Buszpályaudvar

Jól indul a hétvégém péntek kora délután. Nincs órám és a különórás diákjaim is lemondták, mert elszeretnének menni valahova. Nem kérdeztem, bár könnyen megtudhattam volna, de nem használom ilyenre a képességeimet. Mivel nekem sincs semmi dolgom a hétvégén és senki nincs, aki miatt érdemes maradnom az épületben, így a hétvégére szabadságot vettem ki a professzortól és úgy döntöttem, hogy North Salembe csinálok valamit a szabadidőmbe. Nem mintha nem emlékeznék a városra, minden egyes négyzetcentiméterére, ahol jártam, de hát valahova menni kell és nem mehetek túl messze, ha esetleg dolog van. Éppen csak megérkeztem a városba, most szálltam le a buszról és a fejembe pörgetem, hogy hova is mehetnék, hiszen van pár szálló a városban. Melyikben nem voltam még? A teljes lista, házszámmal, tulajdonossal, az odavezető úttal a fejembe van. Végül kiválasztok egy megfelelő szállást és felvéve az egyetlen bőröndömet el is indulok az előre memorizált irányba.

Siettem az apró cicalány után. Magam mögött mindig úgy éreztem mintha lettek volna, mintha minden apró ágreccsenés Coleman emberitől származott volna. Egymás után léptem át a gallyakat és próbáltam olyan halkan osonni amilyen halkan csak lehetséges. Zajokat hallottam, de látni nem láttam senkit, fura mód ez nem nyugtatott meg inkább idegesebb lettem tőle. Megálltam egy aprócska időre de a pici cica nem hagyott sok időt a pihenésre. Ott termett és a nadrágomat kezdte ráncigálni. Magamban persze jót mosolyogtam a szituáción ahogy az apró Tigris megpróbál magával vonszolni. Nem voltam fáradt, egyszerűen csak megterhelő volt ebben a gallyas bokros helyen mászkálni. Hirtelen egy aprócskát megijedtem mikor a cica helyén újra az apró lányka állt.
-Sietek, menj előre és követlek. - Ismét cicaalakba bújt és előre sietett. Tudtam, hogy igaza van és jobb hogyha nem állok meg, de nem tehettem róla, hogy félelmemben olykor hátra kellett pillantanom. De továbbra is mentes volt az erdő azoktól a fickóktól. Gyorsabb tempóra váltottam és lassacskán beértem Tigrist. Magam előtt láttam a házakat amiknek most nagyon megnyugtató volt a hatásuk. Tigris kezecskéit megéreztem az én kezemben. Feltűnésmentesen sétáltunk, mintha nem éppen az előbb próbáltak volna eladni annak a féregnek.
-Rendőrbácsikhoz hiába mennénk azt hiszem nem találnának már ott semmit, az ilyen csúnya bácsik hamar eltűnnek. Menjünk a buszhoz, de semmiképp nem maradhatsz itt egyedül úgyhogy egy darabig biztosan velem jössz, oké? - Egy ilyen kislányt nem hagyhatok az utcán bármennyire is talpraesett egy teremtés. A busz éppen akkor gurult be a buszpályaudvarra mikorra odaértünk, Gyorsan odaszaladtam magammal rángatva Tigrist is. Felszálltunk és már indult is a busz, hogy messzire vigyen ettől a helytől és ettől a patkánytól.

Nem lepett meg, hogy Téboly nem tudta tartani velem a tempót, hiszen emberként sokkal nehezebb volt az erdei terep, mint macskaként. Persze megálltam, és türelmesen vártam, aztán valahányszor úgy hallottam, hogy megint távolabbról recsegnek a talpa alatt a gallyak meg a levelek, megint bevártam. A kocsit persze én is hallottam, de kevésbé ijedtem meg tőle, mert egyrészt én már ismerős voltam erre, többször meghúztam magam ebben az erdőben, másrészt nekem könnyebb volt kivenni a távolabbi zajokat is, amik akkor is elárulták volna, hogy már nem vagyunk messze a lakott területtől, ha nem tudtam volna pontosan, hogy már majdnem ott vagyunk.
Éppen ezért nem hagyhattam, hogy éppen most álljon meg. Itt az erdőben nem sok esélyünk lehetett, és nem sok kedvem volt visszakerülni Coleman-hez. Odaszaladtam hát hozzá, harci nyivákolással ugrálva át egyik akadályt a másik után, majd beleharapva a nadrágja aljába elkezdtem húzni tovább, hogy jöjjön. Persze nem tudtam ténylegesen kimozdítani a helyéről, úgyhogy inkább csak magamat húztam mindig közel a bokájához, ahogy az avaron odacsusszantam, de reméltem, hogy érti, mit akarok mondani, és nem akar itt maradni. Ha nem értette meg, vagy más miatt nem indult meg, visszaváltoztam emberré, és már a karjába kapaszkodva húztam tovább magammal, miközben azért már én is rendesen lihegtem, mert macskalét ide vagy oda, azért én is el tudok ám fáradni.
- Már csak egy nagyon picit bírd ki. Mindjárt kiérünk az erdőből. Csak még egy picit!
Hogy ne tiltakozhasson, már futottam is tovább, ismét macskaként, hogy jobban tudjak támaszkodni az így élesebb szaglásomra és hallásomra. Ha követett, hamarosan valóban elértük az első házakat, amik nem voltak messze a buszpályaudvartól, ahonnan elvittek minket. Itt azonban már jóval nagyobb volt a forgalom, úgyhogy nem volt túl valószínű, hogy ennyi ember között ránk támadjanak. Mikor senki sem figyelt, visszaváltoztam gyerekké, úgy csúsztattam a kezemet Tébolyéba, hogy a lehető legtermészetesebben sétáljak mellette, mintha csak a nővérem lett volna.
- Most mit csináljunk? Keressünk rendőr bácsit? Vagy inkább menjünk el a buszodhoz? Elkísérlek, hogy ne legyél egyedül, jó? Ott meg már biztonságban leszel. Én átváltozva elég könnyen el tudok bújni, úgyhogy nekem nem lesz bajom. Hova menjünk?

Egyszerűen már a látványai is hideg futkosást okoz a hátamon. Maga a tudat, hogy maffiózó ez a Coleman, még nem nagy szám, látszik rajta, hogy egy kisebb csúszás és máris a dutyiban köt ki. Engem maga a modora és a látványa undorított el. Az a büdös kölni amit használt egyszerűen taszító volt, az öltözéke meg mintha most lépett volna ki Drakula kastélyából. Ehhez még társul persze a sok idióta aki körülveszi és máris megkaptuk a város legröhejesebb bűnözőjét.
Azonban legyen bármennyire is pitiáner csaló, azért még itt vagyunk, az Ő birodalmában, egyelőre fogolyként. És Tigris miatt jobban teszem, ha nem azon agyalok mennyire szerencsétlen ez a fickó, hanem azon, hogy hamar kijuttassam innen pici lányt.
Muszáj volt nevetnem a kicsi helyeselésén. Mit ne mondjak nem valami félős kislány.
-Úgy van Tigris, neki meg se sózzuk. - Borzolom picit össze a haját majd újra arra a patkányra figyelek. Egy rossz mozdulat és neki annyi.
Ahogy Tigris sikeresen kinyitotta az ajtót már picit nyugodtabbnak éreztem magam. De azért szokás megadni a kegyelem döfést a szenvedőnek így hát nem voltam rest lábon lőni Coleman-t. Ennyit megérdemelt azok után, hogy elrabolt, itt tartott, fegyvereseket állított rám és a kislányra. Örülhet, hogy csupán ennyit kapott, lehetett volna fájdalmasabb is, kár, hogy nem vagyok gyilkos, ami neki most nagy szerencse.
Kiszaladtam az ajtón majd az rögtön be is zárult mögöttünk ahogy Tigris megnyomogatta a gombokat.
-Ügyes vagy kis harcos! - Mosolygok rá. Azt hiszem a nehezén már túl vagyunk bár még mindig itt van az, hogy hogyan jutunk haza, egyáltalán Tigris hol lakik?
A két lehetséges utat kémleltem magam is. Az aszfaltozott úton nagy a kockázata annak, hogy az a három barom akiket felcsavartam az oszlopra visszajönnek és ismét bajba kerülünk. Viszont az erdőben könnyen el lehet tévedni és egy kint töltött éjszaka nem a legkellemesebb. Viszont Tigrisnek igaza van, ott akkor is kevesebb a kockázat.
-Hát akkor menjünk ara amerre te mondod. - Végül is mindegy, mind két út rejtegethet veszélyeket.
Tigris ismét a pici, de harcias cica alakját öltötte magára és szaladni kezdett lefelé. Amilyen gyorsan csak bírtam követtem, de elég sok időmet vette el az, hogy egyszerre figyeljek arra, hogy fel ne bukjak, meg, hogy Tigris szem előtt maradjon, ha eltévedne az erdőben annak nem örülnék.
-Tigris, lassíts egy picit, nekem ez nem olyan könnyű, mint neked, sok itt az inda és gyökér, nem tudok olyan gyorsan haladni. - Mivel előttem haladt pár méterrel meg volt a kockázata, hogy meg se hall. Úgy 10 méterre lehetett tőlünk az út így tisztán halottam ahogy egy autó hatalmas zajjal fékez. Tehát felhívta a csatlósait, ez azt jelenti, hogy utánunk jönnek felkutatni minket, pompás.
Nem törődve azzal, hogy eleshetek, ami nálam így is gyakori, szaladni kezdtem, beakartam érni Tigrist, hogy aztán elbújhassunk valahová, vagy legalább Őt elrejthessem.
Egy elég nagy göcsörtös fánál álltam meg pár pillanatra kifújni magam, még szerencse, hogy ott álltam meg, mert a fának volt egy tág odva amibe Tigris könnyű szerrel beférhet.
-Gyere ide Tigris. - Magamról majd gondoskodom később, előbb Őt kell biztonságba helyezni és mivel pici, nem veszik észre.

A szorult helyzetünk ellenére is halványan elmosolyodtam a dicséretére, na, meg a megkönnyebbüléstől, hogy a világ rendje helyreállt, a jók megint jók lettek, és a rosszak is megmaradtak rosszaknak. Hát talán ez utóbbinak annyira nem örültem, de legalább az is követhető volt. Bár összezavarhattak volna azzal, hogy kedvesen kikísérnek minket, esetleg még fagyit is adnak útravalónak, nem sértődtem volna meg. Sajnos azonban nem úgy tűnt, mintha ere olyan sok hajlandóságuk lett volna. Nem tehettem mást, mint megpróbálni bízni abban, hogy Téboly királykisasszony megússza, és ha már ott van, visz magával engem is. Mondjuk azt mondta, megvéd, szóval ha ő megmenekül, akkor én is. Csak jussunk el odáig!
- Igen, még olyat is - helyeseltem nagy hangon, amikor Téboly sósavat is ajánlott Coleman szájának alapos kipucolásához. - De te csúnya voltál, úgyhogy neked meg sem sózzuk!
Coleman hitetlenkedő fintorral pillantott rólam Tébolyra, de én biztosra vettem, hogy tőle sem fog engedékenyebb ítéletet kapni, mert tényleg nem volt jó fiú. Mármint bácsi. Ez volt azonban most a legkevesebb, mert már igazán ideje volt kihasználni, hogy Téboly olyan ügyesen kiiktatta a fegyvereseket, és még Colemant is sakkban tartotta a repkedő töltényekkel. Azt nem tudom, hogy mi történt, mert csak a férfi fájdalomüvöltésére fordultam vissza, de akkor is csak annyit láttam, hogy a lábát szorongatja. Inkább nem is gondoltam rá, hogy mit csinálhatott vele Téboly, csak örültem neki, hogy pont a lábát kapta el, mert így annál lassabban tud majd utánunk jönni, ha egyáltalán rászánja magát.
- Fussunk! - visítottam a lány felé, és ha végre odaért, még egyszer végignyomogattam a gombokat, hogy miután kiértünk, a garázsajtó szépen lassan leereszkedjen bezárva a bent maradtakat.
Ez is valamennyi előnyt jelentett, és én most minden apróságnak tudtam örülni, még ha csak másodperceket is nyertünk rajta. Már csak azért is, mert elég messze kerültünk a várostól. Magasan voltunk, nagyon magasan, a közelben nem is láttam másik házat. Csak két út kínálkozott: az aszfaltozott autót vagy a meredek lejtőn, a sűrűn egymás mellé nőtt fák között.
- Szerintem itt gyorsabbak lehetünk - mutattam az erdőre. - Erre nem jöhetnek utánunk autóval. És a kocsikat nem is nagyon szeretem - vallottam be kicsit elpirulva.
Ha beleegyezett, azonnal alakot váltottam, mert úgy könnyebben haladtam. Én már megszoktam, hogy akár rázósabb terepen is gyorsabban kelljen haladnom, ráadásul macskaként ez még könnyebben ment, de most nem voltam egyedül. Ha kellett bevártam Tébolyt is, ha nem, akkor csak rohantam lefelé, átugorva a letört ágakat, átbújva a talajból kitüremkedő gyökerek között, néha talán el-eltűnve a magas aljnövényzetben, de ha engem nem is látott, az elhajló virágok és magas fűszálak mindig jelezték, merre haladok.

Még ebben a szorult helyzetben is megtud mosolyogtatni a kis Tigris. Természetesen nem úgy értettem, hogy buta, hanem, hogy ki kellett volna használni a lehetőséget és elszaladni.
-Nem úgy értettem a butát, Tigris. Természetesen nagyon okos kislány van. - Örülök annak, hogy itt van velem. Még ha csak egy olyan 6-7 éves kislány is. Magam miatt talán nem harcoltam volna ennyire. Mikor még csak azt hittem egy apró cica csupán, akkor is kiakartam juttatni innen, most már még inkább ez a célom.
A gumiabroncsos kis szabadulási trükköm, ugyan nem sikerült valami fényesen, de megtette a hatását. Némiképp előnyre tettünk szert.
Annak ellenére, hogy azt mondja nem aggódik, látom rajta, hogy fél. Hát már hogyne félne? Én is félek. Azt se tudom hogyan jutunk ki innen épségben. Coleman megjelenése csak tetőzi a bajt. Gondoltam, hogy túl hangos volt ahogy leterített minket az abroncs hadjárat. De azért egy parányi remény foszlány élt bennem, hogy nem olyan jó a hallása.
-Persze, hogy megvédelek, nem is kérdés. - Mikor elbújt mögém próbáltam takarni, hogy ez a disznó ne vegye észre, mert bár tudom, hogy ha elkapnak minket mind a ketten foglyok leszünk, de valahogy jobb érzés töltene el, ha most még nem figyelne fel a kislányra.
A töltényeket kiszórtam a kezemben tartott fegyver tárából és hagytam, hogy a földre hulljon mind. Persze nem maradt el a hatása sem cselekedetemnek. Coleman képén diadalittas mosoly terült szét, erre vártam, had higgye ez a vén szivar, hogy nála az előny. Arra a kijelentésére, hogy Ő fog megbüntetni csak felhorkantam, azt hiszem picit el van tájolva.
Mikor észrevette a kislányt már tudtam, hogy lassan cselekedni kéne. A golyók amik eddig a földön pihentek most a levegőbe emelkedtek és körülöttünk kezdtek keringeni. Coleman válogatás nélküli szitok szavai nem arról árulkodtak, hogy nagyon is ura a helyzetnek, ez kisebb erőt adott nekem, ha fogalma sincs mit tegyen akkor az nekünk csak jó.
Picit talán hangosabban is nevettem fel ahogy Tigris kiosztotta Coleman-t.
-Úgy bizony, jó sok szappannal, bár egy két csepp sósav sem ártana. - Teszem még hozzá egy aranyos mosoly kíséretében.
Coleman és az emberei mind tehetetlenül álltak és néztek minket. Már majdnem kicsúszott a számon, hogy milyen érzés a fordított helyzet, de még épp időben fogtam vissza magam. Nem szeretném agyon lőni egyiket sem, így viszont jobb ha nem is hergelem fel őket.
Mikor Tigris kinyitotta a szabadulásunkat segítő ajtót már én is nyugodtabb voltam, szinte már indultam is, de aztán visszafordultam és az egyik golyót belelőttem Coleman lábába.
-Ezt azért, mert élveztem az itt létet. - Ezzel be is fejeztem és elindultam a kijárathoz.
-Ugyan, mi nem fogunk többet találkozni Coleman, imádkozzon, hogy ne legyen így. - Mekkora egy féreg, egy utolsó szemétláda, de most már legalább kijutottunk. Most az a fontos, hogy biztonságba helyezzem a kislányt.

- Nem vagyok buta - szájaltam vissza, mert bár továbbra is ő volt a szememben a fogságba esett királylány, akkor sem szerettem, ha csúnyát mondtak rám. - Én igenis okosságos vagyok. Te meg nem lehetsz undok, mert azok a gonosz bácsik.
Nem fenyegetésnek vagy sértésnek szántam, egyszerű emlékeztetőnek, mert úgy tűnt, kicsit megkavarodott, hogy neki mit is kell csinálnia, meg milyennek is kell lennie. De hát biztos nagyon meg volt ijedve. Én sem voltam ezzel másképp, de azt álmomból felkeltve is szoktam tudni, hogy a királykisasszonyok a jók, a gonosz bácsik meg... hát a gonoszok. Mi sem bizonyította ezt ékesebben, mint hogy amíg ő egész könnyen megúszta a varázsabroncsok támadását, a rosszakat maguk alá temették. Mondjuk igazán megjelenhetett volna a fejünk fölött egy szivárvány vagy valami, de ezen úgy döntöttem, majd később is problémázhatok.
- Nem aggódok - ráztam a fejemet, és bár merész kijelentésemet némiképp cáfolhatta remegő hangom és szám, de nem akartam, hogy ne csak butának, de rögtön gyávának is tartson. - Nem vagyok félős. És még a kerekek is a mi oldalunkon állnak, úgyhogy máris sokkal többen vagyunk.
Mikor azonban Coleman ismét megjelent, ez az aprócska bátorság is elillant belőlem, amit olyan nagy nehezen kapartam össze.
- De azért megvédesz? - lapultam a lányhoz úgy, hogy mögé kerülve csak annyira kukucskálhassak ki, hogy szemmel tarthassam Colemant, de ő alig láthasson belőlem többet, mint az orrom és a szemem.
Mikor a töltények a földön landoltak elképedve meredtem rá. Nem mintha repestem volna a gondolattól, hogy esetleg lelő valakit, de biztosra vettem, hogy ezzel a gonosz bácsik is így vannak. Ha pedig azt látják, hogy saját magát fegyverezi le, megint túl bátrak lesznek. Erre engedett következtetni Coleman felvillanó vigyora, ahogy megtorpanása után ismét megindult felénk.
- Csacsi kislány - ingatta a fejét. - Nem úgy kell azt használni. A kis akciód ideáig tartott, ha most szépen velem jössz, még meg sem büntetlek... már annál jobban, mint amit eredetileg terveztem.
Legnagyobb rémületemre ekkora kiszúrt engem is.
- Ez a csitri meg mit keres itt? - Az embereire nézve összehúzta a szemöldökét, hogy számomra értelmezhetetlen kérdést intézzen hozzájuk. - Melyikőtök ennyire perverz?
Választ azonban nem kaphatott, mert eddigre mindenkinek a töltények mágikus tánca kötötte le a figyelmét, ahogy kismanó űrhajókként felemelkedtek, kimutatva, mennyire meg fognak minket védeni, ha tovább szekálnak minket.
- Nem is királykisasszony vagy, hanem tündér! - bámultam rá ámulva, és egészen elalélva a mutatványától.
Coleman erre igen hosszan válaszolt, de annyi csúnya szó volt benne, amit nekem nem lett volna szabad meghallanom, hogy inkább befogtam a fülemet, és hangosan belekezdtem a kiscsibéről és a melaszos cukorkáról szóló dalba. Mikor felnéztem, pár hitetlenkedő-ingerült fintort láttam, de még mindig életben volt mindenki. Kicsit meg is szeppentem ettől a nagy figyelemtől, de gyorsan kiegyenesedtem, és hogy ne vegyék rajtam észre, mennyire össze készülök csinálni magam a félelemtől, megköszörültem a torkomat, és szigorúan Colemanra szóltam:
- Tessék szájat mosni sok-sok szappannal a bácsinak, különben varangyosbékává tetszik változni. Ugye? - súgtam oda Tébolynak.
Mivel Coleman nem mert támadni, az emberei pedig nem mertek, lassan hátrálni kezdtem, majd sarkon fordulva a garázs bejáratához futottam. A falon lévő gombokat találomra kezdtem nyomogatni, amit egyrészt nagyon élveztem, mivel egész nap ellettem volna azzal, hogy gombokat nyomogatok, de sok nyikorgás és kattogó hang után csak megindult végre a menet, és a kapu egészen a plafonig gördült vissza, szabad utat engedve nekünk.
- Úgysem juthatsz messzire - kiáltott fel Coleman, szavait Tébolyhoz intézve. - Ha visszahoztunk, csak még inkább fogom élvezni a betörésedet.
- Tessék jönni, Téboly néni! - kiabáltam én is a kijáratban ácsorogva, mert bár tényleg nagyon mehetnékem volt, nélküle nem akartam elmenekülni.

Az undorító trió után jött ez a Coleman akitől a hátamon is felállt a szőr hát még a kis Tigrisemen. Öltönyben olyan volt mint egy maffiózó márpedig látszik rajta, hogy egy piti bűnöző idiótákkal körülvéve. Azon kívül, hogy pénzmosással foglalkozik ahogy kinézem belőle, szerintem a futtatás is az Ő szakmája. A csempészet se állhat messze tőle, de ennél több nem. Nem adok neki pár évet és meglincselik ez tuti. A "társai" vagy saját magukat fogják fejbe lőni vagy a rendőrséget fogják megpróbálni kirabolni a szomszédos bank helyett. Coleman a leghülyébbekkel veszi körbe magát, azt hiszi, mert ezeknek képes parancsolni Ő a legnagyobb bandavezér, hát erre csak annyit mondanék, hogy előbb kapcsolják le az idiótái által minthogy egy újabb pénzmosást eltudjon intézni. Szerencsétlen idióta.
Miután eltűnik az ajtó mögött egy hatalmas lépésre szánom el magam. Most vagy soha alapon döntök úgy, hogy ezt a három fegyverest ma kicsinálom. Ki kell jutnom innen a macskával együtt. Mivel megölni nem akarok senkit így hát jobb ötletem támad. A kerékgumikat amik egyenként nyomnak vagy 15 kilót ledöntöm azzal, hogy elmozdítom a tartó gumit és ezzel leborítom az egész halmot. Azzal viszont nem számolok, hogy a három fickóval együtt én is veszélyben vagyok ahogy a Tigrisem is. Hirtelen döntök úgy, hogy a cicát amennyire messzire csak tudom elhajítom. Remélem talpra esik és nem lesz semmi baja, de ha engem maga alá temet a gumi csorda akkor én még túlélhetem, de egy cicát simán agyonnyomna és nem szeretném ha baja esne.
A maga alá temetett abroncs sehogy se akart elengedni. Hiába taszigáltam meg se moccant, ezúttal a képességemre nem tudtam hagyatkozni, semmiképp. Aztán megrémültem mikor nem messze tőlem az egyik fickó megszólalt. Hogy még ezt se tudom elintézni, hogy nem nyomta össze az abroncs sereg? Eszméletlennek kellene lennie. A francba!
Aztán megpillantottam Tigrist. Semmi baja sem volt és elindult felém. Végül egy aranyos kislánnyá változott. Meg kellett volna lepődnöm, de nem így történt. Egy kiscicához túlságosan okos volt.
-Buta cica! El kellett volna szaladnod míg lehetett. - Egy mosolyt varázsoltam magamra. Akárhogy is, ki kell juttatnom innen. Én annyira nem vagyok fontos, de egy gyereket nem fogom hagyni, hogy bántsanak.
-Semmim sem fáj, azt hiszem. - Mondtam, majd összerezzentem mikor Coleman megjelent. Hát Ő már csak egy ilyen partyarc, nem maradhat ki a buliból.
Ez a fickó képtelen nyugton maradni. Ha most tudnám használni a képességem alighanem ártalmatlan lenne. De míg ez a gumi agyon akar nyomni addig esélyem sincs likvidálni a fickót. Tigris a kezembe nyomott egy fegyvert amit valamelyik idióta ejtett el. Miután szabad lettem kezemben a fegyverrel az ajtó felé fordultam.
-Ne aggódj Tigris. Megvédelek. - Már azt is tudtam hogyan és miként. Kifogom juttatni innen. Coleman benyitott a a garázsba és elképedt arca hamar vált torzzá. Főhadiszállása romokban, az emberei meg nyüszítve a gumik alatt. Egy lány előtte kezében egy fegyver és mellette egy kislány. Megtudom érteni ha ez már túl sok a kis agyának. A fegyvert nem tudom elsütni úgy, hogy biztosan célba találjon, ezt tudom magamról. Viszont a golyókat képes vagyok úgy irányítani ahogy kedvem tartja. Megfogtam a fegyvert és kiszórtam a tárból minden golyót, szerencsémre teli volt. A földre esett golyók hamar a levegőbe emelkedtek és körözni kezdtek felettem. A fegyvert visszadobtam az abroncsok közé szorult fickóknak. Coleman-nel szembe fordultam és a szemébe néztem miközben elmosolyodtam. Kezemet nyújtottam Tigrisnek.
-Kijutunk innen, ne félj! - Biztatóan rámosolyogtam, majd ismét Coleman felé fordultam.
-Ha esetleg szeretne csatlakozni az embereihez megtudom csinálni, ha viszont szeretne golyómentesen távozni, erre is megvan az esély, de akkor most azonnal tűnjön innen! - Láthatja rajtam a fickó, hogy nem viccelek, ha nem megy el, akkor habozás nélkül röpítek bele golyót. Nem fogom megölni, dehogy. Nem vagyok gyilkos, de innen most elfogunk menni és senki nem akadályozhat meg benne.

Hiába fújtam, hiába karmoltam feléjük a levegőben, nem hagytak minket békén. A főnökük távoztával a három fegyveres vette át az irányítást, ami a legkevésbé sem volt megnyugtató, mivel ugyanolyan gonosznak tűntek, mint a Coleman nevezetű bácsi, akinek igenis nagyon nem szerettem. Ötletem sem volt, hogyan juthatnánk ki innen, hiszen a kijárat zárva volt, rögtön három fegyver meredt ránk, az egyetlen nyitva maradt ajtó túloldalán pedig biztosra vettem, hogy nagyobb veszély leselkedhetett ránk, mint itt a garázsban. Hát üsse kő, akkor már úgyis mindegy. Most aztán akkora tigris leszek, mint még soha, még a kavics vadászat is gyermeki játéknak fog tűnni amellett, amit ezek a nagyon rosszak most kapni fognak tőlem, még akkor is, ha...
- MIÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!
Nem mintha tériszonyos lettem volna, de azért na! Keresztülhasítani a levegőn mindenfajta kapaszkodó nélkül elég rémisztő. Hiába kalimpáltam, semmin sem találtam fogást magam körül, kivéve a farkincámban, de az nem bizonyult elégnek. Csak annyit értem el vele, hogy fenékkel csapódtam be a kemény betonfalba. Mire földet értem, Téboly is megette, amit tudott. Azt már út közben is láttam, hogy a gumiabroncsok hirtelen gurulni kezdtek felénk, de nem sokáig lehettem biztos benne, hogy életre keltek, és most ők lesznek a mi saját varázs-testőreink, mivel elég hamar kiszúrtam Téboly összpontosító arcát, amivel sikerült helyre raknom a kirakós darabjait. Ő a varázsló. Mármint mutáns. Áh, a varázsló jobb! És ha mindez nem lett volna elég...
- Mutáns szuka! - hallatszott a gumik alá szorult bácsitól a fojtott kiáltás. - Ezért azt is megbánod, hogy a világra jöttél, te kis korcs!
Még egy utolsót fújtam feléjük, majd visszatrappoltam Tébolyhoz, akit sajnos szintén eltaláltak a kerekek, és nem is engedték el. Jó, mondjuk tényleg nagyon kényelmes az ölében, szóval megértem őket, de most nem volt erre idő. A harmadik lépésnél alakot váltottam, így a negyediket már emberként tehettem meg.
- Majd én kiszabadítalak - álltam neki arrébb cipelni róla a nehezékeket. - Nem fáj sehol se nem nagyon-nagyon?
- Mi az isten folyik itt?
Coleman hangjára összerezzentem. Miért kell mindenbe beleütnie az orrát? Így nem fogunk tudni kiszabadulni, hát tényleg nem érti? Igazán hagyhatott volna nekünk egy kis egérutat. Mondjuk, hogy házban vagyunk. Micsoda piszok disznó, hogy nem tartja be a szabályokat.
- Tudsz ilyet használni? - futottam vissza Tébolyhoz az egyik pisztollyal, amit a csúnya bácsik elejtettek, amikor betemette őket a nagy csomó abroncs.
Akárhogy is, a kezébe nyomtam, én pedig letakarítottam róla az utolsó kereket is.
- Téboly, csinálj valamit - nyüszítettem halálra rémülve, miközben egyik oldalon az abroncsok, a másik oldalon a kilincs mocorgott. - Túl sok itt a gonosz bácsi, mit csináljunk?

Valamiféle elégedettséggel töltött el, hogy az a három baromarcú megfizetett azért mert elrabolt. Törött kar és néhány megrándult csigolya szerintem elég csekély ára annak amit velem tettek, örülhetnek, hogy ennyivel megúszták. A benti három gorilla a fegyvereikkel babráltak mire a a roncs autó nagy nehezen beindult és a kellemetlen alakok eltűntek, én pedig itt maradtam a másik néggyel és egy csöpp cicával akiért még aggódhatok is.
Nem kimondottan szerencsémre az öltönyös krumpliorrú félnótás szívesebben foglalkozott velem mint a teendőivel . Természetesen eszem ágában se volt neki megmondani a valós nevem. Minél kevesebbet tud annál kevesebb köthető majd hozzám mikor helyrerakom őket.
Mr. Coleman. Mint egy rossz filmben, de tényleg. Nem lehetne valami eredeti nevük ha már a stílusok ennyire nem különbözik egymástól. Van valami közös boltja az össze lecsúszott pitiáner tolvajnak és emberkereskedőnek? Mert ha igen akkor nem mondhatnám, hogy sok választék kínálkozik az újabb bűnöző nemzedéknek. Csak elrántom a fejem mikor a kezei hozzám érnek. Nem hogy a látványát nem bírom, de ez a kölni is amit úgy szerintem két üveggel magára fújt is borzalmasan irritál. Szerintem egy hét múlva is érezni fogom ezt a borzalmas szagot. Magamban csak elmotyogok egy "a sírodnál valószínűleg találkozunk"-ot és inkább a kismacskára koncentrálok. Szeretném ha nem fosztanának meg tőle, mondhatjuk úgy is, hogy addig van bennem a legnagyobb kitartás míg itt van, A három nagydarab mamlasz elkezd lökdösni, hogy kövessem az öltönyös ficsúrt az ajtón túlra. Természetesen eszem ágában sincs ilyet tenni, még csak az hiányozna. Lehet onnan nem jutnék ki ilyen könnyen. Megragadva az alkalmat újabb tervet próbálok kieszelni. Nem messze tőlem megpillantok egy rakás autógumit egymásra helyezve. Elvigyorodom és ránézek a kiscicára mintha Ő tudhatná a tervemet, cinkosként tekintek rá. Aztán ahogy elindulok az ajtó felé, megvárom míg a három oszlop elér addig a pontig ahol már biztos eltalálja őket a gumiáradat. Aztán elmozdítom a legstabilabb tartó abroncsot amitől az összes eszeveszetten gurulni kezd. De arra nem számítottam, hogy ennyire gyorsan fognak gurulni így hát annyi időm még van, hogy a Tigrisemet arrébb hajítsam egy felénk igyekvő abroncsgumi elől. Engem azonban maga alá temet. Szerencsére nem járok annyira rosszul mint a másik három. Őket annyira beteríti a gumi, hogy kizárt, hogy kijussanak alóla. Rajtam viszont csak egy darab van, de az is rohadt nehéz és a lábam beszorult. Figyelek hátha valaki kicsörtet az ajtón túlról,d e síri csend van, senki nem halott meg semmit. Viszont én még mindig be vagyok szorulva. Próbálom lefeszegetni magamról, de nem sokra megyek és mivel ideges vagyok még koncentrálni se tudok, hogy esetleg az erőmmel mozgassam meg. Behunyom a szemem és megpróbálok összpontosítani, erre van most a legnagyobb szükségem.

Furcsa volt, hogy meg akarja látogatni a gonosz bácsit a kórházban. Nem csak azért, mert nem láttam rajta, hogy beteg lett volna, sokkal inkább azért mert nem értettem, miért lenne hozzá ilyen kedves, miután így bántak vele. Tényleg ilyen rendes és megbocsátó? Végül is velem is olyan aranyos volt. Csak tudnám, hogy akkor miért villog úgy közben a szeme, hogy még én sem merek sokáig arrafelé nézni! Csodálom, hogy a bácsinak még nem robbant le a feje tőle!
- Na, most már takarodjatok innen! - ordított rájuk az öltönyös.
- Nem jókedvünkből maradtunk! - kiabált vissza Franky. - Ez a barom nem tud vezetni.
- A szarba már, eltört a karom!
Az öltönyös fogdmegjei valamit kattintottak a fegyvereiken, és megindultak feléjük. Igazából arcizmuk sem rezdült, de Franky és a barátai nyomban visszavágódtak az autóba, ami ugyan csak a sokadik próbálkozásra indult el, de végül csak el tudtak gurulni. Még ha közben folyamatosan borzalmas káromkodásokat is üvöltöttek, hogy csak úgy zengett belé a garázs.
- Na szóval... - fordult ismét a lányhoz az öltönyös.
Mikor kiderült a neve, rögtön rájöttem, hogy a szülők sem mindig túl okosak. Hogy lehetett neki ilyen nevet adni? Olyan hercegnős, miért kellett neki ilyen ijesztő nevet adni? Méghogy Téboly! Még akkor is, ha nincs már meg minden foga (bár ez eddig fel sem tűnt), egyáltalán nem tetszett, hogy nem valami csudiszép nevet adtak neki, mint Százszorszép vagy mondjuk Hófehérke...
Az öltönyös viszont nevetett.
- Jól van, Téboly - csippentette két ujja közé Téboly állát. - Szeretem, ha egy nőnek van humorérzéke. Az én nevem Mr Coleman. Persze adott körülmények között nem feltétlenül ragaszkodom az ilyen hivatalos megszólításhoz - táncoltatta meg a szemöldökét, amitől engem valamiért a hideg rázott ki.
Nagyon örültem neki, hogy Téboly magához vett, sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam a kezében, mint a földön, noha továbbra is élt bennem az elhatározás, hogy megvédem a csúnya bácsiktól, még ha egyenlőre nem is tudtam, hogyan, vagy tulajdonképpen mi is történt körülöttem. De nem is ez volt a lényeg. Elraboltak, ennyit tudtam. Egyikünk sem akart itt lenni, de nyilván nem fognak elengedni. Na jó, engem talán még nem hiányolnának, de eszemben sincs Tébolyt itt hagyni.
- Nemsokára találkozunk - lépett végül hátra, majd miután puszit dobott a lány felé, sarkon fordult és felcammogva a lépcsőn eltűnt az ajtó mögött.
A három ott maradt férfi rögtön közre fogtak minket, és ugyanarra az ajtóra mutattak.
- Indulás.

Ilyen helyzetbe azt hiszem még soha nem kerültem. Talán akkor féltem ennyire mint most mikor autóbalesetet szenvedtem. Féltem, hogy a roncsok közt lehelem ki a lelkem és most attól tartok, hogy ezek itt kinyírják a cicámat és engem meg eladnak a bolhapiacon. Kezd gyomorgörcsöm lenni. Kicsit többször pillantok a zsák felé annak reményében, hogy a kiscica még egyben van. A kis buta jószág, nem kellett volna utánam jönnie. Ezek az idióták nagy valószínűséggel kitekerik a nyakát. De akkor megnézhetik magukat, mert igencsak nem fogom hagyni szó nélkül. Nem vagyok teljesen védtelen, maximum majd kicsit megerőltetem magam, hogy a képességem olyan szintre léphessen ahol már képes leszek kiiktatni őket. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok közepette tervezgettem a szökésem. Hallgattam ahogy egyre szebb szavakkal illetnek és kicsit sem tetszett amit terveztek. Új ötletem támadt és azzal a lökettel a műszerfalon lévő ceruzát szépen az anyós ülésen elhelyezkedő tapló tenyerébe szúrtam. A kisebb sikoly örömmel töltött el, egy-két disznóságért cserébe kilyuggatom ingyen a bőrüket. Mikor megszólal, hát nem tehetek róla, de nevetnem kell, természetesen a sofőrt szidalmazza, hogy miért vezet ilyen barom módjára. A szókincsük az határtalan, de komolyan. Magamban nagyon jól mulatok ahogy nyavalyog, olyanokat mond, hogy lehet elveszíti a karját, meg hogy biztos fertőzést kapott, és még sok idióta kitaláció, de bevallom, hogy igazán megérdemelné, hogy lerohadjon a keze amiért hozzám mert érni.
Szép lassan leparkolunk egy elhagyatott garázs előtt. Fintorgok, ennél igényesebb helyet nem találtak? Mondjuk egy szemét telep kellős közepén. Végül is mindegy hol vagyunk, így is úgy is elraboltak, szóval lényegtelen.
Örömmel veszem észre, hogy apró sorstársam kitudott szabadulni annak a féregnek a markából.
Odabent szó szerint alkudoztak rajtam. Kicsit sem volt idegesítő, hogy körülbelül én voltam a tartozás pénzneme. Kifizették amivel tartoztak, az a patkányképű még utoljára odahajolt hozzá én pedig majd elhánytam magam a szájszagától, undorító.
-Én is meglátogatlak majd a kórházban seggfej. - Sziszegtem oda. Értelmezze úgy ahogy Ő szeretné. Én tudom hogyan gondoltam. Amint kiléptek hallottam ahogy felhördül a motor, indulni készültek. Minden koncentrációmat összegyűjtöttem és amint elindult a kocsi elrántottam a kormányt és egyenesen egy oszlopnak ütköztek. A hangokból ítélve a kocsi szenvedte a legnagyobb kárt és emiatt a két idióta össze is verekedett. Az egyik arra kezdett panaszkodni, hogy eltört a karja míg a másik a hátát fájlalta. Magamban elégedettként fordultam a kérdező felé.
-Téboly, a nevem Téboly.- Vicsorgom oda majd már készülök is a következő kérdésére. -Sajnos nincs meg minden fogam, tudja a múltkor voltam fogorvosnál, kihúzattam két fogamat, zavarja? - Nem vagyok ló. És eladó meg pláne nem.
A kismacskára pillantva nem is tudom mit mondhatnék, nem az enyém,d e ha ezt mondom lehet baja esik így hát természetesen az ellenkezőjét mondom.
-Igen, az én macskám. - A többire már ügyet sem vetek, mondjon amit akar, nem érdekel. A kis megszeppent szőrmókot kézbe veszem és megsimogatom. Úgyse fogom hagyni, hogy bántódása essen.

Csúnyák voltak a bácsik. Nagyon csúnyák. Pukkadjanak meg, és egyébként is! Csak az vigasztalt, hogy a lánynak nem esett baja, én legalábbis nem láttam. Meg persze, hogy ott volt. Jó, ez lehet, hogy egy kicsit önző (kicsit...), de egyedül nem is tudom, mihez kezdtem volna, már azon kívül, hogy szétrobbanok a félelemtől. Na jó, ugyanakkor, ha ő nincs, nem szállok be a kocsiba, de ha már itt voltam, mérhetetlen megkönnyebbülést jelentett már a gondolata is, hogy volt ott valaki, aki mellettem állt. Mert a gonosz bácsik az első adandó alkalommal bevágtak egy zsákba, akárhogy hadakoztam ellene. Bár legalább a kezét sikerült megkarmolnom, meg megharapni a már egyébként is vérző orrúnak. Olyanokat mondott, aminek a felét sem értettem, de az azonnal leesett, hogy a sarokban a helye, és ma este nincs esti mese. Átváltozni semmiképpen nem akartam, mert egy macskával csak kevesebbet törődnek, mint egy emberrel. A foglyuk volt rá az élő példa.
- Tekerd le az ablakot, kivágom ezt a bolhazsákot! - hallottam a kiáltását.
- Nem hívjuk fel magunkra a figyelmet, meghibbantál?
- Mi a szart csináljunk egy koszos döggel, ami még harap is?
- Hagyd a francba, Kenny, majd ha megérkeztünk, kitekered a nyakát, vagy, amit akarsz.
- Azt megtehetem itt is.
- Ha összemócsingozod a kocsimat, következőnek a te nyakadat töröm ki - süvöltött rá a sofőr, amit nem egészen értettem, mert már így is luxus lakosztálynak tüntették fel vele a legelhanyagoltabb szeméttelepet.
Így menekültem meg az azonnali haláltól. Út közben sok mindent nem tehettem, csak annyit, hogy kitartóan tépegettem a karmaimmal a durva vászonzsákot, és hallgattam, hogy milyen borzalmas megjegyzéseket tettek folyamatosan a lánynak. Rengeteg ötletről, amit felhoztak, hogy mivel üthetnék el az időt, fogalmam sem volt, hogy mit jelenthet, d abban biztos voltam, hogy ha az ő ötletük, akkor csak rossz lehet.
- Szerinted kapunk belőle mi is? - szólalt meg a hangja alapján az, aki a fejére kapott egy jókorát.
- Gőzöm sincs, de végül is csak nem fog akadékoskodni, ha végre tisztáztuk a helyzetet.
- Biztos?
- Jézusom, Franky, honnan a (ezt a szót nem ismerem)-ból tudjam?
- Jól van na, mit kell így kiakadni? Csak sajnálnék kihagyni egy ilyen jó bőrt.
- Hát azt én is.
És már megint röhögtek. Csak tudnám mi olyan vicces ebben. És milyen bőrre van szükségük? Övet akarnak venni? Vagy nyakláncot? Mindegy, igazából még ez a legkevesebb. Sajnálatomra elég gyorsan megérkeztünk, így csak épphogy sikerült kilyukasztanom a zsákot. Miután a lányt kituszkolták, engem is vittek magukkal, csak éppen azzal, hogy felemelték a zsákot, én könnyedén ki tudtam csusszanni a résen.
- Jössz vissza, te kis...
- Hagyd azt a macskát, Franky - hangzott fel egy rekedtes, csikorgó férfihang valahol messzebb.
Miután kellő távolságot vehettem fel a fogvatartóinkkal, körbenéztem. Valami garázs-szerűségbe hoztak minket, legalábbis ablakot sehol nem láttam, csak fehérre meszelt falakat, betonoszlopokat, és kicsit messzebb egy széles ajtót, ami gombnyomásra felhúzódott a plafonra. Most azonban le volt eresztve. Volt még egy rendes ajtó is egy lépcső tetején, de macskaként kizárt lett volna, hogy ki tudjam nyitni, átalakulni pedig továbbra is túl veszélyesnek találtam.
Aki megszólította Franky-t egy magas, kövér férfi volt, enyhén őszülő fekete hajjal, mögötte pedig három atléta trikós férfi állt, akik bár fiatalabbak és soványabbak voltak, mint az elől álló öltönyös, de ezt izmokkal és fegyverekkel pótolták. Mindegyikük kezében pisztoly pihent.
- Szóval? - folytatta az öltönyös. - Megint át akartok vágni valami ócska trükkel?
- Nem - válaszolta Kenny.
- Azt akarod mondani, hogy összekapartátok végre a pénzt, amivel tartoztok?
- Mondhatni - vigyorodtak el azok ketten (a sofőr barátjuk a kocsinak dőlve bagózott).
Előre taszítva a lányt léptek hátrébb.
- Ki az ifjú hölgy?
- Nem mutatkozott be - vont vállat Franky. - De megfelel, nem? Szerintem még többet is kaszálhatsz rajta, mint amennyivel mi tartoztunk.
- Akkor meg? - nézett rájuk lustán. - Mire vártok? A visszajáróra?
Nem kellett nekik kétszer mondani. Kimondottan elégedettnek tűntek. Kenny még oda is hajolt a lányhoz, mielőtt beült a kocsiba:
- Majd meglátogatlak, ha magányos leszek.
Amint eltűntek, a garázsajtó ismét bezárult. Ott maradtunk hatan. Ők hárman, mi ketten. Oké, kit akarok becsapni? Másfelen!
- Hogy hívnak, tündérke? - lépett oda hozzá az öltönyös, miközben számomra valamiért nyugtalanító mosollyal méregette. - Jó formában vagy, ezek az idióták ezúttal tényleg kitettek magukért. Szép lányka vagy. A fogaid is épek? Megvan mind?
Elképzelésem sem volt mi történik, egyszerűen annyira követhetetlen volt számomra ez az egész, mintha a feje tetejére állt volna a világ. Miért érdekelték őt a fogai? Hogy jön ez bármihez is? És egyáltalán mit akar tőle? Hát mi folyik itt?!
Annyi viszont nekem is nyilvánvaló volt, hogy minden, ami körülöttünk zajlik, az rossz. Igenis, nagyon rossz. Éppen ezért közéjük trappoltam, és elszánt nyávogással, és fújással kaptam feléjük a karmaimmal.
- A tiéd a cica? - mutatott rám. - Megtarthatod, ha gondolod, de csak akkor, ha jól viselkedsz. Ha viszont rossz kislány leszel, nem csak te bánod meg, hanem a szőrmók is. Na, persze - szélesedett el a mosolya -, nem mindig lesz baj, ha rossz kislány vagy.
Mikor négy torokból egyszerre hangzott fel a kimondottan gonosznak ható nevetés, hirtelen elfeledkeztem róla, hogy milyen fontos is, hogy jó testőr legyek, mert csak szorosan lapultam a lány lábához, másra nem voltam képes.

Ez a két ellenszenves fickó egyre jobban kezd az agyamra menni. Először csupán azzal hoztak ki a sodromból, hogy beléptek a személyes légterembe és megállás nélkül beszéltek, utána pedig az ahogy velem és a cicával is bántak. Persze amikor a kicsi jószág eléggé megsínylette a dolgot és nagy huppanással ért földet, felpattantam és és szépen megadtam a módját és lerendeztem őket. Bárcsak elég lenn ennyi. Az amelyik kevésbé kapott összeszorította a kezeimet és hátra csavarta amitől fájdalmasan felsikítottam. Jobb lett volna egy egész követ a fejükhöz vágni és ott hagyni őket a földön,d e persze nekem csak épphogy kellett megsebesítenem őket, hogy a végén én járhassak pórul. Csak gratulálni tudok magamnak, szépen megcsináltam. A vérző orrú tulok mikor hozzám ért csak összeszorítottam a  fogaimat és vártam, hogy elhúzzon mellőlem. Arra ugyan nem számítottam, hogy csak úgy egyszerűen szabadulok, de arra sem, hogy kocsiba tuszkolnak majd.
Akkor haladjunk szép sorjában.
Először csupán megjelent a fickó a tragacsával és már-már azt hittem valami csoda folytán megmenekülök, de mivel ilyen általában a filmekben történik meg csupán így hát el is vetettem az ötletet. Még jó, hogy így tettem, mert másodpercekkel később kiderült, hogy esélyem se volt arra, hogy a megmentőm guruljon ide.
Belöktek a kocsiba majd elhajtottunk, hogy hová? Tudni se akarom. Már azt hittem egyedül maradtam mikor apró mancsok kezdték tapicskolni a lábamat. Lenéztem és megpillantottam a hős kis Tigrisemet. Elmosolyodtam majd az ölembe vettem és megsimogattam. Hogy ebből a szorult helyzetből hogy fogunk kivánszorogni fogalmam sincs. Mikor már azt hittem ennél rosszabb nem lehet megláttam a visszapillantó tükörben, hogy a sofőr engem néz és a pici szőrös kisállatomat. Megijedtem és megpróbáltam elrejteni a kis Tigrist, de mire megtehettem volna intett a haverjának aki kikapta a kezemből a kismacskát és egy zsákba dobta. Majd szépen hátrahajította mellém. És szépen a tudtomra adta, hogy ki ne merjem onnan venni azt a szőrös vadállatot. Enyhén szólva is nevethetnékem támadt a vadállat kifejezésen, na a cicáról pont nem ez jutna eszembe, de mindegy. Remélem a kis szőrgolyó nem fog megfulladni odabent, majd ha nem figyelnek kiszedem onnan addig meg tartson ki.

Amikor arról beszélt, hogy milyen igényes állat vagyok, továbbra is fenyegető tekintettel méregetve a kimondottan nem barátságos bácsit a fülem felé kaptam, ahogy mosakodás közben szoktam, hogy mutassam, hogy is porolnám le őket magamról, ha esetleg alkalom adódna rá. Eszembe sem jutott, hogy esetleg bevallanám bárkinek is, akár saját magamnak, de legbelül azért tudtam, hogy közel sem lennék ilyen harcias és mindenre elszánt, ha nem lett volna itt velem valaki, akire valószínűleg számíthatnék, ha csetepatéra kerülne a sor. Így viszont teljes lelki nyugalommal fenyegetőzhettem a karmaimmal, egyenlőre persze csak tisztes távolból, de nem akartam annyiban hagyni a dolgot, ha tovább kötözködnek. Márpedig bizonyos emberektől még az óvatos cirógatás is tolakodásként hat. Nem tudtam, miért viszolyogtam ennyire tőlük, hiszen tényleg nem csináltak semmi rosszat, és mégis jobban tartottam tőlük, mint az előbb a sárkánygyíktól. Pedig hát azért az is elég horrorisztikus volt, lássuk be!
Aztán persze hamar be is bizonyosodott, mennyire igazam volt. Tudom, hogy macskaként az egyetlen fajta játék, amit élvezek, az a vadászat, de én mindig figyelek arra, hogy az ellenfeleimnek ne essen baja. Ezeknél erre kevésbé figyeltem, mivel nem különösebben sajnáltam, volna őket, ha ne adj' isten szereznek egy-két bibit, de szánt szándékkal nem akartam megsebesíteni őket sem. Én tényleg csak azért ugrottam neki, mert megszoktam, hogy a mocorgó ujjakkal milyen jókat lehet játszani. Még jó, hogy nem voltam egyedül, volt, aki azonnal a védelmemre sietett, amikor én még csak ott tartottam, hogy összekaparjam magam a földről. Ámulva figyeltem, ahogy ez a szelíd arcú, kedves lány egy pillanat alatt harci királylánnyá változott, hogy szinte nekem fájt, ahogy bevitt két jól irányzottat a gonosz bácsiknak.
- Te kis mitugrász ribanc! - förmedt rá a púpos fejű, és odaugorva hozzá hátracsavarta mindkét kezét. Biztos nem vette észre a kő-varázslatot, mert azt szóvá sem tette. - Ennyit a barátságos ismerkedésről!
- Nem mintha személy szerint én bánnám - vette át a szót a vérző orrú, miután odalépve a lányhoz (már igencsak halvány mosollyal) úgy összeszorította fél kézzel az arcát, hogy kénytelen legyen csücsöríteni. - Durván még élvezetesebb.
Ekkor egy kocsi csikorogva megállt mellettünk, szinte füstöltek a kerekei. Felsóhajtottam, hogy végre valakinek szemet szúrt, hogy itt nincs minden rendben.
- Ti meg mit töketlenkedtek? - kiáltott ki valaki, és a következő pillanatban már fel is pattant a hátsó ülés ajtaja. - Menjünk már a búsba, itt nincs semmi érdekes.
- Egy nagy lószart nincs! - vágta rá a lány kezét markoló bácsi, majd egy gyors mozdulattal belökte a kocsiba. Miután ők is utána kecmeregtek, már indultak is. Alig tudtam beslisszolni utánuk, majdnem a farkamra csapták az ajtót.
- Ő meg ki? - intett hátra a sofőr.
- A ma esti program - röhögött fel a két sebesült bácsi.
Engem szerencsére még nem vettek észre. Sikerült a lábak között puhán, hangtalanul odaosonni a lányhoz, hogy megnyugtassam, nincs egyedül, noha majd eszemet vette a rémület, hogy mit keresek én itt, miért nem tudtam ott maradni a biztonságos buszmegállóban?! De hát ő is segített nekem, amikor megvédett a sárkánytól, itt volt az idő, hogy viszonozzam a szívességet. Csak éppen ezúttal egy háromfejű sárkány volt az ellenfél, nekem pedig még annyira sem volt fogalmam arról, hogy mit tudnék tenni az ügy érdekében, mint amikor a gyík támadt rám. Mindenesetre megtapicskoltam a bokáját, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Reméltem, ő jobban ért a sárkány vadászathoz, mint én.

Végig nevetek míg a cicus az ujjaimat kapdossa. Mozgatom, olykor el is rejtem őket és figyelmesen kivárom míg rájön hová lettek. Az, hogy megcsikiztem még inkább játékra ösztönözte ami engem is arra, hogy tovább nevessek a próbálkozásain Azért valamennyire örülök, hogy nem harapott még meg, szerintem az a néhány apróbb karmolás is bőven elég lesz. Hamar felkapom a fejem mikor két nem igazán szimpatikus srác tolakszik oda mellénk. A hosszú pad egyik felén az öreg néni a másikon én és most az üres székre lehuppant az egyik fickó míg a társa az üvegfalnak támaszkodva nézett, pontosabban egyenesen kigubbadt a szeme mg engem vizslatott. kezdem kicsit kényelmetlenül érezni magam.
-Természetesen szabad...- Már majdnem azt mondtam, hogy neked természetesen nem szabad, de hamar visszanyeltem a kirohanást. Nem lenne jó összeszólalkozni két ekkora nagydarab gorillával.
Mikor a cicusom felé bök és elejti a megjegyzését már tudom, hogy két igazi tuskóba botlottam. De mikor kell akkor hol van a favágó?
A mellettem levő még nem is lenne gond, de a másik kijelentésére már felkapom a fejem. Ez most komoly? Ezek idejöttek és nyíltan megvitatják az orrom előtt, hogy nem vagyok éppen rossz. Bárcsak ne késtem volna le a buszt, akkor most megúsztam volna, hogy e két idióta nyálcsorgatását lássam.
-Bocs, de a macskám igényes állat, nem szokta hagyni, hogy minden mocsok ráragadjon. - Ahogy elnézem őket vannak olyan értelmi szinten, hogy ezt fel sem fogták.
-Tulajdonképpen egyáltalán nem vagyok félénk, mindjárt be is bizonyítom. - Már éppen hozzájuk akartam vágni egy méretes követ mikor az eddig néma csendbe burkolózott nénike szépen rájuk förmed. Csak csendben hallgatom ahogy intézkedni próbál,d e végül nem sok sikerrel elcsoszog, azt hiszem valakiért. Ahogy a tempóját nézem, holnap délben itt van értem a felmentősereg.
Csak a szemöldököm kapom fel az elsőnek a kijelentésére majd már idegesen feszengek mikor már hozzám is érnek. Szerencsémre a hős kis Tigrisem rendesen ad a tapizó vadbaromnak. Csak elmosolyodom, de mikor eldobja macskát azonnal felpattanok és a mellettem lévő követ feltűnésmentesen a képébe repítem. Majd a mögöttem állót orrba vágom.
-Ha még egyszer hozzám értek vagy a macskámhoz, ennél többet is kaphattok. - Nézek rájuk dühösen, a szemeim szikrákat szórnak mérgemben.
-Gyere ide Tigrisem. - Hívom magamhoz a nap hősét.

Szerencsére a lány nem a sárkány pártján állt, úgyhogy én is szépen fokozatosan megnyugodhattam. A felhorzsolt orrom sem zavart már annyira, főleg, amikor nekiláthattam levadászni az ujjait. Az végképp elterelte a gondolataimat. Főleg, hogy egyfolytában mocorogtak, így legalább akkora kihívást jelentettek, mint az előbb a kavics, ráadásul ők túlerőben is voltak, hiszen belőlük volt rögtön... egy-három-négy... vagyis... egy-kettő-négy-három... Na! Egy-kettő-három-négy-öt. Öt! Hát persze, mindenki kezén öt ujj van! És most mind az öt rám vár, hogy a mancsomba kapjam. Főleg, amikor ádázul lecsaptak a pocakomra, és csikiztek, ahol értek. Macskaként ez ugyan nem volt olyan vészes, de nyílt hadüzenet volt. Ide nekem az összes ujjal, hamm-hamm!
- Hello, kislány! Szabad ez a hely?
Macskafüleimnek hála, már előbb meghallottam, hogy közeledtek, de nem foglalkoztam velük, mivel egy buszpályaudvaron még az is belefér, hogy több ember megforduljon. A két nem túl öreg, de azért elég nagydarab bácsi nagyon vidámnak tűnt, de nem volt olyan kedves mosolyuk, mint a játszópajtásomnak, hiába ért fülig a szájuk. Az egyikük leült a középen üresen várakozó székre, a másik pedig a megálló üvegfalának támaszkodott a vállával, eltakarva a jópofa fogkrém reklámot, amin egy néni a tubusból előkígyózó fogkrémen szörfözött.
- Nézd csak, mivel játszik - bökött rám nevetve a mellettünk ülő. - Nahát, nahát, két kiscica egyszerre.
- Nekem a nagyobbik elég lenne - vigyorgott a másik.
- Helyes kisbarátod van, cicus - folytatta az egyre ellenszenvesebb bácsi, és megpróbált megsimogatni, de én inkább a lány lábához lapultam, majd hátra húzódtam, egészen a hasáig, hogy minél kevésbé érhessen el ez a tolakodó bácsi. Ha a közelben volt, akkor be is bújtam a lány keze alá, hogy még nagyobb biztonságban legyek. - Na, szép! Egy macska, amit nem lehet megsimogatni. Remélem, te nem vagy ilyen félénk - kacsintott megint elfordítva rólam a tekintetét.
- Nem hagyja békén azonnal a hölgyet! - ripakodott rá az öreg néni mellette. Ahhoz képest, hogy eddig néma csendben ült, volt hangja bőven.
- Nyugalom, vén szatyor, hát nem bántottunk senkit!
- Ha nem mennek el azonnal, nagyon megbánják.
- Jaj, ne is folytassa, már így is halálra rémültem attól a fenyegető reumától, amit esetleg fel tudna mutatni!
- Pimasz csibészek! - fortyant fel a néni, és nehézkesen felállt. - Na, majd én megmutatom. Megyek, szólok valakinek.
Ezt ugyan jó volt hallani, mert körülöttünk tényleg nem lófrált senki, de az a sebesség, amit diktált magának éppen annyira volt elég, hogy holnap ilyenkorra beérjen a jegypénztárakhoz, ahol talán talál egy biztonsági őrt, vagy valaki mást, aki hajlandó közbeavatkozni.
- Na - porolta le a kezét, mintha a nagytakarítást tudta volna le. - Mindjárt mennyivel meghittebb.
- Figyelj, cicus, nem messze parkolunk innen - szólt közbe a másik, aki idő közben mellénk guggolt, és az ujjai máris a lány térdére vándoroltak, miközben a barátja már a vállát is átkarolta. - Nincs kedved inkább velünk jönni? Kényelmesebb, mint a busz, és a társaság is sokkal jobb. Mit mondasz? Szórakozhatnánk egy kics... Au! Rohadt dög!
Jó, hát sajnálom, ott mocorogtak azok az ujjak, csak nem fogom kihagyni. Oké, rendben, bevallom, ezúttal nem fogtam vissza annyira a harapásomat, de hát még csak a vére sem serkent ki, ahogy az kezére ugorva ráharaptam az ujjaira. Ő viszont ezt nagyon zokon vette, mivel egy gyors mozdulattal elkapott, és hátrahajított. Egyenesen a szörföző néninek csapódtam az oldalammal, majd a kemény aszfaltra pottyantam. Nem volt éppen kellemes érkezés, de sokat segít, ha az ember (macska) úgyis a talpára érkezik.
Hogy ne felejtsék el, azért én továbbra is itt vagyok harcra készen, hangos nyávogással és fújással rohangáltam körülöttük, hogy azonnal lecsaphassak rájuk, ha szükségét látom.

A kezeim közé fészkeli magát a csöpp ciculi én pedig tovább simogatom. Az a gyík számomra egyáltalán nem egy ijesztő lény csupán egy apró hüllő, ártalmatlan. De a kis cica apró és hát ahonnan Ő látta a gyíkot jóval nagyobbnak látszódhatott. Megértem, hogy megijedt. Meg ha jobban szemügyre vesszük, olyan, mint egy mini sárkány, tüskés, zöld, csak éppen lángokat nem fúj.
Ujjamat magához öleli és annyira aranyos, hogy muszáj mosolyognom rajta.
-Itt biztonságban vagy csöppség, a gaz ás ádáz sárkány nem bánthat, megvédelek. - Duruzsolom a fülébe közben pedig megnyugtatóan megsimizem a kis lábacskáját. A kis nózija hamar rendbe fog jönni ha nem vakargatja el, csak egy kisebb horzsolás amit az idő gyorsan begyógyít. A kiscicák gyakran szenvednek hasonló baleseteket, mert mindig felelőtlenül ugrálnak össze vissza, mint ez a kismacska is.
Mikor kicsi voltam a szomszédunknak születtek kiscicái és ahogy egyre nagyobbak lettek mindig fára másztak és általában átpotyogtam a mi udvarunkra, anya sose örült nekik, mert az allergiája olyankor előjött és nem volt egy perc nyugta sem a tüsszögésektől. Én ellenben állandóan ott voltam és az éppen átpotyogó csöppséget visszatuszkoltam a kerítés alatt és ez így ment minden nap, jó kis játék volt, ám az egyik nap az éppen leeső cica úgy esett talpra, hogy orra bukott és bizony elég csúnyán felsértette a nóziját, vérzett is.
Ahhoz képest ennek a kicsinek szerencséje volt, szinte ez semmiség ahhoz képest.
Fülecskéje cirógatása közben hirtelen hanyatt vágja magát és vadászni kezd az ujjaimra, aranyos ahogy játszik és persze, hogy mozgatom neki az ujjaim, had szórakozzon. Egy igazi kis Tigris. Ahogy a lábamhoz lapul majd elkapja a csuklóm, muszáj nevetnem. Csikiz a bajusza amúgy is. Harapása nem fáj, tehát nem kell félnem, hogy felfal a nagy dzsungel harcos. Megsimizem a pocakját, remélhetőleg csikis azon a részen, hát ha már megeszi az ujjaim akkor én is harcba szállok.

- Miú - néztem rá panaszosan, mert ezek szerint ő is látta, milyen ádáz volt az a toronymagas sárkány a vérben forgó szemével, meg a tűzokádó torkával, meg a tüskés farkával, meg a pengeéles karszerű fogakkal kirakott szájával, meg a... meg a... - Miúúú! - nyüszítettem fel rémülten a borzalmas emlékképtől, és még mélyebbre vackoltam magam a lány kezébe, ahol már biztonságban éreztem magam, sőt még a mutatóujját is elkaptam, és magamhoz ölelve reszkettem tovább, hogy a gaz szörnyeteg vajon nem fog-e többet az életemre törni, mert hát a jelenlegi megmentőm sem lehet mindig a közelben.
A nózim említésére csak még jobban elkeseredtem, mert az tényleg nagyon fájt, és biztos voltam benne, sosem fog már elmúlni, mindig sebes lesz, mindig fájni fog. Még csak hat éves vagyok, de máris egy életre szóló, elviselhetetlen kínnal járó harci sérülés lüktet az arcom kellős közepén! Annyira nem igazságos!
Újabb nyivákolással adtam tudtára gyógyíthatatlan világfájdalmamat, fejemet leejtve, bágyadtan hagyva, hogy szanaszét csikizze a füleimet. Aztán kicsit megrebbentettem az egyiket. Aztán odakaptam a mancsommal. Aztán a hátamra vetettem magam, és vidáman kezdtem felfelé kapkodva vadászni az ujjaira. Milyen jópofa! Sok-sok vékony, fürgén táncoló ujj. Mind az enyém! Úgyis elkapom őket! Talpra ugorva a lábához lapulva toporogtam egy kicsit helyben, majd elrugaszkodva a csuklójára ugrottam, és magamhoz szorítottam a kezét (hacsak nem akadályozott meg benne). Diadalittasan kaptam el a fogaimmal a hüvelykujját, de nem haraptam rá, inkább csak megtámasztottam. Hogy ő is biztos legyen benne, hogy nem akarom bántani, gyorsan adtam neki néhány cica-puszit, aztán megint elkaptam a zsákmányomat, nehogy lába kéljen. A farkincámat közben vadul csóváltam, és a dorombolást is elfelejtettem abbahagyni. Néha a mellettünk ülő nénire néztem, némiképp irigyen, nehogy el akarja venni a játékomat, mert most én játszom vele. Én találtam, vagyis az enyém. Ő keressen magának másikat! A nénit azonban úgy tűnt sokkal inkább lekötötte az üres megálló bámulása, mint a játék.

Megsimogatom a kis bolyhost utána pedig rögtön rátérek a lényegre. Ha már játszani szeretne én pedig nem szeretnék unatkozni akkor miért ne vegyíthetnénk a kettőt? Nagyon mókás ahogy a kis cicus rohan a kő után és úgy pofozza mintha valami ellenség volna. Egyre messzebb repítem a kavicsot és egyre érdekesebb trükköket írok le vele a földön és a levegőben is. Nem messze a kavicstól és a kis tigristől megjelenik egy zöld gyík, egy apró kis sárkány. Nekem apró, de a cicához mérve már nagyobbnak tűnik. Mindig is szerettem a hüllőket, nem tudom honnan jön ez, de kicsi koromban volt is egy kaméleonom. Cami volt a neve, de sose váltott színt, mindig az unalmas zöld ruhájában díszelgett, egy nap meguntam, hogy mindig zöld így kiraktam az udvaron a fűbe és mivel zöld volt szem elől tévesztettem és azóta se akadtam a nyomára. Persze azóta nem próbálkoztam újabb kaméleonnal, egyszeri és utolsó alkalomnak számított. Csak nézem a zöld gyíkocskát és arra eszmélek fel, hogy a kis cica lélekszakadva rohan vissza hozzám. Csak nem megijedt a gyíktól? Egyem meg, olyan kis aranyos. Apró termete miatt képtelen a térdemre ugrani így lenyúlok érte és felveszem. Megcirógatom a kis fülecskéjét.
-Csak nem megijesztett az a csúnya gyík cicusom? - Mondom neki a leg mézes mázosabb hangon és közben simogatom. A kavicsról teljesen megfeledkezem. A cica nyávogására figyelek fel.
-Csak nem ütötted meg a nózid csöppség? - Veszem a mancsát piciny orra elől. Na igen, egy cseppet lehorzsolta. De nem lesz itt semmi baj, hamar rendbe jön. A kis füleivel kezdek játszadozni. Olyan bolyhos kis szőre van. Régen szerettem volna cicát, de anya allergiás volt rá így nem lehetett. Vajon ennek a picurnak hol a gazdija? Remélem nem az öreg néni, mert akkor szegény sokat unatkozhat.

Simogatását lelkesen fogadtam, de nem sok idő volt a dorombolásra, hiszen a kavics megint szökni készült, azt pedig én nem hagyhattam. A világ mindaddig nem lehetett biztonságban, amíg én, a hős Pamacs lovag el nem kapom az ádáz kavicsot, hogy aztán... megint elkapjam. Még az is lehet, hogy egy sárkánytojás! Vagy egy gonosz kísértet akar átverni minket. Esetleg egy kővé változtatott mumus! Na, mondjuk akkor nekem már nincs sok dolgom vele, de jobb biztosra menni. Ha meg tévedtem, és hiába pofozgattam, akkor sem sajnálom. Magára vessen, kellett neki annyit gonoszkodni!
És megint felröppent a kavics! Hú, ez most messze ment. Gyerünk, mielőtt meglóg! Nekilendülve vágtattam egy hirdetőoszlopig, ahova hangos koccanással esett, és már el is rugaszkodtam, hogy ráugorva ismét győzelmet arassak. Ám ekkor egy még nagyobb veszedelem jelent meg a semmiből. Egy sárkány! Kisebb volt ugyan, mint én, és nem sokkal lehetett vastagabb egy ceruzánál, de zöld volt, pikkelyes volt, és nagyon gyorsan szedte apró, görbe lábait. A levegőben kapálózva próbáltam irányt váltani, mert ki tudja, mikor jön rá a rém, hogy ő még tüzet okádni is tud, vagy lehetetlenül nagyra tátani a száját, hogy bekapjon, és megegyen. Sajnos megállíthatatlanul zuhantam a kavicsot tanulmányozó zöld csík felé, a kétségbeesett kalimpálásommal pedig csak annyit értem el, hogy elvétettem a landolást, és orra buktam. Ettől ugyan a sárkánynak is az inába szállt a bátorság, de ezzel már nem foglalkoztam. Sarkon fordulva lélekszakadva loholtam vissza a kavics-röptető lányhoz, hátha ott már nem mer bántani.
- Miú! - bújtam szorosan a lábához, mikor a sokadik próbálkozásom sem járt sikerrel, és nem tudtam felugrani az ölébe, mert túl magasan volt.
Félelmem itt már valamelyest csökkent, de ez azzal is járt, hogy rájöttem, mennyire is sajog a felhorzsolt orrom.
- Mi-miú - nyávogtam panaszosan, és összekuporodva két mancsommal szorongattam a nózimat. Reméltem, hogy a lány megérti, hogy én elhoztam volna a kavicsot neki, hiszen láthatta, hogy eddig is betartottam a játékszabályokat, de a sárkány tehet róla, ő kezdte! Nem az én hibám. Csak nem fog visszaküldeni oda. Csak nem... Ugye, nem ez volt a kedvenc kavicsa? Jaj, nagyon fáj az orrom.
- Miúúú...

Egy darabig tényleg jó szórakozás volt ahogy a kavicsot ide-oda dobáltam és közben lesben álltam, hogy senkinek se tűnjön fel a kavics érdekes és egyáltalán nem szokványos viselkedés. Apró köröket írok le vele a földön görgetve majd picit a magasba is emelem és úgy dobálom ide-oda. Néha már-már odapillantok a nénire, roppant idegesítő a mozdulatlansága. Elaludt? Vagy netalán egy kém és csak úgy tesz mintha nem venne észre semmit? Eléggé elszórakoztat a sok képtelen ötletem. De hát ha már ennyit kell várnom akkor legalább ne aludjak be az unalomtól. A kavicsom újra gurulni kezd majd egy apró cica veszi a mancsai közé a kavicsom. Annyira meglepődök a cica hirtelen feltűnésén, hogy el is felejtem mozgatni a kavicsot. Honnan került elő ez az apróság? Körülnézek, de egyedül a néni kosara tűnik a cica búvóhelyének. Majd kicsit meglepődök mikor a cicus odahozza nekem a kavicsot és lerakja a lábaim elé. És ez még mindig semmi, felágaskodott rám és nyávogni kezdett majd visszahuppant a kis seggére. Az orrával még egyszer meglökte a kavicsot. Azt hiszem játszani akar. Egy picit mulattat a produkciója. nagyon helyes kis jószág.
-Játszani szeretnél cicus? - lenyúlok és megsimizem a buksiját. Puha fényes kis szőre van. A kavicsot pedig újra mozgatni kezdem. Azt hiszem mégse kell unalmasan végig ülnöm ezt az időt míg jön a busz. Fel és le dobálom az apró követ. Engem is jobban szórakoztat a dolog, hogy nem egyedül csak magamnak csinálom.

Nem tudtam, hogy kerültem oda. Csak arra emlékszem, hogy egy néni rengeteg finomságot vitt a kosarába, úgyhogy nem volt kérdéses, hova fogom befészkelni magam. Így az ebédem is megvolt, s kényelmesen el is tudtam valahol fészkelődni, hogy békésen kialudjam magam. Mikor felébredtem, máris sokkal nagyobb volt a zaj, mint az imént abban a kis utcában, ahol kiszúrtam magamnak ezt a batyut taxinak. Észrevétlenül előóvakodtam a szabadba, majd egy ásítással összekötött nyújtózkodást követően körbenéztem. Buszok. Rengeteg sok buszt láttam magam körül, de mivel fogalmam sem volt, mióta aludtam, azt sem tudhattam, hogy a néni busszal jött idáig is, vagy alig tettünk meg két sarkot. De nem is számított. Itt még egész biztosan nem kerestem a papát, és hátha...
Juuuuuuuuuuuuuuuuuuj!
A mozgó faleveleket sajnos későn vettem észre, de szinte azonnal megmozdult egy kavics is. Ezen azért egy kicsit csodálkoztam, mert ehhez már elég erős szélnek kellett volna tombolnia, de hát biztosan egy láthatatlan kobold fújkálta, és attól gurult ide-oda. Ezt már nem tévesztettem szem elől. A földre lapulva figyeltem egy rövid ideig, majd hirtelen kilőttem, és rávetettem magam. A vadászat sikeres volt. Elkaptam. A zsákmány a mancsaim között volt, hiába mocorgott, én akkor is legyőztem.
Na! Most miért nem mozog? Párszor még megpofoztam, hátha legalább arra reagál, és tovább játszik velem, mert így elég unalmas volt az egyoldalú vadászat, de csak nem történt semmi. Felnézve a nénin kívül egy fiatal lányt pillantottam meg. Életvidámabbnak tűnt a néninél, úgyhogy inkább az ő lábaihoz vittem oda a kavicsot a számban tartva. Miután halk koccanással leejtettem a földre, a lány lábának támasztva a mellső két mancsomat felágaskodtam, hangosan rányávogtam, majd visszahuppanva meredten bámulni kezdtem a kavicsot, miután a biztonság kedvéért még közelebb toltam hozzá az orrommal, és megint meglöktem a mancsommal, hogy értse, mit szeretnék. Most kapsz tőlem, kavics!

Kisebb kiruccanásom után szeretnék hazatérni, de szerencsés mivoltomnak köszönhetően lekéstem a buszt és most csak két órával később jön a következő. Mérgesen és csalódottan lehuppanok az egyik padra és nézem a buszokat amelyek még véletlenül sem arra tartanak amerre én szeretnék menni. Na ilyenkor lenne jó egy olyan képesség amivel haza érnék egy pillanat alatt. Gabriel ezen a téren nagyon szerencsés, csak elég maga elé képzelnie a jó puha szobaágyát és már rajta is van. Teleportálni akarok! Unalmamban a pályaudvaron heverő apró tölgyleveleket kezdem el forgatni körbe-körbe. Mivel a szél játéka is lehet ezért nem tűnik fel a néninek aki nem messze ül tőlem. Lassan kezd untatni ez a bűvésztrükk is és áttérek egy apró kavicsra és gurigatni kezdem. Úgy látszik a nénike vagy vaksi vagy éppen alvó állapotba állította magát. Mindegy. Fogalmam sincs, hogy fogom elütni azt a két órát míg itt kell várnom. Az, hogy gyalog elinduljak szinte lehetetlen mivel elég messze van a suli. Holnap hajnalra se érnék vissza. Dühösen fújtatok mint egy megvadult bika. A legrosszabb dolgok egyike az unalom. Szerintem nincs olyan ember aki életében nem unatkozott még legalább egy órát vagy egy felet. Én az unatkozás bajnoka vagyok. Képes vagyok egy perc tétlenség után nyavalyogni, hogy halálra unom magam. Ez a két óra olyan lesz mintha napokig itt kellene várnom. Újabb szórakoztatásom az lett, hogy le és fel kezdtem csúszkálni a padon amire már a nénike is felfigyelt. Khm. A gyanús elemekre rá se hederít,d e ha egy majdnem felnőtt lány elkezd óvodásként viselkedni, na az már fel kelti a figyelmét, érthetetlen.

Nem bírtam ki nevetés nélkül ezt az ambivalens kijelentést. Hiába a fantáziámmal semmi baj nem volt.
- Nos, legközelebb majd felkészültem jövök az órájára, Tanár Úr!- Moslyogtam Gregory-ra, aztán összehúztam magamon a kabátomat, feltettem a táskámat is a helyére. Mikor elvette a névjegykártyámat éreztem, hogy egy papírlapot csúsztat oda nekem. Felvontam egyik szemöldökömet, majd egy kérdés nélkül zsebbre vágtam, mitán kezet csókolt. Naaaagyon közel voltam ahhoz, hogy menten elolvadjak. Még sose csókolt senki kezet nekem és ez nagyon furcsa volt, de különleges is és megmagyarázhatatlan okok miatt el is pirultam egy kicsit.
- Na, akkor remélem hamarosan látlak! Minden jót Gregie!- Intettem hatalmas mosollyal az arcomon, majd lassú léptekkel elindultam az ajtó felé, ám mielőtt kiléptem volna rajta még visszaintettem, csak azután vágtam bele ismét a mindennapi teendőimbe. Betegek, pihenés, betegek, pihenés....

//Köszönöm a játékot Gregie Mackó :* //