügyi pere nagy port kavart néhány éve, ő viszont véletlenül pont North Salem-ben tengeti nyugdíjas éveit. Rajtad áll, melyik nyomon indulsz el.

Tárgy: Re: Tatjana és Gabriel - Sokadik rész

» Tatjana és Gabriel
» Tatjana & Gabriel
» Kertvárosi rész
» Vágyak vonzásában - 1. rész
» Vágyak vonzásában 2. rész