Kayla Silverfox

"Miért olyan magányos a Hold? Mert volt egy szerelme. Kuekuatsheu volt a neve és együtt éltek a Szellemvilágban, minden éjjel együtt sétáltak az égbolton. De a többi szellem közül egy féltékeny volt. Trickster magának akarta a Holdat, és azt mondta Kuekuatsheunak, hogy a Hold virágokat szeretne. Azt mondta neki, hogy jöjjön el a mi világunkba és szedjen vadrózsát, de Kuekuatsheu nem tudta, hogyha egyszer elhagyja a Szellemvilágot, többet nem térhet vissza. Így minden este az eget nézi, keresi az ő Holdját és a nevét kiáltja. De soha többé nem érintheti meg."

Userinfó: Főkarakter: Hóra

Név: Kayla Silverfox
Mutáns név: Ezüstróka (Bár sok esetben a „Kajla” jobban illene rá)
Születési dátum: Kanada, 1950. 07. 28.
Besorolás: Törvényen kívüli (Alig várja, hogy átcsábítsák a túloldalra!)
Képességek: Érintő hipnózis, Telepatikus immunitás

Elsődleges képesség: Érintő hipnózis
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: születésekor
Képesség jelenlegi szintje: Ha valakihez hozzáér – akár ruhán keresztül is – az azt teszi, amire ő kényszeríti. Nem kell a szemébe nézzenek hozzá, egyszerűen elég, hogyha testi kontaktus van közötte és a hipnotizálni kívánó személy között. Bonyolult, hosszú utasításokat is tud adni – nem muszáj, hogy hangosan kimondja őket, elég, hogyha rájuk gondol – de ha megszakad a fizikai kontaktus, akkor a hipnózis is megszűnik. Így eshet meg, hogy csonkák maradnak az utasításai – melyek az érintés végeztével nem tűnnek el a hipnotizált fél fejéből. Veszélyes fegyver ez az ő ereje, de nem él vissza vele, hogyha nem muszáj. Egyszerre csak maximum egy személyre tud hatni a képességével.
Képesség távlatai: A későbbiekben talán már akkor is működni fog a képessége, hogyha nem közvetlenül ér hozzá a hipnotizálni kívánt személyhez, elég, hogyha csak adott tárgyat érintenek, extrém és magas szintű esetben azonos talajon állnak. Valamikor talán többekre is ki tudja fejteni hatását egy adott időben.

Másodlagos képesség: Telepatikus immunitás
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 16 éves korában
Képesség jelenlegi szintje: Röviden és tömören összefoglalva ez nem jelent mást, mint azt, hogy immúnis a testvére erejére. Mivel pedig Emma igen erős telepata, így ha rá immunitása alakult ki, akkor a Fehér királynőnél alacsonyabb szintű telepaták sem képesek utat találni elméjéhez. Egyáltalán nem fejlesztette ezt a képességét, egyszerűen van és kész. Ahogy kialakult, úgy akár el is múlhatna azt sem tudná megakadályozni. Irányítani sem tudja, nincs olyan, hogy kivételesen megengedi valakinek, hogy belelásson a fejébe. Olyan ez, mint egy pánikszoba, amelyet ösztönei generálnak. Amint külső fenyegetés érkezik, bezárják a gondolatok kapuját.
Képesség távlatai: A képesség elérte a maximumát, nem fog tovább fejlődni.

Jellem: Olyan, mint a négy elem együttvéve. Hol megingathatatlan, szilárd, mint a föld, hol könnyed és csapongó, mint a cikázó szél, levegő. Ha dühös, akkor olthatatlan lángokkal ég, akár a tűz, ám legtöbbször mégis a víz az, amelyre hasonlít. A legkisebb résen is bejut, ésszel él, szomjat olt, de fojtani is tudna, ha akarna. Az elmúlt három évben nem sokat javult, inkább romlott a hozzáállása a világhoz, hagyta magát elsodorni olyan irányba, amerre magától nem ment volna soha. Lelkében soha be nem hegedő seb lüktet, tönkretéve ezzel mindennapjait. Egyelőre nem találja magát, nem az az ember, aki régen volt, s nem is hiszi, hogy lehet még valaha.  

Külső: Sötétbarna haj, perzselő tekintet, átlagos alkat. Nem az a típus, aki után megfordul az ellenkező nem, hacsak nem éppen ezt akarja elérni. Általában egyszerűen öltözik, mindig azt viseli, amihez éppen kedve van. A kényelemre ad és nem a tökéletességre, s bár nem tudja ezt magáról, de a lazaságában olyan a kisugárzása, amilyen. Bármit elérhetne, hogyha akar, de nem játszik rá. A legegyszerűbb polgárnak is belebújhatna a szerepébe, meg a leggazdagabb úri hölgyének is. A külseje számára csak egy máz, a marcipánbevonat a tortán, amit amúgy is utál. Ettől függetlenül nem lehet rá mondani, hogy szégyenlős lenne, az sem okozna gondot számára, ha meztelenül kellene sétálnia az utcán. Nem érdekli a külseje, s az sem, hogy mások mit gondolnak róla. Régen persze máshogy volt. De ami volt, elmúlt, s nem maradt más, csak az érdektelenség, mely azért messze nem jelent igénytelenséget, már ami küllemét illeti.

Előtörténet:

- Miért magányos a Hold? - kezdődik a mesém, melyet évek óta nem sütöttem már el. De most, ahogy örökölt házam verandáján üldögélek, újra eszembe jut. Megrohannak az emlékek és hirtelen elkezdenek hiányozni azok az idők, amelyekre már csaknem három éve nem gondoltam. Azt hittem, hogy már kikoptak belőlem, mint ahogy cipőnk talpáról is lemosódik a kutyaszar, hogyha eleget csiszatoljuk a fűben. Már elnézést a kifejezésért, de tényleg, komolyan szégyellem magam miatta!
- A Hold azért magányos, mert a szerelme egy gyökér volt! - folytatom félhangosan, dühösen motyogva magamnak az átiratot. A lépcsőn ültemben hátradőlök, megtámaszkodik a legfelső lépcsőfokon. Bal lábamat előrenyújtom, a jobb pedig felhúzva marad, azzal támasztom magam.
- Elhagyta őt, hogy dudvákat szedjen neki, és ezek után még azt merik az emberek mondani, hogy Kukukucsut jól megszívatták. De hol marad a szegény hold ebben a történetben? Az senkit nem érdekel, hogy hányszor halt bele abba, hogy elveszítette szerelmét? Elárulom nektek, pontosan háromszor. S bár ismételten senki nem kérdezte a történet ezen részét, azért én elmesélem amíg itt ülök az utcai lámpa holdudvarában, házam ajtajához közel.

A Hold* szerelembe esett hosszú évekkel ezelőtt. Egy érdes modorú, baltával faragott királyfi volt a bálványa, olyan, akit nem sebezhettek meg, s aki pengeélen tudta táncoltatni a rémeket. Kuekuatsheu volt a neve.
A Hold nem titkolta előtte egy pillanatig sem kilétét, úgy ért hozzá, hogy nem használta rajta hipnotikus erejét annál többször, amennyiszer szüksége volt rá ahhoz, hogy a jövőjüket a saját képére formálja.
A Hold egyébként nagyon ügyesen bánt a kezeivel. Ruhán át is képes volt erőt sugározni a mozdulataiba, könnyedén elhitette bárkivel, akihez hozzáért, hogy igenis meg kell tenni azt, amit ő akar. Mondhatott bármit, kényszeríthetett jó vagy rossz dolgokra is másokat. Majdnem bármit megtehetett, ám mégsem élt vissza mindezzel. Volt benne jóérzés, tiszta volt, mint a fény, amit sugárzott magából minden éjjelen. A Szellemvilágban méltósággal járt s kelt, apjának féltó szeretete vette körül, s igyekezett elnyomni magában a fájdalmat, melyet testvére féltékenysége okozott neki. Pedig nem értette, hogy a Nap** miért sápítozik, amikor sokkal szebb volt, az összes Csillag az ő kegyeit leste, s a Holdra csak egy figyelt fel, ez a bizonyos Kuekuatsheu***.
A Hold és az ő fényes Napja között egyébként nagyon különleges kapcsolat feszült, egészen addig, amíg a Hold immúnissá nem vált a Napra, s mindenre, amit a Nap tudott. Kirekesztette a Napot a fejéből, elvette tőle a mindent tudás képességét, s a Nap erre nagyon megharagudott. Kitagadta szívéből a Holdat, elvágta a közöttük feszülő testvéri szálakat, s nem maradt más érzése a Hold iránt, csak emésztő féltékenysége, melyet később rosszindulatból születő tettekkel tetőzött is.
Ahogy az lenni szokott, a Hold és szerelme nem élhettek sokáig felhőtlenül. A Szellemvilág legnagyobb Csalója vetett szemet a Holdra, s bár amaz nem tudott erről semmit, mégis megjárta miatta. Kuekuatsheu merőben egyszerű léleknek bizonyult, de egyszerűsége szerelméből töltekezett, így a Hold nem haragudhat rá még ennyi év után sem. Szeretheti azért, amit tett érte, azért, ahogyan a karjaiba vette az őt szimbolizáló rózsát a Földön, s üvöltötte ég felé a fájdalmát. Mert a rózsa véres volt, ahogyan a Hold szíve is. Kuekuatsheué pedig üres, hát eladta a lelkét a földi Ördögnek****, aki acél helyett más anyaggal, de megacélozta a tagjait.
A Hold nem tudta kezelni örökös fájdalmát, mely lelkébe költözött. Követni akarta szerelmét, s ennek a szolgalelkűségnek az lett a vége, hogy bár újra találkozhattak a Földön, nem volt egyesülésükben köszönet.
Komor falak közé húzta a Holdat szíve, s e falak között legnagyobb meglepetésére testvére, a Nap is ott ragyogott. Holdunk nem tudta, hogy Napja hogyan szenderült át földi létre, de nem is volt ideje törődni a miértekkel. Meg akarta menteni a Napot, hát segítségül hívta Kuekuatsheut, megint. Amaz dühvel fogadta, úgy viselkedett vele, mint aki rá mérges mindenért, ami azóta érte, hogy kitaszíttatott a szellemvilágból, s a Hold akkoriban még nem volt elég haragos szívű ahhoz, hogy Kuekuatsheu fejére olvassa azt, amit gondolt. Nevezetesen, hogy szerelme volt ostoba, megérdemli hát a sorsot, amit azóta kapott.
A falak között aztán Kuekuatsheunak mégis megesett a szíve a Holdon. Segített neki megmenteni a testvérét, valamint több tucat olyat, amilyenek ők ketten voltak, a Szellemvilágot ostobán elhagyó, különlegeseket. A Hold megsérült, szerelme viszont erről mit sem tudott. Küzdött azért, amit múltjuknak hitt, a szívéből harcolt, s csak akkor pihent meg, amikor még azt hitte, hogy vége van.
A földi Ördög saját ajándékával fojtotta meg Kuekuatsheut, elvette tőle a Hold elvesztésének fájdalmát, de vele együtt együttlétük boldogságának is minden emlékét. Egyetlen golyó volt csupán, melynek röppályáját a földön fekvő, vérző Hold tekintete is végigkövetett, majd nem maradt utána más, csak a sötét lebegés. A Hold úgy érezte, hogy ő már soha többé nem létezik. Ekkor vérzett el a rózsa másodszor is. Elengedte a küzdeni akarását, hagyta, hogy a ki-tudja-hogyan szerzett sebéből szivárgó vér eltömítse minden érzékét. Zuhanni akart, zuhanni a nagy semmibe, mert úgy érezte, hogy az várja már. Kimondatlan szavak marták végig lélektestét zuhanása közben, lángnyelvekként perzselték fel szívének külsejét mindazon vallomások, melyeket szerelmének szánt, de melyeket soha nem mondhatott már el. Mert Kuekuatsheu golyó általi halált halt, s az, hogy nagyon is él, csak nem emlékszik a Holdra épp olyan nagy titok, semmint hogy a Hold sem halott. Legalábbis a teste nem. Azt megmentette egy sorstárs, kinek olyan ereje volt, amivel önzetlenül segíthetett, ha akart. S jó tett helyébe jót várj alapon, még mielőtt a szigetről kijutva örökre elnyelte volna a soha-nem-volt homály, még meggyógyította a Hold fizikai testének sebeit.
De hogy azóta mi a helyzet a lelkével? Az más egy másik mese, melynek elbeszélésére máskor kerül sor. Annyit tudjon csak mindaz, ki ismeri ezt a mesét, hogy az égbolton ragyogó, fehér csoda nem más, mint elhagyott porhüvelye egy egykor boldog szellemnek, ki már soha nem térhet vissza oda, ahová tartozik. A mi világunkban él, Ezüstróka a neve, s próbálja megtanulni a létezés alaptörvényeit.


Stáblista

* Kayla Silverfox
** Emma Frost
*** James Logan Howlett
**** William Stryker