Jay otthona, Brooklyn, NY

Aurora& Jay

Túlságosan másnapos és túlságosan álmos vagyok ahhoz, hogy megfelelő válaszokat tudjak adni, vagy épp jól át tudjam gondolni ezt az egészet. Felettébb zavaró és felettébb összezavaró a helyzet, jobb lenne, ha visszadőlnék szépen aludni, vagy ha akár ő is mellém feküdne, de esélyes, hogy erre úgy se tudom rábeszélni, pedig akkor tuti biztos, hogy pillanatok alatt magamhoz térnék.
- Oh hát persze, minden évben gyertyát gyújtottatok a szülinapomon mi? Mármint... amennyiben egyáltalán igazad van. - javítom ki magamat gyorsan, hiszen lássuk be azért ez az egész még mindig képtelenségnek tűnik, hiszen úgy fest azt mondja eltűntem egyszer régen és én nem emlékszem rá, talán elraboltak, és igazából egy szimpla kertvárosi kölyök voltam, normális családi háttérrel, szülőkkel, meg mindennel és most ez lett belőlem. Az ember tényleg képes ennyit változni? Azért meg kell hagyni ő is nagyon meglepődött azon, hogy tényleg én vagyok az, akit keres, bár ezt valahol megértem, amilyen kis visszafogott, pedig a vörösek általában tüzesek, vagy ő is az, csak nehéz kihozni belőle?
- Művészfilmek? Azok maximum altatónak jók. - nevetek fel ültömben, legalább van mit innom, ez is valami, bár jó eséllyel úgy sem úszom meg, hogy a későbbiekben is találkozzunk majd. Minden bizonnyal lesz még rá alkalom, hogy találkozunk, akármennyire is igyekszem elriasztani magamtól.
- Egész jól hangzik, addig majd elképzellek így. - vigyorodom el egészen szélesen. Kezd alakulni azért ez, a végén még tényleg valamivel jobban leszek, ha nem is most azonnal, viszont az, hogy én is összekapjam magamat. Elhúzom a számat egy pillanatra azért, hogy neki is vannak elvárásai velem szemben, és hát az elvárásokért nem vagyok annyira oda.
- Szóval így nem felelek meg? Hát még ilyet! - tettetett felháborodással pillantok rá, de persze csak szórakozom. Talán... mondom talán tényleg összekaphatom magamat és hát a buli előtt is értelmesebben néztem ki, csak aztán szórakoztam egy jót és nem csoda, ha másnap reggel nem úgy néztem ki, ahogyan ő várta volna. Nem készültem vendégre, főleg nem ilyen dögösre.
- Oké, egy taxi beleférhet. - bólintok még egyet, aztán fel is állok és legalább már a szédülés nincs meg, viszont telefonom van, ki se kapcsolták, úgyhogy gond nélkül telefonálhatok egyet, már a kérdésre fordulok vissza, amíg tárcsázok. Kissé meglepetten szökik fel a szemöldököm.
- Szóval már elkönyveltük, hogy én vagyok az a Jay, akit keresel? Tudod mit? Gőzöm sincs, hogy mit mondj nekik. - vonom meg a vállamat. Nem az én dolgom, amúgy is, ha téved, akkor csak jól megszívatja őket, azt meg nem érdemes, akkor lehet hogy jobb, ha nem mond nekik semmit sem, de ezt neki kell eldöntenie, én ebben nem tudok segíteni. Viszont kész csoda, hogy nem ejtem el a kagylót, amikor felkiált nekem, de lebeszélem a taxit, mielőtt még az asztalhoz lépnék és megnézném azt a képet. Kétkedőn szökik fel a szemöldököm, de azért megnézem.
- Ez még nem jelent semmit, az ember változik, az se tuti, hogy ez én vagyok. - azért ellenkezem még, egyelőre nem könyveltem el, hogy én vagyok az, akit keres. Persze már enyhültem az eddigi ellenkezéshez képest, tehát már ért el sikert, de azért még nem fogom egyből rámondani, hogy igen, igaza van, én vagyok az. - Oh hát ez igazán szomorú! Következő alkalomra se hozol olyan képet? Biztos? - tuti, hogy nem, de ezzel nem tudok mit kezdeni, maximum én magam érhetem el, hogy ledobja a ruháit, bár az biztos, hogy ez nagyon nehéz feladat lenne, de még az is lehet, hogy megérné, mert a szolid és visszafogott külső mögött mondjuk egy vad domina rejtőzik. - Na jó, majd elképzellek. - teszem még hozzá egy széles vigyorral, a képet pedig lazán a nadrágom zsebébe süllyesztem, csak aztán ülök vissza a székre.
- Nem sokára itt a taxid, a neccharisnyát elvárom a következő alkalomra. - és persze jó lenne, ha felvenne valami dekoltáltabb cuccot is, azt is szeretem, mert ehhez a vörös hajhoz az illene jobban, nem ez a tanárnénis külső. Persze azért ez is szexi a maga módján, de tudok én ennél sokkal jobban is elképzelni.

♫ Night of the hunter ♫ • Aktuális viselet • ©

Tárgy: Re: Jay otthona, Brooklyn, NY Vas. 9 Okt. - 1:19

Jay & Rory

Elakad a lélegzetem egy pillanatra, mert hirtelen fogalmam sincs, mit feleljek. Jay kérdése jogos és valahol érthető, de nem hiszem, hogy megnyugtató magyarázattal tudnék szolgálni a számára. Nem értené meg, hiszen nem tud semmit rólunk, az áldásunkról, a problémákról, amiket a mutációnk okozott. Nem mondhatom el az igazat, de azt sem hagyhatom, hogy meginogjon a belém vetett bizalma - az a leheletnyi, amelynek köszönhetően még mindig nem dobott ki a lakásáról, habár van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez csupán némelyik vonzónak titulált testrészemnek köszönhető inkább, mintsem a bizalmának.
- Nem gondolhatod, hogy akár csak egyetlen napra is elfeledkeztünk rólad...
Arra a kérdésére, hogy miért nem bukkantunk rá eddig, azonban nem feleltem. Ecsetelhettem volna a másik eshetőséget, hogy aki elrabolta, gondoskodott róla, hogy ne bukkanjunk egyhamar a nyomára, ez a szál viszont rövid úton az előző gondolatmenetbe torkollana. Jay rejtélyes eltűnése és a gyerekkori emlékeinek elvesztése megmagyarázható tragikus véletlenek és a gyermeki elme törékenységével, de ugyan... Minden beavatott tisztában van vele, hogy a tragikus véletlenek mögött manapság általában mutánsok állnak.
Na, ezt aztán végképp nehéz lett volna megmagyarázni.
- Kurv.... Miért érzem úgy, hogy nem művészfilmeken nevelkedtél ezidáig?- két ujjammal az orrnyergemet kezdtem masszírozni. Tompa, sajgó fejfájásom támadt, és reméltem, ha elég sokáig masszírozom körkörösen a gócot a homlokomon, kitörölhetem a fejemből az összes alpárisággal együtt, amivel a férfi az elmúlt órákban lefárasztott. Talán ideje taktikát váltani, mert úgy tűnik, a megértő doktornénis oldalammal csak még betegebb fantáziálgatásra ösztönzöm. A kérdését hallva rákacsintok hát, és magam is meglepődöm, milyen flörtölősen természetesre sikerült.
- Tégy egy próbát! Fűző és neccharisnya jó lesz?
A kiürült bögrémet a mosogatóba teszem, majd összepakolom egy kupacba minden mütyürömet: retikül, táska, kabát, bőrönd. Rövid fejszámolás után elégedetten konstatálom, hogy a felszerelésem teljes, így az előszoba kis szekrényének szélének dőlve keresek támaszt a csípőmmel, karjaimmal pedig magam mögött támaszkodom meg, jobban kidomborítva azt, ami hát magától is domborodik. A jó utolsó benyomások fontosak, ha azt akarom, hogy tényleg visszahívjon.
- Cserébe legközelebb teremthetnél némileg... kellemesebb körülményeket - vonom meg ártatlanul a vállam, körbepillantva a lakásban. - Tudod, alkohol helyett illatozhatnál a kölnitől, lehetne rajtad tiszta ruha...
Olyan lassan futtatom végig a tekintetem Jay-en, mintha azt fontolgatnám, kell-e rá egyáltalán ruha. Legjobb barátság ide vagy oda, lehetséges, hogy feladnám a kapcsolatunkat és sikítva menekülnék Brooklynból, ha legközelebb egy szál nyakkendőben nyitna ajtót.
Fene a vizuális típusokba!
- Lennél olyan kedves és hívnál nekem egy taxit? Nem igazodom ki a városban.
Csak most tudatosult bennem, hogy taxi nélkül jóval nehezebben és lassabban keverednék haza, amit nem engedhetek meg magamnak. Mielőbb tudatnom kell Jay szüleivel, mire jutottam, arról nem beszélve, hogy a szabadságom sem húzódhat el túl sokáig. Jó lenne már újra ismerős arcok közt lenni; olyanok között, akiktől pontosan tudom, mit várhatok, és akik javarészt túl fiatalok ahhoz, hogy modernebb tanárnőkről ábrándozzanak.
Végezetül még feltettem azt a kérdést, ami jelenleg engem is foglalkoztatott:
- Mit mondjak a szüleidnek, Jay?
Nem mintha arra számítottam volna, hogy Jay hirtelen visszavedlik gyerekkori önmagává és előad valami komoly, szívhez szóló monológot, felnőtt érettsége bizonyítványául. Egyszerűen csak őszintén nem tudtam, a találkozásunkból mennyi részletet kéne továbbítanom a szülők felé - a kurvás tanárnő rész sztornózva -, és arra gondoltam, Jay, akár a régi, akár a mostani, talán hozzá tud tenni valami építő jellegű gondolatot.
- Oh! - kiáltottam fel hirtelen, felegyenesedve a szekrényről, amin eddig üldögéltem. - Hogy én mekkora...! Majdnem elfelejtettem.
Egy holdkóros megszállottságával kezdtem el túrni a táskámat, a retikülömet, majd a lehető legóvatosabban kiemeltem egy tenyérnyi, fekete-fehér fényképet a tárcámból. Direkt erre az alkalomra készítettem be a holmijaim közé, és bár örültem, hogy a megfelelő embernek adhatom, attól még nehezemre esett megválnom tőle. Nosztalgikus mosollyal megcirógattam a képet, majd Jay-hez lépve átnyújtottam neki.
- Ezt neked hoztam. Talán elsőre hiszel nekem, ha ezt adom oda... Nézd el nekem, nem vagyok valami jó elvesztett barátok felkutatásában.
A fénykép kettőnket ábrázolt és az első iskolai napján készült. Rettenetesen gyűlölte a helyzetet, hogy mennie kell, egyedül kell mennie, a szülők bőgnek a meghatottságtól és még velem is fotózkodnia kell. Én meg úgy álltam mellette, mint aki rettenetesen gyűlöli, hogy olyan mellett kell állnia, aki ennyire gyűlöli az egészet. Szóval, igazán bájos kép a maga módján.
- Akad még bőven ehhez hasonló képem, és mielőtt még kifejeznéd a csalódottságodat, nem, nincs olyan frissebb képem, amin degradáló testhelyzetben bemutatom a fehérnemű kollekciómat, habár kétségkívül hízelgő, hogy a "hű!" külsőm ennyire motiváló hatással van rád. - tettem még hozzá rövidke kommentáromat, mert volt egy olyan érzésem, hogy a fényképet látva a jelenlegi Jay fejében valami hasonló fordulhatott meg. Készen állok a kellemes meglepetésekre, de egy belső kis hang mégiscsak azt súgta, a jelenlegi Jay-t sajnos igenis sikerült jól kiismernem.

Aurora& Jay

Olyan igazi "Hű... hogy ez mennyire nem érdekel" képet vágok, amikor a tudományos tényekkel kezd el traktálni. Hát, de most komolyan hol izgat az engem, hogy mikortól vannak egy gyereknek emlékei? Nekem későbbről vannak, de nem izgat, hogy ez miért van így. Ahhoz túl sok minden történt velem a későbbiekben, hogy ezzel foglalkozzam. Amúgy is aki árva úgy van vele, hogy a szülei bizonyára tojtak a fejére, akkor meg mi a fenének agyaljon azon, hogy jajj hát vajon milyen emberek lehettek? Mégis úgy fest, hogy nem fogom tudni sem kitenni a szűrét, sem valami kellemesebb ágyban végezhető tevékenységre rávenni, ami garantáltan elűzné a fejfájásomat, szóval úgy fest kénytelen leszek legalább minimálisan engedni a kis tudálékos vörösnek. Amennyire vonzó a külseje, annyira taszító ez az okoskodó, anyáskodó jellem, nem vagyok oda az ilyesmiért, nem tehetek róla.
- Szóval ez a cél, hogy jót tegyél az állítólagos szüleimmel, akik úgy imádtak, de nem találtak meg, te viszont igen? Csak vajon miért épp most? Eddig se rejtőzködtem. - azért erre tényleg kíváncsi vagyok, mielőtt még megpattanna itt nekem, mert nagyon úgy fest, hogy lassan távozni akar, hogy én meg rendezzem a gondolataimat. Sose voltam jóban a gondolataimmal, nem is igen szoktam velük foglalkozni, hiszen az esetek nagy részében elég kuszák tudnak lenni. De nincs mit tenni, úgy fest, hogy kénytelen leszek ez egyszer törődni velük, különben esze ágában sincsen békén hagyni.
- Hm... hát jó, az tény, hogy te érdekelsz, mert a külsőd... hű! Csak ez a tanárnénis stílus... bár vannak helyzetek, amikor bírom az ilyesmit, bár akkor már inkább a nővérke, vagy a bejárónő... persze kurvás verzió. Oké a kurvás tanárnéni is bejön... - lassacskán kezd visszatérni az, aki valójában vagyok évek óta. Sikerült ugyan hatnia rám, kibillenteni kicsit, hogy tényleg elgondolkozzam a dolgon, de ha már eleve ő dobja fel nekem a magas labdát, nem csoda, hogy végül csak reagálok rá. Igazából, ha feldobna egy szemüveget, meg persze ledobná a ruháit, esetleg felkapna valami nagyon rövid szoknyácskát, egy rendesen kivágott blúzt, harisnyakötővel... azanyja! Na akkor aztán tényleg huzamosabb ideig is oda tudnék figyelni rá.
- Az tuti biztos. - kissé sikerült elkalandozni ugyan, de újra visszatérek a jelenbe és mázlija, hogy tényleg gyors, mert így sikerül csak azt a két puszit eszközölnie és persze a gyors ölelést. Sajnálatos módon mivel ülök még arra sincs lehetőségem, hogy egy kicsit megpaskoljam a hátsóját, főleg mert tényleg elég hirtelen ér a mozdulat, amivel nehéz lett volna előre számolni. Arra viszont van lehetőségem és valahogy akartlanul is megteszem, hogy beleszagolok a hajba. Aztán végül csak akkor állok fel... úgy értve a székről, amikor úgy fest tényleg távozni készül. Vagyok olyan jó fej, hogy felveszem a cetlijét és a zsebembe süllyesztem, hogy ne kallódjon el ott az asztalon.
- Szóval... ezt vegyem fenyegetésnek? És, ha hívlak a következő alkalommal felveszel valami szexibb göncöt? - egy kis ösztönzés, csak hogy tisztában legyen vele, hogy mivel lehet rám hatni, mert lehet, csak nem feltétlenül a komoly tényekkel, meg a logikával. Az ilyesmi jóval távolabb áll tőlem, még józan állapotomban is, ezzel kénytelen lesz lassacskán számolni.

♫ Night of the hunter ♫ • Aktuális viselet • ©

Jay & Rory

- A gyerekeknek körülbelül 3 éves koruktól kezdve vannak emlékeik. Egyes tanulmányok viszont kimutatták, hogy a legkorábbi emlékeink akár 9 hónapos korunkból is eredhetnek - előbújt belőlem egy pillanatra a doktornéni, de igyekeztem jó mélyre visszaszorítani. Senki sem szereti az okoskodást, azt pedig nem szívesen árultam volna el Jay-nek, mivel foglalkozom. Volt egy buta megérzésem azzal kapcsolatban, hogy félreértené a szándékaimat és még kevésbé hinne nekem, ha megtudná, az a munkám, hogy mások fejében matassak. Pedig életbevágóan fontos volt, hogy higgyen nekem.
- Tényleg - felelem magabiztos bólintással, ujjaimat szorosabbra fonva a bögre körül. A levegőt is óvatosan szívtam csak be, mintha olyan törékeny lenne a pillanat, hogy egyetlen nagyobb sóhajjal elriaszthatnám. Jay mintha kételkedne, mintha kezdené beadni a derekát; halvány reménysugár villant fel, szóval mindent meg kellett tennem, hogy életben tartsam.
Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor végre beszélni kezd. Bár adhatott volna számomra kedvezőbb választ is, azt be kell látnom, hogy az érvelése helyes. Végre valahára elhagyta a száját olyasmi is, amiben van némi ráció.
- Igazad van, ha a feltételezésem helyes is, nem kérhetem tőled, hogy hagyd itt a mostani életedet a régi kedvéért, amire még csak nem is emlékszel. Én csak annyit szeretnék, hogy amennyiben igazam van, engedd feltárnom az okokat! El sem tudod képzelni, milyen hosszú ideig kerestük a választ arra, mi történhetett veled. Ha nem akarsz visszatérni a szüleidhez, megértem, de megérdemlik, hogy válaszokat kapjanak és hogy húsz év után végre megbékéljenek. Egy életre leköteleznél, Jay, ha ennyit meg tudnál tenni a kedvemért!
A szüleinek talán ennyi valóban elég volna, saját magammal azonban még nem számoltam el. Ha Jay szülei még reménykednek is abban, hogy visszakaphatják a fiukat, már az a tudat is elég lenne a megnyugtatásukhoz, hogy Jay él és jól van. De én? Én egyáltalán nem éreztem úgy, hogy a válaszok kielégíthetnék Jay hiányát. Vissza akartam kapni a múltat azáltal, hogy kiveszem a részem a jelenből; nem óhajtottam visszatérni a munkámhoz és az életemhez csak azért, mert a férfi él és jól van. Vissza akartam őt kapni, és tudtam, hogy ezt még titokban kell tartanom előtte.
- Nem állítom, hogy te magad tisztában vagy a válaszokkal - kezdtem bele pusztán elővigyázatosságból, mert úgy láttam, Jay nagyon is szeret kötekedni. - De abban bízom, téged is érdekelnek annyira, hogy segíts. Esetleg én érdekellek annyira, hogy segíts - tettem még hozzá egy fokkal halkabban, aztán lesütött szemmel elmormoltam magamban pár rövid szitokszót a vakmerőségem miatt. Nyilván minden vágya segíteni egy nőnek, aki betört az otthonába és a múltról papol. Húsz év várakozás után igazán kibírhatnék még néhány napot a személyes megjegyzéseimmel! Hova ez a sietség?
Felkeltem az asztaltól és az előszobában hagyott táskámhoz lépkedtem. Előkerestem a tárcámból egy névjegykártyát, azt a fajtát, amit a teljesen átlagos embereknek szoktam osztogatni és csak a legszükségesebb információk szerepelnek rajta, mint név és elérhetőség. Az ujjaim közt forgatva tértem vissza Jay-hez, és elé csúsztattam az asztalon a kártyát.
- Lefogadom, most bőven van mit megemésztened, szóval nem siettetném a dolgot. Beszélgessünk egyszer, amikor nem gyötör a másnaposság. - lehajoltam hozzá, készen rá, hogy újból megbotránkoztassam. Természetesen ez nem szerepelt a céljaim közt, amikor nyomtam két gyors puszit az arcára, aztán szeretetteljesen átöleltem, ha hagyta. Épp olyan fürgén készültem kiviharzani az életéből, amilyen fürgén berobbantam. Túlcsorduló anyai ösztöneimen túl nem pusztán a szeretethiányom vezérelt; a gyomromban bizsergő receptorokat ingereltem, mutáns képességem pedig szárnyalt. Biztató érzések kavarogtak bennem a jövőt illetően, de mindegy, mennyit legyeskedtem Jay körül, a múltjával kapcsolatban semmi többet nem sikerült megtudnom.
Talán majd idővel, ha jobban a bizalmába fogad. Ha.
- Ha nem hívsz, jövőhéten megint felkereslek, rendben?
Nem mintha bármit is változtathatott volna azzal, ha nincs rendben. Azért jobbnak láttam tisztázni, csak hogy érezze, nem szokásom feladni, és ha nem nyit ajtót önként az életébe, hát az ablakon át jövök.

Tárgy: Re: Jay otthona, Brooklyn, NY Szer. 31 Aug. - 21:42

Aurora& Jay

Nehéz eset a nő, még mosolyt se könnyű csalni az arcára, de legalább zavarba egészen ügyesen hozom, habár mintha igyekezne ezt is lepergetni magáról. Hát tényleg nagyon nehéz eset, de nem vagyok az a típus, aki könnyen feladja, már csak azért sem, mert akkor kénytelen lennék kitessékelni a lakásomból, viszont mivel eléggé dögös vörös, ezért ezt egyelőre még nem tenném meg... maximum ha már nem nagyon viselem, amit művel.
- Úgy érted más... irányból? - újra csak elvigyorodom, de attól tartok rá ez sem lesz hatással. Jesszus... nem véletlenül nem kezdek soha sem komoly nőkkel, mert iszonyatosan megnehezítik az ember életét. Nem igazán lehet hatni rájuk, elérni náluk bármiféle változást, túlságosan intellektuálisak. Ő is bizonyára valami okoska ügyvéd, vagy orvos, vagy hasonló, nem csoda, hogy nagyon nehezen érek el nála bármit is. A kérdései hatására azért mégis csak megdermedek egy pillanatra. Tényleg komolyan gondolja ezt az egészet és nem fog leszállni rólam, amíg nem válaszolok, de ez akkor is nevetséges. Én nem valami elveszett kölyök vagyok, akinek átlagos kertvárosi szülei vannak kutyával, meg persze... kerttel. Az nevetséges lenne.
- Az ember eleve nem sok mindenre emlékszik gyerekkorából, főleg ha az viszonylag régen volt... - jó, talán most először kicsit mintha sikerülne elbizonytalanítania, legalábbis a hangomon egyértelműen ez hallatszik. Mintha elgondolkodnék azokon, amiket mondott, csak hát persze az első reakció még sem lehet az, hogy na igen igaza van, halvány gőzöm sincs a gyerekkoromról és hogy mik történtek velem akkoriban, vagy ki voltam. Valahogy megtanultam ezt félretenni és nem foglalkozni vele, mert hát tényleg nem emlékezhet az ember mindenre a múltjából.
- Te tényleg azt hiszed, hogy engem keresel... - leteszem most már a bögrémet, hátra dőlök a széken és karba fonom magam előtt a két karomat. Az az igazság, hogy nem jó az, ha én túlságosan komoly vagyok, az emberek általában jobban értékelik, ha elhumorizálom a dolgokat és nem kell engem komolyan venniük, mint ha igen. Ez utóbbi fájdalmas szokott lenni. - Jól van. - sóhajtok végül egyet és talán most először komolyabban mérem őt végig. - Nem tudom hová jártam iskolába, nem emlékszem a gyerekkoromra és soha sem érdekelt, hogy ez miért van. Ha esetleg az is vagyok, akit keresel, bár erre kis esélyt látok, akkor se találtál meg... Már nem vagyok az, hogy passzolnék én valami kertvárosi idillbe? - még csak cinizmus sincs a hangomban, teljesen komolyan beszélek most először. De most tényleg, ha ne adj isten igaza is lenne és engem keres, akkor most elvisz majd az állítólagos szüleimhez? Ők biztosan azt akarnák, hogy legyen egy fiuk, aki egy egész cseppet gyökeresen megváltozott. Kétlem, hogy ilyennek ismertek, ahogyan ő is azt mondta külsőleg hasonlítok arra a fiúra, belsőre nem hiszem, szóval... mi értelme egyáltalán ennek az egésznek?

♫ Night of the hunter ♫ • Aktuális viselet • ©

Jay & Rory

Az emberek azt hinnék, nagy erőfeszítésembe kerül közömbös arcot vágni, pedig igazából a rutin teszi. Eleinte nehéz volt lepleznem a haragot vagy a méltatlankodást, de ha sokáig gyakorolja az ember, idővel megtanulja kontrollálni az arcvonásait. Így aztán mondhatott Jay bármilyen baromságot, ugyanolyan közömbös, kissé talán érdeklődő, elemző arccal bámultam rá, mint eddig. Ezúttal még azt az örömöt sem adtam meg neki, hogy elpiruljak; habár ezt azért sokkal nehezebb volt irányítani, mivel a birtokon nem sokan tiszteltek meg azzal, hogy percről percre zavarba akartak hozni. Jay viszont már-már sportot űzött a kéretlen és kínos megjegyzéseiből, amiket igen nehezemre esett pókerarccal végighallgatnom.
- Rendben, Jay - feleltem nyugodt hangon, remélvén, ezzel sikerül egy kicsit lehűtenem a becézgető kedvét. A további zagyvaságaira nem reagáltam, nem csak azért, mert sértőnek találtam a kéjenc célozgatásait, hanem mert gondolkodóba is ejtett. Kizárt, hogy ez a férfi Jay legyen. Már-már sikerült meggyőznie arról, hogy felálljak és itt hagyjam, de nem azért vártam és keresgéltem annyit, hogy most egész egyszerűen megfutamodjak. Túl kényelmes lett volna ilyen könnyen meghátrálni. Biztosra kellett mennem; akár abban, hogy ő az, akár abban, hogy nem.
- Jól van, közelítsük meg máshogyan a dolgot - hátradőltem a székemen és kortyoltam egyet a bögréből. Titkon azt reméltem, egy icipicit azért idegesíti Jay-t, hogy a flörtölése látszólag egyáltalán nincs rám hatással; persze ezt nem vallottam volna be sem magamnak, sem neki. - Van bármilyen emléked a gyerekkorodról? Hol születtél, hol jártál iskolába? Kik a szüleid? Ha meg tudod válaszolni ezeket a kérdéseket, békén hagylak.
A lélegzetemet is visszafojtottam egy rövid pillanatra, aztán igyekeztem magamra erőltetni egyfajta földre szállt nyugalmat, mint eddig is, mintha megint csak zagyvaságokról lenne szó, amik egyáltalán nem számítanak. Pedig ez most igenis számított, sokkal jobban, mint az elmúlt húsz évben bármi. Mert ha felelni tud a kérdésemre, ha vannak emlékei arról, hova járt oviba, kikkel vészelte át az első iskolai napokat, milyen büntetéseket kapott a szüleitől egy-egy csíny miatt, az azt jelenti, hogy tévedtem. Nem volt helyem a férfi múltjában, így nincs dolgom vele a jelenben sem. Az azt jelentené, hogy ugyanott vagyok, ahonnét elindultam; zsákutca, kezdhetem az egész keresést az elejéről. Szóval rengeteget jelentett a válasza, és úgy markoltam azt a bögrét, hogy attól féltem, ezt nem sikerült elég jól elrejtenem közömbös vonásaim mögött.
- Régóta keresek valakit, aki húsz éve már annak, hogy eltűnt, és úgy tűnik, minden szál hozzád vezetett. Külsőre hasonlítasz rá. - Nem szerettem volna megbántani az érzéseit, így a jellembéli különbözőségekre nem tértem ki. - De ha azt állítod, hogy nem történt semmi furcsaság a múltadban, teljesen rendben vannak az emlékeid és még így sincs róla fogalmad, ki vagyok, akkor valószínűleg tévedtem. Ez esetben megígérem, hogy megiszom a teát és elmegyek. Megtennéd a kedvemért, kérlek, hogy őszintén felelsz a kérdéseimre?
Méltányolnám, ha disznó megjegyzések nélkül tennéd, ezt azonban már csak gondolatban toldottam hozzá. Tekintetem Jay-re függesztettem, kitartóan, kíváncsian fürkészve, kissé talán esdeklőn. Finoman beharaptam és enyhén lebiggyesztettem az ajkam, ujjaimat összefontam a bögrén, az állam kissé leszegtem, hogy néhány vörös fürt alól pillanthassak fel rá. Eszem ágában sem állt flörtölni, csak abban bíztam, ha bedobok némi varázserőt, talán most az egyszer megembereli magát és komolyan válaszol.

Aurora& Jay

Furcsa egy nő, még úgy istenesen fel se lehet húzni, pedig a vöröskékről mindig azt mondják, hogy tüzesek és ezt bizonyítani is tudom, mert volt már dolgom igazi dögös vörös bigékkel, még ha nem is annyiszor, mint ahányszor szerettem volna. Viszont most itt van egy újabba a lakásomban, aki olyan újsággal az arcán aludt el, amit ha jobban megnéztem volna akkor nem is biztos, hogy úgy ébresztem, hogy zajt csapok, hanem valami olyasmivel amitől újfent olyan kellemesen vörösre vált az arca, mint amikor "véletlenül" hozzáértem a hátsójához. Őszintén szólva egészen tetszetős volt a tapintása, érdekes lenne kipróbálni a fránya ruhák nélkül is. Ki tudja, talán e miatt maradt itt. Emlékszem rá, hogy az alvásom előtt magyarázott valami múltbéli marhaságot és hogy ismer, de ez lehetett valami kamu duma is, csak mert nem tudott ellenállni a fene nagy sármomnak és mi lenne a legjobb reggeli ébresztő, ha nem egy kiadós hancúrozás? Attól még a fejfájásom is menten elmúlna.
- Rendben akkor legyen Rory... szivi, de az édesem is tetszik, vagy a cicám... neked nem? Nem szereted, ha becézgetnek? Vagy valami vadabb tüzel fel? Engem bárhogy hívhatsz. - sokat mondó mosolyra húzom a számat úgy két másodpercig, amíg bele nem hasít a fejfájás a halántékomra. Odakapom a kezemet és összeszorítva a szemeimet indulok el a konyha felé. Azt hiszem jó fog jönni az a tea, ha már elkészítette, bár valószínűleg bele kellene morzsolnom legalább két aszpirint is, az tenne a legjobbat. A teákat öntöm ki mégis csak elsőre és látom ám, hogy a csaj távolságot tart, nem jön túl közel, de aztán mégis csak ott van az a kis karsimítás. Játszik velem... mondjuk, hogy szeretem a játékot, amíg van türelmem hozzá. Felszisszenek újra, ez a mázlija, így nem teszek egyelőre semmi komolyabbat, csak a fiókba túrok, hogy előkerüljön az a bizonyos aszpirin. Úgy majd jobb lesz, sokkal jobb.
- Remekül! A fejem hasogat és olyan érzésem van, hogy a koponyám szét fog repedni, de túlélem, max. pár óra és elmúlik. - és persze kell valami kaja, na nem rendes kaja. Nálam a speckó ilyenkor a turmix, de azzal is várni kell egy keveset, amíg a gyomrom már nem háborog. Bár talán ezúttal helyettesíthetem. A turmix azért szokott jó lenni, mert gyorsan kész van. Teszek bele mindenféle érdekeset, gyümölcsöket főleg, meg tejet, afféle kiadós vitamin bomba.
- A kaja jöhet mondjuk fél óra múlva, addig meg... - a kihúzott székre pillantok és sóhajtok egyet. Na erre pont nincs szükségem, de ha ez kell neki felvezetésnek. - Szóval az előjáték még mindig a tegnapi... vagy ma reggeli? Szóval... ez az agymenésed, hogy ismersz. - látványosan sóhajtok egyet. Találkoztam már olyan nőkkel, akiknek kell valami kis plusz a szimpla lepedőakrobatikán kívül, de ez új. Nem tudom miért vette a fejébe, hogy ismer és hogy valami Collins vagyok, de ha ez kell. Mondtam én, hogy akárhogy szólíthat.
- Már mondtam, hogy nem, de ha azt mondom igen, akkor leszállsz rólam és csinálunk valami szórakoztatóbbat, ami garantáltan elmulasztja a fejfájásomat? - érdeklődve döntöm oldalra a fejemet miután úgy istenesen végigmustrálom legalábbis a felsőtestét, ami látszik így az asztal felett. Maximum megint jön az a zavart pír, de nekem nem gond, ha félénk szűzikét akar játszani, majd bánok vele úgy, bár lehet hogy ez is csak a színjáték része és azt szeretné, hogy csak azért is vadabban vegyem le a lábáról. Nekem az se gond, csak ne húzzuk túl sokáig, mert a végén még elkezdem unni a dolgot és inkább visszafekszem.

♫ Night of the hunter ♫ • Aktuális viselet • ©

Tárgy: Re: Jay otthona, Brooklyn, NY Kedd 5 Ápr. - 17:24

Jay & Rory

Valami bugyutát álmodom, a szülőházamnál kergetőzöm Jay-jel, de az egész olyan szürreális és mesterkélt. Hiába kapcsoltam ki az agyam, a tudatalattim folyamatosan kattog és összefüggéseket keres. Ez a srác nem lehet ugyanaz a kisfiú. Egyszerűen biológiai képtelenség, hogy a régi legjobb barátomból ilyen felnőtt váljon. Nem alszom jól, ami talán annak is köszönhető, hogy a szemfedőmnek választott újság nem éppen felel meg az ízlésemnek... De hát agglegény lakás, értem én.
Egyből lefordul az arcomról a magazin, ahogy a váratlan hangzavarra felriadok, összerándulok. Álmosan ülésbe tornázom magam, öt ujjal helyrefésülve kócos fürtjeimet, és erőtlen kísérletet teszek rá, hogy ellássak a konyháig, sikertelenül. Csak elmosódott pacákat látok, a szívem pedig még mindig kalapál a váratlan zaj miatt.
- Egy kicsit. Semmi gond - húzom megértő mosolyra a számat. Az embereknek általában ébredés után a legalacsonyabb az ingerküszöbük; én a ritka kivételt erősítettem, akik még álmosan, de frissen a lehető legtürelmesebbek, a nap végére pedig szép lassan elfogy a megértésük.
- Jól esne, köszönöm. Aurora - tettem hozzá, jelezve, hogy nem igazán preferálom a becenevet, amit nekem kreált. - De a Rory is megteszi.
Felkeltem a kanapéról és a férfihoz botorkáltam. Gondosan kimértem a távot, egy nagy lépésre álltam meg tőle, a pultnak döntve a csípőmet, és érdeklődő mosollyal, kíváncsian fürkésztem az arcát. Ha töltött nekem teát, halkan megköszöntem és átvettem a bögrét, barátian megérintve a felkarját. Amennyiben nem húzódott el, röviden megcirógattam.
- Hogy érzed magad?
Leginkább az érdekelt, hogy bírja a másnaposságot, van-e hányingere, fáj-e a feje, ilyesmi. Volt néhány ötletem, amivel enyhíthettem a rosszullétét attól függően, melyik panasz dominált nála. Ilyen volt például a leves is, amit következőleg ajánlottam neki.
- Birtokba vettem a konyhát és főztem egy kis levest, míg aludtál. Remélem, nem haragszol. Van sütemény is.
A kávét nem ajánlottam fel egyelőre, már így is egy túlbuzgó anyuka benyomását keltettem, aki mérföldeket tett meg csak azért, hogy körülrajongja az egyetlen kisfiát. Jelenleg mondjuk nem igazán érdekelt, Jay mit gondol rólam, az sokkal jobban foglalkoztatott, mi történt vele az elmúlt húsz évben.
A konyhaasztalhoz lépve kihúztam egy széket, állammal magam felé intve Jay-t. Hellyel kínáltam egy hosszú beszélgetéshez, és szerettem volna, ha elfogadja. Mindenesetre én a kihúzott székkel szemben foglaltam helyet.
- Jay Collins. San Diegoban születtél, de Los Angelesben nőttél fel három éves korodtól kezdve. A szüleiddel rengeteget költöztetek a munkájuk miatt, de úgy esett, hogy a mi szomszédságunkban terveztetek hosszabb időre letelepedni. Történhetett valami három éves korodban. Édesapád Robert, édesanyád Mary, teljesen átlagosak, de a világ legédesebb szülei. Együtt jártunk óvodába és iskolába is, míg...
Tartottam egy rövid szünetet, míg a bögrén melengettem az ujjaimat. Megfújtam a teát, majd kortyoltam belőle egy aprót, de szinte már teljesen kihűlt. Nem tudtam, miről meséljek neki, mi az, ami érdekelné. Szerettem volna vicces emlékeket feleleveníteni, amin elnevetgélhetünk, de féltem, hogy az előttem ülő Jay csak kigúnyolna. Pusztán tényekre kéne szorítkoznom? Az viszont nem ijesztő? Így hát némi töprengés után feltettem azt a nyilvánvaló kérdést, ami mégis a leginkább foglalkoztatott.
- Emlékszel rám?

Aurora& Jay

Kap azért még egy jelentőségteljes nézést, ami a cuccaimat illeti. Nem tűnik olyannak, aki csak úgy lenyúlná az ezüstöt - főleg, hogy nincs ezüstöm -, de azért jó, ha tisztában van vele, hogy nem komálom az ilyesmit. Szóval csak figyeljen oda, hogy ne legyen nekem hangos, mert lehet hogy máskor is kissé tud keresetlen lenni a stílusom, de egészen más, amikor szimplán csak viccelődöm és megint más, amikor szándékosan akarok valakinek keresztbe tenni, vagy kimondottan rosszat az illetőnek. Azt nem hiszem, hogy szeretné kipróbálni a kis vörös, bármennyire is bejön külsőre, amit még a hátsója letaperolásával is bizonyítok. Persze a vigyorom, ha ez még lehetséges, akkor még szélesebbre vált, amikor látom, hogy azért kellő zavart okoztam nála ezzel a mozdulattal. Végül is ez volt a cél. Ha jobb állapotban vagyok akkor az is lehet, hogy még rá is markoltam volna a hátsójára, de akkor lehetséges, hogy nem tolerálta volna ennyire a dolgot. Ennyit nem kockáztattam.
- Jó éjt szivi! - köszönök még el tőle már inkább csak halkan motyogva, miután eldőltem az ágyon. Kell egy kis pihenő, vagyis kell egy nagy pihenő, hiszen istenesen sikerült kiütnöm magamat. Innentől már tényleg K.O. Nem jut el hozzám az ég világon semmi sem abból, hogy mit csinál odakint. Ez a jó ebben az állapotban, olyan mélyen tudok aludni, hogy talán még szekrény nyikorgása se okozna gondot és nem ébrednék fel rá. A tea illata bár bekúszik a szobába, de kellemesen körbejár csak és nem jut el végül az orromig, vagy legalábbis a tudatom nem érzékeli egyáltalán. Persze kint az újságok között azért találhat bőven pár olyat, amitől minden bizonnyal zavarba jön, de mit is várhatunk egy egyedül élő pasastól, nem igaz?
Lassacskán viszont a valóság kezd bekúszni az elmémbe. Hunyorogva nyitogatom a szememet. Nincs erős fény a szobában, de mégis olyan, mintha tegnap fejbe vágtak volna egy baseball ütővel... vagy kettővel minimum. Halkan felnyögök, ahogyan megfordulok a hason kiterülés után. Rendesen sikerült elzsibbadni. Megropogtatom a nyakamat, miután rávettem magamat a felülésre. Kell vagy egy perc mire fel is állok és elindulok kifelé, ahol rendesen meglep a tény, hogy egy nő van a kanapén újsággal az arcán. Értetlenkedve vakarom meg a tarkómat. Lassan áll össze a kép, mégis először benézek a hálóba. Ha ott lett volna valami, akkor a csaj nem a kanapén feküdni és főleg nem ruhában. Halványan rémlik valami, hogy reggel találkoztam vele itt és valami képtelenséget magyarázott a családomról... vagy mi. Pár pillanatig szemlélgetem a dögös vöröst, aztán kiszúrom a teát, úgyhogy végül előkeresek egy bögrét és egy szép lendülettel vágom be a szekrényt, amire a nőci tuti, hogy felébred, esetleg még halálra is rémül, de az legalább vicces lesz.
- Oh elnézést, hangos volt? - széles vigyor, kezdek felébredni, pechére. - Jól aludtál szivi? Kérsz teát? - végül is ő készítette, de annyi azért beleférhet, hogy kitöltöm legalább neki. Végül is miért ne? Belefér ennyi előzékenység, főleg hogy rémlik,hogy segített bejutni és az is, hogy még be is takargatott, bár a takaróból nem sok maradt rajtam mire felkeltem, viszont tuti, hogy nem én húztam magamra.

♫ Night of the hunter ♫ • Aktuális viselet • ©

Jay & Rory

- Hogyne, "vágom" - igyekeztem megőrizni a barátságos mosolyt az arcomon, miközben mindenre serényen helyeseltem, amit Jay mondott. - Persze, nagyon halk leszek, megígérem. Nem keltelek fel.
Valójában nem nagyon figyeltem rá, lekötött a lakás elemezgetése és az, hogy megtaláljam és épségben eltámogassam a hálószobába a férfit. Nem bizonyult könnyű feladatnak úgy, hogy a bőröndömmel is egyensúlyoztam közben, meg hát a cipőt is levettem, hogy ne csapjon nagy zajt a magassarkú kopogása a padlón, és még arra is volt figyelmem, hogy az útban lévő bútorokat, berendezési tárgyakat odébb toljam, vagy épp Jay-t húzzam félre, mielőtt átesik rajtuk.
Nem feleltem a kérdésére, csak szerényen mosolyogva álldogáltam a küszöbén. Biztos voltam benne, hogy innentől segítség nélkül is megoldja, míg elalszik, szóval nem szándékoztam beljebb menni. Lefagyott az arcomról a mosoly és halk nyikkanással ugrottam egyet, ahogy váratlanul megéreztem a kezét a fenekemen. Abszolút nem számítottam ilyen galádságra, de amint felocsúdtam a sokkból és a zavaromból, visszaerőltettem a nyugalmat az arcomra.
- Semmi baj! Jó éjszakát! - toldottam meg egy kedves mosollyal, de az arcom még kicsit vörös volt. Szerencsére nem kellett sokat nógatni, mert egyből elaludt. Hallgattam a hortyogását egy darabig, aztán mély levegőt véve átléptem a küszöbön és odaosontam mellé. Leügyeskedtem a lábáról a cipőt, aztán óvatosan kiharcoltam alóla a takarót és a derekára terítettem. Lábujjhegyen settenkedtem ki a szobából, halkan becsukva magam után az ajtót. Nagy sóhajjal konstatáltam, hogy végre alszik, és legalább két percig álltam az ajtó előtt némán, a kilincsbe kapaszkodva, próbálván feldolgozni a helyzetet. Nem ment könnyen.
Mivel rengeteg időm volt, felfedezőútra indultam a lakásában. Ha esetleg volt szétszórva ez-az a földön, azt gondosan összeszedegettem, rendet raktam, amennyire illendőnek éreztem, de különösebben nem nyúltam bele a háztartásba, inkább csak nézelődtem; leszámítva a konyhát, ahol a következő pár órát töltöttem végül. Összeszedtem mindent, amit a hűtőben találtam és összeütöttem belőlük egy könnyed, kisebb fazék forró zöldséglevest és egy tepsi lágy tésztájú, puha, kakaós piskótát. Előkerestem a kávéhoz is az alapanyagokat, de azt majd akkor szerettem volna lefőzni, ha Jay felébred. Frissen jobban üt. Teát viszont főztem egy litert, talán enyhíti majd a gyomra háborgását. Bár azt kérte, hagyjam aludni és ne keltsem fel, az ebéd elkészültével elindultam a szobája felé, aztán félúton mégis meggondoltam magam. Mégis csak jobb lesz hagyni, hogy kipihenje magát, hiszen az azt követő beszélgetésünk valószínűleg épp elég sokkoló lesz mindkettőnk számára. Jay-nek éppúgy szüksége lesz minden lelki erejére, mint nekem, habár nem voltam benne biztos az eddigiek alapján, hogy tényleg tudni akarom-e a választ. Mintha abban bíztam volna, hogy kiderül, ez a Jay tényleg nem az a Jay, és mindketten nevetünk egy nagyot; sokkal rosszabb volt szembe nézni azzal, hogy ez a fickó egyáltalán nem emlékszik rám.
Végül ledőltem a kanapéra és megpróbáltam lekötni magam különböző újságokkal, könyvekkel, napilapokkal, bármivel, amit a kezem ügyében és a kanapé környékén találtam. Ennek az lett a vége, hogy én is elbóbiskoltam picit, arcomon a széthajtott olvasmánnyal, mely alól csak vörös hajam látszott ki, dús hullámokban szétterült a kanapén.

Aurora& Jay

Talán megtehetném, hogy ráijesztek, hogy elérem, hogy magától menjen el innen, de ahhoz túlságosan másnapos vagyok, hogy a képességemet rendes kontrollal tudjam használni, meg aztán kószálnak mások is itt, a végén még meglátnák, akkor meg még bajba is kerülnék, ha kiderülne. Nem azt mondom, hogy nagyon aggódom azért, hogy mikor mi derül ki, de azért valamelyest vissza kell fognom magamat, mert a végén még fejmosást kapok, arra pedig jelenleg nincs szükségem.
- Remek, de fel ne ébressz, amíg nem magamtól kelek fel! - ha már nincs választásom, mint hogy velem jön és a nyakamon ragadt, akkor úgy fest ez van. Kénytelen leszek elviselni a tényt, hogy elkísér haza, legalább végül is segít a kulccsal, mert azzal meggyűlik a bajom. A nagy vidámságot nem igen értem, de megpróbálok nem különösebben foglalkozni vele. Mintha most nyerte volna meg a főnyereményt, vagy mi. - Ha kirabolsz, amíg felébredek kínok között fogsz elveszni vágod? - csak a miheztartás végett azért kell egy cseppnyi fenyegetés, hogy tisztában legyen vele, hogy nem bírom a tolvajokat. Mármint akkor, ha tőlem lopnak, mert ha velem, akkor azért nem veszem annyira a lelkemre a dolgot, főleg ha én is szakítok a szajréból. Nem mondom, hogy a lakásom valami grófi lak, de azért nem vagyok csóró, ez abból is látszik, hogy milyen a környék és nem igen értékelném, ha reggelre lába kelne a drága mikrómnak, vagy lenyúlná a színes tévét, ami azért elég nagy kincs, még ha nem is nézem valami gyakran.
- De erős legyen és ne csapkodd hangosan a szekrényeket. A bal oldali nyikorog. - cseppnyi magyarázat, az irányt pedig csak intem, hogy merre kell menni, hogy megtaláljuk az ágyamat, amire már annyira vágyom, hogy elég rám nézni és egyből egyértelművé válik, hogy milyen szinten vagyok már álmos. Az azért mintha kissé meglepne, hogy miért áll meg a küszöbnél, de aztán azonnal széles vigyor jelenik meg az arcomon. - Az ágyig már nem is mersz elkísérni? - még majdnem nevetés is követi azt a széles vigyort, de helyette csak, ha már ilyen közel van, és amúgy is belém karolt, akkor szépen feljebb csúsztatom az egyik kezemet, mielőbb még elengedne, hogy épp csak egy villanásnyi időre a hátsójára simuljon a tenyerem. - Oh bocsánat! - ha ez még lehetséges, akkor csak még inkább szélesedik a vigyor az arcomon, de a nélkül is egyértelmű, hogy a dolog teljességgel szándékos volt. Csak fél pillanat múlva tör ki belőlem a hangos röhögés, hogy végül betántorogjak a szobámba és eldőljek az ágyon. A hang hamar elhal, se perc alatt békés hortyogásnak adva át a helyét.

♫ Night of the hunter ♫ • Aktuális viselet • ©

Jay & Rory

Legalább olyan elképedve pislogok Jay-re, mint amilyen értetlenséggel ő néz rám. Árvaházban? Miért adták árvaházba azok után, hogy elrabolták? És miért nem kereste a családját, miért nem mesélt a rendőröknek arról, hogy van otthona, csak elrabolták? Egyre inkább biztosabb voltam a válaszban: poszttraumatikus stressz által kiváltott emlékezetkiesés. Ilyen nem csak a filmekben van?
- Nem, köszönöm...
Képtelen vagyok leplezni a fintoromat az ajánlatára. Az a fiú, akinek az első arcra puszimat adtam oda, biztosan nem mondott volna ilyesmit. Ennek ellenére nem hagytam magam elbizonytalanítani, még ha nem is illett a fejemben élő képhez, attól még pontosan tudtam, hogy Jay áll előttem. A gesztusai, mimikái elárulták, még ha most idegennek is hatottak számomra, akár az egész lénye. Spencer? Miért? Mikor? Hogyan? Szegény Collins néni, megszakadna a szíve, ha így látná a fiát!
- Pontosan - felelem magabiztos, mégis szelíd mosollyal, amikor arról érdeklődik, békén szándékozom-e hagyni. Ha már idáig eljöttem, válaszok nélkül biztosan nem megyek el - egy józan Jay válaszai nélkül, aki talán valami kedvesebbel is szolgálhat a keringőre hívásnál.
- Akkor ezt meg is beszéltük!
A kelleténél talán vidámabban karoltam bele a férfiba, türelmesen, anyáskodva felsegítettem a lépcsőn. Még a kulccsal is segítettem neki, és mintha egy gyerekhez beszélnék, megérdeklődtem, biztosan jó helyen jár-e, ellenőriztem a számokat, eltereltem a lakásához. Ha bejutottunk végre, segítettem bezárni az ajtót, miután a bőröndömet is beharcoltam odakintről. Fél szemmel kíváncsian felmértem a lakását, a másik szemem azonban végig Jay-en tartottam. Nem voltam benne biztos, hogy megállna a segítségem nélkül, ezért igyekeztem szorosan tartani a karját meg őt.
- Merre van a hálószoba? Aludj egyet, addig én főzök egy kávét, aztán ha jobban vagy, beszélgetünk kicsit.
Hát, ez elég hivatalosra sikeredett, de nem tudtam nem úgy kezelni Jay-t, mint egy segítségre szoruló gyereket. Ha engedte, egészen a hálószobája ajtajáig eltámogattam, a küszöbön azonban elengedtem. Volt egy határ, amit az én prűd lelkem képtelen volt átlépni, és egy gyerekkori barát szobájának félfája pont ilyen volt. Újra kislányként éreztem magam.
Meg szerettem volna kérdezni, éhes-e és mit enne, miután felébredt, aztán eszembe jutott, hogy inkább kisajátítom a konyháját és meglepem valamivel, amiről biztosan tudom, hogy gyerekkorában imádta. Valami egyszerűt és könnyűt kéne készítenem, amihez van itthon minden alapanyaga, és amit be tud fogadni borzasztóan másnapos gyomra. A bennem lappangó háziasszony munkára éhesen tört fel belőlem, ahogy a konyhába indultam.

Aurora& Jay

Igazság szerint sokak szerint vagyok seggfej, sőt ha iszom akkor ez csak még erőteljesebben kijön rajtam. Ebben van valami... mármint a másik szemszögéből, mert én természetesen épp eléggé tökéletesnek gondolom magamat, nem lennék rossz véleménnyel önmagamról, hiszen baromira jó vagyok úgy, ahogyan vagyok nem igaz? Azt nem is igen értem, amit az orra alatt mormog igazság szerint, ezért nem is figyelek oda rá. Egyébként is egy célom van nagyjából, hogy eljussak szépen az ágyaim és ledőljek végre kényelmesen. Tényleg nem akarok semmi mást, a nő pedig bármennyire is dögös ebben most nagy erőkkel akadályoz. A fájós fejemre pedig még magyarázni is elkezd nekem még hozzá eléggé hosszan, amit végképp nem tudok hogyan kezelni. Elkerekedik a szemem, elképedve pislogok rá párat aztán mérgesen felhorkantok.
- Na jól van, álljunk csak meg végre... Marhára nem ismerlek vili? A nevedet sem és... Los Angeles? Árva vagyok, árvaházban nőttem fel. Összekeversz valakivel és... álmos vagyok! - a végére már a morgás helyett kissé nyafogóssá válik a hangom. A fenébe is tényleg aludni szeretnék és a kis vörös feltart és egy idő után a dögössége se menti el attól, hogy ne küldjem el melegebb éghajlatra, ha még mindenféle sületlenségekkel is traktál engem. Vili, hogy valakiért marhára oda lehet a múltjából, de őszintén szólva nem igazán érdekel, hogy ki az, én csak a saját kis ágyikómat akarom.
- Ha találgatni akarsz szivi akkor ezt buktad. Jay Spencer, szóval mehetek aludni? Vagy jössz velem? Nem ígérem, hogy tudok bármiféle teljesítményt is nyújtani, maximum ha felébredtem és bedobtam egy kiadós adag kávét. - oké annyi lélekjelenlétem még van, hogy villantok egy százkarátos vigyort. Egy béna százkarátos vigyort, mert nem mondanám, hogy tökéletesen sikerül. Látszik rajtam, hogy hulla vagyok na. Nem tehetek róla. Nem sokat aludtam, azt is az asztal alatt, azt hiszem érthető, hogy éppenséggel nem vagyok beszélgetős kedvemben.
- Ez komoly ugye? Szóval... nem hagysz békén, amíg nem hallgatlak meg. - elhúzom a számat, még sóhajtok is. Nincs erőm most ahhoz, hogy még ki is tegyem innen a szűrét és levakarhatatlannak tűnik. Annyira pedig nem vagyok beszámítható, hogy fel tudjam fogni, hogy mi a jó égről beszél és mi a nyavajatörés történik egyáltalán. Az életem gyerekkoráról nem sok fogalmam van ez tény, de akkor is... azért nem jöhet ide valaki és mondhatja azt, hogy ismeri a szüleimet és a múltamat, hogy azt csak úgy be is vegyem. - Jól van, aludni akarok és ha jól sejtem csak akkor tehetem, ha hagyod. - rántom meg végül a vállamat és ha már amúgy is segít, akkor irány felfelé a lépcsőn. A kulccsal persze rendesen megszenvedek, ha segíteni akar benne, hát tuti, hogy nem fogom különösebben akadályozni.

♫ Night of the hunter ♫ • Aktuális viselet • ©

Tárgy: Re: Jay otthona, Brooklyn, NY Kedd 8 Márc. - 17:22

Jay & Rory

Az első benyomásom Jayről nem túl fényes. Hiába próbálom finomítani, csak az jár a fejemben, hogy ez a fickó egy seggfej. Enyhítő körülmény lehetne, hogy részeg, de hogyan lehet részeg? Igaz, hogy kilenc évesen láttam utoljára, de az akkori Jayből kiindulva biztosra vettem, hogy sosem fog túl sok alkoholt inni, nőzni vagy bulizni. Aki előttem állt, a szavai és a viselkedése alapján mindhármat rendszeresen űzte, szóval nem tudtam tágítani a gondolattól, hogy egy seggfej. Semmiképpen sem Jay. Csak összekevertem valakivel, hadd nézzem meg jobban!
- Az ördögbe, ez tényleg ő... - motyogtam az orrom alatt. Az a tekintet, az orra íve, a kis gödröcske a szájánál nem hazudik. Mindenkinek lehet rossz napja, talán neki ez az a rossz nap, sőt, arról sem feledkezhetek meg, hogy csak úgy elrabolták otthonról. Ki tudja, mi mindenen ment keresztül, hisz olyan fiatal és sebezhető volt. Az, hogy megváltozott, teljesen érthető, és tisztában voltam vele, hogy nem szabad az első benyomás alapján ítéltem, mégsem tudtam leplezni a csalódottságomat. Tényleg könnyes összeborulást és happy endet vártam, így mikor arcon csap a valóság, az a pofon rendkívül kijózanító és tanító ugyan, de legalább ennyire fáj is.
- Valószínűleg nem emlékszel rám, kilenc éves voltál, amikor utoljára láttalak. Együtt nőttünk fel, a szomszédod voltam Los Angelesben. A nevem Aurora. Aurora Marshall. - mutatkoztam be, naivan a kezem nyújtva egy kézfogás reményében, de nem fűztem sok reményt ahhoz, hogy viszonozza a gesztust. Felvettem egy kis távolságot, ami annyiban mutatkozott meg, hogy egyrészt már nem ölelgettem a férfit, másrészt elkezdtem úgy beszélni hozzá, mintha egy gyerekhez szólnék: lassan, artikuláltan, tagoltan. Szerettem volna, ha minden egyes szavamat megérti; szerettem volna, ha a homlokára csap, hogy igen, már emlékszik, aztán a karjaiba vonva elnézést kér, amiért bunkó volt. Nem akartam azonban újabb pofont, így ezt a vágyamat jó mélyen eltemettem magamban.
- Jaynek hívnak, igaz? Jay Collins? - érdeklődtem türelmesen, készségesen félreállva az útjából. Úgy terveztem, hogy vele tartok a lakására, még ha nem is hív be. Amennyire kiütötte magát, valószínűleg úgyis elfelejti, mi történt vele, így aztán közös gyerekkorunk kapcsán jogot formáltam arra, hogy betörjek a házába és kifaggassam. Talán még meg is szállhatnék nála... Habár az alapján, ahogy velem beszélt, nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet.
- Kilenc éves voltál, amikor eltűntél otthonról - folytattam egy fokkal halkabban, egyelőre kerülvén a részleteket, mert fogalmam sem volt, hogyan reagál majd. - A szüleid borzasztóan aggódnak. - tettem még hozzá egy finom mosollyal, és bátorkodtam megérinteni a karját.
- Van egy szabad perced számomra? Nem bánom, ha előbb alszol egyet. Megvárlak.
Levakarhatatlan mosollyal az arcomon támogatom fel az első lépcsőfokra, ha elfogadja a segítségem. Húsz év várakozás után még nyolc óra már igazán semmiség.

Tárgy: Re: Jay otthona, Brooklyn, NY Szer. 24 Feb. - 20:59

Aurora& Jay

Éktelen hangzavar van, mintha most dudálna az összes környékbeli kocsi, a kölykök folyamatosan visítanak és a madarak... öcsém azok a tetves madarak igazán kihalhatnának legalább pár órára, mert tuti, hogy szét fog robbanni a fejem, de nem, én nem vagyok olyan, aki ilyen esetekben megfogadja, hogy nem többet nem iszom, hogy ne legyek másnapos. Fel sem merül. Nekem oké ez így, csak túl kell élnem az utat, amíg eljutok a lakásomig, fel kell jutnom a lépcsőn, aztán bele kell találnom a kulccsal a zárba és végül bedőlni az ágyba. Ez csak négy lépés, nem tűnik olyan lehetetlennek. Komolyan arra is lemondok, hogy levegyem a cipőmet, az nem szükséges, majd ha felébredtem. Az viszont megnehezíti a feladatot, hogy valaki látványosan elállja az utamat és még téblábol is, mintha azt se nagyon tudná, hogy mit akar. Talán még motyog is magában, vagy csak odahallucinálom, hogy mozog a szája? Nem számít, komolyabban nem is nagyon izgat, de hogy nem én fogom kikerülni az hétszentség. Nekem most az a fontos, hogy egyenes vonalban minél kisebb távot kelljen megtennem, nem az, hogy még nekem kelljen valami ténfergő csajt kerülgetnem.
Képzeletben már látom, ahogyan végre félreáll bőröndöstül és mindenestül, de a dolog végül csak nem valósul meg. Felszökik a szemöldököm, ahogyan ő ledermed és úgy néz, mint ha minimum szellemet látna, vagy... az a barom Tony rajzolt valamit a képemre? Akaratlanul is megdörzsölöm a homlokomat. Volt már rá példa, hogy csúnyaságokkal pingált ki, ki tudja, hogy nem megint erről van-e szó. Még meg is nyálazom az ujjaimat és fokozom a dörzsölést, hogy aztán megnézve a kezemet lássam nincs rajta fekete tinta, de kék és piros sem, szóval vagy alkoholos és nem fogom tudni lemosni, vagy...
- Na jól van drágaság... ha netán valamikor volt egy közös esténk, amit baromira élveztünk mindketten, mert másképp nem lehetett... tuti nem akarok ismétlést, ha meg lett valami becsúszott kölyköd nem tőlem van, vagy ha mégis nem izgat. Elhúzol végre? - méregetem. Nem rémlik, cseppet sem ismerős, ő meg úgy néz rám, mint akinek van róla fogalma, hogy ki vagyok. Elég dögös, főleg ezzel a vörös lobonccal, de akkor is emlékeznék rá, ha találkoztam volna már vele nem? Jó persze nem minden dögös csajt jegyzek meg, de ha meg így van, akkor nem szoktak nekem ennyire örülni.
Amikor meg ezek után a nyakamba is veti magát kissé megingok, csoda, hogy sikerül megállni a lábamon, de hogy értetlenül szökik fel a szemöldököm annyi biztos. Ráncolom rendesen a homlokomat, ahogyan próbálom feldolgozni a kapott infokat, meg ezt a marha nagy lelkesedést, de nem áll össze a kép még most sem.
- Oké, a nevemet ezek szerint mindketten tudjuk, de... te ki a franc vagy? Mély nyomot hagyhattam benned... - méregetem, miután igyekszem lehámozni a nyakamból a kezeit. Nem vagyok oda az ilyen nagy drámai jelenetekért. Esetleg egy filmben, na de a nyílt utcán másnaposan, amikor minden hang zavar, ez meg itt visít nekem az elviselhetőnél legalább háromszor hangosabban... Na ne! A nevemet tudja, de ez még nem mentség a viselkedésére. Aludni akarok, nem neveket tippelgetni, mert hogy én nem tudom az övét az hót ziher.

Tárgy: Re: Jay otthona, Brooklyn, NY Vas. 21 Feb. - 16:45

Jay & Rory

Mindeddig meg sem fordult a fejemben, hogy ez talán egy rossz környék, vagy ne adj Isten veszélyes lenne egyedül kószálnom egy teljesen idegen városban, mivel amit eddig Brooklynból láttam, az lenyűgözött. Zsúfolt, zöld, és az a rengeteg templom! Mivel beijedtem attól, hogy én most itt ilyen sorsfordító találkozásokba kezdek, vagy mi, szívesen elrohantam volna inkább várost nézni. Már majdnem meggyőztem magam, hogy ugyan, körbejárni Brooklynt sokkal fontosabb, mint holmi gyerekkori emlékeket hajszolni, amikor megállt egy taxi a ház előtt. Az túlzás, hogy egy fiatalember szállt ki belőle, sőt, már azzal is szépítettem, hogy kiszállt. Kicsit úgy tűnt, a másnaposság hajtja előre, nem a saját lába. Annyira belefeledkeztem a bámulásába és abba, hogy magamban azt mormoljam, "kérlek, ne vegyél észre, kérlek, ne vegyél észre", hogy fel sem tűnt, hogy elállom az útját. Még akkor sem kaptam észbe, amikor megszólított, mert csak arra tudtam gondolni, "jaj ne, hát csak észrevett".
- Tessék? - csúszott ki a számon, ahogy szembefordultam vele. Egy fél fejjel legalább magasabb volt nálam, és az a szag, amit árasztott; ó, istenem...! Aztán ahogy dekódolom, hogy nem a pénzemet és nem is az ártatlanságomat követeli, hanem csak egy szabad utat a lépcsőhöz, sietve mozdulnék, hogy odébb rángassam a bőröndömet sűrű bocsánatkérések közepette. A gondolat azonban megakadt gondolati szinten, mielőtt még cselekvéssé válhatott volna, megragadta valami a figyelmem: a fickó arca. Egyrészt kedvem lett volna kioktatni, hogyan beszél egy nővel, de sokkal jobban lekötött az az ismerős érzés a gyomromban.
- Ez lehetetlen, ugye?- motyogtam félhangosan, hogy ne tudja eldönteni, hozzá beszélek-e vagy magamban dörmögök. - Mármint, az, hogy találkozni akarjak itt valakivel, aki aztán hirtelen megjelenik előttem, pedig annyit vacilláltam, menjek-e, ne menjek, erre kiszáll egy taxiból és elém áll... Ilyen csak a buta filmekben történik, ugye?
Folytattam a számára talán értelmetlennek tűnő fecsegést, míg azonban a beszélőkémet jártattam, újra és újra szemügyre vettem az arcát, a vonásait, a mimikáját. Teljesen más volt, mint amilyennek képzeltem, mégis pont olyan... Furcsa, igaz? De hát nem kellett nagyon elemezgetnem, a gyomromban szárnyat bontó pillangóktól pontosan tudtam, hogy ő az. Bocs, de a pillangóim sosem tévednek.
A szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam az örömtől és meghatottságtól óhatatlanul szemembe szökő könnyeket, meg ezzel egy kicsit tompítottam is azt a borzasztó bűzt, amit árasztott. Nem is tudtam, minek örüljek jobban: hogy megtaláltam, hogy végre újra látom, vagy hogy megmondhatom a szüleinek, életben van.
- Istenem! Jay! - választ nem várva borultam a nyakába, két karommal szorosan átölelve őt. - Tényleg te vagy az!

Aurora& Jay

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy túlságosan sok minden rémlik a tegnap estéből. Az biztos, hogy a bárban kezdtem, volt valami meló... de már nem emlékszem a részleteire, hogy mit is magyarázott Emma, aztán lementem inni... vagy már előtte is volt bennem valamennyi? A jó ég tudja! Annyi biztos, hogy tuti jól éreztem magamat, mert még most is zsibong... nem csak a fejem. Jó kis este lehetett, csak ha lenne róla egy fokkal több emlékem, akkor esetleg még a részleteknek most is tudnék örülni, de hát ez nincs. Volt szórakozás és pia dögivel. A biztonsági őr azt mondta, hogy elég sokáig maradtam, aztán két csajjal távoztam, de pontos részleteket ő se nagyon tud, de a kettő már alapból is jól hangzik!
Újra vigyorra húzódik, ahogyan igyekszem óvatosan kikászálódni a taxiból. Nem is emlékszem már, hogy ki pakolt be, azt hiszem már a bár előtt valaki, de... ködös az emlék, csak igazán pár perce kezdtem ébredezni, valószínűleg a címemet sem én mondtam be a sofőrnek és úgy fest a fizetést is intézte már helyettem előre valaki más. Nem tudom ki, szóval a nagy hálálkodás el fog maradni, na nem mintha amúgy az a típus lennék, aki imád másoknak köszönetet mondani.
Ahogy kiszállok a taxiból az élet fény azonnal homlokráncolásra késztet. Még a szememet is becsukom és kissé megtántorodva kapaszkodom bele a kocsiba.
- Azt a rohadt... - halk káromkodást mormogok el az orrom alatt, csak hogy ne legyen túlzottan erős a zaj, amit magamnak keltek. Na itt dudál be a képbe valami kocsi a távolban. Nincs közel, de mégis olyan erős a hangja, mintha baltával vágtak volna épp fejbe. Csak azért nem üvöltök, hogy kussoljon mindenki - igen még a tetves madarak is -, mert a saját hangerőm is most felettébb zavarna. Így hát marad az, hogy nagy levegőt veszek, intek a taxisnak, hogy most már megállok a saját lábamon is, nem kell maradnia mögöttem támasztéknak a kocsival, csak aztán igyekszem belőni nagyjából az egyenes irányt.
Felszisszenek, amikor a zsebembe sikerül kotorni a kulcsért. Valami kellemetlen mélységű és méretű seb van a kézfejemen. Gőzöm sincs, hogy honnan, de nem vérzik, csak félig át van kötözve, de már a kötés se nagyon tart rajta, azért nem volt egy élmény a zsebben kotorászás.
Nem igen figyelek most a lábam elé, alig veszem észre az utcán tébláboló nőt, csak az zavar meg, hogy ide-oda mászkál, topog, ami most az amúgy is nehéz tájékozódásomnak baromira betesz. Kissé megköszörülöm a torkomat, hogy észrevegyen, mivel nem igen szándékozom hangosan beszélni, és kétszer sem akarom elmondani, amit akarok, de pont útban van, az pedig, hogy kikerüljem... túl nagy kihívásnak tűnik most.
- Előre, vagy hátra, de... valamerre mozdulj már el szivi. - kissé morgós a hangom, rekedt is és majdhogy nem csak suttogok. Addig nem is igen moccanok meg, amíg nem áll félre végre az útból. Csak pár lépés és pár lépcső. Na ez utóbbi lesz a nagyobb kihívás, fel kell jutni, aztán bele is kell találni a kulcslyukba és mindeközben nem kéne elvágódnom, azt majd csak akkor, ha elértem az ágyamat.

Tárgy: Re: Jay otthona, Brooklyn, NY Kedd 16 Feb. - 13:26

Jay & Rory

Nem mertem kiszállni a taxiból. Egyrészt akkor azonnal válaszokat kapnék a hetek óta nyomasztó kérdéseimre, mint "mi lesz, ha nem ő az?", meg "mi lesz, ha meg sem ismer?", vagy "mi lesz, ha nem akar látni?", másrészt meg a sofőr azonnal szembesített volna vele, mennyibe is került ez a röpke new yorki kiruccanás. Tele voltam kétségekkel és félelmekkel, kedvem lett volna azonnal visszafordulni az állomásra, de a belső hangom, aminek eddigi életem során olyan sok mindent köszönhettem, azt suttogta, maradjak, ne fussak el. Még le sem pakoltam a hotelben, egyenesen a megadott címre jöttem. Újból átfutottam az ujjaim közt szorongatott cetlire firkantott adatokat, majd összevetettem a taxi ablakából az épület falán lévő számmal. Ez az, minden kétséget kizáróan ez az.
- Na jó... Szeretnél róla beszélni, Aurora? - próbáltam bevetni néhány pszichológiai trükköt. Halkan mormogtam az orrom alatt, míg a sofőr türelmetlen köhécseléssel tudtomra nem adta, hogy most már nagyon szívesen látna az autóján kívül. Kénytelen voltam hát rendezni a számlát és kiszállni. Magamhoz vettem a gurulós bőröndömet és a kis táskámat, s míg a taxi sietősen elhajtott mögöttem, tekintetem az épületre emeltem. Csinos kis környék, be kellett ismernem, de valahogy nem illett ahhoz a Jay-hez, aki a fejemben élt. Bíztam benne, hogy jól van, és abban is, hogy szabad, boldog életet él a családjával - másfelől rettegem a gondolattól, hogy feleslegesen kerestem meg, mert már semmi szüksége egy régi barátra. Amúgy is gyerekek voltunk, meg hát ha szüksége lett volna rám és lehetősége lett volna, már rég felkereshetett volna; ha engem nem is, legalább a szüleit. Az elmúlt pár évet azzal töltöttem, hogy sorra vettem, mi lehet vele. Az, hogy már nem él, meg sem fordult a fejemben, így a lehetséges magyarázatok közt szerepelt, hogy poszttraumatikus stressz szindrómában szenved - ha már ez a szakmám-, még mindig fogva tartják, vagy már megházasodott. Ha szabadna választanom, inkább a PTSD, az kezelhető.
- Találkozunk, könnyezve összeborulunk, végigbeszélgetjük az éjszakát, együtt töltjük a holnapot, este pedig visszarepülök.
Tudtam, hogy a pozitív gondolatoknak nagy erejük van, így folyamatosan mantráztam magamban a jobbnál jobb végkimeneteleket - mégsem mertem akár csak egyetlen lépést sem tenni a járda széléről. Csak bámultam az előttem magasodó épületre, egyik lábamról a másikra billenve, és makacsul szorongattam a bőröndöm fogantyúját. Összehúztam magamon combközépig érő szövetkabátomat és ujjaimmal kiigazgattam vörös tincseimet a kalapom alól. A következő negyed órában el-eljutottam a lépcső aljáig, de az első fokra már nem merészkedtem fel, újra és újra visszasiettem a biztos pontot jelentő járdaszegélyhez. Az utca teljesen kihalt volt, csak a cipőm sarkának kopogása törte meg a síri csendet. Nem csak magammal vívódtam, hanem a nyolcéves énemmel is.
- Amúgy is, mit mondanék neki? Majdnem húsz év eltelt... Ha a rendőrség nem találta meg, majd pont én fogom... - motyogtam az orrom alatt, aztán konokul megráztam a fejem. - Ha már ideig eljöttél, nem fordulhatsz vissza, te tyúk!
Olyan kellemesen elvitatkoztam magammal, hogy fel sem tűnt, lassan már egy órája szédelgek a háztömb előtt. Rettenetesen izgultam.

Tárgy: Jay otthona, Brooklyn, NY Hétf. 15 Feb. - 23:19

Tárgy: Re: Jay otthona, Brooklyn, NY

» Brooklyn
» Cocktail in Brooklyn
» Brooklyn Bridge Park
» NY, Brooklyn, Gold St - Apple Lara James' bérlakása