Jill & Simon - Beköltözés

Simon & Jill

- Erre most nem vársz tényleg választ igaz? - nem azt mondom, hogy én jobb vagyok nála és a mosolyomból láthatja, hogy azért már nem hiszem, hogy annyira keresné a bajt, mint mondjuk régen. Azért akkoriban eléggé más volt minden, még ha csak pár hete is volt a dolog, de már remélhetőleg nem keveredne össze olyan alakokkal, akik miatt nem épp kellemes vége lett neki sem és nekem sem. Még mindig meg van az oldalamon az a szép kis heg, amit neki kellett rendbe tennie, és nem szívesen emlékszem rá vissza, hogyan operáltam ki belőle azt a golyót. Nem azt mondom... akkor eléggé utáltam ahhoz, hogy megtegyem igazából, de nem mondom, hogy élveztem. Attól még iszonyatosan gusztustalan volt, valami eszméletlen módon. - Hát jó, akkor majd a tiéd a konyha, én pedig... megkeresem a legközelebbi varrodát és oda hordom a cuccainkat. - nevetem el magamat a végén. Jó nem, maximum ha bonyolult az ügy, de talán megpróbálhatom megtanulni. Mégis csak most valami érett és felnőtt kapcsolatot próbálunk meg elkezdeni, ehhez gondolom hozzátartozik az is, hogy megtanuljak varrni, vagy akár főzni, csak az a lényeg gondolom, hogy felosszuk a feladatokat. Rendes szülői példa mondjuk nincs előttem, előtte sem, szóval... erre nekünk kell majd rájönni.
- Azt hiszem igen, határozottan jó irányba tartunk és reméljük, hogy innentől majd még inkább kijövünk egymással. - mert eddig volt épp elég hullámvölgy, és több volt a völgy, mint a hullám, az egymás marása és ölése és igen én hibáztam a nagyobbat, de ő sem indított jól évekkel ezelőtt, de... azt hiszem ennek az egész költözésnek pont az a lényege, hogy minden rosszat, minden sérelmet és fájdalmat megpróbáljunk elfelejteni, továbblépni és új életet kezdeni. Olyat, amiben teljesen függetlenítjük magunkat azoktól a rossz dolgoktól, amik történtek. Én mindenképpen ezt szeretném, és ha nem is megy majd tökéletesen, de... igyekezni fogok.
- Nem voltál, de egyikünk sem tökéletes, de majd innentől törekedni fogunk rá, hogy tökéletessé váljunk egymás számára. - nem volt úriember, és én sem épp valami jól nevelt kisasszonnyá váltam, még ha ez miatta is történt így, de így történt és már teljesen felesleges gondolkodni rajta, vagy rágni magunkat. Ami megtörtént megtörtént, most már előre kell nézni és ha a következő percekre tekintek előre, akkor tuti, hogy jól fogjuk érezni magunkat, hiszen neki is épp elég gyakorlata van és én is elég tapasztalt vagyok, hogy... elég ügyesen kényeztessük egymást. Azt hiszem nem is csoda, ha nem tart ez most olyan fenemód sokáig, de nem is lehet, hiszen jön a pizza, nem húzhatjuk azért annyira, meg egyébként is már kellően sokat vártunk.
- Igen... meg... nagyon is. - nehéz most szavakat formálni, nehéz most bármit is mondani, mert még csak megmoccanni se megy valami könnyen őszintén szólva. Le kéne másznom róla, de nehéz rávenni magam, mert jó érzés így meztelenül itt lenni vele, jó érzés érezni őt ennyire közel. Óvatosan hajolok hozzá, hogy lassan megcsókoljam, amit aztán a csengő szakít félbe. Halkan sóhajtok csak egyet és most már tényleg ráveszem magam, hogy felálljak. - Sosem utáltam még ennyire a pizza érkezését, pedig éhen halok. - a gyomrom még nem korog vészesen, de kellően éhes vagyok már. - Átveszed? Neked gyorsabb átöltözni, én meg mondjuk megvárlak az ágyban. - és eszem ágában sincs túlságosan felöltözni, maximum ha hűvösnek érzem majd a levegőt, akkor szépen magamra húzom a takarót, de eltűnök a hálóban, hogy a pizzás fiú még véletlenül se lásson meg olyasmit, amit nem kéne.

+18

Jill & Simon

- Úgy ismersz, mint aki keresi bajt? – erre inkább ne válaszoljon, mert hát végül is miattam lőtték meg nem? Nekem kellett ezért kiszednem belőle a golyót, bár az már csak részletkérdés, hogy utána neki is muszáj volt belőlem, de… szóval igen, mondhatni, hogy a baj árnyékként követ engem, akárhova megyek. – Na szép… én tudok főzni, de a varrás… azt már csak elvből sem. – rázom meg a fejemet mosolyogva. Tudok főzni, kifizetődő volt azért az olaszországi életem, de… varrni? Nem, varrni a nagyanyám varrt, akit meg rühelltem világ életemben, mert folyton csak kritizálni tudott, de mindegy, halottról vagy jót, vagy semmit, igaz? Na én ennek ellenére is tudnám ócsárolni. – Vagy pont, hogy a legjobb irányba haladunk, igaz? – miért is lenne ez a nem jó irány? Csak nézőpont kérdése, igaz? Én pedig szívesen látnám őt újra a ruhái nélkül, csak ezúttal…. nem csak zuhanyoznánk, mint a múltkor. Ezúttal kicsit – sokkal – többet is tennénk. – Jó, akkor mondjuk, hogy… nagyjából kijöttünk azért eddig is. – mondanám, hogy az esetek 30%-ban, de csak vicc lenne persze, bár talán kicsit igaz is lenne, mert abszurd módon sokat kellett vitatkozni egymással, de… azt hiszem azért valahogy csak sikerült egyenesbe érni, még ha a vége féle jól el is rontott mindent.
- Ez túlzottan is jól hangzik. – túlzottan is, hogy ne próbáljuk, ki igaz? Nem szeretem, ha egy nő csendes, mégis miért kéne neki annak lennie? Nem titkolni kell a szexet, ez is csak szükséglet, és ha valaki megteheti, hogy fingik egy nagyot a wc-n…miért ne lehetne hangos szex közben?
- Igen, tudom, de… azért nem voltam valami… úriember. – mosolygok rá, bár kissé azért fájdalmas mosoly ez. Tudom, hogy jól néztem ki, azt is tudom, hogy most jól nézek ki, de azért régen elég sok mindent tettem, ott van az, amit mondjuk Jill-lel, szóval… nem hinném, hogy a kamasz énemre annyira büszke lennék. A szavait hallva inkább csak magamban mosolyodom el, és folytatom, amit elkezdtem, elvégre amiben jó vagy azt soha ne csináld rövid ideig, igaz? Legalábbis erre a helyzetre most ez igaz, én pedig csak örülni tudok annak, ha látom az arcán, hogy élvezi is a dolgot, viszont mikor gyorsít a mozgásán visszadőlök a kanapéra és csak hangosan zihálok és nyögök, ahogy mozog rajtam és bár tartom magam, sokáig nem tudom és egy hangos nyögéssel engedem el magam. Pár másodpercig csak mosolyogva zihálok mielőtt ránéznék, hogy megszólaljak. – Erre megérte várni. – persze, kissé akadozva sikerül ezt mondani zihálás közben, de azért persze teljes mértékben igaz, imádom, ha a nő van felül és tudja, hogy mit csinál, Jill pedig…nos, nagyon értette a dolgát, nem is éppen kicsit feszültem meg benne.

18+

Simon & Jill

- Nem, más csak akkor rongálhatja, ha rossz fát tettél a tűzre, de még akkor is csak nekem van jogom hozzá igazából. - és amúgy sem vagyok egy verekedős típus egyébként. Nem fogok én nekiesni, és betámadni őt, hogy ellássam a baját, mert mondjuk nem engedte előre az ajtóban a szomszéd nénit, ettől nem kell félnie. Arra sokkal nagyobb esély van, hogy nem tudom visszafogni magamat és lepattan pár gomb az ingéről, de ez nem olyan vészes. Maximum majd megtanulok gombot varrni... vagy ő tanulja meg, neki könnyebben begyógyulnak a sebei, ha megszúrja magát próbálkozás közben. - Vagy te. - öltöm ki szórakozottan a nyelvemet rá csak azért is. A főzés, a varrás, nem leszek én tipikus nő, hogy mindent megcsináljak, majd szépen felosztjuk a házimunkát. Egyikünknek sincs olyan nagy gyakorlata benne, szóval majd együtt szépen belejövünk a mi kis normális és átlagosszerű életünkbe. - Na jó, akkor büszke vagyok a kézimunkámra, de ezzel... megint csak nem a jó irányba haladunk. - már ami a jelenlegi kívánósságomat illeti, mert ha erről beszélünk, akkor cseppet sem csökken a dolog, sőt csak még inkább érdekel az, hogy neki mondjuk milyen technikái vannak, mert tuti biztos vagyok benne, hogy állati jók és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretném őket kipróbálni minél előbb. - Végül is az esetek nagy részében, amikor nem öltük egymást mindenféle okokból... - ez is a múltunk része, és ezért tudok most mosolyogni rajta. Volt már minden, kiabálás az utcán, sört is öntöttem rá, ő is akadt ki már úgy istenesen és a legrosszabb az az egy hetes teljes mosolyszünet, amiből fogalmam sem volt, hogy kijöhetünk-e egyáltalán pozitívan, de végül sikerült és most itt vagyunk. Nem is csak pozitívan sikerült ez az egész hanem... nem hittem volna, hogy ennyire jó is lehet.
- Akkor nem lesz rám panasz, nem szeretek csendben lenni, tudni fogod, hogy mikor jó, amit csinálsz. - minden pillanatban tudni fogja, mert én jelzem azt, hogy mit érzek és hogy mi mennyire tetszik. Tisztában lesz vele, ha jó, és ha valamit máshogyan akarok, akkor nem kell félnie arról is tudni fog. Végül is ez a lényege annak, hogy megismerjük egymást, ilyen téren is meg kell tudni a másik igényeit.
- Én régen nem gondoltam magamról így, de elhiszem neked. Te meg akkor is... pont annyira voltál szívdöglesztő, mint most. - hát igen, régen is nagyon tetszett nekem, nem is kicsit, amikor még a suliba jártunk. Imádtam vele lenni a kémia órákon és amikor elhívott abba a buliba kb. a legfőbb vágyam teljesült, csak aztán nem pont úgy alakultak a dolgok, ahogyan számítottam rá. Most viszont pont úgy alakulnak, ahogyan reméltem. Végre! Nincs sok időnk, mert bármikor jöhet a pizza, de azt hiszem mindketten eléggé sokat vártunk már, hogy ezt nehéz is legyen túlságosan sokáig elhúzni. Hallhatja a már említett cseppet sem visszafogott hangjaimból is, hogy nagyon is élvezem és tuti, hogy nem fogom sokáig húzni, főleg amikor még a tuti nyelvtechnikáját is beveti. - Jól... csinálod. - suttogom a fülébe, ahogy a cimpáját harapdálom picit végig. Több most nem megy, levegőhöz kell jutnom és mellette képtelen vagyok bármi másra. Egyre gyorsabb a mozgásom, egyre intenzívebb. Erősen kapaszkodom a vállába, amíg végül még a lábamon is ökölbe nem szorulnak az ujjaim, amikor megfeszítem a hátamat. Nem állok meg, hiszen ez nem csak olyan pár másodperces gyors dolog. - Jézusom... igen... igen! - az utolsó szó már alig érthető, inkább valamiféle sikítással vegyes nyögésbe fullad, aztán már csak a zihálás marad, de persze eszem ágában sincs addig megállni, amíg ő is hasonlóképpen nem reagál.

+18

Jill & Simon

- Miért, rongálja más a ruhatáramat? – pillantok rá összevont szemöldökkel. Na igen, mert ha nem ő akkor mégis ki, Persze, a válasz erre az, hogy senki, mert csakis ő tépheti le rólam az inget, nem voltam akkor sem senkivel mikor megígértem neki, hogy nem leszek, szóval… most már végképp nem leszek mással. – Majd maximum megtanulsz varrni, hogy újra és újra széttéphesd őket. – mosolygok rá. Na jó, azért nem várom ám el tőle azt, hogy megtanuljon varrni, én se tudok, szóval neki miért is kéne akkor varrnia? Tudom, ez nem így működik, de… varrnia tényleg nem kell, ezért vannak a varrók. – Kéne? Éppen azt dicsértem, hogy milyen ügyes kézimunkád lehet… büszkének kéne lenned. – mosolyodom el a szavait hallva. Na igen, boldognak és büszkének, de persze csak viccelek, ahogy ő is ezzel a kis eljátszott sértődős arccal. A kézimunkája nélkül is remekül kijövünk, de…azzal azt hiszem csak még inkább jól fogunk kijönni. – Amúgy meg eddig is jól kijöttünk, igaz? – persze, leszámítva azt, hogy összefeküdt azzal a barommal, de… az ha még egyszer megtörténik, akkor nem csak jól nem fogunk kijönni, de nem is látjuk egymást soha többet. Féltékeny alkat vagyok, ráadásul alapjaiban véve is elég rosszul esett a dolog, hogy ez elég mély nyomott hagyjon bennem.
- Szeretem, ha egy nő hangos… - mosolyodom el, még mielőtt közelebb húznám őt magamhoz, hogy megcsókolhassam. Mindenki mást szeret az ágyban, de én szeretem ha egy nő hangos és nem fogja vissza magát, úgy sokkal élvezetesebb is az egész, át kell magát adnia az embernek a pillanatnak.
- Ilyen se volt még. – rántom meg a vállam mosolyogva. Félelmetesen aranyos… na igen, de azért inkább aranyos, mint félelmetes, mert fura,d e azért nem ijedek meg attól, hogy arra gondolok, hogy vele leszek még úgy ötven év múlva is. Szóval…azt hiszem itt több ebben inkább az aranyos dolog, semmint a félelmetes. – Régen is jól néztél ki. Csak nem hangsúlyoztad azt annyira ki, mint most. – mosolygok rá. Régen is jól nézet ki, de persze nem volt feltűnő jellem, így hát nem vettem észre, de attól még jól nézet ki nagyon is, és most is jól néz ki, most már ki is hangsúlyozza ezt.
- El is várom. – mondom neki mikor épp tudok beszélni és nem őt csókolom. Nem igazán könnyű így beszélni, és nem is annyira akarok most beszélni, csak élvezni az érintését, a csókját és… azt hiszem jogos ez, elvégre mióta várunk már erre, nem? Épp itt az ideje. Halkan nyögök fel, mikor elhelyezkedik rajtam, és ezek a nyögések csak egyre hangosabbak és gyakoriabbak lesznek ahogy elkezd mozogni, és egyre erősebben szorítok rá a fenekére is, de nem annyira, hogy az fájjon neki, csak annyira, hogy… ösztönözzem őt a még gyorsabb tempóra, amit diktál is, remekül csinálja. Kissé megemelem a testemet, hogy közelebb kerüljek hozzá, először csak a kezeim találják meg a mellét, a nyakát pedig csókokkal borítom be, egyre lejjebb és lejjebb haladva egészen a melleiig, hogy aztán a bimbóját a nyelvemmel kényeztethessem egy kicsit.

18+

Simon & Jill

Csak megrázom a fejemet és a két kezem közé fogom az arcát, hogy megcsókoljam. Nem tennék ellene semmi rosszat. Nem akarnék, eszem ágában sem lenne, hiszem mégis csak úgy fest hogy bármennyire is irreális mégis csak szeretem. Oké, akkor is így volt, amikor megtörtént a rossz része, de akkor még nem voltam biztos magamban és abban meg főleg nem, hogy ő is így érez-e egyáltalán, vagy akár csak kicsit is fontos vagyok-e neki.
- Szóval arra vágysz, hogy rongáljam a ruhatáradat? - persze csak piszkálódom, tudom hogy nem ez a lényeg. Amúgy is letépem én róla az inget, azt hiszem ez már egyértelművé vált miután az elmúlt percekben szinte minden létező témánk ugyanoda lyukadt ki. Azt hiszem ez teljes mértékben érthető, mind a ketten elég hosszú kihagyáson vagyunk túl, az életstílusunkhoz képest legalábbis mindenképpen, és kell... nagyon kell már, hogy ezen sikerüljön átlendülni. - Szóval csak a kézimunkám miatt? Ezen most meg kéne sértődnöm. - látványosan elkerekedik a szemem, de aztán persze visszatér a mosoly. Viccelek csak, ahogyan ő is. Eddig is jól kijöttünk a magunk módján. Persze azt hiszem az nem fog elmúlni, hogy időnként rendesen összekapunk. Érthető... épp elég nehéz jellemmel áldott meg a sors mindkettőnket igaz?
- Hát... felettébb hangos tudok lenni, úgyhogy a közvetlen szomszédainknak azt hiszem majd elég egyértelmű lesz, hogy mi együtt vagyunk. - mosolyodom el. Nem szoktam és nem is szeretem visszafogni magam és csendben maradni, mert az nem valami élvezetes. Jó volt már rá példa, hogy muszáj volt, de akkor se ment valami könnyen, ez viszont a saját lakásunk. Ha netán valamelyik szomszédot zavarja, majd hangosabban nézi a tv-t, netán végső soron füldugót vesz. Tuti, hogy lesz olyan, hogy más mondjuk falat fúr, vagy a gyereke rohangál a padlón egész álló nap, netán hajnalban, amikor mi aludnánk, szóval mondhatni kölcsön kenyér visszajár.
- Félelmetesen aranyos, ez ám a remek kombináció. - nevetem el magam. Hát na, én is vele akarok lenni évek múlva is, de tény és való, hogy arra gondolni, hogy együtt öregedjünk meg azért mégis csak elég félelmetesen hangzik. Az öregedés is és persze maga a tény is, hogy mindezt együtt csináljuk végig. Életemben nem volt még pár hétnél tovább tartó kapcsolatom és most... egy életről beszélünk. - Így is volt? Régen észre se vettél, ami nem meglepő. - nem voltam feltűnő, unalmas voltam és szürke, mert az apám azt akarta. Nem vett észre, ahogyan mások sem, ami épp e miatt nem olyan meglepő, de kedves tőle, hogy ilyesmit mond, még ha tudom, hogy csak kedvességből teszi.
- Ki én, minden tekintetben. - hát persze, hogy kisajátítottam és ki is fogom, mert szeretek vele lenni és nem akarom, hogy ezt más is kiélvezhesse, főleg amikor ilyen teljesítményt tud nyújtani. Persze kétség sem fért hozzá, hogy elég nagy gyakorlata van, de attól még voltak olyan apró kérdések, hogy nem lesz-e valami gond a... múlt miatt, vagy hogy olyan szempontból passzolunk-e, hiszen az sem mindig evidens. Mások az igényei mindenkinek teszem azt méretben, de egyértelműen tökéletesen illünk egymáshoz még ebben is. Én pedig nem is állítanám meg, ha nem érezném úgy, hogy azt hiszem talán engesztelésnek is tökéletes lenne, ha nem csak ő lenne, aki tesz azért, hogy a pizza előtt még mindketten baromi jól érezzük magunkat. Még így is az övé a plusz munka, amíg elérjük a kanapét, de fel sem merült bennem, hogy nem tudná esetleg megoldani. Elég erős hozzá, én pedig nem vagyok kifejezetten nehéz. Halkan sóhajtok, amikor sikerül elhelyezkedni rajta, hogy mosolyogva csókolhassam meg mielőtt lassan felvenném a tempót, hogy egyre gyorsuló mozgással mutassam meg, hogy mire is vagyok képes. Bántottam őt és azt hiszem most épp itt az ideje, hogy ezt nagyon is viszonozzam. A kezem a hajába túr, és szinte már várom azt, hogy elkalandozzon a testemen. Én figyelek most a mozgásra, úgyhogy ő fel tud fedezni, kényeztetni kicsit közben és biztos vagyok benne, hogy elég nagy tapasztalata van, hogy tökéletesen tudja, hogy mi kell egy nőnek.

+18

Jill & Simon

- Akkor jó, mert… - mert kissé kilennék. Most annyira talán nem is készültem ki durván, persze, ittam és bagóztam embertelen mértékben, de ezek rám nem igazán tudnak hatni. Abban az egy hétben jóval utálatosabb voltam mindenkivel, bár biztos volt olyan is, aki meg sem érzett belőle semmit, mert már hozzá szokott ahhoz, hogy milyen vagyok.
- Úgy értem… jobb az, ha te téped le rólam! – vigyorgok rá. Persze, hogy elég lenne pár pillantás is, hogy lekerüljön rólam az ing, vagy a póló…vagy a trikó, tökmindegy, hogy melyik van rajtam, itt a hangsúly azon van, hogy lekerül rólam, és hát le is fog. – Jól kifogunk jönni… - mosolygok rá. Nem mintha amúgy nem jönnénk ki jól, de… tudja biztosan azt, hogy miként is értettem a szavaimat. Egy dolog, hogy így kijövünk, de nekem senki ne mondja, hogy egy kapcsolatban a testiség nem számít annyit, mint bármi más. Francokat nem, nagyon is számít!
- Ez a beszéd, így már mindjárt jobban tetszik a dolog. – mosolygok rá, még mielőtt közelebb lépne. Élvezni kell az életet, és élvezni egymást, de nem azért, hogy másnak bizonyíts. Soha nem akartam senkinek sem bizonyítani, most sem akarok. Vagyis de, talán magamnak, annak aki voltam. Így is lehet élni. – Nem, csak azt akarom az orruk alá dörgölni, hogy már lefoglaltalak. Na meg, hogy egye őket az irigység. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Csak viccelek, nem akarok én senkinek sem bizonyítani, de minél előbb tudják meg a szomszédok, hogy mi a helyzet, annál nagyobb az esélye annak, hogy nem kell szétrúgnom egyik seggét sem, ha Jillre rámozdulnának.
- Csak egy kicsit, de azért aranyos. – pillantok le rá mosolyogva. Na igen, nem kell ezt azért annyira túlbonyolítani, én soha nem voltam a tervezgetős fajta, és hát azért hatvan év múlva nem akarom magam elképzelni, szeretnék fiatal maradni, Jillel szeretnék az maradni, de… vele meg is öregednék. – Így van, és így lesz. Sőt, még így is volt. – régen is jó csaj volt, nem mondom, hogy nem gondoltam arra, hogy mit tudnék vele kezdeni az ágyban, de nem akartam rámozdulni, csak túl sokat ittam, és végül…olyat tettem, amit nagyon nem kellett volna.
- Szóval kisajátítasz? Ez aranyos. – na persze ez fordítva is így van, de annyi különbséggel, hogy nekem a gondolata egyáltalán nem tetszik annak, hogy valaki őt hiányos öltözetben lássa. Nem is tudom, féltékeny alkat vagyok, és a történtek után azt hiszem, hogy érthető, ha még csak a látványban sem akarok osztozkodni senkivel.
Előbb-utóbb feljebb kapcsoltam volna, csak hát nem akarom, hogy rossz legyen neki, ha esetleg ez olyan dolgokat idéz fel benne, ami rossz… de szerencsére nem így történik, én pedig hallva a nyögéseit, csak még inkább rákapcsolok, látni szeretném azt, hogy élvezi, érezni akarom, hogy pont annyira vágyik erre, mint amennyire én is. Kissé lejjebb veszek a tempóból, mikor megcsókol, és csak nagyokat sóhajtva bólintok a szavaira, lassítva ahogy kérte, de továbbra is olyan hatásfokkal mozogva, hogy egy pillanatra se pihenjünk. Szeretem megdolgoztatni a testemet, és most minden egyes porcikám Jill után kiállt. – Megoldjuk valahogy. – mondom neki kissé zilálva, ahogy alá nyúlok és megemelem őt, hogy aztán egy pár lépés után kikössünk a kanapén. Elég nagy, nem kell attól félni, hogy esetleg nem férnénk el rajta. Sejtem, hogy mit akar, és nem is ellenkezem, szeretem ha a nő van felül, Jill pedig… ő nem csak egy nő, sokkal több annál. Segítek, hogy elhelyezkedjen rajtam, bár talán nem is kell, így is elégé kemény vagyok odalent, hogy ez gond nélkül menjen neki, és hangosan felsóhajtok mikor ismét benne vagyok. Kezeim a fenekéről a mellére kúsznak, és a testemet is megemelem, hogy először csak a nyakát csókoljam meg, onnét pedig egyre lejjebb haladva egészen a melléig.

18+

Simon & Jill

- Tudom és... sajnálom Simon, őszintén és nem lesz ilyen soha se neked, se nekem. - rázom meg a fejemet. Nem akarom őt soha többé bántani. Tudom, hogy milyen volt. Nem az ő részét, de az enyémet igen. Tudom, hogy nekem milyen érzés volt, mikor elment és az az egy hét, amíg erőt gyűjtöttem, és aztán amikor nem akart a szemembe nézni, amikor attól féltem, hogy képtelen leszek őt meggyőzni... rémes volt, de már itt vagyunk. Megoldottuk, amennyire lehetett és nem lesz baj, nem lesz többet ilyen. Szeretem, csak nem voltam benne biztos, hogy ő is így van ezzel és könnyebb volt mástól megkapni a törődést, amikor azt hittem, hogy tőle nem kaphatom meg. Tudom, hogy nem szép tőlem, de túl sok minden játszott akkor közre és nem sikerült józanul gondolkodnom. Talán valahol pont ez kellett, hogy lássam milyen elveszíteni őt és akkor már tudtam, hogy nem akarom, bármennyire is nehéz a jelleme, bármennyire is körülményesen áll hozzá a szerelemhez, az érzelmekhez.
- Nem? Szóval pár pillantás nem lenne elég, hogy ledobd az ingedet, ha azt akarom? - széles mosollyal paskolom meg a mellkasát. Oh mamám! Rémes, hogy már láttam őt, hogy milyen. Nem azt mondom, hogy a külső a legfontosabb, de azért elég sokat számít, hogy a pasim nem egy bányarém és hogy olyan test van, hogy arra a legtöbb nő megnyalná a tíz ujját és tuti biztos, hogy ennek fényében elég szép teljesítményt is nyújt az ágyban, főleg ha egyszer volt már jó néhány nője, akik tuti nem panaszkodtak. - Naná, hogy ügyes kezem van! - és nem pont tésztát tudok jól dagasztani, de remélhetőleg nem is ezt várja el tőlem. Ellenben más téren nagyon is jól bánok vele, amit majd ő is megtapasztal idővel, csak... el kell jutnunk oda.
- Jól van jogos, ok az nem kell rá, se a lépcsőházban, se máshol. - nem is tudom megállni, hogy ne lépjek közelebb, hogy azt a vad smárolást gyakoroljuk legalább egy kicsit, csak amíg újra szóhoz nem akar jutni. - Szóval máris a szomszédok orra alá dörgölnéd, hogy milyen jól tudsz bánni a nőkkel igaz? - mert hát na nem vagyok egy csendes típus és igaza van, ha a falak nem hangszigeteltek, akkor hamar rá fog jönni minden szomszéd, hogy nem tv nézéssel töltjük az időnk nagy részét. Az unalmas is lenne, és egyébként is bőven van mit pótolnunk. Mindkettőnknek jár egy kis boldogság, vagy inkább sok is.
- Tudom, félelmetes... igaz? - eddig még csak komoly kapcsolatom sem volt, még olyan sem, ami tovább tartott, mint pár nap, nem hogy olyan, ami ötven-hatvan évvel előre számolna. Tudom, hogy kissé sikerült ezzel elrugaszkodnom, de... azt hiszem mégsem érzem magamat ettől kellemetlenül, mert úgy érzem, hogy ennek így kell lennie, hogy bár elég elfuseráltan kezdtük, de mégis csak összetartozunk. Amúgy is mindketten elég elfuseráltak vagyunk, szóval pont e miatt vagyunk jó pár. - Akkor jó, remélem is, hogy így van. - van olyan, hogy egy kapcsolat kihűl, de én nem akarom ezt. Nem akarom, hogy legyen olyan, amikor már nem úgy néz rám, mint most, amikor nem akar levetkőztetni a szemével, amikor nem látom a vágyat a tekintetében.
- Túlságosan jó az, amit látok, eszem ágában sincs megosztani mással. - még az se nagyon tetszik, hogy más is lássa, de esetleg belefér, csak hogy büszke lehessek rá, hogy az enyém és nem másé. Na persze azért ne mászkáljon ki se az utcára, se az erkélyre túlságosan hiányos öltözetben, azt nem igazán érzékelném, az az egy biztos és azt el is várom, hogy ő is így legyen vele fordítva. Arra pedig már én ösztönzöm, hogy vadabb tempóra kapcsoljon. Azt hiszem érthető, hiszen finoman szólva is hiányzott ez. Ő, meg úgy általában a szex, de persze vele, így pedig csak még intenzívebb az élmény, amit érezhet, hallgat és láthat is, hiszen cseppet sem fogom magamat vissza. Erősen kapaszkodom az izmos hátába, és ahogy már említettem nem vagyok egy csendes típus. Attól sem kell tartani, hogy nem elég jó a csúszás helyzet, mert igazság szerint már az első simításaitól és csókjaitól is úgy istenesen benedvesedtem. Egyre hangosodó nyögésekkel és zihálással adom a tudtára, hogy tökéletes, amit csinál, és egy pillanatra elmosolyodom, amikor szembe kerül velem, de nem csókol meg, csak figyel... Tudom azt figyel, hogy jó-e nekem. A kezeim most a hátáról az arca két oldalára csúsznak, és a veszett tempó ellenére is egészen lassan és finoman csókolom meg őt. Kifejezetten nehéz ezt most megtenni, de mégis... igenis vártam erre a pillanatra és most nehéz betelni vele. - Lassíts... lassíts csak egy kicsit. - tökéletes, nem arról van szó, hogy nem az, de ki akarom élvezni, azt akarom, hogy sokáig tartson és én már most is úgy érzem, hogy alig bírok magammal. Csak kell pár pillanat, amíg lassú csókban forrhatok össze vele és egyszerűen csak érzem őt magamban. Le kell lassítani a szívverésemet, különben úgy érzem, hogy itt helyben szállok el. - A kanapé... el tudunk jutni... addig? - zihálok, még mindig nehéz levegőhöz jutni, de mégis úgy akarom. Úgy akarom az elsőt, hogy látom az arcát, hogy én irányítok, hogy én teszek jót vele, hogy neki elég csak élvezni, mert én voltam, aki fájdalmat okoztam neki, és ezt helyre akarom hozni. Legalább mondhatni van értelme annak a sok éves gyakorlásnak.

+18

Jill & Simon

- Jó, mert ez… szerencséd, hogy nem kell soha úgy érezned majd, mint akkor én. Nem hagyom úgy érez. – nem fogom megcsalni, eddig se tettem, igaz? Az elején nehéz, hogy ne feküdjek le senkivel, aztán ahogy megismertem őt egyre jobban úgy már annyira nem is hiányzott más nők társasága, inkább csak az övé. Aztán… jött ez. Rohadt szar volt, és még mindig az, elég csak az esetre gondolnom. Szerettem már akkor is Jillt, és mikor a szeretett nő valaki más karjaiban van az…szar, akkor is az volt, és a gondolat is az. Főleg, hogy utána még oda is hívott, mintha csak azt akarta volna, hogy lássam hogy kivirult, mennyire élvezte… idegesítő a gondolat is.
- Talán, de azért ennyire nem könnyű befűzni… - ennyire azért nem vagyok könnyű eset, de neki mondhatni plusz pontjai vannak annak fényében, hogy szeretem őt, szóval így a dolga jóval könnyebb azért, de… - A kezeiddel is biztos nagyon jól tudsz bánni. – mosolygok rá, és igen, ezt nyugodtan vegye két értelműen, mert annak szántam. Bizonyára az egész testével nagyon is jól tud bánni, ami jó, örülök neki, és azt hiszem biztos vagyok benne, hogy ahol eddig volt nálam az a léc, azt ő feljebb fogja rakni.
- Úgy mondod, mintha ok kéne, hogy a lépcsőházban vadul lesmároljalak. – húzom el a számat, ahogy megcsóválom a fejemet, de végül csak elmosolyodom. Remélem ő is tudja, hogy ez csak vicc, nem kell hozzá ok, ha nem jönne be nekem nagyon, ha nem szeretném akkor nem lennék itt. Azt szokták mondani, hogy nem számít a külső, de… számít, nagyon is számít. – A falak ugye nem hangszigeteltek? Mert akkor elég csak elég hangosan szexelni. – vigyorodom el. Na igen, remélem azért nem egy hangszigetelt dobozba költöztünk be, bár az is igaz, hogy másokat hallgatni szex közben sem egy élmény, de nem hinném, hogy rajtunk túl tesznek majd.
- Ugye tudod, hogy most vagy ötven-hatvan évvel előre gondolkodtunk? – mosolygok rá. Azért ez jelent valamit, nem? Soha senkivel nem beszéltem arról, hogy mi lesz később, sőt, még csak gondolni se gondoltam rá, mert nem voltam valami nagy tervezgetős, és most sem vagyok az, de… - Amúgy meg erősen kétlem, hogy lesz olyan pillanat, amikor ne kívánnálak. – ezt most komolyan mondom. Persze, mosolygok, de nem érezhető az rajtam, hogy esetleg viccelnék. Ugyan, szó sincs ilyesmiről, és ezt remélem ő is tudja. Ha nem kívánnám, nem lennék most itt vele, szóval… ilyeneket többet ne higgyen.
- Milyen kis önző lettél… - mosolygok rá, de azért tagadhatatlan, hogy tetszik az, amit mond, mégiscsak azt jelenti, hogy meg van elégedve azzal, amit lát, igaz? – De ez nem csak rád igaz. – én is az vagyok, tetejében ráadásul elég féltékeny alkat is, a gondolatot utálom már, hogy mással volt akkor, mikor velem kellett volna lennie, hogy önként tette… hát még ha ez újra megtörténne. Végre lekerül róla a farmer, az én kezeim pedig még mielőtt bármit is tennék, végigszánkáznak a combján, a fenekéig. Na igen, azt hiszem elég ideje… készülünk már erre. Nem kell konfetti, drága pezsgő körítésnek, elég csak ő és én, elég csak az, hogy érzem ahogy összeérünk. Nem vagyok vad, nem akarom, hogy azt higgye ezt csak magamért teszem, mert nem, szeretném, ha ő pont úgy élvezné, mint én. Egy pillanatra állok csak meg, hogy a szemébe nézek mikor a fülembe suttog, majd a kezem a fenekére csúszik, hogy ellen tartsak, ahogyan egyre gyorsabban, vadabban mozgok, most már egy kicsit sem finomkodva, amúgy is, szerintem mindenki azt szereti, ha keményen csinálják, nem? A nyakát csókolom, mikor éppen nem lihegek, vagy törik elő belőlem egy-egy sóhaj, de nem állok meg a mozgásban, elég sokáig bírom amúgy is. Annyira húzom csak hátrébb a fejemet, hogy lássam őt, nem csókolom meg egyből, csak egy-két centire van az arcom az övétől. Azt hiszem látni akarom, hogy élvezi. Régen nem láttam, nem figyeltem oda rá, most… tudni akarom, hogy így van.

18+

Simon & Jill

- Nem, nem lesz másodjára semmi, csak a jó dolgokat ismételjük, de azokat sokszor. - mosolyodom el egy kisebb fejrázás után. Hát nem, nem csinálok semmit ami neki árt, mert rettenetes volt az az egész, amin át kellett menni miattam neki és nekem is. Egyszerűen rémes és tudom, hogy neki is fájt, és hogy egyáltalán nem lehetett könnyű megbocsátania. Csak remélem, hogy tényleg maradéktalanul megtette és teszem azt a jövőben, ha netán bármin összekapnánk akkor ez majd nem valami támadási felület lesz, amivel jól belém tud rúgni. Azért attól nagyon félek, de... azt hiszem talán még jogos is lesz és így is úgyis le kell majd nyelnem, mert ami megtörtént az semmisség nem tehető, maximum elfelejthetjük egy időre.
- Miért, a pillantásommal nem tudnálak befűzni? - rosszalló pillantás, de persze csak cukkolom vele. Nem hiszem, hogy ne tudnám levenni a lábáról, ha igazán akarnám. Sőt megtehettem volna már eddig is, meg is tenném, csak hát... van bennem az a kis gát. Nem is tudom, én tettem rosszat ellene és a tetejében ő volt az, aki már visszautasított, ami persze teljesen jogos volt és kedves lépés is tőle, de attól még megtörtént és... nem is tudom, azt hiszem jobb ha megvárom, amíg úgy dönt, hogy már megértünk arra, hogy tényleg be akarjam fűzni, vagy legyen értelme. Nem rohanunk, csak... egy kicsit néha úgy érzem, lehetnénk gyorsabbak.
- Szóval minden nap heves smárolás a lépcsőházban, hogy mindenki tudja mi a helyzet. Hát jó... néha még az ajtót is nyitva felejthetjük egy kicsit, ha a szomszéd srácok, csajok épp figyelnek. - nevetem el magam. Jó persze, nem komoly ez, de azért néha egy kicsit mégis csak megehetjük, hogy megvillantjuk összetartozunk és ezt még véletlenül se próbálja meg senki se szétrobbantani, mert nem fog neki sikerül, mert nem fogjuk hagyni és kész.
- Hát a perverz öregek menők, belőlük nem halt ki a szenvedély, szóval... legyünk azok. - engem nem zavarna és egyébként is, ha valakit szeretsz akkor nem szabad, hogy kihaljon belőled, hogy mennyire vonzódsz hozzá és mennyire vagy oda érte nem igaz? Én legalábbis így vagyok vele és akkor igenis öreg korunkban is ugyanúgy mehet majd minden. Persze tudom nehéz esetek vagyunk, nem kéne már egyből arra gondolni, hogy mi lesz majd, amikor idősek leszünk, de... remélem, hogy együtt érjük majd meg. - Reméltem, hogy nem csak megérzés. - tudom, hogy nem. Tudja, hogy szeretem. Ha nem így lenne, akkor nem szenvedtem volna annyira meg azzal, hogy vele akarjak lenni, nem könyörögtem volna már szinte neki, hogy bocsásson meg. Elég kemény menet volt, de nem is volt kérdés, hogy meg teszem, mert nem akartam elveszíteni. Rettenetes volt, hogy nem lehettünk együtt, még rosszabb volt látni, ahogy elmegy és ezt nem bírnám ki még egyszer. És most nem is kell, még csak gondolni sem ilyesmire, és naná, hogy nem akarok én most kipakolni. Az ő ötlete sokkal jobban tetszik, hogy avassuk fel a konyhát.
- Nem is... nem érinthet téged más. - így is sokan megtették előttem már, de nem akarom, hogy más megtegye. Azt... nem élném túl. Tudom, hogy nem szép dolog tőlem, hiszen én megtettem vele, de ha fordítva megtörténne én... nem tudom, hogy túl tudnék-e lépni rajta. Azt hiszem még mindig azért kettőnk közül én vagyok a gyengébb lelki világgal megáldva. Ha akár véletlenül is más ágyában kötne ki, az a kevéske önbizalmam is a béka hátsója alá kerülne egy pillanat alatt. Azért mégis csak olyan teste van, amit nem akarok megosztani senki mással sem. Engedem, hogy bátran pakolásszon, amíg le nem kerül rólam is a farmer. A nyakát csókolom, amikor az ő övét is kioldom végre, hogy ne legyen már semmi akadály. Egy mozdulattal dobom le a melltartómat is a földre, hogy aztán már egy csókban összeforrva halkan nyögjek az ajkai közé, amikor egyesülünk. Rá figyelek, csak és egyedül rá, és nem érzek semmi rosszat. Nem is akarok most sietni, nem csak azért, mert félek a rossz emlékektől, egyszerűen csak... ez mégis csak úgy érzem, hogy különleges és épp e miatt fontos is, hogy ne zavarjuk le pár perc alatt, főleg, hogy akárhogy is nézzük, de mindketten már elég rendesen ki vagyunk éhezve. Kapaszkodok a nyakába, és percek múlva hajolok csak közelebb a füléhez. - Keményebben... nem... nem kell visszafognod magad. - mert jó, mert élvezem és nem érzek semmi rosszat, ezt nagyon jól érezheti abból, ahogy kapaszkodom belé, ahogyan egyre hevesebben zihálok és gyakoribbá válnak a nyögéseim is. Élvezem, ehhez kétség sem fér és nem kúszik be a fejembe egyetlen rossz emlék sem, amitől annyira tartottunk.

Jill & Simon

- Akkor jó, mert… másodjára én… csak ne legyen másodjára oké? Próbáljuk ezt meg ne elcseszni. – nem csak ő, hanem én is megpróbálom. Az a baj, hogy nekem már most elsőre is elégé… hát megbocsátani is elég fájdalmas volt. Nehéz úgy megbocsátani, hogy szeretsz valakit, közben féltékeny alkat is vagy, ő pedig okot ad arra, hogy a világon mindennél jobban haragudj rá. Másodjára erősen kétlem, hogy ezt újra megtudnám tenni, az a baj, hogy híresen konok és büszke vagyok, már pedig elég szar az, mikor egy férfi nem tudja megadni azt egy nőnek, amit akar, és ezért más adja meg helyette. Még most is rohadtul zavar.
- Szóval már a pillantásoddal akarsz befűzni? – rosszallóan megcsóválom a fejemet, mintha ez olyan nagyon rossz dolog lenne, de végül csak elmosolyodom. Már hogy is lenne az? Ez egy nagyon jó dolog, örülök annak, ha tetszem neki, és még jobban annak, hogy ő is nekem. – Köszönöm, ez így… tesz jót a lelkibékémnek. – főleg azután, hogy együtt volt azzal a fickóval. Sokkal jobb érzés az, ha én koptatom le azt, aki őt kinézi magának, és meg is van most már beszélve az, hogy én is fogom. Jó ez mindkettőnknek, igaz? Hadd érezzem magam férfinak újra a történtek után. – Ez az ötlet nagyon tetszik, mit szólnál, ha… nagyjából mindennapra beiktatnánk? – vigyorgok rá. Jó, azért nem kell ám túlzásokba esni, a lényeg, hogy azért lássák az emberek, hogy velem van, és elkerüljük így az olyan dolgokat, mint ami történt azzal a fickóval is, mikor a házában voltam. Ház…lószart, palota.
- Azok legyünk? – kérdezek vissza mosolyogva. Azért én inkább lennék az, mert nem is tudom, valahogy szerintem egy kapcsolatba fontos kell legyen a testiség, szép dolog a másik lelkének irgalmatlan szeretete, de én úgy vagyok vele, hogy a testiség is épp olyan fontos. Ezért is hazugság, hogy a külső nem számít. – Volt egy halovány megérzésem… - rántom meg a vállamat, de láthatja rajtam, hogy csak viccelek, és egyáltalán nem gondolom ezt komolyan. Persze, hogy tudom, ha nem így lenne akkor most nem lenne itt ő sem, ahogy én is mondtam. Ha nem akarnék semmit, nem itt lennék, hanem North Salem-ben.
A szavaira csak bólintok egyet. Legyen is így, ne higgye azt, hogy nem kívánom őt, mert mégis ki ne kívánná? Lehet, hogy nem mondom mindig, de attól függetlenül még igenis akarom őt, néhány ki nem mondott szó miatt nem fog ez mind megváltozni, ahogy én sem. Ilyen könnyen semmi nem változik.
- Egy kicsit még várhat. – mosolygok rá, még mielőtt megcsókolnám. Az a kipakolás most aztán tényleg nem olyan fontos, hogy ezt miatta háttérbe szorítsuk. Szeretem őt csókolni, szeretem érinteni, és még inkább szeretem, ha az ő érintését érzem magamon. Nem is ellenkezek, hogy lekerüljön rólam az a póló, minél kevesebb a ruha, annál jobb, nem igaz? – Szerencsére nem kell. – mosolyodom el a szavai hallatán, és kezeim közben a combjára kúsznak, elidőzve egy kicsit ott, míg én kiélvezem a csókját, és amint kioldta az övemet, én is leszedem róla a farmert. Csak egy kicsit emelem őt meg a pulton, hogy könnyebben fogást találjak rajta, és mondhatni már gyakorlott mozdulattal tudom, hogy hova tegyem. Nem vagyok az a lassú tempót kedvelő típus, mégis ezt teszem most, nem akarom, hogy… olyan emlékek törjenek belő, amikre én nem emlékszem. Annyira akarok finom lenni, amennyire azt ő akarja, de… tudnom kell ehhez, hogy meddig mehetek el.

Simon & Jill

- Tudom, azt... én sem akarom. - rázom meg a fejemet, egészen hevesen. Nem, az rémes volt, amikor hátat fordított nekem és egyszerűen csak elment. Az... az komolyan elviselhetetlen volt számomra. Akkor fogtam fel, hogy mit is csinálok, hogy az amit érzek az nem olyasmi, ami nem számít és figyelmen kívül lehet hagyni. Inkább csak talán sértett voltam, hogy nem mutatta, hogy fontos vagyok neki, és féltem és túl zavaros volt akkor minden, de... már nem az, és akár mi is lenne soha nem tennék vele rosszat. Akkor sem, ha ennek komoly következményei lennének, mert ha valakit szeretsz, akkor inkább vállalod érte a fájdalmat is, de nem fogsz te okozni neki. Én pedig ezt tettem, és ez igenis baromi nagy hiába volt. Ha nem bocsátott volna meg... nem is tudom, hogy mit csinálok.
- Tudod néha többet mond egy pillantás, mint a szavak. - tudok én úgy nézni, hogy akkor se tudja visszafogni magát. Persze nem akarunk kapkodni, de azt hiszem már eljutottunk arra a pontra, hogy nem számít kapkodásnak az, ha együtt vagyunk. Talán lesznek nehézségek, talán nem megy majd minden könnyen, de akkor is meg kell próbálni, mert másképp nem biztos, hogy ez az egész működhet. - Szóval pasi dolog. Hát jó, akkor ha valaki utánam koslat, akkor te láthatod el a baját. - mosolyodom el. Igen, megengedem neki, ha ez kell a büszkeségéhez. Én is letudok koptatni bárkit, de megértem, hogy neki jobb érzés az, ha ő koptat le rólam másokat, nem is fogok ellenkezni. Ne nem mintha érdekelne, hogy ki néz meg magának, engem csak az érdekel, hogy ő megnézzen magának. - A tudtukra is adom szívesen, de persze lássák is. Majd pár heves smárolást levágunk a lépcsőházban és akkor mindenkinek egyértelmű lesz, hogy mi van. - huncut kacsintás, ez ide most pont belefér, sőt pont ide illik. Amúgy meg én nem vagyok az a túlságosan visszafogott típus, aki ne csinálna ilyesmit nyilvánosan. Jó persze azért nem kell túlzásba vinni, de egy kicsit, hogy megmutassuk mi is van, arra pont jó.
- Szóval mi is perverz öregek leszünk? - vigyorodom el. Jó igaza van, lehet hogy az öreg nénik azt fogják nézni majd, hogy milyen a teste és arra csorgatják majd a nyálukat. Nem is lepne meg annyira, miért ne? Azért elég jól néz ki ahhoz, hogy megtegyék, meg amúgy is az öreg néniknek is lehetnek vágyaik, attól hogy öregek. Én sem akarom ezt elveszíteni és teszem azt pár tíz év múlva már nem fordítani elég figyelmet olyasmire, mint mondjuk a testiség. - Azt sejtettem és... nagyon szeretlek, tudod ugye? - és ez még nem kifejezés. Totál odavagyok érte. Az az egy hét, amit külön töltöttünk, amíg szenvedtem, aztán a könyörgés, amíg végre hajlandó volt nem úgy nézni rám, minta véres rongyra, durván kínzással ért fel, mint az, amit az a nő csinált velem. Nem meséltem el neki a részleteket, de nem is biztos, hogy kell. Az a lényeg, hogy már tudom, hogy ő egyszerűen mindennél többet jelent, nem érdekel, hogy mi a következménye annak, hogy vele vagyok.
- Tudom, és nagyon igyekszem nem folyton elbizonytalanodni. - nehezen megy, csak hát na egyikünk se kifejezetten jó lelki állapottal rendelkezik. Kéne fejlődni és biztosan fogunk is. Majd szépen jobban bízunk egymásban, csak talán egy kis idő kell még. És akkor majd én se fogok buta kérdéseket feltenni neki amikkel csak kiborítom, hiszen még véletlenül sem az a szándékom ezzel. Igen azt hiszem néha jobban át kéne gondolnom, hogy mit mondok, vagy kérdezek és akkor nem lesz gond. A szavaira csak megrántom a vállamat. Végül is igen ez New York, de gondolom ez nem olyan környék, ahol minden sarok van egy kínai, meg hát gondolom, ha túl sok lenne egymás hegyén-hátán, akkor úgyis lenne olyan, ami végül becsődöl, mert annyit nem esznek az emberek.
- Szóval a kipakolás nem sürgős. - nem tudom letörölni a mosolyt az arcomról, és eszem ágában sincs tenni ellene, hogy megcsókoljon. Az első pillanatban csak incselkedően nem teszek semmit, nem viszonozom, de sokáig nem bírom persze. Tudom, hogy váltottunk már pár csókot, de attól még imádom ezt, imádok vele lenni, imádom, ahogy csókol, ahogy szeret és... igazából csak ennyi kell, hogy ne legyek bizonytalan. - Mit szólhatnék? Tökéletes ötlet! - hiszen én is pont ezt akartam nem igaz? Felavatni a konyhát, meg a hálót, meg úgy kb. minden helyiséget a szobában. Én is egy pillanat alatt lekapom róla a pólót. Nem számít, hogy van rajtunk egy kis festék, ez cseppet sem akadályoz meg benne, hogy ne csókoljam végig az arcát, hogy ne jussak lejjebb a nyakáig és hogy közben a kezem ne kalandozzon el a hátán, majd szépen előre siklik a mellkasára. - Megérteném azokat a perverz öreg néniket. - harapom be a számat, hiszen lássuk be a mellkasa... finoman szólva is tökéletes. A kacsóm lejjebb siklik persze közben, és nem sokára már az ujjaim az övével, a nadrággombbal bajlódnak. Túl sokat vártunk ahhoz, hogy most igazán türtőztetni tudjam magam.

Jill & Simon

- Köszönöm, nem akarom, hogy… tudod. – okot adjon arra, hogy megint hátat fordítsak és elmenjek. Nem vagyok valami toleráns természetű, a legtöbb dolgot megjegyzem egy életre, ráadásul végtelenül féltékeny alkat is vagyok, és szerintem minden okom meg is van erre, miután a nő, akit szeretek…szóval miután azt tette amit. Igazam van? Szerintem igen.
- Ha néma lennél, akkor is elég nehezen türtőztetném magamat… - mosolygok rá, ahogy végigkúszik a kezemen a vállától a derekáig. Na igen, tény, hogy Jill aztán nagyon is kívánatos nő, mondhatnám, hogy pokoli mázlista vagyok vele, de nem mondom, mert szerintem ez eddig is elég egyértelmű volt. – Tudom, hogy tudsz magadra vigyázni, de… tudod, az utánad koslatókat én akarom megverni. Ez egy ilyen pasi dolog. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Na igen, nekem adna igazán nagy elégtételt az, ha szépen kiverhetném az összes fogát annak a baromnak, aki azt hiszi, hogy csak úgy erőszakoskodhat vele. Régen én is ezt tettem… nem teszi meg senki más, én se többet. – Szóval hadd lássák csak azt, hogy az enyém vagy. – nem úgy, mint valami vagyontárgy, hanem mint ember, mint partner. Nem akarom őt mással látni, csakis velem, ezt remélhetőleg ő is tudja. Nem vagyok tökéletes, féltékeny alkat vagyok nagyon is.
- Honnan tudod, hogy fiatalként nem olyanok voltak, mint mi? Perverz öregek is vannak ám! – vigyorgok rá. Na igen, vannak, de eggyel sem volt dolgom, van egy határ, vagyis volt egy határ, csakis azokkal a nőkkel voltam, akik tetszettek is, öregekre szemet se vetettem. Másra sem fogok már, csakis Jillre. – Szeretem, hogy szeretsz. – mosolygok rá. Na igen, ez jó érzés. tudni, hogy nem csak kívülről tetszem neki, hogy nem csak az ágyában akar tudni, hanem…az életében is. Ez egyszerre nagyon jó,. és fura is, mert soha nem hittem volna, hogy egyszer majd ilyen lesz velem, de erre mondják, hogy… nincs lehetetlen, igaz?
- Már gondolatolvasó is vagy? – viszonzom a mosolyát. Na igen, azért nem írnék én semmit sem a homlokára, de igen, azt akarom, hogy mindenki tudja, velem van, hogy nem lehet másé, semmilyen értelemben sem. Talán egyesek szerint önző vagyok és betegesen féltékeny, de… ez vagyok én, ezen nem tudok változatni.
- Akarlak, oké? – ne legyen efelől kétsége, az, hogy nem hangoztatom ezt folyton, nem jelenti, hogy ne így lenne. Akarom őt, nagyon is akarom, tényleg, már ott a zuhanyzóban is kész harcot vívtam magammal, ott megálltam és…egyre nehezebb megállni ezt. Nagy a kísértés, túlontúl nagy, és ez jó. – De akkor is, azt hinné az ember, hogy itt minden sarkon van egy pizzázó, vagy kínai. – nem csak ember, de bolt is. Persze, lehetne rám azt mondani, hogy rasszista vagyok, de ez nem igazán én nekem aztán semmi bajom a feketékkel meg a kínaiakkal, csak…a keletiek tök egyformák. – Az ráér még, de ez… ez már nem annyira. – mosolygok rá, még mielőtt megcsókolnám őt, és egy könnyed mozdulattal emelem is fel, hogy felültessem a konyhapultra. Most már az én kezem is lejjebb csúszik – Avassuk fel először a konyhát, mit szólsz? – kérdezem mikor elszakadok tőle, de csak hogy a felsőjét levegyem róla, hosszabb időre nem tudok elszakadni tőle.

Simon & Jill

- Jól van, akkor bizonyos dolgokban olyan leszek. - mosolyodom el, miközben finoman végig is simítok az arcán. Tudom én, hogy mire gondol és igen bizonyos dolgokban olyan leszek majd, amivel biztosan nem bántom meg őt, mert nem akarom többé. Tudom, hogy rémes volt, amit tettem és rémes volt az egész, ami a következménye volt nekem is, neki is, de nem lesz ilyen többé. Nem nézek úgy senkire sem, mert szeretem őt és tudom, hogy milyen elveszíteni, vagy hogy milyen az esélye annak, hogy elveszíthetem. Az amikor hátat fordított nekem és elindult... és nem akart látni iszonyú érzés volt. Rosszabb, mint sok minden, ami történt eddig velem, pedig azért jócskán voltak rossz dolgok az életemben.
- Remélem is, túlságosan sok minden hangzik ma el, ami... ezt nagyban megnehezíti. - türtőztetni magamat, visszafogni magamat és nem arra gondolni, amire gondolok lassan már folyamatosan. Lássuk be mindketten eléggé kicsapongó életet éltünk eddig és ezek után enyhén szólva is szokatlan az, hogy most már lassan 2-3 hete nem voltam az ég világon senkivel sem, előtte is hozzám képes hosszú ideig. Csak az az egy mondhatni ballépésem volt, de az után olyan szintű volt a bűntudatom, hogy nem sorolhatom az élvezetes esetek közé összességében. - Nem tudhatod, én elég csúnyán el tudok bánni azzal, aki... nem hagy békén, de remélhetőleg elég hamar megértenék, hogy már nagyon is foglalt vagyok. - minden tekintetben. Foglalt a szívem és minden más is, maximum még fizikailag maga a lépés nem történt meg, de eszem ágában sincs mással kezdeni, örülök neki, hogy itt vagyunk végre együtt.
- Legalább a nénik életében is legyen valami jó. - nevetek fel. Hát na, igazából persze mindketten tudjuk, hogy nem figyeltem én senkinek sem az életkorára, de... jól hangzik na. Azért persze nem lennék ellenére, hogy az itteni lakosok nagy része elég idős legyen ahhoz, hogy ne akarjanak szemet vetni Simonra, és persze az ő véleménye szerint rám se és akkor mindenkinek nyugodt lesz a lelki békéje. - Ezzel nem lesz gondod mellettem ne aggódj. - oh én aztán így is elég sokszor néztem meg őt már magamnak, szóval ebben továbbra sem lesz majd hiány. Azért lássuk be Simon külsejében nincs kivetni való, nem véletlenül mozdultak rá már annyian, no meg hát szeretem is, az még többet dob rajta.
- Valamilyen lemoshatatlan filccel mi? - szélesen mosolyogva csóválom a fejemet, mint aki minimum rosszallja ezt a felvetést, de persze tudom, hogy viccelt. Nem írunk a homlokomra semmit és táblát sem kell viselnem, mert remélem tudja, hogy szeretem és bízik bennem. Nem érdekel már senki sem csak ő.
- Tudom én, buta kérdés volt. Nem is tudom hogy jött... én csak... - amikor megfordulok akkor jól láthatja, hogy azért rendesen lebiggyed a szám. Persze hogy eléggé magamra vettem a dolgot, már nem miatta, hanem miattam, hogy ezt csináltam, hogy... elszúrtam az estét. Nem akartam, de hát nem vagyok profi ebben, ahogyan ő sem, de nem akartam elrontani a kedvét és... úgy mindent már első nap. - Tudod, New York nagy város, nem egy North Salem. - halványan mosolyodom csak el, nem megy, hogy azonnal visszavarázsoljam a kedvemet, hiszen pár pillanattal ezelőtt még néhány könnycseppet is sikerült elhullajtani. Csak amikor elhangzik a kérdés, akkor pillantok fel rá már talán egy meglepettebb, de szélesebb mosollyal. - Nem is tudom... kezdjünk el kipakolni? - na most tényleg igyekszem igazán ártatlanul pislogni rá. Ő mondta, hogy bizonyos dolgokban maradhatok olyan, mint amilyen sok évvel ezelőtt voltam, hát most kicsit olyan vagyok. Persze tudom én, hogy mivel üthetnénk el azt a negyvenöt percet, amit tuti, hogy mindketten élveznénk, ez abból is sejthető, hogy a szavaim ellenére a kezem nem a derekára csúszik le, hanem a hátsójára.

Jill & Simon

- Csak…bizonyos dolgokban. – na igen, például abban, hogy nem igazán néz úgy senkire sem, vagy hasonló. A suliban nem is az volt a baj, hogy kislány volt, mert jól nézett ki akkor is, de… nem tudom, beolvadt, elveszett a többiek között és valahogy nem vettem észre, amíg össze nem sorsoltak vele. Szóval soha nem azzal volt a baj, hogy miként nézett ki, hanem azzal, ahogy…kihasználta, vagy nem is tudom mi a legmegfelelőbb szó erre. A lényeg az, hogy soha nem volt olyan nagyon irányadó, inkább ő követte azokat, és így eltűnt a tömegbe. Most már nem ilyen, ne is legyen, de… azért olyan se, amilyen nem rég volt.
- Hát… már nem sokáig kell türtőztetni magunkat. – na igen, új ház, új élet, meg minden más, szóval gondolom ez már épp elég nagy lépés, hogy… mondhatni ne kelljen ezt csinálni, talán változtunk annyit, legalábbis nagyon merem remélni,mert szar lenne, ha kiderülne, hogy nem. – Igen azt… tudom. – bólintok egyet mosolyogva. Na igen, az én csontjaimat is elégé szépen összetörte, ha nem lenne ez a képességem, akkor jó eséllyel meg is ölt volna, és most kitudja, hogy mi lenne vele. Talán megviselte volna a dolog, talán nem, de a lényeg a lényeg, hogy nem haltam meg végül, bár nem neki köszönhetően. – Hát, kitudja, talán jobban járnak veled, mintha én látnám el a bajukat. – na igen, mert én aztán kibélelném őket még pár csonttal az biztos. Van egy olyan rossz tulajdonságom, hogy elég önző tudok lenni néhány téren és … nem szeretem, ha elakarnak tőlem venni valamit, vagy valakit.
- Oh, hát ez… nagyon figyelmes. – vigyorodom el. Elvégre az öreglányoknak is kell valami látnivaló, nem? Nem, erősen kétlem, hogy bármelyikük is ennyire perverz lenne, de nem különösebben érdekelne az sem, ha egyetemista csajok laknának itt mellettünk. Bár gondolom Jill annyira nem rajongana érte, értük. – Remélem is, szar lenne, ha elhanyagolva érezném magamat. – igazából soha nem volt ezzel baj, ahol voltam, ahol jártam, ott mindig megnéztek engem maguknak az emberek, de mégiscsak más, ha vadidegen néz meg téged, és valaki olyan, aki számít is, igaz, Legalábbis én valahogy így képzelem el, aztán kitudja,lehet tévedek valamiben. – A homlokodra is ráírhatnánk…. – mondom úgy, mintha komolyan elgondolkodnék a dolgon, de végül csak elvigyorodom. Na igen, való igaz, hogy féltékeny típus vagyok, de meg van rá az okom, igaz? Főleg mióta összefeküdt azzal a gyík kinézetű öltönyös barommal. Azóta szerintem extrán meg van az okom arra, hogy féltékeny típus legyek.
- Nézd én… kívánlak, oké? Az, hogy nem mondogatom folyton, nem jelenti, hogy ne így lenne. – mondom, ahogy átölelem őt. Nem arról van szó, hogy ne kívánnám, ha így lenne, akkor nem lennék most itt, nem cipeltem volna fel a dobozokat, és még most is valahol North Salem-ben rohadnék. – Negyvenöt perc? Basszus, az nem most lesz… - na igen, azt hiszem kéne keresni majd valami közeli helyet, mert ha negyvenöt perceket kell várni a kajára akkor ki kell számolnom, hogy akkor hívjam őket, mielőtt még éhes lennék. – Van valami ötleted, hogy…mit csináljunk addig? – mosolygok rá, a kezeim pedig közben lejjebb csúsznak a derekára. .

Simon & Jill

- Igazából nem is szeretnéd, hogy olyan legyek, igaz? - ha azt nézzük, hogy a suliban ilyen voltam, jó kislány és fel se tűntem neki, akkor nem hiszem hogy ez lenne a jó. Inkább, aki most vagyok, nem is tudnék már hirtelen megváltozni mondjuk. Csak az a lényeg, hogy a rossz dolgokat vetkőzzem le, hiszen megbántani nem akarom őt már újra... soha nem akarom természetesen, újra sem és máskor sem. Egyszer megtettem és tudom, hogy milyen volt látni, ahogy elsétál, nem hiszem, hogy bírnám még egyszer és ő se nézné el nekem csak úgy azt, ami történt.
- Hát... naná, hogy nem, csak ezek után kíváncsi vagyok, még inkább. - nem tűnik el a széles mosoly az arcomról és most a szemkontaktust is nehezebb egy fokkal tartani, de igyekszem gondolatban is magamat a nyelvhasználat más verziójára terelni, és nem arra, amin most jár az eszem, mert a mellett nagyon nehéz bármi másra koncentrálni. - Azért az jól esik, hogy ennyire aggódsz a külföldi és a szomszéd pasik miatt, de... nem kell, meg tudom védeni magamat és meg is akarom. Jól értek a csonttöréshez. - nevetem el magam. Hát na ezt ő meg is tapasztalhatta, bár többet nem kerül ilyesmire sor remélem és nem is bántanék én senkit sem lehetőség szerint. Az, amit Edward miatt kellett csinálnom még azóta is néha finoman szólva is felzaklat egy-egy rémálom keretén belül. Egyszerűen próbálom ezeket elnyomni magamban. Simonnak azt hiszem még az előzményekről nem is beszéltem, éppenséggel nem az volt a lényeg igazából és nem is biztos, hogy jó néven venné, pedig... nem tudhatjuk, hogy nem kerül-e sor ilyesmire újra. Nem szabadba úgy kezelnem mintha meg se történt volna. Mégis csak elraboltak és tudták, hogy ki vagyok.
- Amúgy direkt néztem ki olyan házat, ahol a női lakosok átlagéletkora hatvan év körül van. - ártatlan pislogással tekintek rá, miközben tovább festegetem a falat. Persze nem így van, nem néztem én, hogy kik laknak itt, és ennek úgy igazán utána se lehetett nézni természetesen. Egyszerűen csak arra figyeltem, hogy jó helyre költözzünk be és ennyi, a többi nem igazán számított. - Erre nem lesz panasz. - méregetem én szívesen, most is megteszem csak a rend kedvéért, de attól nem kell félnie, hogy ne tenném. Hát na ha a látvány, ami eléd tárul jó, akkor természetes, hogy gyakran nézed meg magadnak igaz? - Mit szólnál egy méretes foglalt táblára a nyakamba? - nevetem el magam újra. Hát na tudom én, hogy féltékeny típus és meg is tudom igazából érteni, de azért nem kell túlzásba vinni sem egy szint felett. A lényeg, hogy nem tennék vele soha többé semmi rosszat, nagyon remélem, hogy ezzel már ő is tisztában van, vagy... hogy idővel majd tényleg tisztában lesz. Vagy mondjuk én, mert még mindig kellően bizonytalan vagyok, pedig tudom, hogy nincs rá igazán okom. Attól még... nehéz ez, pedig én igazán igyekszem. Tudom... egy kicsit jobban is igyekezhetnék igaz?
Halkan szipogok kicsit, amikor mögém lép és átkarol. Hülye ez dolog ez, de ettől csak még inkább úgy érzem, hogy nő a gombóc a torkomban, pedig már megtöröltem a szememet és sikerült a pityergést is megállítani, most mégis megindul pár újabb könnycsepp, ahogy lassan bólintok egyet, de aztán pár pillanat múlva nem bírom, hogy ne forduljak meg és fúrjam a fejemet a mellkasába. A kezeimet felhúzom közénk, hogy teljesen át tudjon ölelni. Olyan nagyon kicsinek érzem magam néha és még ebben az egész kapcsolatosdiban is totál esetlennek. - Sajnálom, tényleg... sajnálom. Butaság volt, én csak... nem is tudom, hogy miért merült fel bennem, hiszen tudom, hogyan nézel rám. Ez... butaság volt. - tudom én, persze, hogy tudom, feltételeznem sem kéne, hogy nem vágyik rám, csak hát na mégis csak elég rendesen elhúztuk ezt az egészet és valahogy mostanra már bennem van az egész miatt egyre inkább a feszültség. Nem tehetek róla... hülye egy helyzet a minénk, ehhez kétség sem férhet. Felemelem végül a fejemet és újra megpróbálom megtörölni az arcomat. Mintha bármit is érne. - Azt mondták a telefonban, hogy kb. negyvenöt perc. - mármint a kaja mire ideér. Az nem most lesz, de előbb is eszünkbe juthatott volna, csak hát nem tudhattam én sem, hogy ilyen hirtelen fejezzük be a festést.

Jill & Simon

- Egy kicsit még gyakorolnod kéne, mert… nehéz elhinni ezt rólad. – mondom mosolyogva. Na igen, azt, hogy ő lenne az a tipikus szende jókislány model…nem,egyáltalán nem, de ezzel nincs is baj, a jókislányok nagyon sablonosak,. legalábbis szerintem, valami változatosságra vágyik az ember, valami…újra, Jill pedig ilyen, ő újító, az én újítóm. – Mondjuk, hogy igen, meglepő. – adok neki igazat. Na igen, szeretjük a másikat minden hibájával együtt, márpedig abból jó sok van, neki is, nekem is, és…azt hiszem még van bőven olyan hibánk, amit fel se fedeztünk a másikban, de mindegy, az még felfedezésre vár, majd következőleg már azt is felszínre hozzuk.
- Csak nem meglepődtél? – vigyorgok rá. Na igen, nincs ebben semmi meglepő, elég sok időm volt, hogy gyakoroljak, szóval… igen, mondhatni már elég tapasztalt vagyok, hogy tudjam magamról: elég ügyes nyelvem van, de amúgy is, elég jó vagyok, sőt, nagyon is jó vagyok minden tekintetben, de hát ez alapelvárás szinte. – Jobb is ez, csak ne szólítson le téged dumálgatni néhány külföldi fickó. – vigyorgok rá. Na jó, azért nem kapnék még vérszemet, de… semmi gond, ebben én vagyok a jobb, legalább van valami amiben jobb vagyok, nem igaz? A legtöbb dologban ő a jobb, köszönhetően annak, hogy neki volt könyv a kezében már.
- Igen, tudom, szörnyű, hogy nem rajonganak körbe… - csóválom meg a fejemet egy nagyot sóhajtva, de láthatja rajtam, hogy ez csak vicc, amúgy is, gondolom nem igazán örülne annak, ha mindenféle csaj elkezdene engem itt most körbe rajongani. Valahogy…nem érzem úgy, hogy csak úgy simán elmenne mellette. – De… határozottan jobb az, ha te méregetsz…. jó sokat. – pillantok rá mosolyogva. Na igen, mégiscsak az a fő, hogy ő tegye, elvégre…mondhatni most már az övé vagyok,a testemmel csakis ő rendelkezhet és… még nem tette, de fogja, csak… hogy is mondjam kell a megfelelő pillanat, vagy valami ilyesmi, ez a lényeg.
- Na azért, el is várom, a végén még azt hinnék, hogy lenne esélyük nálad… - azt pedig senki nem szeretné, igaz? Már azokon a kosaras fazonokon is kibuktam, hát akkor még ezeken ha nyíltan rámásznának Jillre…úgy ablakot kéne vennünk, mert ablakkal együtt repülnének az biztos. Már ha előtte nem verem őket agyon.
De persze minden elromlik egy idő után, ez is, mert… mert nem értem, hogy egyáltalán miért kell ilyet kérdeznie, így elmegy a kedvem ettől az egésztől, és amíg én pakolok, addig ő elmegy rendelni valami kaját. Pizzát, kínait…mindegy, csak kaja legyen, mert éhen halok, a cipekedésben meglehet éhezni.
- Hé, nem úgy gondoltam, oké? – suttogom a fülébe, mikor mögé lépek és hátulról átkarolom. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy ez lesz, éppen ezért jöttem inkább utána. – Csak… bánt, hogy ilyet kérdeztél. – még hogy kívánom-e őt még? Mégis miért lennék itt, ha nem kívánnám őt? Nem értem a nőket.

Simon & Jill

- Nem értem, hogyan felejthetted el. - vigyorodom el először, de aztán gyorsan váltok, hogy pár ártatlan pislogással próbáljak tényleg szende jó kislánynak tűnni. Jó tudom, esélytelen, úgy se fog menni, pedig valamikor régen az voltam. Pont miatta nem vagyok már az, de nem számít, az a lényeg, hogy most ennek ellenére is vele vagyok itt és jól érzem magam. Nem is akarok én semmit sem elszúrni, de hát azért ismerem magunkat annyira, hogy még tuti lesznek parázs vitáink. Azért mindkettőnknek elég hirtelen természete van ahhoz, hogy ezt teljes mértékben ki tudjuk zárni. Nem hiszem, hogy mi leszünk majd a tökéletes pár, de... a magunk módján majd igyekszünk annak lenni. - Tudom, ez az egészben a legmeglepőbb igaz? - és hogy én is azért szeretem, amilyen. Defektesek vagyunk, de hát ezt már sokszor megbeszéltük. Szeretek valakit, aki bántott, aki ilyen útra lökött és ő szeret annak ellenére, hogy bántottam őt, még ha nem is szándékosan... mármint nem véletlenül, de nem direkt akartam ártani neki természetesen.
- Szóval ügyes nyelved is van. - beharapom az alsó ajkamat, de aztán szélesen elvigyorodom. Hát a fenébe is érdekel is, hogy mennyire ügyes a nyelve. Volt már ideje gyakorolni és gondolom nem is kevésszer tette meg, szóval naná, hogy érdekelne, főleg hogy azért már finoman szólva is hiányom van. - Akkor ha netán valahová utazunk, akkor majd te fordítasz. - mosolyodom el aztán. Én amúgy se vagyok profi nyelvekben, ez a rész kimaradt az életemből. Túl hamar léptem le a suliból, hogy érdemben megmaradjanak idegennyelvi alapok. Maximum pár minimális szófordulat, azok is inkább csak a buliknak hála, amikor egy-egy külföldi pasival hozott össze a rossz sors.
- Oh, te szegény, nem is tudom, hogy bírod. Majd én méregetlek mások helyett is... rengeteget! - meg is mutatom neki, hogyan is kell csinálni ezt, szépen végigmérem, még szolidan a számat is megnyalom. Hát na azért ez még hatásosabb lenne, ha kevesebb lenne rajta a ruha, de így is el tudom képzelni, hiszen az emlékeimben pontosan él, hogy milyen. Láttam más hiányos öltözetben és zuhanyoztam vele akkor, amikor semmi se volt rajta. - Majd nem nézek rájuk, hogy tisztában legyenek vele, hogy csak te érdekelsz, ha netán nem melegek. - mosolyogva cuppantok oda a szájára, egy pillanattal tovább ott felejtve az ajkaimat, mint ahogy az egy puszinál általános lenne. De most festünk... elvileg, nem kéne elterelni a figyelmünket mással azt hiszem... bár ezt elég nehéz teljesíteni.
Persze végül így is sikerül elszúrnom az egészet azzal, hogy rosszat mondok. Tudom én már az első pár szónál is, hogy nem kéne, de nem tehetek róla, inkább csak egy buta, de ártatlan kérdésnek indult és végül sikerül az egészet elszúrni vele. A kedvét teljesen elveszem, ami miatt én is egyre pocsékabbul érzem magam, hiába próbálok meg bocsánatot kérni, hiába próbálok meg bármit, amikor felveti, hogy hagyjuk abba a festést csak lassan bólintva húzom le az ecsetet és teszem le szépen, amíg ő lecsukja a festékes vödröket. - Oké, akkor... mondjuk intézem a rendelést. - bököm ki, és inkább gyorsan fogom magam, hogy elslattyogjak a közeléből. Nem akarom, hogy lással, hogy milyen pocsékul érzem magam. Direkt fordulok úgy, hogy ne nagyon lásson, hogy amíg ő pakol, addig én neki háttal tárcsázhassak a telefonkönyv alapján és adjam le a rendelést, hasonlót, mint amit legutóbb is ettünk, az biztos jó lesz. Aztán tűnök el a konyhában, hogy keressek evőeszközt, remélhetőleg van itt ilyesmi, és addig meg is tudom törölni a szememet. Kis pityergés csak, semmi több. Érthető... pocsékul érzem magam, hogy sikerült elszúrni az estét.

Jill & Simon

- Tényleg, el is felejtettem, hogy te valójában az a szende jó kislány vagy. – mondom mosolyogva. Nem, egyáltalán nem az, ahogy én sem vagyok az a kifejezetten szorgalmas ember. Lusta vagyok és ami nem érdekel, arra nagy ívből teszek, szóval…nem, soha nem voltam mintadiák, egyik iskolámban sem. Nem mondom, hogy megbántam. – Amúgy is,úgy szeretlek ahogy vagy. – nem kell semmilyennek sem lennie, vagyis… azt azért nem mondom, hogy ellenzem, ha a régi életmódjával szakít, de… ő is így van az enyémmel, nem? A lényeg, hogy nem kell azért olyan sokat változnunk, én legalábbis nem akarok teljesen kifordulni saját magamból, mert…ennek nem ez az értelme, nem? – Elég ügyes nyelvem is van. – rántom meg a vállamat. Na igen, azért az elmúlt években mondhatni bőven volt rá esélyem, hogy gyakoroljak, de hát így volt ez vele is, nem? Ha valaki így él éveken keresztül, akkor azért kialakul úgymond az a… profi rutin, máshogy nemigen tudom mondani. – De elég jól beszélek mindenféle nyelvet is. – na jó, azért nem mindegyiket, de egy négy-öt nyelvet biztosan tudok legalább társalgás szintjén, szóval nem arról van szó, hogy hülye lennék. Ehhez volt érzékem, világ életemben elég jó is voltam belőle, de ahol tanulni kellett és nem volt elég a tehetség ott…elvéreztem.
- Ugyan, eddig nem igazán láttam olyat a házban, aki méregetne… még azt az öreg lányt sem érdekeltem egy emelettel lejjebb. – mondom egy lemondó sóhajjal, de persze csak viccnek szánom a dolgot, értem amit mondani akar, és meg is értem, bár… nem igazán hinném, hogy bárki is méregetne. Ne azért mert nem nézek ki jól. Azért mert nincs ki. Legalábbis még nem láttam olyat. – Tudod, azért remélem, hogy szomszédjaink melegek. – nincs ebben semmi rosszindulat, nekem aztán komolyan az égadta világon semmi bajom nincsen a melegekkel, mindenki ahhoz vonzódik amihez, vagy akihez akar. És ha melegek, akkor féltékenynek sem kell lennem, igaz?
- Hát, ha van miért, akkor bármire képes vagyok. – rántom meg a vállamat egy szolidabb mosoly kíséretében. Na igen, mint a legtöbb ember, én is így működök, ha van értelme valaminek, akkor teszem, ha nincs, akkor…miért is csinálnám? Nem a lustaság ennek az oka, bár lusta is vagyok, de sokkal inkább ez csak…logika. De persze tudom azt, hogy nem én vagyok az, aki a világ legkedvesebb embere címét elnyeri, mert könnyen tudok másokra megharagudni, méghozzá elég hirtelen is, és… néha elég nagy bunkó tudok lenni, de azért azt meg kell jegyezem, hogy véletlen csak úgy soha nem vagyok az, ha én bunkó vagyok annak oka is van. A bocsánatkérése hallatán csak némán bólintok egyet, inkább nem mondok semmit sem, mert nem hinném, hogy abból most jól kijönnénk. Ilyenkor elégé rátud arra az érzésemre tenni egy lapáttal, hogy kettőnk közül csak ő próbálkozik, pedig ez rohadtul nem így van. – A kínai az jó, addig meg… hagyjuk a festést, majd holnap, vagy… vagy máskor, oké? – na igen, azért így most olyan nagy kedvem nincsen festegetni, szóval elkezdem inkább a festékes vödrökre a fedeleket visszarakosgatni, hogy ne száradjanak ki, aztán majd folytatjuk. Vezetékes telefon szerencsére van, szóval onnan tudunk kaját rendelni.

Simon & Jill

- A végén még kegyetlennek állítasz be... rosszul fogom érezni magam. - biggyed le egy pillanatra a szám és azért pár ártatlan pislogást is mellékelek még hozzá, mert hát na ez jól meg. Ne állítson be engem olyan galádnak, hiszen jó kis lány vagyok... leszek... szeretnék lenni, de tényleg nem hagyhattam ezt ki. Mindketten tudjuk, hogy a suliban nem az elsődleges tevékenysége volt a sok tanulás, én viszont azét mindig is szorgalmas típus voltam, legalább addig, amíg jártam suliba. Ha eljutottam volna a végéig, akkor tuti jó eredményekkel zárok, sőt ha elmentem volna tovább tanulni, akkor valami értelmes sulit is elvégezhettem volna, de hát nem így alakult az életem, én inkább helyette... szórakoztam és tomboltam, megpróbáltam kitörni és elérni,hogy baromi sokan szeressenek, miközben végül is nem szeretett semmi... pech igaz? - Nyelvekből? Ez inkább arra célzás, hogy ügyes nyelved van? Vagy... a sok utazás miatt? - vigyorodom el. Nem bírom megállni na, azért ez mégis csak kétértelmű és hát na kíváncsi is lennék rá, hogy mennyire profi a nyelve... Ajj... tudom, hogy nem kéne állandóan ilyesmin gondolkodnom, de nem tehetek róla, eléggé kíváncsi vagyok már arra, hogy milyen lehet a teljesítménye.
- Ez azt hiszem tényleg így van és nekem se kéne megtépnem senkit a házban, mert túlságosan feltűnően méreget. - és végképp nem kéne senkin tesztelni, hogy mennyire működik még jól a képességem igaz? Még ha nem is csontot török, hanem teszem azt elroppantom az üveget valami csini szomszéd poharának az alján, aki az erkélyen kelleti magát... hát na, nem vagyok én gonosz, de azt hiszem jelenleg így a kezdeti fázisban okkal lehetek baromi féltékeny rá, és nem szeretném, ha más méregetné, lehetőleg azt sem, ha mondjuk meztelen felsőtesttel csámborogna ki az erkélyre. Van egyáltalán erkély? - Tudsz te kedves is lenni, hidd csak el nekem. - mosolyodom el, mert így van. Tudom, hogy azért gyakran viselkedik kellemetlenül, sőt kifejezetten bántó is tud lenni, no meg a legtöbb dolgot felettébb hirtelen reagálja le, de... igyekszik és nagyon is tud más is lenni, mint amilyen volt. Azt hiszem már az is valami, hogy fel sem merülne bennem, hogy újra megropogtassam a csontjait, komolyan nem.
Az viszont tuti, hogy a közös múltunk rossz részeit nem kéne emlegetni, de azt amit ő tett rosszul, de azt, amit én, mert mindkettőnknek elég sok rossz van már a rovásán és most már az a lényeg, hogy új életet kezdjünk, jót, és ebben nekem is igyekezni kell, hogy ne szúrjam el, hiába hogy most megint sikerül kissé kivégeznem a kezdeti jó hangulatot. De kedveskedni is tudok, hogy megpróbáljam visszahozni. - Jól van, tényleg sajnálom. Mit szólnál, ha békítésképpen én rendelném meg az ebédünket? Kínai? - legutóbb azt ettünk a nagy kibékülés után, szóval mondhatni illik az ilyen helyzetekhez még ha ez most talán nem is volt olyan durván nagy összeveszés. A lényeg mégis azt hiszem az, hogy rendben legyünk, és én se húzzam ki újra a gyufát, remélhetőleg menni is fog.

Jill & Simon

- Hát, kegyetlen egy szúrás volt, de …azért szép volt, igazi magas labda. – na igen,ezt már nem tudom visszaadni, és azt hiszem nem is akarom, mert azért ebben valahol van igazság, szinte biztos az, hogy többet tanult, mint én, mert én soha nem azzal voltam elfoglalva, hogy mit ír a könyv, hanem, hogy… na jó, a könyvekkel kapcsolatban rohadtul nem érdekelt semmi, ellenben a nőkkel…na ott már voltak érdekes dolgok, és a gimiben is elég szép sikerem volt, bírtak engem a csajok, Jill is mondhatni odáig volt értem, igaz? Pedig nem sok mindent csináltam, én csak egyszerűen jól néztem ki és kész. – Hát, azért nekem is voltak tantárgyak, amikből kiváló voltam. A nyelvekből például. – és ennyi, másból nem is voltam jó. Tudok vagy három négy nyelven úgy, hogy azzal tudjak is mit kezdeni, tehát kommunikáció szintjén is, mert elég sokat költöztünk, és ebből jön az, hogy tudok írül, angolul, franciául, olaszul és egy pici németet is beszélek, szóval…azért összességében valami eredménye végül is volt annak, hogy odavissza költöztünk a családdal. Londonban születtem, éltem Svájcban, majd Olaszország, Írország, és onnan Amerika…elég sok helyen éltem, így hát mondhatni alapelvárás az, hogy nyelvekből jó legyek, de… a lényeg a lényeg, hogy átmentem és eszem ágában sem volt egyetemre menni.
- Hát, nem lenne jó egy orrtöréssel köszönteni őket. – mondom mosolyogva, ahogy viszonzom egy ölelést és egy csókot nyomok a homlokára. Na igen, azok a kosaras barmok aztán tényleg nagyon idegesítettek engem, valahogy…egyszerűen csak irritáltak és nagyon idegesített az, ahogy Jill rájuk nézett. Ezért is lettek megverve. – Hát…azért a kedves talán túlzás, de elviselhető az biztos. – rántom meg mosolyogva a vállamat. Na igen, elég sokszor tudok pöcs lenni, de ez van, nem tudok minden jellemvonásomban megváltozni, és annyira nem is akarok mindenben megváltozni, mert az nem jó, ha valamiért változni kell, igaz? Persze, elmegy valamilyen szintig, de…egy adott ponton az már túl sok.
- Jól van, értettem. – zárom le a dolgot. Az apját megöltem és… hát igen, nem valami jó fényben tűntet ez fel azok mellett, hogy ráadásul még mit is tettem vele, de… az apját tényleg csak könyörületből öltem meg, de ha kiderült volna előtte hogy mit tett Jillel, akkor tuti, hogy ott hagytam volna szenvedni, bár… valószínűleg engem is otthagytak volna az ő helyében, mert én sem érdemlek annyival jobbat, de ezt elfogadtam már. Nem vagyok szent, elég sok baromságot tettem már és óriási hibákat s vétettem eddig az életem során. Szóval…van lajstromom.
- Jól van, majd igyekszem. – akkor nem emlegetek fel semmit se szándékosan. De azt azért tudom, hogy az a múltkori nem igazán tűnt el belőlem,az a tüske…nos, azt hiszem megmarad, mert mégiscsak egy elég szar dolog volt az. Csak úgy oda hívott…mintha még hencegni is akart volna vele. Jó, tudom,hogy nem akart, de olyan volt. – Jó, de… akkor se szólj le folyton ezért, és legfőképpen ne kérdez ilyen hülyeséget még egyszer. – méghogy akarom-e őt? Komolyan, m ég egy ilyen kérdés és lemegyek inni valamit, mert ekkora hülyeséget nem hallottam ég. Ha a válasz egy nem lenne rá, akkor nem itt lennék, ugye?

Simon & Jill

- Nem is hagyhattam ki. - a vigyor széles mosollyá enyhül, ahogy feltartja a kezét, én pedig adok neki egy ötöst, ha már ilyen jól visszavágtam. Tudom én, hogy milyen volt ő a gimiben, nem pont azzal foglalkozott, hogy olyan eszméletlenül sok tudást préseljen bele a fejébe, sokkal inkább a bulik és... hát na tudjuk mindketten, hogy a nők foglalták le. Én mindig is éltanuló voltam, hiszen folyamatosan meg akartam felelni az apámnak, ami persze teljesen esélytelen volt. A jegyek se változtattak azon, hogy engem okolt, hogy anya elment és hogy még én is a nyakába szakadtam és minden áldott nap rá emlékeztettem. Most már tudom, hogy bármit is tettem volna ezen nem tudok változtatni, csak akkoriban hittem azt, hogy ha eleget küzdök, akkor talán egyszer majd elfogad és elismer engem... ne adj isten még szeretni is fog, de ennek semmi esélye sem volt. - Éppen hogy, de én kitűnően végeztem... azokat az osztályokat, amiket kijártam. - na igen, nem igazán sikerült befejeznem a gimit, még csak egy érettségim sincs, talán... talán pótolnom kéne egyszer, ha már annyira felnőtt életet akarunk élni és változtatni akarunk az eddigieken. Talán... lenne értelme.
- Jól van, jól van! Nem hívok át senkit, ne vágjuk el magunkat már az elején a szomszédoktól igaz? - nem tudom megállni, hogy egy röpke nevetés kíséretében ne öleljem át a derekát, még ha ezzel talán egy kis festék is kerül a ruhájára. De kit érdekel? Festeni vagyunk most itt, evidens volt, hogy kicsit összefogjuk kenni majd magunkat. Az pedig persze érthető, hogy nem szeretné, hogy bárki is itt legyen, főleg nem pasik... tudom én, hogyan nézett azokra a kosaras srácokra, pedig akkor elvileg még csak nem is nézett rám úgy, mégis zavarták mások. - Kedves vagy és tudod, hogy úgyis hidegen hagy a többi barom. - rántom meg végül a vállamat, és egyszerűen csak az arcára cuppantok, mielőtt folytatnám tovább a festést. Tudom, hogy határozottan kiállhatatlan is tud lenni, de szerencsére nem olyan gyakran.
- De... nem hiszem, hogy jó ötlet emlegetni a másik baromságait, főleg nem... a fájdalmasakat. - értem én, hogy viccelt csak, de kétlem, hogy értékelné, ha vicces formában emlegetném azt, hogy megölte lényegében az apámat, vagy legalábbis befejezte azt, amit én elkezdtem. Azok a dolgok, amiket tettünk, és rosszak a másikra nézve semmilyen módon sem emlegetendők, mert csak bántjuk vele a másikat és azt nem tesszük szándékosan igaz?
- Nem az, de legalább próbáljuk meg és ne emlegessük szándékosan. - a rossz dolgokat tudom, hogy nehéz elfelejteni, de akkor is muszáj megpróbálni, mert ha nem tesszük, az csak megmérgezi majd a kapcsolatunka és azt egyikünk sem akarja igaz? Ha már megpróbálunk valamiféle értelmes felnőtt dolgot összehozni, akkor igenis el kell felejteni a múlt rossz részét és a jóra koncentrálni. És tudom, hogy ezt nem azzal teszem, hogy úja és újra valamit találok, amit rosszul csinál. Egyszerűen csak bizonytalan vagyok és megerősítés nélkül ez újra és újra előjön bennem. - Tudod... azért jó hallani, ha te is bizonytalan vagy és szerintem az a lényeg, hogy ezeket megbeszéljük, hogy... erősítsük egymást nem? De akkor is sajnálom és... igyekszem jó? Nem gondolni a kétségekre. - tudom, hogy mit kell, az szívem tudja, hogy csak bíznom kell benne és hagyni, hogy minden menjen a saját medrében és kész, de ezt mégis iszonyatosan nehéz megtenni, mert az eszem folyton kérdéseket tesz fel és megpróbál összezavarni. Talán egyszerűen csak könnyebb lenne, ha kizárnék egy újabb kérdőjelet, ha... tudnám, hogy nem hiába próbálkozunk ezzel az egésszel, mert igenis benne van még mindig a pakliban, hogy aztán nem működünk együtt olyan szempontból és akkor mi lesz?

Jill & Simon

- Ez aztán magas labda volt, nem rossz! – mondom mosolyogva, ahogy egy pacsira feltartom a kezemet, mert jár az elismerés, ez aztán nem kicsit volt magas labda, de végül is igazat mondott, hiszen a gimiben nálam a tanulás elégé…sokad rangú volt, én nekem még a lábmosás is előrébb volt a tanulásnál. – De azért valahogy így is átbugdácsoltam, szóval… - na igen, nem voltam soha sem hülye, csak nem tanultam, és nem is hinném, hogy kellett volna, mert simán eléltem eddig is, nekem nem kellett menő munka és ház, bár most meg van a ház, de… ez Jillel együtt jár, hogy úgy mondjam. – Ez már két dologban is hibádzik. Egyrészt mi az, hogy kedves pasi? Én nem vagyok elég kedves? – nem kell válaszoljon, tudom, hogy egy pöcs tudok lenni, de jobb pasi vagyok, mint akiket eddig láttam és… szerény vagyok, szóval azt mondom, hogy szerintem a város legjobb pasija vagyok. Na jó, csak viccelek, ez nézőpont kérdése, mindenkinek nem lehet tetszeni. – Másrészt áthívni őket… nem akarsz te rendőröket kihívni ide, hogy állítsanak le egy szép kis bunyót. – mert biztosan az lenne a vége, emlékezzen csak azokra a kosaras barmokra, már azt utáltam, hogy annyira nézte őket, nem véletlen mentem utána nekik.
- Ez is te vagy. Én is tettem már baromságokat. – rántom meg a vállamat. Ez van, elfelejteni az ilyet nem lehet, vagyis nem örökre, de …. túlléptem rajta, és én nem veszek olyan komolyan mindent, csak… a francba is, mindegy, akkor mostantól erről nem beszélek aztán kész, igaz? Meg van oldva. – Ez zene füleimnek… - húzom mosolyra a számat. Nem éppen annyira titkolt dolog azért az, hogy kíváncsi lennék én rá abban a szerkóban, biztos vagyok benne, hogy iszonyatosan jól nézne ki. Amúgy is jól néz ki, elképesztő, hogy pont ő az akivel olyan csúnyán elbántam, de hát… ahogy mondani szokás, ki sejtheti előre mit hoz az élet?
- Igen, én is, de annyira azért nem pofonegyszerű, igaz? – nem, nem az, mert sajnos az ember olyan, hogy a rossz dolgok inkább megragadnak benne, ez van, hülyén vagyunk kódolva, de könnyebben emlékszünk a rosszra, mint a jóra. Ezért felejtünk el olyan könnyen jó dolgokat. Azért nem fordulok én csak úgy magamtól úgy oda hozzá, de végül csak sikerül, az ecsetet nem rakom le, a kezemben van továbbra is, de a szavaira nem mondok semmit sem,csak nézem őt, és… várok, várok valamire, az most a legkevésbé sem izgat, hogy lehet festékes lett az arcom. – Itt vagyok. Nem máshol, nem mással, hanem veled, veled festem ezt a rohadt falat, téged akarlak abban a szerkóban látni, nem pedig mást. Az, hogy nem mondom két percenként, hogy mennyire akarlak, nem jelenti azt, hogy így is van. Nekem pont elég vagy, miért olyan nehéz ezt elhinni? Azt hiszed bennem minden rendben van? Rohadtul nem, ezer és ezer dolgon kattog az agyam folyton. Megakarok adni mindent, de mi van, ha nem tudok? – egyszer már elvették tőlem, nem? Az a hülye barom, bár abban Jill is benne volt, mert annyira nem ellenkezet, hogy lefeküdjön vele. Szerinte bennem nincs semmi olyan érzés, hogy kevés lennék?

Simon & Jill

- Ez igaz, de szerintem még az idő alatt is többet tanultam, mint te. - nyújtom ki szórakozottan a nyelvemet felé. Azért én nagyon igyekeztem egy időben. Meg akartam minden áron felelni az apámnak, és mindent megtettem azért, hogy elismerjen, hogy csak egyszer is azt mondja, hogy büszke rám, vagy ne adj isten, hogy... szeret, de akármennyit is tanultam nem ért semmit, mert nem változott tőle a helyzet. Ő mindig csak többet akart, mindig csak azt várta, hogy még tökéletesebb legyek, vagy... talán egyszerűen csak nem akart semmit sem tőlem, azt sem, hogy jobb legyek és azt sem, hogy rosszabb. Azt hiszem... neki teljesen mindegy volt, hogy mi lesz velem, az se érdekelte azt hiszem, hogy leléptem, főleg azok után, amit tettem vele, gondolom még örült is neki. - Szóval te nem lennél az? Majd körülnézek vannak-e kedves pasi szomszédaink, akiket át lehet hívni filmet nézni. - vigyorodom el. Na persze, tuti, hogy ő is pont annyira lenne féltékeny rám, mint ahogy én rá. Azért elég rossz előéletünk van és hiába, hogy én vagyok kettőnk közül a rémesebb alak, mert én hibáztam nagyobbat, de ő volt az, aki sokkal nehezebben jött rá arra, hogy érez valamit irántam, szóval egyikünk se kifejezetten tökéletes, szóval azt hiszem nem kellene egyelőre még semmiféle ellenkezőnemű ismeretségi kört kialakítani, mert az csak rossz érzésre adna okot.
- Tudom, de... vannak dolgok, amik annyira azért nem viccesek Simon. - ez igenis olyasmi. Rosszul esik nekem, ha azzal jön, amit csináltam. Igenis elég sok rossz van a múltunkban és én ezektől szeretném távol tartani magam. Tudom, hogy nem felejthetjük el véglegesen, de akkor sem akarok gondolni rájuk, mert nem és kész, még vicc formájában sem. Szeretném a hátam mögött hagyni mindazt, ami miatt sikerült napokat átbőgnöm. - A nélkül is felkaphatok dögös nővér szerkót. - mosolyodom el végre. Igen, nincs összefüggés. Nem csak akkor vehetek fel valami ilyesmit, ha belőle ömlik a vér, nincs összefüggés. Amúgy is szeretném lenyűgözni, hiszen nem maradt még meg sosem senki mellett hosszú távon, mi van, ha hamar megunja, hogy velem van és már nem lesz neki elég az, amit adhatok?
- Tudom, hogy nem azért emlegeted, csak... tudod ezeket el akarom felejteni. A rossz dolgokat és csak a jóra koncentrálni. - még említés szintjén se szeretnék ezekkel foglalkozni, mert túl sok fájdalmat szült már a múlt. Egyszerűen csak jó lenne túllépni rajta és vége eljutni oda, hogy rendes éltem legyen. Elég sokat szenvedtem már igaz? Mondhatni előre megkaptam a büntetésemet azért, amit vele tettem, nem hiszem, hogy ennél is több lelkiismeretfurdalásra lenne szükségem. A szavaira csak halkan sóhajtok egyet. Nagy levegő és ő hiába festi tovább a falat, én nem teszem. Megállok és leteszem szépen az ecsetet, csak aztán lépek hozzá közelebb. El akarom érni, hogy abbahagyja, hogy felém forduljon, hogy rám nézzen, hogy ne húzza el a kezét, amikor megpróbálom legállítani. - Sajnálom... őszintén. - láthatja rajtam, hogy tényleg így van. Tudom én, hogy festékes a kezem is, de ez most remélhetőleg mellékes és remélem nem húztam fel annyira, hogy ne engedné, hogy végigsimítsak óvatosan az arcán. - Ez az egész tökéletes és... minden az, amit csinálsz. Én csak... bizonytalan vagyok és mintha csak muszáj lenne, hogy elszúrjak dolgokat. Nem voltam elég még soha senkinek tudod? Én... csak egyszerűen én és... félek, hogy most sem leszek, de nem akarlak ezzel bántani. - nem akarom, hogy rosszul érezze magát, én tényleg nem akarok neki rosszat, de attól még nem tudok mit kezdeni magammal. Próbálok, de hát tudjuk mindketten, hogy baromi defektesek vagyunk és ez nem múlik el csak úgy egyik napról a másikra.

Jill & Simon

- Igen, erre emlékszem. – mosolygok rá. Én soha nem voltam valami nagy tanuló, ritkán lehetett engem könyvel a kezemben látni, de nem voltam ennek ellenére soha sem olyan vészesen rossz tanuló, de persze nem is voltam ott az élbolyban, ami a tanulást illette, hiszen nekem fontosabb volt a sport, a csajok az élet, a tanulás csak sokadrangú volt. – De kettőnk közül te is hagytad ott a gimit. – nem tényként mondom ezt, remélem ő is tudja, mert tudom, hogy miért ment el a suliból, pont én voltam az, aki az egészet úgymond kiváltotta, majd jött a dominóeffektus és… hát nem volt már megállj. – Nézzenek oda, csak nem féltékeny lennél? Aranyos. – nem gúnyosan mondom ezt, a mosolyom őszinte. Igaz, ami igaz, elég szabados életet éltünk mindketten, nem volt nehéz megkapni másokat, így hát azt hiszem érthető, ha én sem igazán rajongok azért az ötletért, hogy valami más pasi jöjjön ide fel és… szóval nem, egyelőre legalábbis biztosan nem. Hogy mi lesz később, azt nem tudom, de féltékeny alkat vagyok, nem véletlen buktam ki annyira a múltkor is rá, mikor… mindegy, szóval talán érthető az, ha nem látok annyira szívesen más pasikat itt fent a lakásunkban. Ez még megbocsátható, nem? Nagyon remélem legalábbis.
- Én csak azt mondtad, hogy ha… nyugi! – minek ezen így felkapni a vizet? Komolyan… nem értem, még mindig van jó pár olyan dolog, amit egyszerűen nem tudok hova rakni. Például ezt, mert akárhogy említem meg véletlen a dolgot, azt nem szabad, de nem csak erről van szó, egy csomó ilyen dolog van mg. – Nem kell minden szavamat halál komolyan venni. – ezt nem értem, most sem úgy értettem ezt, ahogyan ő hiszi, csak… a francért kell egy halál egyszerű dologba mindenfélét belelátnia. Nem tudom, hogy ez miért van, talán csak azért mert nő, vagy lehet, hogy ez valami egyéni hóbort, de akkor is. – Jól van, ígérem, hogy nem fogom magamat lelövetni, hogy felkapj magadra valami dögös nővér szerkót! – mondanám, hogy cserkész becs’szó, de soha nem voltam cserkész, és nem szokásom mindenfélét ígérgetni, de azért lássuk be, hogy nem igazán van valami nagy esélye annak, hogy ismét lelőnek majd…mégis ki tenné ezt meg?
- Tudom. Nem azért emlegetem fel, hogy az orrod alá dörgöljem. – vagy ezt nézné ki belőlem? Nem ezért mondtam, csak… ez történt mindaddig, míg eljutottunk ide, addig, hogy kimondjam, hogy szeretem őt, én nem direkt hozom ezt fel, csak…érzékeltetni akartam, hogy sok minden van mögöttünk, nem bűntudatot akartam ezzel ébreszteni.
Nem mondok semmit sem a szavaira, csak festem tovább azt a rohadt falat, miközben legszívesebben inkább akkorát ütnék a falba, amekkorát csak tudok. Kelleni fog egy bokszzsák, hogy legyen mit ütnöm,ha ideges vagyok, mert ha már most az vagyok, akkor valószínűleg később is leszek még, és nem a falat kéne ütni. – Mikor lesz az, hogy… jó lesz valami, amit csinálok? – kérdezem tőle, de nem nézek rá továbbra sem. Mert eddig semmi nem volt jó, most is belém köt, csak mert nem öt percenként mondom azt, hogy mennyire kívánom őt. Én mondtam akkor is mikor először bejöttünk azon a rohadt ajtón, nem?

Simon & Jill

- Hát tudod kettőnk közül a gimiben én töltöttem több időt a tanulással. - maximum én aztán le is léptem otthonról, de attól még én voltam az, aki segített neki a kémia órákon is, mert ő azért nem az a típus volt akkor sem, aki olyan nagyon imádott volna az iskola padban ülni, vagy tanulni. Igaz, hogy a matek soha sem volt olyan nagy erősségem, de azért a számolás még most is megy, főleg ha csak ilyen kis számokról van szó. - Héj másik csajt meg nem fogok áthívni, hogy velünk nézze a tv-t, úgyhogy maradunk ketten. - bököm oldalba. Azért hát na azt hiszem jelenleg talán még érthető, ha mindketten egy fokkal féltékenyebbek vagyunk a másikra, hiszen mindketten felettébb laza és szabad életet élünk az előtt, hogy elég nagy nehézségek árán sikerült elérni ezt a mostani idilli állapotot, szóval... nem hívunk át mást, egyelőre legalábbis tuti nem, maximum nagyobb tömegeket, de egyelőre még jobb, ha ketten fedezzük fel az új lakást.
- Héj, ez még viccnek is csúnya dolog Simon! - jó azért talán egy pillanatra még a mosoly is eltűnik az arcomról. Azt hiszem már eléggé megszenvedtem azt, amit vele tettem nem? Eleget sírtam és épp elég rémes időszakon vagyok túl. Tudom, hogy ő is, de mégis csak én voltam az, akik végig könyörögtem neki majdnem egy egész napot, de minimum egy délutánt, úgyhogy megkaptam már a magam büntetését. - Nem csak egyelőre, és nem csak beérem. - teszem azért még csendesen hozzá. Akkor is no, ez a fajta viccelődés... talán megérdemlem, de attól még ugyanúgy nem esik jól, remélem ezzel tisztában van a nélkül is, hogy netán morcosan kellene néznem rá. - Csak akkor, ha úgy látom, hogy megérdemled, de biztos, hogy nem szedek ki belőled még egyszer egy golyót. - hát mert arra egyszer már volt példa és kész csoda, hogy nem ájultam el közben. Elég rémes volt turkálni benne, konkrétan nem is tudom, hogy mégis hogy a fenébe bírtam egyáltalán megcsinálni. Azt hiszem csak nem volt más választásom.
- Tudod, hogy... mindet sajnálom. - apró sóhaj, és most nem is pillantok rá oldalt, csak a festéssel foglalom le magam. Összetörtem a csontjait, hiába, hogy amúgy teljesen jogos volt a dolog, mert talán tényleg megérdemelte, de... attól még nem kellett volna ezt tennem igaz? Meg is halhatott volna és mindezek után még újra fájdalmat okoztam, mert nem volt más választásom. Aztán meg... tudom, hogy hibáztam, de remélem, hogy egyszer majd... elfelejthetjük ezt valahogy.
- Jól van... bocs. - igen azt hiszem sikerül egy kissé megszeppennem, mert hát nem vártam ennyire vehemens választ, és hogy majdhogy nem kioszt és ha most gyengébb falaink lennének, akkor az ecset még lehet, hogy nyomot is hagyna rajta, amilyen erővel csinálja. Én ezt... nem azért mondtam, de attól még... a fenébe is, pocsék, hogy ő olyan kevés dolgot mond ki, hiszen eddig is pont ez volt a baj. Lehet, hogy érzett már akkor is valamit irántam, de esze ágában sem volt kimondani és most is csak... hallgat, ami igenis nem jó.

Tárgy: Re: Jill & Simon - Beköltözés

» Jill & Davy - Új problémák
» Simon & Ria - Éjszakai affér
» Jill & Davy - Háló nélkül
» Jill&Scott
» Logan & Jill