Hátsó kijárat

Nem tudtam mást tenni, mint egy kissé felnevetni aggodalmán - nem is igazán kigúnyolva őt, hanem inkább az önön, vagy az ő ostobaságán nevettem, mivel nem értettem, hogy miért aggódik ennyire. Az utcán nem egyszer találkoztam olyan helyzetekkel, amikor ölnöm kellett, vagy megölnek. Rengetegen támadtak már meg egyszerű unalomból, de természetesen ott voltak a tolvajok, és még kisebb koromban szerencsém volt találkozni egyes pedofilokkal is. Ha nem lettek volna a képességeim, nem is éltem volna túl - no, meg persze néhány kedves ember, de az emberek közelébe nem mehettem. A gondolatolvasó képességemmel már azelőtt megtudtam, hogy mire vágynak, vagy mit terveznek, mielőtt még végrehajthatták volna, ha pedig mégis elkéstem a felismeréssel, akkor is, bármilyen felszerelésből fegyvert csinálhattam, a zárakat kinyithattam, és megváltoztathattam a környezetemet, hogy elmeneküljek. Persze, a godnolatolvasó képességem maga sem hagyta, hogy más emberek közelébe menjek - folyamatosan ott zúgtak, zümmögtek, még ott, akkor is, a fejembe voltak: mindegyik nyafog, kiabál, és őrjöng, az a néhány pedig olyan boldogságokat él át, amelyeket én sohasem tapasztalhattam meg. Irigyek, önzők és rátartiak, a saját lelküket sem tisztelik, és mind mondta nekem, folyamatosan fecsegte, olyan erővel és hangon, hogy én még azt sem hallhattam, ha beszédre nyitottam a számat. Csak ők, ők voltak ott mindenhol, és mondták, és mondták, és mondták, és mondták!
...eddigi életemben már hat emberrel kellett, hogy végezzek, az egyikkel csak kilenc éves koromban. Ez a kis horzsolás, még attól is, hogy - el kell ismernem - fájt, nem volt semmi sem azokhoz a borzalmakhoz képest, amiket átéltem. De ahogy rátekintettem arra az önzetlen arcocskára, ahogy aggódik értem... így csak a hugocskám aggódott... akkor... amikor a tónál voltunk, és én elmerültem... azt az aggodalmat pedig senki arcán sem akartam emglátni újra - talán azokén, akik fenyegetnék a szeretteimet! Nem hagyhattam, hogy egy ilyen gyönyörű arc és kedves teremtés így szenvedjen.
- D-dehogy, nem... h-hát... ha nagyon akarod, akkor... elmehetek az orvoshoz... e-el... el... - eddig is dadogtam, de abban a pillanatban teljesen megakadtam. Feltekintettem arra a gyönyörű arcra, amilyen erővel figyelt engem, és el is pirult az arcom. - ...e-el k-kísérnél... e-engem, ha... szépen megkérnélek...? - nyeltem is egy nagyot, és megpróbálva a kínos helyzetemből kimászni, egy apró mosolyt intéztem felé.

Hirtelen megmozdulására kaptam csak fel a fejemet, amikor megérintette a karomat, és én egy hangos szisszenéssel és agyam pedig egy gyors remegéssel próbált megszabadulni a fájdalomtól, ami belém csípett, és amit eddig nem is éreztem. Az öltönyöm és alatta az ingem is el volt szakadva, és alatta egy véres horzsolás tűnt fel, ami egy élénkvörös húscafatra engedett rálátást. Eddig nem éreztem semmit, de most az egész seb égni kezdett, és csiklandoztak a kicsiny lefolyó vércseppek is. Megemeltem a kezemet, majd ismét teste mellé helyeztem, hogy függőlegesen lassan kicsurgadozhasson a ruhám alul a vér. Rátekintettem, és mielőtt még megszólalhatott volna, sietve felkiáltottam.
- Nem! Nincsen semmi baj! Csak egy kis karcolás... - mosolyogtam halványan rá, és megpróbáltam megemelgetni a karomat, mintha nem tudtam volna, hogy ez semmit sem fog változtatni. Attól még próbálgattam. - Semmi baj, volt már rosszabb is, amikor nem is éreztem hogy élek! - nevettem kissé, és emgpróbáltam elrejteni azt, hogy a sebembe fúródott kavicsok és a por mennyire ingerli és tovább fakasztja fájdalmamat. Megpróbáltam minduntalan visszaemlékezni a mosolyára, és ez sokat segített.
Ennek a lánynak... neki gyönyörű mosolya volt... a hugocskámra emlékeztetett, de az övé valahogy... másabb volt... olyan különös... és ilyen mosolyt Mercedesen még nem is tapasztaltam... Vajon a nők is olyan sokféleképpen tudnak mosolyogni?
Egész életemben csak két létező nőt ismertem, a hugocskámat és az anyámat, és csak kettejük szerepeivel ismerkedtem meg. Amikor "meghaltam," és az utcára kerültem... a képességem miatt... nem mehettem semmilyen embertömeg közelébe... és amiért az elmém folyamatosan sikoltott a fejemben, hogy meg kell találnom Angit... sohasem akartam barátokat. Csak könyvekből ismertem meg más és más lányokat, amikor a könyvtárosoktól megkértem, hogy bennalhatok-e, és megpróbáltam annyi tudást magamba szívni, amennyit csak lehetett. De ezen kívül a gondolatolvasás sohasem engedte, hogy más emberek közelében legyek, még most sem. Akkor is hallottam valamennyit... mintha apró suttogások lettek volna, amik a lány hangját folyamatosan megakasztották. Az ő gondolataival kapcsolatban megerőltettem magamat, hogy ne halljam őket, nem jó így kihasználva az embereket ismerkedni - ahogy másoktól megkaptam. De akkro is, ott voltak. Suttogtak. Minden kis problémájukat, mniden kis érzelműket úgy fecsegték, egyszerre százon, mind egyszerre, hogy ennél talán már csak az elmém vált rosszabbá, amely azért aggodalmaskodott, hogy ugyan a seb megöl-e, és elválaszt-e majd a hugocskámtól.

Furcsálkodva tekintettem a kezeicskéire. Az az apró tenyér, amelyben azok az amúgy is aprócska sebecskék volt már akkor begyógyultak, amikor elkezdtem törölgetni őket. Éreztem, hogy valami keményet seprek le a kezéről, így már a seb alá néztem, ohgy talán csak nem a bőrét tépdesem le így a lánynak, de ő nem is úgy reagált, és amit láttam az is csak ugyanaz a halvány, puha bőr volt, mint amilyen talán azelőtt lehetett. Hogy őszinte legyek, amikor felfogtam, hogy mi történt, nem lepődtem meg annyira. Ez volt az ő különlehessége, a különleges képessége, ez így csak természetes volt. Akkor is, az a gyönyörű arc, ha nem is tartott sokáig, de... fájdalmat okoztam neki...
- B-bocsáss meg! N-nem figyeltem, telejsen hülye voltam! - hajtottam meg a fejem a lány előtt, ám amikor meghallottam érdését, kissé nevetve tekintettem fel. Rámmosolygott. - Öhm... h-hát... n-nem... ez semmiség, igazán! - nevettem tovább, és beletöröltem a koszos kezeimet a koszos fekete öltönyömbe, hogy azt még tovább poroljam. Arcom vörösebbé változott, ahogy a szája mosolyra szélesedett, és ismét azonnal elkapott a remegés. Miért ilyen kedves velem, hiszen éppen az előbb felestem benne. A hugicámnak nincsen egyáltalán igaza - hülye vagoyk, és szerencsétlen, egy ilyen gyönyörű teremtésre ki nem figyel fel, és ki nem kerüli ki? Én meg átesek rajta, aztán meg még fetrengek, mint egy igazi idióta. Gyűlölöm magamat. A hugocskám mindig is úgy tekintett rám, mint a nagy bátyus, aki mnidig megvédte őt a bajoktól, és mindig is a legokosabb volt. De már kiskorunkban megtudhattuk mnidketten ,hogy nem vagyok erős. Amikor apa.... elvert engem.... Angit is elverte volna, de én azt nem engedhettem meg. Bármiféle fájdalmat érez valamelyikünk, abba a másik biztos, hogy majdnem bleehal. Ez mnidig is egy különleges, természetfeletti adottság volt, akárcsak bármelyik másik képességünk. Voltak más mellékhatásai is - mint hogy én nem tudtam lehallgatni a hugocskám gondolatait, és az elmém is mindig megállított, mielőtt kezet emelhettem volna rá. És gyakran mozgatta testemet, amikor valaki más emelt kezet a hugocskámra. Az általában valakinek a halálával végződött, és hát, mi mindketten itt vagyunk...
Néha elgondolkozok azon ,hgoy vajon csak azért jöttem-e erre a világra, hogy valakinek fájdalmat okozzak. Az apám hamar eldobott magától, mielőtt "meghaltam." Az anyám mnidig is kvöettem az apám példáját. És a hugocskám... őt 12 éven át kínoztam... tizenkét éven át csak kínoztam azzal, hogy eltűntem, és nem votlam képes megtalálni. És amikor meg is találtam, akkor is.... fegyvert fogtam rá... az én drága hugocskámra... az ő ártatlanka arcára, megragadtam gyengéd karját, és a tarkójához nyomtam a pisztolyt... pedig nem tudtam... nem tudtam... És most ez a lány... neki is fájdalmat okoztam...
- B-bocsáss meg kérlek... n-nem akartam... fájdalmat okozni... - adtam gondolataimnak szavakat, és elkomorodva hajtottam le a fejemet a lány előtt, a fehér kesztyűre tekintve, amelyen még akkor is ott volt az élénk vörös vér.

Éreztem, hogy valami keményen fekszem, de a szemeimet nem bírtam kinyitni pár másodpercre. Amikor azonban megtettem, megláttam magam előtt egy különös, gyönyörű alakot. Először azt hittem, hogy a hugicám lehet az, hiszen neki is kék szemei voltak, de... a haja inkább szőkés volt, és... gyönyörű... gyönyörű arca volt... először az jutott eszembe, hogy meghaltam, és leszállt hozzám egy angyal, hogy elvigyen a mennyország kapuihoz... de, ez túlságosan ábrándos elképzelés volt elmém számára, és azonnal kizökkentett, amikor meghallottam a lány hangját, és akaratlanul is felkönyököltem, hogy észrevegyem - inkább kínos, mint mennyei helyzetbe kerültem. Gyorsan a jegyzetfüzetemhez kaptam, és feltápászkdotam, leporolva kissé az öltönyömet és öltönynadrágomat.
- E-el-elnézést... é-én... - dadogtam nehézkesen. Ha meglátott valamit a füzetből... de egyébként is, felestem benne, melyik idióta tudott volna még felesni egy ilyen aprócska lányba?! - N-nagyon sajnálom... t-te... - ahogy letekintettem rá, megláttam a kezein húzódó horzsolásokat, és azonnal lehajoltam - mivel túl magas voltam hozzá képest -, hogy megnézzem, nem e sérült meg túlságosan. - N-n-neked... sebes a kezed... én... én... s-sajnálom... n-nem akartam! - hebegtem tovább, és aggódva tekintettem fel a lányra. Így ekllene bizalmat kiépítenem ,hogy sérüléseket okozok az embereknek? Habár ő maga nem tűnt túl idegesnek, ha mások így meglátnak, minket, azt hinnék ,hogy egy szerencsétlen állat vagy... és Angi.... a hugocskám is bajba kerülhetne...
Azonnal segítenem keleltt, nem hagyhattam, hogy egy ilyen gyönyörű lány... m-megsérüljön csakis miattam. Már nyúltam is a zsebemhez, és elő próbáltam kaparni valamiféle zsebkendőt, vagy valamit, amivel esetleg megtörölhettem a lány kezeit, és gyengéden megragadtam a kezét, hogy a zsebeimbe rejtett kicsiny vászonykesztyűmmel letöröljem a piszkot és esetleges vért a horzsolásáról.
- S-sajnálom! Nagyon sajnálom! - ismételgettem aggodalmasan, és fel-feltekintgettem az angyali arcú lánykára. Vajon ilyen picikén és ilyen gyönyörű, ártatlanka arccal hány éves lehetett?

Folytattam felmérésemet a Birtok felépítéséről és szerkezetéről. Napirendi listákat készítettem, minden helyet huzamosan végigtekintettem. Meg keleltt tudnom, hogy mit kellene tennem és hova kellene mennem, ha valamiféle baj történik az X-Birtokon, és esetleg számomra és a hugicám számára nem marad megfelelő. Talán egyesek paranoiásnak mondhatnak, én inkább elővigyázatosságként tekintettem arra, hogy az egész úton, amíg a vészkijáratokat és könnyen megtalálható ajtókat kerestem, állandóan a hátam mögé nézegettem. Valahogy olyan érzésem volt, hogy mnidig is követnek, hogy még mindig nem bíznak meg bennem. Azt tudtam, hogy X-Professzor egy telepata, és így rendelkezik az én képességemmel is, a gondolatolvasással, és így bármikor lehallgathatott volna, tudatomon kívül. És persze, ne is említsük meg a különleges képességek tárházát, amelyek közül bármelyikkel utánam settenkedhetett volna valaki, akár a sjaát árnyékom alakját is felvéve, csak hogy megtudja, miben sántikálok. Én egy betörő voltam - betörtem a Birtokra, és fegyvert is fogtam Blaise-re, az X-Men egyik tagjára, és tudom, hogy ezt mind ők is tudják, még úgy is, hogy a srác azt mondta, hogy nem fog semmit sem elmondani erről. Nem bízhattam meg ezekben az emberekben - biztos, hogy valami nagy hasznot akartak húzni ebből az egész különleges kéepsséges mizériából, ha nem is mindannyian, de egy részük biztosan.
Éppen ezért, ha esetleg megutálnák a nyomozásomat, vagy valami balhé törne ki, és Angivel futnunk kéne, ezek az ajtók tökéletes menekülési útvonalat jelentenek. A képességem segítségével, és a különleges memóriámmal, valamint egy jegyzetfüzetbe hatalmas sebességgel leírt vázlatokkal ismertem meg az épület szerkezetét. Megtudtam, hol gyengébb, hol erősebb, melyik rész elmozdításával lehetne könnyedén bezárni ezeket a menekülési utakat.
Ahogy így elemeztem és vizsgálódtam, hirtelen valakit éreztem a hátam mögött, de már megfordulni nem volt időm, és átestem azon a valakin, hatalmas, két méteres testem erőssen huppanva le pár lépcsőfokon a földre.

Valahogy furcsa belegondolni, hogy egy ilyen látszólag kettőig elszámolni sem tudó figura, akiről utoljára feltételezném, hogy arrogáns, vagy kegyetlen tudna lenni, mégis csalódást okoz, aki ráadásul tanár, vagy valami ilyenféle abban a mutáns suliban. Bár az igaz, hogy Rozsi is ott tanít, így aztán azt hiszem én vagyok a hülye, hogy bedőltem a látványnak. Még az ösztöneim sem jeleztek baj, valószínűleg azért fekszem most itt. Ezt megérdemeltem! Máskor majd óvatosabb leszek.
Mikor halkan felnevet megrándulok az érezhető rosszindulattól benne és persze az igazságtartalmától, hiszen tényleg ezt tettem még ha igyekeztem is nem gondolni rá, mert közvetlenül nem én tartottam a fegyvert egyik kölyök homlokához sem, de a végeredmény valahol ugyan ott van.
- Nincs választásom! – mormolom csak úgy magamnak a takaróba, mert nem kell még a felemelt kezére sem néznem, hogy tudjam nem érdekli a mondanivalóm, hiszen konkrét segítséget nem tudok nyújtani neki.
Engem sem érdekelne a máik magyarázata ebben a helyzetben, az más kérdés, hogy én bizony nem hagynák ott valakit, míg el nem mond mindent, amit tudni akarok.
Talán még sem olyan kegyetlen, mint aminek időnként mutatni akarja magát.
- Nem tudtok felkészülni rájuk, de, bár tudom, hogy nem számít, remélem sikerrel jártok. – suttogom a hátának, mikor becsukódik utána az ajtó.
Persze igaza volt, jobb, ha hamar eltűnök innen, de hát ezt már megszoktam. Kimerültem, ezért aludnom kellett pár órát, de aztán szépen eltávolítottam a karomból az infúziós csövet és összeszorított fogakkal kimászva az ágyból megkerestem a ruhámat, felöltöztem és angolosan távoztam. Meg kell mentenem egy barátot és akkor Kámfor is megkaphatja a neveket, hogy megvédhesse a kölyköket.

//Köszönöm a játékot. //

-Hát, ezek szerint én már csak ilyen szájbarágós vagyok.
Megvonom a vállam. Ha neki jó ami rá vár, nem fogok beleszólni. viszont ahogy esküdözni kezd, hogy sosem bántana gyerekeket, megeresztek egy halk kacajt.
-Hát persze, hogy nem. Legfeljebb jó pénzért segítenél valaki másnak céltáblát festeni a homlokukra, csatatérré változtatni az otthonukat, és végül, hogy olyan helyre kerüljenek, ahol sötétség, és rettegés vár csak rájuk, ahol ízekre szedik őket.
Ha tiltakozni próbálna ez ellen, felemelem a kezem, hogy nem kell a mentegetőzése.
-Mit gondoltál, ki bérelt fel, az oktatásügyi minisztérium, hogy tudják, kiknek címezzék az ösztöndíjakat?
Megrázom a fejem. Befolyásos csoport. Hát, ez éppen,hogy több a semminél...talán. Bár majdnem biztos, hogy magamtól is erre gondoltam volna.
-Felkészültünk rájuk. Te viszont jobb, ha nagyon gyorsan felépülsz, mert ha tényleg olyan befolyásosak a megbízóid, nem fog sokáig tartani, amíg itt rád találnak. no, sok szerencsét, nekem ezek szerint őrködnöm kell egy suliban. Minden jót, és igyál sok morfiumot!

Igen, én is úgy gondolom, hogy a nem túl jó humora, amivel megpróbálja időnként feldobni a napomat, nem éppen mentes a gúnyolódástól, de feltételezem ez nála valamiféle feszültségoldás, engem meg nem tud vele igazából felzaklatni.
Valószínűleg még sohasem kellett zsoldosból, bérgyilkosból vallomást kicsikarnia, mert nem hiszem, hogy ezzel a módszerrel sokra jutott volna velük, de legalábbis szerzett volna némi tapasztalatot, hogy puszta légből kapott fenyegetéssel nem sokra menne velük, ahogy velem sem.
Még úgy sem vettem halálosan komolyan, hogy kétszer is meglőtt. Egy hidegvérű profi ott szedte volna ki belőlem, amit akar és aztán vagy megöl, vagy ott hagy elvérezni, vagy az állatok martalékának. Ő meg kórházba hozott.
Szóval, ha a foglalkozásomat tekintetbe véve, nem kalkuláltam volna be bármikor bekövetkezhető halálomat, akkor sem rettentem volna meg a fenyegetőzésétől.
Ez persze nem jelenti azt, hogy meg akartam volna halni, vagy ha lehetőségem van rá nem küzdök magamért utolsó csepp véremig, de ez nem az a helyzet volt.
Csendes szavaira azért már jobban kinyitom a szemem és bár háttal áll, valahogy furcsán keserűnek,…….lemondónak éreztem.
- Nem kell mindig kimondani bizonyos ígéreteket, hogy tudja az ember mire készüljön. – válaszolom legalább olyan halkan.
És igen! A következőkben nyilvánvalóvá válik, hogy lemondott rólam, jobban mondva arról, hogy beváltsa, amit nem sokkal előbb ígért, hogy fogságban tart majd a kastélyban.
- Eddig sem bujkáltam és ezután sem fogok. – ráztam meg egy büszke szemvillanással, hiszen okom eddig is lett volna rá bőven.
Figyelmesen követem a mozgását, ahogy visszamegy az ágyamhoz húzott székhez és arra nézve kezd el magyarázni.
Nem szokott sűrűn lelkiismeret furdalásom lenni, de, amit a partom mondtam neki én sem gondoltam komolyan, csak igyekeztem ráhozni a frászt, de inkább sikeresen feldühítettem.
Láthatóan neki is volt gyenge pontja, akiket akár erőn felül is meg akart védeni, és ez érzékenyebben érintett, mint bármilyen más fenyegetése. Kicsit egy cipőben jártunk.
Ezért és nem a hála vagy a fenyegetése miatt nyitottam ki végül a számat, mikor már félig az ajtó felé járt.
- Soha nem bántanék kölyköket! – utaltam az iskolájára.
Nem fogom neki ecsetelni, ahogy még soha senkinek sem tettem, hogy pont ezért bujkáltam és bujkálok a mai napig, bár most mégis megtalálták rajtam a fogást valaki olyan életére törve, aki valaha fontos volt nekem.
- Annyit elmondhatok, hogy egy befolyásos csoportnak kellett volna leszállítanom a névsort. És valószínűleg mindent el fognak követni, hogy hozzájussanak. Nem számít nekik milyen áron! Így jobb ha felkészültök rájuk.

-Nem, nem a két szép szemedért. Nem vagy az esetem, ráadásul csukott szemmel nyöszörögve készültél kiszenvedni a vállamon amikor ide hurcoltalak, úgyhogy nem is nagyon láttam őket.
Gúnyolódással mondjuk nem hiszem, hogy nagyon előre jutnánk, de legalább szórakoztat egy kicsit. Aztán megint lekámforoz, én pedig elfordulok tőle, és más felé nézek csendben egy kicsit. Hogy miért nem tudott Gus is valami más nevet választani, mondjuk kockás fülű nyuszi, vagy Tardis, vagy bármi, amit nem emlegetnek fel állandóan? Már fél éve, hogy nyom nélkül eltűnt, és bár tudom, hogy biztosan nincs semmi baja, azért továbbra is idegesít a dolog. Értem én, hogy ha gáz van eltűnik mint a kámfor, de azért legalább nekem jelezhetné néha, hogy él még...
-Nem foglak megkínozni... - jelentem ki halkan, még mindig háttal állva neki.
-Kétlem, hogy a megbízódtól kaptál ilyen ígéretet, de rendben van. Ha félsz, és inkább itt bujdosol el előle életed végéig, jó szórakozást hozzá.
Visszasétálok a székemhez, hogy megnézzem, nem hagyok-e el valamit, és közben azért még beszélek, hátha mégis meggondolja magát a nő.
-Nem akarom, hogy úgy érezd, tartozol azért, mert nem hagytalak meghalni, vagy azért, mert még rács mögé sem küldelek. Nem kell a segítséged, sem pedig a hálád. Viszont, a birtokon élők közül rengetegen fontosak a számomra...
~Egyesek túlságosan is...~
-Ha még egyszer meglátlak ott, nem egy kórházban fogsz felébredni, ha felébredsz egyáltalán.

Értem én, hogy mire föl ütögeti meg az infúziós tasakot, de mivel éppen az előbb világosítottam fel, hogy nem fogok romokba heverni, ha a halállal kell farkas szemet néznem, így ez a fenyegetés sem zaklatott fel túlságosan. Ráadásul nem valószínű, hogy, ha vetet a fáradtságot is elcipelt egy kórházba, aztán meg még mindenfélét össze-vissza kamuzott miattam, sőt még útlevelet is kreált nekem, akkor hirtelen meggondolja magát és mégis úgy dönt, hogy kinyír.
Persze nem elképzelhetetlen, hiszen azt sem néztem ki belőle, hogy hidegvérrel belém lő, csak nem lenne logikus.
- Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki ennyi törődést a részedről, bár van egy sejtésem, hogy nem az én két szép szememért, hanem mert nagyon szeretnél megtudni tőlem valamit. – mondom neki kissé gúnyosan. – És ez az információ van olyan értékes, hogy ne akarj megölni, sőt egy csomó fáradtságot is veszel miatta a nyakadba. – szögezem le az elég nyilvánvaló tényt.
Egyébként is nehezen tudom elképzelni, hogy a nagy emberbarát professzor bármi hasonlót akár engedélyezne, de most kicsit meglep azzal, hogy Lensherr professzorra hivatkozik.
Hát róla már inkább el tudnám hinni, hogy nem ellenezne egy kis „kérdezz-felelek” játékot és még a megfelelő mutáns anyag is a rendelkezésére áll, hogy ne fizikai behatással kelljen kiszedni belőlem.
Bár ez kissé más színezetűvé teszi a dolgot, nem változtat azon, hogy soha nem köpök be egy megbízót sem, ha nem szolgáltat rá súlyos indokot.
- Ez nem ilyen egyszerű Kámfor. – térek vissza a névhez, melyet ráaggattam, bár tudom nem tetszik neki, de hát egyrészt nem tudom, hogy hívják, másrészt jól illik hozzá. – Nem olyan könnyű egy leszámolás ám és akkor sem úsznám meg.
Nem mintha egyáltalán elgondolkoznék rajta. Sokkal több forog kockán számomra, mint a saját életem, főleg, ha kiszivárogna, hogy beszéltem.
- Nem segíthetek, .......sajnálom.

-Ó, még teljesíthetem a kívánságod, ha ez minden vágyad... - mondom csendesen, játékosan megpöckölve ujjam hegyével az intravénás tasakot. Kétlem, hogy nagyon vágyna rá, hogy a hulláját vigyem haza innen, ha már így életben maradt, de persze egyértelmű, hogy nem fél a haláltól. Na, de annyi baj legyen, akkor majd tőlem. A megfelelő arányú őrültség csodákra képes...
-A zsaruk azt hiszik, turista vagy, akit valami barom összekevert egy őzzel, vagy a bánat tudja mik élnek itt az erdőben, aztán amikor meglátta, mit lőtt, elszaladt. Bátorkodtam intézkedni, hogy az útleveled is rendben legyen, ha esetleg utánad néznének. Golyó ütötte sebeknél ez megesik. Ha jó kislány leszel, hagyják, hogy felépülj itt. A TV műsor pocsék, és a kaja is rémes, de legalább senki sem tör majd az életedre.
Megrázom a fejem. Néha nehéz eldöntenem, hogy csak megjátssza magát, vagy tényleg ennyire felelőtlen. Balszerencséjére a birkatürelem az egyik komoly jellemhibám, szóval engem nem fog felhúzni megint.
-kizárt, hogy rábólintana. Mázli, hogy nem egyedül vezeti a helyet, és mivel mostanában nagyon elfoglalt, inkább Lensherr professzor segítségét kértem. Felteszem róla is hallottál már. Kevesen tudják kiérdemelni, hogy a szovjetek úgy gondoljanak rá, mint egy mániákus vadállatra, akivel nem éri meg ujjat húzni.
~Más kérdés, hogy én nem ezt gondolom róla. Eric a legjobb fej a tanárok közül, de tény, nagyon jól tudja játszani a közveszélyes, mutáns szörnyeteget. Gondolom muszáj neki, mert bármilyen erős is Charles, tőle nem tartanak annyira ellenségeink, hogy ne szemtelenkedjenek. Eric viszont...hát ő már más tészta. Jó ez így.~
-Szóval, 5 perc múlva hazamegyek innen. Magammal hurcoljalak, vagy beszélsz végre, és akkor talán leszámolhatunk azzal is, aki miatt ekkora bajba kerültél, a végén pedig megúszod ezt az egészet két sebhellyel, egy kolumbiai nyakkendő helyett. Melyik legyen?

Lehet, hogy a gyógyszerek miatt nem értem őt kristály tisztán, vagy hallucinálok, de én teljesen úgy értettem, hogy azt vetette fel az előbb, nem vagyok még túl jó egy újabb teleportálós mutatványhoz. És ez nálam felért egy baljós ígérettel, ha nem beszélek.
De hát, ha semmit nem tervez velem, akkor akár alhatok is még egyet, nem? Minek lopjuk itt egymás drága idejét.
Azért azt el kell ismernem, hogy nem örülök neki, hogy pont egy ilyen öcsisajt miatt fogok kinyiffanni és bár őt sem becsültem le, nem gondoltam volna, hogy ő lesz számomra a végzet kardja. Valahogy nem nézett ki olyan brutálisnak, mint amire végül képes volt.
Mondjuk én simán megöltem volna, ha az én szeretteimet, vagy társaimat fenyegeti, tehát még sem volt olyan kőszívű, mint amilyennek mutatni akarja magát.
- Nem azt mondtam, hogy minden mindegy, hanem hogy már nincs jelentősége számomra annak a listának. A kettő nem ugyan az. – vonom meg az egészséges vállamat. – És, ha jól emlékszem, nem arra kértelek, hogy hozz egy kórházba, ahol lebilincselve, arra várhatok, hogy valaki mégis csak befejezze a munkát, amit elkezdtél, vagy esetleg te magad tedd meg, vagy bekasztlizzanak a zsaruk. – soroltam az előttem álló opciókat.
Félig lehunyt pilláim alól persze egy pillanatig sem veszítem szem elől, bár egy laikus szemlélő azt hinné, hogy a kimerültségtől mozdulni sem tudok és a figyelmem sem az igazi.
És igen csak jól gondolja Gabriel, mert, ha nem lenne az ágyhoz rögzítve a kezem, bizonyára megpróbálkoznék azzal a fejtépéssel, ha óvatlanabb lenne. De ne az és én egyébként sem tudom mozdítani a kezem.
Figyelem, ahogy az infúzió csövét birizgálja és mivel én alapvetően nem hiszek a véletlenekben, kissé megemelkedett adrenalin szinttel várom mire készül.
- Már miért ne?- nézek rá kérdőn. – Legalább nem érne váratlanul a támadása, hiszen tudnám, hogy hamarosan eljön. És egyébként is, a jóságos Xavier professzor szerinted belemenne, hogy fogságban tarts ott élő csaliként?
Ezzel tulajdonképpen meg is válaszoltam a kérdésére, mert bár tényleg felesleges lenne talán titkolnom a megbízó nevét, de voltak saját erkölcsi szabályaim és azok közé tartozott, hogy Megbízót soha nem adok ki, ha csak ő nem árult el engem.

-Az égvilágon semmit - jelentem ki halkan arra, hogy mit tervezek vele. Aztán csak tovább könyökölök ott a szék támláján, és nézem őt némán. Hagyom, had gondolkozzon egy kicsit a helyzetén. A megbízója valóban nem lesz boldog, arról nem is beszélve, hogy most az én karmaim között van ami mint kiderült számára, annyira nem is vicces, mint az elején hitte. Ez van, máskor majd nem fenyegetőzik vele, hogy veszélybe sodor mindenkit azon a helyen, ahol élek.
-Ha viszont tényleg minden mindegy, szeretném, ha elárulnád, kinek kellett az a lista. Ha úgy jobban esik, veheted ezt fizetségnek, amiért nem hagytalak ott, hogy kiderüljön, mit tett volna a hulláddal az a három drogos, amikor felébred.
Aztán felállok, és a tasakhoz sétálok, amiben a fájdalomcsillapító csepeg. Ujjaimmal végigsimítok a zsinegen, ami Sheena karjában ér véget, közben persze vigyázok, hogy azért ne kerüljek kartávolságon belülre. Kétlem, hogy annyira hálás lenne amiért él, hogy nem tépné le a fejem, ha lehetőséget kapna rá.
-Ha elmondod amit tudni szeretnék, itt hagylak, és nyugodtan felépülhetsz. Senki sem fog keresni. Ha nem...magammal viszlek oda, ahova a következő gyilkost küldik majd. Felteszem, nem szeretnél akkor ott lenni a sulinkban.

Nem tudom miért nem szereti, ha Kámfornak hívom, de nem hiszem, hogy ezek után sok minden kívánsága lehet, hiszen mivel fenyegetne még meg, ha nem teljesítem, hogy nem lelő, hanem elteleportál az óceán közepére, vagy valamelyik hegycsúcs havas, fagyos tetejére?
Szívesen megosztanám vele ezen véleményemet, de nem vár választ, amit egy golyóval hoz a tudomásomra, ami a változatosság kedvéért a vállamon hatol át.
Igazán nem panaszkodhatom, hogy nincs anatómiai ismerete, mert ez sem roncsol csontot és érzékeny, helyrehozhatatlan idegeket, viszont ez sem kevésbé fájdalmas, mint amikor oldalba lőtt.
Ha kellően beszélős kedvemben lennék, megkérdezném tőle, hogy nem tanulmányozta-e valamelyik kínzómester leírását, a „hogyan okozzunk nagy fájdalmat, úgy, hogy közben a paciens minél tovább életben maradjon” fejezeteket kiemelve, de inkább ráharapok a nyelvemre, hogy nem kiáltsak fel, mert legalább ezt az örömet nem akarom megadni neki.
Még sikerül annyira összeszednem magam, hogy elnyögjem mi az utolsó kívánságom, de tudom, hogy talán már az utolsó, végzetes golyót sem fogom érezni, mert el fogok ájulni. Hogy melyik jön előbb nem is tudom, de a fejembe hasító kín miatt azt hiszem megelőzött Mr. Kámfor.

Először a fejfájás jön, aztán az idegesítő és legalább annyira fájdalmas pittyegés, és nem kell sokáig törnöm lüktető fejem, hogy még mielőtt kinyitom a szeme összerakjam a történteket.
Ami viszont zavar, hogy nem értem miért. Miért hozott el onnan, miért nem végzett velem?
A neszezésre végül kinyitom a szemem, amiben nincs semmi kóma, csak kissé zsibbadt feszült figyelem. Mikor a nővér erre kirohan és becsődít egy halom fehér köpenyest, szó nélkül viselem, bármit is csináljanak. Érzem, hogy be van kötve a hasam és a vállam, és látom a csillanó karpereseket a csuklómon is. Megrándul egy izom az arcomon, de mire feltűnik teleportáló barátom, már kifejezéstelenül nézek fel rá. És mire kényelembe helyezi magát és befejezi a beszédét, már azt is tudom miért hozott vissza és miért vagyok még életben.
Logan részét elengedem a fülem mellett. Elgondolkozok rajta, hogy úgy teszek, mintha itt sem lenne, de ránézésre is olyan típus, aki inkább sátrat ver, de nem megy el, míg meg nem szólalok. Hát akkor beszélgessünk.
- Ennek már semmi jelentősége. – szólalok meg némi torok köszörülés után rekedten és közönyösen. – Ahogy annak is, mit tervezel tenni velem.
Valószínűleg a Megbízó nem lesz elégedett, hogy nem kapja meg, amit akar és máshogy szerzi meg, én meg felesleges, elvarratlan szál leszek.

-Kevesen teszik - jegyzem meg, hasonlóan fagyosan. Szinte csoda, hogy a kettőnk tekintetének találkozása nem idéz elő egy új jégkorszakot ezen a kontinensen. Bár, ha jobban belegondolok, itt most amúgy is tél van azt hiszem. Arra, hogy kámfornak szólít, félre húzom a szám. Hogy tud valaki úgy összekeverni minket, hogy csak velem találkozott? Nem számít, van most fontosabb is. Igaza volt, tényleg nem akartam bántani őt, de most, hogy megfenyegetett mindenkit a Xavier-ben... Nem, nem vagyok valami nagy önfeláldozó védelmező, legalábbis nem mindenkivel, és bár általában az is tud vigyázni magára aki igen. egy percig sem kétlem, hogy gondolkodás nélkül lőném agyon, aki egy hozzám közel álló életére törne, és azt hiszem a lyukas oldalával már Sheena-nak sincs.
-Ne hívj Kámfornak - szólok rá hűvösen, aztán hátulról vállon lövöm, amikor hozzá ér a véres borítékhoz. Ilyen közelről a golyó megint egyben jön ki elől. Nem, nem élvezem, hogy ekkora fájdalmat okozok neki, ahogy attól sem éreztem magam férfinak, amikor megláttam a rémületet a szemében, mikor rádöbbent, hogy meg merem húzni a ravaszt.
-Ahogy akarod. - Mondom ridegen, és közelebb lépek a nőhöz a háta mögött. Hamarosan érezheti, ahogy éles fájdalom hasít a fejébe, és elsötétül előtte a világ.


Amikor magához tér, egy kórházi ágyhoz bilincselve találja magát, rengeteg pittyegő gép között, az oldalán egy intravénás tasakkal, ami fájdalomcsillapítót adagol a testébe. Ahogy meglátják, hogy magához tért, az egyik nővér elrohan, aztán orvosok érkeznek hozzá, hogy megvizsgálják, majd amikor kész vannak, és a szoba kiürül, felbukkanok én is.
-Jó reggelt. - köszöntöm, aztán hátra tekintek, hogy meggyőződjek róla, nem lát senki.
-Beszéltem Logan-el. Állítólag a suli névsorára fájt a fogad.
Leülök az ággyal szemben, egy székre, karjaimat összefonva, és azokkal a háttámlára támaszkodva.
-Elárulnád, ki akarja ezt? Egyszerűbben is kideríthetjük, de egy hét után sem vagy elég erős még egy ugrásra, szóval jobbna jársz, ha csak elmondod amit tudsz.

Ritkán fenyegetőzöm, viszont azt mindig be is tartom és most bár nem ez volt az eredeti szándékom, de sikerült annyira felbőszítenie, hogy eljutottam idáig.
Éppen elég frusztrált voltam amiatt, hogy belefutottam a mutáns iskola legbizonytalanabb képességhasználójába, aki ráadásul még csak nem is diák már valószínűleg, és aki egyenesen Dél-Amerikába csöppent, először vízbe, aztán egy drogbáró karjaiba, még egyfolytában azzal akar sakkban tartani, hogy itt hagy.
Mit kéne erre lépnie egy dühös bérgyilkosnak, akit az előbb taperolt le egy koszos rosszfiú és még fegyvert is szegeznek rá. Hát nem hálakönnyeket fogok hullatni és azt meg főleg lesheti, hogy majd térden állva könyörgök neki, hogy vigyen haza. Ez nem az én stílusom és amit mondtam halálosan komolyan gondoltam.
Mivé tud fajulni egy ártatlan kép becsempészése?
- Tudod öcsi, nem értékelem a humorodat. – nézek rá továbbra is fagyosan, bár megállok, hiszen amúgy is ez volt a tervem.
Azt már megtanultam, hogy soha ne bízzak senkiben, akinek fegyver van a kezében, bár Öcsisajtban amúgy sem bíznék, így aztán nem dőlök be annak, mikor lejjebb ereszti a puska csövét, míg végig hallgat, hiszen nem bíztatom semmi jóval és széppel.
Így aztán már a szeme villanásánál tudom, hogy baj lesz, de sajnos túl közel vagyok hozzá. A lövedéket képtelenség elkerülnöm, csak annyit érek el vele, hogy nem telibe kapom, hanem a jobb oldalamon szalad keresztül a lövedék, egy szép méretes lyukat ütve hátul, ahol távozik.
Ezt a fájdalmat sosem lehet megszokni. Bár valószínűleg nem roncsolt semmilyen fontos belső szervet, attól még simán elvérezhetek és a kín is leteper a lábamról, nem csak a lövés ereje.
- Az első értelmes gondolat Kámfor! – nyögöm, és igyekszem a sebre szorítani a kezem önkéntelenül is pedig ezek után nem sok értelme van.
Nem itt és nem így óhajtottam volna meghalni, de mindig tudtam, hogy nem ágyban, párnák között végzem, így most sem fakadok sírva, a könnyek a fájdalom miatt csillognak a szememben.
- Ne hagyj itt elkaparva, a testem vidd vissza a városba legalább. Ja, és ezt add oda annak a szerencsefiának. – veszem fel a földről a borítékot a képekkel és nyújtom felé, véres nyomokat hagyva rajta. – Essünk túl rajta. – ejtem le a fejem a földre és várom a lövést.

Szám széle megrándul amikor említi, kiket nem irigyel. Valamiért idegesít ez a kijelentés, de nem reagálok rá semmilyen más módon. Helyette csak teszem a dolgom, majd rászegezem a puskát,a mikor végre a kezembe kerül.
-Ó, pedig meglepetésnek szántam! Na, da ha már így kiszúrtad, igen fenyegetlek! Maradj ott.
Jobban rászorítok a puskámra, ahogy közelebb lép felém, és 9sszezsűkülő szemekkel nézem őt. A monológja mondhatni csontig hatoló, én viszont szó nélkül figyelek, és rágom meg minden szavát, majd amikor a végére ér, bólintok, és lejjebb eresztem az AK-47 csövét.
-Igazad van... Jelentem ki halk, száraz hangon, és meghúzom a ravaszt, a csőből pedig kirepül egy golyó, iszonyatos sebességgel a hasa felé. Jelenlegi röppályája egy puha részen vezet keresztül, és a másik oldalon akadálytalanul távozhat, némi vérrel kísérve.
-Nem bízhatok meg benned, így életben hagyni felelőtlenség volna.
Megint csendesen jegyzem meg, mint valami gyilkos robot, de közben már teleportálok is, hogy mögé kerüljek, ha esetleg viszonozná a tűzet. Aztán hátulról megint rá szegezem a puskám.
-Utolsó kívánság?

- Fogalmam sincs, hogy mit akartál, de, ha egy kis megzavarástól már a világ másik végén kötsz ki, akkor nem irigylem a csajaidat. – vágok felé egy grimaszt, jelezve, hogy ezt még véletlenül sem dicséretnek szántam.
Azonban mielőtt még belemerülhetnénk a csipkelődésünkbe, elérkezik a pillanat, amire vártam és elég közel kerülhetek a katonákhoz, hogy szétcsapjak közöttük, ráadásul a képek még el is terelték a figyelmüket, amit bűn lett volna nem kihasználni.
Még szerencse, hogy a srác ordítása jobban inkább a fegyvereseket lepi még, ami kész szerencse, mert így, a kámforozás a köbön bemutatóra nem igazán tudnak reagálni, és mikor már igen, akkor már a vakvilágba száguldanak a golyók, egyet kivéve, de az is szerencsére egyiküket találja el.
Mondjuk ez nem Kámforkán múlik, amit alkalom adtán majd szóvá is teszek neki.
Egyelőre a dühös megnyilvánulására nem érek rá válaszolni, mert lefoglal a tapanolós és haverjának a torokfeltépése, aztán viszont karba tett kézzel várom, hogy végre végezzen az utolsó zöldruhással is.
Nem kapkodok fegyverek után és csak elhúzom a számat, mikor a légtornász bemutató után nekem szegezi a puskát.
- Most komolyan fenegetsz azzal a szarral? – intek az állammal a fegyver felé. – Nem láttam, hogy nagyon azon igyekeztél, hogy elvedd az életüket, valószínűleg az enyémet sem vennéd el, igaz? – lépek felé, de csak egy lépést olyan tesztnek szánva.
A kezemen már visszahúztam a karmaimat és ismét feltűnik a mosoly az arcomon, bár nem vagyok jókedvemben.
- Már mondtam, hogy nem vagyok kislány és csak, hogy teljesen képbe legyél mielőtt nagyon belemerülnél a fenyegetőzésbe, felvilágosítalak, hogy letojom, hogy jönnek-e, bár egyelőre a környéken nincs senki, ha csak nem teleportálnak ők is. – intek körbe. – És sorolom tovább az opciókat: Ha itt hagysz és életben maradok, és életben maradok, arra mérget vehetsz, akkor megkereslek és levadászlak. Abban én ne nagyon reménykednék a te helyedben, hogy mi lesz, ha itt találnak a hullákkal. Tudod alakváltó vagyok, még hozzá fekete párduc, így nem lesz gond beleolvadni ebbe a környezetbe, de mielőtt eltűnnék a vidékről, tennék róla, hogy megsúgjam a környék urának kinek köszönhető emberei halála és ……talán a nyomok a Xavierbe vezetnének. Biztos örülnének az ottaniak, ha a kastély lakóra a drogmaffia vadászna, nem gondolod?
Mire ideáig eljutok már nem mosolygok és a szemem sötét komorsággal merülnek az övéibe.
- A képek ott vannak a földön, ha annyira akarod tudni megnézheted, de aztán azt ajánlom, hogy még véletlenül sem említsd meg Rozsinak, hogy láttad, ha szereted a helyén tudni a fejed. Egyébként sem hiszem, hogy ezért érdemes lenne meghalni. – vonom meg a vállam