Mike + Carrie - Kanadai kisváros

First topic message reminder :

Mike & Carrie

Előzmény

Persze, hogy mehetünk. Minél előbb eltűnünk erről a környékről… annál jobb. El kellene jutni mihamarabb valami csendesebb környékre, vagy az ő főhadiszállásukra. Vagy, hogy is nevezte Mike? Kúria… Mindegy. Csak menjünk és jussunk túl a nehézségeken. Legalábbis a kezdetiken. Nem arról van szó, hogy nem bízom meg benn. Kezdjük ott hogy senkiben sem bízom, de Mike… ő valahogy más. Ismerem, de mégsem tudom hova tenni. Talán majd később.
Amint felém nyújtja a kezét pihenése után, lassan és óvatosan ragadom meg kisebb hezitálást követően. Végül indulunk. Talpaim alól hamarosan el is fogy a talaj, repülünk. Nyelek egyet és felpillantok rá, majd lefelé, de inkább felfelé kellene. Elidőzök én Mike arcán, már amit látok belőle, meg a felhőkön, a csillagos égen… de kezd hideg lenni ember… ez jó egy? Normális? Majd előre bámulok a végtelen útra.
Rengetegszer álltam olyan választások előtt az eddigi életemben, ahol csak két lehetőségem volt, és én mindig a harmadikat választottam!
- Az ég. - pillantottam fel a kékségre. - Sosem változik. Mindig olyan, amilyen. Nem távolodik, nem közeledik, mindvégig egyhelyben áll, szilárdan, mégis elérhetetlen távolságban. - Ha elveszve érzem magam, akkor elég csak felfelé néznem, mert ez itt sosem változik. - A földet az emberek a kedvükre formálják, a vizet beszennyezhetik, a tűz lángját beszínezhetik, de az eget nem bánthatják. Bármi is történjék, nem változik. - nagy bölcs, óriási jelentőségű gondolatok cikáztak a fejemben. Lehunyt szemmel sóhajtottam és Mikera pillantottam. - Bírod még? - tettem fel egy cseppet aggódva a kérdést, elidőztem az arcán, majd ismét előre bámultam. - Látok valamit. Ott szerintem megállhatunk pihenni. – hunyorítok is hozzá, hátha jobban látok, de valami lakó helynek tűnik… fényekből, s’ formákból ítélve. Város? Tuti! - Biztos jó ötlet ez? - félek? Talán...
Az élet túl rövid ahhoz, hogy bánkódjunk, túl rövid ahhoz, hogy éljünk.
Mert a vég már elkezdődött - a kezdet pillanatában.
Sosincs elég idő. Most sincs.

music: HEhe

Aktuális viselet

Mike & Carrie

Szavait érdeklődéssel és cseppnyi nyugalommal átitatva hallgatom végig.
Vajon tényleg jól éreztem... s van valami közös is bennünk? Átlagos vágyaim nekem is rengeteg volt. Orvos szerettem volna lenni. Ha az nem, akkor… valami más. De mindig csak az első pergett lelki szemeim előtt.
A gondolataimat, valami furcsa, újszerű dolog lengte körül, mely eddig alig bukkant fel életem során, s most, ebben a pillanatban gondolataim minden szegletét bejárták... nem mondanám félelemnek, mert nem féltem, de nem mondhatom azt sem, hogy nyugodt vagyok, inkább izgatott vagyok, de eközben, egyszerre remegek is... Nem értem azt, ami éppen uralmába kerít... milyen érzés lenne ez?
Ez fontosabb… a szám is enyhén eltátom, miközben figyelem őt, szemöldököm is feljebb vándorol, majd néhány másodperc után, miután kérdése elhangzott, elmosolyogtam. - Pedig jól áll. - vallom be őszintén őt figyelve, a mosolyom nem lankad, utat tört magának és jól eső érzéssel átitatva maradt meg.
A dicsére jól esik, kicsit nagyon, növeli az önbizalmat… de komolyan.
De a magabiztosságom itt az idegenben… eléggé lent van valahol a béka khm alatt. Még.
Az ajtóhoz érve figyelem, ahogy kopog, a tekintetem a várost kémleli, de senki se lát minket, szóval visszapillantok az ablakokra. Nincs fény, semmi motoszkálás.
Akkor ez jelenti azt, hogy nyert ügyünk van? A fiúra pillantok és elé lépek, fogalmam nincs mit és hogyan szeretne, de a szerint cselekszek, ahogyan „utasít”.
Az ablak párkányát hamar el is kapom, a lábaimmal is feltornázom magam és behúzódom a szobába… vagy nem is tudom… sötét van és nagyon csend. Rossz érzés… elhessegetem, nincs itt semmi rossz. Hoppá! Mikének is kellene segíteni… kipillantok rá és ha kell segítség neki, hát segédkezek.
De ha csak a repülési képességére hagyatkozik, akkor hajrá…
Visszafordulva a szoba felé… nos olyan érzésem van, mintha megint be lennék zárva.
Olyan szűkössé válik a szemeim előtt... meg hullámzó falak törnek elő, még szűkössé téve az egészet. Ez csak egy álom. Ez nem a valóság... csak egy álom, csak egy álom... hátrálok a falig és sóhajtva csusszanok le a padlóra. Kicsit hideg, de jól esik ebben a pillanatban. Nem tudom Mike hova szeretne eljutni, hogy maradni szeretne e ebben a térben, jelenleg én a maradásra szavaztam. Csak két perc erejéig.
Remélem hamar értünk jönnek, valahogy nem szívesen mennék vissza a rácsok közé.
Ő meg, olyan lelkesen mesélt az ő világáról...ha menni akar tovább akkor felkelek és követem őt máshova, ez természetes, de ha maradhatunk, akkor fel nem kelek innen. Majd ha újra telefonálni szeretne. Nem akarok egyedül maradni.
Még a tekintetem is lehunyom, csak egy pillanatra akartam....

music: Angel

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Annyi biztos, hogy van azért egy jó nagy adag furcsaság a lányban, de ezt főleg annak tudom be, hogy szegény nem igen volt normlis emberek között és nem igen volt lehetősége normális emberi kapcsolatokat kiépíteni, szóval most kénytelen alkalmazkodni egy új és ismeretlen helyzethez, amiben én vagyok itt, aki mindenből megpróbálom a jót kihozni és igyekszem mindent valahogy pozitívan látni, még ha nem is rózsás a helyzet azzal, hogy még a telefont se vették fel. Késő van és lehet hogy valami gebasz is van, mert szokott lenni néha, úgyhogy nem vagyok én e miatt pipa. Inkább keresni kell valami használható házikót, ahol tényleg találunk telefont és jó lenne, ha mondjuk nem tapadna a hátamra valami komolyabb helyzetben is, ki tudja, hogy annak milyen rossz vége lenne.
- Ez volt a cél! De megoldjuk, ha nincs hajcsat, akkor majd másképp, ügyesen. - nem akarom én ablakot betörni, de ha elég nagy a kémény be lehet repülni. A kerítés sem állít meg, vagy egy fenti erkély és azért a magasban nem zárják feltétlenül annyira az ajtókat, vagy ha igen könnyebben ki lehet pöccinteni akár egy faággal, vagy valamivel. A kérdése viszont meglep kissé, miért segítek neki? Hát... ez azt hiszem egy elég összetett kérdés, nem csak azért, mert ezt a feladatot kaptam, de részben meg még is.
- Mert ez a dolgom. Tudod... amikor a birtokra kerültem csak meg akartam tanulni kezelni azt... ami vagyok aztán visszamenni a csapatba, ösztöndíjjal fősulira menni... átlagos vágyak. De láttam mi megy ott, milyen életük van sokaknak és... Segíteni akarok, az ösztöndíj már nem fontos, ez fontosabb. - kicsit megszorítom a kezét, hogy ezzel is éreztessem ez a fontos, segíteni valakinek, mellette állni, amikor más nem, megmenteni egy durva helyzettől, amikor mások indokolatlanul bántják és ártanak neki. - Szentimentális duma mi? Nem illik hozzám. - mosolyodom el azért most már szélesebben, hogy oldjam a talán cseppet komollyá vált helyzetet. Nem szeretek túlzottan komoly lenni az a nagy helyzet, nem is illik hozzám, de lássuk be ez azért egy komoly kérdés volt, ami mégis csak rendes választ igényelt.
- Határozottan jónak tűnik, ügyes vagy! - akkor már csak körül kell nézni, hogy van-e valaki, bárki a közelben, de fogynak az emberek az utcáról, úgyhogy közelebb osongálhatunk. A házban tényleg teljesen sötét van úgy fest, tehát vagy alszanak, vagy nincs otthon senki, remélhetőleg a második. Azért első körben mégis az ajtóhoz lépek és kopogtatok. Finoman, nem figyelemfelkeltően, de mivel senki se jön ajtót nyitni... jó eséllyel tényleg nincs bent meglepetés. - Oké, akkor megnézzük, gyere elém, segítek bemászni. - fel kell emelkedni hozzá, azért van nyitva, mert emeleti ablak, ahhoz viszont hogy bepakoljam oda egyszerűbb, ha elölről emelem fel. Itt nem akarom hagyni, hogy addig várjon meg, az a filmekben sem szokott bejönni túlzottan.

♫ Cooler than me ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Mike & Carrie

Meglepett arcát figyeltem, de csak egy rövid pillanat erejéig miután a hátára tapadtam egy két másodpercet követően. Ne essek pánikba… Csak azért nem fordítom felé a tekintetem, mert még véletlenül sem kockáztatnám meg, hogy esetleg lesmároljon egy óvatlan pillanatban. Heh, jó vicc.
Ja, mert ez csak így megy, hogy sitty-sutty megnyugszik valaki. Minden esetre megeresztek egy nagyon halvány, szinte alig észrevehető, de tőlem meglepően biztató mosolyt.
Amikor már nem engem figyel, a tekintetem újra rávezetem. Hogy mondjam?
A maga módján aranyos és rendes… no meg a látottak alapján hát fuh… Végre megrándul az arcom, némi mimika jelét mutatva, azt azonban továbbra sem tudom, hogy most mégis mit mondjak. Őszintén, mit? Majd később egy köszönömöt kimakogok ez természetes, na de utána? És ha soha többet nem látom őt?
Akkor én abba beleőrülök… nem akarok.
Visszatartott lélegzettel hagyom végigcsurogni az élmény okozta zsigeri elképedést a gerincem mentén. Látom amint mozdul és elsétál, láttam az intését… Mintha gyomron vágtak volna egy kamionnal. Még a gondolataimra sem vagyok képes összpontosítani az érzelmek alatt, csak azt tudom, hogy fáj… gyorsan mozdulok és a keze után kapok. Megragadom és el sem eresztem. Csak a testét nézem, és nem merek a szemeibe nézni, ha esetleg rám pillantana. De biztonságérzetet ad. Már csak azzal, hogy a közelében vagyok, hogy hozzám szól, hogy fogja a kezem.
- Őszinte leszek: ezzel most azért egy kicsit megnyugtattál. Köszi. - szólaltam meg egy perc elteltével végül. Apró mosoly, ritka nálam, de ha már egyszer osztogatom, akkor jusson belőle olyasvalakinek, aki az eddigiek alapján meg is érdemli.
Mert megérdemli!
- Öhm, mondd csak... - felzárkózom mellé az utcán, és bizonytalanul, keresve a szavakat, de azért csak felteszem a kérdésemet - Miért segítesz nekem?
Mármint... Értem én, hogy feladatául kapta a dolgot, de visszautasíthatta volna és küldtek volna mást. De mégis itt van és nem ráz le magáról. Tudom azt, hogy kissé nehéz eset vagyok. Igazság szerint megijeszt a gondolat, hogy ilyesmiket érzek, mégis ismerős a dolog, csak egy kissé más értelemben… pásztázom azt a kevés járókelőt is, akik elhaladnak mellettünk… képességem felizzik, de nagy nehezen elnyomom… felpillantok az égre, de…nincsenek csillagok. Ez elkeserít… Ellenben úgy döntök, hogy nem hagyom érvényesülni a világ még sötétebb oldalát, ami bennem él. A számban érzem a veszély lehetőségének ízét és ez nem tetszik. Kóstoltam már elégszer ahhoz, hogy tudjam, hogy jóra még sosem vezetett az ilyesmi, de ahogy egyre beljebb és beljebb haladunk a városban, az egész helyzet még megfoghatatlanabbá válik. Egy nyitott ablak és sötét is van bent.
Felmutatok egyik kezemmel, másikkal még mindig az ő kezét fogva. - Ahhoz ott mit szólsz? - érdeklődök még mindig az ablakot figyelve.

music: Twin

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Ha jó a kedved sokkal könnyebb megoldani a dolgokat, én pedig nem szeretek kétségbeesni. Nem véletlenül lettem rövid idő alatt csapatkapitány még az átlagos időkben, amikor egy szimpla gimis voltam, akinek az volt a legfőbb vágya, hogy bekerüljön egy ösztöndíjas programmal valami elit csapatba a főiskolára. Azt hiszem ez már bukta. Persze még az elején nem veszítettem el ezt a célt sem a szemem elől, de aztán végül másféle álmokat építettem fel, mert be kellett látnom hiába teszek úgy, mintha a világ normális lenne, attól még nem lesz az. Veszélyes és mint ahogy Carrie is, vannak, akiknek segíteni kell és bár pisztolyt fogott rám és rendesen megsérült a karom is, azért mégis csak örülök neki, hogy kihoztam onnan. Szóval végül is a focista múltam is hasznos, tudok lelket önteni másokba, de a foci már nem a jövőm. Más lett közben a jövőképem.
- Oké, akkor betörünk valahová, én is erre szavaztam volna, csak nem tudom te hogy bírod. - na jó azért az meglep, hogy úgy a hátamra tapad, mintha valami kis koalakölyök lenne, bár azok inkább előröl szoktak tapadni azt hiszem. Nem vagyok profi bioszból na, mint említettem nem a tanulás volt soha sem a legfőbb erősségem. - Csak az a fő, hogy éles helyzetben ne ess pánikba. - mosolyodom el, amikor végül csak hátrébb lép. Mivel persze nem vagyok azért túlöltözve még így is nagyon jól érezheti, hogy vannak bőven izmaim, amikkel meg tudom védeni, ha kell, épp e miatt bízhat bennem, hogy nem kerül bajba. Persze ettől még óvatosnak kell lennünk, nem lenne jó pusztakezes harcba keveredni, no meg pisztolyt használni sem, de reméljük, hogy effélére nem kerül sor.
- Keresünk egy házat, ahol nem nagyon ég a villany, aztán keresünk rajta egy ablakot, ami nyitható, vagy hátsó ajtót, ami netán nyitva van. Betörésben nem vagyok profi, nincs nálad hajcsat? A filmekben úgy tolják. - széles mosollyal igyekszem lelkesíteni, mert még mindig rendesen bizonytalan, de akkor is megoldjuk majd ezt is, csak találni kell egy a célnak megfelelő házat, ahová nem feltűnő, ha betörünk és persze ahol van telefon, mert az is ciki, ha bejutunk valahová, aztán meg felesleges volt. Intek neki, hogy jöjjön utánam és irány az utca. Egyelőre csak így nyíltan, mintha nem lennénk feltűnőek annyira, mint két fiatal, akik sétálnak. Esteledik bőven így talán a ruháink szakadt állapota se túl feltűnő, és amúgy se járnak túl sokan az utcán ilyenkor. Ez egy kis város, gondolom nincs olyan nagy mértékű rendőri erő sem.

♫ Cooler than me ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Mike & Carrie

Hátra akarom hagyni az egészet, elrohanni, lerázni, ám hogy ezt hol, vagy hova futva tehetném meg... ötletem sincs. Mindegy. Nem feszegettem tovább, honnan jött, ki ő, elsőre azt hiszem, ennyi is bőven megteszi. Épp csak egy árnyalatnyit és épp csak egy pillanatra halványul mosolyom, de nem mondok semmit. Egy nagyon kicsit feszengtem, mert ilyet komolyan az életben nem csináltam, és valahogy nem is éreztem magam késznek rá, hogy hirtelen kedvesebb legyek. Olyan, mint a félálom, vagy az ébredéshez közeledés. Tompán elér a külvilág, érzed, hogy valaki mászkál körülötted és mindjárt felkelt, mert új nap kezdődik, neked pedig a részesévé kell válnod, mégis inkább a párnába fúrod az arcod és álmodsz tovább. Egy kicsit. Csak egy kicsit tovább. Engem is vigyorgásra késztetett, emellett megnyugodtam, hogy nem egy karót nyelt mutáns Mike.
Kicsöng, de senki sem veszi fel? Hát az… enyhén szólva szar dolog.
Muszáj volt körbenéznem előbb, s most először tudatosult bennem, hogy az ő világába csöppentem. Arcok, képek, nevek helyek, események, ezek táncoltak a fejemben, mintha felböföghetnének valamiféle megoldást, ami úgysem létezik, ez pedig még őrjítőbbé teszi a gondolatvihart.
Senki sem képes elnyerni a teljes szabadságot, de a függetlenséget és az önállóságot igen. Ebben egy ideje szinte teljesen biztos voltam… Hogy akkor sem ér véget semmi, amikor valaki elhagy. Vagy amikor te fordítasz másnak hátat, mert megkaptad, amiért a társaságát kerested és már nem bírod tovább mellette.. - A második opció határozottan szimpatikusabb … - nincs kedvem ide kint éjszakázni. Majd később még hívhatja a társait, de valahogy olyan furcsa érzésem van. Újra Mike mögé lépek és a hátára tapadok. Pár másodpercnek el kellett újra telnie, hogy megnyugodjak. - Öhm… - lépek távolabb tőle egy lépésnyit, elpillantva róla. Még amúgy sem törtem be senkihez, de egyszer mindennek el kell jönnie
- És most merre? - sétáltam el mellette a környezetet fürkészve és vissza pillantottam rá, hátha ad némi útba igazítást. Nem, nem akarok itt rekedni egymagam, inkább a férfival tartok. Valahogy biztonságérzetet ad az egész karaktere, személyisége.
Csak vigyen el messzire a rémektől....a saját képzeletem rémeitől. - Törtél már be valahová, vagy te mindenben profi vagy? - érdeklődtem tőle egy halovány mosollyal. Közben kirázott a hideg is, libabőrös lettem. Hideg van. A rossz érzésem enyhülni nem akar...

music: Twin

Aktuális viselet

Carrie & Mike

A legtöbb helyzetben igenis sokat segít az embernek, hogy meg tudja őrizni a humorát és most nekem is nagy szükségem van a humoromra, ahogyan ha jól sejtem, akkor neki is. Azért nem volt kellemes az elmúlt pár óra, neki pedig valószínűleg az elmúlt pár hónap, vagy még több is, szóval kell a viccelődés, hogy ne akarjon megint lelőni még úgy is, hogy jelenleg nálam van a pisztoly, így kisebb esélye lenne rá, plusz én is vagyok az, aki repül vele, tehát nem lenne hasznos, ha ezt akadályozná, mintha lelőnéd a gépet, amin repülsz, elég nagy balgaság lenne ugye.
A humorizálás mellett viszont azt is ki kell találni hogyan jutunk haza, mert hát az a cél. Azért hoztam ki és azért juttattam be magamat oda, hogy aztán elvigyem innen biztos helyre, a birtokra, ahol normális élete lehet, ahonnan aztán elmehet a szüleihez, tudom is én. Nem tudok azért róla mindent, nem kaptam kézhez aktát, vagy effélét, hogy ismerjem az egész háttértörténetét, vagy ilyesmit, mert hát sosem voltam az a stréber tanuló fajta, aki annyira nagyon utána megy a részleteknek, hogy mindent tökéletesen kidolgozzon és mindennel képbe kerüljön. Az én életem mindig is a foci volt, a szükséges elméletből meg annyit sajátítottam el, amennyit feltétlenül szükség volt.
- Talán mázlink lesz. - sikerül tárcsáznom és R beszélgetést kérnem. Úgy fest, hogy még mázlink is van, ma már a második, vagy sokadik? Nem is tudom, nem számít, az a fő, hogy minél előbb eltűnjünk innen, még az előtt, hogy ideérnek azok, akik elől el kellene tűnni. A telefon viszont kicseng. Halvány gőzöm sincs, hogy van-e valami időeltolódás, de az tuti, hogy késő van és nem veszi fel senki sem. Nem tudom, hogy e miatt, vagy a telefon a rossz, netán a vonal, de ez nem jó jel. Elhúzom a számat és egyelőre csak a fejemet rázom meg. Ha a másik fél nem megy bele az R beszélgetésbe, akkor bukta, nem lehet csak úgy üzenetet hagyni, az pénzbe kerülne, ami viszont nekünk nincs.
- A rossz hír, hogy senki sem ül a telefon mellett, viszont kicseng. Próbálkozhatunk holnap reggel, vagy... marad az egyszerű megoldás. Betörni valahová. Nem tudom, hogy okos ötlet lenne-e reggelig itt maradni. - akkor arra is rájövünk hol vagyunk, mert táblát nem láttam fentről, de rá bízom a döntést, főleg hogy ő parázik jobban. Ha nem menne neki egy betörés most, akkor marad a rejtőzködés éjszakára és reggel újra próbálkozunk, hátha akkor lesz valaki a telefon mellett. Nagyon remélem, hogy nem én emlékszem rossz számra, mert akkor viszont állati nagy bajban vagyunk.

♫ Cooler than me ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Mike & Carrie

Kérdésére persze választ adok, még ha nem is szívesen teszem. Nem, nem miatta... egyszerűen csak nehéz erről beszélni, megélni... tudatosítani. Tényleg segít… nem az, hogy nem bízom benne, senkiben nem tudok megbízni. Szeretnék olyan lenni mint ő, de csak úgy, abban a mosolyogva megyünk a csatába stílusa. Tetszik. De nah…majd alakul. Még folyamatban van a mentőakció. Már tett azért, hogy bízzam. De nem megy egyszerűen és gyorsan. Mindig rossz érzésem van, amolyan figyelő tekintetek minden felé és a gyomrom is görcsben. Hányni tudnék. Most rendben vagyok, pedig ha tudná mennyire szétestem legbelül... Vészcsengő is van a fejemben. Hatásos. Jelen helyzetben marhára nem zavart - igazából -, hogy hogyan is vélekedik rólam. Jól esik minden szava. Hatalmas kő gördül le a szívemről, mintha csak most értem volna fel a víz alól, levegőért. Csendesen hallgatom őt, figyelek rá, íriszeimmel vonásait fürkészve szívom magamba a szavait. Nem rezzenek, szinte alig lélegzem.
Bólintok. Figyelünk. Igen tudom.
A mosolya… még mindig igen csak vörössé tesz… a szemeivel egyetemben.
Mosolyognék, de nem megy. Jól esik minden szava. Megnyugtat, erőt kölcsönöz. Újabb kérdés… felhúzott szemöldök a válaszom rá, ha a kezem elengedte, akkor a még a karomat is karba teszem és félrebillentem a fejem. Zsebem sincs. Azt se tudom hogy mikor elhoztak mik voltak nálam. Kíváncsi lennék hogyan talált rá a bázisra? Egyedül jött? Ki hozta? Egyedül nem találna haza?
Haza… Milyen szép szó… vagy túl messze van és a sérülései végett nem akar. Vagy sok vagyok neki. Vagy… gyorsabb „taxival”. Figyelem milyen számot tárcsáz és hallgatom is, hogy kicsöng e? Tekintetem persze a távolba réved, bárhol felbukkanhat bárki.
Akárki.
Nem akarok visszamenni.
Még csak most szabadultam.
- Nah? - érdeklődöm kíváncsian kis remény mosollyal arcomon a kékségeibe pillantva.

music: Hihh

Aktuális viselet

Carrie & Mike

- Jogos, ott a pont, de most senki sem akar megkínozni és ha rosszul vagy szólj, komolyan! - ha nem is egyből, de majd csak elfogadja, hogy én tényleg csak segíteni akarok neki, tehát tőlem tényleg nem kell félnie, cseppet sem, kicsit sem. Az a fő, hogy rendben legyen, mert ha rossz időben esik pánikba az azért nagyban megnehezíti majd a tervet, miszerint találjunk egy telefont, hogy fel tudjuk venni a kapcsolatot a birtokkal. Első körben el kell érni a várost, ami egészen jól megy. Nem ijed be félúton és nem lesz rosszul a hosszú repülés miatt sem. Én bírom, már volt párszor részem ilyen túrákban, még ütősebbekben is, főképp ő volt a kérdés, hogy nem árt-e meg neki egy ilyen nagy mennyiségű repkedés, vagy hogy félúton nem jut-e eszébe, hogy mégis csak fél tőlem és akar majd elrugdosni magától. Na az kellemetlen lenne, főleg rá nézve, mert én tudok repülni egyedül is, ő ellenben nélkülem nem igen.
Az utunk viszont zökkenőmentes, földet érünk, de a kezét nem engedem el. Így akármikor meg tudunk lépni, ha mennünk kell. Van ugyan nálam pisztoly, de jó lenne, ha nem lenne szükség rá, hogy használjuk, hanem a nélkül találnánk telefont és persze kiutat is.
- Erre azt mondanám, hogy mikor nincs? - cukkolom kicsit, viccelek, ahogy elmosolyodom, miután sikerült lemásznia a hátamról és besorolt mellém. Persze értem én, hogy rendesen paranoiás, talán én is az lennék a helyében, ha ilyen durva dolgok történnek velem. Nem volt kellemes az a kevés bent töltött idő sem, de számára sokkal durvább lehetett, hiszen valószínűleg hosszú hetek, netán hónapok is voltak, amíg kínozták és kísérleteztek rajta. - De figyelünk oké, mindenre. - teszem még hozzá, hogy ne akadjon ki, amiért elviccelem a dolgot. Nem szeretném, hogy aztán meg azon akadjon ki, hogy szemét módon nem veszem komolyan őt. Erről szó sincs, csak hát lássuk be jó eséllyel jelenleg mindenhol rémeket lát.
- Nincs nálad apró igaz? - pillantok rá újra, amikor meglátom az árválkodó telefonfülkét. Ügyesen elosongálunk addig, aztán nincs más hátra, mint előre, tárcsázok, hátha itt is működik valamiféle R beszélgetés, ahol a hívott fél fizet. Úgy kéne belőni a birtokot, a központi számot tudom. Ha sikerül, akkor rendben vagyunk, ha nem... na akkor kénytelenek leszünk betörni valahová, ahol van vezetékes telefon, mert sajnos az apróim nincsenek nálam. Amikor bevittek érthető módon elvettek mindent, ami hozzám tartozik és mozdítható, a ruháim egy részét kivéve persze.

Mike & Carrie

Igazából most másra se vágytam, mint ellazulni és a problémáimról tudomást sem venni. Nem akartam gondolkozni azon, hogy mit fog hozni a holnap reggel. Mike kisegit innen, aztán majd folyik minden a régi kerékvágásban. Haza megyek anyuékhoz, aztán majd elválik... ki tudja.
A kérdésére elmosolyodom, ránézek... - Tudod...megkínoztak...azt a részét kibírtam....szóval fogalmam sincs Mike.
A repülés egyben szép és ijesztő is, hiszen bármikor lezuhanhatunk a magasból. De a táj...gyönyörű. Hálás vagyok, hogy ezt is láthattam.
Félek. Félni emberi szokás.
Hogyne, mondják ezt azok, akik még életükben nem rémültek meg annyira, hogy a gyomruk úgy reszketett, mintha valamiféle belső áram rázná. Mike nyugtató szavaira csak bólintani tudok, más hozzáfűzni valóm nincs. Remélek és hiszek. Ezt tettem egészen idáig. És kitartottam. Most is ugyanezeket teszem, ezennel Mike oldalán egy darabig. Amúgy tud harcolni?
Végre leszálltuk, megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor a lábam végre szilárd talajt ért. De...nem engedett el. Kissé elvörösödtem a dolog miatt, de lépek is utána, még csak húznia sem kell. Megyek mögötte, végig a kezét figyelve, mely az enyémet tartja szorosan.
Végül másfelé kalandozik a tekintetem, méghozzá a hátsójára, de el is kapom onnan a fejem...
Idegesen gyűröm a fülem mögé sötét hajamat, ajkamba harapok, és legszívesebben sikítanék. A gyomromat görcsbe rántja a remegő ideg, ahogy belegondolok, mik is történhetnek még itt velünk… ám tartanom kell magam: a pozitív oldalát kell néznem. Ennek van olyanja?
Az adrenalin dühödten zubog az ereimben, és érzem a térdemben és kezeimben a remegést. A gyomrom összekuporodott, megfélemlített kiscicaként remeg a bordáim alatt pár milliméterre, és ha ettem volna bármit is a mai nap folyamán, minden bizonnyal az első kukába szépen kirámolnám mindenféle idegbaj nélkül. És a következő pillanatban jeges borzongás futott végig a gerincem mentén, mintha jégkockákat nyomtak volna a nyakamhoz, és a lélegzetem előbb felgyorsul, aztán nemes egyszerűséggel eláll.
Háta mögé sietek, ott kissé félve, de mégis dühösen markolom meg a ruháját, ezzel megakasztva a haladást a továbbiakban. Még a kezét sem eresztem el. Csak a ruháját figyelem, majd oda pillantva a falakra...
- Rossz érzésem van... - suttogom alig halhatóan, majd ellököm magam finoman a hátától, hogy ne tapadjak rá, lassan mellé sétálok és úgy haladhatunk a továbbiakban. Telefonfülke. Bingó... Vagy másmilyen telefont akart?

music: HEhe

Aktuális viselet

Carrie & Mike

Nem fárasztó még őt is magammal vinni az útra. Elég csak megfogni a kezét és elrugaszkodni a földtől, kivetítve rá is a képességemet, így számomra szinte súlytalanná válik, csak a kezét nem szabad elengednem, vagy neki az enyémet, annak kellemetlen következményei lennének, mint a zuhanás, biztosan nem szívesen próbálná ki.
Azért az meglep, hogy közben eléggé ködös témában kezd el beszélni. Tény, hogy Carrie eléggé elvarázsolt lány és akkor még finoman fogalmaztam. Nehéz kiigazodni rajta, hiszen nekem támadt lényegében a börtönében is, pedig azért voltam ott, hogy segítsek neki, aztán itt az erdőben is majdnem lelőtt, de legalábbis határozottan rám fogta a pisztolyt. De legalább képes lehiggadni, ez is valami. Végül is nem kaptam golyót ténylegesen, úgyhogy nem panaszkodhatok.
A tekintetem azért automatikusan az ég felé emelem, de első körben inkább csak hümmögök, főleg hogy érezhetően folytatja is, amit elkezdett.
- Szóval egy kis filozófus veszett el benned. - elmosolyodom, ahogyan oldalra pillantok. Én nem vagyok filozófus alkat. Focista vagyok, a tanulásra mindig is főleg azért fordítottam időt, mert muszáj volt, hogy megkapjam a hőn áhított ösztöndíjat. Ami meg is lehetett volna, ha maradok a suliban és nem megyek el mutánsképzőbe és ragadok ott... de hát nem mindig minden úgy történik az életedben, ahogyan szeretnéd. Van, hogy megleped magadat. Egy éve még nem gondoltam volna, hogy átmegyek hős világmegmentőbe és látod, most mégis ez lett belőle.
- Tudod sportoló vagyok, bírom a strapát, te bírod? - ez a nagyobb kérdés, mert azért most hosszabb utat teszünk meg a magasban, mint előzőleg, amikor kijutottunk. Tény, hogy még most is hasogat kicsit a karom, de nem olyan veszélyes. Majd a birtokon normálisan helyreteszik, csak vissza kell érnünk, ahhoz viszont el kell hagynunk Kanadát és ehhez kell egy város, ahonnan legalább egy telefont megejthetünk. Volt valami helyzetjelzőm is, de azt elkobozták akkor, amikor bevittek arra a nem épp hotelszintű helyre a saját kis ketrecembe. Közben feltűnik a távolban a cél is, a város, ami tényleg alkalmas lehet rá, hogy végre felvegyük a kapcsolatot a többiekkel. Kicsit megszorítom Carrie kezét, mert hallom a hangján és az egész testtartása is kissé megváltozik, egyértelműen fél szegénykém. Megértem. Amennyit ott be volt zárva én is félnék a helyében.
- Nem lesz baj rendben? Megvédelek, és ha bármi lenne van egy pisztolyunk és el tudunk repülni, vagy... rájuk hozod a frászt. - még kacsintok is egyet mellé, hogy lássa én nem vagyok beparázva. Jó persze legbelül azért nem vagyok teljesen magabiztos, de felé azt kell mutatnom, hogy minden oké és tényleg nem lesz gond. Persze annyi eszem van, hogy nem a város közepén szállunk le. Már kellően sötét van, a városhatár tökéletes rá. Nem nagy a hely, valami kisváros lehet, de arra jó, hogy legyen legalább egy telefon. Biztosan örülni fognak, ha pénz nélkül akarunk külföldi hívást kezdeményezni, de hát... ez van. - Csak ne ess pánikba rendben? - óvatosan indulok meg a házak között, a kezét sem engedem el egyelőre. Részben, mert tartani akarom benne a lelket, részben pedig tényleg, ha bármi baj lenne, akkor akármikor fel tudunk emelkedni a földről és máris biztosabb a helyzetünk.

Mike & Carrie

Előzmény

Persze, hogy mehetünk. Minél előbb eltűnünk erről a környékről… annál jobb. El kellene jutni mihamarabb valami csendesebb környékre, vagy az ő főhadiszállásukra. Vagy, hogy is nevezte Mike? Kúria… Mindegy. Csak menjünk és jussunk túl a nehézségeken. Legalábbis a kezdetiken. Nem arról van szó, hogy nem bízom meg benn. Kezdjük ott hogy senkiben sem bízom, de Mike… ő valahogy más. Ismerem, de mégsem tudom hova tenni. Talán majd később.
Amint felém nyújtja a kezét pihenése után, lassan és óvatosan ragadom meg kisebb hezitálást követően. Végül indulunk. Talpaim alól hamarosan el is fogy a talaj, repülünk. Nyelek egyet és felpillantok rá, majd lefelé, de inkább felfelé kellene. Elidőzök én Mike arcán, már amit látok belőle, meg a felhőkön, a csillagos égen… de kezd hideg lenni ember… ez jó egy? Normális? Majd előre bámulok a végtelen útra.
Rengetegszer álltam olyan választások előtt az eddigi életemben, ahol csak két lehetőségem volt, és én mindig a harmadikat választottam!
- Az ég. - pillantottam fel a kékségre. - Sosem változik. Mindig olyan, amilyen. Nem távolodik, nem közeledik, mindvégig egyhelyben áll, szilárdan, mégis elérhetetlen távolságban. - Ha elveszve érzem magam, akkor elég csak felfelé néznem, mert ez itt sosem változik. - A földet az emberek a kedvükre formálják, a vizet beszennyezhetik, a tűz lángját beszínezhetik, de az eget nem bánthatják. Bármi is történjék, nem változik. - nagy bölcs, óriási jelentőségű gondolatok cikáztak a fejemben. Lehunyt szemmel sóhajtottam és Mikera pillantottam. - Bírod még? - tettem fel egy cseppet aggódva a kérdést, elidőztem az arcán, majd ismét előre bámultam. - Látok valamit. Ott szerintem megállhatunk pihenni. – hunyorítok is hozzá, hátha jobban látok, de valami lakó helynek tűnik… fényekből, s’ formákból ítélve. Város? Tuti! - Biztos jó ötlet ez? - félek? Talán...
Az élet túl rövid ahhoz, hogy bánkódjunk, túl rövid ahhoz, hogy éljünk.
Mert a vég már elkezdődött - a kezdet pillanatában.
Sosincs elég idő. Most sincs.

music: HEhe

Aktuális viselet

Tárgy: Re: Mike + Carrie - Kanadai kisváros

» Boyd & Yetta - Kanadai kisváros
» Lilleby - A kisváros
» Kanadai vadon
» Carrie-Ann & Arthur
» Carrie Christiansen