Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Normális esetben nem jövök el ide, nem éppen ez én….ügyfélköröm ez itt, de szükségem van egy-két szívességre, ezeket pedig muszáj lenne végre megejteni, mert már így is túl sokat vártam vele. Ez a hölgy pedig már csak a ráadás. Rebeca esete óta okultam már, tudom, hogy egy nő igen sok mindent tud tenni hátsószándéka elrejtése céljául. Eleinte gyanakszom egy kicsit, de végül elvettem a gyanakvást, és inkább megmaradok annál, hogy a hölgy kissé… szemtelen, de végül is nem követett el semmiféle szentségtörést, így nem látom annak okát, hogy rosszban legyünk. Ez az este amúgy is gyorsan elfog telni, nem kívánok sokáig időzni itt. - Igen, mondhatni. – rántom meg a vállam mosolyogva a szavai hallatán. Nem kell ebből különösebb ügyet csinálni. Elég régóta élek már és nehezen tudok meglepődni, ez most speciel meglepett, de mióta Rebeca a védelmem alatt van, naponta lepődök meg. Néha magam sem értem, hogy miért nem egy másik korba született. Nagyon éles eszű lány, de ugyanakkor az erkölcsi kódexe nagyon visszafogja őt. Hol nagyon idegesítő, hol pedig nagyon jámbor. Kicsit magamat látom benne. Önző vagyok, de ugyanakkor tudok önzetlen is lenni. Utálom az erőszakot, holott én is erőszakos vagyok. Talán kissé egoista vagyok, de… nem, nincs semmiféle de, az vagyok. - Lilith… szép név. – találkoztam már ilyen nevű nővel, ami azt illeti ilyen nevű férfit is láttam már, ami felettébb érdekes volt, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Több száz éve élek már, nem hinném, hogy ne lenne olyan név, amit még ne hallottam volna. – Elnézést! Legyen két whiskey. – pillantok a pult mögött álló fiatal férfira…aki inkább fiú, nem hinném, hogy nagykorú lenne már, de remélhetőleg nem most fog rajta kiütközni a lámpaláz és siet az italunkkal. Na nem mintha lenne oka arra, hogy lámpalázas legyen. Az ilyen partik halál unalmasak és mindig a gazdagok villognak. - Halottnak? Nekem nagyon is élőnek tűnik. – nem egészen értem, hogy ezzel mire is akar célozni, de talán jobb lenne kissé vigyázni? Nem tűnik ostoba nőnek, minden bizonnyal tudja, hogy mit beszél. Azonban egyelőre nem érdekel, nem az én dolgom, amíg engem, vagy az érdekeltségeimet nem érinti persze. – Ami engem illet… a házigazdától kívánok behajtani egy apró kis szívességet. Én nem szeretem az ilyen partikat, a felesleges fényűzést és magamutogatást. Jobb szeretem ezt a színfalak mögött csinálni. – mint egy bábjátékos, messziről mozgatom a szálakat, azonban néha kénytelen vagyok én is előlépni és megtenni azt, amit meg kell. Ez a dolgom.
Már elkárhoztatom fejben bőven, többször is, mikor megpillantom a szemem sarkából, hogy milyen mocorgós is lett hirtelen az úriember. De nem nézek oda láthatóan és nem reagálok a dologra. Ha ártatlannak akarok tűnni, akkor úgy is kell viselkednem, nincs hibamargó ebben az esetben. Valamiért kissé borsókázik a hátam a férfitól, de figyelmen kívül kell most hagynom a dolgot. Sokkal fontosabb dolgom is van. Drága házigazdánk például. Ő is ott volt az én úgymond "temetésemen" másfél éve. Hallottam a szavait és bevallom, visszajött egy kis hányás tőle a torkomba. Meg akarom lepni őt. Ha színinfarktust is kap, az még jobb. Nem vagyok rajongója a fajtájának. A kizsebelésüknek annál inkább. De az egy másik szakasza volt az életemnek. Most van célom és értelmem is. Kaptam. Könnyed, légies eleganciával lépek ki a liftből. Ő nem követ azonnal, ami már gyújtja a fejemben a kis vészlámpácskákat. Csak könnyedén Lilith, csak könnyedén. Útközben elkapok pár döbbent pillantást és édes mosollyal nézek mindegyikükre. Élek bizony, akármilyen meglepő is. Nincs olyan szerencséje senkinek, hogy idő előtt találjak elpatkolni. Annál nagyobb és jobb élősködő vagyok. Én vagyok az Orchidea. A pultra támaszkodom, szinte kecsesen, mikor mellém lép a faron csípettem. Színlelt meglepettséggel nézek fel rá, de nincs időm elmosolyodni sem a színjáték folytatásaként, mert megszólal. Az utolsó szavára mintha fejbe vágott volna valaki egy citrommal, amihez egy téglát erősítettek, de nem mutatom ki. Csak elkerekednek a szemeim. - A... hátsójának? - a szám elé kapom a kezem. - Ennyire feltűnően néztem volna meg? El is pirulok egyből, mintha elhinném a saját hazugságomat és egy zavarba hozható nőszemély lennék. Bah, démonok nem szoktak pirulni. A nevem sem épp a tündéri oldalam sugallja. Mert nincs is. Viszont engem gyanít elkövetőnek, mikor láthatóan a táskámban kotortam akkor. Egyik részem röhög, mint egy sakál, a másik pedig halálosan kíváncsi. - Én pedig Lilith. Örvendek, Saul. - nyújtom én is a kézfogásra, ízlelgetve kicsit a nevét. - Én is egy whiskyt kérnék, köszönöm. - mosolygok rá az ajánlatára. Meg fogjuk mi érteni egymást, úgy hiszem. - Mármint milyen hozzám hasonló? Halottnak vélt vagy nagyon feltűnő? Mert én viszont azon törtem a fejem, hogy egy önhöz hasonló férfi mit kereshet itt... - mosolygok rá némi pimasz éllel, majd magamhoz veszem a poharam.
Sajnos kötelességem eljárni ezekre az amúgy végtelenül unalmas partikra. Na nem magam miatt, vagyis de, részben magamért is,mert az üzleti kapcsolatokat nem áll ápolni, de könnyebben tudok így közel jutni a megfelelő emberekhez, míg Rebeca élvezi a… magányt a hatalmas házamban. Fogalmam sincsen, hogy mit csinál, de Arthur-nak megmondtam, hogy figyeljen oda rá, mert nem akarok arra hazaérni, hogy ég minden. Nem nézem ennyire ügyetlennek Rebecát, de azért remélem nem áll majd neki főzőcskézni, mert nem nézem ki belőle, hogy akár egy kicsit is tanult lenne a dologban, bár persze ezt nem tudhatom, nem szabadna látás alapján ítélni, de… az én első benyomásaim között ez is ott volt. Szerencsére még pont sikerül elérnem a liftet , mérgelődtem volna, ha az orrom előtt megy el, de sikerül beszállnom, és vettek egy pillantást a mellettem álló hölgyre, és viszonzom a mosolyát. Nem azért jöttem most ide, mint amúgy eddig bármikor máskor. Régen mindig az volt a célom, hogy szórakozzak egy jót, de most szigorúan üzleti ügy miatt vagyok itt, akié ez a kóceráj, jó barátom, és itt az ideje annak, hogy törlesszen néhány dolgot, amit tettem érte. Már nem fiatal, bőven túl van a hatvanon, negyven éve ismerjük egymást, én segítettem őt idáig, és most szükségem van a segítségére. Gondolataimból az a meglepő dolog ébreszt fel, amit közvetlen érzek a… hátsómon. Meglepetten húzom el a testemet, ez már szinte ösztönös, majd csak a liftből kilépő nő után pillantok, majd pár pillanatnyi gondolkodás után én is kilépek a liftből, de követem a nőt egészen az italpulthoz, majd közvetlen mellette meg is állok. – Üdvözletem hölgyem! Attól tartok elfelejtett bemutatkozni nekem és a hátsómnak. – mondom mosolyogva, ahogy rá pillantok, miközben kérek magamnak whiskyt. – Saul vagyok! – nyújtom felé a kezemet, hogy bemutatkozzak. – Esetleg meghívhatom valamire? – ha igen, hát neki is rendelek valamit, ha pedig visszautasítja, annyi baj legyen. – Bocsásson meg nekem, de azon töröm a fejem, hogy egy önhöz hasonló nő, hogy kerül ide?- nem éppen ez a… hely illik hozzá, hogy úgy mondjam. Nem rosszindulatból kérdezem ezt, puszta…kíváncsisság.
Kezd már igencsak ránk telepedni az este és ezzel együtt a szmog fojtása kis kicsit erőteljesebbé válik. De ez nem tántorít el... nos, effektíve semmitől. A társadalom krémje ma attól ugyanúgy partizik és iszik és drogozik, meg mindenféle fertőbe mártja bele magát. Ahogyan az illik. Mintha még mindig tombolna a hippikorszak, ilyenkor olyan érzése lehet az embernek. A díszlet persze egészen más, mint akkor volt, most mindenki hatalomruhában rázza az aktuális slágerekre. Talán ez volt a legnehezebb nekem eleinte. Nem a hatalomruha, hanem az, hogy... a "szüleimnél" klasszikus zene szól egész nap, egyetlen úgymond aktuális bakelit vagy kazetta sem volt. A gimiben pedig nem sikerült megszeretnem a zenét. Szerencsémre mondhatom, hogy végül csak sikerrel jártam és tessék... Itt állok a puccos penthouse liftjében és még érzem a tarkómon a hallban tartózkodók bámulását. Nyugodtan mereszthetik rám a pilláikat, megszoktam. Vagy nem kellett volna egy testhezálló fekete ruhát öltenem? Ami ráadásul még pofátlan módon alig ér combközépig is. Kit érdekel? Van jobb dolgom is, minthogy ilyenekkel törődjek. Például, hogy mit adok be a kastély portáján visszaérve, hogy hová a bánatosba is jöttem el ilyenkor. Beszáll még az utolsó pillanatban mellém... itt egy kicsit leáll az agyam és végrehajt egy parancsot, aminek kapcsán a gondolataim a kontrollért versengenek, de annak a visszaszerzése lehetetlen. Az informatikában! Én ennél azért jobb vagyok. Tehát magas, férfi, dögös, elegáns és gondolom a partira megy. Meghecceljem? Rápillantok és ösztönösen villantok rá egy bájos mosolyt, majd némi zavarral a táskám nézem. Megheccelem. Belenyúlok a táskámba, mintha keresnék valamit, de valójában az alja fölött picivel nyitok egy apró kis kaput és belecsípek a farába. Üdv, Lilith Juliet Gramarye vagyok, ősszemtelen. Ekkor nyílik a liftajtó én pedig kilibbenek rajta továbbra is kifejezéstelen arccal és már illanok is tovább az italpulthoz. Mélyen belül halálosan remélem, hogy nem jön rá az alak, hogy mit csináltam és mondjuk túlélem a mai estét. Mondjuk annak sincsenek túl jó kilátásai, mert reggel akkor is kapni fogok. Mindjárt végtelen ciklusba fogok állni.
Ajánlott tartalom
mutant and proud
Tárgy: Re: Démonokról és Portálokról - Saul & Lilith
Kezdőlap 
by 
