Claire & Arthur

First topic message reminder :

Siettem, rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam. Rettentően megerőltető volt Claire-t hurcolnom az egész út során, de kicsit sem sajnáltam. Elfogadta. Elfogadott engem, és tudta, hogy segíteni akartam, és akarok. És akarok is, hiszen most is segítek neki. Úgy éreztem, a tüdőmet már az úton vonszoltam, miközben nagy nehezen elértem a Birtokra. Este volt, sötét, és a legtöbb ember már nyilván aludt. Nem tudtam, hogy van-e bármilyen különlegesebb éjjeli őrsége, vagy megfigyelőrendszere, illetve azt sem, hogy ellenségesnek jelölt volna minket, vagy sem, de mindenesetre nem vettem észre semmiféle riadó megszólalását. Talán észlelt minket a rendszer, talán nem is volt semmilyen rendszer, hiszen annak idején... az az tegnap én is be tudtam törni a birtokra, és csak akkor vettek észre, amikor már megtaláltam Angelát, a hugcskámat.
Gyorsan bevágódtam a főbejáraton, annak ajtaját becsaptam, és az alsó szintek felé rohantam. Megkérdezgettem már a hugocskámtól, hogy mi, merre, hány méter, hiszen meg kellett ismernem a terepet, és magam is végeztem felderítéseket. Ha ez az iskola valóban csak egy egyszerű iskola, hát most segíteniük kell, nélkülözés és visszabeszélés nélkül!
Végre megláttam a kis vörös keresztet, és berontottam a terembe, majd figyelmen kívül hagyva környezetemet, gyöngéden lefeketettem Claire-t az egyik ágyra.
Annyira kis apró, törékenyke teste volt... hófehér bőre most olyanná változtatta, mintha egy holttestet cipeltem volna át egész Noth Salem-en. De volt pulzusa... gondolom... lélegezni biztos, hogy lélegezni láttam, tehát nem lehetett túlságosan rosszul. Ahogy meghallhattam, hogy még vesz levegőt, vele együtt sóhajtottam, és elpirulván remegő kezeimmel elsimítottam haját szemeiről, és a könnycseppeket, amelyek félig megfagyva még mindig ott virítottak arcán. Mindenhol elkezdett esni a hó... habár itt a Birtokon nem igazán láttam havat, Noth Salemben holnap már hógolyózni fognak a gyerekek, és várakat építenek majd.
Én sohasem értettem meg a hó lényegét ugyanolyan volt számomra, mint az a hideg víz... amiben elmerültem... és hiába nyújtottam ki a kezemet... én... nekem soha nem adatottak barátok, akivel hógolyózhattam, akivel hóvárat építettem, habár... gondolom, nem is lehetett benne semmi vicces... Csak egy fehér rengeteg, amely megolvadva majd elönt mindent, és mindenki megfulladhat benne... a tél nekem mindig is csak fagy volt, és halál...
De ne ez érdekeljen engem, hiszen ott volt Claire... vigyáznom kellett rá, most, hogy elfogadott engem, semmiképp sem szabad magára hagynom, semmiben!

Siettem, rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam. Rettentően megerőltető volt Claire-t hurcolnom az egész út során, de kicsit sem sajnáltam. Elfogadta. Elfogadott engem, és tudta, hogy segíteni akartam, és akarok. És akarok is, hiszen most is segítek neki. Úgy éreztem, a tüdőmet már az úton vonszoltam, miközben nagy nehezen elértem a Birtokra. Este volt, sötét, és a legtöbb ember már nyilván aludt. Nem tudtam, hogy van-e bármilyen különlegesebb éjjeli őrsége, vagy megfigyelőrendszere, illetve azt sem, hogy ellenségesnek jelölt volna minket, vagy sem, de mindenesetre nem vettem észre semmiféle riadó megszólalását. Talán észlelt minket a rendszer, talán nem is volt semmilyen rendszer, hiszen annak idején... az az tegnap én is be tudtam törni a birtokra, és csak akkor vettek észre, amikor már megtaláltam Angelát, a hugcskámat.
Gyorsan bevágódtam a főbejáraton, annak ajtaját becsaptam, és az alsó szintek felé rohantam. Megkérdezgettem már a hugocskámtól, hogy mi, merre, hány méter, hiszen meg kellett ismernem a terepet, és magam is végeztem felderítéseket. Ha ez az iskola valóban csak egy egyszerű iskola, hát most segíteniük kell, nélkülözés és visszabeszélés nélkül!
Végre megláttam a kis vörös keresztet, és berontottam a terembe, majd figyelmen kívül hagyva környezetemet, gyöngéden lefeketettem Claire-t az egyik ágyra.
Annyira kis apró, törékenyke teste volt... hófehér bőre most olyanná változtatta, mintha egy holttestet cipeltem volna át egész Noth Salem-en. De volt pulzusa... gondolom... lélegezni biztos, hogy lélegezni láttam, tehát nem lehetett túlságosan rosszul. Ahogy meghallhattam, hogy még vesz levegőt, vele együtt sóhajtottam, és elpirulván remegő kezeimmel elsimítottam haját szemeiről, és a könnycseppeket, amelyek félig megfagyva még mindig ott virítottak arcán. Mindenhol elkezdett esni a hó... habár itt a Birtokon nem igazán láttam havat, Noth Salemben holnap már hógolyózni fognak a gyerekek, és várakat építenek majd.
Én sohasem értettem meg a hó lényegét ugyanolyan volt számomra, mint az a hideg víz... amiben elmerültem... és hiába nyújtottam ki a kezemet... én... nekem soha nem adatottak barátok, akivel hógolyózhattam, akivel hóvárat építettem, habár... gondolom, nem is lehetett benne semmi vicces... Csak egy fehér rengeteg, amely megolvadva majd elönt mindent, és mindenki megfulladhat benne... a tél nekem mindig is csak fagy volt, és halál...
De ne ez érdekeljen engem, hiszen ott volt Claire... vigyáznom kellett rá, most, hogy elfogadott engem, semmiképp sem szabad magára hagynom, semmiben!