Alex & Charlie - Zárkában

Tárgy: Alex & Charlie - Zárkában Szomb. 17 Jan. - 19:25

First topic message reminder :

Alexander & Charlie

- Engedjenek el! - vad rúgkapálás közepette próbálom magam kiszabadítani a három fickó karmai közül. Igen kellett hozzá három, hogy le tudjanak fogni, no meg ahhoz, hogy a kesztyűmet konkrétan rászigszallagozzák a kezeimre, mert sikerült azért az elején az egyiket elég szépen ledermesztenem, a másik meg még ha jól sejtem most is tudja, hogy milyen is az, amikor olyan helyen ütik meg a nyakát, hogy úgy fél percig nagyjából azt hiszi tuti, hogy ott helyben annyi is neki, és már gondolatban elbúcsúzhat az összes létező családtagjától. Na, de végül a túlerő az, ami győzött, de így sem hihetik azt komolyan, hogy itt fogok majd megrohadni, vagy a jó ég tudja, hogy mit is akarnak pontosan. Most még csak nem is csináltam semmi rosszat, vagyis... annyira nagyon rosszat. Nem azt mondom, hogy én vagyok a tökéletesen jó kis lány, de éppen hogy csak egy házba törtem be tegnap és oda is főként azért, hogy kipróbáljam mennyire kényelmes az ágy - amúgy baromira az volt - és nem is emeltem el semmit azon kívül, hogy ettem egy kicsit a hűtőből. Szóval nem ez volt életem legbűnösebb napja, vagy ilyesmi, ezért nem kéne ennyire kiakadni.
- Legalább azt elárulhatná valaki, hogy miért vagyok itt! - kiabálok utánuk miután sikeresen betuszkoltak az ablaktalan cellába. Rácsok... komolyan azt hiszik, hogy pár rács visszatart attól, hogy kijussak innen? Ennyire azért nem lehetnek naivak... buták... tök hülyék, mit mondjak még? Már csak azt kell megoldani, hogy megszabaduljak a kesztyűktől, mert az bajos lesz, ha mondjuk mégis sikerül kijutnom innen, aztán meg ott a gond, hogy nem tudom hatástalanítani az őröket, mert oké egyet még lenyomok, esetleg kettőt, de nagyban segítene, ha dermeszteni is tudnék, így azért sokkal nehezebbnek ígérkezik a dolog. Ledobom magam végül egyelőre a fal tövébe, hogy felmérjem a terepet, van-e itt más is rajtam kívül. Van még pár cella, ahogy láttam, szóval az se lenne meglepő, ha akár később más is hoznának, csak arra kéne rájönni, hogy miért vagyok itt, és főként, hogy miként jutok ki innen. Egyelőre tehát marad a nagyon egyszerű módszer, miszerint próbálom foggal leszenvedni a szigszallagot, ami sajnos nem a legjobb megoldás és jó eséllyel el is fog tartani egy ideig, de azért egy könnyen nem adom ám fel. Nem igazán vagyok oda a bezártságért, jobban szeretek friss levegőt szívni.

♫ Angel in blue jeans ♫ ♠ Ruha ♠ Jé, egy kalóz!

Charlie & Alexander

- Csoda, hogy még senki nem vágta ki a nyelved… - pedig én megtettem volna, emlékszem, hogy régen, ha egy matróz túl sokat beszélt, akkor nemes egyszerűséggel csak fogtam a nyelvét és kivágtam abból a ronda, indokolatlanul nagy pofájából és máris nem volt azzal baj, hogy a rohadtul irritáló hangját hallgassam. – Szörnyen idegesítő vagy. Úgy értettem, hogy akkor már nem élnék. – röhejes, hogy mennyire…idegesítő, legszívesebben fognék egy pisztolyt és addig lőném míg már megmukkani sem tudna. Na jó, nem, csak kicsit ideges vagyok már, és ezen nem segít az, hogy folyton csak pofázik, de gondolom ezt ő is tudja, direkt idegesít.
- A királylány is egy bók akkor. – rántom meg a vállamat, mert rohadtul nem érdekel a különbsége, magyarázza valaki olyannak, akit egy kicsit is érdekel. Kérjen bocsánatot, aztán felőlem onnantól már beszélhetünk normálisan, de addig ne igazán várjon semmit. És hogy pipa lesz? Teszek rá, attól még, hogy felrobban dühében,nem fog kijutni innen maximum ahhoz segít engem hozzá, hogy nem kell tovább hallgatnom a folytonos kioktatását és idegesítő kis tudálékos meglátásait, amiket teljesen felesleges mondani, mert legszívesebben figyelmen kívül hagynám. Ha nem lenne legalább egy kicsit a hasznomra, akkor már rég elküldtem volna, hogy menjen amerre akarjon, mert nem segít semmit sem.
- Ha nem járna teljesen feleslegesen a szád, akkor nem lennék ideges. Fogd be, mielőtt téged küldelek egy nyaralásra! – de onnan nem fog visszajönni, mert amilyen hirtelen haragú vagyok, könnyen megtörténhet, hogy véletlen ráfogom az újonnan zsákmányolt fegyvert és nemes egyszerűséggel fejbe lövöm. Komolyan, szálljon már le rólam, csak mutassa az utat és kész, olyan rohadtul nagy kérés ez? Ha nem érzem, hogy a hasznomra lenne, akkor úgy is keresek egy olyan megoldást, amihez ő nem kell, mert biztos van, maximum többet kell érte tenni, deha ez a kijutás kulcsa,akkor nem érdeke, megteszek bármit, hogy végre elmehessek innen.
- Attól még gondolhatnának arra, hogy mi van, ha a lift elromlik. – na igen, akkor mi van, az egész rohadt létesítmény megbénul? Persze, okos dolog, hogy így a rabok nem juthatnak ki, de a saját embereik sem, akik idelent vigyáznak a rabokra, bár gondolom ez nem érdekli őket, elvégre feláldozhatóak. – Valakit ki kellett, és rád jelen pillanatban szükség van. – rántom meg a vállamat. Öltem már ezelőtt is embert, én nem igazán tartom ezt olyan nagy dolognak, de ő minden bizonnyal nemrég érkezett Csodaországból, mert mást nem tudok elképzelni, hogy ennyire naiv legyen. Az ittlévők ellenségek, meg kell halniuk és kész. – De ha ennyire a szívedre vetted, legközelebb csak azután lövöm le őket, hogy beszéltél velük. – francokat, ugyaníyg egyből lövök, én nem adok esélyt senkinek sem arra, hogy keresztbetegyen nekem, mindjárt kijutok innen, nem hagyom, hogy egy lány hülye kis lelkiismerete ebben megakadályozzon engem. Ez a nő is ugyanúgy lőhetett volna. – Megöljük őket. – rántom meg a vállam a szavai hallatán. Mégis mit csinálnánk? Komolyan, néha nem tudom, hogy tényleg ilyen, vagy csak idegesíteni akar-e engem. - Maradj itt, míg én megölöm őket. – mondom neki, ahogy nyílik a lift ajtó, én pedig egyből ugrik is ki. Charlie ebből csak kiáltásokat hallhat, fegyverropogást, majd talán olyan másfél perc múlva benézek a liftbe és intek, hogy jöjjön. Tele vagyok vérrel, de a javarésze nem az enyém.

Alexander & Charlie

- Hú, akkor most nagyon félek! - oh, hát nem vagyok az az ijedős fajta, meg amúgy is hajlamos vagyok kissé gúnyolódni, főleg akkor amikor ki akarok jutni a fickó meg folyton magyaráz és itt mindenféle nagy arcú dumákat vág itt le nekem. Oké, hogy ő az idősebb, de attól még ennyire nem kéne oda lennie saját magáért. - Ja hogy totál önként vonultál be rács mögé? Vágom! - és majdnem hozzáteszem megint, hogy haver, de talán nem akarom elpattintani az utolsó cérnaszálat is, amin az idegei függnek még... mondjuk, hogy azért valamelyest néha vissza tudom fogni magam. Általában nem akarom, de esetleg néha... megy.
- A haver nem negatív jelző, ez a nagy különbség. - rántom meg a vállam, amiből ő persze nem sokat lát, miután még nem sikerült kijutnia és kiszabadítania engem is, de attól még így van. Nálam a haver nem lekicsinylő, de a kislány az nagyon is az, szóval ne mondjon nekem hülyeségeket, mert a végén még tényleg pipa leszek. E miatt tehát eszem ágában sincs bocsánatot kérni, amúgy se szoktam túl gyakran. Egyébként is folyamatosan csak lekussol, ami azért felettébb nem esik jól nekem, de ezt egyelőre még nem mutatom ki különösebben. Majd ha megunom... rálépek a lábára, vagy valami. Azért lehet, hogy rendbe jön, de fáj neki, azt abból is hallottam, hogy kiabált a cellájában.
- Tök... ideges vagy... mindenen. Lehet, hogy jót is tenne neked egy nyaralás. - na most már jól láthatja, ahogy a vállamat rántom meg. A pasas tényleg nagyon könnyen felhúzza magát, az a jellemzően ideges típus, akinek semmi sem tetszik. És még azt se mondhatom neki, hogy túl sok lesz a ránca az efféle hozzáállástól, mert gondolom, ha egyszer olyan nagyon öreg, akkor tuti, hogy az efféle nyomok nem látszanak rajta... mázlista, pont ennek kéne örülnie, aztán e helyett meg kiakad itt mindenen. Nem valami laza típus, ez már tuti és persze továbbra is mindenen morog.
- Nincs bocs... ez az izé a föld alatt van és gondolom a kutya se akar naponta annyit lépcsőzni. - meg hát na az is lehet, hogy van, de én azt az útvonalat jegyeztem meg, amin jöttem, amit láttam. Azért nem tudom hirtelen az egész hely alaprajzát. Még ha egy kórház lenne, ahol van olyan kiürítési rajz, akkor arról be lehet lőni simán mindent, de gondolom az ilyen titkos mutánskísérletező helyekre effélét nem terveznek, hogy könnyebben szökjenek meg a rabok. - Ez komoly? Tényleg muszáj volt egyből kinyírni? - forgatom a szememet, mégis csak egy nő volt, ő meg simán lelövi, azt se tudjuk kicsoda, jó, vagy rossz, vagy... jó asszem már úgyis mindent, de azért egy kis tettetett felháborodás kijár nekem. Végül azért nyomom én a gombot és persze a fal mellé lapulok, mert hát na kb. ekkor érkeznek a többiek is lentről és eldördül pár lövés, én pedig nem vagyok kifejezetten golyóálló. Izgi ezek után várni a liftben, és... - És ha lesznek odafent? - na igen, de gondolom nincs terv, csak hát mint említettem én nem vagyok golyóálló, és ha fent meg vár minket pár ügyes lövész, akkor... kb. annyi.

♫ Angel in blue jeans ♫ ♠ Ruha ♠ Jé, egy kalóz!

Charlie & Alexander

- Aki mondta az meghalt. Úgyhogy nem valami jó ómen ezt mondanod. – nem azért öltem meg őket, mert engem becsméreltek… na jó de, azért, nem igazán szeretem azt, ha a saját legénységemből egy-két újonc abba a hitbe ringatja magát, hogy nekik jobban menne a kapitánykodás. Hülyeség, erre születni kell, én pedig túlságosan is régóta vagyok kapitány. – Amúgy meg nem lennék itt, ha a vesztemet okozná.– na ja, elég régóta élek már, szóval elég esélye volt már a beképzeltségemnek, hogy a vesztembe lökjön engem, de nem sikerült neki, sőt, kudarcot is vallott, mert most is itt vagyok, élek és virulok. És kijutok innen.
- Először is, te kezdted, de bocsánatot nem kértél érte még mindig. – és azt nem ártana, nem? Teszek rá, hogy milyen céllal mondta, majd ha bocsánatot kért, akkor nem fogom őt lekislányozni, addig meg csak viselje el a dolgot, mert nem fogok változtatni. Valamit valamiért, ez van, így működnek a dolgok. – Másrészt teszek arra, hogy mennyire tisztelsz. – sőt, rá is teszek, nem érdekel, felőlem abban a pillanatban feldobhatja a bakancsot, mikor kiértünk innen, nem különösebben érdekel az,hogy mi lesz vele. Miért érdekelne? Nem a legénységem tagja, nincs is most legénységem, a mostani kalózok olyan…szélsőségesek. Túlzottan is azok, azt pedig nem szeretem.
- Fogd már be a szádat. Nem mondták még elégszer? – nem is nézek rá, és igazából nem is kérdésnek szánom a szavaimat, csak egyszerűen fogja már be. Mégis mi a francért kell mindenhez kommentárt fűznie. Felőlem aztán úgy jut ki innen, ahogy akar, ha ennyire tervezgetni akar. – Maradj itt, ha ennyire tervezni akarsz, majd küldök képeslapot a Bahamákról. – komolyan, fogja magát és menjen vissza a cellájába, ha ennyire tervezgetni akar, ott kicsit gondolkodjon el a dolgokon míg kiérek, majd utána már rohadtul nem érdekel mit csinál. Kiakarok innen szabadulni, ráadásul ha lehet, akkor minél előbb, annál jobb.
- Neked volt szerencséd. – nekem nem, én elbántam volna öt őrrel is, maximum nem egy, hanem mondjuk harminc lövést kapok, de túléltem volna, nálam ez nem számít olyan nagy dolognak, inkább neki volt szerencséje, amiért nem találta el egyik őr sem. És kinek köszönhetően? Nekem köszönhetően, szóval fogja be és köszönje meg magában.
A szavaira nem is reagálok, nem érnek annyit. Még, hogy én köszönjem meg? Jó vicc, röhög a vakbelem. Mindenesetre a biztonság kedvéért azért felkapok a földről egy fegyvert, amit az egyik őr ejtett el, és úgy szedem a lábamat a lány után. Remélem tudja, hogy merre megy, mert ha nem… ő lesz az első áldozat. – Nincs valami rohadt lépcső ház? – lift? Komolyan lift? Meglehetősen utálom a lifteket. Nem is azért, mert félek a bezártságtól, hanem egyszerűen csak…idegenek és furák nekem, én a régi időkben nem használtam liftet, és nem csak azért, mert esélyem sem volt rá. Most meg muszáj. De legalább megérkezik, az ajtó nyílik is, egy nő álldogál benne, akinek elkerekednek a szemei minket látva, de két pillanattal később már a földre is esik a lövésemet követően. – Gyerünk! – intek, ahogy belépek a liftbe és kidobom a nő hulláját a folyosóra, ahol még mi álltunk nem is olyan régen.

Tárgy: Re: Alex & Charlie - Zárkában Vas. 8 Feb. - 10:54

Alexander & Charlie

- Beképzelt vagy és ez egyszer jelentheti a vesztedet, más még nem mondta? - jegyzem meg, de inkább próbálok a ragasztószalaggal foglalkozni, mert az állandó kioktatása már komolyan kezd zavaróvá válni. sok mindent viselek én el, és sok mindent nyelek le, de azért mégis csak van egy bizonyos határ, ami már egy kissé nekem is sok. A fickó segíthet talán kijutni, de az a helyzet, hogy neki is szüksége van rám, mert egyedül neki sem fog sikerülni, bár ezt gondolom semmiképp se ismerné be a már említett fene nagy beképzeltsége miatt. Aztán majd meglátjuk, hogy kinek lesz igaza. Én végül is türelmes típus vagyok, az is lehet hogy egyedül is kijutnék innen, csak ahhoz több idő kell, és pont az a rizikós, hogy vajon van-e elég időm, hogy megszabaduljak a kesztyűtől.
- Nem gondolod, hogy ha lekislányozol, akkor te sem várhatsz el semmiféle tiszteletet... haver? - direkt nyomom meg újfent az utolsó szót, mert lássuk be ő se valami kedves velem, és akkor nekem vajon miért kéne annak lennem vele szemben? Ez szerintem oda-vissza működik, főleg hogy én a havert eredetileg még csak nem is szántam bántónak, ő viszont folyamatosan úgy beszél, mintha csak a kora miatt máris sokkal többet érne, mint mondjuk én. Aztán majd nagyot néz, amikor egyedül esélye sem lesz kijutni... és akkor én majd kellően diadalittas leszek.
- Az ördög a részletekben rejtezik, nem hallottad még a nagyon sok tapasztalatoddal? - azon lehet a legjobb elbukni, ha az ember csak úgy hűbelebalázs módjára indul neki egy problémának és nem gondolja át. A megjegyzésére már csak a szememet forgatom. Oké és ha szitává lövik és átmennek rajta a golyók, akkor én kapom majd meg őket mögötte. Szóval álljak be mögé... marha jó ötlet, komolyan. Akkor is annak lenne több értelme, ha kidolgoznánk valami tervet, de persze esélytelen, mert ő menni akar most azonnal. Meg sem kéne ezen lepődnöm, pedig az ember azt hinné, hogy a kor előrehaladtával a bölcsesség nő és az ember nem kapkod már annyira. Hát úgy fest, hogy ez azokra nem igaz, akiken nem látszanak az öregedés jelei.
- Csak simán szerencséd volt. - szerintem ezt ő is tudja, mert lehetett volna itt sokkal több őr is, és akkor nem jutunk rajtuk át két ütésből, szóval igenis mázlija van nagyon-nagy mázlija. Folytathatja tőlem a beképzelt kötekedést, de attól még szerintem tisztában van vele, hogy nekem van igazam. A villogó vörös fények is engem támasztanak alá. Elbizakodott volt és pont e miatt szívhatjuk meg úgy istenesen. Ha nem lennék elég gyors és nem vettem volna észre, hogy mi a helyzet időben, no meg nem jegyeztem volna meg a hely felépítését, akkor most nagy bajban lennénk. - Szívesen. - vetem még oda, amikor már meg van a lendület és irány felfelé a lépcsőn. Úgyis pillanatok alatt utánunk erednek majd a lentiek, de mivel ő van hátul, így ha lőnek... hát talán nem lesz komolyabb bajom, főleg nekem. Töröm az utat mondhatni, a fejemben tökéletesen meg van, hogy mi merre. Voltak olyan hülyék, hogy nem kötötték be a szememet, amikor bent voltunk, csak odakint... rossz ötlet volt. Kanyarodok, amikor kell, újabb lépcsők, meg megállok a lift előtt. Na igen... ez lesz a kellemetlenebb, várni kell.
- Oké... gyors a lift, fel kell jutni vagy tíz emeletet, szóval... most reménykedj. - hogy nem érnek az előtt utol minket, mint ahogy megérkezik a lift, na meg hogy a liftben nem lesz majd valami jótét lélek, aki nem igazán szeretné, hogy kijussunk innen.

♫ Angel in blue jeans ♫ ♠ Ruha ♠ Jé, egy kalóz!

Charlie & Alexander

- Nem szólnék be, ha nem jártatnád folyamatosan feleslegesen a szádat. – én már rég kimondom azt, hogy engem idegesít, hogy ez a lány folyton csak beszél és visszaszól mindenre, olyan, mint valami gumifal, minden lepattan róla, vissza rám, és rossz ezt már hallgatni, nem értem, hogy nem ment eddig mások agyára. – Ezt vegyem kihívásnak? Kislány, én már akkor seggeket rúgtam, mikor a te nagyanyád babákkal játszott! – nehogy azt higgye, hogy akár egy pillanatig is ellenfél lehet nekem, mert arra csúnyán ráfázik. Én már elég régóta járom a világot, hogy tudjam, egy kis tejfelszájú idegesítő, hiperaktív kislányt a kisujjammal fullasztok bele egy kanál vízbe.
- Csak figyelj majd kislány! – kijutok innen, előbb-utóbb de kijutok,nem most estem először fogságban, voltak ennél jóval húzósabb perceim is már. Egyszer megesett, hogy a hajótörést szenvedtünk, és egy rohadt csónakban hánykolódtam a tengeren több hétig, víz és étel nélkül, a rohadt esőcseppeket kellett innom és egyetlen falat kenyérért két ember öltem meg miután partra sodródtam.
- Köszönöm, hogy megengeded! – komolyan, ha kijutok innen, el kell gondolkodnom azon az eshetőségen, hogy simán csak agyonvágom ezt a kislányt, mert elképesztően idegesítő, és szerintem nem is hiányzik pont emiatt másoknak. Nekem még el kell passzolnom a kölykeimet, de ő…
- Akkor kimegyünk. Miért kell ennyire fennakadnod a részleteken? – nem mindegy, hogy mégis miként mondom? Szerintem de, édes mindegy, a lényeg az, hogy végre eltűnjünk innen a francba, mert semmi kedvem egy laborban végezni, mint valami rohadt kísérleti nyúl. Na nem, azt már nem! Én egy elég régivágású ember vagyok, csakis harcban halhatok meg. – Akkor állj be mögém. – és még ő zseni kettőnk közül? Az igaz, hogy nem okoznak valami nagy sérülést a golyók, de átmehetnek rajtam, és eltalálhatják őt, de ha egy kicsit ügyes, akkor képes lehet elkerülni ezt. Vagy reménykedjünk abban, hogy nem egy létfontosságú szervét fogja majd eltalálni a golyó. – Bocs, de minél hamarabb kiakarok innen jutni,nem érek rá itt tökölni. – nagyon nem és ő is megfogadhatná ezt, mert minél előbb kijutunk,annál tovább élhet, szerintem pedig ez nagyon is jó neki, elvégre én már élek egy ideje, engem az élet már annyira nem tud lázba hozni,mint mondjuk őt. – Szívesen. –szúrom neki oda, mert mégiscsak én akadályoztam meg azt, hogy azt a csinos kis pofiját szitává lőjék. Komolyan,egyesek még engem neveznek hálátlannak… nevetséges, még nem találkoztak ezzel a férfi nevű lánnyal. Ja nem, uniszex név… fejbe kéne lőni a szüleit, amiért képesek voltak ezt a nevet aggatni a lányukra. – Visszamehetsz kitalálni egyet. – morgom oda neki még mielőtt elindulnánk. Az valóban nem valami jó hír, hogy ez a rohadt piros fény az egész folyosót megvilágítja, de nem érdekel, most már nem lesből támadnak majd rám, így jóval nehezebb lesz már leteríteniük, mint mikor elkaptak és idehoztak engem. Azon viszont már elégé meglepődök mikor csak úgy beránt magával, még mondanék is valamit, éppen csak a számra helyezett keze az, ami visszatart, majd mikor nyílik az ajtó, nagyon erősen igyekszem elnyomni magamban a kikívánkozó megjegyzést. – Jól van, csak menjünk már! - nem lesz gond a futással, már van tapasztalatom a menekülésben, csak mutassa az utat.

Alexander & Charlie

- Akarom, csak te folyton beleszólsz és elvonod a figyelmemet! - a végén még tényleg azt kell mondanom, hogy idegesít, pedig engem határozottan nehéz felhúzni, de ha így folytatja a végén sikerül majd neki. De majd szépen rájön, hogy csak én segíthetek neki kijutni innen, mert ha jól sejtem akkor ő nem feltétlenül az eszére támaszkodik annyira, mint mondjuk én... akkor pedig szépen itt ragad majd, én pedig simán kijutok. - Az, hogy gyorsan tanulok nem csak az elméletre vonatkozik. - vetem oda, még a vállamat is megrántom, bár az persze nem sokat ér, hiszen nem látja, de nem is fontos. Meg tudom védeni magam, ez eddig is ment. A képességem is segít, no meg a tanulás. Gyorsan kiismerem mások gyengeségeit és elég jól harcolok, hiszen ezt is ugyanúgy gyorsan meg tudom tanulni. Én egyedül is ki jutok innen, maximum időbe telik és nem jönne rosszul egy kis segítség, azt nem tagadom.
- Hát akkor biztosan könnyen ki jutsz innen egyedül. - szólalok meg újra, mert a kis kommentjei konkréten tényleg kezdenek zavarni. Túlságosan idegesít, mert nagyképű, nagyon az. Tényleg azt hiszi, hogy nélkülem el tud menni innen? Én ismerem a kódokat, én tudom, hogy merre van a kiút, ő jó eséllyel hamar újra zárkába kerülne és persze végignézhetem, ahogy visszadobják a rácsok mögé... de szerintem neki is jobb lenne, ha elfogadná azt, hogy segítsek még ha le is haverozom, amit nagyon nehéz lesz megállni egyébként, hogy ne tegyek, mert baromira megérdemli a fellengzős stílusa miatt.
- Jó! Csinálj, amit akarsz! - még persze le is int, hogy maradjak csendben, mint valami kutyát. Nem vagyok én a kis ölebe, vagy beosztottja, akármije és egyébként is rémes hallgatni azt, amit művel. Komolyan olyan hangja van, mintha minimum csontok törnének, de... az csak nem lehetséges igaz? Vagy... mégis? De legalább csendben maradok, addig próbálom végre leszedni a ragasztószalagot, ami nem megy könnyen, de... küzdök derekasan. Már egész jól állok, amikor ő persze kijut, és lassan én is.
- Úgy érted... ki megyünk. De én nem vagyok golyóálló, ahogy te... gondolom igen. - vagy minimum gyorsan gyógyul, mert tuti, hogy az előbb a csontjai törtek és mégsem látok rajta most semmit sem. Én viszont nem igazán viselem jól, ha lelőnek, vagy egyéb és lehet hogy gyorsan tanulok, de nem tudok elugrani a lövedékek elől. - Jól van na! Nem kell ennyire... - morcosnak lenni, meg leugatni itt engem, mert nem nagyon tetszik a hozzáállása. Igazán megkérhetne mondjuk szépen is, de gondolom azt esélytelennek látja. - Remek, és akkor mázli, hogy csak kettő... - volt, akarnám befejezni a mondatot, mert eddig már nem jutok el, ugyanis a második őr mielőtt kidőlt volna jó eséllyel leadott valami vészjelzést, mert eléggé pirosba borul az egész folyosó, abba a jó kis vészjelzős pirosba és meg van a jellegzetes vijjogó hang is. - Ezért kell terv... - ennyi kis morgás azért jár nekem, és persze gyorsan kell cselekednem, mert már hallani is lehet a lépcső felől a gyors lépteket. Gyorsan mérem fel a terepet és ragadom meg Alex karját, hogy magammal rántsam. Be a legközelebbi ajtón, ami történetesen valami raktár lehet, mert hely az nem sok van. A kezemet meg a szájára teszem, hátha nekiállna akadékoskodni. Még a levegőt is visszatartom pár pillanatig. Úgy fest, mintha fejben számolnék, bár ki tudja, pár másodperc múlva nyitom csaj újra az ajtót. - És akkor most... ne veszíts szem elől. - mert jön a futás fel a lépcsőn, mielőtt kiszúrnak minket, és mivel én tudom az utat... tuti, hogy nem fogom bevárni, ha elkeveredik.

♫ Angel in blue jeans ♫ ♠ Ruha ♠ Jé, egy kalóz!

Tárgy: Re: Alex & Charlie - Zárkában Kedd 3 Feb. - 14:48

Charlie & Alexander

- Hát, akkor kicsit akard jobban, mert nem igazán hallom, hogy sikerrel járnál. – komolyan, miért pont ezzel a nővel kellett engem egy helyiségbe zárni? Inkább akkor a halál… na jó nem, nem akarok ennyire szélsőséges lenni, de lényeg a lényeg: nagyon idegesítő tud lenni. Mégis mit hisz, hova juthat innen? – Na és aztán mihez kezdenél? Halálra idegesítenéd őket? – abban biztos nagyon jeleskedik, legalábbis az eddig együtt töltött percek alapján én már könnyedén jutottam el odáig, hogy legszívesebben egy téglát raknék a szájába, hogy csendben maradjon, legalább egy percig. Talán nem tudunk kiszabadulni, de attól még nem kell hallgatnom az ő rimánkodását.
- Többet tudok, mint te. – nem tudok kik ezek, de sejtem, hogy milyen emberek és, hogy mit akarnak velünk egész pontosan kezdeni. Már hallottam efféle helyekről, volt olyan ismerősöm, aki kiszabadult már innen, bár… nem éppen kiszökött, hanem elengedték. Előszeretettel nézték végig a fogva tartói, ahogy egy barátját tépte szét előttük. – Te aztán tényleg nagyon éles eszű lány vagy! – komolyan, ki nem találtam volna magamtól is azt, hogy talán nem a legjobb ötlet az, ha megvárjuk, hogy kiderüljön mihez is akarnak kezdeni velünk azok, akik miatt idáig jutottunk. Abban biztos vagyok, hogy semmi jó nem fog ebből az egészből kisülni, éppen ezért kéne minél gyorsabban eltűnni innen. – Még egy haver, és megfogom kockáztatni azt, hogy nélküled lépjek le innen, aranyom! – közel vagyok ahhoz, hogy hozzávágjak valamit, de az ráér addig is, míg ki nem jutottunk innen, igaz? Az se biztos, hogy még New Yorkban vagyunk, én pedig nem fogok bébi csőszködni felette. – Maradj csendbe inkább, most azzal segítenél a legtöbbet. – nem valami jó érzés az, hogy a kezeimben a csontok darabokra törnek, és a fájdalom is éppen elég, nem akarom még az ő hangját is hallani a fülemben, úgyhogy nagyon hálás lennék neki azért, ha befogná legalább egy kicsit a száját.
- Inkább fogd be a szádat! – csak maradjon csendben, nagyon nem bírom azt, ha az emberek folyton engem becsmérelnek. Nem vagyok öreg, nem hinném, hogy harmincnál annyival többnek tippelne engem, ő viszont még elégé gyerek, szóval fogja be, mert ha nem teszi meg, akkor én fogom, és azt nagyon nem szeretné. –Te vagy rácsok mögött, szóval inkább hallgass! – ha másodpercenként kell őt csendre intenem, akkor nem fogunk valami jól kijönni. Én jutottam ki kettőnk közül, úgyhogy egy kis tiszteletet mutasson, mert ha én nem vagyok, akkor ő még napokig itt rohadna. Na nem mintha olyan önzetlen lennék, nem a jó szívem miatt hozom őt ki innen. – Mutasd az utat! – mordulok rá. Nem érdekel a legkevésbé sem, hogy mennyire gázolok bele a kicsi szívébe, én innen kiakarok jutni, úgyhogy semmi kedvem tovább tökölni itt. – Ha kinyitottad az ajtót? Bemegyünk. – mégis mi lenne a terv? Komolyan, soha nem fogom megérteni, hogy a mai fiatalok miért ilyen rövidlátóak. Ha meglátnak egy ajtót, akkor ott akarnak előtte várni életük végéig? – Nyisd! – amint meghallom, hogy a zár enged, már be is lököm az ajtót, de nincs olyan szerencsénk, hogy ne legyen ott senki, mert két őr néz rám meglepetten, amint kilépek a folyosóra. Szerencsémre én vagyok a gyorsabb, az egyiket egyből kitudom ütni mielőtt még bármit tehetne, a másik viszont sikeresen eltalál, de csak egyszer, mert a következő pillanatban ő is eszméletlenül esik össze.

Alexander & Charlie

Ha látna most, akkor tudhatná, hogy a szavaimra csak egy szájhúzás a reakció, de mivel nem lát, így csak a nagy csend a reakció a szavaira. Nem tetszik ez a lekezelő stílus, főleg mert igenis ki tudok jutni innen, csak idő kérdése, neki nehezebben fog menni egyedül, hogy átjusson az őrökön, mert hát gondolom elkapható, ha egyszer rács mögé dugták nem igaz? Nem tudom, hogy mi a képessége, vagy hogy egyáltalán miért vagyunk itt, de az biztos, hogy nem valami legyőzhetetlen akárki csücsül a másik cellában, mert akkor ziher, hogy nem lenne most itt.
- Én már rég kijutottam volna, ha akarok, csak előtt meg kell oldanom valami mást. - előbb meg kell szabadulnom a kesztyűmtől, mert kell a kezem ahhoz, hogy ha netán mégis valaki a utamba áll, akkor tenni tudjak ellene. Ha ez nincs meg akkor hamar visszajuttatnak megint rács mögé és azt igazán nem szeretném, az lenne az igazi, ha minél előbb kijutnék szépen innen, akkor még a fickó szavai miatt se kéne folyamatosan szemforgatnom, mert persze még a nevembe is folyamatosan beleköt, ami azért nem kicsit idegesítő, de gondolom a fickó nem kicsit régimódi, főleg ha már ilyen öreg.
- Szóval te sem tudsz semmit. - összegzem a dolgot, ha már neki nem sikerült normálisan fogalmazni, és egyszerűen csak mondani egy nemet, mintha... nem tudom alapból olyan mogorvának tűnik a fickó. - Remek, akkor azt azt hiszem nem kéne megvárni. - hát na nem szeretném kipróbálni, hogy mit csinálnának velünk valami fickók, akik bezártak ide, a kínzás se érdekel, meg a kísérletezés se, főleg hogy nem tudok én semmi olyat, ami miatt kínozni kéne. Azt szokták, aki fontos információkkal rendelkezik nem? Én pedig nem hiszem, hogy bármi ilyesminek a birtokában lennék. - Hát igen úgy fest, hogy nélkülem nem fogsz túl könnyen lelépni innen... haver. - nem tudom úgy érzem, ha már annyira nem bírja, akkor ezt mindenképpen hozzá kell tennem a mondataim végén... csak azért is természetesen. Nem akarom én direkt kiborítani őt, egyszerűen csak érezze már, hogy nem olyan mindenható, aminek a szavaiból tűnik, hogy hiszi magát. Az viszont, amilyen hangokat hallat enyhén szólva is pislogásra késztet, mert nem tűnik valami kellenesnek, amit csinál, sőt annyira rémes, hogy inkább a fülemet fogom be, aminek hála az eddig elért sikerre is keresztet vethetek ragasztószalag ügyben, szóval... remek!
- Attól még öreg vagy, csak nem tűnsz annak. - rántom meg a vállamat, miközben feltápászkodom, hogy talpra kecmeregjek. Nem kötelező persze nekem segítenie, de az a helyzet, hogy kénytelen lesz, mert én tudom innen kijuttatni, és én úgyis kijutnék, csak idő kérdése, neki viszont kelleni fogok. - Jaj, de oda vagy most magadtól... - rázom meg a fejemet, de azért talán egy elismerő pillantást kap, amikor simán széthúzza a rácsot, az azért nem feltétlenül rossz teljesítmény, de nem fogom szóban megdicsérni. Legalább végre szabadok a kacsóim, aminek határozottan örülök, ez már nagyon kellett. Bírom én a kesztyűt, de akkor, ha én veszem fel és nem akkor, ha rám kötözik. - Esetleg meg is kérhetnél ám... Nem vagyok valami pincsikutya. - húzom el a számat most már úgy is, hogy láthatja, mert na azért egy szintű tiszteletet mégis csak meg lehetne adni a másiknak, még ha ő ilyen nagyon öreg is. - És... ha kinyitom az ajtót, akkor mi a terv egyáltalán? - no szóval azért nem azonnal nyomom meg a gombokat, mert nem tuti, hogy csak így bele kéne csapni a lecsóba, a végén még vannak az ajtó előtt és... az nem frankó, nem vagyok golyóálló na.

♫ Angel in blue jeans ♫ ♠ Ruha ♠ Jé, egy kalóz!

Charlie & Alexander

- Esélyed sincsen drágám. Inkább dőlj hátra, és élvezd a műsort! – mégis mit szenved? Komolyan azt hiszi, hogy csak úgy lefejti magáról azt, amivel megkötözték? Aztán a rácson, hogy szándékozik átjutni? Kétségem sincsen afelől, hogy ügyes lehet, ha már ennyire beharangozta a dolgot, de szerintem egy rácson akkor sem tudja magát kipréselni.
- Azért ezt nem mondanám. Te ott vagy, én mindjárt kint leszek. – nem tetszik az a hangnem, amiben ez a kislány beszél velem. A régi szép időkben egy ilyen miatt simán a fejét vehettem volna, de most… most is a fejét vehetném, csak ki kéne előbb jutnom ahhoz. – Szerintem meg férfi név. – rántom meg a vállam mosolyogva, bár ő ezt minden bizonnyal nem láthatja. Komolyan, nagyon felvillanyozz az, hogy ennyire kijött a sodrából. Azonban az a baj, hogy ezek után nem igazán fogja tudni majd befogni a száját, ami… határozottan rossz nekem, mert így előbb-utóbb, de felfog robbanni a fejem.
- Azon kívül, hogy: „kussolj disznó!”, nem sokat mondtak. – miért mondtak volna? Egy levágásra váró disznónak megmondod, hogy mi lesz vele? Nem, hát nekünk miért mondanák meg? Valószínűleg nem fognak minket elengedni és nem valami beteges születésnapi parti foglyai vagyunk. Nem is álom, mert ha ez álom lenne, akkor nem beszélne ennyit ez a Charlie. – Nos, megölnek minket, de előtte megkínoznak és kísérleteznek velünk. – ez az igazság, én erre tippelek és nagy valószínűséggel ez is fog történni, mert ugyan mit akarnának tőlünk a feketeruhások, akiknek köze nincs a mutánsokhoz, mert akkor adták volna annak valami jelét, de ezek csak emberek.
- Szóval nagyokos vagy, akire idegesítő módon szükségem van a kijutáshoz. Remek. – forgatom a szemeimet. Na igen, de így sokkal gyorsabb lesz majd, mert semmi kedvem azzal szórakozni, hogy kitaláljam a kódot, én abban nem vagyok jó, és amúgy is, több ezer féle varráció lehetséges, nem? Szóval nem én fogok vele kínlódni.
A szavait meg sem hallom, sokkal inkább leköt az, hogy minden bizonnyal a kezemben lévő csontok most törtek ezernyi darabra. Egy átlagos ember minden bizonnyal nem épült volna fel belőle, de én szerencsére nem vagyok átlagos, így hát mindössze pár percet kell a gyógyulásra szentelnem és már kint is vagyok a cellámból.
- Azt mondtam, hogy több, mint száz éves vagyok, nem azt, hogy öreg. – rázom meg a fejemet. A kettő talán a számára ugyanazt jelenti, de szerintem nem. Az egyik csak egy szám, a másik pedig egy megnevezés, én pedig nem vagyok öreg, vagy ha mégis, bitang jó formában vagyok. – Csak hadd élvezzem ki, hogy feljebb léptem egy szintet. – vigyorgok rá, még mielőtt megfognám a rácsokat és széthúzom őket, hogy kitudjon bújni. Aztán segítek neki lefejteni a kezéről a ragasztószalagot is, mégiscsak könnyebb úgy, igaz? – Jól van, mutasd az utat! – mondom neki a kezemmel előre mutatva. Övé az elsőbbség, ő a nő, ráadásul őt lőjék le először, ne engem.

Alexander & Charlie

- Simán ki tudok jutni... haver, csak ha kijutottam nehezebb elintézni az őröket, ezért... kéne végre békén hagynod, hogy nyugodtan szenvedhessek ezzel a szarral. - hercegnő... naná, hogy direkt haverozom le ezek után. Hercegnő nem vagyok, ezt szerintem a szóhasználatomból is könnyedén leszűrheti. Arra meg ne is gondoljon, hogy így szólíthat, mert annak tuti, hogy rossz vége lesz, én is tudok ám fenyegetőzni.
- Tudod én soha sem a kor miatt tisztelek másokat. Te is rács mögött vagy és én is... egy szinten vagyunk. - bár ezt most nem láthatja, de simán megrántom a vállamat és nem foglalkozom a dologgal komolyabban. Engem tényleg hidegen hagy, hogy ki mennyi idős, hiába vág itt fel azzal, hogy több, mint száz éves, engem ez nem hat meg különösebben. A korral még nem jár együtt az ész is... ez soha sem így működik. - Nem férfi név! Mondom, hogy uniszex! - komolyan az a fő célja, hogy kiborítson? Így nem tudok normálisan arra koncentrálni, amit csinálni akarok és ez... határozottan zavaró, szóval tényleg... komolyan befoghatná már és abbahagyhatná a piszkálódást! A fenyegetése nem izgat különösebben, amúgy is elég messze van, és elválaszt minket minimum két adag rács, ha csak nincs más is rajta, ami miatt nem tud kijutni, tehát jobb lenne, ha inkább csendben maradna és akkor talán még ma kint is lennénk mindketten.
- Mit tudom én! Neked akár mondhattak is valamit... nem? - nekem semmit, de ez nem jelenti azt, hogy neki se szóltak egy árva szót sem arról, hogy miért cipeltek ide minket. Nem tudom, hogy miért kell ennyire undoknak lennie. Oké, én se vagyok oda a helyzetért, hogy be vagyunk zárva, de attól még nem állok így mindenhez mint ő. - Mik az ötleteid? - na erről beszélek. Nekem még tippem se sok van, neki meg igen, akkor miért nem lehet őket megosztani velem mondjuk? Annyira nehezére esne a dolog? Vagy csak szimplán direkt bántó?
- Nem, de... azt tudom, hogy nyithatnám ki a rácsot és azt is, hogy az ajtót, vagy hogy mi volt a kód, amibe bejutottak ide... - nem vagyok nagy okos, csak okosabb mondjuk... nála, mert jóval többet tudok, mint ő, úgy nagyjából mindenről, mert jobb megfigyelő vagyok,ez azért két különböző dolog, csak gondolom, mivel nem elég okos, ezért... nem is nagyon képes felfogni a mondandóm lényegét igaz? Oké, azért elég rendesen befagyok, amikor hallom, hogy milyen hangokat ad ki. Csak pislogok és még a művelettel is sikerül leállni. Mégis... mi a jó francot művel vajon odaát? Most préseli át magát a rácsokon, vagy mi? - De ez... jesszus. - inkább csak magamban morgolódom, mert határozottan rossz ezt az egészet hallani is. A kezeim a fülemre csúsznak, amíg abba nem hagyja, és csak aztán veszem észre, hogy persze ennek hála elveszítettem a ragasztószalag kezdetét is, amit sikerült már lehámozni. Azért kissé morcosan pillantok fel, amikor megáll a rácsok előtt. Mondjuk most már segíthet leszerelni az őröket, de... a kesztyűktől jó lenne megszabadulni.
- Te meg nem tűnsz olyan öregnek. - feltápászkodom a földről és közelebb lépek hozzá. - És akkor most segítesz, vagy nem? Én tudom, hogy juthatsz ki innen. - persze próbálkozhat, de ha nem jegyezte meg úgy az útvonalat, mint én... akkor nem hiszem, hogy sok esélye van, csak úgy mondom.

♫ Angel in blue jeans ♫ ♠ Ruha ♠ Jé, egy kalóz!

Charlie & Alexander

- És hogy terveződ, hercegnő? Majd átrágod magad a rácson? Esetleg egy hód szült? – nem tud kijutni, maradjon inkább csendben és ne idegesítsen, előbb-utóbb megfogjuk tudni, hogy miért vagyunk itt, de ha folyamatosan csak cseszeget és nem hagy békén engem pihenni, akkor megnyúzom és ő már nem fogja hallani azt, hogy miért vagyunk itt.
- Több, mint száz éves vagyok kislány. Ráadásul már megszoktam a tiszteletet, úgyhogy nem ártana, ha te is mutatnál egy kicsit, mielőtt még olyat tennék, amit valószínűleg úgysem bánok majd meg!– fogja be a pofáját, és ne hívjon engem többet havernak. Kapitány vagyok, esetleg uram, de nem haver, főleg nem az övé. – Hülyékről hallottam, akik férfi nevet adnak egy lánynak. – komolyan, nem gondolt még arra, hogy esetleg talán nem ártana az, ha megváltoztatná a nevét? Nem is tudom, legyen mondjuk Rose, esetleg Gertrúd, de Charlie? Komolyan, milyen név ez? Uniszex… már maga a megnevezés is röhejes. – Az életeddel játszol. – mondom szúrósan. Engem aztán nem igazán ajánlott idegesíteni, sokan haltak már meg azért, mert a kelleténél jobban kihúzták a gyufát nálam. Egy olyan korból származom, mikor minden következmény nélkül megölhettem bárkit, csak ügyesnek kellett lennem, ne higgye azt, hogy vele ezt nem teszem majd meg, ha felidegesít.
- Szerinted mi vagyok én? – mégis mit hisz, hogy én vagyok a rohadt delphoi jósda feje? Honnan a tökömből tudjam, hogy mégis mit akarnak velünk? Ezért vagyok itt, mert nem tudom, ha tudnám, akkor minden bizonnyal gondoltam volna arra, hogy megpróbálnak, elkapni, nem? Mégis ki a franc ez a csaj? – Majd megfogjuk tudni. De vannak ötleteim. – azok vannak, minden bizonnyal neki is, mert egy ember egy mutánson elképesztően sokféle dolgot tud csinálni. Kísérlet, kínzás, gyilkosság… és csak folytatódik ez az egész, de én inkább arra tippelek, hogy csak kísérletezni akarnak velünk, mert nem hinném, hogy ennek a Charline-nak lenne olyan ellensége, aki megkínoztatná csak úgy.
- De a lényeg ugyanaz. Nagyokos vagy. – és rohadt idegesítő, de ezt már nem teszem hozzá, mert szerintem ő is pontosan tudja magáról, hogy idegesítő, mert ha még senki nem mondta neki, akkor kénytelen leszek összetörni a kis álomvilágát. Einstein legalább nem volt idegesítő. – Az ilyen szar helyzetekhez. – mondom röviden, tömören, gondolkodva azon, hogy mit csináljak az innen való kijutás reményében. – Meg ne ijedj! – mondom neki még mielőtt fájdalmasan felhördülök és a csontjaim egy hatalmasat roppannak annak következtében, hogy átfordítom a karjaimat. Na igen, ez aztán rohadtul fájt, de szerencsére meggyógyul… és így legalább letudom ezt a rohadt zubbonyt is venni. Lerángatom magamról, de nem állok fel egyből, várok egy-két percet, hogy a csontok újra összeforrjanak. Aztán a rácsokhoz lépek, majd rámarkolok a fémre és két pillanat múlva már egy könnyed mozdulattal húzom szét és bújok ki az így keletkezett lyukon. – Nézzenek oda milyen kis fiatal vagy… - mosolygok rá a lányra, ahogy oda lépdelek a cellája mellé. Na most mi legyen?

Alexander & Charlie

A fickó szavaira finoman szólva is csak a szememet forgatom, még ha ezt most is nem is látja, vagy talán épp az a jó benne, hogy nem látja, mert amilyen ideges típus, gondolom eléggé kiakadna a dolog miatt, és még mindenféle kéretlen megjegyzésekkel halmozna el puszta szívjóságból. - Csak azon vagyok, hogy kijussak innen, ha már te olyan nyugodtan ücsörögsz és csodára vársz. - vágok vissza, mert hát na nem mocorog, tehát gondolom nagyon jól el van úgy, hogy csak simán vár, hátha majd valami csoda történik. Elég nagy marhaság, hogy mit ne mondjak, de nekem mindegy. Én meg fogok lépni innen, csak ez a hülye ragasztószalag ne lenne ilyen erős.
- Miért... mi a gondod ezzel a megszólítással... haver? - direkt meg is nyomom az utolsó szót. Hát na nem úgy hangzik a hangja alapján, hogy valami öreg matuzsálem lenne, aki felé olyan baromi nagy tisztelettel kell lenni. Na nem mintha egyébként az öreg matuzsálemek felé baromi nagy tisztelettel viseltetnék. Általában azt tisztelem, aki ezt megérdemli és ez nem fordul elő túlságosan gyakran... vagy inkább... soha. Persze tovább küzdök a kezeim szabaddá téttelével is, de úgy elég nehéz, hogy folyton megzavar és újabb és újabb kérdéseket tesz fel. Határozottan zavaró a dolog. - Nem hallottál még uniszex nevekről? - ha most látna, akkor szúrósan néznék rá, mert na nem kell még a nevembe is belekötni, de mivel nem lát, így inkább tovább próbálkozom, hátha sikerült elérni, amit akarok. - Oké Alex... ander. - direkt hagyok egy kis plusz szünetet, csak hogy ráhozzam a frászt, hogy a végén tényleg képes leszek le Alexezni, bár nem tudom, hogy miért kell ilyen hosszú névhez ragaszkodni. A végén tényleg kiderül, hogy valami matuzsálem, csak épp a hangjából erre nem lehet rájönni? Igazából ez se lepne meg, főleg ha a fickó is mutáns, mint én magam is. Lehet, hogy jó tud játszani a hangjával, vagy tudom is én.
- Ezek szerint te is... és mégis mi a fenét akarnak vajon tőlünk? - na az tuti, hogy nem leszek kísérleti patkány, vagy valami hasonló. Az egyszer hét szentség! Addig tépem ezt a szart, amíg nem sikerül végre kiszabadulnom, nem fognak tűvel szurkálni és kísérletezni rajtam. Egy halk örömtelinek ható sikkantást hallatok, amikor végre sikerül megtalálni az egyik végét annak a nyüves szalagnak. Azért ez sötétben felettébb nehéz, bár... talán ha kijutok, és a fickót is kiengedem, akkor segíthet leszedni, de nem ismerem, szóval ezt nem szabad csak így látatlanban megkockáztatni, a végén még kiderül, hogy a dolog csak valami csapda.
- Semmi közöm nincs Einsteinhez, ő zseni volt, én nem matematikai egyenleteket oldok meg profin, csak nagyon gyorsan tanulok, ez a kettő más. - ami neki van az inkább durván magas IQ. Én se vagyok hülye, nem erről van szó, viszont azért nem tudnék mindenféle relativitás elméleteket kitalálni, sőt jó eséllyel meg se érteném, viszont simán be tudom magolni egy pillanat alatt. Nem okosabb vagyok tehát, mint az átlag, csak a memóriám penge. - Hogy érted, hogy alkalmazkodsz? Mihez? - gondolom mindenhez, de nem tudom, hogy ez mégis pontosan miben nyilvánul meg és kíváncsi vagyok. No meg amíg ő beszél, addig én tudok foglalkozni ezzel a hülye ragasztó szalaggal, ez se utolsó szempont.

♫ Angel in blue jeans ♫ ♠ Ruha ♠ Jé, egy kalóz!

Charlie & Alexander

- Miből zökkentenélek ki? Talán felfedezted az életed értelmét, és ellenállhatatlan vágyat érzel, hogy most a kozmikus energiákkal beszélgethess meditáció közben? – nem kifejezés, hogy ingerültem válaszolok vissza, de… most komolyan, mégis mit kéne tennem? Mi az, hogy ne zökkentsem ki? Mégis mi a fenébből zökkenthetném ki őt? Nem is csinál semmit, minden bizonnyal ő is épp úgy meg van valahogy kötve, mint én, talán ne kényszerzubbony van rajta, de… valami biztos van rajta, és ez itt a lényeg. Többet segítene magának is, ha fogná a száját és mondjuk lelakatolná, mert a folytonos kiabálása nem segít valami sokat, én pedig nem akarom ezt hallgatni végig.
- Haver… reménykedj benne, hogy nem jutok ki innen. – mert akkor esküszöm, hogy szétrúgom a seggét. Mégis, hogy merészel engem havernak hívni? A minimum az uram, de inkább a kapitányt várnám el, még akkor is, hanem tudja ki vagyok. Régen egy ilyenért kivágtam az emberek nyelvét…talán felidézhetnénk ezeket a régi szép időket. – A Charlie nem egy férfi név? – én így tudom, de hát az ő baja, ha az apja egy férfiról nevezte el, engem nem különösebben érdekel a dolog, azzal a névvel él, amelyikkel akar, jómagamnak is volt már vagyok egy tucat neve, az elmúlt évek alatt. De egyszer sem hívattam magam Rose-nak. – A nevem Alexander. És ne merj Alex-nek hívni. – nem egy olyan korból jöttem, ahol ezt megszoktam volna, és nem is akarom megszokni. – Igen, mert kiderült, hogy a jövőben mi leszünk a világ legrettegettebb bűnözői. – mondom komolyan, de aztán pár pillanat csend után újra megszólalok. – Gondolkodj. Azért vagyunk itt, mert mások vagyunk. – ha itt van, akkor minden bizonnyal ő is mutáns, mert erősen kétlem, hogy csak úgy lehozták volna őt ide, hogy engem idegesítsen. Ha mégis, akkor biztosan panaszt fogok tenni azok ellen, akik idehurcoltak, mert egy dolog fogságban tartani, megkínozni és megölni, ezt még mind elviselem, de azt, hogy a hogy az őrületbe kergessenek, na azt már nem igazán tudom nekik elnézni. Márpedig ezt akarják. – Remek, ezek szerint összevagyok zárva Einstein eltitkolt unokájával. – húzom el a számat, bár ő ezt nem láthatja, mert sötét van és minden bizonnyal háttal is ülök neki. Remek, nem elég, hogy itt vagyok bezárva, de még meg kellett kapnom a nyakamba egy idegesítő kis mindent tudó mutánst. Komolyan, ennél még az is jobb lett volna, ha valami cápákkal teli medencébe dobnak be. Miért kell nekem mindig az ilyeneket kifogni? Komolyan, mintha az élet valami miatt nem igazán akarná elfogadni, hogy… jobb vagyok nála. – Én meg alkalmazkodom. – legalábbis… nagyjából. Nem úgy alkalmazkodom, de ha megérintek valamit, akkor feltudom annak a tárgynak a tulajdonságait venni, de sajnos ennek a rohadt kényszerzubbonynak semmilyen hasznos tulajdonsága nincsen, ami most az előnyömre válhatna.

Alexander & Charlie

Nem vagyok épp a legjobb kedvemben. Hiába kiáltok utánuk gond nélkül csukódik a nehéz vas ajtó, aztán teljes sötétbe burkolózik a hely és nekem még arra se sok időm van, hogy igazán elmérjem a terepet. Remek! Annyit azért sikerült gyorsan leszűrni, hogy azok a tartószegecsek nem tökéletesek, de jó lenne megszabadulni először a kesztyűmtől, mert ha az nem megy, akkor esély sincs rá, hogy kijussak, hiába sikerül a rácsproblémát megoldanom. Elég jó megfigyelő vagyok, ezek a hülyék csak arra nem jöttek rá, hogy minimum a szememet is be kéne fogni, mert az útvonalat megjegyezni kb. pofon egyszerű volt, az ajtó nyitása sem okozhat majd gondot, csak ugye ez az első lépés problémás főleg úgy, hogy teljes sötét van. Fogakkal még ki lehet oldani a szigszalagot, csak időbe telik és sötétben sokkal macerásabb megtalálni, hogy hol a fenében is van az eleje, pedig elég lenne csak az egyiket megkezdeni, onnan már tuti siker. A hang zökkent ki a küzdelemből, amit időnként gondolom egy-egy zavaró nyögéssel is megspékelek. Nem szándékos, de hát na, elég rendesen szenvedek, nem csoda, ha véletlenül előfordul.
- Te meg jó lenne, ha nem zökkentenél ki, nem sokat segít! - kiáltok vissza kissé idegesen, mert hát na tényleg nincs túl messze, de akkor se kiabáljon nekem itt bele a csendbe, mert úgy baromira nem tudok koncentrálni és ez elég nagy gond, mert szeretnék minél előbb meglépni innen. A megszólításra felszökik a szemöldököm, bár ebből ő a sötét miatt nem sokat láthat, tehát e téren nincs jelentősége. Kislány... hát ki a franc van a másik cellában az öregapám, hogy ilyesmit mond? nem vagyok öt éves... most azért mert feleselek a fickókkal, akik lényegében elraboltak még nem vagyok kislány.
- Nem vagyok kislány haver, a nevem pedig Charlie hát a tiéd? Tudod, hogy miért vagyunk itt? - őt ezek szerint előttem hozták, hátha van fogalma az okoknak, bár a jó ég tudja, azért nem merném a dolgot biztosra venni. Egyelőre tényleg sejtelmem sincs, hogy mit vétettem, amiért bezártak. Jó vétettem már épp eleget, de nem olyat, amiért indokolt lenne szó nélkül rács mögé dugni. Azért... vannak alapvető emberi jogaim, vagy valami nem? A zsaruk nem szoktak ilyesmit csinálni, akkor ki a fenék lehetnek ezek? A kérdése azért határozottan meglep. Varázstrükk? Először nem is tudom, hogy mi a fenéről beszél, vagy mire akar vajon célozni. A megjegyzését inkább csak elengedem a fülem mellett a kanos kölykökről, és nem is kap azonnal választ, mert tovább küzdök a szigszalaggal, hátha sikerül jutni valamire vele. - Elég... gyorsan tanulok, ha arra érted, hogy miben vagyok különleges. Mert te is az vagy? Szerinted ezért vagyunk itt? - egy kicsit akár hosszabban is beszélhetne és megpróbálhatná kifejteni a dolgot, akkor talán lesz esélyem tovább küzdeni ezzel a szarral. De komolyan, miért kellett ilyen erősen rászorítani? Arra nem gondoltak, hogy elzsibbadnak az ujjaim a ragasztószalag alatt? Jah gondolom az nem számít, miután a már emlegetett alapvető emberi jogok se nagyon érdekelnek itt senkit sem különösebben. Nem kéne itt lennem... és akkor még finoman fogalmaztam, de nem is maradok sokáig, csak oldjam meg ezt a hülye kesztyű problémát.

♫ Angel in blue jeans ♫ ♠ Ruha ♠ Jé, egy kalóz!

Charlie & Alexander

Alaposan kiütöttek. Nem valami szép képet fest ez rólam, de… sajnos már én is benne vagyok a korban, megesik, hogy nem figyelek oda elégé, vagy kihagyok pár pillanatot és máris megtörténik a baj. Pont, most. nem tudom mióta vagyok itt, csak nem rég kezdtem el ébredezni, de élek a gyanúval, hogy nem valami a gyermekvédelmisek rángattak el magukkal. Természetesen nem vagyok hülye, próbálom a képességemet használni, de nem érek el vele semmit sem, egy rohadt kényszerzubbony van rajtam, a kezeimet mozdítani se tudom, és hiába venném át az anyag tulajdonságait, sokat nem érnék vele. És kihámozni ebből magamat közel lehetetlen.
Gondolataimat az zavarj a meg, mikor meghallom egy nő… lány hangját, ahogy üvöltözik azokkal akik elrabolták. Vagyis Elraboltak, mert ugye jó eséllyel engem is ugyanazok a barmok kaptak el, csak az okát nem tudom. Persze, különleges vagyok, de nem nagyon csináltam ebből hírverést, szóval nem tudom, hogy sikerült rám akadniuk. Esetleg csak tartozom nekik pénzzel? Nem, az nem lehet, utoljára hatvan éve fogadtam, és ha jól emlékszem, akkor megöltem a fickót, akinek tartoztam. Sok pénzt vesztettem és nem volt kedvem összerabolni az adósságot, így úgy döntöttem inkább kardélre hányom a fickót, így nem kellett fizetnem, az ő pénze az enyém lett, és mit számít, hogy eggyel több gyilkosság miatt köröznek-e? A mai törvények alapján minimum 250 évvel indítanék egy állami börtönben. – Hé, megtennéd, hogy csendben maradsz? A gondolataimat sem hallom miattad! – kiáltok bele a sötétbe, bár talán nem lenne szükséges, ha jól hallottam, akkor az ő cellája nem messze van az enyémtől. Hogy ennek örülök-e? Hát… jó érzés, hogy nem egyedül rohadok itt, de ha végig azt kell hallgatnom, hogy teljesen felesleges kiabál azokkal, akik idehoztak minket, akkor esküszöm, hogy kitalálok valamit a kényszerzubbony problémára, hogy én magam hallgathassam el. Ötlet kell, terv, nem pedig értelmetlen kiabálás.
- Mi a neved kislány? – oké, nem kislány, bizonyára azt fogja mondani, hogy ő már felnőtt… de a hangja alapján nem saccolom többre, mint mondjuk húsz éves. – És mi a te varázstrükköd? Gondolom nem az apád zárt be ide, hogy a sok kanos kölyök ne találjon meg. – vagy ha mégis, akkor az aztán az elkötelezett apa. Én ilyen nem akarok lenni.

Tárgy: Alex & Charlie - Zárkában Szomb. 17 Jan. - 19:25

Alexander & Charlie

- Engedjenek el! - vad rúgkapálás közepette próbálom magam kiszabadítani a három fickó karmai közül. Igen kellett hozzá három, hogy le tudjanak fogni, no meg ahhoz, hogy a kesztyűmet konkrétan rászigszallagozzák a kezeimre, mert sikerült azért az elején az egyiket elég szépen ledermesztenem, a másik meg még ha jól sejtem most is tudja, hogy milyen is az, amikor olyan helyen ütik meg a nyakát, hogy úgy fél percig nagyjából azt hiszi tuti, hogy ott helyben annyi is neki, és már gondolatban elbúcsúzhat az összes létező családtagjától. Na, de végül a túlerő az, ami győzött, de így sem hihetik azt komolyan, hogy itt fogok majd megrohadni, vagy a jó ég tudja, hogy mit is akarnak pontosan. Most még csak nem is csináltam semmi rosszat, vagyis... annyira nagyon rosszat. Nem azt mondom, hogy én vagyok a tökéletesen jó kis lány, de éppen hogy csak egy házba törtem be tegnap és oda is főként azért, hogy kipróbáljam mennyire kényelmes az ágy - amúgy baromira az volt - és nem is emeltem el semmit azon kívül, hogy ettem egy kicsit a hűtőből. Szóval nem ez volt életem legbűnösebb napja, vagy ilyesmi, ezért nem kéne ennyire kiakadni.
- Legalább azt elárulhatná valaki, hogy miért vagyok itt! - kiabálok utánuk miután sikeresen betuszkoltak az ablaktalan cellába. Rácsok... komolyan azt hiszik, hogy pár rács visszatart attól, hogy kijussak innen? Ennyire azért nem lehetnek naivak... buták... tök hülyék, mit mondjak még? Már csak azt kell megoldani, hogy megszabaduljak a kesztyűktől, mert az bajos lesz, ha mondjuk mégis sikerül kijutnom innen, aztán meg ott a gond, hogy nem tudom hatástalanítani az őröket, mert oké egyet még lenyomok, esetleg kettőt, de nagyban segítene, ha dermeszteni is tudnék, így azért sokkal nehezebbnek ígérkezik a dolog. Ledobom magam végül egyelőre a fal tövébe, hogy felmérjem a terepet, van-e itt más is rajtam kívül. Van még pár cella, ahogy láttam, szóval az se lenne meglepő, ha akár később más is hoznának, csak arra kéne rájönni, hogy miért vagyok itt, és főként, hogy miként jutok ki innen. Egyelőre tehát marad a nagyon egyszerű módszer, miszerint próbálom foggal leszenvedni a szigszallagot, ami sajnos nem a legjobb megoldás és jó eséllyel el is fog tartani egy ideig, de azért egy könnyen nem adom ám fel. Nem igazán vagyok oda a bezártságért, jobban szeretek friss levegőt szívni.

♫ Angel in blue jeans ♫ ♠ Ruha ♠ Jé, egy kalóz!

Tárgy: Re: Alex & Charlie - Zárkában

» Charlie Rivers
» Alex Summers
» Alex Summers
» Alex Shaten
» Alex Summers