Balanced Rock

Egyetlen röpke pillanat erejéig sem kétséges, a motorosok egészen felajzott állapotban vannak. Mondhatni, hormonálisan felülvezéreltté váltak. Minden bizonnyal egyikük sem sejti, miféle veszélyeket rejthet az a bizonyos ruha. És itt nem holmi késekről avagy rejtett fegyverekről beszélünk. Sokkal inkább valódi, testet és magát a valóságot szaggatni képes erőkről, mely jó eséllyel nem hagy maga után szemtanúkat.
- James, várj! - kiáltja egy közeledő hang, túlüvöltve az alatta és körülötte zúgó gépek zaját, ám későn érkezik.
A nevén nevezettet illető és közelében lévő társait egy láthatatlan erő kapja fel motorostul, mindenestül. A testükben eleddig keringő vér mostantól ismét részese lesz a világmindenség körforgásának, legalábbis a füvet kellő alapossággal öntözi. Leszakadó darabjaikat szerteszét szórja a nő által kavart, forgószélhez hasonlatos jelenség.
Az iménti szószóló inkább keserű, csalódott, majd egyre dühösebb arckifejezést tudhat magának. A mögöttük érkezőkön ellenben őszintén látható a meglepetés, ők valóban nem is sejtették, hogy egyáltalán létezik ilyesmi. Két szárnysegédje tűnik még valamelyest magabiztosabbnak a többiekhez képest. Ettől függetlenül mind a tizenegyen fegyvert tartanak tervezett áldozatukra, ki társaik gyilkosává vált az idén.
- Te rohadt ribanc! Ezért megdöglesz! - üvölti a jobb oldali szárnysegéd.
A többiek is be-bekiabálnak, ám az ő hangja volt a legáthatóbb. Nagy, szőrös, erős, csúnya. Minden szükséges sztereotípiát egyesít magában, amit csak a motorosokról tudni lehet.

Mollie már megint félreértette amit mondtam, de hát mi várható el egy 6 évestől. Forogni kezdett, hogy megtalálja az apját, aki szerinte mellette van csak láthatatlanná és testetlenné vált. Érdekes gondolat, de ismét csak le kell szögezni, hogy egy 6 éves kislányról van szó. Éppen meg akartam mondani neki, hogy nem úgy értettem, ahogy gondolja, de mire meg akartam volna fogni a kezét, hogy röviden elmagyarázzam neki mire is gondoltam ő már kartávolságon kívül volt. A következő pillanatban pedig egy nőt talált meg, akit először az apjának nézett, de röviden elmagyarázták neki, aminek legalább a tudatában volt. Ugyan a nő fiatal volt és csinos, de hát nem lehet az apja, ami viszont ez után történt egy kicsit meglepett. A nő visszahozta, majd mosolyogva vissza is adja, miközben a haját tekergeti. ~Most mi legyen.~ Tudom, hogy mit jelent a nőknél a hajcsavargatás és a szavai nem is hazudtolják meg ezen tapasztalataim. Nem hiába 65 év tapasztala egy 25 éves testben, szerintem már illegális, de hát nincs törvénybe iktatva, így a rendőr sem tartóztathatna le azért, mert kihasználom a képességemet.
- Csak nem rég óta a kislányom, szinte akkor hoztam el az árvaházból, amikor behozták és még az apukáját keresi.
Hazudom a gyorsan kitalált történetet, mert hát egyszerűbb hazudni, mint elmagyarázni egy nőnek, hogy valójában csak most találkoztunk és azért védtem meg, mert én is mutáns vagyok.
- Természetesen később rá érek inni valamit. Mollie gyere menjünk mielőtt a csoport itt hagy minket.
Ha oda jön hozzám felveszem az ölembe és a nőnek is szólok, hogy szívesen vesszük a továbbiakban is a társaságát.

- Mellettem? - kerekedtek el a szemeim.
Erre a válaszra igazán nem számítottam. De végül is miért ne? Körbe-körbe kezdtem forogni, ide-oda kapkodva a kezemmel, de sajnos csak a levegőt markolásztam, semmi szilárdabba nem ütköztek bele az ujjaim.
- Nem is rossz ötlet - helyeseltem a nagypapinak közben. - Lehet, hogy olyan ügyes bújócskás, hogy még láthatatlanná is tud válni. Mondjuk az szerintem csalás. Igenis csalás - emeltem fel a hangomat, miközben a környezetemet fürkésztem, hátha valahol mégiscsak átüt egy papás férfialak körvonalai. - Hallod, papa? Ne csalj, mert az úgy nem ér!
Egyre messzebb szökdécseltem Dörktől, próbálva megfogni a láthatatlan apukámat, akinek Dirk szerint ott kéne lennie mellettem, de csak nem tudtam megfogni. De nem szontyolodtam el, mert egyszer meg kell lennie. Csak azért is. Aztán egyszer csak kapásom volt. Nem is csupán nekiütődtek az ujjaim, de meg is fogott. Megfogta a kezem. Reménykedő boldogsággal kaptam felé a fejem, hogy sikerült, hogy végre megtaláltam, hogy a nagypapának igaza volt, hogy többet nem leszek egyedül, mert most már itt lesz a papa, és...
- A néni nem is az apukám - bukott ki belőlem, ahogy ránéztem.
A néni erre csilingelve felnevetett. Igazából nem is volt olyan idős, Dirknél legalábbis bőven fiatalabb volt, de egyértelműen felnőtt. Göndör, szőke hajtincsei előre csúsztak a vállán, ahogy lehajolt hozzám megsimogatni a fejem.
- Nem, valóban nem vagyok az, de gyere, visszaviszlek hozzá.
Kézenfogva kísért vissza Dirkhöz, és mosolyogva nyújtotta felé a kezem, mintha csak a tárcáját ejtette volna el.
- Vigyázzon, el ne veszítse - mosolygott rá, majd egyik aranyló hajtincsét kezdte tekergetni az ujja körül, ahogy tovább folytatta. - Tudja, igazán lenyűgözött, ahogy kiállt a lányáért. Nagyon meghatott, és annak a trógernak sem ártott, hogy valaki a helyére tette. Jó látni, hogy vannak még férfiak, akik ilyen erősen és határozottan kiállnak a gyerekeiért. Tudja, maga egészen...
- Van neki cicije - vágtam a szavába, vádlón mutatva az említett testrészre, de tekintetemet Dirkébe fúrva. - Látod? Ő nem az apukám. Hiába akar az lenni, nem lehet az, mert kislányok nem lehetnek apukák.
- De hát... persze, hogy nem vagyok az apukád - hebegte döbbenten a néni zavart nevetgéléssel. - Csak reméltem, hogy... ha apukád nem túl elfoglalt... ha esetleg ráérne meginni egy pohár... bármit...
- Nem hiszem, hogy ráér, mert egyfolytában bújócskázik - ráztam a fejemet gondterhelten.
- Értem - bólintott, és meg mertem volna rá esküdni, hogy kicsit mintha csalódott lett volna. - Nos, ha esetleg mégis akadna egy kis ideje... én szívesen venném a társaságát. És persze neked is - kacsintott rám.

Tudom, tudom... Nem mondom ki, hiszen tisztában vagyok a fontosságommal, bár ha ki mondanám, akkor is egy 6 éves ugyan nem érezné az álszerénységet, hiszen a fogalmat sem ismeri, de nekem rossz érzés lenne. Ne kell mindent kimondani, bőven elég az ölelés, amit viszonozok újdonsült unokámnak. Ugyan 65 éves vagyok, annyira nem számítok öregnek, de a kinézet, amit felvettem az egy 80 körüli öregembernek is beillet volna, de ezt nem kell tudnia. Télapó megszólítás megmosolyogtat, de már megtanultam, hogy kisgyereknek nem mondunk ellent, mert megint sírni kezd és nem szeretem látni, ha szomorú. Újabb ölelés, ahogy visszaalakultam, jól belefúrta a fejét a hasamba, egy kicsit megnyomott, de nem bántam, ha ő örült. Az ötlete, hogy az apukája bújócskázik még viccesebb, mint a télapónak gondolni engem, de a hangján hallható, hogy nem érti a dolgot, hogy egy felnőtt ember nem bújik szikla alá, még akkor sem, ha a gyerekével játszik. Szegény kislány ennyi erővel kereshetne tavat a sivatag közepén, annak sem lenne kevesebb értelme. Felém fordul és komolyan feltesz egy újabb kérdést.
- Ha én lennék az apád, akkor valószínűleg melletted lennék.
Valóban nem tudom megérteni, hogy egy apa hogyan tud elhagyni egy ennyire aranyos és fiatal kislányt.

- Juj, de jó - visítottam fel boldogan, és a nyakába borultam. - De klassz vagy, nagypapi!
Hogy mennyire klassz, az pedig csak ezután derült ki. Kíváncsian figyeltem, mire készül, és mivel jól láthatóan ügyelt arra, hogy rajtam kívül más ne lássa meg, kicsit azért melengette a bensőmet saját fontosságomnak a tudata. Hiszen engem beavatott a titokba. Csak engem. Mert csak az én nagypapám volt, senki másé. Bi-bi-beeeeee! Aztán elkezdett változni. Folyamatosan egyre inkább aszott össze az arca, vesztett a tartásából, fehéredett ki a haja, vált petyhüdté az arca, mígnem egy csuparánc öregember állt előttem, aki ugyan nem volt alkalomhoz öltözve, szakálla sem volt, sem pocakja, de még így is jóságosan csillogó szeme és kedves mosolya miatt csak egy valamire tudtam gondolni:
- Télapó?
Nagyon tetszett a gondolat, hogy a Télapó unokája legyek, és nagyon reméltem, hogy a jó gyerekek listáján szerepelek. Talán még a rénszarvasokat is megmutatja, meg a repülő szánját. Már ha ő a Télapó. Mert nem biztos ám, csak azért, mert akár az is lehet. Ebben persze már nem voltam annyira biztos, amikor megint fiatalon állt előttem. Két kézzel dörgöltem meg a szemem, hogy biztos jól láttam-e, úgy kukucskáltam rá ismét a magasba. Végül szélesen elmosolyodtam, és szélesre tárva a karjaimat ugrottam neki, hogy szorosan hozzábújva megölelgessem, fejemet a pocakjába fúrva.
- De nagyon ügyes nagypapám van nekem, össze-vissza tud télapósodni.
Ezek után máris maradéktalanul tért vissza a jókedvem, már nem is emlékeztem rá, hogy az imént még micsoda szívfájdalommal küzdöttem. Újult elszántsággal kezdtem neki megkeresni a papát, mert ezek után már csak az lett volna a hab a tortán, ha ő is előttem terem.
- Hátha bújócskázik - magyaráztam a nagypapának, és a hangomból érezhette, hogy nem tudom, mi olyan furcsa ezen.
Sajnos azonban sehol nem találtam a papát, és a hívásomra sem került elő.
- Ha te lennél a papám, hol lennél? - kérdeztem hát a nagypapát, hátha tud segíteni.

Végre megnyugodott és még viccelődni van kedve, ez jó jel és örülök, hogy vége, remélem jó időre.
- Gondolom, bár szerintem az egyikünknek elég, hiszen ez kétoldalú.
Mondom neki mosolyogva a dolgot, hiszen valóban, ha ő a fogadott unokám lesz én a fogadott nagypapája leszek, bár valóban elég furcsa lesz, hogy huszonöt évesen unokám van, ki hinné el, hogy 65 vagyok. Kérdésére letettem, majd körbenéztem bár fölösleges volt, hiszen a turista csoport épp arrébb, bár látóhatáron belül újabb látványosságot néztek, miközben legnagyobb megelégedettségemre az idegenvezető az arcához egy nedves rongyot szorongatott, biztos a közeli patakból vizezte be, de nem érdekel.
- Megmutatom.
Újra körbenézek, majd elkezdem a sejtjeimet módosítani és hamarosan a 65 éves énem áll Mollie elött.
- Így nézek ki alójában és 65 éves vagyok. A képességem miatt nézek ki így.
Újra elkezdem a mutatványt és visszaalakulok. Remélem nem ijed meg az átalakulástól, nem akartam megijeszteni, bár nem tünik ijedős kislánynak.
- Mért lenne az apukád a szikla alatt? Nem bújna oda egy értelmes felnőtt ember.
Igen vad a képzelete a kiskölyköknek, szikla alatt keresni az apját. Közben újabb mutatványra készül a fejemen, most még fel is áll a vállamra és ordibálni kezd. Nem tartom valószínűnek, hogy az apja meghalja még akkor is, ha a feje már majdnem 2,5 méter magasan van.

- Én is örökbefogadhatlak? - néztem rá a szememet törölgetve. - Lehetsz a fogadott nagypapám?
Nem is volt rossz ötlet, végül is, az is nagypapa. Viszont akkor is furcsa volt, hogy egyáltalán nem hasonlított egy ehhez szükséges öregemberre. Ezt nehezen tudtam hova tenni.
- Te miért vagy ilyen fiatal, ha már egyszer megöregedtél? - kérdeztem tőle államat a feje búbján pihentetve, miközben kezem-lábam lustán lógtak le két oldalt a vállairól. - Elfelejtettél éveket növeszteni?
Az én szempontomból mindenképpen furcsa volt ez a mulasztás, hiszen én alig vártam, hogy egyre öregebb legyek, és ez látszódjon is rajtam, mert ha nagy leszek, akkor minden sokkal jobb lesz, megtehetek egy csomó mindent, amit gyerekként nem szabad, vagy egyszerűen nem tudok, ráadásul addigra már biztosan megtalálom a papát is, és ha kell, a két vállánál fogva rázom fel a mamát végtelennek tűnő álmából. Nem egészen értettem, miért jó az valakinek, ha még le is tagad a korából. Minél több, annál jobb.
- Hát ha arra mész, amerre én, akár mehetünk együtt is - feleltem kicsit felvidulva, miközben a hosszabb tincseit próbáltam befonni. - Nincs igazán útitervem, de vannak azok a nagy-nagy fák ott - mutattam az erdő büszkeségeire kicsit messzebb tőlünk, majd az imént ott hagyott látványosságnál kicsit kisebb, de azért még mindig tekintélyes méretű sziklákra mutattam a tisztás szélén. - Meg azokat a nagy köveket is megnézném, ott még nem kerestem. Hátha ott van valamelyik alatt. Egy próbát megér. Aztán megyek tovább a... nem tudom. Szerinte merre éri meg keresni?
Beszéd közben ismét felizzott bennem a kutatásom iránti elszántság, és ide-oda forgolódva kémleltem körbe, hátha meglátom valahol. Talán éppen itt kirándul. Vagy csak eltévedt. Lehet, hogy egy használható vécét keresett, és utána vesz még magának egy szendvicset a büfében, amiből nekem is ad, ha majd megtudja, ki vagyok.
- Nem akarok elszalasztani egy alkalmat sem, mert sosem tudhatom, mikor sétál el mellettem - magyaráztam, miközben talpaimat a vállaira helyezve felegyenesedtem, így már ültem, hanem álltam a nyakában. - PAPA! - kiáltottam el magam. Nem féltem tőle, hogy lepottyannék, az egyensúlyérzékemmel sosem volt probléma. - PAPAAAAAAAAAAA! Te merre mész innen tovább? Neked megvan az apukád? PAPAAAAAAAAAAAAAAAAAA!

Tudom, hogy egy 6 éves kislánnyal beszélgetek, aki hol örül, hol sír és nem mindig érti meg a dolgokat, de lassan kezd elegem lenni ebből a hangulatingadozásból, viszont nem mutatom ki.
- Figyelj lehetek a nagypapád, mert azt semmi sem tiltja, viszont nem lehetek a vérszerinti nagyszülőd, ez már akkor eldőlt, amikor megszülettél.
Tudom, hogy nem igazán vigasztalja, de hát többet nem tudok tenni az ügy érdekében. Hiába sírt vagy bármit tesz, ez ellen sem én, sem ő nem tehet semmit, még ha meg is tudnám változtatni úgy a sejtjeit, hogy még a legjobb módszer sem mutatja ki, hogy nem rokonom, nem tehetem, hiszen akkor a kinézete is megváltozik és ez vele szemben etikátlan, még ha bele is egyezne, nem igazán tudnám elmagyarázni neki a dolgot, igaz, hogy orvos vagyok, de nem hiszem, hogy megértené mi az a gén vagy sejt, bonyolultabb dolgokba meg még bele sem mentem. Láttam rajta, hogy egy újabb hiszti roham van kialakulóban, de remélem a korábbi mondatom megvigasztalja annyira, hogy ne kezdjen bele, de mégis csak 6 éves, nem nagyon tudja kontrollálni ezt, így biztos vagyok, hogy amíg nem teljesen nyugszik meg, addig bármikor kitörhet egy újabb sírógörcs. Aztán az anyukájáról beszélt, aki már 5 éve halott, de ő arról beszélt, hogy alszik, majd ezt is letudta és a nyakamba mászott, hogy a továbbiakban ott keressék. Nem szóltam semmit az akcióra, csak némán tűrtem, ahogy néha a mászás közben megrugott pici lábával.
- Vigyázz az ágakra!
Mondom, miközben a túra csoport már egy kicsit előrébb haladt, így gyorsabbra veszem a lépteim, hogy utolérjem őket.
- És mi a terved az után, hogy kiértünk az erdőből? Velem jössz vagy maradsz itt?
Teszem fel neki a kérdést, ha egy kicsit már megnyugodott a nyakamba.

Némiképp elszomorított, hogy nélküle nem leszek képes erre a varázslatra, de ez semmi volt ahhoz képest, amikor megtudtam, hogy igazából nem is a nagypapám. Csak úgy mondta. A felnőttek olyan gonosz módon tudják a bolondját járatni a gyerekekkel! Szám lebiggyedve megremegett, ahogy nagy, könyörgő szemekkel néztem rá, amelyek fokozatosan megteltek könnyel. Tudtam, hogy ez nem használ, nem lehet a rokonom csak azért, hogy engem felvidítson, de annyira szíven ütött, hogy mégsem lehet az, hogy képtelen voltam higgadt maradni. Így még rosszabb volt, mint amikor még meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg rokoni szálak fűzhetnek hozzá.
- De... de azt mondtad... - ellenkeztem szipogva, miközben az arcomon egymás után gördültek le a könnycseppek. - Azt mondtad, lehetsz a nagypapám.
Nem akartam elengedni ezt a füllentést. Két kézzel kapaszkodtam belé, mint a valóságban a vállába. Talán, mert ha erről hazudott, akkor a hazugságról is hazudhatott. És akkor mégiscsak a nagypapám, csak rá kell venni, hogy végre elnevesse magát, hogy hát persze, te buta, én vagyok a nagypapád. Csak mondaná már ki! Miért nem mondja? Hacsak nem mondta ezt, vagy valami más megnyugtatón, én bizony vigasztalhatatlan sírásban törtem ki, ami hosszú percekig nem is csitult el, egyre csak fúrtam a fejem a vállába, és zokogtam keservesen.
Akárhogyis, előbb-utóbb azért megnyugodtam, és nagyokat szipogva hagytam, hogy az imént még végeláthatatlannak tűnő bánatom elhalványodjon, a sírás pedig alább hagyjon.
- Öt éve alszik, miért nem tud már felkelni? - motyogtam, még mindig egy kicsit rekedten. - Egy évesen még pici voltam, nem is tudtam, ki az a mama, most meg... Mindegy - vontam vállat, és elkezdtem felfelé kapaszkodni, hogy felüljek a nyakába. - Ha valaki keres, fent leszek.

Aranyos volt, ahogy elhitte, hogy képes ő is meggyógyulni és valóban megbízik bennem, bár nem akartam semmit tőle, még azt is megkérdezte, hogy jól csinálja el. Valószínű, hogy a kérdése közben már érezhette a viszketős érzést, amit nekem már a hosszú évek alatt sikerült megszoknom, már nem is zavar. Örültem, hogy boldog a varázslatának, aminek nagy részét, vagyis hát az egészet nekem köszönheti, de ezt nem kötöm az orrára, hiszen örül, hogy meg tudta csinálni.
- Csak akkor tudod ezt, ha a közelben vagyok.
Jelzem neki, hogy a képesség korlátok közé van szorítva, hiszen gyakorlatilag az én képességem kiterjesztése volt a "varázslat'. Öröme azonban lassan az én szomorúságommá vált hiszen visszatért az apa kérdésre. Hányszor kell még elszomorítanom, hogy semmilyen rokoni szál nem fűz hozzá és most beszéltük meg, hogy leszek a nagyapja, ami nem azt jelenti, hogy vérszerinti unokám lesz.
- Kislány, már mondtam, hogy nem vagyok rokonod, nem ismerem az apukádat. Sajnálom.
Remélem a kishölgy végre felfogja, hogy nem vagyok rokona. így a további kérdései fölöslegesek, de legalább azt megtudtam, hogy anyukája már 5 éve halott, ha még vénségemre tudok 6-ig számolni és jól emlékszem, hogy 6-1=5. Vicces volt nézni, ahogy az ujjain számolja, hogy hány éve volt 1 éves, ha most 6 éves. Sajnos a hullákkal én sem tudok mit kezdeni, bár a rákot és egyéb betegségeket tudok gyógyítani, amit figyelmesen kell végrehajtanom, hiszen titkolnom kell, hogy mutáns vagyok, bár emiatt sűrűbben is kell kórházat, vagyis munkahelyet váltanom, amit persze nem tüntethetek fel az önéletrajzomon, mert mégis hogy nézne ki, hogy egy 25 éves srác 40 éves tapasztalattal rendelkezik.
- Amúgy 5 éve voltál 1 éves, ha most 6 éves vagy.
Árulom el a kislánynak a kérdésére a választ.

Ahogy mondta, nagyon szorosan összezártam a szemeimet, még a kezeim is ökölbe szorultak a nagy igyekezettől, miközben halkan suttogva ismételgettem:
- Koncent... koncent... Jól csinálom? Koncent... koncent... koncent...
Vajon csak képzeltem, vagy tényleg jobban fájt? Na jó, talán nem fájt, de nagyon furcsa, és szó se róla, kellemetlen érzés bizsergett a sebem környékén, amit nagyon jó lett volna megvakarni, de nem mertem odanyúlni, nehogy megzavarjam a varázslatot. Egyre csak összpontosítottam, hogy sikerüljön, hogy tűnjön el a seb, ne legyen ott, mikor megint odanézek, és mikor végre megint szabad volt kinyitnom a szemem, csodák csodájára tényleg hűlt helye volt.
- Sikerüüüüüüüült! - tapsikoltam boldogan, ide-oda forgatva a lábamat, hogy minden oldalról láthassam, hogy nem látok semmit. - Te is láttad? Nézted, ugye? Nézted, ahogy varázsoltam? De jó! Mostantól nem kell se bekötnöm, se kimosnom a sebeimet, csak elvarázsolom őket. Juj, de szupi!
Aztán az öröm, ami már így is, mintha szét akart volna pukkasztani, még tovább nőtt, mikor kijelentette, hogy ha a testvérem nem is, de a nagypapám lehetne.
- Akkor tudod, hol van a papa? - szegeztem neki azonnal a kérdést. - Ha te vagy a nagypapám, akkor tudnod kell. Én Mollie vagyok - magyaráztam neki, hogy tudja, melyik apukát kell előkeríteni. - Az én papám kell. Hol van?
Aztán eszembe jutott, hogy azt továbbra sem tudtam, hogy ő melyik szülőhöz tartozik, ami azért elég fontos volt.
- Mamás nagypapa vagy, vagy papás? - érdeklődtem. - Mert ha mamás, akkor szólok előre, hogy őt nem szabad zavarni, mert nagyon aludnia kell, azért is vitték el a ninós bácsik arra a helyre, ahol mindig csönd van, és senki sem zavarja. Nagyon-nagyon belémfáradhatott, mert már azóta alszik, hogy egyéves voltam, annak pedig már... annak már... már...
Lepillantottam a kezeimre, és belemerülve a számolgatásba emelgettem az ujjaimat, hol az egyiket, hol a másikat, hogy könnyebben menjen, de csak nem sikerült rájönnöm a megfejésre.
- Mennyi sok éve voltam egy éves, ha most hat éves vagyok? - néztem rá segítségért, miután kénytelen voltam feladni.

A kislányt egyre jobban kedveltem, már amennyire egy 25 évesnek kinéző 65 éves kedvelhet egy 6 évest, akár az unokám is lehetne. A kis harci kakas egyre csak bizonygatta, hogy ő is tud olyat tenni, mint egy felnőtt és ő is annyira kivette a részét az egészből, mint én. Ugyan ezzel nem teljesen értettem egyet, de kisgyereket bátorítani kell, nem elszomorítani.
- Ügyes voltál, nélküled nem ment volna.
Bátorítom, miközben a szabad kezemmel megsimogatom a fejét. Ekkor vette észre a kezem gyógyulását, ami a képességem eredménye volt.
- Igen és a spenót sokat segített.
Valószínű, hogy nem szereti, de hátha rá tudom venni. Ekkor felhúzza a nadrágját, ahol egy kisebb seb éktelenkedik, biztos valami gyerekes rosszaság közben szerezte, és ő is megpróbálja begyógyítani a sebet, ami ugyanúgy ott van, mikor kinyitja a szemét és kéri, hogy mutassam meg.
- Meg tudod csinálni, csak csukd be a szemed és koncentrálj.
Amikor újra becsukja a szemét én is megkezdem a tevékenységemet, amit ő ugyan nem érez, bár a seb gyógyulása egy kicsit viszkethet.
- Megcsináltad, kinyithatod a szemed!
Mondom neki és valóban, ha megnézi a seb már nincs is ott. Ekkor újra visszatérünk a család kérdésre. Hiába mondtam, hogy egy kicsit idős vagyok ahhoz, hogy a bátyja legyek, ezen nem segített a kinézetem, amit már 40 éve viselek, ő továbbra is ragaszkodott hozzá. Aztán egy újabb szóba kapaszkodott, mégpedig a nagypapába. Ugyan valóban a báttynak és apának is már öreg vagyok, de lehetek a nagyapja és ebben semmi nem akadályozhat meg. Közben hallom, hogy a tömeg még mindig sugdolózik, de tenni senki nem mer semmit, így nyugodtan beszélgethetünk, miközben követem őket, de még a vezetőnk sem mer elküldeni.
- Lehetek a nagypapád, ha ezt kívánod! - Mondom, hiszen nincs semmi okom visszautasítani. - Ha többet nem szöksz el és használod nyilvános helyen a képességedet, legalábbis addig, amíg nem tudod rendesen kordában tartani.
Mosolygok újdonsült unokámhoz, bár nehéz lesz megmagyarázni bárkinek is ezt a paradoxont, hogy lehet az unokám, ha 25 évesnek sem nagyon nézek ki.

- Ó, én nem félek - bizonygattam, és megint felemeltem az öklömet. - Így kell csinálni, igaz? Én is összeütögettem a bácsit, mint te, ketten együtt győztük le. Csak én nem értem el az arcát, meg úgyis takarta a a kezével, úgyhogy hozzá sem fértem volna. De jól csináltam, ugye? Ugye? Ugye, igen?
Tényleg nagyon büszke voltam magamra, hogy az én segítségemmel sikerült visszavernünk az ijesztő szörny támadását, de hát mi értelme jónak lenni, ugye, ha senki sem látja. Bár a Télapó biztosan látta, ez a gondolat mindenképpen vigasztalt. Húúú, ő aztán milyen előre kerülhetett a jó gyerekek listáján (vagy a felnőttekén, mindegy), hiszen ő azért sokkal inkább odatette magát. Az öklömet a keze mellé vontam, hogy összehasonlítsam, mekkora lehet a különbség, és bár az önbizalmamon sokat nem segített, hogy a mutatóujja nagyobb volt, mint az én egész kezem, rögtön kiszúrtam valamit, ami elterelte a figyelmemet erőviszonyok felméréséről.
- Nahát - suttogtam elbűvölve, ahogy az apró sérülések szépen fokozatosan eltűntek. - Ezt hogy csinálod? Sok vitamin?
Gyorsan feltűrtem a nadrágomat, hogy jól látható legyen egy kis seb, amit pár napja szereztem fára mászás közben. Erősen összpontosítva feszültem meg teljes testemben, még a szemeim is szorosan becsukódtak, miközben lélegzet visszafojtva képzeltem el, ahogy szépen lassan eltűnik a térdemről a heg. Úgy éreztem magam, mint amikor náthás voltam, és nagyot kellett fújom a zsebkendőbe. Mikor azonban előbb az egyik, majd a másik szememet nyitottam ki, hogy lekukucskáljak, a seb még mindig ott volt. Nem sikerült.
- Nem megy - szontyolodtam el. - Megmutatod, hogy kell csinálni?
Ez a szomorkodás nemsokára olyannyira eltörpült, mintha soha  meg sem környékezett volna, hiszen még épphogy kezdtem magam beleélni, hogy megtaláltam a családomat, máris lefújták az egészet.
- De... de azt mondtad - pislogtam rá könyörgő tekintettel. - Azt mondtad, hogy a bátyám vagy, és... és az is vagy. Az vagy. Én meg Mollie vagyok. Nem ismersz fel? Nem mesélt rólam a papa?
Most már úgy kapaszkodtam a vállába, mintha a tengeren fuldokoltam volna, és csak ő tartott volna a habok fölött. Ezután a pár perces reménykedés után, még borzalmasabb volt, hogy még mindig nem találtam meg senkit a családomból, pedig eddig azért elvoltam vele. Talán mert még sosem találkoztam egyikőjükkel sem, így meg már volt egy arc, valami megfogható, amit elvesztettem. Akit elvesztettem. Kis híján elbőgtem magam, de csak szipogtam párat. Csak azért sem fogok sírni, az nem illene egy olyan nagy harcoshoz, mint én.
- És nem is lehetnél a nagypapám - feleseltem inkább. - Nem fehér a hajad, nem fáj a hátad, és van egy csomó fogad. Úgyhogy nem lehetnél a... De! - kiáltottam fel hirtelen, felragyogó mosollyal. - De lehetnél. Leszel? Ha a bátyám nem is vagy, leszel a nagypapám?

Megmentettem a kislányt, de nem tudhattam, hogy a hugi szó fogja a végzetemet okozni, hiszen lehet, hogy tudja, hogy csak azért mondtam, hogy megvédjem, de a történetét nem ismerve ekkor még nem tudtam, hogy ebből mi fog kisülni. Legalább a verekedés meghozta az eredményét a pasi abbahagyta a magyarázkodást és közben a kislány is akcióba lépet és a lábát kezdte el ütni a pasinak, aki az orra miatt észre sem vette azt, de vicces volt látni. Felkaptam a kislányt és átvágtunk a tömegen, miközben a kislány az egyetlen dolgot tette, amit tehetett, a nyelvét nyújtogatta és szidta őket. Kicsit távolabb mentem, de követtem a tömeget, hiszen én most itt vagyok kiránduláson és az utat nem ismerem és ha már kifizettem akkor csak egy kis verekedésért nem hagyom itt őket, ahogy a kislányt sem, aki a rendőrségről és új tanult mozdulatát mutogatta, hogy megvéd a gonosz rendőr bácsiktól.
- Nyugi, nekem is meg van rá a módszerem, nem kell félni.
Közben elkezdem a kezemen lévő sérülést meggyógyítani, hiszen az ütés nálam is egy kisebb sérülést okozott, de már nem is látszik, ahogy az sem, hogy ott bármi is volt. És eljött, amitől ugyan nem féltem, de talán sejtettem, hogy eljön.
- Bocs, de nem vagyok a báttyád csak azért mondtam, mert hirtelen nem jutott jobb eszembe. Sajnálom, akár a nagypapád is lehetnék.
Nem akarom lelombozni a kislányt, de jobb minél előbb túl esni rajta és ha korábban tudja meg akkor kevésbé lovalja bele magát a dologba és kevésbé fájdalmas.

//Bocs a rövid reagért, kevés időm volt rá.//

Nem is számítottam már rá, hogy valaki a védelmemre kelne, amikor egy magas alak mégis kivált a tömegből, és öles léptekkel felénk közeledett. Megrovó hangjától először még jobban megijedtem, csak úgy, mint az erős szorítástól, ami satuba zárta a másik karomat is, de aztán felfogtam mit is mondott. Az egy dolog, hogy megvédett, de... hugi?
Nem engedtek azonban szóhoz jutni, mivel a csoportvezető egyre csak mondta a magáét, miközben nekem már egyre jobban fájtak a karjaim, olyan elszántsággal ragaszkodtak hozzá, aztán egyszer csak lendült egy kéz, és máris egy vérzőorral több lett. A csoportból többen felsikoltottak, én viszont csak ámulva figyeltem.
- Te kis mocsok! - hörrent fel az orrát markolászva. - Te is egy ilyen torzszülött patkány vagy, mi? Ezt nem úszod meg, hogy ro...
Paff! Jött a következő ütés. Ettől már sokkal panaszosabban kiáltott fel, hiszen mégiscsak sebesült arcba kapta a találatot. Eddig csak meglazult szorítása a karomon ettől már teljesen engedett, én pedig nem voltam rest. A második támadásnál már nagyon figyeltem, hogy hogy csinálta a magas bácsi, és most én is ökölbe szorítottam a kezemet, és párat a lábára csaptam vele. Mivel ő egyre csak az arcát babusgatta, nem vagyok benne biztos, hogy észrevette, ami kifejezetten sértő volt, úgyhogy durcásan nyújtottam ki rá a nyelvemet, mielőtt felkapaszkodtam volna a védelmezőm karjaiba.
- Beeeee - kígyóztattam meg a dühös sziszegéssel utat engedő tömeg felé is a nyelvemet, mivel már elég nagy biztonságban éreztem magam (bár azért erősen kapaszkodtam az ismeretlen férfi nyakába). - Pukkadjatok meg! Beeeeeeee!
Mikor már elég messze kerültünk tőlük kicsit lejjebb csúsztam, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Hova megyünk? Nem félsz, hogy tényleg kihívják a rendőrséget? Én könnyen el tudok tűnni, de te...
Aggódva csücsörítettem a számat, és gondterhelten ütögettem az államat az ujjammal.
- Tudod mit? - ütögettem meg biztatóan a vállát nagy komolyan. - Mivel te is megvédtél az előbb, most rajtam a sor. Ha jönnek a ninós autók, és megtámadnak a rendőr bácsik, vagy valaki utánunk jönne, majd én megvédelek. Már tudom, hogy kell csinálni. Nézd! - mutattam fel nagy büszkén az öklömet (hüvelykujjal befelé).
Aztán eszembe jutott valami még ennél is sokkal fontosabb, minek következtében boldogságtól túlcsordulva ugrottam a nyakába, hogy ott csimpaszkodva bújjak hozzá lelkes ölelésbe zárva.
- Úgy örülök, hogy megtaláltál. Nem is tudtam, hogy van egy bátyám. Én a papát akartam megkeresni, de nem találom sehol, a mama meg valahol messze alszik már évek óta, úgyhogy ő sem tudott segíteni. Elmegyünk a papához? Odaviszel a papához?