Mike + Carrie - Kanadai kisváros

Carrie & Mike

Egy a lényeg, meg kell találnom a telefont és magamban erősen drukkolok, hogy Carrienek is gond nélkül sikerüljön lefoglalni a kutyát, hogy az ne ébressze fel az egész családot, főleg hogy azt se tudjuk egyáltalán hányan lehetnek, vagy miféle emberek, veszélyesek-e egyáltalán, vagy sem. Épp e miatt kell nagyon óvatosnak lenni mindkettőnek. A kutyával már sikerült egyszer elbánni, valahogy ettől nem félek annyira, a lakók már nehezebb ügy, meg aztán nem tudhatjuk, hogy nem találnak-e meg minket ne adj isten azok, akik keresnek. Igaz, hogy repültünk, nem olyan könnyű megtalálni a nyomunkat, de aztán ki tudja, hogy más módon nem tudják-e megoldani. Remélem, hogy nem, és van időnk rá, hogy megjöjjön a segítség a birtokról. Sajnos gyorsabban ők se tudnak ideérni, főleg hogy elég jó eséllyel messze vagyunk.
Óvatosan keresgélek, nyitogatok be az ajtókon, hogy meglegyen az, amelyik kihúz minket a csávából. Lehet, hogy Hank akkor is megtalál, ha nem lesz nálunk a telefon, de mégis csak úgy lenne a biztos. Talán az is elég, ha felmegyünk mondjuk a tetőre és ha már Hank bemérte, hogy merre vagyunk akkor itt úgyis megtalál, de az lenne a biztos, hogy meg lenne mégis csak a telefon. Talán a harmadik ajtón benyitva látom meg a békésen alvó párt, vélhetően az itt lakó felnőttekről van szó. Szerencsére mélyen alszanak, a fickó még halkan szortyog is, amitől én tuti nem tudnék aludni, de a nő egész jól bírja, vagy füldugója van, ami mondjuk nekem még jobban jön. Bereppenek hát és az éjjeli szekrényről leemelem a telefont, csak aztán suhanok ugyanúgy ki és húzom be magam mögött az ajtót, hogy lehetőleg még halk kattanást se adjon ki.
Aztán már a keresgélés jön, hogy vajon Carrie hol lehet, mert a folyosón nem látom meg, nyilván a kutyával foglalkozik valahol... Meglepetten torpanok meg, amikor benyitok az újabb szobába és ott ücsörög egy kislány és a kis dög fejét simogatva. Ekkor már sietősen, hiszen a robajt nekem is sikerül meghallani és erre talán a szülők is felébrednek, ami már nagyobb gond. Az a baj, hogy azt se tudom milyen a telefon hatótávja, de talán a tetőig kitart, a fene tudja.
- Gyerünk, tűnjünk el innen! - Hank nem ilyen hangos. Ez valami helikopter lehet, ami nem jó hír ránk nézve. Felhúzom hát, most a gyerek és a kutya nem érdekelnek különösebben és az ablakon pillantok ki. Úgy fest ott még semmi. Ha leszállni akarnak, akkor ők is a tetőt célozzák be vélhetően. A telefont a nadrág zsebébe süllyesztem, bár ha eltávolodunk semmit sem fog érni, de nincs mit tenni, csak aztán kapom fel Carriet, és irány kifelé, le az utcára. El kell rejtőznünk valahová. - Rendben vagy? - világosodik már, de még csak épp alig. Talán Hank is nem sokára itt lesz, de addig még ki kellene húznunk valahogy, ő pedig szintén csak háztetőre tudna leszállni, bár arra nem lesz szükség akkor, ha netán meglátjuk a gépét. Beszállhatunk reptében is, csak lenne már itt!

♫ Cooler than me ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Mike & Carrie

Tüdőmben reked a levegő, mikor tekintetem visszarebben a palaszürke aszfaltra. Pulzusom az egekbe ugrik. Megkönnyebbülten fellélegzek Mike szavaira.
Gondolatban letörlöm homlokomról a sokk jeges verítékét. Mély levegőt veszek, lent tartom tüdőmben a légkortyot, majd lassan kifújom, ekképpen próbálva lenyugtatni hevesen dübörgő szívemet.
Nem tagadom, eléggé frusztráló itt lenni kint az éjszaka közepén, viszont még sem érzem annyira azt az ismerős félelem érzését, valahol legbelül már bízok magamban annyira, hogy tudom magamról: meg tudom védeni magamat, ha arra kerülne sor. Meg a fiúban is bízom, még ha azt nem is mutatom.
Figyelem a kábelt, majd Mike szavaira bólintok. Arcom elsimult, nyugodt elhatározás lett rajtam úrrá.
Lenéztem nyitott tenyereimbe. Menni fog.
Figyelem, ahogy útra kel, majd a folyosóra lépek, ahol halk koppanás töri meg a csendet. Majd minden elcsendesedik.
S bár utálok várni és gyűlölöm a tétlenség érzését, most valahogy nem zavar. Van elég más, ami miatt fájhat a fejem, nincs időm a perceket számolgatni vagy a tétlenségre való kárhoztatásomon töprengeni.
Nem is tudom, hogy mivel kezdjem. Nem értek semmit. Hogy mi és miért történik, ezt az érzést pedig egyszerűen gyűlölöm, szinte felrobbanok tőle.
Mellőlem nyílik egy ajtó, hirtelen fordulok meg és… egy kislány.
9 éves forma….
Hiába nyitottam szólásra a számat, hang nem jött ki a torkomon. Egyszerűen nem voltam képes megszólalni, leblokkoltam. Próbáltam megnyugtatni magam, de nem jártam sikerrel. Megint csak úgy éreztem kicsúszik a lábam alól a talaj és visszalök oda, ahová soha többé - még álmaimban sem - kívánkozok visszatérni. Nem tudom meddig bírom ezt így.
Éreztem, ahogy az erőm elszabadul, ahogy egy másik világot ereszt a gyermekre. Rémekkel, fantomokkal rémisztve meg ártatlan lelkét. Ijedt fejet vág, próbál elmenekülni, de csak a falhoz lép és bújni próbál némán. Hallom a blöki morgását is, aki ugyanabból a szobából lép ki. Nem engem nézett ki magának. Óvni akarja kis gazdáját a rémektől. Csak arra nem gondolt, hogy ő is lapítva fog elkúszni.
Aztán fájdalom nyilallt a tarkómba, egyszerre tört rám a szédülés és a hányinger, és már hirtelen nem jó állva.
Azon nyomban konstatálom, hogy ez rossz döntés volt, szorosan lehunyom a szemem, aztán hunyorogva nyitom ki újra…
Hirtelen jut eszembe, hogy hol vagyok, hogy miért vagyok, és hogy úgy egyáltalán mi is van. Hogy mikor, az már kicsit nehezebb kérdés...
Úgy éreztem, hogy menten összecsuklom, hogy kifut a lábam alól a talaj a következő a pillanatban. Így persze a falnak támaszkodva maradtam. Félek. Nem tudom, hogy mitől, de a zsigereim virtustáncot járnak. Azt hiszem nem kellett volna újból eleresztenem ezt. De megoldom.
Meg tudom oldani.
Nem akarom, hogy felkeljenek a népek és elkapjanak újra. Meg akkor Mike is szar helyzetbe kerül. Nem. Nem.
Nem engedhetem meg! Az elmém e pillanat hevében kikapcsol, s a gondolataim megszűnnek létezni, ámbár az események előtörő emlékként idéződnek fel a szemeim előtt. Újra, és újra elém tárul azon kép, azon cselekmény, amelytől talán már sohasem szabadulhatok. Remegve csúszok végig a fal mentén, hogy aztán nem sokkal később ülőhelyzetbe kerüljek. Mindinkább kapkodva szívom magamba a levegőt, ahogy a szívverésem is igencsak élénkre fogta a saját maga figuráját. Egyszerre fuldoklom, és kapkodom az oxigént. Egyik pillanatban úgy érzem, hogy a tüdőm szétreped a töménytelen mennyiségtől, míg a másikban olyan, mintha nem is lenne benne levegő.
Még ki kell tartanom. Már csak a telefon meg szerzésének érdekében is. A kutya nem ugathat! A gyerek nem bőghet!
Két kezem a fejemre teszem, még a füleimet is betapasztom vele. A rémeknek hangjaik is vannak, jól hallom őket én is, meg a két szerencsétlen áldozat is.
Nem fogom sokáig bírni…de nem sikolthatok, mert csak rosszabb lesz.
A szemem kipattan hirtelen ötlettől vezérelve és saját csuklómba harapok mélyen, hogy vérem csordul és ez a fájdalom kizökkent a képesség érzése, használata alól.
Egyszerűen semmibe veszik, elkúszik vissza lelkem mélyére.
A gyerekre pillantok aggódva, kifeküdt a kutyával együtt. Négykézlábra tornázom magam és a közelükbe merészkedek.
A kislány torkához érek, kitapogatom pulzusát…alszik. Békés az arca. Megemelem mindkettő fejét és bekuckózom közéjük, hogy a fejük az ölemben legyen. A kislány haját kezdem simogatni, meg a kutya busa fejét. Valahogy most így jó, mondjuk még jobb lenne, ha a világ nem forogna annyira… neki álok dúdolni…
Az élet olykor vészmegoldásokra késztet. Olyanokra, melyet nem tennél meg, ha tudnál gondolkodni, ha tisztán látnád magad előtt az utat. Akkor minden egyszerűbb lenne, könnyebb, és kevésbé veszélyes. De nem láttam tisztán, soha nem láttam így. Mindig a harag volt a fő irányadó, mindig az vezérelt, vagy a fájdalom. A veszteség, mely szétszaggatott belülről, elvett mindent. Emlékszem haloványan az érzésre. Mintha belülről szaggatnának apró miszlikbe.
Nem akartam ezt. Feledni akartam minden érzést, és oly könnyedén átbillenhettem volna, és nem sokkal később sikerült is. Elengedtem minden fájdalmam, minden érzésem.
Aztán megmentett Mike. Szóval nem adhatom fel.
Küzdenem kell.
A folyosó ablakára pillantok, hatalmas fény tódul be az ablakon, rázkódni kezd az épület, majd alább hagy minden…újabb fény, majd elsötétül oda kint minden…mi a fene volt az? Meg jött volna a felmentő sereg? Ilyen korán? Vagy…vagy utánam érkeztek meg a…nem! Nem akarok visszamenni! Erősen lehunyom a szemem, újra csak fel akarok ébredni, nem akarok egy újabb roppanást a lelkemre… egy újabb ajtónyitódást hallok. Ijedten kapom fel a fejem…. - Mike? - kérdezem kissé aggódva, mert mi van ha nem is ő az, én meg itt ülök védtelenül?
Megoldanám? Biztosan...

music: Panch

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Én inkább vagyok optimista, mint hogy mindenben a rossz lehetőségeket lássam. Persze ez azon is múlik, hogy az életem alapvetően eddig elég jól alakult. Más, ha az ember körül minden összeomlik, ha kínozzák, ha bántják. Esetemben ilyesmi nem történt, nem csoda, ha még egy gyanús zajt is inkább macskának gondolok, sem mint veszélynek. De hát csak nem találtak meg itt olyan könnyen, hiszen repülve jöttünk, nem hagytunk nyomokat és talán vannak más falvak is a környéken. Amúgy se kell már túl sokáig kihúzni. Ha megjön a felmentő sereg, akkor rendben leszünk és onnantól talán Carrie élete és hozzáállása is gyökeresen megváltozik majd. Rájön, hogy nem minden rossz és veszélyes, bár tuti, hogy időbe fog telni, mire elfogadja, hogy biztonságban van és nem kell aggódnia minden miatt.
- Igen, tuti macska lesz, kóbor macska, csak kaját keres. - oké talán nem vagyok benne száz százalékig biztos, de mondjuk, hogy majdnem teljesen. Ha lenne itt valaki, aki el akar kapni minket, akkor már biztosan megpróbálta volna és nem csap zajt, hogy még észre is vegyük. Azok az alakok azon a helyen elég profinak tűntek, kétlem, hogy egy könnyen fel lehet figyelni rá, ha közelednek. Amire rájössz, hogy utol értek már annyi, aztán hamarosan egy ketrecben térsz magadhoz. Na jó, ez nem jó jövőkép, úgyhogy effélére nem is szabad gondolni.
A szobába egészen könnyen sikerül visszajutni szerencsére. Az a jó abban, ha tudsz repülni, hogy a magasan lévő ablakokat gyakorta nem nagyon zárják be komolyabban, így pedig nem nehéz bemászni rajtuk. Az már tényleg nagyobb kérdés, hogyan szerezzük vissza a telefont, mert az nekem is feltűnik most már, hogy nincs itt. A vezeték békésen kacskaringózik végig a szobán, de tuti, hogy kivitték. Biztosan használni akarta a tulaj, vagy talán nem is itt van az eredeti helye és most csak visszavitték. Pech... enyhén szólva is nagy pech.
- Remélhetőleg nem a hálóban tartják a telefont, szóval... tiéd a kutya, én pedig tudok hangtalanul közlekedni. - bízom benne, hogy nem omlik össze, vagy esik nekem pánikba, csak mert nem leszek ott vele. Nem olyan nagy ez a lakás, tehát nem távolodunk el egymástól nagyon. Arra pedig nem akarom felkészíteni, hogy mit tegyen, ha máris csak valakibe belebotlik, vagy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan akartuk, mert a végén még pont e miatt ijedne meg és az nála nem jó opció. Ha nyugodt akkor nem lesz gond és nagyon remélem, hogy tényleg nem lesz gond.
Kicsit megemelkedem hát a padlóról és keresgélni kezdek. Belesek a szobákba, ahol kell ajtót is nyitok, ő pedig remélhetőleg el tudja terelni a kutya figyelmét, hogy még véletlenül se kezdjen el ugatni, mert a lakók felébredése nagyban megnehezíti a telefonkeresést és a hazajutást is.

♫ Cooler than me ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Mike & Carrie

Szavaira bólogatok, csendben meghúzódunk oda bent…na és a telefont hogy kaparintjuk meg? Erre is van egy zseniális terve? Vagy majd oda bent kilogikázzuk, vagy csak ő…
Azt hiszem egy valami igaz mindenkire. Mindenki élni akar. Ez az élni akarás, szinte késztetés a túlélésre pedig könnyedén ellenséggé kovácsolhatja azokat, akik barátok voltak egykoron. Ha lenne egy korty víz, ami megmenthetne két életből egyet, akkor talán még addig küzdenének egymással, míg a remény is elveszik arra, hogy egyáltalán legalább az egyikük életét megmenthessék.
De ilyen az ember. Ez ellen nem lehet mit tenni.
Őszinte kíváncsisággal a szemeimben érdeklődöm arról, hogy mi is az, ami ekkora zajt csap, de belül…félek. - Azt hiszed? Hát ez megnyugtató. - mosolyodok el, közben bólogatok, igen az menni fog. Nem nagy dolog.
Megnyugvást hoz a lelkemnek, hogy segíthetek. Az ablakhoz nyúlok, felhúzom, teljesen, óvatosan nézek vissza a férfira, majd elmosolyodom lágyan.
Nem marad tétovázásra időm, cselekednem kell. Némán néztem el róla, valahova a szobában. Egy távoli pontra.
És próbáltam azt feltérképezni szemeimmel, mintha olyan érdekesnek vélném. aztán nem maradt más, mint előre, bemásztam halkan és odébb sétáltam, a fiúnak is teret hagyva.
Nem is tudom mihez hasonlítani ezt az érzést, ami kifejezetten magába szippant. Olyan, mintha forogna a világ, de mégsem, mindössze a szemeim világa játszik kegyetlen játékot az elmémmel. A legrosszabb, hogy mostanra már mintha az erek lüktetnének a fejemben és tényleg kezdem úgy érezni, hogy fel fog robbanni és számomra elérkezett a vég annak formájában, hogy lerobban a fejem a helyéről. Mert ez jelen pillanatban igazán valósnak, lehetségesnek tűnik.
Az ajtóhoz sétálok, lassan, óvatos mozdulattal nyitom meg, sötét van a folyosón és a konyha felől se szűrődik fény. A kutya…az jó kérdés merre leledzik jelen pillanatban.
Csak megvonom a vállam, mielőtt Mike kérdezhetne, visszapillantok rá, hogy akkor most mi is az a fene nagy terv, azon túl, hogy visszaszerezzük a telefont?
Szépen lassan elvesztettem, aki voltam, de legalább van, ami megmaradt. Azt legalább senki nem vehette el tőlem. De már egy kicsit én is a saját agyamra megyek így visszagondolva, hogy mi mindent mondtam neki.
Most már csodálnom kell a türelméért.
- Eltereljem a kutya figyelmét és megszerzed azt a szart? Vagy van más terv is a fejedben? - érdeklődöm tőle suttogva.

music: Panch

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Soha életemben nem találkoztam még ennyire fura lánnyal. Igaz, hogy a birtokon már volt részem furcsaságokban és találkoztam érdekes jellemekkel, de többségük általában már egy ideje ott tartózkodik és persze hozzáértők már foglalkoztak a lelki világukkal. Esetünkben viszont Carrie teljesen új és valószínűleg fogalma sincs milyen az átlagos élet, amikor egy ilyen helyzet nem azért alakul ki, mert félsz, hogy meglátnak egy ház tulajai, akikhez technikailag betörtél. Esetünkben viszont minden teljességgel eltér az átlagostól és nem csak azért, mert mi magunk se vagyunk azok, hanem mert épp menekülünk és jó lenne mielőbb eljutni a birtokra. Az a helyzet, hogy kaptam én fizikai kiképzést, meg hát amúgy is focista vagyok, vagy mi a szösz, viszont más egyebet nem. Nem tudom pontosan, hogyan kell kezelni egy lelkileg megnyomorított lányt.
Ezért van, hogy kivételesen, amikor olyan közel hajol még tőlem is érkezik egy zavartabb torokköszörülés. Ez az első akcióm a fenébe is, marha cinkes lenne, ha úgy mennék vissza a birtokra, hogy konkrétan felszedtem a csajt, vagy... felszedette magát velem, vagy tudom is én. Tuti, hogy onnantól Logan állandóan húzna, hogy a következő alkalommal, a következő megmentendő személyt, ha lehet akkor ne bolondítsam magamba, mert túl sok lesz a rajongóm. Az életben nem mosnám ezt le magamról, meg hát amúgy is, azzal még én is tisztában vagyok, hogy egy lelkileg instabil lány, ha beléd habarodik... annak jó vége nem lehet. Akkor se, ha amúgy állati cuki.
- Igen, az lesz, aztán eltorlaszoljuk az ajtót, hogy ne nyissanak ránk és persze korábban kelünk náluk, a kutya meg... hátha nem lesz gond. - végül is az állatra már hatott egyszer és ha nem hangoskodunk és nem megyünk közel az ajtóhoz, akkor vélhetően nem lesz gond, legalábbis nagyon remélem. A puffanást nem is olyan messziről lentről én is meghallom. Nagyon remélem, hogy Carrie nem pánikol be, így tartom a szemkontaktust és várok, hogy a nesz magától megszűnjön és persze sasolom a sötétet, amíg ki nem szúrom az élénken világító szempárt odalent egy valószínűleg kuka mellett.
- Azt hiszem macska lesz... ne aggódj. Na megpróbálunk bemenni? Talán már tiszta a terep. Nyitod az ablakot, én meg tartalak? - igazából egyedül is meg tudom én oldani, csak hát ha hasznosnak érzi magát, akkor azért mégis csak nagyobb lehet tőle az önbizalma, ami pedig most nagyon is fontos, mert akkor kisebb esély van rá, hogy megint netán meg talál ijedni.

♫ Cooler than me ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Mike & Carrie

Iriszeim a sötétséget vizslatják, majd végül szépen lassan megpróbálom összeszedni magam. Halkan kifújom a levegőt. Nem vagyok olyan, mint mások, de vajon mi volnék én? Szeretném tudni, oly nagyon szeretném, mégis, egyelőre nem érek el sikereket ezen a téren. Panaszkodni pedig nem fogok ennek a fiúnak az életemről, se pedig arról, hogy mennyire átérzem szavait, nem szeretnék szánalmat vagy sajnálatot kelteni benne, így jobb, hogyha mindezt meghagyom magamnak.
Kezdem úgy érezni, hogy a történelem ismétli önmagát.
Ismét. De én nem akarom újból átélni, nem.
Mike mellett akarok maradni.
Nem akartam gondolkozni azon, hogy mit fog hozni a holnap reggel. A pánik szerte szét áramlik a testemben, szinte érzem a vénáimban áramolni amint mérgezi egyre a lelkem.
Le fogunk bukni.
A pillanat belefagyott az időbe és csak Ő volt és én, összeforrva egyetlen, végtelennek tetsző ölelésbe. Hallottam az orvosoktól, hogy tudósok megállapították, ha valakit legalább 20 másodpercig ölelsz folyamatosan a szervezetében felszabaduló endorfinok miatt egyfajta bizalom alakul ki köztetek ugyanis nyugtató hatása van az ölelésnek, segít ellazulnod.
Amikor a hátamon simított végig, még jobban szorítani kezdtem magamhoz.
Úgy éreztem, ha elengedném abba menten belehalnék.
Csak el akarok merülni az egészben, elfelejtkezni mindenről és pár pillanatra ismét azt a megnyugtató érzést érezni, amit ez az ölelés valaha megadott számomra.
Kérdésére hirtelen nem tudok válaszolni, csak ölelem őt a tarkóján át fonódó kezemmel. De mégis vissza térek a feje elé, hogy szemkontaktusban legyünk.
Most csak a szívverésem vált szaporábbá, de a félelem nem tudott utat törni magának a szívemhez.
Ajkát figyelem, lassan közelitek hozzá, ajkaihoz közel mormolom az az egy szót. - Nem. - majd mikor tudatosul bennem, hogy hahó, elvörösödött fejjel eltávolodom kissé.
Ez kissé fura érzés volt, de az ajka közelsége kellemesen hatott….
Igazából most másra se vágytam, mint ellazulni és a problémáimról tudomást sem venni. Valahogy a fiú közelsége ezt valóra váltja....
- Betörünk újra? - érdeklődöm, miközben az egyik ablakot kezdem sasolni.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhet el, de egy hangos puffanásra leszek figyelmes nem túl távol tőlünk, így azonnal reagálok, összerezzenek.
Mi lehetett ez?
Talán... végünk van...? Újra szemkontaktusba lépek Mike-vel, hogy némileg már csak az íriszeivel is nyugodtságot tudjak csiholni...mert szükségem van Rá!

music: Panch

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Tisztában vagyok vele, hogy Carrie mennyire kiszámíthatatlan és óvatosnak kell lennem, ha nem akarok bajt. A kutyát ügyesen lekezelte és azóta, hogy elhagytuk az erdőt nem volt különösebb baj sem, pisztolyt se fogott rám, tehát talán lassacskán kezd bízni bennem, ami jó, de ez még nem garancia arra, hogy tökéletesen visel majd mindent és esetlegesen nem borul-e ki egy komolyabb helyzet kellős közepén, mint most, amikor csendben kellene lennünk, ő mégis sír...
Nehéz élete volt, ezzel tisztában vagyok, de most kivételesen erősnek kell lennie, ezért próbálom megnyugtatni, meggyőzni és kicsit még el is viccelni a helyzetet, hogy könnyebben túl legyünk rajta. Jó eséllyel csak várni kell, amíg le nem kapcsolódnak újra a lámpák és a házigazdák el nem mennek aludni. Remélhetőleg a kutya sem buktat le minket, de mégis ki keresnek bármilyen betolakodót az ablakon kívül a ház fala mellett lebegve nem igaz? Milyen jó lenne, ha képes lennék még a környezetbe is beleolvadni, akár mozdulatlanul is, hiszen most úgy se nagyon mocorgunk.
Látom azt is, ahogyan elvörösödik és valahol sejtem, hogy ezt csak fokozni fogom, ha az ajkaira teszem az ujjamat és úgy kérem, hogy maradjon csendben, de most muszáj, hogy még véletlenül se szúrjanak ki minket. Nem vagyok hülye, ha már régóta be volt zárva, akkor kétlem, hogy túl sok emberi kapcsolata lett volna, főleg nem fiúkkal és főleg nem bármilyen komolyabb módon. Sajnálom szegényt, mert alapvetően tényleg szép lány. A mi sulinkban - mármint nem a birtokon, a régin - biztosan bomlottak volna utána a pasik. Valami csinos ruhával, ápolt külsővel kifejezetten jó nőt lehetne faragni belőle... Ezúttal én is nyelek egyet, alig láthatóan, hiszen ha elképzelem valamilyen csinosabb ruhában és úgy gondolok bele abba a helyzetbe, hogy milyen szorosan ölelget, hogy le ne essen... Abból azért kínos szituáció is kisülhet, főleg ha azt nézzük, hogy azóta, hogy átmentem komolyabba és vállaltam ezt az X-menkedést, meg a vele járó edzéseket egészen felhagytam a jól megszokott bulizással és csajozással és nem csak pár napról, konkrét hónapokról van szó. Ha pedig valami érzékelhető jele lenne annak, hogy mi villant át a gondolataim között egy másodpercre... a végén még elszúrnánk ezt a nagy rejtőzködést, főleg ő ijedtében.
- Sss... - csitítom, amikor meghallom a fülem mellett a nevemet az ő szájából. A redőny is megmoccan, ami nem jó hír és nem akarom, hogy megint visszaessen, netán felhívja ránk a figyelmet véletlenül valamivel. Hangtalanul emelkedünk hát a fal mellett magasabbra, ha valaki netán ki is nézne, csak nem tekintget még felfelé is. Az ember nem szokott attól tartani, hogy falhoz tapadt Alienek lesnek rá, attól se gyakran, hogy netán mutánsok. Közben, ha úgy érzem, hogy kellene, mert Carrie feszült, netán mocorog, akkor végigsimítok a hátán, hogy csendben maradjon.
Az ablak mégis nyílik immár jóval alattunk, de aztán vissza is csukódik és az villany is lekapcsolódik. Már csak az lesz a kihívás, hogyan megyünk vissza, mert hát arra lehet hogy szükség lenne a telefon miatt.
- Szóval... tudsz-e zárakat feltörni? - nem teljesen komoly a kérdés, és egyelőre úgy se moccanok meg, hiszen jobb kivárni. Ha hazajöttek az itt lakók, akkor idővel lefekszenek aludni, azt viszont ki kell várni, hogy minden csendes legyen, sőt lehetőleg a kutya is elaludjon. Én el vagyok itt kint, de annyira nincs meleg, plusz ha világosodik könnyebben észrevehetnek minket. Vissza kell jutni, eltorlaszolni az ajtót, hogy ne tudjanak könnyen ránk nyitni és meghúzni magunkat reggelig úgy, hogy a telefon közelében maradunk. És persze valahogy a telefon hangját is tompítani kellene, hogy csak mi tudjuk, ha netán Hank hív... a lakók ne.

♫ Cooler than me ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Mike & Carrie

Érdekel Mike világa. Érdekelnek az ottaniak. Önmagában is kihívás, hogy megismerjem, kiismerjem őt, vagy épp őket, holott valahol a lelkem mélyén pontosan jól tudom, hogy ez csaknem lehetetlenség. Viszont nem szokásom feladni, ez itt a nagy probléma, kérem. Szavai jól esően csendülnek, lassan elmosolyodom, megerősített pár fontos dologban. Ki gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz? De tovább megyek, mert tudom képes vagyok rá!
Plazmasugarakat kilövő srác….te jóságos szent isten. Szemeim kitágulnak, tányérméretűek lesznek…de hogy a döbbenettől, vagy a félelemtől, magam sem tudnám eldönteni. De meglepett a dolog. Kék plüss maci. Elgondolkodok, majd aprót bólintok. Mesélt róla, meg azt is, hogy ne ijedjek meg tőle, mert kissé…különc?
Egy ilyen szép lány…szép lány… visszhangot ver a fejemben ez a két szó… belepillantok hát Mike szemeibe…mélyen a lelkébe hatolva. Talán már teljesen megnyugodtam, tekintetem is erről árulkodik, egy apró kedvesnek tűnő mosoly szökik ajkaimra. Főleg, hogy ilyen közel is van…baszki! Lányos zavaromban egy leheletnyi pír jelenik meg az arcomon - szégyenszemre! Noha alig észrevehető, de azért ott van, itt, kérem alássan. Elpirulok, sőt egyenesen már vörösödöm a közelében… ne mááár! De teljesen megnyugtatott ezzel a gesztussal. Újabb köszönet érte, elég jól hozza a formáját.
Focista…
Gyorsan összeszedem hát magam, majd egy torokköszörülést követően serényen próbálom kiűzni magamból az iménti gondolataimat. Amiket persze nem kiűzni, hanem egyenesen kiölni kéne belőlem - még csírájában elfojtani!
Szó se róla, meglehetősen abszurd szituáció kerekedett itt röpke pár perc alatt. Szerintem nem túlzás, ha azt állítom, hogy ez életem egyik legkínosabb pillanata.
Igen, ez nem is vitás!
Aztán ajkaimra illeszti az ujját, amitől még a lélegzetem is eláll. Bentről pedig mozgolódás szűrődik ki…
Ám nem tudok ilyenekkel foglalkozni. Csak meredten bámulom a Focistát. Közelségétől nevetségesen zavarba jövök, olyannyira hirtelen és váratlanul ér. Kedvem támad azonnal félreugrani vagy három métert helyből, de még mielőtt bármi ilyen meggondolatlan cselekedetbe fognék, szinte ösztönszerűen kapaszkodom belé jobban. Főleg úgy, hogy tudom hol is vagyunk.
Tényleg van köztünk valamiféle… kapcsolat. Tudom, tudom (lehetetlen), de nem akarom belátni. Hovatovább azt sem akarom belátni, hogy tudat alatt mennyire vágyom én erre a kapcsolatra.
Ő megért engem. Megért engem, pedig nem is ismer – mégis hogyan lehetséges ez? Mindenesetre annyit tudok, hogy én is meg akarom érteni Őt. Igen, jelen pillanatban ez minden vágyam, semmi sem fontosabb ennél! Vagyis de!
Haza jutni.
A Focista világába. Ott a helyem!
Ezt tudom.
Átölelem a nyakát, államat vállára helyezem, hogy a kezei szabadok legyenek, vagy ahogy szeretné, nekem teljesen mindegy. Csak ne lássa a zavart vörösödő arcomat.
Tekintetem a talajra siklik, majd a többi épületre, aztán a másik ablakon ragad.
- Mike...- suttogom, amikor meglátom abban a szobában felvillanó fényt és még a redőny is felhúzódik...
Most mit tegyek. Te jó ég! A légzésem egyre szaporább és menekülni akarok... el innen.
A saját kis világomba. Elereszteni a démonokat, hogy megsemmisítsék a félelmeim forrását.
De csak hamar lehunyom a szemem, még csak véletlenül se inditsak egy lavinát el. Mike haragudna érte...nem akarom lerombolni a köztünk lévő valamit. Nagyon nem. Hiszen jól esik ez a fajta törődése!!
Csak nyugi Carrie....

music: Panch

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Nem arról van szó, hogy nem bízom benne. Jó azért talán... egy kicsit. Nem ismerem még régóta, azt viszont már láttam, hogy a képességével mire képes és azt is, hogy a lelki állapota nem mondható kimondottan stabilnak, szóval jobb óvatosnak lenni, mert ha megpróbál vadidegenekre hatni a végén még rosszabbul járunk, mint ha meg se próbálta, főleg hogy legutóbb is a kutyánál nekem be kellett csuknom a szememet, hogy ne legyen gond, ami egy szorultabb helyzetben nem biztos, hogy hasznos. Inkább felöltözöm, amíg rendezi magában a lelki zűröket, mert biztos vagyok benne, hogy vannak azok most is, de ez nem az a pillanat, hogy megerősítsem a nem létező önbizalmát. Majd máskor, majd ha a birtokra értünk és végre nyugalom lesz. Na majd akkor megtanulja ezt az egészet rendesen kezelni. Lesz rá ideje és hely is, ahol nem árthatnak neki.
- Ne aggódj, nem foglak. - elmosolyodom, ahogyan a fal mellé húzódom. Átölelem, hogy tartsam és még véletlenül se érezze úgy, hogy bármi baj lehet. Még mindig nem döntöttem el, hogy el kellene-e távolodnunk az épülettől, vagy sem, de a telefon kellene. Ha netán Hank hív, akkor itt kell lennünk a közelben, hogy tudjuk pontosan hová kell menni. Ha pedig ide jön, akkor se mehetünk túlságosan messze. Bemérhetik a telefon helyét, így megtalálhatnak itt is, de ahhoz itt kell lennünk. Mégis meglep, hogy beszélni kezd, főleg hogy egyre több helyen kapcsolódik fel a villany és ki tudja, hogy mikor néznek be abba a szobába is, ahol mi voltunk. Azon kattog az agyam, hogy biztosan nem hagytunk-e valamit ott, nyomot, valamit kötszert... vért, de nagyon remélem, hogy nem.
- Ezt nem... - most kellene megvitatnunk, de még sincs szívem még jobban belé fojtani a szót, hiszen ő is érzi, hogy nem kellene most beszélnie, mert azzal csak növeljük az esélyét, hogy észrevegyenek. Valahogy azért sejtem, hogy mit érez és hogy miért motoszkálnak benne ezek a kérdések, bár szerencsére nekem nem igen volt ilyen gondom sosem. Mindig volt hová tartoznom, a szüleim sem ítéltek el azért, ami vagyok, bár a barátaim sose tudtak róla, de mindig is úgy éreztem be tudok illeszkedni bárhová. Az ő képessége viszont más, veszélyesebb és sokkal rosszabb is lehet magával hurcolni az e miatt keletkezett kétségeket. - Nem, a birtokon senkit sem dobnak el, ha baj van vele. Van egy srác, egész jó fej, de ha nem lenne rajta a szemüvege szétbombázná az egész iskolát a szeméből irányíthatatlanul kitörő plazmasugarakkal és említettem már a fickót, aki úgy néz ki, mint egy nagy, kék és állati mérges plüss maci igaz? - visszatér a mosolyom, ami talán csak egy pillanatra szűnt meg átérezve a helyzetét. - Egyébként is egy ilyen szép lány nem sírhat folyton, ha lenne sminket állandóan elkenődne, az meg nem szép látvány. - egy kis vicc, csak hogy oldjuk a feszültséget és még arra is vetemedem, hogy az egyik kezemmel elengedve megtöröljem kicsit az arcát, hátha a sírás is abbamarad, netán még egy mosolyt is kapok mert olyan jó pofa srác vagyok na. Amúgy se nehéz, hiszen nem a súlyát kell megtartanom, a képességemet vetítem ki rá, így szinte meg sem érzem, hogy tartanom kell. Közben pedig mögöttünk nyílik az ajtó és most van az, hogy az újabb szóáradat elkerülése végett az ujjamat a szája elé teszem, hogy ne most folytassa. Amíg benéznek a mi kis telefonos szobánkba, addig megmoccanni se nagyon szabad, nem hogy beszélni.

♫ Cooler than me ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Mike & Carrie

A kérdésére azért elgondolkodok, félre pillantok róla. Nem, nem hiszem, hogy menne. Instabil a dolog, főleg amikor tudom hogy mennie kellene és mégsem fog menni. Utálom az ilyet, de talán igaza van. Nem fog menni. Most nem. Majd gyakorlások után… Pedig hasznos akartam volna lenni, de így, hogy meginogtam szavai hallatán? El sem hiszem, hogy ez történik...
Gyűlölöm magam ilyenkor, gyűlölöm a helyzetet. Tudom, hogy ezt az érzést majd lassan átveszi valami más: valami teljesen más, de ahhoz idő kell. Nem megy egyik pillanatról a másikra a változás. - Oké… tied a terep. - pillantok vissza rá szelídebben, a ruha ezúttal már rajta díszeleg, egy kisebb mosoly követi mindezt. A fegyver elkerül az ágyról, magához veszi, a nem ide való dolgok pedig eltűnnek, egy része velünk jön, a másik meg kifelé az ablakon hulladék címen.
Figyelmem a felém nyújtott kezén van. Egy ideig elidőzök rajta, hallom a lépcsőn feljövő lépteket, rápillantok Mikére. Küzdök.
Küzdök, hogy ezt az egész hacacárét végül le tudjam magamban győzni. Óvatos mozdulattal fogom meg végül kezét, egy apró kedves mosoly is előkerül, meg pír kúszik az arcomra.
A lépteink megindulnak az ablak felé, amaz nyílik, lassan kimászunk mind a ketten, majd a levegőben indulunk útnak. - Ne engedj el… - suttogom alig hallhatóan, majd hátra fordítom a fejem a ház felé, ahol egyre több villany, fény kapcsolódik fel.
Mikor lesz végre nyugodt életem? Mikor szabadulok meg az erőmtől? Mert ez cseppet sem áldás. Ez átok. Az élet jól kicseszett velem. Velünk, akik ugyanígy utálják az erejüket.
De ha nem lennék mutáns, akkor nem hozott volna a sors össze Mike-vel. - Tudod…az éjjel azon agyaltam, mit fogok…nálatok csinálni? Még veled se igen…neked se nyílok meg… - pillantottam a srác arcára, aztán elhúztam a szám. Basszus, mit gondolhat most rólam? Néha igazán befoghatnám, felesleges kérdésekkel aztán sokra megyek… meg ő is. - Mármint semmi kellemetlenséget nem akarok neked. Nektek, szóval… - akadok el és inkább csendben maradok. - Nem vagytok olyanok igaz? Ha elcseszett az ember, eldobjátok… - de mégis folytatom.
Most viszont megtört az a bizonyos páncél, és megállíthatatlanul csordulnak újabb könnycseppek, és az arcom egyre nedvesebb – és görcsbe rántja a gyomrom a mérhetetlen érzés, fájdalom, gyűlölet, keserűség… Nem szeretnék kitaszított lenni. Meg akarom találni a helyem. Meg akarom találni magam.

music: Panic

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Nem számítottam ilyen húsba vágóan hirtelen ébredésre annyi szent. Na persze arra sem, hogy végül leterít a fáradtság és a sérülések. Nem akartam én aludni, maximum egy picit pihenni és összeszedni magamat, de nagyon úgy fest, hogy elnyomott az álom, különben nem ébrednék ennyire ijedten a hangoknak és a fénynek hála. Keltem én már így, amikor hajnali edzésre kellett menni és fájdalmasan korán szólalt meg visítva a vekker. Mázli, hogy gyorsan sikerül felfognom, hogy hol vagyok és nem arra gondolok először, hogy otthon az ágyamban és rohannom kell edzésre, mert el fogok késni, miután már párszor kinyomtam a vekkert. Nem, hamar leesik, hogy miről van szó és hol vagyok és hogy jó eséllyel gyorsan el kell tűnnünk innen, különben nekünk annyi. Ha csak a tulajok jöttek meg, akkor se fognak örülni neki, hogy itt vagyunk és azért ártatlan helyi lakosokra nem kellene ráhozni a frászt, csak mert nem volt máshová mennünk.
Az azért meglep, hogy megint hogy elképed és önkéntelenül is mosolyt varázsol az arcomra, amikor úgy megnéz magának és szinte belém préseli a felsőmet. Kicsit azért összeszorítom a számat, de ez szinte nem is látszik, ahogyan belebújok a ruhadarabba. Érzem még a sérülések helyét bőven, de nem olyan vészes.
- És biztos, hogy menne? Nem tudjuk, hogy kik ezek, talán csak a gazdik, de... ha nem.. Szerintem le kellene lépnünk. Csak kihúzzuk a városban reggelig, amíg ideér a gép. Vagy a közelben maradunk és ha alszanak visszajövünk a szobába... - milyen jó lenne, ha tudnék rejtőzködni is, de ez nem megy. Így hát marad az, hogy a kezemet nyújtom a lánynak. Körülnézek, a pisztolyt elteszem, hogy ne hagyjunk itt semmit sem. A kötszert és a többit ki lehet dobni az ablakon is akár, és az elsősegély dobozt... azt vihetjük, mire észreveszik, hogy nincs meg jó eséllyel már úgyis a birtokon leszünk.
- Gyere, megvárjuk kint, amíg elüla vihar, nem lesz baj. - az ajtó nyílik, hallani lent, főleg ahogyan a kutya vad csaholásba kezd. A gazdái lehetnek, különben nem örülne ennyire. Remélhetőleg nem azok, akik minket keresnek, viszont jó lenne telefon közelben maradni és ha kell a képességét majd az utolsó pillanatban veti be, amikor nincs más választás. Nem akarom, hogy ez folyamatos nyomás legyen rajta. Ha elfogadja a kezemet, akkor a legegyszerűbb megoldás marad, ki az ablakon. Kint sötét van, nem nagyon jár már senki sem, a fal mellett is akár lebeghetünk, amíg netán benéznek ide, ha egyáltalán felmerül bennük, vagy esetleg a kutya ide vezeti őket.

♫ Cooler than me ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Mike & Carrie

Nem akarok aludni. Nem tudnék elaludni. Lehet hogy üldöznek minket. Az is lehetséges, hogy bármikor haza eshetnek az itteniek. Akkor meg valakinek ébren kellene lennie, értesítőnek a másiknak. Még álmomban se gondoltam volna, hogy idáig fogok jutni. Nem azt mondom, hogy nem tetszik. Imádom ezt a szabadságot, de már igazán elérhetnénk a célállomást. Kimerültem, de nem rottyanhatok össze…előtte. Főleg úgy, hogy megtesz minden tőle telhetőt mindkettőnkért. Én meg kicsit bunkó vagyok vele szemben…meg bizalmatlan… majd kitörlődik előbb vagy utóbb, de menni fog.
Kell egy kis idő és ezt ő is tudja. Rombolni könnyű. Építeni egy életbe is beletelik. Figyelem ahogy elalszik lassan, a mellkasa emelkedése is lassabbá válik, ahogy elmélyül ebben a cselekvésben. Sóhajtok egy nagyot, de halkat, nehogy felébresszem az urat ebben a tevékenységben.
Morfondírozok tovább. Immár nem is annyira lehetőségeken, sokkal inkább tervek formálódódnak meg fejében, szemem előtt a város eddig látott helyszíneivel, fél térképével, stratégiai pontokkal... fogalmam nincs hogyan jutunk ki egy olyan szituációból, ahol mindketten meghalhatunk. Kellett nekem kiszabadulni? Igen. Kellett. Ki akartam jutni onnan. Pillantásom ismét az ablakra siklik, majd a mellettem lévő ajtót figyelem erősen. Semmi. A kutya is megnémult már egy jó ideje. Akkor nyugi van? Jó ideig elbámulom az ajtó alakját, figyelek csak egy pontot, mintha olyan nagyon érdekes lenne. De nem az. Megszokás. A ketrecben is ugyanezt tettem. Bámultam ki a fejemből. Arra eszmélek fel, hogy Mike megébred, rápillantok és az ablakon beszűrődő fényre. Majd a meglóduló kutyára. Fel se tünt, hogy a karjaim között szorongattam még mindig a fiú felsőjét. Felálltam és akkor pillantottam a félmeztelen testére, elakadt a lélegzetem, de oda léptem hozzá és jóformán a testébe nyomtam azt. - Mit csináljunk? - teszek fel egy gyors kérdést, majd eszembe jut valami. - Kutyaszitter? Nézd… képes vagyok kontrollálni az emberi elmét úgy, hogy elhiggyen dolgokat…olyanokat, amik meg sem történtek velük. - félek nem működne, mert pont az lenne a cél, elhátrálok a férfitól és a hajamba túrok. Kissé ijedten vetek rá egy pillantást és az ajtóra nézek hosszan, ha kell, akkor bevessem erőmet. De az se jó! Mi van ha nem elég erősek? Akkor ártatlanokat fogok megölni… még a gondolat is megrémiszt. Nem akarom Miket sem bajba keverni, nem szeretném ha letolnák az én hibámért. Nem esne jól...

music: Panic

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Fogalmam sincs, hogy mik történtek vele odabent, de abban biztos vagyok, hogy semmi jó és hogy nem kicsit viselte meg szegényt. Pocsékul fest és látszik rajta, hogy nagyon oda kell koncentrálnia, hogy ne essen szét. Én pont e miatt beszélek, viccelődőm, mert valahogy próbálom elérni, hogy jobban legyen és ne aggódjon folyton. Ne aggódjon miattam, hogy elérjük-e a birtokot és a többi. Ha aggódik attól még nem oldódik meg semmi nem igaz? Viszont, ha megpróbálja a dolgokat könnyedén venni és lazán kezelni, akkor egyből jobb lesz a lelkének. Az enyémnek legalábbis jót szokott tenni, ha nem aggódom túl a dolgokat. Bár nála, ha jól sejtem, akkor időbe telik majd, amíg ezt sikerül elérni. Valószínűleg még jó ideig az aggódás elsődleges lesz nála. Kétlem, hogy a birtokon túlságosan könnyen nyitna majd mások felé és aludna nyugodtan, de majd idővel biztosan megnyugszik.
- Minden...? - oké lenne a vége, de tudom, hogy ez egy értelmetlen kérdés. Csak hát ösztönös, hiszen csak a kezét fogtam meg, de úgy tűnik, hogy még ez is rettentő rossz hatással volt rá. Vagy pont, hogy jó hatással, de nem tudta másképp kezelni? Magam sem tudom és talán nem is számít igazán, elengedem és hagyom, hogy legyen ideje megnyugodni legalább nagyjából. Inkább hagyom, hogy azt tegye, amit akar. Amíg nem akad ki annyira, hogy nekem okoz valami kellemetlenséget, addig nincs baj és úgy fest a kutya is nagyjából lenyugodott, legalább egy időre, szóval jók vagyunk. Hagyok neki időt, bár az meglep, hogyan szorongatja a pólómat, de ennek is minden bizonnyal jó oka van, még ha nekem egyelőre fogalmam sincs róla, hogy mi ez a jó ok. Inkább nem figyelem, hogy mit csinál, maradok a helyemen, a kanapén elfeküdve. Az most egészen kényelmes. Így is sajog mindenem hála az fertőtlenítésnek és az előtte végzett műveletnek a szilánkokkal.
- Oké, de te sem maradhatsz fenn egész éjjel azt tudod ugye? - és talán vissza kellene kérnem a pólómat is, de valahogy nem tudom rászánni magamat. Lehet, hogy jobb neki, ha nála van. Talán nem is tudja igazán, hogy szorongatja és zavarban lenne, ha tudná, hogy én tudom... még ha ez teljesen irreális is, hiszen látom. Végül engedek neki, lassacskán lecsukom a szememet. Persze magamnak csak annyit mondok, hogy pihenek legalább egy kicsit, ami tudom, hogy butaság. Fárasztó egy nap volt, nem is kicsit, nem csoda, ha hamar elnyom az álom.
Amikor ébredek még sincs világos. Csak egy kicsit, de az nem a nap miatt. A redőny rései között fény szűrődik be, kintről kocsi fékező zaja hallatszik, odakint pedig a kutya elindul lefelé az emeletről. Kipattan a szemem és olyan hirtelen ülök fel, hogy felszisszenek a sebek miatt, amik behegedtek, de azért nem gyógyulok olyan gyorsan, mint mondjuk Logan.
- Mennyi lehet az idő? Meg.. megjöttek? - oké akkor most kell gyorsan kidörzsölni az álmot a szememből, mert ha tényleg hazaértek a ház lakói, akkor se perc alatt össze kell szedni magunkat különben bajban vagyunk. Most már a pólóm is kelleni fog, de egyelőre vagyok annyira kómás, hogy nem kérem vissza, legalábbis nem az most az első.

♫ Cooler than me ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Mike & Carrie

Próbáltam utolérni magam, fejben legalábbis egészen biztosan, hiszen hiába tűnt úgy, hogy mindenre kész vagyok, úgy éreztem, mintha már kilométerekkel le lennék maradva. Kölyök. Esés. Térd. Kövek. Félrebillent a fejem, és úgy néztem rá, mint aki azt várja, hogy bökje ki, csak viccel.
- A változatosság eddig még nem ölt meg senkit. Az első pár napban... - sóhajtottam fel. Kövek...utána ablaküvegszilánkok. A következő mi lesz?
A szavai aztán visszabillentettek a való életbe pár pillanaton belül. Nem is vártam tőle mást. A tekintete néha igencsak többet mondott, mint ő maga. Valami megkönnyebbülés lett úrrá a mellkasomon, mikor azt mondta, hogy jól van.
Megfogta a kezem egy pillanatra.
Biztatás? Támogatás? Nem tudtam mire vélni.
Azt sem, ahogyan szaggatottá vált a saját lélegzetvételem, a szívem kihagyott pár ütemet. Vártam. Nem volt más lehetőségem, csak várni. A nyugalmat megtalálni. Egy pillanat alatt tettem le a csipeszt. Az arcomból minden csepp vér kiszökött, végül nagy levegőt vettem, és lehunyva a szemeimet, megdörzsöltem két tenyeremmel az egész arcom. - Te jó ég. - bukott ki végül belőlem…
Csak egy bólintással nyugtáztam a szavait, közben örülve annak, hogy nem lát a fejembe. Kap fertőtlenítős kezelést is… a többi meg a többiek dolga lesz, ha hazaér. Haza érünk. Nekem is az lesz az otthonom? Vagy haza mehetek anyuékhoz? Kétlem. Nem vagyok tisztában a saját erőmnek. Nem vagyok ura teljesen. Nem akarok ártani nekik, de hiányoznak.
Nehezen sikerül megállnom, hogy szavaira ne reagáljak, de nem látom értelmét. Egy megérzés, egy aprócska hang az ember fejében, amit ha akar, akkor se tud távol űzni.
A remény... talán tényleg most lenne értelme erre hivatkozva bízni a legjobbakban. Most van esélyem arra, hogy olyan életem legyen, ami már jó régóta foglalkoztatja a gondolataimat. Majd úgy döntöttem, nem fojtom meg a közelségemmel, leszálltam az ágyról, így pár lépést téve hagytam, hogy levegőhöz juthasson immáron anélkül, hogy engem látna mindenhol.
Elsétáltam a fotelig, ahova a fiú a felsőjét dobálta, magamhoz vettem a ruhát és leültem oda. Ha a srácnak kell a ruhája, odaadom neki, de…addig is szorítom magamhoz, mintha az életem múlna rajta.
Lehetséges, hogy kíváncsi voltam. Ez már elég gyakorta megesett velem, tekintve, hogy bármennyire is szeretném ezt elhitetni magamról, nem vagyok olyan, aki mindent tud. Valószínűleg azért, mert például az érzelmek világa számomra teljesen… más. Nem is tudnék vele mit kezdeni. És jelenleg sem tudok... most, hogy itt van ez az egész helyzet Mikeval... szóval igen, mindig van mit tanulni. Hol égünk a tudásvágytól, hol ostorozzuk magunkat, bár ne tudnánk mindazt, amire közben már szert tettünk...
Az ajtót figyelem, úgy döntöttem figyelek a rendre éjszaka... ő meg pihenjen. Ő az egyetlen akinek csak olyan képessége van, amivel kimenekülhetünk innen, ha beütne a krakh. Ahhoz meg pihenés kell, hogy ne idő előtt purcanjon ki a tudása. Az én képességem más hogy működik. De ezt nem oszthatom meg vele. - Mike... - pillantok rá egy kisebb mosollyal. - ...pihend ki magad. - ennyi, utána vissza pillantottam az ajtóra.
Egy ideig azt figyeltem, teljes némaság honolt oda kint. A kutya se járkált erre, egy hangja nem volt. Végül felkeltem és az ablaknál kötöttem ki. A redőnyt résnyire széjjelebb szedtem, hogy lássak kint mocorgást, aztán visszanéztem Mikera, meg a pisztolyra. Talán percek, talán órákkal később levettem róla a tekintetem... paranoiás vagyok, tudom jól. De az miatt vagyok még életben. Nem bízok és bennem sem bíznak. Ahogy a srác sem... gondolataim itt meg is szakadnak a kutya ismét csak itt jár az ajtó előtt és szaglászik. Most jutott csak eszébe, hogy itt vagyunk még mindig?
Marha jó... lassan az ajtóhoz sétálok és ott a fal mellé a földre csusszanok, tekintetem az ablakon. Így három helyre is tudok figyelni.
Mike-ra, a kutyára és az ablakra, ha érkező fényszórók zavarnák meg a sötétséget...

music: Panic

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Úgy se fogok tudni csak úgy kivetkőzni magamból. Szeretek viccelni és jól is esik ezt tenni, főleg ilyen szorult helyzetben, mert igazán csak akkor nyugodhatunk majd meg, ha már a birtokon leszünk, az pedig nem most azonnal lesz. Minimum reggelig ki kell bírni és akárhogy is nézzük a velem tartó lány nem kifejezetten az a nyugodt típus, akire építeni lehet. Persze reménykedem benne, hogy ezúttal nem akad majd ki és kitart reggeli, de hát meglátjuk, hogy mi hogyan lesz. Valahol abban is reménykedem, hogy a viccelődéseim is segítenek majd ebben.
- Jól van, visszafogom magamat, ígérem. - vagy legalábbis megpróbálom, mert annyit megtehetek. Talán még sikerül is, ha nagyon akarom. Kevesebb vicc, több komolyság, gondolom ezt várja tőlem, bár még mindig nem értem, hogy ez miért is jó nekünk. A kopogásra viszont én is majdnem megrezzenek, csak azért nem teszem, mert akkor nem biztos, hogy jót tenne nekem, miközben épp a gyógyításommal próbálkozik. A fejemet azért az ajtó felé kapom és feszülten várok. Nem nyúlok a pisztoly után, pedig bennem van a késztetés, de az nem biztos, hogy segítene most, főleg hogy látom rajta, hogy ő is ledermed. Talán koncentrálni próbál, akkor pedig megzavarnám a mocorgással és őszintén szólva most nem akarnék kapni én is valami rémálommal teli finomságot, arra nem igazán vágyom.
Nincs mit tenni várok, amíg a kutya elcsendesedik és amíg Carrie is újra megmoccan. Eszem ágában sincs kérdezgetni, azt már tudom, hogy ilyesmivel nem sokat érnék el, úgyhogy nem kockáztatok. Csak óvatosan, abból biztos, hogy nem lehet baj, legalábbis kisebb eséllyel. Tudom, hogy még jócskán kiszámíthatatlan, meg kell várnom, amíg sikerül rendeznie magában, amit most valószínűleg rendezni próbál, vagy elbánnia a kinti kutya elméjével, a jó ég tudja, hogy épp melyik van folyamatban.
- Kibírom, de tényleg, nem kell... aggódnod. - oké azért van, hogy felszisszenek, vagy kicsit össze kell szorítanom a fogaimat, legalább örülhet addig se viccelődök, legalábbis biztos, hogy nem egyfolytában, viszont az, hogy végig csendben maradjak, na az nem kifejezetten az én pályám. Akkor folyamatosan arra kellene figyelnem, hogy mi fáj és mennyire, annak meg mégis mi értelme lenne? Na ugye, akkor már inkább a figyelemelterelés. Neki se árt, mert így arra koncentrált nekem mennyire rossz, akkor meg csak túlóvatoskodja a dolgot. - Szóval kölyökként egyszer akkorát estem a műfüves pályán, hogy a térdemből úgy kellett kibányászni a köveket... az se volt ám semmi. - ha netán felnéz még egy halvány mosolyt is kap, csak akkor maradok csendben, amikor az utolsó szilánkot is kihúzza és láthatóan őt jobban megviselte az egész, mint engem. Bár ezen nem kell meglepődnöm, érzékeny lány, ez már egyértelműen átjött eddig is.
- Jól van... jól vagyok oké? - ha nem húzza el a kezét, akkor óvatosan megfogom azt a csipesszel együtt. Csak pár pillanatra, azt sem várom, hogy a szemembe nézzen, csak hogy kicsit megnyugodjon. Azért az is egészen nagy teljesítmény volt tőle, hogy végig csinálta, de nem most kellene összeomlani. Lássuk be azért van bennem még mindig egy adag félsz, hogy meddig bírja és azt már láttam, hogy a képessége kellően veszélyes. - Biztos vagyok benne, hogy tanulhatsz ilyesmit és... köszönöm. - hagyom, hogy csinálja a dolgát, és nagyon igyekszem nem nevetni, amikor a mellkasomon simít végig, főleg a hasam az érzékeny felület, no meg nem is valami kifejezetten erőtejes a mozdulat. Azért a mosoly ott van, de végül csak nem nevetem el magamat, főleg hogy jó eséllyel hamar jön a fertőtlenítő és az megint állatira fog majd csípni.

♫ Cooler than me ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Mike & Carrie

Visszatérek hozzá, szavaira a tekintetébe pillantok. Aztán…
Nem tehetek róla, tényleg, próbáltam komoly maradni - legalább a mondatáig... -, de odaette magát a mosoly az arcomra, miután összetalálkozott a tekintetünk. Gond nélkül. Bárcsak a továbbiakban is ilyen egyszerű lenne minden. Amikor a felsőjét leveszi és elhajítja, elvörösödöm, még levegőt is elfelejtek venni. Nem is az a probléma, hogy félmeztelen, a rabságban már láttam mezítelen férfit, amikor ruhák nélkül hozták vissza az alanyokat és a ketrecben megkapta a ruháit… az más volt, ott elválasztott minket a ketrec és kitudja mekkora távolság. Engem is vetkőztettek már le, tiltakoztam is ellene, de csak rosszabb lett. Kifújom a bent maradt levegőt, végig nézek a testén, majd egy apró mosoly jelenik meg a szám szegletében. Rengeteg dolgot meg tanul becsülni az ember, ha mindent elveszít. Kicsúszik a talaj a lábunk alól, tovább forog a Föld és a túlélés minden egyessel nappal nehezebbé válik azok számára, akik valamit hiányolnak.
És én? Itt vagyok és sokkal több őrizni való dolgom van most, mint amennyit korábban magaménak tudhattam. Nincs semmi a régi életemben, amit akár csak egy kicsit is, de hiányolhatnék…
A szüleim? Ők lehet nem fogadnának már vissza, főleg, hogy kiderült mutáns kilétem.
Mike szavaira felhúzott szemöldökkel figyeltem… tragédia… - Most már értem, miért mondják azt, hogy a nők több mindent kibírnak, mint a férfiak. - tudom jól, hogy minek szánta a korábbit, de ne akarjon már férfi létére visítozni mint egy elcseszett fruska… még ha csak viccnek is szánta. Vegye kicsit komolyan, hogy az üvegszilánk kiszedése igenis komoly probléma. Nekem is, hát még neki. Lerúgom a cipőmet és feltérdelek kényelmesebb pozícióba, hogy közelebb lehessek a sráchoz. De inkább a sérüléseihez.
Nem mindenkiben lehet megbízni, sőt ritka számú az olyan ember, aki tényleg megbízható személyiség. Dokinéni… - Ne hívj így. - csípek az oldalába elég hirtelen jövően, majd sóhajtottam.
Ekkor a fejem migrénes fájdalommal szúrt meg, egy kissé ijedten meredtem magam elé.
Miét most?!
Kopogás. Megrázom a fejemet, és inkább figyelek a külső környezetre, mintsem bármi másra. Ugyan nem teljesen kapcsolok ki, és nem is tűnik el a problémánk záloga, de kezdem úgy érezni, hogy nem az elmém őrültsége vesz körül, hanem a valóság árnyalata, ami félelmetes. Hirtelen befogtam Mike száját az egyik kezemmel, a másikat a mellkasán helyeztem el és az ajtót figyeltem. A kutya lihegése és kaparása töltötte be a helyet, de nem ugatott, csak kapart és morgott. Talán 30 másodpercig folyamatosan csesztette az ajtót, de aztán elcsendesedett és odébb állt. Még pár másodpercig mozdulatlanul térdepeltem, de aztán eleresztettem a srácot, hiszen eszembe jutott ő is és hogy hol is van a kezem. Fel is pattantam mellőle és elfordultam, háttal álltam.
Ha mondjuk nem volnék ilyen makacs személyiség, akkor már rég nagyon jó barátok lennénk. Csak hát ugye én magam távolságtartó vagyok, és "őrült", de ez van.. aki lebontja a korlátot, akinek sikerül közel kerülnie hozzám, nos azon személy előtt megemelem a kalapom. A bizalom törékeny dolog. Létezik, de csak egy bizonyos pontig, onnantól összetörik és már csak árnyéka annak, amit mi annak hívunk. Vágyunk erre, mégis sokunk nem képes ezzel élni.
Végül kikerülve a gondolatmenetemből egy mély levegőt veszek, és elkezdem jobban szemügyre venni a férfi tekintetét.
Az ember könnyűszerrel hihetné azt, hogy mindez álom, mese, avagy holmi képzelgés, de nem… ez maga a valóság kellege, és őszintén szólva valahol megijedek magamtól. Visszafordulok teljesen felé, visszatérdelek, fogom a csipeszt és közelebb hajolok testéhez. -Tudod…tényleg nem csináltam…- egyet megragadtam és kihúztam belőle, hamar előszedtem a dobozból egy vattaszerű valamit, hogy letöröljem a vért. Nem sok, de ott van, nekem meg ez pont nem éppen kellemes… - … még ilyet. - fejeztem be a mondatot. A szemeibe pillantottam egy kisebb mosollyal. Majd visszapillantottam a testére, folytatva egy újabbal a műveletet. - Ez kicsit mélyebben van… - súgtam halkan, majd mozgósítani kezdtem a csipeszt, húztam, de a csipesz lecsúszott a szilánkról. Újra, de egy kicsit mélyebbre, majd meghúztam. - Bocsi. - pillantottam rá aggódva, hiszen ez tényleg fájhatott. - Már nincs sok hátra. - nézek végig újra rajta, már csak kettő van, legalábbis szemmel láthatóan. Jön a következő, az könnyen kicsúszik belőle.
Aztán közelebb húzódom a fejéhez. Még van egy a vállánál. Kicsit közelebb is hajolok, hogy lássam mivel, merre van dolgom… mert nem mindegy milyen mélyen van és mekkora fájdalmat okozok ezzel az eggyel. Eltűröm a hajamat is az útból, kissé bezavar, hogy pont most hullik minden előre, de aztán megragadom azt is, nem jön könnyen, ami azt jelenti, mélyebben van a többihez képest. De aztán csak kieszi a fene és olyan óvatosan és nagy odaadással teszem mindezt, hogy csak nah. Kifújom a levegőt, majd lehajtom a fejem kissé, a hajam a fiú testére és fejére hull. A szívem zakatol, a könnyeimmel küzdök, a kezem pedig remeg. A félelem, a fejemben lévő zavar, a szívemben lévő fájdalom, a lelkemben lévő szorongás, a szememben lévő könnyek, a torkomban lévő gombóc... Ezek együttes erővel mind-mind visszatartanak a beszédtől. - Mike… - a hangom remeg. - Ha lehet nálatok bármilyen orvosit tanulni, nekem el kell azt végeznem… - magam sem tudom, mindez honnan jön. De most hogy segíthetek Mikenak… nagyon jó érzéssel töltött el. Még le kell fertőtleníteni a sebeket, meg kellene néznem a karját, de egy kicsit még.... had szedjem össze magam. Aztán folytatom a kezelést is.
Felemelem a fejem, összeszedem az üvegszilánkokat is egy helyre, majd a csipeszt is visszateszem a helyére. Kicsit nehezen, de megérintem Mike hasfalát, óvatos mozdulattal simítok végig a felső testén, hátha találok kisebbet is...de semmi. Egy újabb vattát szedek elő, leöntöm fertőtlenítővel és végigdörgölöm az adott helyeken.... - Még érzel valamit? - pillantok rá kíváncsian.

music: Panic

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Kell belé egy kis erőt önteni mielőtt elindulna, de nincs ezzel baj. Ahhoz képest, hogy néhány órája még pisztolyt fogott rám most egészen jól állunk. Alakul az önbizalma és talán lassacskán elkezd hinni abban, hogy akár még jól is alakulhatnak a dolgok és hogy tényleg eljutunk majd egy olyan helyre, ahol nem kell félnie semmitől sem. Ehhez viszont most még nyugodtnak kell lennie, hiszen el kell jutnia a fürdőszobáig úgy, hogy a kutya közben ne nagyon térjen magához és ne kezdjen el nekünk vadul ugatni, mert arra már könnyen felfigyelhetnének a szomszédok is. Lehet, hogy az itt lakók épp távol vannak, de nem biztos, hogy a házban mindenki alszik már és főleg nem biztos, hogy annyira mélyen, hogy ne tűnjön fel nekik, hogy az egyedül itthon tartózkodó kutya miért kattant be. A lényeg, hogy ne kockáztassunk a kelleténél többet, akkor nem lesz baj. Én pedig bízom benne, hogy tudja kezelni a nehézségeket és ha ne adj isten mégis baj lenne, akkor nem esik pánikba.
Amíg ő ténykedik én a magam részéről leülök és várok. Mást nem igen tehetek, amúgy is rám fér a pihenés. A karom sincs éppenséggel még jól, idő kell mire teljesen működőképes lesz majd, meg aztán akad néhány apróbb sérülésem, amiket igaza van érdemes lenne megnézni rendesen. Ki tudja, hogy nincs-e olyan, amibe esetleg apró üvegszilánk is keveredett és annak rossz vége lehet, ha ott is marad, meg aztán ha ráfekszem és még beljebb is nyomódik... mert hát reggelig valamennyit kell pihennünk. Nem kötöm az orrára, de azért azzal is érdemes számolni, ha netán még se tudnak értünk jönni, akkor más megoldás kell és nem lehetünk hulla fáradtak hozzá.
- Látod? Sikerült, gond nélkül. - bátorító mosolyt kap, aztán persze gond nélkül lekapom a felsőmet és ledobom az egyik kósza fotelbe. A redőnyt már lehúztam, hogy ne szűrődjön ki fény, de azért kapcsolhassunk némi villanyt, mert sötétben nem a legjobb ötlet a sebeimet ellátni. Szegény felsőmön most látszik csak igazán, hogy az üveg azt is megszaggatta kissé. Remélem azért a leányzó nem jön zavarba az egyébként kellően kidolgozott külsőm láttán, hiszen most a sérülések a fontosak, nem a kinézetem.
- Majd igyekszem nem hangosan kiabálni, ha kínzol, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. - viccelek persze, ez látszik rajtam. A karomat is szépen helyre tette, bár tény, hogy rohadtul fájt, de kibírom. Pár üvegszilánk kiszedegetése nem lehet sokkal rosszabb, mint a nagyobb szálkák és ilyesmiben már volt részem. Vagy mégis? Végül bár először csak leülök a kanapéra, mégis úgy döntök, hogy kényelmesebb lesz fekve. A hátam talán rendben van, legalábbis ahogyan elhelyezkedem ott nem érzem, hogy bármi is kellemetlenséget okozna, a többihez pedig így jobban hozzáfér. - Nem lesz gond oké? Ha fáj szólok dokinéni. - kap még egy ártatlan mosolyt, aztán befogom. A végén még zavarom a sok pofázással és most akárhogy is, de az ő kezében vagyok, vagy legalábbis a sérüléseim mindenképpen.

♫ Cooler than me ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Mike & Carrie

Nekünk is volt kutyánk, sőt macsek is volt. Imádtam, az egyik kutya valami lábtörlő szerűség volt, a másik valami izompacsirta.
Nem hagyom hogy a kutyusnak bántódása essék, de azt se hagyhatom, hogy minket megegyen. Épp azon agyaltam, hogy felkutatom a kis kuckót egy elsősegély ládáért. A srácot le kellene ápolom és ha húzzuk halasszuk, lehet csak rosszabb lesz. Az meg senkinek nem lenne jó. Neki meg aztán főleg. Ennyit meg igazán meg tudok én is tenni érte… még ha furinak is tart. Ez van. Biztat, örömmel fogadom, de csak egy apró mosoly és boldog tekintetre futja. Nyitom az ajtót és megyek, csukom magam mögött. Kifújom a bent tartott levegőt, megsimogatom a blökit és indulok fel fedező túrára. Lássuk. Szekrényeket nyitogatok a konyhában. Fiókokat. Még egy székre is felmásztam, hogy a felső polcokat átnézem. Konyha kihúzva, akkor megyek egy másik szobába… ágy alá, polc. Milyen szép kis családi fotó… anya, apa és két kis csemete. Igazán kellemes családi hangulat. Szekrényeket is átnézem… de a fölső polcokat nem látom, de csak ruhák kandikálnak ki onnan. Szóval… ezt is kihúzhatom… újabb szoba, bár ez inkább tároló helyiség. Vasaló, gyerekcuccok, horgász felszerelés… doboz…csalási cuccok vannak benne. Oké. Újabb ajtó. Fürdő… Azt hiszem, itt másztunk be… nem biztos. Nézzük. Szekrény. Óh, miért nem ide jöttem először. Ki kapom a piros keresztes ládát és fel is kelek vele, kinyitom mennyi minden van benne. Elvileg ezekre szükség van. Fertőtlenítő, csipesz, kötszer… szuper. Fájdalomcsillapító… altató. Visszacsukom és a ládával együtt kimasírozok a fürdőből, hogy a sráchoz visszatérjek. Újabb kopogás, amire megtorpanok.
Tam-dam, tam-dam, tam-dam, tam-dam
Pulzusom megsokszorozott hangon dörömbölt a mellkasomból, jól halható, mély, basszusszerű dobogásként.
A kutya… elég lassan, de közeledik… farkát csóválva halad el mellettem… még él az illúzióm, ugye? Akkor most kicsit megzizzent a drága. Elmémet nyugodt elhatározás töltötte be, kilengő indulatoktól mentesen. Inkább a sztoikus, tettre kész szembenézés volt ez a katasztrófával…. igen ilyesmi. Hosszú volt a pillanat. Hosszú, ahogy vállaimról feloldott a feszültség, ahogy elengedte gerincemet a stressz csomózta görcs, ahogy arcizmaim kiengedve fonódtak mosolyba.
Lelassult a visszhangzó szívverésem.
Lépteim kicsit gyorsabbak és Mike-hoz térek vissza a ládával. Letelepszem mellé, figyelmen kívül hagyok mindent, például a fegyvert. Kinyitom és a csipeszt veszem elő. - Megengeded? - pillantok rá szelíden… szerintem a felsőjét nyugodtan le is vehetné, hogy könnyedén hozzáférhessek a sérüléseihez. Akár el is feküdhet...eltart egy jó darabig a művelet az tuti...
De ha épp más ötlete van, hallgatom. - Ha valamit nem jól csinálok, csessz le a lábamról. Nem...még sose csináltam ilyet.

music: One AND Two

Aktuális viselet

Carrie & Mike

- De ő árthat nekünk. Ne gondold, hogy nem bírom a kutyákat. A szomszédunkban volt egy jó fej eb, Max. folyton visszahozta a labdát, imádtam, de ha a kinti el kezd ugatni, vagy nekünk esik... - persze én sem akarok neki rosszat, de tényleg nem. Nem szeretném bántani a kis dögöt, de ha muszáj akkor még mindig a nyugtató a jobb, mint ha valami kellemetlenebb lesz a vége ránk, vagy rá nézve nem igaz? Persze nem erőltetem, főleg ha a képességével még tudja tartani a jelenlegi állapotot, de minden alternatívára gondolni kell, és ha mégis ez lesz a jó megoldás... már pedig valami kell, mert jobb lenne itt tölteni az éjszakát, mint az utcán. Biztonságosabb és kényelmesebb is.
- Ne aggódj menni fog, már én is láttam, hogy profi vagy. - bár én nem épp kellemes dolgokat láttam, amiket elém vetített, a kutya ha jól sejtem ennél szerencsésebb, legalábbis a beszűrődő hangok alapján úgy érzékelem, hogy odakint egészen kellemes állapotok uralkodhatnak. Azt persze tényleg nem tudom, hogy ez meddig tart és ha újra kell csinálnia, akkor már nem lesz ilyen remek a kutyusnak sem. Egyelőre viszont várok, mást nem igen tehetek. Nem nézek ki a folyosóra, ki tudja, hogy rám mennyire hatna a képessége, hiszen gondolom jó okkal kellett becsuknom a szememet, mielőtt bejöttünk ide. Nem akarom megmockáztatni, hogy valami kellemetlent lássak. Inkább egyelőre leülök szépen az egyik kósza székre és szépen megvárom itt. A pisztolyt teszem csak ki magam mellé, mert kellemetlenül nyomna, amit nem szeretnék. Hátradőlök, hogy kicsit kifújjam magamat. Amíg nincs itt egy kicsit legalább leereszthetek, mert amúgy sejtem én, hogy kell neki az, hogy erősnek lásson, amúgy itt omlana össze nekem, ha valami rosszul sül el, az pedig nem lenne hasznos. Ki kell tartanunk reggelik, és jó lenne ha itt ki tudnánk húzni addig rendbe téve a sebeimet és pihenve egy kicsit. Épp elég volt mára már az izgalomból és a sérülésekből.

Mike & Carrie

- Beakarod nyugtatózni? Nem ártottam neki, de olyan lelkiismeret furdalásom van miatta… - vonom fel a szemöldököm szavaira.
Ne ártson neki. Ő nem tehet semmiről. Csak az ösztöneit követi, ami lenyűgöz. Olykor az állatok azok akikben jobban meglehet bízni, mint az emberben, illetve mutánsban.
Mi törtünk be ide, ez az ő területe… csak segítség kellett telefon ügyben, ami megvan, mehetnénk.
A sérülései miatt aggódom azért, de bírja még, ami kicsit megnyugtat… csak azért óvatosan vegyék ki belőle a maradványokat, amik picikék, de kellemetlen. Bár kitudja… lehet kapott már ennél keményebb sérüléseket is. Kiképzés? Küldetés? Robbanások? Zuhanások? Mennyi mindent megélhetett?
Kérdésére meglepetten pillantok a szemeibe, majd hátra pillantok az ajtóra.
- Hát ez… érdekes lesz. - motyogom, majd visszapillantok rá és megfordulok a kilincsre téve a kezem. Lassan kitárom és a kutyát figyelem. Mike még mindig halhatja a különféle zajokat, de látni semmit.
Van itt minden. Csengő, tücsökciripelés, madárcsiripelés, kakaskiabálás, gyerekkacarászás… minden szép és jó, ami ezen a világon csak szép és kellemes lehet.
A kutya látja is őket, kellemesen el fekve figyeli mindazt, ami körül zsongja. Kilépek a kutyushoz és körülnézek, Mikera pillantok, hogy akkor most mi legyen?
- Azt hiszem, még van időnk. De ha el is múlik róla minden, kell egy kis idő, míg összeszedem magam, hogy újra ráálljak az agyára. - válaszolom meg végül.
Már csak azt kellene megemlíteni, hogy ugyanezt a békességet nem tudom viszonozni neki…
Leguggolok az eb elé és a fejére teszem a kezem.
- Jó fiú. - azzal fel is állok és keresgélni kezdem a ládát.

music: One AND Two

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Nem akarom már előre ráhozni a frászt, és amúgy is gondolom elég sok mindent látott azon a rettenet helyen, ahol eddig be volt zárva, de azért nem akarom, hogy ott pattanjon el valami és akadjon ki a repülő bejáratánál, mert meglátja Hanket, aki közismerten nem épp a széles mosolyáról és barátságos ábrázatáról híres. Ha az ember már ismeri, akkor tudja, hogy tud jó fej is lenni, de kissé morózus alkat úgy általában, meg aztán ha villant egy vigyort az enyhén vicsornak tűnik és elkezdhetsz attól parázni, hogy nem akarja-e lazán leharapni a fejedet a következő szájtátás alkalmával, mert hát elég szép kis fogai vannak, annyi szent.
Az viszont kérdés, hol húzzuk ki, amíg nem ér ide. Itt van kint a kutya, akivel kéne foglalkozni, meg aztán a jó ég tudja az itteni lakók nem jönnek-e haza, bár elég késő van, és ez egy kis város, talán nem valami esti programon vannak, az ilyen helyeken az efféle nem valami gyakori.
- Hát akkor vagy össze kell haverkodni a kutyussal, vagy... még addig kell kezdeni vele valamit, amíg ilyen állapotban van. Kereshetnénk nyugtatót, ha már elsősegély láda. - csak van valami a lakásban, mondjuk a fürdőszobában, ahol esetleg van valami hasznos. Kaja és nyugtató és a kutya ki lesz ütve egy időre és még csak rémképek se kellenek hozzá Carrie által. Csak azért óvatosan, kinyírni sem akarok egy ebet csak azért, hogy legyen hol meghúzni magunkat. A katonák meg csak nem találnak meg itt. Az a jó a repülésben, hogy nem hagysz magad után nyomokat, amiket követni lehet, úgyhogy van remény.
- Azért kösz az aggódást, bírom ám még, bár van ami tényleg nem a legkellemesebb. - tény, hogy az üveg nagy részét én kaptam, amikor áttörtünk repülve, hiszen én voltam felül és amennyire tudtam azért vigyáztam is, hogy rá ne hulljon túl sok. Azóta se foglalkoztam vele különösebben, hogy mennyire mélyek a vágások, simán lehet hogy akad valamelyikben üvegszilánk, mert azért akad ami fáj úgy istenesen.
- Ha én mennék körülnézni, akkor rám is hat odakint a képességed? Mennyire távolodhatsz el a kutyától? Csak hogy... ne kelljen viadalba kezdenem vele, ha lehull a varázs, amíg gyógyszert keresel. - villantok azért egy szolid mosolyt, de most jóval komolyabb a hangom, mint amikor kifejezetten csak poénkodom. Tudok én komoly is lenni és azért jelenleg időnként arra is szükség van, hiszen mégis csak komoly a helyzet és ha elszórakozom annak kellemetlen következményei is lehetnek, szóval tudom, hogy érdemes azért óvatosnak lenni.

Mike & Carrie

Én elhiszem, hogy nem bízik meg bennem, én se bíznék meg magamban… vagy ha az ő helyében lennék, akkor sem bíznék meg egy labilis csajban. De most csak mi ketten vagyunk.
Egymásra számíthatunk és ezt ő is tudja.
De teszi, amit mondok, ami most jól esik, komolyan.
A szobába hátrálva és a telefont meglátva már tárcsázik is.
A szobába érve úgy éreztem magam, akár egy hajótörött, aki a végtelen vizek óceánján evez szakadatlanul. S bár tudom, hogy Mike által említett helyen javában pezseg az élet, kihívások, feladatok tömkelege várna, tisztában vagyok vele, hogy most mégis meg kell elégednem a csenddel és a nyugalommal - a magánnyal.
Az évek során rá kellett jönnöm, hogy az ember legfőképp egy módon kerülhet közelebb az álmaihoz: nagyon jónak kell lennie abban, amit csinál és így tűnnie ki a tömegből. De… miután elkaptak, felhagytam az álmodozással. Nem érte meg folytatnom a kergetését.
A világ nem ilyen kegyes a magamfajtákkal.
Egy mutánsokkal teli helyen mit számítanak az ilyesfajta dolgok. Lehet, hogy jelenleg sem számít sokat, hogy mutáns vagyok, de az esély mindig előttem áll, hogy megvalósítsam az álmom.
Születésünk pillanatában dől el, tehetségesek leszünk-e, vagy rögös utat kell bejárnunk előttünk álló életben.
Feleszmélve az önmagammal folytatott csevejből, azon kaptam magam, hogy Mike végzett a telefonálással. Egy féloldalas apró mosoly szalad ajkaimra, amit kiejti a szót: Jönnek.
Szóval ne parázzak egy Hank nevű fickótól?
Ki lehet?
Lehet, hogy vele beszélt a túloldalon? Akkor ő egy olyan telefon mellett ücsörgő fánkzabáló kölyök lehet? Érdekes egyének lehetnek a birtokon… A kutya. Résnyire kinyitom az ajtót és kikukkantok. Békés. - Tudod… minden oké. Csak van egy kis probléma. - csukom vissza az ajtót és nekidőlve háttal Mike bakancsát figyelem. - Csak pár percet lesz ilyen bódult állapotban. - lassan felvándorol tekintetem a mellkasára, de ott megragadt. - Mit csinálunk akkor? - húzom keserű mosolyra ajkaim, majd jön egy sóhaj. Végigpillantok a sérülésein, azért én se vagyok kőből. - Keressek egy elsősegélyládát? - nyúltam a kilincs után, lepillantva a földre… megvárva a válaszát. Reggelre, vagy amíg ide ér Hank pajtása, addig történhet bármi, pluszba ha van a sérüléseiben oda nem illő dolog, ki kellene venni… nem vagyok orvos, de ennyit meg tudok tenni. Jelenleg csak ennyit tudok tenni... megmutatva, hogy igen... bízhat bennem....
De ha nem kell, akkor se esek kétségbe. Nem, nem megyek keresőútra, jelenleg kettőnk közül ő a "vezetőnk", de el se mozdulok az ajtóból. Ez azért fontos, mert ha eltávolodok az ebtől, az 5 méterből 6 lesz, megszűnik a hatás és tombolni fog... na azt nem várnám meg. Újra csatlakozni rá?
Őrület!
Ha magától elmúlik a hatás?
Majd elválik....

music: Angel

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Mondhatnám, hogy azért segítek neki és tartom benne a lelket, mert nekem is szívás, ha kiakad és pánikba esik, de azért ennyire nem vagyok számító dög. Segíteni is akarok neki, hogy rendben legyen az élete majd, ha végre eljutottunk a birtokra. Az tuti, hogy nem lesz könnyű dolga a normális élethez való alkalmazkodással sem, hiába érjük el majd a biztonságos célt, hiszen most is a padlón köt ki csak azért, mert bent vagyunk valahol, legalábbis sejtem, hogy e miatt lehet. A birtokon viszont csak nem alhat majd az udvaron egy sátorban, ott is zárt szobák vannak, bár persze talán más, ha ő csukja az ajtót és az ablakot, akkor talán kevésbé fog félni.
A hangot meghallva a folyosón valahogy automatikusan megemelkedem a padló felett pár centit. Azért nekem is pattanásig vannak feszülve rendesen az idegeim, ami érthető, hiszen mégis csak komoly a helyzet és még mindig lehet, hogy esetleg valaki más is van itt a lakásban és csak nem ébredtek fel a kopogtatásra. Mégis a hang nem kimondottan emberi, egyértelműen valami más lesz.
- Hát... ha lenne nálam sonkás szendvics... - de sajnos nincs, szóval ez nem fogja megoldani a problémánkat, a kutyát viszont valahogy le kellene koptatni. Amíg csendben van, addig nincs komoly baj, viszont ha nekiáll nekünk itt ugatni és netán vannak szomszédok, vagy akárki más itt a lakásban, aki esetleg meghallja, akkor már kapásból baromi nagy bajban vagyunk és azt nem biztos, hogy könnyű lesz megoldani, főleg hogy kell a telefon, nem kellene menekülőre fogni. Jár az agyam veszettül, hogy mit kellene tenni. Bírom a kutyákat, de sajnos nem tanultam idomítást és ha netán ez a dög valami hivatásos házőrző, akkor nem is tudnék rá érdemben hatni pusztán kedveskedéssel.
- Az egyszer már kellemetlen következményekkel járt számomra. - na jó van egy cseppnyi kétkedés a hangomban, hiszen a legutóbbi ötlete után a vállam kificamodott és kaptam azért jó pár vágást is, még ha nem is nagyokat. Tény, hogy végül sikeres volt a kis akciója, de meg volt az ára. - Jól van... - végül csak megteszem, amit kér, hiszen nekem nincs használható ötletem, az övére kell építenem. Lecsukom a szememet és akkor sem nyitom ki, amikor dúdolni kezd. Van egy olyan sejtésem, hogy a kutya érdekes dolgokat láthat, ahogyan én is a ketreceknél. Szó se róla a kis csajnak azért elég ütés képessége van, hogy ilyesmiket képes művelni másokkal. Nem gyenge, ahogyan befolyásolja az ember elméjét, hiszen most is hallom a fura hangokat magam körül. Nem szeretnék az ellensége lenni. Most viszont rábízom magamat, és követem, amikor eltávolodunk egy másik szobába. Csak akkor nyitom ki a szememet, amikor "engedélyt ad rá".
- Ügyes! Hát akkor lássuk, hátha csak cigiszünetre ment ki a telefonkezelő. - viccelek, de azért hallani talán a hangomban egy cseppnyi aggodalmat is. Tényleg remélem, hogy ezúttal lesz is valaki a vonal túloldalán. A telefon kicseng, egészen hosszan újra és újra, amíg végül egy hang szól bele, mintha minimum futás után sikerült volna ide érnie, vagy a jó ég tudja. A kérdésre csak felmutatom az ujjamat és az arcomon lévő mosoly is azt mutatja, hogy közelebb vagyunk a célhoz.
- Mike vagyok, Sibley, a prof engem küldött, hogy megtaláljak egy lányt és megtaláltam. Kihoztam, de kéne nekünk valami kimentés, mert nem igen tudjuk hol vagyunk és hogy hogyan jutunk vissza a birtokra. Elég messze lehetünk, ez biztos. - ez után hallgatás jön a részemről. Várok láthatóan arra, hogy visszajelezzenek valamit. Kissé a szememet forgatom, csak pár pillanat múlva teszem le a telefont az asztalra a készülék mellé, nem a helyre végre egy oké után. - Jönnek... talán reggelre. Bemérik a helyet és Hank jön egy géppel. Hank... ő kissé riasztónak tűnhet, de amúgy jó fej a maga módján. A kutya? - kérdés, hogy meghúzzuk magunkat itt, vagy netán jobb lenne, ha keresnénk valami mást? Biztos hely kéne reggelig, ez az, ami tuti. Plusz, ha netán visszahívnak, akkor el tudnak érni a telefonon keresztül, az se hátrány.

Mike & Carrie

Segítek neki a magam módján, hogy bejusson az ablakon, bár tuti nincs szüksége rá. De jól esik, hogy nem taszít el magától.
Úgy tűnik nincs idő a pihenésre, sürget az idő és ezt Mike is tudtomra adja. Felpillantok rá egy kis mosollyal és elkapva a segítő kezét tornászom fel magam a padlóról. Úgy tűnik itt nincs semmi féle használható dolog. Szóval az ajtóhoz sétálok és a kilincsért nyúlok.
A szívem kicsit hevesebben zakatol a mellkasomban, mint az indokolt lenne.
Fogalmam sincs, mi lehet az oka ennek. Csupán izgalomról lehet szó? Elvégre még mindig nem tudtam teljes egészében megszokni ezt a hatalmas változást, hogy szabad vagyok.
Csak lassan, s roppant kis mozdulatokkal mertem kinyitni az ajtót, s csak fél szemmel kukucskáltam át a másik oldalra... de úgy tűnik nincsen veszély.
Az ajtó egy folyosóra nyílt, mely üresnek bizonyult, csupán a végén hívogatott még egy ajtó, s égtem a vágytól, hogy kinyissam.
Félek. De hát ilyen helyzetben bárki pánikolna, az én sorsom is bizonytalan. A világ egy pillanatra kifordul a helyéről, de csak egy pillanat az egész. Mikera pillantok, valahogy a közelében biztonságban tudhatom magam.
No nem a fegyver miatt. Ugyan. Csak úgy, mert tudom, hogy képes rá. Képes arra, hogy megvédjen. Valami kopog a padlón és erre a hangra meg is torpanok. A hangok is egyre közelednek és még valami plusz is érkezik mindezzel. Morgás… lihegés… baszki.
- Nem vagyunk egyedül. Nagyon nem. - suttogom alig halhatón és megtorpanok minden féle mozdulatban. A kültéri lámpák bevilágítják a szobát, az árnyék egyre közeledik, egyelőre nincs tulajdonosa, de hamarosan megérkezik ő is. Egy kutya. Hátrálok. Még nem tett fenyegető mozdulatot, de talán nem is kellene megvárni. Mike mellé lépek, vissza mögé és csak figyelem a vicsorgó állatot. Nem kellene hatalmas lármát csapni, ki tudja, kihallaná meg odakint.
- Van ötleted? Nem kellene hepajt csapni…
Miközben egy egész világ tombol bennem, van egy apró fény, amely kitűnik a kavargó sötétségből. Egy fény, mely vonzza a tekintetet, s melyhez egyre közelebb húzódsz, akaratlanul is.
Ez a fény számomra az a férfi, akibe most oly őrülten kapaszkodom. Testem minden egyes porcikáját átjárja az újdonsült ismeretlen érzés, melyhez hasonlót még csak nem is tapasztaltam korábban soha sem. Szabadság.
A vérem elképesztő sebességgel zubog az ereimben, egyre gyorsabban, s ezzel egyenesen arányosan testem hője rohamosan emelkedik, de ebből én vajmi keveset érzékelek. Legszívesebben teljes testemmel hozzásimulnék, hogy oltalmat leljek erős karjai között. Saját magammal vívok harcot, s az elmémmel. Olyan láthatatlan csata ez, amiből a másik fél nem láthat semmit. - Van egy ötletem… - pillantok Mike arcára, majd az ebre, a férfi fülébe suttogok. - Hunyd le a szemed, kérlek… - a gondosan felépített gátak összeomlani látszanak, és a láthatatlan erő ránt magával az ismeretlenbe, hiába tiltakozom minden egyes porcikámmal ellene. Meg kell tennem mégis, ha elakarjuk kerülni a bajt. Talán most kellene egy csókot adni az arcára... de nem. Összekulcsolom a kezem az övével és dúdolni kezdek a kutyusnak, aki hirtelen érdeklődve figyelni kezd. Körülötte békés lesz minden. Csontok és bogarak repkednek előtte, háta mögött pedig vízesés különböző méretű halakkal ajándékozva meg őt. Mike is hallhatja a dolgokat maga körül, madárhang, tücsökciripelés, gólyakerepelés, vízesés csobogása. Csak abban reménykedek, nem nyitja ki a szemét, mert őt is megbabonázza mindez, csak épp más furcsaságokkal. A saját démonaival.
De hogy meddig tart ez a békés mindenség, jó kérdés, általában a démonokat idézem elő mások agyában… valószínűleg előbb utóbb meg is tapasztalja.
Mi közben Mikével kitérünk a látómezejéből, át egy másik szobába… amit aztán halkan be is csukok magunk mögött és eleresztem a fiú kezét. Ott egy telefon…. pont a szekrény mellett. - Nézd. - mutatok irányba egy apró mosollyal.
A szívem az egészségesnél gyorsabban ver a mellkasomban, s úgy érzem, minden levegő kiszorul a tüdőmből. Légzésemet lelassítom, egész hosszan szívom be a levegőt, majd fújom ki. Újra Mikera pillantok és közelebb megyek hozzá. Remélem sikerül valakit találni a telefon túloldalán. Nem akarok sokáig itt dekkolni. Visszatérek az ajtóhoz, amit résnyire kinyitok, hogy lássam mit csinál az eb. Épp egy cipőt rágcsál, bár neki az egy hatalmas, tényleg hatalmas velős csont. El lesz vele egy jó darabig, erre pedig elkuncogom magam. Még az irányításom alatt tartom mindezt és ezt Mikénak köszönhetem, mert tartja benne a lelket.
- Nos? - pillantok vissza a fiúra, lassan visszacsukva az ajtót és felé fordulva.

music: Angel

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Nem vagyok egy érzelgős alkat, de most mégis úgy hangzik amit mondok, mintha nagyon is az lennék, ezért mosolyodom el végül amikor azt mondja, hogy jól áll. Én ezt nem gondoltam volna, főleg mondjuk úgy éve magamról, hogy jól állna nekem bármiféle szentimentalizmus. Teszem a dolgomat, elsősorban e miatt vagyok itt, de ez nem csak kötelesség, szeretnék is segíteni, mert sejtem azért, hogy milyen lehet tényleg, komolyan rossz helyzetben lenni.
- Kösz, szóval nem ciki. - jegyzem még meg mielőtt elindulhatnánk felfelé. Segítek neki bejutni az ablakon, hiszen ha elengedem, akkor már hat rá a gravitáció, azt pedig még sem akarnám, hogy ne adj isten leessen, vagy bepánikoljon meg megcsúszik és sikítozva hívja fel ránk mindenki figyelmét. Óvatosnak kell lennünk, nem tudjuk, hogy van-e valaki a házban. Elvileg nincs, de azért nem vennék rá mérget, csendben kell maradnunk.
Én azért gond nélkül bejutunk, egyrészt elég jó a mozgásom, hiszen mégis csak fociztam, meg aztán nem is olyan nehéz feladat ez, főleg hogy a repülés képessége adott számomra. De azért elfogadom a kezét, ha mégis csak segíteni akarna. Körülnézek és mire kicsit felmérem a terepet már arra eszmélek, hogy ő a földön ülve az egyik falnál... hát nem tudom mit csinál, annyira nem volt kimerítő az ide való feljutás, szóval van egy olyan sejtésem, hogy nem egy szimpla pihenőt iktatott be.
- Gyere... nem lesz baj. - szólok oda neki, ha kell akkor fel is szedem a padlóról egy bátorító félmosollyal, amit talán a sötétben nem is lát annyira, de hátha valamelyest érzékeli. Körül kell nézni itt, hátha találunk tényleg egy használható telefont. Utólag már nem érdekel, ha kiderül, hogy külföldre telefonáltunk, bár ha R beszélgetést kezdeményezünk, akkor megint csak nincs gond. Bár lehet, hogy nem veszi fel senki ugyanúgy, akkor viszont várni kell reggelig, és kérdés, hogy nem jönnek-e haza netán a ház lakói, ha egyáltalán jók vagyunk és tényleg nincsenek itthon.

//1-2. Üres a ház nincs itthon senki.
3-4. Van kutya, egy közepesebb házőrző.
5-6. A lakók a szobáikban békésen alszanak.

Mike Sibley carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :

//

Tárgy: Re: Mike + Carrie - Kanadai kisváros

» Boyd & Yetta - Kanadai kisváros
» Lilleby - A kisváros
» Kanadai vadon
» Carrie-Ann & Arthur
» Carrie Christiansen