Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
*Két hét elég kellett legyen a kiscsillagnak, hogy hozzászokjon az új otthonhoz, de persze ő nem egyszerű eset. Durya képes minden bolhából két elefántot is csinálni és a végén rám fogja. Én meg jóképet vágok hozzá, bólogatok, ráhagyom. Talán hiba, nem vagyok következetes szülő, de az vesse rám az első követ aki képes vasszigorral fogni egy okos, komoly, nyolc éves hercegnőt. Természetesen ma is elkéstünk, a suliból, sűrű bocsánatkérések közepette vállaltam magamra megint a csodás fenekű tanárnő előtt Durya bűnét, megvillantottam a százkarátos vigyoromat és vagy száz bókot mondtam el cirka fél perc alatt mire a csókos szájú tündér feloldozott. Otthagytam Duryát és száguldoztam vissza a Ford Boncohoz ami természetesen nem az enyém volt hanem a munkaadómé. Akkora egy hodály volt, hogy belefért tolókocsistól, kényelmesen tudtam furikázni ha a városban akadt dolga, momentán az orvosra korlátozódtak ezek a látogatások. Nem mellesleg buktak rá a csajok is, de csak akkor ha egyedül ültem benne. Sem egy nyolcéves tündérke, sem pedig egy hetven éves félbéna aggastyán nem viszi előbbre a randizási vágyaimat. Szóval száguldoztam vissza a házba mert addig vagy egyedül volt az öreg McFly vagy rá kellett hagynom a másik jó fenekű angyalra, Kaylára. Az udvaron padlófékkel landoltam és szinte kireppentem a kocsiból, még félhangosan énekeltem a rádióból hallott zenét amikor óvatosan becsuktam az ajtót és a bőrkabátom ujjával megpolíroztam kicsit az oldalát. biztos ami biztos, szép autóra vigyázni kell.* -Megjöttem! Bocsánat a késésért de Durya megint elaludt én meg nem vagyok fonónő. Miss Kayla! Gyönyörűm, itthon van vagy megint unatkozik szegény Mr. McFly? Hányszor mondtam már, hogy tegyen be neki egy pornó kazettát, attól mindig felvidul. *Ezért megint kapok a fejemre, de hát csak vicc volt. Napok óta próbálom zavarba hozni, egyszer úgy is sikerül. Mr. McFly meg minden bizonnyal nekem drukkol, az öreg annak ellenére, hogy alig tud mozogni, ép eszénél van, teljesen friss szellemileg és ha azt mondom friss, akkor azt úgy is kell érteni. Remek humora van, öniróniája és néha kicsit gonoszkodó, de a maga kedves formájában. Inkább szórakoztató mint bosszantó, ezzel is az én malmomra hajtja a vizet. Végigmegyek a folyosón és mikor nem a tündérnek beszélek azt a számot énekelem, jó ritmusa van, még bele is ringatom a csípőmet, persze férfiasan, vadul, hadd piruljon.*
*Amikor ránézek mindig ott van egy vigyor az arcomon, lássa csak a jó kedvemet. Nem tudom milyen borzasztó dolgok állnak a háta mögött, de van már tapasztalatom abban, hogy ássam el jó mélyre az egészet. Igaz, elsőként Durya volt az aki rajtam segített, de azóta fordult a kocka, elvégre nekem kell mindig topon lennem, nekem kell elfelejtetni a rossz dolgokat és csak a szép emlékeknek helyet hagyni. Addig amíg nem önti ki nekem a lelkét csak sötétben tapogatózom, igaz szívesebben tapogatnék mást a sötétben, de egyelőre be kell érnem a megtiport lelkével. azért két hét alatt is sikerült sok mindent elérnem, ha ilyen ütemben folytatjuk hamarosan nyerésre állunk majd. * -Rengeteg Miss Kayla és nem, nem tudom mennyire bonyodalmas. Mesélje el. *Egy lehetőség, hogy kihúzzam belőle a baját, de nem hiszem, hogy most meg is történik, idő kell neki ahhoz, hogy a bizalmába avasson, de legalább elgondolkodik azon, hogy érdemes lenne megosztania velem. A komolyságot épp ezért teszem félre, és persze, hogy ellenkezem vele, elvégre ezt várja tőlem, és én megadom neki. Egyébként nem kell aggódnia, vagyok annyira felelősségteljes, hogy nem szívok füvet ha kocsiba ülök és akkor sem ha Duryával vagyok, nincs rá szükségem, ez csupán egy kis lazulás azután, hogy nyakig bevetettem magam a munkába. Nem mellesleg Jonathan sincs ellene, pár nappal ezelőtt együtt szívtunk a parkban miután az orvos közölte vele, hogy nem sok esélyt lát a teljes gyógyulásra. Akkor kibukott az öreg, de minden egyes nap azon vagyok, hogy helyrerázzam a lelkét. Valójában annak nagyobb szüksége van rám mint a testének. A szédítésre oldalra hajtom a fejemet, a vigyor sem marad el, mind a harminckét fogamat láthatja és kacsintok is rá. Ebből aztán bármire gondolhat. Van még benne fehér folt velem kapcsolatban bőven, szóval érdemes lenne rámásznia az izgalmasabb oldalamra, de annyira zavarba jön a szentem, hogy nem fűzöm tovább. Majd később. Visszatérve a konyhába már nem vagyok annyira magabiztos, bizony fordul a kocka amint a kezembe kapom a tojásokat, reméltem, igen nagyon reméltem, hogy csak kevernem kell valamit, de mostanra már Jonathan is kuncog magában, a beszólásával csak tovább rombolja az önbizalmam és erőteljesen elgondolkodom azon, hogy kapom magam és elmegyek azért a francos tortáért.* -A fenébe Miss Kayla, most akkor nincs esélyem mégse? Ne törje össze a szívemet! *A riadalmamat csupán megjátszom, azért annyira nem esem kétségbe, ha csak róla van szó akkor bízom a személyes bájamban nem lesz probléma, de azért jobban örültem volna annak ha férfibbnak gondol és nem lát szívesen a konyhában, hacsak nem teát kell főzni. Szóval ha el akarom kápráztatni, kell egy térkép a konyhához, hogy ne tévedjek el. Azt hiszem megint Durya segítségére szorulok rá, ha elhozom a suliból, hazafelé ezt megbeszéljük. Hogy azért ne legyen minden annyira elbaltázva, egy kis színt kell vinnem a történetbe, talán a végén még meg is mosdat. Miután sikerült egy tojást szétválasztanom – úgy ahogy – újabbat veszek, Jonathanra nézek, eleresztek egy harcias félmosolyt, majd a kezemben lévő újabb tojást a mellkasomhoz vágom.* -Látja, már vérzik is a szívem. Ennyire nem bízik bennem. *Ott egye meg a fene a pólómat, majd kimosom. Vagy kimossa Miss Kayla, remélhetőleg rajtam és akkor egyenesbe jövök, persze Jonathan sem áll mellém, pedig elvártam volna, hogy legalább megvéd. Az az egy dolog vigasztal, hogy mindezzel sikerült egy jóízű nevetést kicsikarnom Miss Kaylaból, úgy látszik a bohóckodás mindig bejön. Ő persze a vacsoráért aggódik.* -Ami összefolyik abból csinálhatunk rántottát. Ne lássa ennyire borúsnak a dolgokat Miss Kayla, teljesen tönkretesz, aztán ápolhatja majd a darabokra tört lelkemet. Nem, nem megy, most szóltam, megmutatja? Kérem Miss Kayla! *Ott egye meg a fene az egómat, jöjjön csak ide megmutatni, majd derékon kapom és akkor nem szabadul. Még rám is pirít.* -Jól van, nem sütöttem tortát, egy csokis muffinba szúrtam egy gyertyát amiről később kiderült, hogy brownie és összekentük vele még a fenekünket is, de a szándék a fontos és Durya örült neki. Még puszit is kaptam érte, kettőt! *Fel is mutatom a már tojáslétől csepegő kezemen két ujjamat.* -Ha sikerül egyet megcsinálnom magácskától is kapok puszit? *Megint a vigyor, ha udvarolni kell vagy csábítani akkor elememben vagyok, de Miss Kaylával kapcsolatban komolyan is gondolom, csak annyira tartózkodó, hogy alaposan megdolgoztat. Most meg csokit nyalogat a kanálról, nekem meg feláll...minden szőr a hátamon és a kis merész, vajon szándékosan hagyta ott azt kis csokit a szája sarkában. Jonathanra nézek, mutatom neki, hogy most forduljon el, aztán Miss kaylához lépek és a szájára mutatok.* -Ott maradt egy kicsi, letörlöm. *Azt persze nem közlöm vele, hogy a számmal törölném le, fő a meglepetés ereje, most nem szükséges az érzékien lassú lehajolás, egy pillanat alatt kóstolom le a felesleges csokit a bájosan ívelt ajkairól. aztán persze húzhatom be a nyakam, mert esélyes egy akkora pofon mint amit anyámtól kaptam tíz évesen, miután eláztattam a lakást.*
Rashid kitartó ebben biztos vagyok, hiszen mégis csak egyedül neveli a lányát, amiről én nem feltételezek eleve rosszat, miért is tenném? Nem ismerem az életét részletekbe menően, de abban biztos vagyok, hogy nem lehetett neki olyan egyszerű, és talán a stílusa is e miatt alakult ki ilyenre, vagy mindig is ilyen volt? Ezt már nem igazán tudom, de az én életem sem volt fenékig tejfel és őszintén szólva tartok tőle, hogy csak újra rosszul alakulnak a dolgok. Emma is... még csak az a futó találkozás sem ment jól és hiába lesem azóta is a telefont nem hívott, nem keresett, talán nem is fog, ha pedig megint én teszem meg az nem lenne erőlködés, ha egyszer neki nincs rám szüksége? Sejtelmem sincs, hogy mit tegyek, de a testvérem és szükségem lenne rá és... mégis csak remélem, hogy talán neki is rám. - Sose lehet tudni, hogy mennyi esélye van Rashid. Én csak... tudja jól, hogy ez bonyodalmas, számomra az. - rázom meg egy apró sóhajjal a fejemet. Nem arról van szó, hogy minden áron tartózkodó lennék vele szemben. Egyszerűen csak... ilyen vagyok, visszafogott, mert túl sokszor jártam már meg azzal, hogy kiadtam magamat, hogy megnyitottam valaki felé a szívemet, aztán pedig nem kaptam mást, csak fájdalmat. Nem vagyok olyan bátor, hogy ezt még bármikor újra megpróbáljam. Jó lenne, de... még sem tudom csak úgy belevetni magamat az életbe, ahogyan ő azt várná tőlem, vagy ahogyan Jonathan is várná. Nekem ez nehezebb, több idő kell hozzá, az is valami, hogy próbálkozom, hogy nem szökkenek el azonnal, amikor táncba pörget. - Látja most is csak szédít, miközben mindketten tudjuk jól az igazat. - mosolyodom el, de nem ütöm tovább a vasat, annak sincs sok értelme. Egyébként is nem gondolom, hogy ez olyan nagy bűn benne, ha az ember nem viszi túlzásba és nem akkor csinálja, amikor dolgoznia kellene, vagy mikor épp Jonathant furikázza. Na azt biztos, hogy nem venném jó néven, ha úgy ülne be vele a kocsiba, hogy előtte szívott el egy spanglit, abból biztos, hogy balhé lenne. Tudom, ne legyek ennyire komoly és ne vegyek mindent ilyen szőrös szívűen, de mégis csak ha Jonathan épségéről van szó, akkor azért még nehezebbé válok, bármennyire is igyekszem magamat néha visszafogni. - Oh ismer, ennyire én nem vagyok bátor és így még annyira sem, hiába izgalmas annyira az az oldala. - rázom meg szélesen mosolyogva a fejemet. Már ettől a karcosan buja nevetéstől is zavarba jövök, főleg az eddigiek után és ő persze meg sem próbálja visszafogni magát, de erre nem is igazán számítottam. De legalább amíg előpakolok mindent a tortához el tudok kicsit szakadni az eddigiektől, legalábbis próbálkozom, mert úgy határozottan nehéz, hogy közben még hallom azt is, amit beszélnek pár szobával arrébb, pedig igazán igyekszem a receptekre koncentrálni, hogy mire megérkeznek addigra már pontosan meglegyen a választott. Abban biztos vagyok, hogy mindenkinek ízleni fog, na persze főleg akkor, ha jól meg tudjuk majd csinálni, mert én sem vagyok profi cukrász, Jonathan inkább csak drukkolni fog, Rashid pedig... hát nem hiszem, hogy életében eddig túl sok tortát sütött volna. - Ezt mégis hol hallotta? Én szeretem, ha egy férfi házias és nem téved el a konyhában, úgyhogy ne legyen minden nőről efféle tévképzete. - talán vannak kivételek, de én sose voltam ilyen, nekem nem gond, ha besegít a konyhában, sőt ha már ő találta ki, hogy elkészítsük a tortát, mert nem hozta el a cukrászdából, amit kellett volna, akkor legalább vegyen részt az elkészítésében, még ha azt nagyon bonyolultnak érzi is. A kis majdnem elszólására már én se tudom megállni, hogy ne nevessek fel, főleg hogy mindez azzal van kombinálva, hogy mindeközben még a tojásokkal is kínlódik, mert hát láthatóan nem nagyon megy neki a dolog és ez még finoma megfogalmazás. Félek tőle, hogy ha rajta múlik, akkor sok tojást fogunk erre a kis akcióra most elpazarolni és annak Mrs. Potts nem igazán örülne. - Innen egészen máshogy látszik, hát onnan Jonathan? - nevetve bólogat. Szerinte se tökéletes a technika, de hát szó se róla, ha nincs gyakorlata benne akkor azért nem egyszerű ez, de persze nem kért eleve segítséget. Igazi férfi, nem szokásuk kérdezni, mintha minden olyan egyszerű lenne, hogy az embernek csak úgy ösztönből jön. Ha igen... a mesékben. - De szóljon, ha még sem megy, a végén még azért kapunk a fejünkre, hogy túl sok tojást használtunk el és nem marad a vacsorához. - oh Mrs. Potts azért tud ám morcos lenni, ha az ember kiüríti a kamrát, azt nem kellene kockáztatni, főleg most ne okozzunk neki fejfájást, ha egyszer pont az ő születésnapját akarjuk megünnepelni ezzel a kis meglepetéssel. Én persze közben bőszen kevergetem a leendő csokikrémet, annak még úgyis kell bőven hűlnie, mielőtt kenhető lesz a tészta, már ha még ma sikerül kisütni. - Akkor is nehéz elképzelnem, hogy tortát sütött volna, de hát... legyen így, bár most nem látszik az a nagy gyakorlat. Lassan hálát adna az égnek, ha elhozta volna a tortát igaz? - közben persze egy kis kóstolás sem árt. Nem gondolok én ebbe bele semmit sem természetesen, szimplán csak megfújom kicsit a fakanalat, hogy ha már kellően hűlt, akkor teszteljem az ízt. Kellően édes már, nem kell bele több cukor, Mrs. Potts meg is nyúzna, ha túlságosan édes lenne.
*Ez a lételemem, amióta ide kerültem ebbe a házba és Jonathant a „szárnyaim” alá vettem, Miss Kayla az én Alfám és Omegám. Eddig nem jöttem rá, néha Durya emlékeztetett erre az óriási apróságra kiváló érzékkel és női – a fenébe is, hiszen még gyerek – intuícióval, meg persze én is azért rájöttem, hogy bejövök neki, csak kissé szégyenlős. Vagy inkább szomorú és reményvesztett. Talán volt valami csalódása, olyan nagy, hogy még engem is üldöz az árnyéka. Azt nem is feltételezem, hogy nem vagyok a zsánere, mert cirka két hét alatt azért voltak jelek, bátortalanul közvetített érzések, érzelmek, melyek mindennek ellenére voltak olyan erősek, hogy felfedezzem őket. Ám én sem vagyok szent, sem minden múltbéli érzelemtől mentes, elvégre van egy csodás és tündérien szemtelen lányom akinek volt egy anyja, nem véletlenül bolondultam belé s őrzöm még mindig az emlékét. Ám azt nem mondhatnám, hogy Miss Kayla csupán a régmúlt emlékeiből újjászületett testi vágyaim netovábbja. Nem. Százszorosan is nem. Sokkal több annál, éppen ezért nem szabad sietnem, azt viszont egyetlen szerelmi vagy buja vággyal teli kódex sem írja, hogy vissza kellene fognom a saját, velem született stílusomat. Én pedig magamat adom. Ha tetszik és kell, akkor ajándékba adom, ha mégsem, akkor majd rájövök időben és eloldalgok. Jelen pillanatban a mérleg nyelve a pozitív oldalra hajlik, így csak még inkább nagy a szám. * -Miiiissss Kayla, ha így mondja több esélyem van mint egy csődörnek a tenyésztő karámjában. *Sosem játszom meg magam, tőlem mindenki azt kapja amit a látottak alapján vár, kicsit közönséges vagyok de még ebben a stílusban is megtalálom a különlegességet. Egóm az nem nagy, de ebben az esetben tudom, hogy a páromat ritkítom. Miss Kayla nem tud sokáig ellenállni nekem, és én addig ütöm a vasat amíg meleg. Szép, tartós és egyedülálló fegyvert készítek ebből amint hagyja. Egyelőre azonban csak a nagyon is forró kásáját kerülgethetem, nem mintha az nem lenne izgalmas, sőt mi több, élvezem a mindennapos szópárbajukat, a halvány pírt az arcán és a csendesen eloldalgást.* -Szóval bízik abban, hogy nem adom fel?! *Újabb vigyort mellékelek a kérdésemhez, és a hangom is a tartalomhoz függően mély és karcos, disztingváltan dallamos. Sokan nem értik, hogyan tudok mindig mosolyogni annak ellenére, hogy az élet alaposan kibabrált velem, mintha rajtam gyakorlatozott volna, de volt egy pillanat amikor észhez tértem, egy bájos és szomorú szempár, egy édesen pufók arc, csilingelő hang amiért érdemes élni, amiért bármit fel kell áldoznom és nem azért mert az én életem függ tőle, hanem mert az Övé. Durya volt az aki belém ültette a boldogság és a jókedv magvát, ő öntözte és gondozta, óvta a viharoktól és tolta a napfényre a cserepemmel együtt. Ha csak nézek magam elé, nem is kell rágondolnom, szélesre húzódik a szám. Ahogy felébred, ahogy a szemeit dörgöli, kimászik a paplan alól, magába dönti a kakaót, ahogy az ajtó elé áll engem sürgetve, holott még tengernyi időnk van – szerintem, ám a forgalom semmibe veszi apai vágyaimat – és ugrálva megindul a kocsi felé….puszit nyom az arcomra…..és miatta hiányzik az, hogy néha más is nyomjon egy puszit az arcomra. Nem egy aprócska pokoldémon, hanem egy igazi nő, aki kiveszi a serpenyőt a kezemből és vidáman nekem esik amikor az évszázad rangadójára jogosító jegyeket nyomok az orra alá, biztosítva arról, hogy a csókkamera kereszttüzében a világért sem utasítanám vissza.* -Pedig deeee Miss Kayla, ne taposson a földbe ilyen gondolatokkal, még megsértődöm. *Francokat! Hét napból négyszer kint füstölök a kertben a mogyoróbokor alatt, azon merengve, hogy mit kezdjek egy nyolc éves királylánnyal, meg egy velem egykorú tündérrel, az iskolában engem bámuló tucatnyi elvált anyukával, mert a lányos, egyedülálló apukák híre gyorsan terjed és ritka mint a fehér holló, ráadásul valamiért kiváló partinak tartják az olyan ritka palimadarakat mint amilyen én vagyok. Ehhez képest Jonathan mindenórás ellátása kész felüdülés, baromian jókat dumálok az öreggel, aki az önirónia mestere és megszégyeníti még Merlin mentorát is tanácsadás szempontjából. Nem véletlen, hogy annyira merész vagyok Miss Kaylával szemben, Jonathan régebbről ismeri mint én, noha jómagam is hasonló eredményre jutottam volna néhány hónappal később, így azért sokkal könnyebb.* -Szerintem merje, legjobb tudomásom szerint roppant izgalmas az az oldalam. *A mondat végéhez még odabiggyesztek egy karcos, buja, torokhangú nevetést, mindezt jutalmul, hátha fel tudom vele borzolni a nyakán lévő apró, lágy és finom pihéket. Tudom, hogy vannak olyanok, láttam amikor feltűzte a táltos paripáéhoz hajazó loboncát tusolás előtt. Azóta minden második éjszak azzal álmodom, hogy az ajakaim közé veszem a pihéit és beleharapok a nyakába. Tisztára vámpírizmus. A továbbiaknak már tanúja is van Jonathan személyében aki roppantmód élvez a mi kis kettősünk szópárbaját, szerintem csak azért nevet, mert fogadást kötött ránk magával és nyerésre áll. Mindezek után nekem már csak a kukta szerepe jut amit nem igazán élvezek, lévén marhára béna vagyok még ezen a legalsó szinten is, de igyekszem. Megjátszott felháborodással és elkeseredéssel sóhajtok fel, miközben tanácstalanul és könyörgőn nézek Jonathanra a két fél tojáshéjjal a kezemben, de eddig legalább eljutottam, viszont a tojás fontosabb részei nem igazán kultiválták egymást és minő borzalom és részemről a teljes kontárkodás, beadták a válókeresetet még a héjon belül.* -Ja, igen, arra számítottam. Mert a nők nem szeretik ha a férfiember nekiáll a konyhában tenni-venni, viszont azt nem vettem a számításba, hogy ez a konyha nem a magácskáé Miss Kayla. *Őszinte vagyok, ezen a ponton tudom, hogy ki az úr a konyhában, de azért nem veszítem el a jókedvem és a ravasz pillantásom, amit nem átallok Miss Csodapopóra vetni. A tojások azonban kifognak rajtam, Jonathanra nézek, ő meg Miss Kaylára s mikor mindkettőnk gyöngyszeme elfordul, szinte jelbeszéddel mutatja hogyan vegyem ketté a tojást, válasszam el egymástól a fehérjét és a sárgáját. nem mintha nagyon értem, de hálásan bólintok, aztán a látott mozdulatokat bevetve próbálom visszaállítani a renomémat. Több kevesebb sikerrel.* -Áááá, megy ez nekem mint az ágyba sza…..hááááá, azt hitte kimondom!? *Jobb kezem tojásos mutatóujját lengetve fenyegetem meg.* -Kis hamis! *Kacsintok is rá és újabb tojást veszek a kezeimbe, remélhetőleg marad elég mire ráérzek az ízére. Nem úgy megy ez nekem mint a tánc és a női fenék megforgatása, kifejezetten idegesítő, elfoglaltság, és ezen a ponton gondolkodom el azon, hogy mégis elmegyek abba a cukrászdába a tortáért. * -Mennyire? Teljesen. Volt benne minden ami kell és simán megsült. Gyertya is volt rajta meg minden, és mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. *Ja, mert a belseje meg szétfolyt, és összekentünk vele mindent, mint később kiderült nem is muffin volt hanem brownie. A fene sem gondolta, hogy egyetlen apró sütivel az egész lakást össze lehet kenni, de azt sem hittem, hogy képes vagyok kettő, azaz kettő darab tojással annyit szerencsétlenkedni. A mozdulat megvolt ugyan, szépen emeltem a kezeimet, bennük a tojáshéjakkal, de a fehérje az istennek sem akart elválni a sárgájától. Mondhatni két kézzel ragaszkodtak az otthonukhoz.*
A szavaira tényleg kap egy enyhe pírt és egy mosolygós fejcsóválást is. Még hogy nekem is a mélyemre nézne... nem lep, hogy ezt mondja és az sem, hogy tisztában van azzal, hogy zavarba hoz vele. Valahogy mintha ez lenne a lételeme, hogy hogyan hozhat zavarba engem, mert persze a házban más nehezebb. Az idősebbek pl. Mrs. Potts már nem úgy kezelik az ilyesmit, mint én. Ő inkább csak incselkedik kicsit, nevet egy nagyot és meg vissza készíteni a vacsit a konyhába, hiszen aztán úgyis Mr. Potts a kertész viszi majd haza. Én viszont nem így vagyok ezzel, számomra zavarba ejtőek a szavai minden egyes alkalommal, főleg hogy tudom, hogy mellé milyen tekintet társul. Cseppet sem szolid, vagy visszafogott és azt is tudom, hogy miket szokott rólam mondani a hátam mögött, amiket persze úgy teszi, hogy én is tudjak róluk. - Távoli az a végcél, amikor tőlem... többet is ki tud csikarni, de úgyis tudom, hogy kitartó. - kap egy újabb mosolyt. Na igen szeretek én mosolyogni, sőt alapvetően pozitív embernek gondolom magamat, csak hát az utóbbi időben sok olyasmi történt, ami mellett határozottan nehéz úgy állni az élethez, ahogyan ő teszi. Mosolyogva, nevetve és jó kedvvel, miközben az élet körülötted sorra omlik össze... határozottan nehéz ügy, túlságosan nagy kihívásnak tűnik, már-már lehetetlen küldetésnek. Azért itt persze más, tudok én jó kedvű lenni, csak sokkal kisebb mértékben, mint ahogyan ő azt elvárná tőlem. - Őszintén szólva... egyáltalán nem lepne meg, ha nem viccelt volna. - rázom meg szórakozottan a fejemet. Egy joint... nem vagyok én annyira zsémbes, hogy ha néha effélével él, akkor azt mondjam, hogy ezzel olyan nagy baj van. Amíg nem a házban teszi és nem munkaidőben, no meg nem vezetés előtt, addig azt tesz igazából, amit akar nem igaz? És persze így próbálok az utolsó szavai elől simán kitérni, mintha nem is hallottam volna őket. Még hogy én az ölébe üljek... tudom, hogy hogyan szokta emlegetni a hátsómat, úgyhogy nem fogom én ezt még erősíteni is benne, ne hogy azt higgye, főleg hogy kétlem, hogy ha valamikor is az ölébe ülnék, akkor azt csak úgy csendben elviselné és nem tenne semmit sem reakcióképp. A várt nevetését természetesen meg is kapja szépen, amikor utánozza a hangomat, meg persze a kézfeltartásomat... nem kell, hogy ez meglepjen, ő már csak ilyen, mindent lazán kezel... túl lazán is. - El sem merem képzelni, milyen az, amikor nem fogja vissza magát. - mosolyogva rázom meg a fejemet, miközben előpakolok szépen mindent, ami kelleni fog nekünk. Azért arra kíváncsi leszek, hogy milyen ügyes kukta lesz, de ő akart tortát sütni, szóval mégis csak elvárom, hogy akkor segítsen is benne, ne pedig csak a szája legyen nagy. - Mégis mire számított? Én végzem az oroszlán részét, miközben maguk csak figyelik, ahogyan dolgozom? Nem hozta el a tortát, hát akkor tegyen érte, hogy elkészüljön, addig én nekiállok a krémnek. - annyira nagyon sütni akart, akkor tegyen is érte, én pedig már előre látom, hogy jó fogok majd szórakozni azon, ahogyan elbajlódik a tojásokkal, mert nem igazán hiszem, hogy tényleg olyan profi lenne a dologban, sőt... Jonathan megjegyzése már előhoz belőlem egy röpke nevetést is. - Szóljon, ha mégis segítsek. - pillantok oldalra a félresikerült próbálkozást lesve, miközben én már aktívan kevergetem a tűz felett a vajat, és kerülnek bele szépen a hozzávalók a főzött csokikrémhez. Annak amúgy is kell majd még hűlnie, hogy meg tudjuk tölteni a tésztalapokat vele. - És... mennyire volt az igazából torta? - szórakozott kötekedés cseng ki a hangomból, de ez érthető. Nem tudom elképzelni, hogy igaziból tortát sütött volna. Szerintem inkább csak a legjobb esetben is próbálkozott, de... talán még az sem. Nyomott egy gyertyát egy kakaós csigába... netán fánkba.
-Én szívesebben néznék magácskának a mélyére. *Százkarátos vigyor és szemöldökugráltatás kíséretében mondom ezt, tudom, hogy ezzel zavarba hozom és szándékos, mert olyan jól áll neki amikor elpirul. Felnőtt nő, mégsem szokott hozzá, hogy ilyen direktben udvaroljanak neki. Hát azt nem mondom, hogy ez szép udvarlás de tőlem csak ilyen telik, nincs bennem eget verő romantika és nem vagyok költői sem, de nem az irodalom tanszéken tanultam. Tudom, hogy élvezi és a táncot is, nincs olyan nő kerek e világon aki ne szeretne táncolni, aki ne élvezné, hogy derékon kapják és megforgatják úgy istenigazából. Neki meg eleve szüksége van rá, hiszen kissé mintha elveszett lenne, én meg nem bírom az ilyesmit. Alapjában véve minden nővel ezt teszem, de valamiért Miss Kayla a szívem csücske, neki ebből is több jár. Oda vagyok érte meg a popójáért, de itt még nincs vége a dolognak, Durya kiváló érzékkel mutatott rá, hogy Miss Kaylaval ez nem csak játék. Jó, igaza van, egy kicsit több, de sajnos sosem vesz komolyan, talán mert mindig vigyorgok de egyszerűen képtelen vagyok összeszorítani a számat és mélyen a szemeibe nézni.* -Na látja! A kicsi már egészen jó út a végcél felé. *Miss Kayla elfelejtette milyen az amikor az embernek jó kedve van, amikor felhőtlenül boldog és amikor ez az érzés végigkíséri a nehezebb napokon is és most nem a női havibajra gondolok, hanem a lelkiekre. A zene jó, a zene minden és ezt Durya is tudja, elvégre a vérében van, már most úgy mozog mint egy Rio-i karnevál táncos, vigyáznom is kell rá különben minden fiú szívét elcsavarja, pedig még csak nyolc éves. Miss Kaylanak még meg kell tapasztalnia milyen az amikor csak ül és hallgatja a zenét, amikor mozgás nélkül is képes táncolni, mert ott lüktet benne a ritmus, Jonathan is így van vele, látom a szemeiben és abban a kis félmosolyban ami az arcára ül.* -Az én kedvenc dalomat? Egy-két joint után bármit….vicceltem! Háháááá, bevette mi? Hogy én meg a joint? Soha, át minek képzel engem? Eszébe se jusson. De végigülöm ha azt szeretné, persze csak ha az ölemben ül közben. *Na erre mit lép? A kis ravasz, benne van egy boszorkány csak nem tud róla. Megjátssza, hogy felháborodik, de elég gyenge színészi teljesítmény, ha annak szánta. Hízeleg neki a tudat, hogy odavagyok a popójáért, és nem minden ok nélkül, tényleg jó segge van, szép formás, kerek de nem nagy. Azt hiszem, bár még nem sikerült a kezembe fogni, pont a tenyerembe való.* -Rashid! *Elváltoztatott hangon visszautánzom, még a mozdulatot is, persze eltúlzom és rájátszok. Hadd nevessen csak, én is azt teszem. Tudom, hogy még az én esetlen széptevésem is tetszik neki, bár nem ilyesmihez van szokva. Azon csodálkozom, hogy nem legyeskedik senki körülötte, mondjuk ez az én malmomra hajtja a vizet, de elég fura, hogy nincs pasi aki elvigye az operába, mondjuk oda én sem vinném, de egy színház még belefér. Utána kizárólag hot-dogot vagy pizzát ehetünk, nem valami puccos helyen, fura nevű akármiket, két kiskanálnyit egy bazi nagy tányéron.* -Tudom, vissza is fogom magam, higgye el Miss Kayla, baromira visszafogom magam. *Vigyorgok, nem tudok másképp viselkedni, mindig ilyen voltam, kivéve egy kis időt amire talán van mentségem, de Durya miatt, egyszerűen muszáj volt megráznom magam. Azt hiszem az a csodás kis tökmag mentette meg az életemet és a lelkemet, de ilyenekről nem beszélek. Miss Kayla azt hiszi az egész életem egy egész bolondozás, azért ért félre elég gyakran, de nem baj, majd rájön. Egyszer talán belőlem is kitör a komolyság két percre. Hátha megcsípi. Jonathan jól ismer, és tudja mi áll a háttérben nálam, volt egy lelkesítő beszédem a második napon, akkor kinyílt bennem egy kapu amit azóta is zárva tartok, de esküszöm nekem is jót tett. Jonathan az én pszichiáterem. Visszatérve vele a konyhába újra Miss csodapopó bűvkörébe kerülök, az első mondatára kételkedve nézek rá, ráncolom a homlokom de rendesen.* -Habverés? *Ez eléggé gyanús nekem.* -Verjem fel a habot? A tojásfehérjékből? Miss Kayla! Mi vagyok én kukta? *Szemet forgatok, Jonathan ezt aztán nagyon élvezni fogja, mert most mutatom meg mennyire szerencsétlen vagyok a konyhában. A tojás az megy, de csak egyben. Nézem a könyvet, majd a tojásokat, a tálat és a habverőt. A kezembe veszek egy tojást és nézegetem, feltörni azt tudom, az menni fog, különválasztani a kettőt egymástól, hát az sem lehet ördöngösség.* -Csak bátran Rashid, nem harap. -Ó, tényleg? Pedig úgy néz ki. *Elfintorodom, sóhajtok egyet és az arcomra van írva az amit gondolok miközben Jonathanra nézek. Hogy a férfiember mit meg nem tesz egy nő kegyeiért. Rémes! Hozzákoccintom a tojást a tál pereméhez és kettéveszem a héját, majd elszerencsétlenkedem vele egy kicsit, a végeredmény egy tojásfehérje, benne a szétmászott sárgájával. Újra próbálkozom.* -Tortát? Hát persze. Kérdezze meg Duryát, remek torta volt. *Ja, kibontottam egy csokis muffint és beleszúrtam egy gyertyát. Végül is elkészítettem, nem?*
- Ha jobban a mélyére nézne, akkor Chopinben sem csak a búslakodást látná. - rázom meg a fejemet egy félmosollyal. Persze értem én, hogy mi a lényeg, hogy a pörgős, mondhatni ugrálós zenét kedveli, amire lehet táncolni, ami feldobja az embert. Igaza van talán... valahol, de még sem lehet az ember mindig feldobott és vidám. Nem tudom, hogy ő mégis hogyan csinálja, mert lássuk be elég gyakran látom így. Sőt azóta, hogy ide költöztek csak a pozitív oldalát láttam, ami azért mégis csak új és szokatlan ebben a házban és az én életemben is. Idő kell mire az ember ilyesmihez alkalmazkodni képes, idő kell mire esetleg tényleg változást is ér el, bár lássuk be, hogy már így is ért el sok mindent, még ha nem is érzi elégnek. Még én is hajlandó vagyok kicsit táncolni vele, még ha a közvetlen stílusával lépten-nyomon zavarba is hoz. Nem tudom, hogy csinálja, de láthatóan nagyon jól megy neki, pironkodott már előtte Mrs. Potts is, pedig neki ott van a kertész Mr. Potts, nem lenne oka rá. - Talán... egy kicsit igen. - húzom ki magamat, hogy ne kelljen annyira hajolgatnia csak, hogy a szemembe nézhessen. Igen, talán egy egész picit nehezemre esik kimondani, hogy igaza van, hogy tényleg jól esett ez a kis tánc, de... azt kell mondanom, hogy élveztem. Szeretem az általa választott dallamokat, de sosem fogom úgy gondolni, hogy a zene megváltoztatja az ember életét, vagy az alapfelfogását. Sajnos ez nem így működik, a zene sok mindenben segít, de amikor aztán vége a táncnak, az örömnek, akkor ugyanúgy visszakerülsz oda, ahol előtte voltál, a mélypontra. - Megkérdezte tőle, ő is így gondolja? De... azért megnézném, hogy az egyik kedvenc dalát végigülje csak alig mozogva. - nem kételkedem abban, hogy Jonathan élvezi a ritmusos zenét, hiszen biztosan így van, én is élvezem, de akkor is nehezebb lehet, ha az ember nem perdülhet táncra sosem. Más az, ha kevéske mozgást ülve képes véghez vinni. Az én szívem biztosan fájna azért, hogy nem pattanhatok fel, ha épp ahhoz van kedvem. Persze... az ő helyében én nem is tudom, hogy mit tennék, az is nagy dolog, hogy képes még mosolyogni és jó kedvvel élvezni az életet. Bármennyire is tudom, hogy Rashid veszélyes vizekre evez vele néha... vagy legalábbis sejtem, hogy nem minden kis útjuk vezet az orvoshoz, még sem szólok bele, mert ha az öregúr kedve ettől jobb, akkor ki vagyok én, hogy ez megvonjam tőle? - Rashid! - a szám sarkában somolyogva rázom meg a fejemet. Szóval a fenekem az, ami tetszik neki. Mondjuk ezt már eddig is megpróbálta párszor a tudtomra adni, egy nő azért sejti, hogy mit néznek meg rajta a férfiak, amikor kilép egy szobából, vagy épp belép oda. Rashid pedig nem az a típus, aki bármit is titkolna és persze időnként azt hiszem szándékosan beszélget emeltebb hangon Jonathannal, hogy én is tudjam, épp miről folyik a diskurzus. - De tudja nem mindig és mindent mondunk ki csak úgy, az néha zavarba ejthet másokat. - tudom, hogy őt ez nem különösebben érdekli, sőt... még külön szórakoztatja is, ha a másik zavarban van miatta, de ettől még én úgy érzem, hogy ez nem más csupán szédítés. Kedvesek a szavai, tényleg jól esőek, de ettől még ő túl könnyen vesz mindent... a szórakozást is és a komoly dolgokat is. Néha az embernek kell tudni komolynak is lenni a maga módján. Nem szabad túlzásba vinni tudom én... de talán valahol közte és köztem húzódik meg az a bizonyos arany középút. Az utolsó szavaira már épp ezért csak széles mosollyal csóválom a fejemet és pillantok még utána mielőtt elindulnék a konyha felé. Kell egy könyv és persze a hozzávalók, amíg ő összeszedi Jonathant. Arra pedig próbálok nem odafigyelni, amit ők beszélnek, mert úgy is tudom, hogy rólam van szó, nem kell az, hogy pontosan tisztában is legyek a szavaik tartalmával. - Jól van, jól van, maradhat a zene, legalább könnyebben fog menni a habverés, csak nehéz már addigra kifáradjon. - közben fellapozom a könyvet és persze megmutatom Jonathannek is, hiszen neki is van beleszólása, de azt hiszem ő már attól jól fogja érezni magát, hogy ezt az egészet itt lejátsszuk. Igaza a zene és a közös munka fel tudja dobni az ember kedvét... de azért sajnálom a szép marcipán figurákat. - Ha jól viselkedik, akkor nem teszek ilyet, de akkor viselkedjen jól és kezdésként verje fel nekem a tojás fehérjéket. - mutatok az ominózus sorra, ahol a darabszám is fel van tüntetve. Persze, ha kell, akkor a szétválasztásban segítek én neki, nem tudom, hogy mennyire házias, de azért nem akarjuk feleslegesen pazarolni Mrs. Potts tojásait, annyi biztos. - Készített már egyáltalán valamikor is tortát? - nem hiszem, de aztán ki tudja. Egyedül neveli a lányát, tehát akár erre is lehet esély, végül is miért is ne?
-Tisztázzunk valamit angyalom! Ha én itthon vagyok nincs szomorú zene csak vidám zene. Nincs Chopin, nem búslakodunk. *Mindezt persze félkomolyan mondom csak, ott van a mosoly a szám sarkában, hol lenne máshol mikor mindig ott csücsül. Legyünk pozitívak és élvezzük az életet amíg lehet, azokkal a kártyákkal kell amiket leosztottak nekünk, de ha valaki meg sem nézi a ruhaujját egyszer sem, nem fogja megtudni, hogy a sors csúsztatott-e oda néhány Jolly Jokert vagy sem. Én sem voltam mindig ilyen, miután Amanda meghalt teljesen magamba zárkóztam, még Chopin sem kellett ahhoz, hogy öngyilkos gondolataim legyenek, de Duryát nem hagyhattam magára. Aztán egy nap belenéztem a szemeibe, a reggelinél iskolába menet előtt. Azok a fekete ékkövek tele voltak szomorúsággal mégsem vádoltak azzal, hogy magára hagytam a legnehezebb időszakban. Akkor megfogadtam, hogy a lányom soha többé nem fog sírni és én sem. A nagy nevettetés közben rájöttem az élet másik igazságára is, ha sikerül megnevettetnem az embereket és attól ők jól érzik magukat, az nekem is jó, attól én is nevetős leszek és boldog. Ennél rosszabb ördögi köre ne legyen senkinek. addig forgatom amíg ki nem mondja, hogy élvezi, mert azt már én is tudom. Szeret táncolni csak senki nem viszi őt el, nem is értem miért nincs pasija, de ez nekem csak jó, mert szabad az út. A fenét sem érdekli a házinyúl szindróma, persze nem zúgtam bele vagy ilyesmi, de jó nő, és szívesen összegyűrném vele a lepedőmet, többször is. De, hogy nem komolytalan a dolog az is bizonyítja, hogy Miss Kaylaval kapcsolatban nem csak az ágy jut eszembe, hanem az asztal is, a fürdőkád…..na jó, elvinném én koncertre is hadd halljon jó zenét és ha nagyon akarja még egy olyan Chopin-es hangversenyre is elkísérem, ha nem zavarja, hogy közben elalszom. * -Na ugye! Nehéz volt kimondani? *Kissé lehajolok, hogy a szemeibe tudjak nézni és kivillantom mind a harminckét fogamat. Épp a karomra dönteném de angolna módjára siklik ki a kezeim közül, úgy látom mára elég volt, vagy legalábbis az elkövetkezendő egy órára. Nem mentem messzire azt tudom, arra mindig odafigyelek, mindent csak a jó ízlés határain belül, ami még szórakoztató, egy kicsit zavarba ejtő de nem bántó. Azért persze megjátszott sértődöttséggel tárom szét a karjaimat a menekülésére és a fejemet oldalra hajtom úgy szemlélem. Bólintok. Igen, mindenre gondoltam. Állandóan mások érzései járnak a fejemben, azért vagyok olyan amilyen. Talán ez egy áldás minden eddig velem történt rossz dolog miatt, nem kell nagyon gondolkodnom, hogy kivel hogyan beszéljek vagy foglalkozzak, magától jön és ritkán fogok mellé. * -Tud ő mozogni csak nehezen, nem teljesen béna. De bármilyen is a zene, nem feltétlenül kell hozzá mozogni, hogy élvezzük. Itt bent. *csapok a mellkasomra szívtájt.* -Itt is lehet élvezni, megdobogtatja a szívet, ha lehunyom a szemeimet képeket vetít elém, olyanokat amelyeket még ficánkolva sem érnék el. A zene nem csak arra való, hogy táncoljunk, zene élet, lélegzés, tavaszi eső, forró tengerparti nyár, zúgó folyó és hullámzó tenger. A zene az érzés. Színtiszta, teljes érzés. *Na ennyit a komoly dolgokról és a zenei továbbképzésről, ideje megint vigyorogni. A tortakérdés remek alkalmat nyújt a témaváltásra. Fogalmam sincs milyen tortát rendelt Miss Csodapopó a szakácsnők gyöngyének, mert valójában jól elfelejtettem elmenni érte, de muszáj volt kitalálnom valamit a magam megmentésére. Biztosan szép, picit visszafogott és marcipán virágos. Miss Kaylanak remek ízlése van, nekem viszont nincs kedvem most megint kocsiba ülni és megemészteni a leszidást amit a felejtésért kaptam. De hát én végül is ápoló vagyok nem pizzafutár. * -Hehehe Miss Kayla….a popója, tudja az nagyon megfelelő. *Fülig ér a szám és még meg is villantom a szemeimet. Igazat mondtam, a feneke fenomenális, nagyon rendben van. Persze nem ellenkezem vele, megint csak bólintok, mereven őt nézem.* -Vannak. …..Szédíteni Miss Kayla? Meg akar sérteni? Én nem szédítek senkit, mindig az igazat mondom! *Ha tudnám miket gondol rólam, könnyebb dolgom lenne, de sajna nem vagyok gondolatolvasó, az még nem megy. Persze ha közölné velem milyen embernek gondol, elmondanám neki, hogy milyen vagyok valójában, hogy nem mindenkinek udvarolok, csak a nőknek. Azon belül is a számomra fontos nőknek, aztán ne feledjük az árnyalatnyi különbséget közte és a többi nő között. Na, persze két hete vagyok itt, ennyi idő alatt nem lehet komolyabb kapcsolatba kezdeni, puhítani kell a nőt mert Miss Kayla kissé el van veszve, a végén még azt hinné csak vigasztalni akarom, vagy ott a másik véglet, hogy ágyba akarom vinni. Ez mondjuk igaz, de nem mindegy milyen ágyba. A sajátomba vinném és nem egy éjszakára, de az örökös vidámkodásom miatt nem vesz komolyan, de nem is baj. Egyszer majd úgy is rájön, hogy én vagyok álmai pasija. * -Szívesen lemosdatom utána Miss Kayla! *Ezzel búcsúzom, meg egy újabb vigyorral a képemen, de nagyon sietek eltűnni, nehogy nyakon vágjon valamivel. Azért még odaszúrok neki messziről. Mikor belépek Jonathanhoz az öreg pont úgy vigyorog mint én szoktam, még kacsint is egyet és közli, hogy szerinte jó úton járok, hogy leigázzam és magaménak tudhassam Miss Kaylat. Ő legalább átlát rajtam, tudja, hogy sosem bántanám meg a legszebb fenekű nőt, csak még szoknia kell a stílusomat. Ezt is megosztom vele, aztán kiemelem az ágyból a székébe és kitolom a konyhába. Útközben azért megállunk a zenegépnél ahonnan még mindig Chopin bánatos zenéje szól, gyorsan le is kapcsolom és sokáig válogatunk az öreggel, mire találok olyat amire ő is rábólint. Na, akkor Miss Kaylának sem lehet kifogása, nem én erőszakoltam rá Jonathanre a muzsikát. Felhangzik a zene és ennek a ritmusára érkezünk meg a konyhába, észre sem veszem de minden porcikám mozog.* -Jonathan remekül van és a zenét is ő választotta, szóval nincs kifogás és nyafogás. *Elveszem a könyvet, belenézek és közben a vállaim, a csípőm, a fejem is különálló életet él egymástól. Végül leteszem a könyvet és nekivetkőzöm. A kabátomat már levettem most a polóverem jön, persze nem leszek meztelen, azért szoktam pólót is viselni, most épp egy Supermanes van rajtam.* -A csokis csoda a kedvencem, de ugye nem engem akar a tetejére reszelni?
Azt hiszem a zenei ízlésünket igazán nehéz lenne egymáshoz csiszolni, vagyis... nekem sem volt mindig ilyen, de mostanában a melankolikusabb dallamokkal többet tudok kezdeni, bármennyire is igaza lehet, hogy pont a vidám zene az, ami javít az ember hangulatán, nem pedig az, ami egyébként is baljóslatú. - Hát jó... a következő alkalommal majd megkérdezem tőle, hogy mást kér-e, de ha ő Chopint hallgatna, akkor nem erőltetek rá mást. - ennyit tudok engedni, hiszen most is Jonathan volt az, aki nem az ő pezsdítő dallamait kérte magának, hanem egy kis nyugalmat adót, egy kis olyat, ami egyszerűen megnyugtatja és békével tölti el. Ez is csak attól függ, hogy honnan nézzük azt a zenét, egy klasszikus sem feltétlenül érfelvágós, szimplán csak lehet békésebb, és nem rossz azért, mert az ember nem akar felpattanni azonnal és táncolni, főleg hogy Jonathan ezt meg sem tehetné. Tisztában vagyok azzal is, hogy szándékosan csinálja, zavarba akar hozni, és valahogy mindig sikerül is neki. El kéne szabadulnom, de kár lenne tagadni, hogy valahol mégis csak jól esik az, ahogyan megtáncoltat, ahogyan kipörget és ahogyan én is önkéntelenül is felveszem vele a ritmust és tovább lépkedek, annak ellenére, hogy a tekintetem még mindig valamelyest szigorúságot tükröz. - Jól van, jól van, kipróbálhat akkor mást is és igen... kellemesek ezek a dallamok és... élvezem is! - adom be végül a derekamat, még egy apróbb mosolyt is csal az arcomra, de végül mégis csak hátrébb lépek tőle. Túlságosan jól mozog és semmi gátlás nincs benne, ellenben velem, akiben az évek alatt sokkal több lett, mint ami valamikor régen volt. Nem tudom én ezt csak úgy egyik napról a másikra visszafogni magamban, mintha ott se lett volna sosem. Régen én is más voltam, de... túl sok minden történt. - És arra gondolt már, hogy milyen érzés neki mindezt mozgás nélkül végighallgatni? - sóhajtok egy aprót, mielőtt még inkább a tortára térnék, hiszen ő táncol, ha olyan a zene, mindig mozog és mindig lelkesedik, de vajon végig tudna ülni egy általa kedvelt dallamot úgy, hogy közben nem tehet semmit sem? Egy árva mozdulat, egy dobbantás sem a lábával, mert most mereven kell figyelnie és kész. Nem hiszem, hogy ezt olyan kellemes élménynek élné meg. Vajon miért hiszi, hogy Jonathannek ez akkor így jó. Látni, ahogyan más élvezi azt, amit ő már jó eséllyel nem tehet meg soha az életben. Értem én, hogy neki ez szórakoztató, de talán okkal választotta Chopint. - Tehát még a tortába is beleköt, amit én rendeltem? Van bármi is, ami megfelelő egyáltalán Rashid? - nem kérdezem ezt most komolyan, értékelem én a próbálkozását. Pedig szép torta volt, de tudom, hogy ezzel is csak inkább finoman piszkálódik, viccelődve, mint sem bántani akarna velem. Rashid... hát tipikusan az az ember, akiről nem tudom elképzelni, hogy szándékosan ártana bárkinek is, vagy keltene benne akár egy cseppnyi rossz érzést is. Ő tényleg nem olyan ember. - Tudja azért vannak remek cukrásztorták, tényleg szép díszítéssel. - kicsit azért én is kötöm az ebet a karóhoz, mert szép torta lett volna az, hiába nem hiszi el. Jó talán kissé puccos Mrs. Pottsnak, de biztosan remek lett volna az íze is. - Szédíteni azt nagyon tud. - szélesedik ki a mosolyom. Tudom én, hogy mi a célja, tökéletes lesz a takarítás, nem kell ide semmiféle romantikusabb dolog. Egyébként is tudom én, hogy ő milyen, hogyan viselkedik az emberekkel, mindenkivel kedves. Pont e miatt nehéz őt igazán komolyan venni, hiszen aki mindenkinek ugyanolyan mértékben osztogatja a szeretetét az miért lenne más valakivel? Én se veszem ezt máshogy, mint ahogyan megteszi akárkivel az itteni beosztottak közül. Ő még Mrs. Pottsnak is képes csapni a szelet, pedig már bőven őszül a haja. - Miért érzem úgy, hogy az a takarítás tényleg nagyon sokáig fog tartani és ha jól sejtem, akkor mehetek utána még ki is mosakodni majd. - mosolyogva rázom meg a fejemet, ahogy végül elindulok a kamra felé első körben, hiszen azért mégis csak körül kell nézni, hogy mik vannak itthon, aztán még kell keresni valami használható receptet is, ami szintén nem lesz egyszerű feladat, de biztos vagyok benne, hogy Mrs. Pottsnak rendkívül sok könyve van erre a célra, csak találjuk meg azt, ami tényleg jó, no meg amit értelmezni is tudunk és biztosan nem hibás teszem azt a recept. A monokinis megjegyzésére már nem is mondok semmit, csak megrázom a fejemet és inkább a saját dolgomra indulok el. Naná, hogy a szavait is tökéletesen hallom. Miss Csodapopó... tudja ő is pontosan, hogy eljut hozzám, elég jó a ház akusztikája. De legalább most megtehetem, hogy titokban mosolyodom el, és nem kell szándékosan szigorú tekintettel dorgálnom meg. Ez is valami. Mire megérkeznek a konyhába én már jó eséllyel elő is készítettem mindent, ami kellhet. A könyv nyitva az asztallapon, és nagyjából mindent hoztam, ami kelleni fog nekünk, maximum majd Rashidot szalajtom a kamrába, ha valami kimaradt, úgyis annyira túlteng benne az energia, hogy nem lesz itt gond. - Jonathan! Látom ma tényleg jól van! - naná, hogy kap egy puszit is az arcára, aztán szépen a kezébe nyomom a könyvet első körben, hogy megmutassam neki mit is találtam ki, vagy hát mit választottam. - Ez a csokis csoda remekül hangzik, talán még Rashid barátunknak is megfelel nem gondolja? - a sejtelmes mosoly az arcán most is sok mindent elmond. Tudom én, hogy miket gondol, ha nőből lenne már régen összeboronált volna minket, vagy legalábbis aktívabb próbálkozást tett volna rá.
-Néha, Miss Kyla. Néha. De nem mindenkor. Chopin csak a halálraítélteknek jó, olyan baljóslatú a zenéje. Úgy tűnik, hogy…..figyelje csak…..”meguntam az életem”……mindegy mit mond. A lényeg, hogy nem akar tovább élni. *A szöveg nem pontosan ez és tulajdonképpen nincs is szöveg, csak a dallamok közvetítése,na az fontos, számomra pedig a dallam az elég hanyag ami az életérzést illeti. A lagymatag zene amire még táncolni sem lehet egy merő unalom. *Nem mondom, hogy semmire nem jó, azért az öreg Chopin remek dolgokat művelt, de arra valóban felesleges, hogy valaki életben és boldogságban akarjon leledzeni. Az általam ajánlott zene merőben más, nem klasszikus de azért jobban adja elő az életérzést. Ritmusos, szívet dobogtató, ha az öregúr ezt szereti, oké, de nem láttam, hogy fintorgott volna amikor extázis táncot jártam a minap két elképzelt vörössel. Miután megtáncoltatom nem egészen istenesen, de közel állunk hozzá, váltok. Tudom, hogy élvezi.* -Na és ez? *Tele vagyok példákkal, és mindet tudom fejből előhúzni, messze pörgünk Chopintől. Lágyabb dallam, oké, az is van. Ám ez sem különbözik sokban az előzőtől, a lényeg a ritmus és nem a lágy dallamok egymásba fűzése. Az is jó, persze, de csak amikor aktualitása van és szerintem ez még nem jött el. Elalvás előtt oké, álomba ringat és ha beszélgetünk valami komoly dologról, háttérzenének jó, de azért mindig…* -Miért baj ha jó a kedvem? Miért baj ha neki is jó a kedve? Ezt kérte? Francokat! Ezt ismeri. Tudnia kell, hogy létezik ennél sokkal jobb is. *Nem vagyok hajlandó beadni a derekamat ennél rosszabb magyarázatra, az a Chopin nem volt egy elkúrt zeneszerző, de az ő kora lejárt, mindaz amit alkotott nem elég a mai élet helyrerázására, csupán nem átélt nosztalgia. Szereti, oké, de csak azért mert mást nem ismer. Tovább pörgetem a nőt néhány lépéssel, hadd ismerje meg a „helyi kultúrát”. * -Értékeli? Értékelje ezt. *És újabb dallamot dúdolok, énekelek neki, hozzátéve a mozdulatokat is, nem elfelejtve őt, akinek a csípőmozgása felér egy havai i-i őslakos nőével, bár ezt nem tudja, de szerintem őstehetség.* -Na? Hányas a maga élvezeti skáláján? *Zavarba akarom hozni? Naná! Olyan kis édes, hogy mindig beleesik a csapdámba, pedig nem régóta „zaklatom”, Mr. Mcfly megbízatása alig két hete köttetett, az öregúrral tök jóban vagyok ahogy Durya is, főleg ő mert a fiatalság mindig jobb hatással van az idősekre, és viszont. A lányom ha nem tőlem, akkor Mr. McFlytól tanul a legtöbbet, mivel nincsenek nagyszülei igazán, anyámat kivéve, tőle tud meg dolgokat a régiekről. Kézzelfoghatóbb mintha én mesélnék elfelejtett emlékeket. MissKayla azonban más tészta, ő majdnem korombéli, annyit élt át mint én, csak másképp, viszont a neveltetése merőben különbözik az enyémtől. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy rosszabb, csak más. Élvezhetetlenebb….részemről. S mivel hivatásomnak tekintem a tényleges betegápolás mellett a lélek gyógyítását is, Miss Kayla a listám elején van.* -Ne lepődjön meg. Direkt volt. Az a torta, már megbocsásson, de nem Mrs. Pottsnak lett teremtve. Szörnyen unalmas, mint Chopin. *Fogalmam sincs milyet rendelt, de biztosan valami általános, „szeretünk” tortát sok marcipán virággal. Semmi különleges, semmi személyes. Persze ha eszembe jut és elhozom, nem érdekelt volna ennyire, de ha már így alakult, tegyünk bele valami egyedit. Mondjuk együtt csináljuk.Durya biztosan örülne neki és mivel nélküle nem lehet felköszönteni Mrs. Pottsot, gyanítom van annyi időnk, hogy elkészítsük azt a fránya tortát és még Durya is rajzolhat rá festékes krémmel valami szöveget, nyuszit, papucsállatkát. Elengedem és hagyom, hogy kitáncolja magából az én lényemet, ha akarja. * -Biztosan van, Mrs. Potts a raktározók gyöngye, és majd utána rendet rakunk, legyen ez a megeleptás második része. Kész öröm és boldogság lesz önnel takarítani. Ha valami romantikusabbra vágyna még Duríát is elküldöm előbb fogat mosni. *Nekem sem egyszerű, de ha ár elrontottam valamit, igyekszem helyrehozni, a torta megvár minket, ha most nem is egyek érte, ott egye meg a fene, de Mrs. Pottsnak lesz egy jó estéje. Bőven elszáguldozhatnék azért a francos tortáért ha már Miss Bűbáj megrendelte időre, de a fenének sincs kedve hozzá és úgy vettem észre, hogy a jófenekűnek sem fűlik ahhoz a foga, hogy engem zargasson. Csodás, akkor mégis csak érdeklem valahol.* -Higgyen nekem Miss Varázslatos boszorkány, jó buli lesz és Mrs. Pottsnak is tetszeni fog. Főleg ha magácskát meglátja talpig lisztben, fehér bajusszal a csodás, csókos ajkai fölött. *Ahogy mondom, úgy is gondolom. nem kezdtem el udvarolni neki, csupán ártatlan flört az egész és jó nagy adag finom bosszantás amiért olyan karótnyelt a szívem, Durya persze egészen mást lát a dolgok mögé, de vele amúgy is nehéz a kommunikáció ezen a téren. * -Oké tündérem! Csak nézzen szét receptek terén, én addig kihozom Mr. McFlyt egy alsógatyában és monokinizünk. *Százkarátos vigyorral búcsúzom tőle és elindulok az öregért akinek ma nagyon jó kedve lesz. Már messziről kiabálok neki, Miss Csoda is hallhatja ha nagyon fülel, és miért ne tenné.* -Jonathan! Megjöttem! Ma tortát sütünk Mrs. Pottsnak! Képzelje! Miss Csodapopó is tiszta liszt lesz és közben discozunk. Akar valami igényes zenét? Jöhet a fekete ritmus? *S már újra dúdolom a Miss Kaylának tartott rövid előadás dallamait, túlharsogva a karótnyelteknek való Chopin zengő hangversenyét.*
Negatív lennék? Talán igaza van, de talán meg is van az okom rá, hogy az legyek. Nem azt mondom, hogy az életemben mindig minden rossz volt, de az utóbbi időben nem sok jó volt benne, akárhogy is nézzük. Remélhetőleg ez idővel majd változik és jobb lesz, csak egyelőre még nem tudom hogyan. Már az is sokat segít, hogy itt vagyok, az öreg úr... tényleg kihúzott a legmélyebb gödörből, én sem tudom, hogy mégis hogyan volt rá képes, amikor ő is elég mélyen volt akkoriban. Azt hiszem talán az is benne van, hogy amíg velem foglalkozott, az én összekanalazásommal, addig legalább saját magára nem kellett annyira figyelnie és ezért így lehet, hogy egy fokkal könnyebb volt neki is. Nem tudom, valahogy erről sosem beszéltünk, de nekem is sokat segített az, hogy elmondhattam neki mindent magamról, kiönthettem a lelkemet és tényleg hasznos tanácsokat adott, nem pedig csak úgy általánosan meghallgatott és hümmögött rá valamit. Erre még most itt van pluszban Rashid is... aki fogalmam sincs, hogyan képes minden áldott nap ilyen széles mosollyal az arcán létezni. Egyszerűen hihetetlen, hogy mennyi energia van benne és persze mennyi életigenlés. Nekem is ez kellene, és talán ahogyan sokan mondják csupán döntés kérdése, de mégis jóval nehezebbnek tűnik, mint ahogy azt hinné az ember. Eldönteném én, hogy innentől boldog leszek, de még sem tudom az aggodalmaimat, a nehézségeket csak úgy a hátam mögött hagyni, valahogy nem megy. - Szereti Chopint, ez ennyire egyszerű, miért kellene minden áron mást hallgatnia. Egy kis művelődés még önnek sem ártana, néha az is jó. - teszem még hozzá egy finom vállrántás kíséretében. Nem azt mondom, hogy baj van vele, vagy épp a pörgős zenéivel, szó sincs róla. Azok is jók, én is szeretem őket, de néha kell a fülnek egy kis könnyed klasszikus, amikor érzed, hogy a hegedű lágy hangja csak úgy simogatja a lelkedet, a nagybőgővel együtt dobban a szíved... ebben is bőven van érték, ahogyan az általa kedvelt zenékben is. - Persze, aztán majd nem bírja a szíve. Ez is kell neki Rashid, ő kérte a lágyabb dallamot, nem fog neki megártani. - rázom meg a fejemet, de azért nem tudom megállni, hogy egy zavart mosoly ne kússzon az arcomra, amikor rákezd a dallamra és persze újra jön a tőle már jól megszokott csípőmozgás, no meg persze a tánc. Meg sem kellene lepnie, hogy még engem is táncba fog, pedig zenénk az nincs és nem mindenki érzi úgy a ritmust, ahogyan ő. Mégis azt a pár lépést első reakcióból én is megteszem és nem ellenkezem, csak néhány pillanat után állok meg és lépek kicsit hátrébb. - Túl jó a kedve, de... értékelem a próbálkozást. - végül is ő valahogy mindig feldobja a házat, valahogy tényleg jobb lesz tőle a hely és minden, ami itt van, ezt kár lenne tagadni, csak hát... néha komolyan fárasztó is ahogyan viselkedik. Túlzásba sem szabad esni, mert az Jonathan szíve tényleg nem bírná a végén. - Hát persze nem felejtette el, de el sem hozta... meg sem lepődöm. - rázom meg a fejemet sóhajtva. Hát igen, kellene a torta, Mrs. Potts sokat tett már itt mindenkiért és igazán megérdemelné, hogy rendes születésnapja legyen. - Szóval túrjuk fel a konyháját meglepetés gyanánt, azt sem tudom, hogy van-e egyáltalán minden hozzávaló egy tortához. Rashid... - aprót sóhajtok. Tudom én, hogy ő képes mindenhez fene mód pozitívan hozzáállni, de én azért ennél mindent nehezebben közelítek meg. Egy torta nem lesz meg olyan könnyen, bár persze tudom, hogy a hűtő és az éléskamra is mindig szépen meg van töltve, nem lesz gond találni pár tojást, vagy lisztet, csak hát... - Jól van, ha már elfelejtette, akkor megpróbálunk valamit összehozni, talán Jonathannek is jó szórakozás lesz. - és nem teszem hozzá, hogy nem sok választásunk van, mint megcsinálni, ha tényleg meg akarjuk lepni este Mrs. Pottst. Sok időnk amúgy sincs rá, úgyhogy szépen bele kell húzni. - Hozza ki akkor, és betehet olyan zenét, amit szeretne, én pedig addig szétnézek valami receptért a konyhában. - vagy a könyvtárban, mert valahol biztosan van ilyesmi. Nem vagyok nagy szakács, fejből biztosan nem tudnék hirtelen összerittyenteni egy tortát.
*Az ahogyan élek, ahogy létezem, bennem van. A génjeimben, de volt idő amikor majdnem sikerült elnyomni magamban, amikor fekete fellegek gyűltek a fejem felett, amikor döntések sorát kellett meghoznom. Egy kicsit elfelejtettem milyen az amikor az ember jókedvű és gondtalan, Durya juttatta eszembe újból. Vele, neki muszáj. Én a feleségemet veszítettem el, ő az édesanyját. Nem lehetek én az elkeseredettebb, én vagyok az apja az én kötelességem, hogy segítsem, nem pedig fordítva. A kiscsaj kész nő és valahogy úgy érzem, mégis ő vigyáz rám. Tőle visszakaptam az életimádatomat és azóta kétszeres erővel tombol bennem, nem a kötelességem, hanem a szívügyem az, hogy másnak is adjak belőle, kirángatva abból a posványból amibe a sorsa taszította. Mr. McFly és Miss Kayla a gyönyörűség a lehető legjobb háttér és munkaterület ebből a szempontból. Az öregúr igazán szórakoztató jelenség, roppant jó humora van és sikerült mindezt visszahozni a mélyből annak ellenére, hogy talán soha nem fog tudni lábra állni. Megmutattam neki, hogy anélkül is tud teljes életet élni, majdnem teljeset, mert a szelleme él és virul és még megtöltheti az emlékputtonyát sok széppel és jóval akkor is, ha ki sem kel az ágyból. Miss Kayla nem tudja, hogy nem csak orvoshoz viszem az öreget hanem néha kimegyünk az ügetőre, voltunk már sztriptíz bárban, és egyszer felültettem egy körhintára is. Hihetetlen mennyire élvezte, mint egy gyerek. A száguldásról ne is beszéljünk, ez a nagy batár nem alkalmas arra, hogy autóversenyt játszunk, de majd lesz az is, csak még szervezés alatt áll a dolog. Hallom a hangját de még nem látom, ezért válaszolok vissza csak akkor amikor már elém kerül. Végigmérem, nem mondom ki de jó bőr. Százkarátos vigyoromat lecserélem egy fintorra.* -Ne legyen ennyire negatív Miss Kayla gyönyörűm! Legalább szépet lát az utolsó perceiben…..Chopin? Az meg ki az ördög? Ha azt hallgatja az unalomba fog belehalni. *Azért volt furcsa a háttérzene, valami nem stimmelt, de nem jöttem rá azonnal mert magam is dalolásztam és az sokkal jobb volt. Nem mondom, hogy utálom a klasszikusokat, de nem is vagyok oda értük. Persze tudom ki az a Chopin, utánanéztem miután az öregúr először kérte. Persze sokkal jobb hangulatban volt amikor az én zeném ment, arra legalább lehet vigyorogni, Chopinre nem.* -Ettől a zenétől csak elalszik, ne vicceljen már Miss Kayla, mindent elront amit már egyszer rendbe hoztam. Kool & The Gang kell neki meg Bob Marley. *El is kezdem énekelni az egyik számot és újra megjáratom a csípőmet. Észrevettem ám, hogy másfelé néz, bírja a burám de pirulós a szentem. Hozzálépek és átkarolom a derekát a másik kezemmel meg a kezét fogom meg és ellejtek vele néhány lépést, legfeljebb utána tud csak elszökni a kezeim közül, mert nem számít rá és a kezdeti döbbenet az én lehengerlő stílusommal biztosan magával ragadja.* -Ó, a kövezet is egyben van és a kocsi is. Ne aggódjon. *Feltételezhetően kisiklik a karjaim közül mint az angolna, ha így van tovább lépek az öreg szobája felé és pár lépés után torpanok meg, ha egyben maradunk akkor én engedem el miután nekem szegezte a kérdést. Őszintén, a nagy rohanásban teljesen kiment a fejemből. Először Duryával a suliba, aztán meg vissza az öreghez. Mrs. Potts a szakácsnők gyöngye és az ő születésnapja, Miss Gyönyörűség és az ő ötletei. Nem jövök zavarba, sosem szoktam.* -A torta! Hát persze, nem felejtettem el…..most is emlékszem rá, most csak igazán. De nem hoztam el. De Mrs. Potts szerintem ennél többet érdemel. Biztosan jobban örülne egy saját készítésű tortának. Mit szólna ha mi ketten sütnénk? Magácska mondja a receptet én keverem az…..akármit amit keverni kell. Még az öreget is kivihetjük a konyhába hadd szórakozzon. *Komoly, kötelességtudó ábrázatot öltök, eszembe sem jut, hogy a tervemnek vannak gyenge pontjai, majd az is ki lesz küszöbölve.*
A hozzászólást Rashid El-Attar összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 29 Május - 21:11-kor.
Kayla Silverfox
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : † Lynn Collins
Hozzászólások száma : 80
Kor : 42
Tárgy: Re: Silverfox ház Vas. 24 Május - 10:53
Rashid & Kayla
Fogalmam sincs, hogyan képes így száguldozni, nagyon remélem, hogy amikor Mr. McFlyt szállítja, akkor nem így közlekedik, mert annak egyszer rossz vége lehet. Még bentről is hallani lehet a fék csikorgást, pedig a szoba nagy részét a lágy klasszikus zene tölti meg. Simogatja a lelket, pedig az előtt ritkán hallgattam ilyesmit, hogy megismertem volna az időt urat. Mr. McFly... Jonathan... még valahogy mindig nem szoktam meg, hogy én így szólítsam. Tudom, hogy nem úgy vagyok itt, mint mindenki más, nem beosztottként, nem kell úgy szólítanom, mintha neki dolgoznék, de mégis valahogy nehezen szokom meg, hiszen mindenki ugyanazt mondja neki és én legyek a kivétel? Persze azért alkalmazkodom, mert ő ezt várja és végül is jóban vagyunk, csak hát őszintén szólva az utóbbi hosszú éveben nem különösebben szoktam meg a kedvességet és épp ezért még nem minden esetben tudok vele mit kezdeni. Az öregúr viszont kedves hozzám, már jó ideje, azóta, hogy találkoztunk a rehabilitációs központban, ahol engem próbáltak összefoltozni, és ahol őt is igyekeztek legalább a kerekesszékbe beleimádkozni. Neki is nehezen ment és nekem is, de valahogy... a jó ég tudja... nem hiszek én a sorsban, meg az isteni szerencsében, de mégis csak azt hiszem egymásnak segítettünk. Esze ágában sem volt az elején elfogadni azt, ami történt vele, hogy a betegsége keményebb lett, hogy nem fog tudni többé jó eséllyel felállni, és még arra se tudták rávenni, hogy legalább megpróbáljon élni. Én pedig hasonlóan voltam igazság szerint miután Emma újra eltűnt a szemem elől, úgy éreztem kudarcot vallottam, feláldoztam érte mindent, hogy aztán mindent elveszítsek, hiszen Logant lelőtték... ő is eltűnt a színről és talán jobb is neki, ha még csak nem is próbálom meg őt megkeresni. Talán mindenkinek jobb így, akkor úgy éreztem semmi értelem létezni sem, de aztán elbeszélgettünk kicsit, és valahogy sikerült egymásra hangolódni és kirángatni a másikat abból a letargiából, amibe süppedt. Nekem nincs családom és neki sem... valahogy adta magát a helyzet, de ettől még nem lehetek én itt vele mindig. Elhatároztam magamat, megkeresem a húgomat legalább, mert muszáj, úgy sem tudok e nélkül létezni, ha meg sem próbálom. Ezért kellett mellé valaki, aki gondját viseli, valaki, aki... el is viseli, mert Jonathan ettől még ugyanúgy nehéz eset, elég kemény tud lenni a legtöbbekkel, de valami miatt Rashiddal nem így viselkedik. Valamit azt hiszem lát benne... talán amit bennem is meglátott, ami miatt van értelme könnyebben venni az életet. A hangjára valahogy azonnal mosoly szalad az arcomra, de persze amikor felállok a karosszékből és elé sétálok akkor már a kissé rosszalló tekintet veszi át a helyét. Szórakoztató, komolyan mondom, de néha mégis úgy érzem túlságosan gyermeteg. Nem is tudom, hogyan képes gondját viselni az öregnek... és egy gyereknek is, hiszen még szinte ő maga is az. - Tudja jól, hogy a szíve már nem biztos, hogy elég erős hozzá és egyébként is ő kérte Chopint ma is. - végre az alakom is feltűnik az ajtóban, az olvasó szoba felől érkezem. Imádom az itteni könyvtárat, annyi könyv van, hogy azt hiszem életem végéig sem fogok a végére érni. Persze egyelőre még nem pirulok, a szavak hallatán nem, csak akkor nézek inkább másfelé, amikor a könnyed táncot is meglátom. Nem lep meg, olyan ruganyos a járása máskor is, mintha csak mindig táncolna... nem tudom, hogyan csinálja. Annyi életerő van benne, amit akár tíz embernek is szét lehetne osztani, és még ők is elég sokat nevetnének napi szinten ekkora mennyiséggel. - Remélem azért a kövezet bírta odakint a... fékezését, vagy a kocsi. - nem tudom megállni, hogy ezt ne tegyem azért kicsit szóvá. Mint mondtam tényleg olyan, mint egy nagy gyerek, akit néha azt hiszem kicsit kell irányítani is, mert ki tudja, hogy mit csinál még a végén és nem hagyatkozhat folyton csak a szerencsére. - A nagy kapkodásban sikerült elintéznie, amit kértem? Tudja... a torta Mrs. Pottsnak. - a szakácsnők gyöngye, tudom én, hogy nem vár ilyesmit és nem is számít rá, de mégis csak ma van a születésnapja és én ezt nem tudom csak úgy szó nélkül hagyni. Nem kell nagy bulit szerezni, nincs szükség nagy ünneplésre, de egy kis apró gesztus minden embernek jól esik ilyenkor igaz? Egy torta, egy kedves felköszöntés, csak hogy érezze gondolnak rá és hogy értékes az, amit itt tesz már évek óta.
*Két hét elég kellett legyen a kiscsillagnak, hogy hozzászokjon az új otthonhoz, de persze ő nem egyszerű eset. Durya képes minden bolhából két elefántot is csinálni és a végén rám fogja. Én meg jóképet vágok hozzá, bólogatok, ráhagyom. Talán hiba, nem vagyok következetes szülő, de az vesse rám az első követ aki képes vasszigorral fogni egy okos, komoly, nyolc éves hercegnőt. Természetesen ma is elkéstünk, a suliból, sűrű bocsánatkérések közepette vállaltam magamra megint a csodás fenekű tanárnő előtt Durya bűnét, megvillantottam a százkarátos vigyoromat és vagy száz bókot mondtam el cirka fél perc alatt mire a csókos szájú tündér feloldozott. Otthagytam Duryát és száguldoztam vissza a Ford Boncohoz ami természetesen nem az enyém volt hanem a munkaadómé. Akkora egy hodály volt, hogy belefért tolókocsistól, kényelmesen tudtam furikázni ha a városban akadt dolga, momentán az orvosra korlátozódtak ezek a látogatások. Nem mellesleg buktak rá a csajok is, de csak akkor ha egyedül ültem benne. Sem egy nyolcéves tündérke, sem pedig egy hetven éves félbéna aggastyán nem viszi előbbre a randizási vágyaimat. Szóval száguldoztam vissza a házba mert addig vagy egyedül volt az öreg McFly vagy rá kellett hagynom a másik jó fenekű angyalra, Kaylára. Az udvaron padlófékkel landoltam és szinte kireppentem a kocsiból, még félhangosan énekeltem a rádióból hallott zenét amikor óvatosan becsuktam az ajtót és a bőrkabátom ujjával megpolíroztam kicsit az oldalát. biztos ami biztos, szép autóra vigyázni kell.* -Megjöttem! Bocsánat a késésért de Durya megint elaludt én meg nem vagyok fonónő. Miss Kayla! Gyönyörűm, itthon van vagy megint unatkozik szegény Mr. McFly? Hányszor mondtam már, hogy tegyen be neki egy pornó kazettát, attól mindig felvidul. *Ezért megint kapok a fejemre, de hát csak vicc volt. Napok óta próbálom zavarba hozni, egyszer úgy is sikerül. Mr. McFly meg minden bizonnyal nekem drukkol, az öreg annak ellenére, hogy alig tud mozogni, ép eszénél van, teljesen friss szellemileg és ha azt mondom friss, akkor azt úgy is kell érteni. Remek humora van, öniróniája és néha kicsit gonoszkodó, de a maga kedves formájában. Inkább szórakoztató mint bosszantó, ezzel is az én malmomra hajtja a vizet. Végigmegyek a folyosón és mikor nem a tündérnek beszélek azt a számot énekelem, jó ritmusa van, még bele is ringatom a csípőmet, persze férfiasan, vadul, hadd piruljon.*
Kezdőlap 
by 
