Charles Xavier szobája/irodája

First topic message reminder :

Ugyanolyan régiesen berendezett szoba, mint az összes többi. Csak annyiban más talán már a régi időkhöz képest, hogy azért Hank már jó néhány fejlesztést bevezetett. Van modernebbnek mondható tv, rádió, közvetlen adóvevő a lenti laborokkal teszem azt, bár ezeknek a nagy része nem látványos helyen. De ettől még van itt kényelmes kanapé és fotel az első iroda, nappali részben, ahonnan a háló és a saját fürdőszobarészleg nyílik. Minden meg van tehát, ami a kényelemhez kell és ami rusztikus, régies külsőt kölcsönöz a szobának, mint ahogyan az a kúria nagy részén így van.

Leleplezések ideje

Biztos vagyok benne, hogy nem lesz ez könnyű neki, hiszen sok az információ, amit majd hirtelen kell feldolgoznia. Bánom, hogy megtettem? Nem... talán valahol mélyen, de tudom, hogy jó döntést hoztam, mert ha velünk marad az bajba sodorja őt is és még rajta kívül rengeteg fiatalt, nem kockáztathattam meg, még ha én magam örültem is volna neki. Nem hiszem, hogy itt maradt volna helyben, bezárva emberként mutánsok között, veszélyes is lett volna rá nézve, nem nagyon volt hát választásom, mint azt tenni, amit tettem. Eric sem támogatta volna azt, hogy maradjon, és nem is hiszem, hogy örült volna a semmittevésnek. Moira igaz, hogy kedves és figyelmes nő, de nem az a tanár alkat, unatkozott volna, ha itt kell lennie, másképp viszont nem engedhettük volna, hogy egyedül kószáljon, védtelenül, ismerve az iskolát, az egészet, a titkokat, mert ki tudja, ha nem is szándékosan, de mit adott volna ki másoknak?
Figyelem, ahogyan Nathan áll mereven, ahhoz nem kell a fejébe látnom, hogy tudjam mennyire komoly és felelősségteljes, bajt nem csinál, amíg nincs arra szükség, távol is marad természetesen és nem moccan, amikor közelebb lépek. Ártani nem lenne értelme, és amúgy sem vagyok az a fajta, aki így oldja meg a problémákat. Egyelőre viszont a feladatom más, koncentrálni, felszabadítani az elzárt emlékeket, visszaadni azt, amit elvettem, mert nem volt más választásom, mert ezt kellett tennem, hogy mind biztonságban legyünk.
Gyorsan érkeznek az emlékek, én pedig hátra lépek, amikor már túl vagyunk rajta, megvárom, hogy összeszedje magát, hogy tudjon gondolkodni és jobban legyen. Azt hiszem így is időbe telik majd, hogy a gondolatai rendben legyenek és jó eséllyel nem most lesz majd az, amikor összeszedi magát, több idő kell majd hozzá.
- Igen, ez minden, bár van egy olyan sejtésem, hogy mire kiigazodik az összes emlék között az időbe telhet, mire minden teljesen felszabadul. - csendes hangon szólalok meg, miközben hátrébb lépdelek, de egyelőre nem ülök vissza a helyemre. - Nem kér egy pohár vizet kedves Moira? - az urat nem kérdezem meg, nem hiszem, hogy szüksége lenne rá, nem annak a fajtának tűnik, aki egy ilyen akció alkalmával túlságosan iszogatásra adná a fejét, alkohollal amúgy sem kínálnám, de talán még a vizet sem fogadná el, ki tudja!
- Alkalomadtán akár a főnökével is szívesen beszélnék, ha kiderül, hogy ki az, vagy legalább az üzenetemet átadhatná neki, hogy találkoznék vele. - fordulok most már Nathanhöz, amennyiben persze Moira kér vizet, akkor a bent lévő kancsóból töltök neki egy tiszta üvegpohárba és átnyújtom. A víz segít, legalábbis minden bizonnyal egy kicsit kevésbé lesz meg a kaparó érzés a torkában és kicsit talán frissíti a gondolatait is, hiszen tudjuk jól, hogy az agyunk működéséhez nagy mértékű vízfogyasztásra van szükség. Ha nem tesszük minden tompábbá és gyengébbé válik, ami jelen esetben számára a sok információ és emlék miatt sokszorosan igaz.

♫ Get ready for it ♫ ϟ Válaszok után kutatva. ϟ ©

Fantom protokoll

Nem feltétlen a kizökkentés volt a célja szavaimban. Valójában a véleményem öntöttem formába, még ha igen különös módon is. De hát, még ha sokat fejlődtem, tanultam és nevelődtem is, mindig megmarad bennem a nyersesség egy formája. Ez van, ilyen vagyok. Appleton nem a nyájas modorom miatt alkalmaz, hanem a képességeim miatt.
Amire itt igazából nincs is nagy szükség, inkább úgy tűnik, csak amolyan biztos háttér vagyok, mintsem valódi résztvevő. De nem is baj ez, tévhit, hogy a testőrök az akcióhelyzeteket szeretik. Jobb, ha nem kell akciózni és minden simán megy. Végül is, nem az a lényeg, hogy buli legyen, hanem hogy a védett személy sértetlen maradjon. Ennek pedig a legjobb módja, ha nem történik semmi. Ennyi.
És mivel én se akarok kirobbantani semmit, nem is moccanok, okom sincs, még akkor sem, mikor Xavier kijön az asztala mögül és McTaggert-hez lép. Még akkor sem, mikor rám tekintve ujjai a nő halántékára simulnak. Tudom, hogy nem cselezni, nem támadni akar. Hisz Jean ugyanígy csinálta, mikor erősebb koncentrációra volt igénye. Már pedig úgy sejtem, az ellopott emlékek visszaadása még ennek a nagymenőnek is egy nehezebb feladat. Törölni mindig könnyű, elég egy radír. Na de mindent visszaírni?
És hogy sikerült-e? Nos, azt hiszem, Ms. McTaggert reakciói erre utalnak. De hogy most sokat kapott és a sokktól csendes, vagy igazából ő jóval többre számított, ezt csak ők tudhatják. Én pedig nem firtatom, nem vagyok társalkodónő. És nem is igazán érdekel mások magánélete.
Egy lépés előre, aprócska, mint újfent be akarnék kerülni a nő látószögébe, emlékeztetve arra, hogy itt vagyok. Akár ha menni szeretne, akár ha olyasmit óhajtana mondani, amit talán nem szán az én füleimnek. Persze még induláskor biztosítottam diszkréciómról és ez azóta se változott. De az emberek utólag mindig megbánják, ha kiadták magukat mások előtt.

Türelmetlenségem az arcomra van írva. Éhezem, szomjazom már a tudást, amit éveken keresztül elzártak előlem, s most alig bírom magam megtartóztatni. Nathanre futó pillantást vetek, miközben közelebb csúszom Xavierhez a fotelben Kavarog a gyomrom, de biztos vagyok abban, hogy ebben a percben nem dobom ki a taccsot. Idegesség, izgalom, eufória furcsa egyvelege hullámzik bennem. Fészkelődöm. Xavier ujjai melegek, mikor a halántékomhoz érnek, élet és halál lüktetését érzem bennük. Ha akarna, most valószínűleg még mélyebb sötétségbe taszíthatna, mégsem ezt teszi.

A képek úgy áramlanak végig az ereimen, az izmaimon, mintha régen begyakorolt tevékenységekkel próbálkoznék újra. Mintha elfelejtettem volna járni, s most újratanulnám.

Levegő utá kapkodok, szemeim kápráznak. Felfoghatatlan képek, emlékek egész sora. Rakéták. Parázsló, aranyszín szemek. Hangos ordítások. Kék, emberi arcon átfutó szőr. És Charles mindenhol. A periférián, a hangja, a pillantása, a csókja. Hasogat a fejem! Képtelenség ennyi mindent egyszeriben ép ésszel befogadni!

Levegő után kapkodva görnyedek előre, mikor Xavier ellép tőlem. Arcomat a térdemre hajtom,kezeimet összekulcsolom a térdhajlatomban, remegek, mint a kocsonya. Émelygés azonban nem jelentkezik, és hálás is vagyok ezért. Erről nem volt szó!
- Ez minden? - nyögöm ki, kiszáradt számon átúgy szűrődnek ki a szavak, mintha smirglipapírt kóstolnék. Hetek kirakósa lassan, döngve vánszorog a helyére.

Leleplezések ideje

Ki tudja, hogy az ő érdekükben, vagy a saját céljaim miatt húzom az időt, vagy egyszerűen csak nem akarom túlságosan hamar zúdítani azokat a bizonyos válaszokat. Inkább ez utóbbiról van szó, hiszen tudom, hogy végül majd így is úgy is meg kell adnom azt, amit szeretnének, vagyis főképp amit Moira szeretne. Az nem tetszik nekem túlságosan, hogy pont a magamfajták hozták el ide, vagyis hogy pont ők kísérik. Szomorúan érint a tény, hogy bármennyire is ettől akartam megóvni nem sikerült, bár éveket nyertem és ez is valami. Persze teljességgel érthető, hogy nem volt könnyű neki az, hogy emlékek nélkül, homályos foltokkal az elméjében létezzen. Teljesen megértem, hogy nem bírta sokáig és válaszokat keres, de valahol reméltem, hogy ez valamivel később következik majd be.
- Nem teszek ilyet, csak ha a szükség úgy kívánja. - pillantok mosolyogva Nathanre. Nem lehet gúnyos szavakkal kizökkenteni. Sokan próbálták már, de én olyanokon edződtem, mint Eric, vagy épp Logan, nekem már az efféle megjegyzések meg se nagyon kottyannak, nem veszem fel őket. Most egyébként is a figyelmem főként Moirát illeti, hiszen érzem felőle most is a feszültséget, nem kell ehhez az elméjében kotorásznom, nincs szükség rá, süt róla, jó eséllyel az is meg tudná állapítani, aki nem ért a gondolatolvasáshoz úgy, ahogyan én.
- Nincs természetesen, már úgy sem védhetem meg attól, amiről egyébként is tud. - eltolom magamat az asztaltól, hogy megkerülve azt végül Moira előtt álljak meg. Sok mindenhez már nem szükséges a halántékra helyezett kéz, de ez egy nehezebb folyamat. Az emlékei meg vannak még mindig, csak épp az elméje mélyén bújtak meg, ott ahol nehezebben találhatja meg és más nem hozhatja vissza őket, csak én. Ezért volt az, hogy néha még így is kapott kósza emlékeket éjszaka főképp, amikor a tudata nyugalmi állapotban pihent meg.
- Ha nem haragszik, ez most szükséges. - óvatosan helyezem az ujjaimat a halántékára, Nathanre pillantva előtte, de sejtheti, hogy ha bármi rosszat akarnék azt egyébként sem egy érintéssel érném el. Elég egy kevés koncentrálás, hiszen csak az általam épített falakat kell lerombolnom, számomra nem nehéz, másnak nem ment volna ilyen könnyen, vagy egyáltalán. Lassacskán szabadulnak fel a gondolatok, amiket eddig nem láthatott és állnak össze a kósza képek azokkal a meglévőekkel, amiket eddig is birtokolt már, de csupán villanások voltak. Azok a hetek tárulnak a szeme elé, amikor is barátokat szerzett magának és persze ellenségeket is, amikor látta Emmát, amikor ismerte Hanket, vagy épp engem, amikor majdnem egy újabb háború robbant ki, melyet egy titkos kis mutáns-ember szövetség akadályozott meg, melynek végül fel kellett bomlania, mert egyértelműen veszélyt jelentett ránk az, hogy bárki is tud rólunk. Emlékezhet a rakétákra, ahogyan felénk fordultak, hiába állítottuk meg Shawt, ahogyan az ő felettesei is elfeledkeztek róla, hogy ugyanúgy áldozat lesz, mint mi, ahogyan Eric végül visszalépett és létrehoztuk ezt az iskolát... amit aztán ő kénytelen volt elfelejteni.
Az emlékek áradása után lépek csak hátrébb, hiszen innentől már az ő döntése az, hogy pontosan mit is kezd velük, hogy mennyire bízik meg bennem, vagy akár ebben a helyben.

♫ Get ready for it ♫ ϟ Válaszok után kutatva. ϟ ©

Fantom protokoll

Szívélyes, már-már nyájas fogadtatás, mintha csak egy tervezett teadélutánra érkeztünk volna, nem bejelentetlenül. De hát, ilyenek az úri passziók, megengedhetik maguknak bizonyos bár nem hivatalos, még is létező előjogok.
A helykínálást viszont figyelmen kívül hagyom. Nem dacból vagy gyermeteg ellenkezésből. Pusztán logikai és persze célszerű okokból. Én itt most nem vendég vagyok, nem látogatóba jöttem. A munkám végzem, és azt úgy tudom a legjobban, ha állva maradok, ugrásra készen. Nem mintha itt tartanék most bármiféle fizikai attaktól, még is ilyen csúf dolog a beidegződés. Tehát állva maradok, enyhe stabil terpesz, kezem a hátam mögött összefűzve. Bár hivatásos katona sose voltam, még is tagadhatatlanul az a fajta fegyelem árulkodik rólam.
Szavak, különös tiszta és még is burkolt szavak. Nem csodálom, ha Ms. MacTaggert, aki amúgy is elég zavartnak tűnik elvész közöttük. Hisz bár Xavier rám tekint, szavait a nőhöz intézi, amaz még is egy pillanatnyi ledermedésével arra késztet, hogy magam ragadjam meg a válaszolás lehetőségét, időt hagyva neki, hogy újfent magára leljen.
- Nem ismerkedni jöttünk, így azt hiszem, ezek a kérések okafogyottá váltak. A hölgy szeretné visszakapni, ami az övé, aztán békével megyünk is. - jelentem ki határozottan. Appleton valóban nem azért küldött, hogy szövetséget, barátságot kössön eme különös intézmény vezetőjével. Ugyanakkor ez egyszerre érthető és érthetetlen is számomra.
- Nem mellesleg azért már-már kedves gesztus Öntől, hogy kérdez és nem csupán megnéz - bököm még be egy halvány, szinte gúnyos mosoly kíséretében. Igen, ismerem a képességeit, még ha nem is minden mélységét, alapjait igen. Ugyanakkor ezzel némileg megvetésem is levetítem, hisz a telepaták olykor túlzottan önkényessé tudnak válni képességük birtokában, teljességgel visszaélve mások emlékeivel. Ahogy tette ezt MacTaggerttel is.
Aztán már nem kell folytatnom, az emlegetett magára lel, és visszaragadja a szó jogát, hasonlóan állva hozzá a dologhoz, mint én. Csak jöttünk valamiért, ami illetéktelen kezében van. Aztán megyünk is, ahogy mondtam.

Számítottam arra, hogy nem leszünk olyan gyorsak, mint reméltem, de hogy Xavier kávéval, frissítővel kínáljon? Nem érek rá, Nathan és a többiek pedig még kevésbé. Már most is úgy érzem magam, mintha ezernyi szempár figyelne a szoba minden sarkából. Hiszen én csak egy halandó vagyok, semmi közöm a félistenek játékához - kivéve, ha azok elvesznek tőlem valamit, ami jogosan engem illet meg.
Ebből merítek erőt, mikor némi fészkelődés után elhelyezkedem a fotelek egyikében. A szélére ülök, készen arra, hogy bármelyik pillanatban felpattanhassak, idegeim pedig megfeszülnek, akár a kibiztosított fegyver.

Most vagy soha, szól bennem egy mohó hang, ám Xavier előbb Nathanhez fordul, a megbízója felől érdeklődik, nekem pedig egyszerre szorul el a torkom és lohad le az elszántságom. Ez most komoly? Néhány emlékről van szó, a lényeggel már magam is tisztában vagyok, hiszen mutáns kísérettel érkeztem, hová húzzuk az időt?

Türelmetlenségem valószínűleg az arcomra is kiül, bár nagyon igyekszem, hogy ez ne történjen meg.

Végül mégis megszólalok, hangom határozott és elvet minden tétovázást.
- Professzor, nem hiszem, hogy ezek az információk a tárgyhoz tartoznának. A kíséret nem támadási, hanem védekezési feladattal van itt, egészen pontosan az én személyes biztonságom felügyelete miatt. Nem arra kaptak utasítást, hogy önre vagy a diákokra támadjanak - magyarázom egyenes háttal ülve. Kicsit sem érzem magam úgy, mintha kényelembe lennék helyezve.
- Van bármi kifogása az ellen, hogy visszaszolgáltassa az emlékeket, melyekről nyilvánvalóan tud? - kérdem, tekintetem Xavier arcára, szemeire függesztem. Ő most befejezheti, ha akarja.

Leleplezések ideje

Tudtam, hogy ez a perc is eljön majd, csak az volt a kérdés, hogy vajon mikor és talán pont most van itt az ideje, mert közelednek a változások. Nem maradhatunk örökké rejtve, bármennyire is szeretnénk, nem állathatjuk meg örökké Emmát, bármennyire is ez lenne a jó jövőbeli kilátás. Talán idővel az emberek tényleg felkészülnek, elfogadják majd azt, hogy vannak olyanok, mint mi és képesek lesznek majd kezelni a helyzetet... reméljük. Persze még mindig nem lát a jövőben senki. Néhány mutáns persze, de ők is csak foszlányokat érzékelnek és azok is sok esetben speciálisak, nem az egész világ sorsát mutatják meg.
Az ajtó nyílik, én pedig a tőlem megszokott kedves mosollyal fogadom őket. A kézszorítás nem túl erős és persze a tudtukra adom, hogy tisztában vagyok vele, hogy kik is pontosan. No Nathan már jóval ködösebb, de Moira még mindig nyitott könyv számomra, még ha most nem is kutatok látványosan a fejében. Ha akarnék minden bizonnyal a férfiben is képes lennék olvasni, de ahhoz már látványosabban rá kellene koncentrálnom és amíg egyértelműen nem fenyegetés jelentenek, addig nem hiszem, hogy erre szükség lenne.
- Meglep, hogy kísérettel jöttél, bár... érthető, hogy nincs bizalmad ismeretlenek felé. - bököm ki még, persze nem azonnal a tárgyra térve, aztán csak könnyedén hátra lépek és a két egyedül árválkodó fotelre mutatok. - Üljenek le nyugodtan, esetleg frissítőt, kávét? - oh nem akarok én idegeket borzolni, de hát még sem illendő valakinek azonnal a képébe vágni azokat a bizonyos válaszokat. Mégis mosolyodnom kell, amikor elfordulok, hogy visszalépdeljek a saját helyemre, hogy leüljek az asztalom mögé. Válaszokat szeretne és ha megkapta őket távozik is... ezt valahogy nagyon kétlem. Szerintem ő se gondolja komolyan a dolgot, hiszen önmagától se ment volna el, csak úgy volt lehetőség védeni őt és minket is, hogy eltüntettem a fejéből mindent... majdnem mindent. Na igen, ha erről most Eric tudna, akkor biztos, hogy nem értékelné a helyzetet. Raventől már megkaptam a magam kis fejmosását. Az utóbbi időben komolyabb, mint valaha, úgyhogy nem kellett rajta csodálkoznom. Épp e miatt számítottam rá, hogy Moira felbukkan majd, pedig Raven csak apró célzásokat tett, de már rég letértünk arról az útról, hogy soha nem nézek a fejébe. Nem teszem gyakran, de ha szinte ő provokálja ki, akkor nem sok választásom van.
- Attól tartok, ha visszakapja az emlékeit csak bajba kerülne, bár... ha jól sejtem akkor már egyébként sem óvhatom meg attól, hogy ismerje a titkokat, amik eddig rejtve voltak. - ez abból is látszik, hogy egy mutáns kíséretében van itt és az ajtóm előtt is akad még kettő, akik nem az iskolához tartoznak. Már csak az a kérdés, hogy vajon azok, akik vele vannak mit akarnak pontosan és kihez tartoznak? Emmáról azért vannak információink, de nem tudunk mindent, hogy egyértelműen kijelenthessük, hogy fenyegetést jelentenek. - Azt hiszem az lenne a legfairebb, ha már lapokat fedünk fel, akkor nem csak én tenném meg azt. - itt Nathanre siklik a tekintetem, ahogyan felkönyökölök az asztalon, az ujjaimat összefonva magam előtt. - Kik a támogatói és tőlük tud rólunk? - rólunk... ezt a szócskát határozottan megnyomom, jelezve vele, hogy nem csupán az iskoláról van szó, hanem rólunk mutánsokról, mert egyértelmű, hogy tisztában van ezzel a helyzettel már, maximum nem mondtak el neki mindent, de ha jól sejtem, akkor már bőven tud annyit, amennyit régen is tudott, csak épp az emlékei nincsenek meg. Vajon ha visszakapja őket, akkor mennyiben változik a véleménye rólunk, netán azokról, akik most vele vannak? Egyáltalán mit akarnak tőle, vagy az iskolától?

♫ Get ready for it ♫ ϟ Válaszok után kutatva. ϟ ©

Fantom protokoll

Mintha csak vártak volna minket, alig kopogásra érkezik is a bebocsájtó szó. Kíváncsian veszem szemügyre a benti teret, a bútorokat, tárgyakat, könyvek sokaságát. Tanult ember, ezt sugallja a szoba. és persze ezt a következtetést vonta le az a mappa is, amit kaptam.
Ezután jön a bent tartózkodó egyetlen személy is, mert szerencsére Xavier egyedül van. Nem mintha szándékomban állna ezt az előnyünkre fordítani, ugyanakkor hátrányunkra sincs.
- Jones - nyújtom a kezem a felajánlott kézfogásra. Tudom, hogy képes lennék egy könnyed szorítással kínvigyort rajzolni arcára, hisz az erőfölény egyértelműen az én oldalamon van. De kinőttem már ebből a bizonygatási kényszerből, így csak a megszokott fogásnak esik szere és már lépek is vissza. Végül is ez Ms. MacTagger-t és Xavier ügye, én csak amolyan megfigyelőként vagyok jelen.
Főképp, mert nagyon úgy tűnik, talán egyike vagyok azon keveseknek, akik képesek ellenállni a telepatikus próbálkozásoknak. Nem mintha Xavier-en bármi is látszódna, vagy egyértelmű jele lenne annak, hogy próbálkozott. Még is... Talán mert Jean-nel tudatosan készültem erre, és már az ide beléptemkor tudtam, hogy mi várhat rám és mire számíthatok, valahogy érzem, hogy így volt. és azt is, hogy sikertelen. Egy-null ide, amit egy halvány, inkább csak sejtelmes mosollyal nyugtázok. Tudom, hogy ez a bástya nem épp korokat átvészelően masszív, lehet, a másik erőteljes attakját nem tudnám védeni. Még is örömmel és elégedettséggel tölt el ez az aprócska siker. Legalább tényleg megérte annyit kínlódni a kislánnyal.

Amint egy hang kiszól az ajtón túlról, lenyomom a kilincset és benyitok. Kellemesen tágas, ízlésesen berendezett szoba fogad, azonban tekintetem nem időzik el a berendezésen sokáig, hiszen vendéglátónk azonnal magára vonja a figyelmem. Húszas évei végén, esetleg a harmincas évei elején járó férfi, professzornak talán nem nézném, ha csak az utcán futnánk össze. Csupán egy pillantással jelzem megdöbbenésemet, mikor a nevem hallom. Ezek szerint valóban ismernénk egymást, vagy csupán éppen a gondolataim közé nézett?
Fogalmam sincs, de az udvariasság látszatát mégis igyekszem megőrizni. Úgy látom, Xavier sem tesz másként, még azt is megkérdezi, mi járatban vagyunk. Ellent kell állnom, nehogy elmosolyodjam ezen a teljesen felesleges tudakozódáson. Hiszen már úgy is tudja.

Megköszörülöm a torkom, miközben kezet fog Nathannel. Hirtelen az izgalom elporlad bennem, csupán nyüzsgő, komoly céltudatosság marad a helyén. Ettől fűtve szólalok meg.

- Nem, professzor. A látogatásunk oka tulajdonképpen egy feltételezett eset a múltból. Minden jel arra mutat, hogy ön elvett tőlem valamit. Azt szeretném visszakapni, és higgye el, nem zavarom tovább - mutatok rá egyenesen a szemébe nézve.

Tudom, hogy tudja. Látom rajta, tudnia kell, és el sem merem hinni, hogy idáig jutottam. Négy várakozással, türelmetlenül, kutatással töltött év most hirtelen minden súlyával rám nehezedik, és tudom: ha nem kapok választ, valószínűleg össze fogok omlani. Talán nem itt, az irodában, hanem a folyosón, vagy az autóban, vagy a lakásom csendjében, de... végem lesz, ez egészen biztos.

Leleplezések ideje

Nem szokásom belemászni mások fejébe akkor, ha azt nem indokolja semmi, vagy ha a másik nem ad rá engedélyt. Na jó... néha, amikor erre van szükség, a helyzet megkívánja valami miatt, olyankor ugyanúgy használom a képességemet, mint bárki más. Mégis csak azért van, hogy ezáltal is biztonságban tudhassam az iskolát, a diákjainkat és mindent, amiért olyan sokat dolgoztunk már eddig is. Ezért van, hogy a közeledő mondhatni vihart így is érzékelem. Felületesen csak még az elején, de aztán egyre inkább kiszúrható az idegesség, amit az ismerős hullámok terjesztenek szét a falak között. Túlságosan ismerősek ezek a gondolatok... félelmetesen ismerősek. Valahogy mélyen tudtam én, hogy egyszer eljön ez a nap és talán reméltem, hogy eljön majd az ideje, de abban is biztos vagyok, hogy még mindig épp oly kockázatos ez, mint akkor régen és hogy még mindig ugyanannyira nem fogja értékelni teszem azt Eric, ha megtudja, hogy ki érkezett hozzánk látogatóba. De egyelőre még nem kell tudnia róla.
Egyedül vagyok egyébként a szobában, amikor meghallom a kopogtatást. Ha akarnám se tudnám kizárni a fejemből az idegesség érzékelését, mert az egyre erőteljesebb, de mégis csak egy... ez a furcsább benne. Vannak kint mások is, de az egyikük elméje határozottan ködbe burkolózik. Nem firtatom jobban, most még nem, nincs rá szükség, amíg nem okoz az illető nagyobb gondot. Az utolsó sorokat is papírra vetem, csak aztán teszem vissza a tollat a helyére a szépen rendezett kemény tölgy asztalon pihenő tartójába.
- Tessék! - kis torokköszörülés után állok fel az asztal mögött én is, hogy mire lenyomják a kilincset, addigra már félig megkerülve az asztalt betoppanhassak eléjük. Az arcomon cseppet sem látszik az aggodalom, csak apró rezdülés suhan át, amikor Moirára pillantok. Semmi sem változott, csupán az idegesség süt róla. Sajnálom... igazán, de ettől még nem tehettem mást, az ő érdeke volt az, hogy megvédjem attól, hogy bárki is megpróbálja kiszedni a fejéből azokat az információkat, amik ott voltak.
- Üdvözlöm Ms. MacTaggert és... - Nathan felé pillantok a kezemet nyújtva neki. Nem tudom a nevét, nem láttam még itt és nem folyok bele a tanáraink magánügyeibe sem, arról sem tudok, hogy köze van egyikükhöz. A fejébe pedig nem látok be. Kár lenne tagadni, hogy megpróbáltam, de ez nem látszik rajtam. Már nincs szükség rá, hogy minden esetben a halántékomra tegyem az ujjamat, amikor valakit fel akarok térképezni, azok az idők már rég elmúltak. - Miben segíthetek, minek köszönhetjük a látogatásukat, talán az egyik diákunkhoz érkeztek? - tudom, hogy nem, de ettől még a formális kezdetet meg kell ejteni. Tudom, hogy mi fog következni, legalábbis sejtem, és kétlem, hogy ezt a kis vihart meg tudom előzni, vagy le tudom csitítani. Moira... zavar van a fejében, túlságosan nagy, és válaszokat keres. Megértem őt... de az ő érdekében nem volt más választásom.

♫ Get ready for it ♫ ϟ Válaszok után kutatva. ϟ ©

Fantom protokoll

Mintha csak valamelyik new york-i parkban sétálnék, olyan nyugodtan haladok végig a Xavier birtok gyepén is. Mivel már jártam itt nem zaklat fel az épület mérete, a sok diák. Mikor Serena-t hoztam haza is láttam őket, bár tény, akkor mintha kevesebben lettek volna. Talán ebédidő van vagy egyszerűen szabad foglalkozás.
De mindegy, nem ezért vagyunk itt, és mivel bejutásunkat senki nem akadályozta, sőt, mondhatni eddig tárt karokkal fogadtak, talán nem lesz gond. Persze a figyelmem így se lankad, de próbálok semmi fenyegetőt nem sugározni magam köré. Mintha nem is őr, testőr lennék, csak egy jó barát. Bár különös, minek kísér egy nőt három "jó barát" egy találkozóra.
Hát mindegy, ez a koncepció hamar megbukott.
Az épület belseje is csak akkor kelti fel az érdeklődésem, mikor új irányt veszünk. Tudom, hogy Serena szobája egy emelettel feljebb van, és valahogy egyszerre reménykedem abban, hogy összefutunk és abban is, hogy nem. Végül is, most dolgozom, és arra mindig is gondosan ügyeltem, hogy a munkát és azt a kevéske magán jellegű dolgot szétválasszam. Ugyanakkor azért jó lenne egy pillanatra is látni. A fene ebbe a patthelyzetbe.
- Maradjatok kint. Ne zsúfolódjunk be. De ne is hergeljetek senkit - fordulok hátra a minket követő lányokhoz. Nincs szükség arra, hogy öten nyomorogjunk egy helyiségbe, főleg, ha netán Xavier is tart maga körül társaságot. Azt hiszem, a kínos beszélgetés is nehezebben bontakozna ki, illetve a levegő is hamarabb fogyna el. Abban pedig csak reménykedem, hogy idekint se történik semmilyen kellemetlen incidens.

Meglehetősen ideges vagyok, de ennek igyekszem jelét sem mutatni, miközben átvágunk a kerten, a főbejáraton pedig olyan természetesen engednek be, mintha mindennap idejárnék felhajtani a délutáni fröccsömet. Rendben, ez nem a legszebb hasonlat, de a jelenlegi idegállapotom aligha enged komolyabb filozofálást!
Haladunk felfelé a lépcsőn. Meglepően sok itt a diák, nem is számítottam arra, hogy ennyien lesznek. Egyébként pedig migrénes fejfájás-hullámok rontanak rám, mióta beléptünk a kapun. Fogalmam sincs, miért, talán némi déjà vue, de annyi biztos, hogy elég kellemetlen. Mire felérek a lépcsősor tetejére, teljesen elmúlik, de két pillanat múlva hajthatatlanul ismét rákezd. Mi a fene van velem?

Rendben, van, ami nyilvánvaló. Például, hogy borzalmasan izgulok és már félek is attól, ami itt vár. Hiszen mi van, ha csak még rosszabb lesz? Mi van, ha úgy kimossa az agyam Xavier, hogy a saját nevemre sem fogok emlékezni? Mi lesz, ha elveszi a józan eszem, és innen már egyenes utam lesz az elmegyógyintézetbe?

Megborzongok, és nem mondhatnám, hogy Nathan jelenléte megnyugtat. Balra az ötödik ajtó, meg is van. Kifújom a levegőt, és a nyugalom látszatát kínos pontossággal megőrizve, bekopogtatok az irodába. Prof. Charles Xavier, ez áll az ajtóra kifüggesztett táblán, nekem pedig idétlenül bizsereg a kezem. Próbáljunk meg olyan benyomást tenni, ami előidézheti azt, hogy csak bemegyünk, és kijövünk az emlékeimmel. Ennyi.

Charles & Logan

Bajban vagy....

- Többet segítenek, mint az, hogy belerak a fejembe néhány hazugságot. – annál még a tippek is jobbak. És ne mondja nekem, hogy azok tippek voltak, mert szerintem ő se gondolja komolyan, hogy nekem olyan elképesztően idilli családias életem volt régen. Ezt még magamból is nehezen nézem ki, nemhogy más belőlem. – Szóval menjek el kirándulgatni, de közben maradjak itt tanítani? Nem hinném, hogy csak úgy belefutok valakibe, aki ismer. – főleg azért nem, mert ha olyan idős vagyok, ahogy mondják, akkor sok helyen járhattam, és az ember átlagban nem él annyit, mint én, én sem élnék, ha nem lennék mutáns, igaz? Igaz. – A foci, vagy a harc, na azt érdemes gyakorolni. – de én meg a türelem? Szerintem ezt ő sem gondolta igazán komolyan, mert aki csak egy kicsit is ismer, az pontosan tudja, hogy a legkevésbé sem vagyok türelmes természetű. Ez van, ilyen a természetem, hirtelen haragú vagyok és…erőszakos, ahogy azt már megmondták.
- Azt csak akkor tudhatja, ha meg is próbálta. Azért mert belelát a fejekbe, még nem fog tudni mindent! – és ne higgye azt, hogy csak úgy ismerhet valakit mert belelát a fejébe. Engem sem ismer annyira, hogy tudja mi lett volna, ha mondjuk igazat mond és nem hazudik az arcomba. – Talán azzal jobban jártam volna. Nem vagyok az az ölbe tett kézzel ülős típus. – nem, és soha nem is leszek, ez van, de nekem szükségem van arra, hogy legyen szabad mozgásterem,hogy ne érezzem magamat úgy, mint valami ketrecbe zárt állat. Mint…egy farkas. Sokan vadállatnak mondanak, pedig csak…ösztönlény vagyok.
- Remek, szóval harcoltam a Világháborúban is. Mennyire régiek azok az emlékek? – mert legalább így belehetne lőni azt, hogy hány éves vagyok, nem? Mert azt tudom, hogy nem annyi vagyok, amennyinek kinézek, de azt nem mondták el, és elméletben nem is tudják, hogy mikor születhettem, igaz? Azért az nem lenne rossz.
- Szóval egy kísérlet végeredménye vagyok. Nem valami megnyugtató. Kicsinálta? – kell egy név, van is egy név, ha a technika új és kevesen értik csak meg igazán, nekem pedig ne mondja a professzor azt, hogy nem tudja ki a felelős azért, ami történt velem. Nem érdekel, ha tippel, de mondjon valamit aminek köze is van az igazsághoz. – Koncentrálni és helyet szorítani? Az agyam nem egy szoba ami tele van dobozokkal, professzor. – nem tudom, hogy azt mégis hogy kell csinálni, pakolgatni meg lépegetni bizonyos emlékek között… nem, ez nem az én stílusom. Nekem valami gyors, egyszerű módszer kell. Csak van egy ilyen.

♫ Dallam ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ ©

Logan & Charles

- Én sem tudtam mindent Logan, és nem sok értelme van tippeket, vagy halvány sejtéseket közölni. Az sosem segít a helyzeten. - rázom meg a fejemet. Ezt egyébként tényleg így is gondolom. Részinformációkkal nem érdemes senkit se áltatni, mert a végén még azok miatt kerül tévútra. Nem okos döntés, egyáltalán, esetében pedig főleg, hiszen Logan alapból is labilis a képessége és a jelleme miatt. Neki egyszerűen szüksége volt arra, hogy nyugalomban legyen, azok a részinformációk pedig nem azt adták volna. - Sosem tudhatod, hogy kibe és hol futsz bele, aki felismer. Talán, ha többet mozdulsz ki, de attól még meghagyod magadnak az itteni fix háttérországot is. - a nyugalmat, a helyet, ahová visszatérhet és akkor máris sokkal könnyebb dolga lenne. Nem mondom, hogy szándékosan hallgattunk el mindent előle, nem erről van szó. Az ő érdekében történt, neki jobb így, hogy nem tudott mindent azonnal. - Néha a türelem mégis csak hasznos tud lenni, érdemes gyakorolni. - persze tudom, hogy neki ez nem megy könnyen és nem is teszi meg egyszerűen, hogy üljön a fenekén és csak várja, hogy visszatérnek az emlékei. Más is nehezen tenné meg helyette, de Logan kiemelkedően nyughatatlan természetű a tetejében.
- Ennyire ismerlek, tudom, hogy milyen indulatok rejtőznek benned és ezért tudom, hogy nem lett volna hasznos. - nem cselekedett volna átgondoltan és reálisan. Egy ilyen hírt nem tudott volna kezelni és csak balga módon elkezdett volna kutatni és azonnal válaszokat találni, ami nem lehetséges. Olyasmibe is belefuthatott volna, ami veszélyes. - A sérülésednek oka van és az emlékezet kiesésnek is, ha gondolkodás nélkül próbálsz válaszokat találni... újra hasonlóan járhattál volna. - azt még mi sem tudjuk pontosan, én sem, hogy mi történt vele, miért tűntek el az emlékei, de az biztos, hogy az emlékezetközpont sérült az agyban és olyan módon, amit nem tudott regenerálni, mint bármi mást. Tehát van olyasmi, ami árthat neki, nem tehet meg bármit.
- Annyit tudok, amit te is. A kísérleteket csak az állapotod alapján sejtjük és az emlékeid nagyon kuszák, sok olyan, ami csak részlet és sejthető, háborúkról... elmúlt korok történéseiről. - és ezek nem számítanak annyira. És persze egy arc. Striker... hallott már róla sok mutáns, és pont e miatt nem tehetjük meg, hogy csak úgy ráküldjük Logant, meg ki tudja, hogy mi lenne a vége egy ilyen találkozásnak. Egyáltalán nem biztos, hogy Striker húzná a rövidebbet.
- Hank szerint a technika még nagyon új és számára is ismeretlen, de az biztos, hogy nem működne mindenkin, te is talán csoda, hogy túlélted. - nem tudunk ennél többet, legalábbis... nem mondhatok el neki mindent, mert annak ki tudja, hogy milyen következménye lenne. Van amikor jobb óvatosnak lenni, esetében pedig ez főleg igaz. - Megpróbálhatsz koncentrálni, keresni az elmédben helyeket a emlékek között, vagy csupán mozdulj ki, nem tudhatod mikor akad rád olyan, aki többet tud rólad, mint te magadról. És talán emlékeket is felidéz. Az elme különleges... még én sem ismerem tökéletesen. - jobban minta legtöbben, jobban mint az átlag, de én sem tudok mindent és ez tényleg igaz. Vannak olyanok, akik az emlékeiket maguk nyomják el, mert nem tudják kezelni őket. Tudat alatt, van hogy mindez fizikai sérülések miatt történik, de mindkét esetben a gyógyulás nehéz és lassú folyamat és sok esetben még csak meg sem történik. Esetében legalább erre tényleg van esély.

♫ Get ready for it ♫ ϟ A nyugalom útja, a béke útja ϟ ©

Charles & Logan

Bajban vagy....

- Nem értek a genetikához, professzor, de ha tud valamit, akkor nem eltitkolnia kéne előlem, hanem inkább megmondani! – ezt tudom. Mert azért vagyok itt, hogy segítsek és közben rájöjjek arra, hogy ki is vagyok, de ez úgy nem megy, ha folyton csak hazudnak nekem, hol kicsit, hol nagyot. Egyszerű ember vagyok, egyszerű válaszok kellenek. – De nem emlékszem, és nem nagy a valószínűsége, hogy belefutok valaki ilyenbe. – ráadásul még csak azt sem tudom pontosan, hogy mikor születtem, vagy hogy hol, de mindegy, akiket akkor ismertem jó eséllyel halottak, mert mint kiderült már én sem vagyok mai csirke. A halhatatlanság sem olyan jó móka. – Nem várhatok csak úgy ölbe tett kézzel, professor. Az nem az én stílusom. – nem a türelmemről vagyok híres, azt hiszem ezt már megszokhatta mindenki. Nem várhatok csak úgy valamire ami talán évtizedekkel később jön el csak. Lehet, hogy nekem egy évtized nem nagy dolog, de ebből a szempontból nagyon is az.
- Honnan tudja, hogy nem lettem volna képes rá? Meg sem próbálta! – ha megpróbálja, na akkor kiderült volna, de így ne mondja nekem, hogy túlságosan is kockázatos volt, mert alapjaiban véve is, ez az iskola is túl kockázatos, ha az emberek megtudják kik vannak itt, aligha jönnek virággal. – Ha nekem akar jót, akkor most elmondja, hogy mi az, amit tud. Semmi mese. – mert abból elég volt, azért vagyok itt, mert azt feltételeztem, hogy igazat mond, de hazudik akkor elmegyek és egyedül járok utána a dolgoknak, az pedig…hát nem tudom, hogy mennyire lesz jó annak, aki ezt tette velem. – Nyugodt körülmények? Nézze el nekem professzor, de nem hinném, hogy egyhamar beáll ez a nyugodt körülmény. – nem, így nem, mert nem tudom, hogy ki vagyok, még mindig ott tartok mikor megtaláltak. Sehol. És ez dühítő egy dolog, én válaszokat akarok, nem pedig álválaszokat, abba belefogok egy idő után őrülni.
- Hát ez mesés. Ki képes erre? Gondolom nem minden harmadik tudós tudja beépíteni ezt valaki szervezetébe. – biztos, hogy nem. Ha csont karmaim voltak…hát nem bánom a dolgot, ezek sokkal élesebbek, de attól függetlenül még tudni akarom, hogy mégis ki tehet erről, ki tett ilyenné engem. Ki használt kísérleti nyúlnak? – Na és mit javasol? Azon kívül, hogy várjak? Nem vagyok egy türelmes angyal. – ezt már szerintem azért megtudhatta rólam, hogy a jó tulajdonságaim igen rövid listáján nem szerepel az, hogy türelmes is vagyok. Valaki kísérletezett rajtam, kitudja, hogy még miket tett velem, szerintem teljesen jogos az, ha megakarom tudni az illető nevét.

♫ Dallam ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ ©

Logan & Charles

Tudtam, hogy el fog ez jönni, csak idő kérdése volt a dolog. Persze az ember megpróbálhat minden kényes beszélgetésre felkészülni, de ez a miatt nem megy, mert sosem tudod, hogy a másik pontosan mire és hogyan fog majd reagálni. Logan esetén is maximum csak sejtéseim voltak és persze az biztos volt, hogy ideges lesz majd, mérges és haragos és e miatt nehéz lesz majd kezelni őt, de remélhetőleg van már elég gyakorlatom benne. Eric is itt maradt a birtokon, pedig ő sem kifejezetten könnyű eset, remélhetőleg Logan esetén is sikerrel járok majd. Csak az a lényeg, hogy megnyugodjon és elfogadja azt, hogy idővel minden rendbe jön és megoldódik és türelmesnek kell lennie. Persze tudom, hogy a türelem nem pont a legfőbb erénye.
- Tudod Logan, hogy mi sem tudhatunk mindent. A genetika rejtélyes tudomány, amiben nincs mindenre azonnali és egyértelmű válasz. - nem lehet előre tudni, hogy abban, akiben ott a mutáns gén milyen képesség fog majd kifejlődni. Ezek mind olyan kérdések, amikre nincs válasz, vagy csak nagyon lassan találhatjuk meg őket, ezt sajnos kénytelen lesz elfogadni. - Talán azzal, ha olyasmivel, vagy olyanokkal kerülsz kapcsolatba, akiknek köze van a múltadhoz, de ezt is csak akkor tudhatod, hogy mi, vagy kicsodák, ha emlékszel rájuk, vagy... ők emlékeznek rád. - tudom, hogy nyughatatlan marad, ha nem kap válaszokat, de nem is szabad túlzásba esnem a válaszokkal, ez is tény. Én se tudok azért mindent, sejtéseim vannak, az alapján ahol megtaláltuk vannak ötleteim és a hírek alapján is tippjeim, hogy kinek lehet köze ahhoz, ami vele történt. De valamiféle kutató- bosszúhadjáratnak nem lenne értelme. Nem érne vele el kellő célt, nem a düh a megoldás, most pedig abból túl sok van benne.
- Én se tudtam sokkal többet, mint te most, de ha mindezt rád zúdítom egyszerre, nem lettél volna képes kezelni. Az elméd... a lelki állapotod akkor is és most is túlságosan törékeny. Neked akartam jót. - akkor és most is, mint ahogy mindig is így teszem másokkal is. Tudtam, hogy dühös lesz, akkor is dühös lett volna, ha csak a részleteket tudja meg, de az nagyobb gondot jelentett volna, mert akkor még minket sem ismert, nem bízott bennünk és nem kötődött a helyzet, az itteniekhez kicsit sem. Az útjára indult volna, ahol ki tudja, hogy mi vár rá és milyen áron talál válaszokat, ha talál egyáltalán. - Amiket te is láttál, a tűk teszem azt, de csak nyugodt körülmények között tudod rendszerezni őket. - néhány apróság van még, amit tudok és ő nem, de ez sem tart sokáig. Az emlékei a kis részletek visszatérnek, de azokból sem sok és azok sem túl gyorsan, mert ennek ez a módja. Lassú folyamat, amíg az elméje regenerálja magát és nem egyben kap vissza mindent. Talán olyasmi is lesz, amit sosem.
- Igen, azt hiszem valahogy így, Hank legalábbis ilyesmire tippel. A csontszerkezeted alapján erről lehet szó. - és ezzel a második kérdésére is természetesen választ adok. De ennek ki kellett derülnie, ahogyan ki is derült. A fém nem a szervezet természetes része, egyértelmű volt, hogy nem így született. - De nem tudhattuk pontosan, hogyan történt, hogy ki tette. - csak halvány tippjeim vannak azok alapján, amiket láttam bizonyos fejekben, amikor Moira a kormánnyal próbált minket szövetségbe hozni, de azok is csak ködös részletek, amikben egyáltalán nem biztos, hogy tényleg minden meg van, amire nekünk szükségünk lehet. A kis részletek viszont csak összezavarnák a fejét, csak akkor juthat előre, ha megnyugszik és időt ad magának, hiába tudom, hogy ez lehet a legnehezebb.

♫ Get ready for it ♫ ϟ A nyugalom útja, a béke útja ϟ ©

Charles & Logan

Bajban vagy....

Lehet, hogy ő számított erre a beszélgetésre, de én nem. Amúgy sem vagyok egy számító természet. Azt teszem, amihez éppen kedvem van, szóval nem mondanám, hogy bármit is úgy előre elterveznék. Ösztönlény vagyok, csakis azt teszem amihez értek, amihez kedvem van és kész. Persze, mondhatni lehetne most is, hogy akkor mit keresek itt, ha utálok tanítani és korán kelni. Főleg korán kelni. Az oka az, hogy megegyeztem a professzorral, de úgy látszik, hogy akár ezt semmibe is vehetném. Viszont itt vagyok már egy ideje, talán elmenni sem lenne olyan könnyű. Amúgy se tudom, hogy hova mennék, csak úgy lődörögni nincs kedvem.
- Azt mondták, hogy élek már egy ideje, igaz? Ráadásul itt vannak ezek is, mit nem tudnak? – a karmok, az, hogy nem halok meg, illetve, hogy felépülök minden sérülésből…azt hiszem ez a képességem, igaz? Persze, értem, amit mond, de túlságosan mérges vagyok ahhoz, hogy ne akarjak vitatkozni, amúgy is jogom van hozzá. – Szóval nem tudja, hogy mennyi. Ez nem valami biztató. Nem is lehet felgyorsítani valahogy? –nem értek az agyhoz, az a professzor szakterülete, vagy Hanké, szóval itt rájuk vagyok utalva, de az biztos, hogy nem akarok évtizedeket várni azzal, hogy minden emlékemet visszanyerjem, abba jó eséllyel beleőrülnék. Sőt, biztos.
- Csak nem értem, hogy ezt miért nem tudta közölni akkor, mikor hazudott nekem. Egyáltalán volt valami igaz abban, amit mondott? Vagy kitalálta az egészet, hogy kevésbé legyek mérges? – mert ha igen, akkor szerintem kijelenthetjük, hogy nem sikerült neki valami jól ez. Annyit már tudok, hogy a titkok előbb, vagy utóbb, de mindig kiderülnek. – Mik azok a töredékek? Milyen emlékek? – ha töredékek is, de valamit csak jelentenek, igaz? A töredékekkel is többet érek, mint a semmivel. Nem valami jó érzés az, ha rájön az ember, hogy minden amit mondtak neki az csak hazugság, ráadásul úgy, hogy talán soha nem tudhatja meg az igazságot. – Szóval azt akarja mondani, hogy… eredetileg csontokkal hadonásztam? Aztán valaki fogott, bedugott egy laborba, belém szúrt vagy száz tűt, és mint egy akváriumot, feltöltött adamantiummal? – mert ha ezt akarja mondani, akkor azt hiszem, hogy el kell gondolkodni azon, hogy hívjon egy szobafestőt, mert kezdek kissé ideges lenni. – Ennek nem kellett volna kiderülnie akkor, mikor először megvizsgáltak? – mikor megtaláltak, emlékszem, hogy rengeteg vizsgálatot csináltak, mindenféle gépet rám állítottak. Azt sikerült megállapítaniuk, hogy nem öregszem, de azt nem sikerült, hogy feltöltötték fémmel a csontjaimat? De fontosabb az, hogy miért. Normális ember nem lesz kísérleti nyúl szórakozásból.

Logan & Charles

Nyugodt típus vagyok és természetesen azzal is tisztában voltam, hogy idővel eljön majd az a pillanat, amikor is Logan betoppan egy ilyen vagy ehhez hasonló kérdéssel és nekem természetesen készen kellett állnom rá, hogy majd választ adjak neki. Persze csak óvatosan, ahogyan eddig. Nem mondom, hogy direkt titkolózom Logan előtt, az sem biztos, hogy olyan sok mindent tudnék tenni az emlékeivel, ha nagyon erőltetném a dolgot, de nem is látom értelmét. Szépen majd idővel megérti, hogy mi történt vele, de ha hirtelen tudna meg mindent, képtelen lenne kezelni. Erősek benne az állati ösztönök, amik miatt nem tudná az efféle híreket kezelni. Keményebb dió, mint Eric, pedig azért ő sem egyszerű. Nehéz lehetett nekik nem tagadom, de ettől még nem megoldás az, ha csak ész nélkül törnek előre és nem gondolkodnak. Sokkal fontosabb az ügyünknek az, hogy Logan itt legyen, hogy nyugodt legyen, hogy szép fokozatosan próbálja meg az életét és a múltját kezelni és feldolgozni.
- Nem tudom Logan, a képességedet nem ismerjük ennyire, főleg hogy az elméd sérült, méghozzá olyan anyag által, ami még számodra is túlságosan erősnek bizonyult. Talán hetek, talán hónapok... talán több. - én sem tudhatom, ebben megint csak igazat mondtam. Persze lehet próbálkozni, megpróbálhatok újra a fejébe nézni, és láttam én ott azért olyasmit, amit talán tudni akarna, de amit nem lenne jó, ha tényleg tudna, mert akkor biztos, hogy megindulna, akkor változtatni akarna a mostani életén és nekünk az a jó, hogy itt van. Neki is ez a jó. Így legalább biztonságban van, hiszen egyszer már legyőzték egy szimpla lövéssel, amire nem számított, amiről azt hitte, hogy kivédheti, mint minden mást.
- Kísérletek... én sem tudom pontosan. Nem sok mindent láttam, amikor megpróbáltam az elmédben kutatni, főleg azért, mert a sérülés miatt az emlékek sincsenek meg, csak töredékek, amik talán összeállnak és visszatérnek, talán sose, nem tudom. - halkan sóhajtok egyet. Látom rajta, hogy most is ideges, pont e miatt kell türelmesnek lennie, mert ha nem teszi, akkor csak elszabadulna benne hirtelen minden indulat, amit aztán nem tudna kezelni, amit aztán mi sem tudnánk kezelni és ez túlságosan veszélyes lenne rá nézve és ránk nézve is. - A képességed eredetileg más, nincs köze a fémekhez, ezt valamilyen módon a szervezetedbe juttatták, talán tűkkel, ahogyan álmodtál róla. - talán, sőt biztosan. Az adamantium forró állapotban olvadt, és iszonyatos fájdalom lehetett az, hogy magába fogadja, hogy kitöltse a csontjait, a mélyükre hatoljon és teljes egészében feleméssze az eredeti szerkezetet. E miatt olyan erős, és e miatt különleges, de pont ezért nincsenek meg az emlékei, mert ez a fém még rá is veszélyes.

Charles & Logan

Bajban vagy....

Engem a baba ügyek annyira nem érdekelnek. Persze, hallottam ezt-azt, és látok is ezt azt. A napszemüveges gyerek a csajával, aztán ott van a kiskölyök aki folyton ordibál és szétmegy már tőle a fejem, na meg lesz még egy ha jól hallottam. Hamarosan nyithatunk egy gyermekmegőrzőt is ha ez így folytatódik. Nem vagyok én gyerek ellenes, ha az lennék tanár sem lennék, pusztán csak engem nem hozz annyira lázba egy baba, mint másokat. Gondolom velem van a baj, sőt, biztos velem van a baj, de engem ez annyira nem érdekel, majd ha felnő, akkor ráérek foglalkozni vele, feltéve ha akkor is itt leszek még.
Most azonban sokkal fontosabb dolgom is van, mint mások családi ügyein gondolkodni. Itt van az én ügyem, ami jobban érdekel, mint pár tipegő, vagy meg sem született gyerek. Reménykedtem abban, hogy majd én kelthetem fel a professzort, kissé családok mikor meglátom, na meg az a mosoly az arcán… miért mosolyog? – Hát, ezt most én is sajnálom. – morgolódom. Pedig sokkal hatásosabb lett volna, ha én rázom ki az ágyból. Nem valami illedelmes, de mikor voltam én az, aki foglalkozott az ilyen apróságokkal? Amúgy sem értem, hogy képes a professzor felkelni. Én minden reggel legszívesebben szétverném az ébresztőt. Gyakran meg is teszem.
- Nem, de esetleg maga elmondhatná, hogy mi a helyzet. – jól sejti, nem fogok leülni, az a fotel nekem túlságosan is… hogy mondják ezt? Kényelmes? Az óráimat is mindig végigállom, valahogy nem nagyon tudok megbarátkozni még csak az ülés gondolatával sem. Biztos valami régi hóbortom, amiről szintén elfelejtett mesélni. – Szóval? – pillantok rá kérdőn, ahogy a fotel mögé lépek és arra támaszkodom rá. Miért érzem úgy, hogy csak próbálja húzni az időt? Nem akarok semmiféle hülye kifogást hallani, csak az igazságot, mert eddig úgy tűnik, hogy nem éppen azokkal tömte a fejemet. Pedig adtam egy esélyt azoknak a dolgoknak amiket mondott rólam. – Na és mennyi idő míg az elmém helyrehozza önmagát? Pár nap? Pár hét? Esetleg hónap? – azt már ki se akarom mondani, hogy év, mert… na az már hosszú idő, bár az én életemben nem, jó eséllyel száz év múlva is élni fogok és ugyanígy fogok kinézni, esetleg pár évvel idősebbnek. – Rossz álmok. Valami laborban vagyok, egy vízzel teli kádban, tűkkel szurkálnak, és… valaki kiadja a parancsot, hogy öljenek meg. Érzem a golyókat, aztán… felébredek. – mondom, ahogy a fotel támláján dobolok közben az ujjaimmal. Nem valami kellemes emlék, ha ez az, sőt, biztos az, mert túl valóságos, és túl sokat ismétlődik, hogy álom legyen. – Szóval erről mit tud? Kísérleteztek rajtam? – mást nem igazán tudok elképzelni, bár már annak se tudom az okát, hogy egyáltalán mi oka van bárkinek is arra, hogy kísérletezzen rajtam. A mutációm gondolom kevésbé érdekes, mint például a professzoré.

Logan & Charles

Nem mondom, hogy könnyű, de azt sem, hogy annyira nehéz lenne, hogy már vállalhatatlan. Mindent összefogni, mindent figyelemmel kísérni és mindent rendben tartani, közben figyelni Ericre is, akinek néha a mai napig is pattanásig feszülnek az idegei, Raven pedig újabban mintha egyre gyakrabban járná a saját útját. Jane és Scott legalább azt hiszem rendben vannak mostanság, de még a baba érkezését is elő kell készítenünk, és így már két kisgyerek is lesz majd a birtokon, hiszen itt van Hans és a Liam-Scarlett baba is érkezik majd hamarosan. És aztán persze itt van Logan, tudom, hogy az elméje regenerálódik és azt is, hogy idővel majd visszaszöknek az emlékei. Képtelen vagyok minden apró részletre tökéletesen odafigyelni, bármennyire is szeretnék és bármennyire is kellene, pedig muszáj, mert most nem eshetünk szét. Nem tudom, hogy mi vár még ránk, de az biztos, hogy nem csak jó és szép, hiába gondolja azt mindenki, hogy én ezt hiszem. Lesznek nehéz idők, de akkor sem tehetjük meg, hogy drasztikus megoldáshoz folyamodunk és csak remélhetem, hogy Emmáék sem tesznek majd ilyesmit, hogy nem lendülnek támadásba, vagy nem lépnek a nyilvánosság elé. Remélhetőleg ők is tudják, hogy iszonyú ballépés lenne.
Azt már messziről megérzem, hogy szinte szétvetik a falakat az indulatok, amikor Logan még csak közeledik, így a tekintetem már az ajtón van, amikor végül benyit, vagy inkább majdnem a kezében marad a kilincs is, úgy ront be. Az arcomon barátságos mosoly nyugszik akkor is, amikor megszólal. - Sajnálom Logan, koránkelő típus vagyok. Mindig sok a teendőm. - bár ezzel sokan tisztában vannak, de ismerem már őt annyira, hogy ha teheti akkor nem viszi túlzásba azt, hogy figyeljen másokra, vagy a környezetére, pedig neki sem rossz itt, legalább van hol leni és nyugodt körülmények között töltheti az idejét. Nem hiszem, hogy ez olyan rémes. A szavai nem lepnek meg, azt hiszem ezt ő sem várta igazán. Egy halk sóhajt azért hallatok, de nem állok fel a helyemről, csak kicsit hátrébb tolom magam és hátradőlök a székemben.
- Nem kérsz egy pohár vizet? Esetleg leülhetnél. - mutatom az asztallal szemközti határozottan kényelmesnek tűnő fotelre. Persze nagyjából biztos vagyok benne, hogy nem fog leülni és abban is, hogy inni sem kér majd semmit sem. Nem is várom el komolyabban tőle, de attól még egy próbát megér és talán valamiféle időhúzásnak is mondhatjuk a dolgot. - Tudod, hogy mindent a telepátia sem old meg. Én sem ismerem minden emlékedet, csak azokat áshattam elő, amit sikerült, de az elméd helyrehozza önmagát. Láttál tehát olyasmit, amit eddig nem tudtunk? Rossz álmok? - természetesen gond nélkül teszek úgy, mint aki semmiről sem tud. Végül is nem ástam olyan nagyon mélyre az elméjében, de azért tudok egy s mást, főleg arról, ami Striker laborjában történt, ha nem is mindent. Az időbe telne és nem biztos, hogy jó ötlet egy olyan vehemens alakra mindent rázúdítani, mint amilyen ő. Neki jobb, ha szép fokozatosan emlékszik vissza, no meg az, ha vannak dolgok, amikkel most még nincs tisztában, mert egyáltalán nem biztos, hogy tudná őket kezelni.

Charles & Logan

Bajban vagy....

Újabb rémálmok, egy újabb rossz éjszaka, és megint sérti a fülemet az ébresztő hangja. Nem igazán szeretek korán kelni, én az a típusú ember vagyok, aki addig alszik amíg fel nem ébred, utálom az ébresztőt, de tanár vagyok, az óráim viszonylag korán kezdődnek. Még mindig nem tudom felfogni, hogy tanár úrnak szólítanak a diákok. Eddig én Logan voltam, most meg mintha egyetemi professzor lennék, pedig jó még csak egyetem közelébe se mentem az életem során. Minek? A történelem elmúlt százötven évében nagyjából jelen voltam, szóval nem olyan nagy kunszt elmondani azt, amit amúgy is tudok. Most is órára mennék, ha… ha nem egy rémálomból riadok fel. Még legalább egy órát aludhatnék, de nem teszem, csak ülök az ágyban és zihálok. Egyre rosszabb ez, egyre gyakoribb, mintha fulladoznék, mintha tűkkel szurkálnának, aztán …felkelek. Ez a mostani azonban más volt, láttam valamit, valamit amit a professzor nem igazán említett meg. Lehet, hogy ez csak egy álom volt, de elég valóságosnak tűnt. Hallottam, ahogy egy ismeretlen, de valahonnan mégis ismerős hang a nevemen szólít, ahogy szól, hogy öljenek meg, érzem a golyók ütötte lyukakat magamon és… dühöt érzek, olyan dühöt, amit talán még soha nem éreztem az életemben, és nem vagyok az a típus, aki ennyire beleélné magát egy hülye álomba.
Egy kis gondolkodás után felállok az ágyról, a széktámlájára dobott farmeromat felhúzom, illetve a szokásos fehér trikót aggatom magamra. Nem szokásom ennél eltérőbben öltözni, minél egyszerűbb valami annál jobb. Még gyorsan felhúzok egy cipőt, és már nyitom is az ajtót, és a prof irodája felé veszem az irányt. Nem nyugodt, lassú léptekkel haladok, hanem nagyon is gyorsan, inkább feldúltan, mert rohadt idegesítő egy sejtésem van, és ha ez beigazolódik, akkor nem leszek a legjobb kedvemben. Megegyeztem vele, azt mondta, hogy elmond mindent, én meg itt maradtam tanítani, hogy reggel hajnalban keljen felkelnem minden egyes nap a hétvégéket kivéve.
- Jó reggelt! – köszön az egyik diák még a prof szobája előtt, de nem állok meg visszaköszöni, csak biccentek felé egyet. – Még az. – morgom magam elé, pont mielőtt benyitnék…berontanék a prof szobájába. – Pedig reménykedtem, hogy én kelthetem fel. – jegyzem meg köszönés helyett mikor megpillantom őt az asztala mögött ülve. Szép kis keltés lett volna az, vele együtt az egész iskola felébredt volna. – Azt hittem megegyeztünk. Visszaadja az emlékeimet én meg elviselem, hogy tanár úrnak szólít minden kölyök. – kezdek is bele egyből, nem igazán szeretek hosszú felvezetéseket előadni. A lényegre térek inkább mindig. – Arról viszont elfelejtett mesélni, hogy kísérleti nyúlnak használtak egy hülye barom. – igen, ez valahogy kimaradt a kis beszámolójából, én pedig nem szeretem ha átvernek.

Charles Xavier szobája/irodája

Ugyanolyan régiesen berendezett szoba, mint az összes többi. Csak annyiban más talán már a régi időkhöz képest, hogy azért Hank már jó néhány fejlesztést bevezetett. Van modernebbnek mondható tv, rádió, közvetlen adóvevő a lenti laborokkal teszem azt, bár ezeknek a nagy része nem látványos helyen. De ettől még van itt kényelmes kanapé és fotel az első iroda, nappali részben, ahonnan a háló és a saját fürdőszobarészleg nyílik. Minden meg van tehát, ami a kényelemhez kell és ami rusztikus, régies külsőt kölcsönöz a szobának, mint ahogyan az a kúria nagy részén így van.

Tárgy: Re: Charles Xavier szobája/irodája

» Emma Frost irodája
» Tyler Westmorland irodája
» Mo szobája
» Dorothy szobája
» Serena szobája