Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Néhányan függetlenül nemtől, fajtól, beállítottságtól különös meghívót kaptak néhány nappal ezelőtt. A meghívó mellé mellékeltek repülőjegyet is, mindenkinek a hozzá legközelebb eső repülőtérről indulva. Azóta, hogy hozzáértek a meghívóhoz különösen erős izgalmat és késztetést éreznek, hogy minél előbb ott legyenek a célállomáson. Aki netán gyanakvóbb és nem ért hozzá a meghívóhoz szintén érzi ezt, maximum nem olyan erőteljesen. Az utóbbi pár napban még az alvás is nehezükre esett, folyton csak azon járt az eszük, hogy vajon mikor indulhatnak már és időnként a zavaros álmokból sikerült elkapni egy-egy kósza képet egy kastélyról, meseszép skót tájakról. Ám ez még önmagában nem elég, néha sötét képek is bevillantak, elmosódottak, de még annak ellenére is, hogy ezek talán riadalmat is kelthetnek mégis a kíváncsiság csírája bontakozik ki bennük erőteljesebben, és ez sem tántorítja őket vissza az indulástól. Az is lehetséges, hogy akik már ismerik egymást útközben találkoznak, netán együtt indulnak el, ez nem kizárt, de aki még kívülálló az önmagában is utazhatott nem tudva a többiekről, akik szintén a különös arany bevonatú meghívót rejtik maguknál. A repülőgép edinburghi landolása után mindenkiért külön taxi érkezik, kivéve Seb és Nique párosát, akik hivatalosan is együtt érkeztek, vagy épp akik a birtokról egy helyről, mint Angie és Arthur. Egyébként más is megteheti, hogy a repülőgépen már megismert más társával együtt száll be. A késztetésük még mindig erős, hogy elérjék a célt. Néhány órás zötykölődés és kacskaringós utak érintése után érik el a célt valamikor késő délután. A nap lassacskán már lemenőben van, de néha még kikandikál a sűrűsödő felhők közül. A levegő kellemes, a meleg és a hűvös között épp félúton, olyan tavaszias átmenet, bár kissé páros a környező növényzet és erdőségeknek hála. Közel s távol nem igazán akadnak más házak, a legutolsó kisebb várost is taxival jó másfél órája hagyták el, azóta élő embert nem igazán láttak. Az ajtó nyitva, bentről barátságos fény szűrődik ki, szótlan komornyik igyekszik eléjük mély meghajlással nyújtja kezét, hogy a meghívók fejében engedje be a vendégeket az impozáns előcsarnokba. Egyelőre még nem tűnik fel rajtuk kívül más itt, de kellemes vacsora illatát hozza a gyenge huzat, ami minden bizonnyal a konyha felől érkezik.
//Nos tehát, nem akartam mindent belesűríteni a első hsz-be, nyugodtan írjátok le a repülő utat is akár, vagy hogy ki kivel találkozott, érkezett együtt. FONTOS! Kérném, hogy ahogy a jelentkezéshez is írtam mindenki EGY karakterrel vegyen részt a mesén. Ez alól maximum Arthur lehet a kivétel, amennyiben mindenképpen a karakterei kapcsolatai miatt szeretne Arthurral Angievel és Crowval Emmával is játszani. De ezt is kérlek csak akkor tedd, ha tudod vinni a mesét és hetente mindkét kariddal írni hozzászólást. Én heti egy hszt fogok írni. Ha nagyon elhavazódom akkor lehetséges csúszás, mint most, meg a gyerkőc pl. itthon van a héten, ami kicsit akadályoztatja a teendőim végrehajtását Kérnék mindenkit, hogy azért ne utolsó nap essen be a hszével, azt értékelném. ^^ Ha netán nyaralás egyéb miatt valaki nem tud írni, az kérem legalább jelezze felém, ha esetleg fontos szála van, vagy tudja garantálni, hogy ahogy hazaesett ír, lehetséges, hogy megvárom, de ezt majd megbeszéljük úgyis külön. Ennyi a lényeg, kérdéseket fb-n, vagy üziben Charlesnál lehet feltenni. ^^
Következő hozzászólás a részemről: Július 9-e (ez azt jelenti, hogy júli. 8-áig lehet írni. Este fogok írni 9-én, tehát végső soron még aznap délelőtt is lehet, de jó lenne nem csúszni a végére, ha nem muszáj ^^ //
Oh, istenem! Vagy valahogy így sóhajtanék fel, ha hinnék efféle emberek által kreált vallási személyben. Nem mintha kétségbe lennék esve, nem, ahhoz már megéltem egy-két dolgot. És bár zavar, hogy saját képességem most más birtokolja, nem ez az első eset, hogy megfosztanak tőle, bezárnak. De most legalább kaptam másikat, még ha viszonylag passzívat is. Igen, talán ez a legnehezebb. A passzivitás. Ugyanakkor látom, és még képesség se kell hozzá, a többiek mennyire pánikba vannak esve. Vagy azért, mert a képességük nélkül nem érzik magukat teljesnek, vagy azért, mert a kapott képességet nem képesek uralni. Ez persze főképp a telepatáknál kínos, hisz elég, ha egyedül vagy a fejedben. Ha ne tudod kizárni a másik bő fél tucat jelenlévőt lassan agylobot is kaphatsz. Hát ezért próbálom csitítani Megara-t, segíteni neki, ahogy nekem nem segített senki. Mert én tudom, milyen pocsék is ez. És folytatnám, míg le nem néniznek. Hökkenten pislantok a kiskölyökre, bár szívesen kacagnék, inkább csak az ajkam biggyesztem le reakcióként. Nem a szavai okán, azok roppant érdekesek, sokkal inkább a megszólítás miatt. Mivel nem forgok gyermekek körül, nem vagyok ehhez hozzászokva. - Tehát magamba olvasztod az embereket? Igen érdekes - biccentek, némi kíváncsisággal spékelve szavaim. Igen, nagyon érdekes. És lenne még jó néhány kérdésem a képességgel kapcsolatban, de jobbnak találom, ha mihamarabb visszakapom a sajátom, és akkor már szavak és káros mellékhatások nélkül feszegethetem a dolgot. - Talán mert amitől eltiltottak, az lehet a rejtély kulcsa. És gondolom szeretnéd visszakapni az erőd, ahogy itt mindenki más is - fordulok újfent a zavart Meg felé. Persze megértem, hogy fél. Most teljesen össze lehet zavarodva. De tényleg nem rossz ötlet lent körülnézni, hátha megleljük a titok nyitját. Mert kell lennie, mert ez a dolog nem lehet végleges. Így hát megpróbálom őt is a többiek után noszogatni, remélhetőleg sikerrel Bár a fiúcskák tanácsára gondosan ügyelek arra, hogy ha érintem is, csak ruhán keresztül. Bár arra kíváncsi lennék, a gyémántalakra is hat-e a dolog. De a megvalósítás fel sem merül bennem, nem hiszem, hogy Megara képes lenne uralni azt az alakot és a vele kapott fizikai erőt. - A nevem Emma Frost - viszonzom barátságosan a bemutatkozást, remélhetőleg már a pincelejáróban. Nem szeretnék erőszakot alkalmazni Meg-en, még lelkit sem, de azt se bírnám, hogy fenn ücsörögjek az étkezőben, mintha ez egy egyszerű nyaralás lenne csak.
A rengeteg tolongó gondolat annyira elnyomta az agyamat, hogy már abban sem voltam biztos, miért vagyok kétségbeesve. Nehezemre esett rendszerezni a dolgokat úgy, hogy közben mindena fejetetejére állt. Kezdjük ott, hogy mutánsokkal vagyok körülvéve. Oké, hogy én és a nővérem azok vagyunk, de ilyen -relatíve- kis helyen ennyit összezárva még sosem láttam. Ha lenne annyi időm és lélekjelenlétem valószínűleg összehasonlítanám magunkat, hogy mi alapján vagyunk mi többek, mint a sima emberek. Másrészt pedig miért pont mi vagyunk alkalmasak arra, hogy össze legyünk zárva és ki legyenek cserélve a képességeink. Vagyis Emma Frost ezt mondja, és akkor így is van. Nincs okom kételkedni a szavaiban, amikor látom, hogy a tulajdon képességem cserben hagyott, másnak világít a tűz. De ha ebben igaza van, akkor továbbra is meg kell bíznom benne annyira, hogy hallgatok rá. - Ez a te... képességed? - bambulok a fényes, csillogó kezemre, miközben összeszedem magam annyira, hogy ne átkot mondjak. Ha úgy jött, mint normálisan a tűz, akkor úgy el is tud menni, ahhoz viszont muszáj lesz lenyugodnom. Saját szín: narancssárga. Nem, az most ott van a kajás lánynál. Akkor fekete. A fekete acélbetétes bakancsaim. Nem raktam be őket, nehogy becsipogjanak a repülőtéren, de most már sajnálom, megnyugvást hoznának. Végül így is megteszik, mikor újra lepillantok a kezeimre, azok újra pasztel színben virítanak. - Akkor nem a borban volt valami. - nézek szét, amikor végre képes vagyok rá. Furcsa módon mindenkit érzékelek magam körül, még azt is, akik már elhagyták a termet. Mindenki össze van zavarodva, csak Emma tudta teljesen megőrizni a hidegvérét. Megijeszt, de tudom, hogy túl van már egy két megpróbáltatáson és úgy gondolja, hogy valaki szórakozik velünk. - A házigazda? - visszhangzom sokunk gondolatát. Páran tanácsot adnak egymásnak, az előbbi kölyök is Emmát ostromolja. Úgy látom, hogy a tüzes csaj elég jól elboldogul, nincs szüksége rám. Meg amúgy sem lennek túlságosan hasznára mert még mindig el-elkap a fejemben levő zsivaj. - Fekete, fűzős, hosszúszárú, acélbetétes bakancs. - motyogom ilyenkor, mint egy elmebeteg idióta. Ha valaki nem szolgáltatja vissza a képességemet hamarosan, akkor a sárga házban kötök ki. - Asszem az a szőke csaj, a pasijával, nála lehet a képességed. - próbálgatom kiterjeszteni a tudatomat, tudatosan, hogy megtaláljam azt akit az előbb velem borozó srác keres. De hirtelen túl sok információ árad egyszerre, így megint visszahúzódzkodom, mintha egy dióba akarnék bemászni. - Mi a francért akar mindenki a pincébe menni, hát meg vagytok ti huzatva? - fakadok ki. Ha valami veszélyes, akkor miért csábítja ezeket? Most jut csak eszembe, hogy ha ezek mutánsok, akkor nagy valószínűséggel vannak itt az intézetből is. Hirtelen baljós érzetem támad, hisz nővérem azokat elvből utálja, mert megölték a szüleinket. Lehet, hogy egy levegőt szívok a szüleink gyilkosával?
*Háááát nekem egészen más fogalmaim vannak a carpe diemről. Volt alkalmam látni mit művel az alkohol az emberrel, lehet, hogy jobb nem is tudni arról ha épp meghalsz, de nekem mindig van egy cseppnyi reményem arra, hogy bármit elkerüljek, ahhoz meg tiszta fej kell. Nem véletlenül kerültek a csomagomba az önvédelmi eszközök, azért valamelyik csak hatásos lesz, de azért remélem fogok én még inni néhány koktélt, legfeljebb az utolsó napon mindent bepótolok, érzésem szerint a hazaúttól sokkal jobban ki fogok bukni mint egy kis kalamajkától. -Részegen nem tudom élvezni a potyanyaralást. *Ezen túl jól elvagyok a svédasztallal, nem is nagyon foglalkozom senkivel, de persze azért figyelek. az italosztás sem úgy sül el ahogy azt a barna csaj eltervezte, és észreveszem az újabb arcot is, egy kölyök, ő valóban az és kissé zavartnak tűnik. A többiek, már akik itt maradtak tök jól elvannak egymással, nem zavartatom magam, mindent kipróbálok, a komornyikot is szóra bírni. Ő azonban, hiába a furfangos kérdés, inkább varázslót játszik és eltűnik, majd szinte ugyanabban a pillanatban újra meg is jelenik egy rózsával a kezében. Tátva marad a szám, szerencse, hogy a falatot már lenyeltem különben eléggé gusztustalan lenne ha kipotyogna belőle néhány megrágott és nyállal keveredett morzsa.* -Aztaaaa! *Na és ekkor üt be a gikszer. Már azon vagyok, hogy előhívjam Caspert, amikor a kezem lángra lobban én meg sokkot kapok. Az egész hihetetlen, már csak azért is mert nem fáj. A pokol elszabadulni látszik, olyan mintha én lennék a lassított felvétel és a többiek mozgása felgyorsulna hozzám képest. Van aki épp most robban be a terembe, azt hiszem ugyanaz a srác aki segített felszedni a cuccaimat, mások engem bámulnak vagy épp szitkozódnak. A hangom cserben hagyott pedig megkérdezném a boros lánytól, hogyan vessek véget a lángoknak, ha ő is tud ilyet biztosan a megoldással is rendelkezik, ám csak tátogok mint a partra vetett hal és összezavarodom a hangoktól amik nem a fejemben zajonganak hanem úgy egyszerűen ahogy mindenki másnak, a füleimbe tolakodnak és onnan az agyamba. Mutánsok? Itt mindenki mutáns? Vagyis olyan mint én meg Ryan és az ujjával gyilkoló szatír? Csak én nem tudok mindenről??? Naná, hogy valami itt kurvára el van cseszve. A fehér ruhás nő viszont haláli nyugodt, miközben az én kezem lángol. Remek! Egy pszichopata némi piromániás fétissel. Továbbra is lassított felvételként fordultam a hozzám ugró srác felé akinek a tekintetét magamon éreztem, úgy gondoltam ő nagyobb pánikban leledzik mint amilyen sokkban én. Aztán mintha valami pukkant volna a fejemben és magamhoz tértem, a kezemet – már ha van az asztalon – egy vizeskancsóba vagy nem alkoholt tartalmú italos pohárba nyomtam. Ez volt a legegyszerűbb megoldás, jóllehet fogalmam sem volt, hogy akitől a képességét megkaptam, így is el tudja-e oltani a lángjait. Most már azért világos volt, hogy itt mindenki különleges így vagy úgy, és mindezek a különlegességek felcserélődtek. Akkor hol van Casper? Az nem létezik, hogy nem tudom megidázni, vissza akarom kapni őt.* -Kinél van Casper? Azonnal adja vissza! Caspert akarom! *Ők persze nem tudják miről beszélek, az én képességem nem veszélyes mint például az amit helyette kaptam, vagy a szépfiúé akinek a fejében korábban hangok voltak. Nahát, ezt az anyám egy üveg vodkával el tudja intézni magának. Mivel mindenki elindul a tiltott alagsor felé én is felállok, akár lángol még a kezem akár nem, érdeklődve nézegetem és miközben a többiek után sétálok, mert ebben a krimiszerű kastélyban nem tanácsos egyedül maradni, megpróbálom azt amit a pánikolós srác ajánlott. Végül is nem fájt amikor lángolt a kezem, tehát az azbesztbőrt is megkaptam hozzá, ergo ha még lángol akkor arra koncentrálok, hogy elaludjanak a lángok, ha már nem, akkor arra, hogy újra lángoljon. Utóbbi elég könnyen megy csak arra kell gondolnom, hogy megidézem Caspert. El van a gyerek ha játszik alapon próbálgatom az új képességem, a környezetemre pedig csak annyira figyelek, hogy ne menjek neki senkinek és semminek, illetve keresem az asztráltestem, vagyis valakinek a tökéletes mását. A többiek majd kutatnak helyettem is.*
Félek, ami ritkán történik meg velem és nem tudom, hogy kinek a képességét kaptam, mert nem merek próbálkozni, viszont ki kell derítenem, hogy ki kapta az én képességemet, mert ugyan a képesség látás nem veszélyes, viszont ha időben nem szólok neki és véletlenül hozzáér valakihez, akkor összeolvad vele és az semmiképp nem lenne jó, amíg a ruhához ér, addig nincs probléma, a dolog akkor fordul rosszra, ha a bőréhez ér, mert képes valakivel részlegesen is összeolvadni, ami senkinek nem lesz jó. Sajnos pontosan nem értem a képességemet, hiszen nem vagyok agysebész sem biológus, én csak használom, de ha megtörténik a baj, akkor tudok segíteni annak, aki megkapta a képességem. Valószínűleg Andrew is fél, látom rajta, még ha nem is mondja. Látjuk egymáson, testvérek és ikrek vagyunk, így jól ismerjük egymást. Én elmerülök a gondolataimba, viszont Andrew jelez, hogy furcsa mondatfoszlányok jutottak el hozzá. Egy nő fejfájósan a fal mellett kínlódik, míg egy másik nyugtatni próbálja, de nem is ez a furcsa, hanem, hogy felismerte, hogy a sajátja. amikor beléptem két olyan embert láttam, aki telepatikus képességekkel bír, így Andrew-val felugrunk és a csapathoz szaladunk. Nem tudjuk a nevét a nőnek, de tudjuk, hogy ebből még baj lehet, ha azok ketten együtt maradnak. Nem azért, mert a csapatra veszélyesek, hanem egymásra. Ha nem szólunk időben a fehér ruhás nőnek, akkor még képes megérinteni a fejfájós hölgyet és akkor gondba lesznek. - Néni, várjon! Mondom lihegve, mert rohantunk és kell egy pár pillanat, amíg levegőhöz jutok, mert ha csak néhány méterről is van szó, nem vagyok edzett futó. - Mi az új képessége? A tesóm hallotta, hogy felismerte a saját képességét, ha ez így van, akkor nagy gondba van. Mondom, amint levegőhöz jutok. - Ha valóban így van, akkor az én képességemet kapta. Ne érjen senkihez közvetlenül, legalábbis a bőréhez ne, mert az egyiküknek sem lesz kellemes. Amíg nem kaptam meg az új képességemet a tesómmal képesek voltunk belemászni más emberek bőrébe, szó szerint, ha valaki bőréhez ér, akkor összeolvadnak, amit ugyan nem fog érezni, mert nincs különösebb hatása, de onnan már csak egy lépés, hogy teljesen összeolvadjanak és abban nem tudok segíteni, hogy szétjöjjenek, míg a részleges összeolvadást még szét tudom szedni, de a teljeset nem. Hadarom el a veszélyeket és ha nincs ellene kifogása, akkor vele maradok, mert ha eltűnök és egérint valakit, akkor onnantól két percem lesz szétszedni őket vagy összeolvadnak. Mostantól én vagyok a nő személyi testőre, hiszen általa megtudhatom a saját képességemet és megóvhatom őt, attól, hogy a képességem áldozatává váljon. Ekkor Andrew is megszólal. - Megkérdezhetjük a nevét? Én Andrew vagyok, az ikertesóm pedig Leo Winter. A képességünkkel megfejtheti az itt történő dolgok hátterét, de szeretnénk önnel maradni és kideríteni, hogy mi folyik itt, nem mellesleg szüksége lesz a segítségünkre, ha nem akar bajt az elsődleges képesség miatt. Én ugyan ezt nem mondtam volna ki, de Andrew belelát a fejembe és általában ő volt a bátrabb, míg én az, aki gondolkodott, bár most tőle eglepő módon udvarias volt.
Blaise nem ért egyet velem a komornyikkal kapcsolatban, de meg is értem, tulajdonképpen én sem hiszem el amit mondok. Nagyon is fura a fickó, számomra elég gyanús a viselkedése, de nem Ő az egyetlen aki ebbe az egészbe bele illik. Maga a kastély, a titokzatos meghívó, a régi ismerősök. Ezek mind-mind titokzatosak, furák és majdhogynem hátborzongatóak. Miután Arthur úgy dönt nem marad tovább velünk és maga indul felfedezni a kastélyt mi is elindulunk a szobák felé. Csupán le akarom tenni a holmimat és utána ezek nélkül körülnézni, ha lehet. Ám valahogy a könyvesbolt vonzani kezdi gyermekkori énem és hát ha már beletévedtem egy ilyen kísértet kastélynak tűnő helyre, akkor kereshetek is akár egy titkos ajtót. Még mosolygok is ahogy egymás után nézegetem a porosabbnál porosabb, megsárgult lapos könyveket. Egyet-egyet le is veszek majd visszarakom őket, de mikor a piros bőrkötéseshez érek és a telekinetikus erőmmel akarom lemozdítani a polcról meggyullad és a riadalom ezek után a tetőfokára hág. Az események olyan fordulatokat vesznek amire talán egyikük sem számított. Azok után, hogy Blaiset egyszer ruha nélkül majd ismét ruhában látom elég a pánikra és szinte meg se várom, hogy Blaise utolérjen már sietek is vissza a nagyterembe ahol reményeim szerint még ott vannak a többiek. Hallom Blaise lépteit magam után és ez valamelyest megnyugtat. Lent azonban még nagyobb pánik fogad és szinte úgy érzem megint csak belecsöppentünk egy szigetes kalandba, csak éppen ez egy másik sziget, egy sokkalta nagyobb sziget, egy Ódon várkastéllyal és pár fura képesség cserével. Azok után, hogy Sebastian-t is Ádám kosztümben véltem felfedezni már a szemem se igazán merem kinyitni, csak szorongatom a kezemben maradt bőrkötéses könyvet. Akkor lépek el Blaise-től mikor meghallom a bátyám szavait. Összeszedetten beszél és amit mond valóban ad okot a pánikra. Az Ő képessége gyermek kora óta megvan neki és most is nehezen tudja kezelni, hát akkor az, aki alig fél órája kapta meg? Körülnézek, félve, hogy esetleg megint csak több tárul elém, mint szeretném, szemem rátéved a félig megkormolódott, tönkre ment könyvre. A bőrkötés mostanra már odalett az elejéről ám ez felfedett valami mást. Egy apró, szépen összehajtogatott papírlap sarka tűnt elő a megmaradt bőrkötés alól. Óvatosan, hogy ne tegyek benne kárt kihúzom onnan és széthajtogatom. Egy térkép vagy alaprajz van rajta és ahogy végig nézem feltűnik számomra az első szembe tűnő dolog, a nagyterem és az onnan felfelé vezethető szobák. A kastély alaprajza hever a kezeim közt. Ezek után tűnik csak fel a furcsaság az egészben, a felfelé vezető plusz egy szint és lefelé az a másik kettő, az egyik ahová megtiltották, hogy menjünk és az alatt egy másik. -Blaise nézd, mit találtam a könyvben! Most itt vagyunk a nagyteremben, de lefelé vezet még két szint. - Szinte úgy szorongatom azt a papírlapot mintha az életem múlna rajta, de lehet pontosan így is van. A tétlen toporgás helyett Seb és Nique elindulnak az alagsort felfedezni. Kisebb gondolkodás után én is követem őket. Nem akarok elszakadni Blaise-től, de mivel nálam van, talán az egyetlen használható dolog, szükség lehet rá, és bármi is legyen a képességek cseréjének hátterében, azt biztos nem a nagyteremben foguk megtalálni. Azért még mielőtt eltávolodnék teljesen hátra pillantok és Blaise-re nézek, ha épp felém pillant. -Elkísérsz? - Hangom reménykedő, nélküle nem érzem magam biztonságban. Arthurt is megpróbálom szemkontaktus alapján megtalálni, de nem járok sikerrel, azért remélem Ő is ezzel a csapattal tart majd. A röntgen látás most éppenséggel nem zavar be, de nem tudom mikor fog ismét feltűnni. A könyvet még mindig magammal cipelem hátha valamihez megoldással szolgálhat, bár lapjaiba még nem néztem bele, félek, hogy megismétlődik a gyújtogatás. Sebastian-ékat utolérve kicsit lemaradok mögöttük, nem szeretnék az események középpontjában lenni. Kezeim közt forgatom az ismét összehajtott papírt. Egyelőre nem akarom Blaise-n kívül senkinek sem megmutatni mit találtam. Nem bízhatok senkiben, a bátyám nincs velem így Ő ezért nem tudhat most róla, másokban, legyenek a barátaim vagy ismerőseim, nem bízhatok meg. Végül úgy döntök visszarejtem a bőrkötés alá a papírt, így nagyobb biztonságban van.
Elnevetem magam, nyilvánvaló, hogy Nique ismeri az előéletemet, köztünk is volt némi surlódás ezen a téren, viszont már el sem tudnám képzelni az életemet nélküle. A kérdésre hamiskásan elhúzom a számat. - Nem. Te nyitottad az új listát. – Rázom meg a fejemet, azért mégse menjünk át csöpögösbe mindenki más előtt, ha már úgy hozta a helyzet, hogy ilyen sokan vagyunk vendégek, akokr valóban élhetünk társasági életet, nem feltéltenül kell ismét egymásra hagyatkozni, főleg, hogy egy-egy ismerős arc feltűnik, akikkel le lehet pacsizni, s az ismerkedés lehetőségét sem engedhetjük el. Miközben Megara italát kortyolgatom, helyeslően bólintok, hogy a fiú felé nem tölt a borból, azért ennyire ne legyünk bulizósat, hogy minden logikát felrúgunk. Elsőre felsietünk szobát keresni, ám most nem bonyolódunk bele, hogy fel is avassuk, még ha izgalmasnak is tűnt így kettesben elutazni, nyomasztó a dolog, így elsőként inkább járjunk a végére annak, miért is vagyunk itt, addig pedig józan fej kell, nem hempergőzés. Már a szobában kiderül, hogy valami nagyon nem kóser a képességünkkel, a kicsi és cuki Seb jelenik meg a röntgen használata helyett, amitől még megszokott magabiztosságom is tovaszökken. Farmerem hátsó zsebeibe mélyesztem a hüvelykujjaimat, ahogyan fújtatom, és a szőkémre vetek egy szintén aggódós pillantást. - Hogy kerül hozzám... a te...? Mit hallok? – Kérdezek vissza, és indulunk le a fogadóterembe, ahol már lemaradunk Ruby tüzes mutatványán, ám nem kevésbé meglepett társainkkal találkozunk, a kis Seb úgy vélem jön velünk. Vagy már el is tűnt? Forgatom a fejemet, hogy kiszúrjam őt, végülis még hasznát vehetjük. Éppen csak foszlányokat értek Emma magyarázatából, ami növeli a pánikot, még ha Nique kedvéért igyekszem a magabiztos, nyugodt pasi látszatát kelteni. - Kísérlet? Nem akarok én lenni... a nyuszi. – Rázom meg a fejemet a szőke nő szavaira, aki nem is biztos, hogy majd odafigyel rám. Kaptunk egy másik képességet a sajátunk helyet... hát ez marha jó, nem is tudom, hogy a menyasszonyomét hogyan lehet irányítani, nekem legalább megvan az esélyem, hogy a párom segít benne, na de ha közben a furcsa hangok bezavarják? - Azt hiszem Dominique igen. – Emelem fel a hangomat, amikor Angie bátyja (?) hangosan ösztökéli a vendégsereget, hogy figyeljenek rá oda. – Srácok... és hölgyek. Megnézzük az alagsort, ha már ennyire kínálgatták... vigyázzatok! – Szólok a többiekhez, most valahogy tényleg érdemes lenne összefogni, hogy rájőjjünk, miért is vagyunk itt. Nique szavaira bólintok, és ismét megpróbálom megidézni a kicsit. Ő lépdel előttünk, bár nyilván a súlyérzékelők őt nem annyira kapnák be. Amint meglátjuk a zsákutcát, hümmögve gondokozom el rajta, hogy ez vajon mi lehet. Mivel most át sem látok rajta, előreküldöm a kis klónt, és találomra keresgélek üreget, titkos ajtót, más színű téglát, hátha valahol kattan egy olyan zár, amelyen bejuthatunk. Fél szemmel azért hátra is nézegetünk, nem biztos, hogy érdemes leválni a fő csordától.
Emberünk még mindig makacs módon nem hajlandó szólni egy szót sem. Talán tényleg néma, vagy meg lett tiltva neki, hogy beszéljen, nem derül ki. Ellenben, ha már Ruby ennyire forszírozza a dolgot végül csak bólint egyet, egy villanás alatt eltűnik, azt is nehéz megállapítani, hogy teleportáló, vagy iszonyú gyors, netán mindkettő, de hogy alig látni valamit a változásból, az tuti, de pár másodperc múlva már újra Ruby előtt tűnik fel egy láthatóan frissen szakított rózsával, ilyet talán még ki is szúrhatott a leányzó odakint. Bár jó eséllyel átvenni már nem tudja a kacsója lángra lobbanása miatt, amit mintha a komornyik csak egy halvány mosollyal konstatálna, ahogyan a többiek enyhe pánikjára is efféle módon reagál. Megara tényleg határozottan pocsékul érzi magát, túl sok a hang egyszerre, és egy ilyen képességet rendesen kordában tartani ismeretlenül határozottan nem lehet egyszerű. Angienek sikerül magával vinnie a könyvet, bár egyelőre még nehezebb megvizsgálnia, mivel a szemét gyakorta takarja el, viszont annyit még így szorongatva is érezhet a bőrkötésen keresztül, hogy az égett rész miatt megrongálódott a dolog, és ha ráveszi magát, hogy felnézzen, talán még a röntgen látás is segít kivehet egy megsárgult papírlapot, ami egész szépen be volt építve a bőrkötés alá. Kinyitogatva egyébként az épület tervrajza van rajta, és ha valaki kicsit is ért az efféléhez láthatja, hogy azon bizony valami fura módon felfelé és lefelé is egyel több emelet van, nem csak egy alagsor, hanem kettő és van egy olyan tetőtér is, amit kintről nem lehetett látni. Seb, Nique és aki esetleg még vele tart lefelé indul meg, miközben a többség az újdonsült képességeivel küzd. Seb gyerekkori alakjai jó eséllyel még nem lesznek olyan aktívak és intenzívek, mint Nique esetén, hiszen nem tudta őket gyakorolni. Egyelőre tehát lefelé indulhatnak, a lépcső ugyanott halad lefelé, ahol a felfelé vezető is, csak ugye... lefelé alatta. A végén ajtó zárja el, de nincs zárva, könnyedén nyitható. Villanykapcsoló van, a falon nem nehéz kiszúrni és első ránézésre egyértelműen egy szimpla kis pincének tűnik a dolog. Olyan 5-6 méterre nyúlik befelé, sötét, kissé dohos tégla falak, de amúgy olyan mintha nem is lenne itt más. De minek lenne az alagsorban egy benyúló folyó csak úgy magában?
//Leo: A hozzászólásban a cselekvés rész, amit más színnel ki kell jelölni az, amikor érdemi tevékenységet végzel, amire a mesélő reagálhat, vagy reakciót vársz rá, az hogy a karid bejött és nem csinál az ég világon semmit sem, nem sorolható ide.
Többiek a képességek megjelenését ügyesen játsszátok ki, csak így tovább, egyelőre még nincsenek nagy események, aztán majd jönnek, csak most még küzdjetek meg az alapproblémákkal.
- … Én nem tudom ennyire biztosra mondani ezt – Gyanakszom rá, mert bizarr, s nyugtalanító egyszerre a hallgatása. Semmi szó, semmi betű, csak a bólogatások, fejingatások sora. No, meg mikor int egy random pillantban. Ezért se alapozok Angela szavaira. - De nekem akkor is fura! - jegyzem meg halkabban. Ezután Arthur odébb áll, mi meg betérünk az egyik szobába, cuccainkkal együtt. Rögtön megrohamozom az ágyat, rugózom rajta, benézek alá. Nem rossz, süpped, de nem túlzottan, alatta meg csak port vélek felfedezni. A szoba maga hatalmas, most esik csak le, hogy valami öt csillagos hotelének is elmenne. Az ágy rendkívül kényelmes, miképp anyagát, designját méregetem, látni a bele költött lehetséges összegeket. Ez a többi bútordarabra is igaz, amik hol sötétek, hol világosak, harmonizálva a helyiség krém színjével. - Ezen jó lesz aludni, úgy érzem! Szerinted? – kíváncsian várom a véleményét, de nem nézek fel rá azonnal. Helyette pár percig az ágyat méregetem, aztán felé fordulok, ám rögtön a szívinfarktus kerülget attól, ami a kezében tartott könyvvel történik. Az csak a ráadás, ahogy a nevemet kiejti mindezek után. Normálisan kezdi, a végét meg eléggé felviszi. Vajon mit érthet az alatt, hogy „baj”? Oké, a könyv elég nagy baj, azt megértem! De úgy érzem, mintha most nem épp erre célzott volna... Értetlenkedve felvonom egyik szemöldököm, majd felállok és mellé lépek. - Nem nagyon esett le mire gondolsz pontosan, minden esetre menjünk – egyezek bele. Ahogy felállok, észrevétlenül lesodrok egy olvasólámpát az ágy egyik oldalán álló éjjeliszekrényről. A másikon is áll egy ugyanilyen, rajta ugyanazzal a lámpával, de ott az sokkal beljebb van. Akkor jövök minderre rá, mikor hallom, hogy valami összetört. Megfordulok, figyelmem rögtön a másik oldalon álló két tárgyra terelődik. Ezután lepillantok, és még értetlenebbül figyelem a darabkákat, amik szétszóródtak a padlón. Nem hinném, hogy ezt én csináltam. Biztos, hogy ez előzőleg még a fal közelében állt! … De akkor hogy eshetett le?? - Siess, követlek én is! – szólok még a lányhoz idegesen, de ő már el is indult. Basszus, ne hagyj le! Nagyot dobbanó szívvel hagyom el a szobát, és nem lenne meglepő, ha leesne néhány könyv is, vagy összetörne néhány apróbb tárgy. Vagy csak bevágódna mögöttem az ajtó, mondjuk idegességemből fakadóan. Ha az előbbiekre nem is, az ajtóról rögtön leesne, hogy valami nincs rendben. Mert bevallom, rohadtul kiakadtam, de még csak bele sem remegett a föld ebbe! Tuti, hogy valami az erőmmel nincs rendben! Mert ilyen nincs! Bárhogy koncentrálok... Bárhogy erőlködöm, hogy újra átjárjon a megszokott bizsergés, hogy megremegjen lábam alatt a padló.. Valahogy érzem, mindez hiába való lenne. Ez táplálja az idegességemet, s feszít szét egyre jobban minden eltelt perccel. Nem kell sok, s utolérem Angela-t. Igyekszek a közelében maradni, nehogy baj érje.
Nagyrészt némán figyeltem a társaságot, és csupán megköszöntem az italt. Egy hatalmas tévedést követtem el... azt sem tudtam, hogy mit kellene egyáltalán mondanom! Nagyon régóta nem voltam egy ilyen nagy társaságban - épp ésszel -, és még régebb óta volt olyan, hogy engem megkínáltak valamivel, mondjuk egy pohár itallal. Az italt kínáló nő elmondásán gyerekesen kuncogtam, hiszen valójában még én sem ihattam volna abból a pohárból, mert csak 17 éves voltam. Habár, később elgondolkodva ezen... nem is volt vicces az egész. Inkább a saját szerencsétlenségemen nevettem, mivel nem is tudtam, hogy egyáltalán hogyan kezdjek bele egy beszélgetésbe. Abban azonban biztos voltam, hogy egyáltalán nem éreztem rosszul magamat. Sőt, jól éreztem magamat! Nem is tudhattam, hogy hogyan történt, de a hangok a fejemben szépen lassan elkezdtek eltűnni, és helyükre a saját elmémnek zenés gondolatai kerültek. Tudtam végre rendesen gondolkodni anélkül, hogy ki kellett volna zárnom bármilyen egyéb hangot is a fejemből, vagy a saját gondolatomra koncentrálnom. Egyszerűen csak csodás érzés volt! Még akkor sem igazán törődtem senki mással a saját elmém hangján kívül, mikor Ruby felkiáltott, és lángba borult a keze. Csak jó pár perccel az egész esemény leforgása után vettem észre, hogy valójában mi is történt. Természetesen azonnal odaugrottam, és megpróbáltam a legsegítőkészebbnek tűnni - habár azt sem tudtam, hogy mit tegyek. - R-Ruby! Próbálj meg te is arra koncentrálni, hogy a lángok eltűnjenek, és esetleg próbáld meg elszorítani őket, ha nem okoznak fájdalmat neked! - próbálkoztam úgy segíteni, ahogy csak tudtam, de mély hangomból simán kivehető volt a kisebb pánik, és aggodalom. Talán nem ismertük még annyira egymást, de ezekből a jelenetekből könnyedén kivettem: mind mutánsok vagyunk, és mint mutánsok, segítenünk kellene egymásnak! Ezért is követtem a szőke nő cselekedeteit, csak éppen Rubyhoz sietve. Ha valóban felcserélődtek a képességeink... én vajon milyen képességet kaphattam? Vagy még fontosabb, ki kaphatta meg az én képességemet? Talán Angi?! Nem, nem, nem, az nem jó, az nem jó! De... ha bárki más is kapta meg... ki lehetett az? Lehetséges, hogy azoknak a képességeit kaptuk, akikkel úgy-ahogy érintkeztünk? Talán én ennek a barna hajú srácnak a képességét kaphattam meg? Az a szemétláda...! Vagy talán Rubyét? Most nem volt időm kideríteni! Meg kellett tudnom, hogy ki kapta meg az én képességemet! Mert segítség nélkül... az a személy most így hirtelen biztos, hogy elmebeteggé fog válni! A szőke nőhöz fordultam, és a legkomolyabb arccal próbáltam figyelmeztetni őt. Arrogánssága egyáltalán nem tetszett, de most nem ez volt a lényeg! Meg kellett találnunk, hogy ki kapta meg az én képességemet! - Ha már megpróbál segíteni az embereken, tudnia kell, hogy ha valaki az én képességemet is megkapta, így hirtelen, az óriási károkat okozhat itt mindenkinek! - fel is kiáltottam, hogy a teremben mindenki jól hallja, mivel ezt nem vehetjük félvállról. - A gondolatolvasó képességem nagyrészt irányíthatatlan! Ha bárki megkapja a semmiből, abban több kilométeres körzetben megállás nélkül áramolni fognak a gondolatok! ha ez megtörténik, a személy nem fog tudni gondolkozni, egy idő után pedig már senki hangját sem fogja hallani, csak a gondolatokat! Aztán pedig... a gondolatok elkezdik befolyásolni őt. Mivel mi itt most mindannyian ki vagyunk borulva, és rémültek vagyunk, képzelje el, hogy mi van azzal az emberrel, aki mindezt egyszerre kapja folyamatosan tőlünk! - megpróbálom az egészet a legrövidebbre hagyni, majd egy hangosabbat kiáltok. - Ki kapta meg a képességemet? Ki hall még gondolatokat?!
- Bugyilista? Jesszum pepi, ez izléstelen! - tettetett felháborodassal nézek Sebastianra. Tudom, hogy kibe szerettem bele, nem tagadta előlem a múltjat soha így ebben a formában nincs okom kiakadni azon, amit mond. Tudok rajta őszinte lelkesedéssel élcelődni és biztos vagyok benne - na jó, csak remélem - hogy nem fogja magara venni. - És én rajta voltam? - kacsintok rá majd hagyom elsikkadni a témát. Nem kapok rohamot attól, hogy Seb segít Rubynak. Ha nem o ugrott volna oda előbb akkor én teszem meg, mert a segítőkészség erény és nem hátrány. Ami azt illeti eddig én sem agyaltam azon, hogy kéne fegyvert hozzunk, hiszen vannak képességeink, de azt a szigeten se tudtuk használni így kicsit elbizonytalanodom. Nem kellene minden sarokban veszélyt látnom csak azért, mert nyár van, de azért van az az emlékrengeteg, ami nem múlik el nyomtalan. Inni meg mindig nem iszom, apa alkoholproblémái bennem abszcinenciaban csúcsosodtak ki, de nem leszek udvariatlan, így hagyom, hogy nekem is töltsenek. - Köszönöm! - mosolygok a lányra, majd visszaveszem magam elé a poharat. Amíg ok isznak én csak lötyögtetem a pohárban a nedűt. Felszalad a szemöldököm a szócsata hallatán, de nem szolok semmit rá. Nem tudnék olyat mondani, amit előttem mar nem lőttek el. Modor nuku, ezt azért meg kell állapítsam magamban. - A legjobbtól tanultam. - kacsintok Sebre. Nem bánom, ha intim irányban félreérti a megjegyzésemet, van annak bizonyos sava meg borsa is. A csók kellemes élménye után a képességem nyavalyás minőségű jellege legalább annyira aggodalomra ad okot, mint a felvillanó Sebastian-en. - Nem én csináltam! - védekezem automatikusan. Olyan mintha suttogásokat hallanék. Kérdőn nézek Sebre. Zsong a fejem. - Te is hallod? Mi a rossebért kell így össze-vissza kiabálni? Kezdem úgy erezni magam, mint az elmebetegek. - Valami nem kerek. Kinek a képessége van a fejemben? Mássz ki, hallod? Mássz ki! - morgolódom. A csengőt el sem engedve megyek Sebbel. Eszemben nincs maradni. Ha az alagsor tilos, ott a helyünk. - A fiatalabbak tudnak tárgyakat is mozgatni. Felderíthetnéd azt mi van odalent. - próbálok javaslattal élni Seb fele. Elég képtelen dolog lenne hogy nála van a képességem, de ha mégis így van addig mondjam el neki, amíg megvan a józan eszem. Ezek a hangok kikészítenek!
Az étel kiváló, de nekem ez nem akkora meglepetés. Az lett volna az érdekes, ha ilyen patináns helyen, ilyen már-már könyvből előrántott inas mellett holmi harmadosztályú menzakaját szolgálnak fel. Na igen, aki jómódba született és megszokja, annak már nem olyan nagy szám ez az egész. De hogy ne fajuljon, vagy inkább fúljon a helyzet a megszokottba, hogy ne legyen már olyan egyszerű az egész valami változás mar belülről. Tudom, érzem, éreztem már akkor is, mikor Edward lelépett a kísérőjével. Igen, ő is érezte, sejtette. Csupán kevesebb benne e mersz és a bevállalóság. Pedig mily érdekes lett volna látni, miként reagál a másfajta helyzetre. Mert ez egy másfajta helyzet, erre a gyanúra ad okot a mellettem eszegető lányból felcsapó lángnyelv. Érdekes, az előbb még nem ezt a képességet láttam benne. Ám hiába próbálok belelesni a fejébe, nem megy. Mintha elzárkózott volna, vagy mintha engem blokkolnának. Ujjaim türelmetlen dobolnak a terítőn, majd megmerevednek kissé, ám hiába a rutin és megszokottság, a bőr bőr marad. Sehol a ragyogás, a kemény páncél. Érdekes, hova lett? Kétségbe viszont nem esem, ahhoz túl hűvös vagyok, még a bizarr helyzet ellenére is. Teszi helyettem más, Megara meglepetten kiált fel. Ó, ismerős, rég feledett érzések, tünetek. - Még meglepődsz? - kérdem tőle vigyorogva, és ahogy jobban szemügyre veszem körvonalazódik a képessége. Az én képességem. Akárcsak a lángot teremtő lányban a Megaráé. Érdekes, roppant érdekes. És vajon én mit kaptam? Ám ahogy belemerülnék, próbálkoznék, a szobákba vonuló fiatalok egy része jön vissza (fiatalok, eh milyen vén is vagyok), és az eleddig falakon pimaszul átbámuló fiú huppan mellém. - Furcsát? - mosolyodom el féloldalasan, szemügyre véve a fiú új lehetőségeit. Érdekes, ez a belelátó képesség mintha csak sajátom lenne, talán mert annyira nem is különbözik az eredetitől. - Némi gond? Talán inkább érdekes kísérletnek nevezném. Vagy egy magunkfajta játszadozik a sajátjával, rajtunk gyakorolva, vagy egy újabb szigeten vagyunk másfajta szabályokkal - biccentek, nem foglalkozva azzal, hogy Sebastian talán csak felét érti szavaimnak. - Sajátod elveszett és valaki másét birtoklod. Kaptál egy új nézőpontot, talán nem tetszik? - vigyorodom el, a drágának tűnő szalvétával törölve meg ajkaim és felállok én is, amint indulásra nógatja a csapatot. Ám elsőként Megara közelébe lépek, kezem nyugtatón simítva vállára. Úgy sejtem jobb, ha magam mellett tudom, mielőtt megbolondul vagy kárt tesz másokban. - Végy mély lélegzetet és próbálj meg csak a saját gondolataidra fókuszálni. Semmi extra, csak egy ruha, egy szín. A lényeg, hogy a sajátod legyen - súgom neki készségesen, és ha sikerült magamra vonnom a figyelmét aprót biccentek a fejemmel mintegy kérdőn, maradjunk vagy van kedve a többiekkel az alagsort felfedezni, esetleg rálelni a játékmesterre vagy valami más érdekesre ott.
Furcsa társaság jött össze az biztos, amíg még mködött a képességem, felmértem a társaság erejét és képességeit, de akkor furcsa érzés fogott el és míg tehettem, addig a kertbe menekültem, hogy megszabaduljak a testemtől, hiszen, ha elegy az erőm azt nem akarom megtapasztalni. Éppen sikerült megszabadulni a testemtől. Ránéztem Andrewra. Általában látom a képességét, de most nem. Furcsa érzés volt. A mi képességünk nem annyira látványos és nem is annyira veszélyes, ha valaki használni akarná. Én nem tudom, hogy mi lett a képességemmel. Ne akarok kisérletezni, mert egy kicsit megijedtem, hogy nem látom azt, amit eddig láttam. Sosem voltam kisérletezős típus, nem innék mérget csak azért, hogy kiderüljön ellen tudok nekik állni. És most félek, de ne vesse senki a szememre, hiszen csak egy 9 éves gyerek vagyok, aki eddig is csak a képessége miatt volt képes túlélni és ezt most elvették tőle. Egy kicsit vissza a múltba, hiszen le kell reagálnom azt is, ami ott történt. Amikor a bort öntő csajhoz mentem az egyszerűen lekölyközött, pedig ha csak nincs valami spéci képessége, amivel átlát a testen, akkor nem láthatja, hogy ki vagyok valójában. - Nem vagyok kölyök! Nem játszom a durcás kisgyereket, mert nem akarom elárulni magam, viszont ekor ki kell mennem az épületből és megszabadadulnom a testemtől. Visszatérek az asztalhoz és most már a valódi alakomba. Nem tudom, hogy mi az új képességem vagy van-e új, mert nem érzek magamon változást, a képességem elvesztésén kívül. Visszatérve az asztalhoz több furcsaságra is felfigyeltem. Először, hogy többen nincsenek a terembe, majd a kiabáló lány, aki engem kölyöknek nevezett, amikor csak az új testemet látta, ami semmiképp sem gyereknek nézett ki. Egy kicsit örülök is a fájdalmainak, hiszen lekölyközöt, viszont félek is, hiszen itt mindenkinek módosult a képessége, még ha nem is tudták eddig egymásról, hogy azok.
Már maga a meghívó is borzasztóan érdekes volt, aztán jött az utazás és végül most a megérkezés ahol összeakadunk pár ismerős arccal. Fura újra látni azokat akikkel átmentünk egy bizarr szigetes nyaraláson amit éppenhogy csak túléltünk. Sebastian-t és Nique-t külön öröm viszont látni. Nique-val ugyan régen már, de elég jóban voltunk még a birtokon. -A komornyik szerintem csak szimplán titokzatos, nem hiszem, hogy néma volna. - Na persze ez egy sajátos vélemény. Arthur szörnyű viselkedése Sebastian-nal szemben egy sóhajra késztet és suttogva, szinte némán elnézést kérek Seb-től, megfogja érteni, rendes srác. Arthur tömegben kicsit idegesebb a szokottnál, sőt, ha rólam van szó akkor az meg egy plussz, még mindig borzalmasan vigyáz rám, pedig régen nem vagyunk már kisgyerekek. Az impozáns kastélyba belépve hatalmas fényűzés fogad minket, ez már a hatalmas terem díszítettségéből is látszik, na meg a hatalmas étel választékból ami elénk tárul. Miután a lány felolvasta a levelet több kérdés is megfogalmazódik bennem, de tudom, hogy választ nem fogok kapni rá. Arthur ezek után egy szó nélkül ott hagy engem és Blaise-t. Ennek nem örülök, féltem, pont annyira amennyire Ő engem. Azonban mégsem tarthatom magam mellett egész végig. Elindulunk felfelé, hogy a szobákat felfedezve megtaláljuk a kettőnknek megfelelőt. A telekinetikus erőm gyengülése szinte fel sem tűnik most, figyelmen kívül hagyva a hagyományos utat választom és kinyitom kézzel az ajtót, mire nem jók a bevált módszerek. Ahogy beérünk becsukom magunk mögött az ajtót majd a könyvespolcokhoz lépve elkezdem vizsgálgatni a szerintem már vagy ezer éves, öreg köteteket. Az ilyen ódon várkastélyokban mindig van egy alagútrendszer és általában, stílusosan a könyvek rejtik ezt. Ahogy vizsgálódom feltűnik nekem egy piros bőrkötéses könyv ami jóval magasabban van, mint ameddig én elérnék. Na hát igen, mire jó a telekinetikus képesség, ha nem erre? Jetro-val rengeteget gyakoroltunk régen a birtok elhagyatott könyvtár raktárjában. Na meg azóta sokat segített Titus is, mostanra már majdnem a profi kategóriát súrolom, majdnem. Ahogy megpróbálom a kezembe "repíteni" a könyvet hirtelen meggyullad és leesik a földre. Hátrébb ugrom majd miután az apró láng az esés következtében kihuny már csak a füst marad és az enyhén megpörkölt könyv, na meg a rettenet bennem, hogy ez mégis mi a jó franc volt. A könyvet felveszem a földről majd ijedtemben Blaise-hez fordulok és amit látok attól elpirulok kissé, oké, hogy több, mint egy éve vagyunk egypár, de azért ha egy idegen helyen, míg én felgyújtok egy könyvet Ő pucérra vetkőzik, kicsit sok. -Blaise... - Na, de várjunk csak, hisz ott van rajta a ruhája, most már újra ruhában látom. Ez olyan, mint..mint Sebastian képessége. Mi történik itt? Hol a képességem és mi ez, amit most birtokolok? -Blaise, baj van! Menjünk vissza a többiekhez! - Hangom picit hisztérikus, meg vagyok rémülve és nem tudom mikor fogok újra látni valakit a ruháin keresztül. Én a magam részéről azonnal futárnak eredek a nagyterembe és mivel nagyjából csak Sebastiant és Nique-t ismerem hát hozzájuk és az elegáns szőke nőhöz sietek vagy sietünk, ha Blaise tudta tartani velem a tempót. -Sebastian.. - jaj ne már megint kezdődik, behunyom a szemem és még a kezeimmel is eltakarom a szemem. -..Azt hiszem baj van. - Nyögöm ki a kezeim mögül. Ha Blaise utolért a mellkasához bújok és a behunyt szemem mondhatni belé temetem. Ez egyre rosszabb, nem tudom milyen képesség ez, de nem tudom irányítani, a maga kénye kedve szerint akkor lép működésbe amikor nem is számítok rá. Észre se vettem eddig, hogy a piros, pörkölt könyv is nálam maradt.
Kicsit sem zavartatva magam, öntöttem teli a poharamat, tudatában léve, hogy ennyi sosem kottyan meg. De ha valaki tényleg Agatha Christie-set akar velünk játszani, ami elég elmebeteg és számomra felfoghatatlanul nagy hülyeségnek tűnik, legalább a bortól kicsit bekábulva nem fogom elveszíteni a fejem és nem varázsolok elő lángcsóvákat csak úgy. Azt hiszem, ez mindenkinek jobb így. Amikor viszont a gyerek odajött, hogy töltsek neki, csak felvontam a szemöldökömet és inkább a helyes srác felé fordultam. - Nem mintha én úgy betartottam volna akármikor a szabályokat, de azért kölyöknek nem adok alkoholt. - öntöttem inkább a többieknek. Egyik kezemben az üresedő üveggel, másikban a pohárral kóstoltam bele az italba. Ennél finomabbat még életemben nem ittam talán és hihetetlenül, de mintha kávét ittam volna, hirtelen éberebbnek és erősebbnek érzem magam. Sosem engedhettem meg magamnak a minőséget, de valamiért erre kapásból azt mondanám, hogy többe kerülhetett, mint a havi lakbérem. Vagyis a nővérkémé, még jó, hogy azt is ő fizeti nekem, különben mehetnék a híd alá, vagy még rosszabb, koliba. A fehér ruhás nő ismerős volt, de most, hogy elutasította az italt, be is ugrott, honnan. Talán azért, mert a pénzen gondolkodtam, és egyszer felajánlott egy munkát. Az végül is elúszott, de most igen érdekesnek tartom, hogy pont itt van ő is. Hé, legalább nem vagyok tök egyedül! - Ezért sem értem, hogy miért nem kérsz. - toldom meg a sötétbarna hajú fiatal lány carpe diem elméletét. Ha tisztában lennék vele, hogy valaki le fog gyilkolni egy napon belül, akkor sem választanék mást, mint a delíriumos jókedvet. Ha meg senki nem tervez ilyesmit, akkor főleg. Váratlanul viszont, mintha egyszerre kezdenének el beszélni, még azok is, akik már távoztak, hogy felfedezzék a kastély emeletét, de amikor felnézek, látom, hogy csak pár embernek mozog a szája. De a hangzavar a fejemben olyan hirtelen és olyan élesen tört rám, hogy elejtettem a félig kiürített poharam, talán lelocsolva a hozzám legközelebb állókat. Behunyom a szemem, miközben üres kezemet a halántékomhoz nyomom. - Mi a picsa...? - nyögök fel, miközben erőlködöm, hogy fejem ne mások, hanem a saját gondolataimtól legyen hangos. Az erőlködéstől még egy könnycsepp is legördül az arcomon. Próbálom lenyugtatni magam a légzéssel és nem gondolni semmire, még az ijedtségre sem, csak kiszűrni, rendszerezni, amit hallok. De elég kusza, csak mondatfoszlányok innen onnan, ahogy kinyitom a szemem és a jelenlévőkre nézek hitetlenkedve. - Ti mind mutánsok vagytok?! - kiáltom inkább, mint kérdezem. Hiába terveztem, hogy a kertbe megyek, a kijárat mellett fogva a falat úgy érzem, hogy ha egy méterre is eltávolodom a stabil felülettől, akkor összeomlik a világ. Ekkor látom meg, hogy a lány, akihez előbb szóltam, egy lángcsóvát varázsol elő a kezéből. Pislogok kettőt, hogy tisztán lássak és rámeredve mondom:- Ilyet én is tudok!- de amikor a tüzet idézném meg, a megszokott meleg helyett hűvös érzés áraszt el és elképedve bámulom a kristályosan csillogó gyémánt kezemre. - Valami itt kurvára el van cseszve.- suttogom ijedten.
- Dehogynem, írtam. Csak nekem bugyilistám volt. Tudod pasiszokás. A lányok, akiket zárós határidőn belül megszerzek. Nem akarod tudni. – Vigyorgok rá, és magamhoz búzom amolyan birtokló jelleggel, de itt most semmi több, mások előtt azért pofátlanság lenne csak úgy bármibe belebonyolódni. Nique pontosan tudhatja, hogy csak mert udvariasan odapattantam Rubyhoz, hogy segítsek összerámolni, és még mosolyt is kap a kis barna, még nincsen oka féltékenységre, hiszen eddig sem volt ilyesmire gond, egyszerű barátkozás. Érdeklődve nézegetem a paprika sprayt, mielőtt visszaadnám, a még ismeretlen lányka jól felkészült, bármi történjék is. - Dehogynem, mi is hoztunk, csak nem ilyesmiket. – Valahogy sosem gondoltam, hogy fegyverarzenállal kéne utaznunk, még ha olyan nyomasztó álmok is kísérik ezt a meghívót. Úgy vélem, hogy szőke menyasszonyommal akkor sem lennénk ütőképesebb páros, ha véletlenül értenénk a pisztolyokhoz. Az ő képessége nem alkalmas a támadásra, az enyém pedig éppenhogy minimálisan, azt is az elmúlt másfél évben fejlesztettem fel, azért nem vagyok egy Magneto. A kékszeműről kiderül, hogy Meg, vagyok annyira intuitív, hogy nem a Margaret, hanem a Megara jut eszembe, és miközben pakolászunk, neki is bólintok, nem árt, ha meg tudunk egymásról valami minimálisat, míg ha a barnácska nem is mutatkozik be, biztosan meg van még illetődve. - Köszi! – Nyújtom oda az enyémmel együtt Nique poharát, hogy kapjunk egy-egy pohárral a leányzótól, egy koccintásra azért szerintem még maradhatunk. Belekortyolok a borba, annak idején nagy bulikirály voltam, igaz, az édes pancsokat, mint a likőrök, jobban szeretem, de hát a bornak is megvan a maga varázsa. Felhörpintem az italt, és még odaköszönünk Angie-éknek, még kezet is nyújtottam a srácnak, akiről gyorsan kiderül, hogy a bátyja, már abból, amit mond. Elsőre kissé meghökkenek attól, amit mond, hogy aztán mosolyogva vonjam meg a vállamat. - Ah, szóval ilyen komolyan veszed magad. Király vagy. – Pukkadozok a nevetéstől ahogyan Angie-vel összevillan a tekintetem, és megcsóválom a fejemet, ahogyan visszacsatlakozok a párom mellé, hogy valóban elinduljunk a szobába. Felemelem a szemöldökömet az inditvány hallatán, azért vicces, hogy régen milyen kis szende volt, most meg ő él ilyen poénokkal, még ha jelenleg még csak szavak szintjén is. Különben is, amit én akarok vele tenni, abban most nincsen semmi perverz. Nagyon is szolid szobaavató. - Mi a fene... Szeretem, ha kezdeményező vagy. – Kacsintok vissza, bár tudom, hogy ebből most nem lesz semmi, hiszen én is úgy látom, hogy a meghívásban azért van némi fura háttér, amely engem sem hagy nyugodni, nem tudnám csak úgy elengedni magam, ráadásul itt vagyunk egy kiló mutánssal együtt egy különös skót kastélyban, ilyenkor szexelni nagyjából egyenlő lenne az öngyilkossággal. Ám amint a szobába érünk, azért váltok vele néhány kicsit sem finom csókot, azért ez még nem meríti ki a horrort provokálás fogalmát. Aztán csak figyelem, hogy mivel próbálkozik, nem kicsit aggasztó, hogy csak felvillan a gyerekkori énje, aztán semmi egyéb. - Na várj, most én. – A röntgent most több szempontból sem rajta alkalmazom. Ha valami rosszul működik, nem akarom megsütni, másrészt láttam már ruha nélkül, ha most megtenném, akkor ott lenne a késztetés, hogy bizony csóknál többet akarnék, így egyszerűen a szomszéd szobába akarok átlesni, remélhetőleg nem ott öltözködik valaki. Ahogyan elindítom az aktivációt, egy villantásra a kis és cuki Seb tűnik fel. Meglepődve lesek rá, ahogyan néz ránk a furán csábítós fejével. - Basztafári... Most meg mi... a szar van? – Nézek Nique-re kétkedően, és osztom azt a javaslatát, hogy mielőbb térjünk vissza a többiekhez. Nem is tudom, hogy lehetne a kicsit eltűntetni, nem próbálkozom, csak megindulunk visszafelé a nagyterembe, a saját csengőnket eddig is zsebrevágva hoztuk, remélhetőleg azért mielőbb magyarázatot kapunk. Emmát célzom meg, akit eddig még nem ismerek, de hozzánk képest tapasztaltnak tűnik. Ő itt a Madam... - Hali. Sebastian vagyok. Valami állati furcsát tapasztaltam. Ha jól sejtem te is... különleges vagy, neked nem volt... öhm.. gondod itt ezzel kapcsolatban? – Kérdezek rá nyíltan, hiszen minek titkolózzunk? - Az alagsort mondta a vendéglátónk... itt maradsz szivi, vagy lejössz velem? Másvalaki? – Kérdezem a szőkeséget (Nique) és persze a többieket is. Ha mást nem, egyedül is megindulok, ha társakkal. Keresek lépcsőt, és bár kissé be vagyok tojva, de miért is ne alapon egy próbát megér.
*Egészen különös társaság gyűlt össze, senki nem ismeri a másikat, kivéve persze azokat akik együtt jöttek. ezt gondolom először, aztán kiderül, hogy lassan én leszek a kakukktojás. Minden bizonnyal ennek is van vagy lesz jelentősége, egyelőre nem foglalkozom ezzel. A lényeg az, hogy távol vagyok az anyámtól és bulizunk. Sosem voltam ekkora házban, valójában már az előtérbe beleférne háromszor a New York-i lakásunk, szerencsére nem vagyok szédülős fajta, viszont egyszer-kétszer el fogok tévedni ha nekiindulok, márpedig neki fogok indulni, csak előbb még néhány luxus dolgot megcselekszem. Az ember lánya engedje csak el magát ha egyszer egy ilyen helyre került tök ingyen, persze az eszcájgot nem csórom el, de egy kis időre talán én is újra gyerek lehetek és most bepótolhatom az álmodozásaimat és egy kicsit királylánynak érezhetem magam. Úgy néztem egyetlen jó pasi sincs itt aki facér lenne, nem mintha nagyon pasizni szeretnék, de egy kis flört nem árthat igaz? Az az álmodozós azonban állandóan engem néz, legalábbis úgy érzem még a nyakamon is égnek merednek a kis pihék, csiklandozza a hátamat is a vesébe látó pillantás, és mennyire meglepődnék ha tudnám, hogy nem járok messze a valóságtól. Nem nagyon foglalkozom mással mint magammal, de persze azért nem bírom megállni, hogy ne szóljak közbe ha olyan a téma. A levél felolvasása után csak jobban eluralkodik rajtam az érzés Agatha Christie regényével kapcsolatban, nagyon remélem, hogy nem fogunk hullani mint a legyek.* -Remélem holnap is kurva jónak találjuk majd. *Egy félvigyor jelenik meg a szám sarkában, egy kicsit még rá is teszek egy lapáttal. Ezek után az evésre koncentrálok, két falat között azokat nézem akik szintén asztalhoz ültek, illetve a bort osztogató csajt. Eszembe jut a regényben szereplő versike első sora, nem tudnám szó szerint idézni, de megáll a számban a falat is. Sürgősen el kell döntenem, hogy melyik a jobb, ha színjózan és észnél maradok, vagy félrészegen nem tudok semmiről.* -Nekem is fura. Addig éljünk ameddig tehetjük, utána már hiáááába próbáljuk. *A vesébe látóval jött barna csaj megjegyzéséhez teszem hozzá a saját gondolatomat, ezzel persze nem lesz jobb kedvem, viszont öröm lesz nézni ahogy mindenki arcából kifut a vér. Úgy döntök, egyelőre józan maradok és egy intéssel elutasítom a kínált bort. Majd legfeljebb hajnalban iszom amikor a divatbaba megjegyzése szerint kezdődik a mulatság. Újabb falatot veszek magamhoz, roppant finom és élvezem, ahogy azt is mikor a csengő megrázása után a néma levente szinte azonnal megérkezik. Nekem most kezdődik igazán a játék, egy kis ördög csiklandoz belülről.* -Mondja, mi történik akkor ha egyszerre hárman csengetnek a kastély különböző pontjain? Elnézést de elfelejtetem a nevét. hogy is hívják? *Valahogy szóra fogom bírni, hacsak nem vágták ki a nyelvét, a házigazdából ezek után bármit kinézek, vagy Frank tényleg néma, akkor viszont ez hamar kiderül és oda a szórakozás. Bájosan mosolygok rá, nem mintha el akarnám csábítani, Frank nem a zsánerem, de legalább kedvesnek tűnök. Kezd egy kicsit melegem lenni, érdekes pedig a vastag falak között először inkább a kellemes hűvös lepett meg. Arra gondolok, hogy talán elő kellene hívnom Caspert a csengővel együtt és csilingelni valahol máshol a kastélyban, de persze csak az előtérbe vagy a kertbe tudnám megidézni. Néhányan felmentek megnézni a szobájukat, mások meg a kertbe mentek, egyikőjük sem tudja, hogy én itt maradtam végül. Mivel Franket jelöltem ki első számú célponttá, úgy döntök, hogy Casper a megoldás, ő az én másik felem, a nem fizikai részem. A csengőért nyúlok újfent és a kertre koncentrálok, a kastély előtti, már szemügyre vett területre, ám mielőtt megjelenhetne a fejemben a kinti kép is, a csengőt tartó kezem lángra gyúl. Érdekes, hogy nem fáj csak baromi félelmetes ahogy nagyobb gyertyaként lobog. El is dobom a csengőt, a szám tátva marad, nem esem pánikba, inkább az enyhe sokkot választom.*
Nikola és Lurid gond nélkül távoznak, utánuk viszont a nagy kapu lassacskán bezáródik, mintha csak kongó hangja is valahogy azt mutatná... nem biztos, hogy innen olyan könnyű lesz a továbbiakban távozni. Azt mindegyikük egyre inkább érzékeli, hogy a képességeik kezdenek ténylegesen gyengülni, főképp, aki még alkalmazni is próbálja ezeket. Sebastian és Nique gond nélkül elindulhatnak felfelé, ellenben amikor a szőkeség a képességét próbálgatja valami miatt az nem működik jól. Egy halovány gyermekkori önmaga csak, aki felvillan egy pillanatra, de aztán el is tűnik nagyjából úgy, ahogyan jött. Ruby gond nélkül le tud huppanni és falatozgathat szépen. Az ételeknek jó íze van, igazi minőségi húsok és sajtok, ki tudja, hogy evett-e már egyáltalán effélét, de annyi biztos, hogy nagyon is ínyére van. A csengő megrázásakor persze Frank már ott is terem mellette, majdhogy nem egy szemvillanás alatt, vagy inkább szó szerint. Mélyen meghajol és persze egy árva szót sem szól, mint eddig. Megara bátran nézhet körül, a bora kiváló, igazi éltető nedű, majdhogynem még erősebbnek is érzi magát, mint egyébként máskor. Akad hátul egy kis terasz, innen az étkezőből nyílik. Tisztára mosott meseszép üvegből kirakott nagy ajtó vezet ki, a kilátás pedig mesés. Hátul a kert, virágokkal, szökőkúttal, az az igazi skót úri kilátás tárul a szeme elé. Régen bizonyára ilyen helyeken nagy bálokat rendeztek. Leo akár utána is mehet, miután öntött magának a borból, még éppen hogy képes alkalmazni a képességét. Arthur is sikeresen teljesíti a bortöltés kérdését, főleg akkor, ha töltenek szépen neki, csak aztán nézhet szét kicsit, nézheti meg magának a talán tényleg különös Ruby-t. A képessége egyébként nem bonyolódik most meg, sőt határozottan gyengének érzi ő is most. Angie és Blaise is elindulnak felfedezni a saját szobájukat. Természetesen egyébként a szobák is meseszépek, olyan igazi öt csillagos a hely, pazar, az anyagok előkelőek, az ágy rugózása pont optimális, puha és süppedős, de még sem zavaró. Alatta maximum pár porcica található meg, szörny nem ugrik elő. Angie a könyveket nézegetve titkos ajtót ugyan nem talál, de azt kiszúrhatja, hogy a legtöbb könyv krimi, van itt Agatha Christietől kezdve sok minden, Poirot könyvek is, de lehetséges, hogy szimplán csak ilyen a házigazda ízlése. Emma is gond nélkül elfalatozhat, hasonlóan Ruby-hoz egyértelműen érezheti, hogy az ételek mesésen finoman, igazán kiemelkedően.
Az viszont lassacskán mindenkinek feltűnhet, hogy valami a képességeikkel tényleg nincsen rendben. Akik kipróbálták főképp érezhetik, hogy ha még próbálkoznak, akkor nem csak hogy nem megy, de más funkció alakul ki, aki pedig olyasmit kapott, ami kevésbé koordinálható... ott még nagyobb a baj, akár el is szabadulhat, ugyanis furcsa módon mindegyikük képessége megváltozott. Egymásét kapták meg, mintha valaki mindent kiszedett volna, betette volna egy kalapba és újra osztotta volna nekik.
//Köszönöm szépen a kijelöléseket először is!
A képességek minden karakternél kuszálódnak, egyszerűen mindenki másét kapja meg, és persze mivel nem ismert és gyakorolt képesség, ezért bőven lehet rá esély, hogy elszabadul, irányítatlanná válik, ez már rajtatok múlik, hogyan játsszátok ki.
A felosztás (elől aki kapta, hátul akiét): Seb - Nique Nique - Arthur Megara - Emma Leo - Blaise Angie - Seb Ruby - Megara Arthur - Ruby Emma - Leo Blaise - Angie
Komolyan gondoltam, hogy megvédjük Angela-t. Bízok benne, hogy a szövetségem Arthurral még tart, és össze tudunk fogni, ha történne valami. Minden esetre percekig még a kastély előtt állok, azt bámulom, s csak akkor kapok észbe, mikor egy férfi kezét nyújtja felém. - Üdv! – ejtek meg egy kedves mosolyt, majd bemutatkozom. Nem láttam még, de nem hiszem, hogy új arc lenne. Körbetekintek a többieken. Így már több az ismerős arc, de vannak olyanok is, akiket most látok először. És komolyan elgondolkodom, ők vajon régebben az X-birtok tagjai voltak –e, vagy más honnan is utaztak –e ide. - Ja, de egyelőre nincs gáz. Minden esetre jobb, ha résen vagyunk, nem igaz? – mondom aztán, ugyanúgy felé intézve szavaimat – Addig viszont élvezzük ki a helyzetet. Talán jól is elsülhet – vonok vállat végül, átnyújtva a meghívót a komornyiknak. Furcsállva pillantok körbe, sehol egy cseléd, vagy egy lélek, ami arról árulkodna, hogy rajta, vagy rajtunk kívül lenne itt bárki is. A vándorló tömegben odasétálok mellé, megkérdezem erről, de nem felel. Úgy tűnik a többieknek sem válaszol, pedig aztán nekik is lehetnek kérdéseik. Kissé a számat húzom, mikor visszatérek Angelaék mellé. - Nos, a komornyik elég.. csendes – jegyzem meg rájuk pillantva. A tekintetem hamar odavonzza az étkezőféleség, aminek a közepét egy hosszú asztal foglalja el. Sok szék öleli körül, és az egyik végén valami díszesebbet látok, legalábbis úgy képzelem, a házigazdáé kicsit másképp fest, mint amin mi ülünk. Az asztalt beborítják az ételek-italok, alig látom, mi micsoda. Az illatok kavalkádja azonban magával ragadó, örömmel is kapok fel egy szalvétát, meg egy szendvicset, míg közelebbről körbefutom szemeimmel. Megakadnak egy levelen, vélhetőleg a házigazda helyén. Furcsa, ott meg sincs terítve. Talán nem akar velünk enni? Egy önként jelentkező örömmel hirdet szabadfoglalkozást a felolvasását követően. Befejezem a szenyát, a szalvétát valahova kidobom, ezután Arthur felé biccentek. - Menj csak, mi is így teszünk! Aztán csak vigyázz – vigyorodom el, aztán mosolyogva fordulok a lány felé - … Nekem is bizarr, de ha már szabadfoglalkozás, kihasználhatnánk, nem igaz? – lelkes bólogatással támogatom az ötletet, amennyire az lehet a helyzetemben, s követem Angyalkát egy random szobába. Belépve megcélzom az ágyat, és ráülök, hogy kipróbáljam, mennyire rugózik. Illetve alá is bekukkantok, csak aztán ne hozza ott a frászt rám valami.
A társaság java része mintha képletesen eldobná az agyát a hely nagyságától, előkelőségétől. Na persze annak, aki nem ilyenben nőtt fel, különleges. Nekem semmi extra nincs benne. Inkább az arcokat figyelem, mint egy gyermek, kapdosom a kósza gondolatokat, melyek java része mosolyt csal arcomra. Ugyanakkor érzek mást is, kevésbé mosolyogtatót. Talán a többiek nem is érzik, hisz jó részük képessége nem olyan aktív. Vagy csupán nem uralják úgy, mint én, inkább csak élnek vele. Egy kivétellel. Hisz még szót sem érkeztem váltani Appleton-nal, az már is hátraarcot kiált. Ő talán kevésbé merész, mint én. Vagy kevésbé kíváncsi. De sebaj, így az út végén én leszek információval gazdagabb, ami talán a későbbiekben hasznomra válhat. Vagy csupán csereárúvá válik majd. Azaz maradok, a néma és sajna gondolat nélküli inast követve az étkezőbe érünk, újfent talán áhítozást váltva ki a többiekből a teríték előkelősége láttán. Ám ami inkább felkelti mindannyiunk figyelmét az az üres szakasz és a levél. Majd annak tartalma. Hát már is játszadozunk, már is elkezdődött a Cluedo. Csak sehol még a holttest. Hogy is mondta az előbb valamelyikük? Tiszta Agatha Christie. De vajh ki lesz Poirot? Avagy melyikünk lesz majd a tizedik néger? És míg én agyalok, egyben műveltségem, olvasottságom is fitogtatva csupán önmagam előtt, a társaság klikkekre bomlik, néhányan a szobájuk helyezik előtérbe, néhányan az italos üveget. Egy mosollyal utasítom el csupán Megara kínálását, hisz igen, emlékszem rá a klubból, aztán inkább magam is helyet foglalok az asztalnál. Ha már ilyen szépen megterítettek, ne hagyjuk veszendőbe. A repülőgépen felszolgált ételeket amúgy sem csípem, még ha az első osztályon utazok is. - Van egy olyan érzésem, hogy a mulatság majd csak hajnalban kezdődik el - sóhajtom bele a százféle témával megszórt társalgásba, ujjaimmal előbb a terítő szövetén, majd a felkínált csengőn simítva végig. Gyermeteg játék, főképp azoknak, kik eleddig nem tapasztalhatták a hatalom édes ízét.
A hely bizarr, a helyzet bizarr, a társaság viszont kellemesnek ígérkezik. Angienek nagyon tudok örülni, s amikor meghallom, hogy egy nevet emleget, muszáj vagyok odapillantani Arthurra is. Emlékszem rá, hogy amikor Angie kérte, hogy használjam a képességemet és hozzam elő fiatalkori önmagát a testvérével együtt, akkor mondott nevet is. De ha most megölnének, akkor sem jutna eszembe. Viszont eléggé hasonlítanak egymásra. De halottaiból csak nem térhet vissza senki azért.. Bár, Dave esete után inkább nem kéne erre sem mérget vennem, azt hiszem. - Nem csak öregek vagy halálos betegek írhatnak bakancslistát. Te sosem írtál le kívánságokat, célokat? Amiket el akarsz érni záros határidőn belül. Az is bakancslista. – mondom mosolyogva Sebnek. Én a magam részéről szeretek ilyen listákat írni, s hát mit tagadjam, az utazás is rajta volt. - Szerintetek néma? – célzok a komornyikra, s kérdezem meg mindazoktól, akik hallótávolságon belül vannak nekem. Nem illik más háta mögött sugdolózni én tudom, de ettől még csak úgy kiszalad a kérdés a számon. - Wow, milyen előkelő! – füttyentenék, de nem tudok és nem is lenne illendő. Inkább csak az ajthoz legköelebb eső két szék felé terelem Sebastiant, hogy azt a levelet legalább ülve hallgassuk meg. Enni is kellene, van kedvem hozzá – és sajnos a hajóút óta mindig eszembe jut, hogy jobb addig enni, amíg van mit, mert utána ki tudja, hogy mi lesz velünk – ám nem nyúlok az ételhez egyelőre. A levél szövegezése elég udvarias, de van bennem némi hiszi a piszi érzés. A csengőkre nézve aztán pláne felvonom a szemöldököm. Eléggé olyan, mintha egy kutyát kellene magunkhoz édesgetni. De persze hogy ne én legyek az, aki megint megjegyzést tesz, lenyelem a mondandómat. - Menjünk előbb a szobába, ki szeretnék próbálni valamit. – mosolygok Sebre. Semmi perverzre nem kell gondoljon, de akár teheti is, nem akadályozom benne. Még kacsintok is, hadd tegyek a tűzre olajat. A folyosókon a szobánk felé indulunk Sebastiannal. Ha siekrül bejutnunk a helyiségbe, akkor már körülnézés előtt az első dolgom az, hogy kipróbáljam: működik-e a képességem. Ha működik, akkor úgy nagyjából tizenkét éves énemet hozom elő magamból, valamiért ez jut eszembe. Hozzá könnyű nyúlnom, mert annyi voltam, amikor apa először vitt el egy Kastélyszállóba csak úgy, minden alkalom nélkül, a szórakozás kedvéért. A hajókirándulás óta nagyon óvatos vagyok, s szeretem minden bizarr helyzetben tudni, hogy teljesen önmagam maradtam-e. Annak fényében, hogy a képességem működik-e vagy sem (vagy örülök neki, hogy igen, vagy beparázom attól, hogy nem és ezt meg is osztom Sebbel), Sebastianra bízom a döntést, hogy mit csinálunk a továbbiakban. Azért egy javaslatot mégis teszek. - Esetleg lenézhetnénk a többiekhez, elvégre ha már van társaság, igazán élhetnénk társasági életet. Hátha kiderül miért éppen minket hívtak meg ide.
Mikor kiszállunk a taxiból az első ami feltűnik számomra az a kastély és a sok nyugtalanító álom vele kapcsolatban. Blaise közelsége azonban némileg megnyugtat. Bár a sok rossz előjel és a megérzéseim..nos, már most megborzongatnak. Szétnézek az embereken akik folyamatosan érkeznek a kastélyhoz. Meglepnek az ismerős arcok. A szigetes kalandunk során ismerkedtem meg pár diákkal és most közülök is akad, aki itt van. Na, erről beszéltem, rossz előjelek. Mikor megpillantom a felénk siető Sebastian-t azért elmosolyodom. Lehet, hogy nem a legjobb körülmények között ismerkedtünk meg, de nem ez a lényeg. Én is adok két puszit az arcára. -Szia Seb, jó téged újra látni. - Legalább nem vagyunk itt mindenki között teljes idegenek. Talán egy kicsit megnyugtatóbb, hogy olyanok is vannak itt akiket régről ismerünk. -Szia Nique! - Intek neki is mosolyogva. lassan össze áll itt a csapat, régi és mostani x-es diákok. Mint valami csoporttalálkozó. -Nem tudom, remélem semmi olyasmire nem kell számítanunk, mint a szigeten..- Egyre gondolunk. Bőven elég volt azon túl lenni, nem hiányzik még valami borzalom. Márpedig a kezdeti bizonytalanság most újra elfog. Kicsit sem megnyugtató, hogy a szeretteim is itt vannak. Ha a történelem megismétli önmagát akkor semmi jóra nem számíthatunk, az az Angel nevű fickó szinte teljesen őrültnek tűnt, a tekintete azt sugallta, hogy ami akkor volt csak a kezdet és, hogy a megmenekülésünk csak átmeneti, ezt ugyan senki előtt nem vázoltam fel, de a megérzésem még mindig meg van és mióta itt vagyunk ez erősödik, lehetséges, hogy ismét bajba keveredünk? Na, de én folyton ilyesmin gondolkodom, valahogy mindig mindenbe a rosszat látom meg, az, hogy Seb és Nique is itt van még nem jelenti azt, hogy mindenképp baj lesz, hisz az akkori csapat nagy része itt sincs. -Arthur, nyugodj meg. - Mondom neki kis mosollyal az arcomon. Nagy a tömeg és Ő sohasem bírta a sok gondolat miatt az ilyen helyeket. Kicsit aggódom is amiatt, hogy most sem lesz számára valami jó. Azért bíztatólag megfogom a kezét és így lépünk be hárman a meghívót átadva a nagy terembe ahol már javában illatoznak a finom ételek. Az apró levélke ugyan nekem is feltűnik az asztalkán, de mire odaérhetnék, hogy elolvassam az egyik lány már meg is kaparintja és hangosan felolvassa. -Szóval érezzük otthon magunkat? Ez csak nekem olyan fura? - Fordulok Blaise-hez. Valaki meghív minket a kastélyába és nem tud megjelenni? Érdekes, vagyis inkább bizarr. -Akkor van egy szabadnapunk, Blaise, megnézzük mi is a szobánkat? - Mivel Arthur már eltűnt így Őt nem tudom megkérdezni csatlakozna-e hozzánk. Nem mondhatom azonban neki, hogy maradjon mellettem, itt biztonságban vagyunk, nem? A szobák felé indulok Blaise-zel vagy nélküle, attól függ Ő velem akart-e jönni. Egy tetszőleges számú ajtónál megállok és a képességemmel akarom az ajtót kinyitni, de az szinte alig moccan meg. Betudom most az egészet a fáradalmaknak és az időeltolódásnak. Nem foglalkozom vele különösebben. Inkább a szobába lépek és a könyvespolcot kezdem vizsgálgatni, már csak a móka kedvéért hátha találok valami titkos ajtót.
Különös társaságot hozott össze ez az ember. Mindenféle idegenek, ismeretlenek, arctalanok, és mindegyik gondolata az én fejemben csengett! El kellett volna hoznunk Carrie-Annt... ő talán kikapcsolhatta volna a képességemet, de most, itt, legalább tíz-tizenöt ember közelébe kezdtem elveszíteni a fejemet! Nem hallottam mást, minthogy mindenki reagált, kérkedik, fél, idegeskedik, veszekszik, és hogy fognák be a pofájukat! Mindegyiküket hallottam, akármennyire is próbálkoztam, mind ott zengtek a fülemben, és ordibáltak, köröztek, és megállás nélkül gondolkodtak! Remegés fogta el egész testemet, és gyűlölködés. Úgy éreztem, hogy bármit - akármit! - megtennék azért, hogy elhallgassanak! Elharapnám mindegyikük torkát, agyonverném mindegyiküket, csak fognák már be! Fogjátok be! A gondolatok százai elözönlötték a fejemet, és olyan hangosakká nőttek, hogy nem hallottam már a saját gondolataimat sem. Meg kellett valahogy szabadulnom tőlük! Mindannyiuktól! Az előbbi álmodozós hozzászólásomat felváltotta a magamba fordulásom. Nem hagyhattam, hogy elveszítsem a fejemet - emberek voltak itt, kiváltképp Blaise, és a hugocskám, így nem hagyhattam, hogy elveszítsem a fejemet, és megöljek valakit! Nem úgy, mint ahogy korábban történt... meg kellett állítanom magamat, hogy elveszítsem az önkontrollt, amihez tökéletes volt - sajnos ennek a barna hajú srácnak az érkezése. "Óh, ez kezd bizar lenni! Akkor a többiek is? Jaj jaj jaj!" Na persze! És egyáltalán hogyan merészelt hozzáérni a hugicámhoz?! Hogy merészelte megpuszilni?! Kiverem a szemeit is! ...oké, Arthur... nyugodj le... nyugodj le... semmi baj... csak agyon vered majd később!! ...most nyugi van... nyugi... jól van...! Semmi baj! Lenyugtattam magamat, és egyszerűen csak nem csináltam mást, mint sóhajtottam egyet, és pillantására szinte rávicsorogtam a kis srácra. Még ha egyáltalán az én hugicám szintjén állna! Aztán egy másik gondolat ért engem, ami különös mód egyszerre formált bennem félelmet, és nyugtatta is le az elmémet. Ruby volt a neve, azt kiveséztem a gondolataiból, de... inkább... a gondolata lepett meg... aminek hatására a szemeibe pillantottam, majd vörös arccal eltekintettem róla. K-ki ez...? Cs-csak vadidegenekre ilyen gondolatokkal tekint.... na mindegy, megpróbáltam elfelejteni! Most nem ez a lényeg,é s amúgy is, ott van Carrie-Ann, ő... ő... nos ő... a... barátom, nem igaz...? Igazából még magam sem tudtam... megölelt engem, de... erre a kiruccanásra sem követett... pedig én akartam volna, hogy jöjjön... végül újabb, és újabb pillantásokat intéztem Ruby felé, de nem feledkeztem meg erről a barna hajú srácról sem! Mikor végül megnyílt az ajtó, és az inas beinvitált minket a várba, az első gondolatom, és cselekedetem az volt, hogy odamentem ehhez a fiúcskához a 200 centiméteres magasságommal, és ráförmedve neki súgtam. - Még egyszer hozzáérsz az én hugicámhoz... és kitekerem a nyakad! Ezután válaszára nem is várva visszahúzódtam Blaise és Angi mellé, és végre úgy éreztem, hogy gondolataim ismét a sajátjaimé - így el is kezdtem vizsgálni a kastély minden egyes belátható pontját! Mérések, és vonalak jelentek meg a fejemben, amelyek mind a nemes épület különböző pontjait próbálták kiszámítani, a hely felépítését mutatkoztatták meg előttem - olyan adatokat, amelyeket talán nem tudhattak mások, mint maguk azok a kőművesek, akik még a középkorban felépítették ezt a helyet! Gyönyörű építmény volt - habár nem a stílusom. Vajon Da Vinci is így láthatta a világot? Beékezve végül a terembe, ahol az asztalt, és a leveleket is megtaláltuk, megpróbáltam inkább visszabújni Angi, és Blaise árnyékába. Az egyedüli, akit jobban megfigyelgettem nem más volt, mint ez a hülye srác, és Ruby. Ruby... gyönyörű név volt... vagyis... izé... nos... öhm... mindegy! Őket figyeltem! Végül aztán mégis úgy gondoltam, hogy külön válok egy kissé a hugicáméktól, és egy kis biccentéssel Blaise felé jeleztem, hogy el fogok távolodni. Először a felkiáltó hölgyhöz indultam, aki arról beszélt, hogy önteni akar azoknak, akik akarnak egy italt. Elvettem egy tiszta poharat az asztalról, majd egy kis félelemmel kitartottam a poharamat. - Öhm... kérnék szépen? - vettem oda bizonytalanul. Még sohasem voltam ennyi ember társaságában - legalábbis, nem épp ésszel. különös volt végignézni, hogy hogyan reagálnak egymásra, de még különösebb volt Ruby. Szememmel követtem őt, ahogy leült, és még akkor is őrá figyeltem, amikor töltöttek nekem. Ő olyan... furcsa volt... legalábbis, ilyen nőkkel, mint ő, még nem találkoztam... Csak remélni tudtam, hogy a gondolatolvasásom nem válik kétoldalúvá, mint annak előtte sokszor...
Komornyik csendes típus, talán nem is tud beszélni. Bárki bármit kérdez csak bólint. ~Rendben, tehát csak eldöntendő kérdést lehet feltenni neki.~ Annyira nem zavar, hogy nem beszél, nagyon zavaró tud lenni, ha az inas sokat fecseg. Ugyan én még nem tapasztaltam meg még, hogy milyen az, ha van valakinek szolgálója van. Általában magam vagyok a szolgám. A legtöbb, amit a szolgából láttam az az "Alá szolgája" kifejezés. Beérve a nappaliba a társaság tovább is vonul az étkezőbe, vagyis az annak tünő szobába. Andrew-val elfoglalunk egy- egy széket, mint egy "jó pár" tenné. Ekkor feltűnik, hogy Tesla nem jött be. Felállunk és kisétálunk. Még éppen látjuk, ahogy a főnökünk pakol, majd távozik. Én úgy döntök, hogy maradok. Elköszönök a csapattól és akkor furcsa érzés kerít hatalmába és akkor megértem, hogy miért is távozott Nikola. A kert egy távolabbi végére megyek, ahol még tényleg megtörténik, hogy elhagy az erőm, kibújok a két felvett testből és visszasétálok a házba a konyhába. Ha még a csapat benn van, akkor csatlakozom a hölgyhöz, aki a kertet akarja meglátogatni, persze előtte én is öntök egy pohárral a borból. Ha nincs benn, akkor kisétálok a kertbe és megkeresem azokat, akik kinn vannak.
Valami felettéb különös érzés kerít hatalmába. Főleg, amikor látom, hogy csak gyűlünk és gyűlünk. Bár a többség nálam idősebb, már akkora a tömeg, hogy ha öröltem is valamit, akkor sem biztos, hogy megéri maradni. Úgy látom, többen hasonlóképp gondolkodnak, mert ahogy érkeztek és végigmértek a kis bagázsunkon, rögtön a távozást választják. Érdekes módon pont az idősebb generáció tagjai közül. Mondanám, hogy ebből levonok valamit, de nem. Nem értek semmit, most már végképp. - Meg. - mutatkozok be én is a srácnak és a csajnak röviden, direkt nem használva a teljes nevem. Ennyi idő alatt már azt megtanultam, hogy ismeretleneknek jobb nem kiadni. Figyelem, hogy a csajnak kigurulnak az önvédelmi fegyverei és most először jut eszembe, hogy lehet, hogy bajba fogok kerülni? Nem igazán számítottam ilyemire, bár ha jól tudom Skóciában amúgy se legális a paprika spray, meg a repülőn se nagyon hozhattam volna el. Mivel csak egy kézipoggyászom volt, egy apró élű, több funkciós bicska van nálam, főleg sörnyitásra... - Na ez kurva jó. - szalad ki belőlem, miután a csaj felolvassa a levelet. Nem mondanám, hogy meg vagyok elégedve a dolgokkal, miután átrángattak a fél világon, még mindig nem akarják közölni, hogy mi az istenért. Persze egy napja, sőt, egy órája sem így gondoltam, izgatott voltam. De a repülés mindig kimerít és mogorvává tesz. Talán egy kis hangulatjavítóra van szükségem, így odasétálok az asztalhoz, de nem ülök le. - Ha már házigazda nincs, akkor én hívok meg mindenkit egy welcome drinkre.- töltök udvariasan magamnak rögtön az asztalon álló boros palackból. Ha még valaki odatolja mellé a poharát, akkor nekik is öntök, de feleslegesen nem fárasztom magam rögtön. Az első korty után kezdem jobban érezni magam és mintha a lelkesedésnek a morzsái is kezdenének visszatérni. Elkezdek tűnődni rajta, hogy mit is kezdhetnék magammal. Szinte egész úton aludtam, úgyhogy semmi kedvem felmenni a szobámba. Bár mindig csábító, ha valami nem tanácsos vagy megengedett, de ha azzal tanácsolnak el onnan, hogy nem érezném magam összkomfortosan, akkor nem is bánom annyira. - És a kert? Nincs kedve valakinek sétálni? - teszem fel a kérdést, mert végső soron azért jöttem, hogy Skóciát csodáljam, erre a legnagyobb esélyem a szabadban van. Olyan sok időt töltöttem mostanában zárt helyeken, hogy szinte szükségem van a friss levegőre, mint a tűznek az oxigénre. Hátha találok hátul valami teraszt, vagy kis padot, ahol folytatgathatom a borozást. Mert bizony, ez az üveg már az enyém, ha senki más nem mutat irányába érdeklődést.
*Egy kicsit talán szétszórtnak tűnök, de hát nem mindennap utazik az ember lánya Skóciába meghívással, főleg az én köreimben. Igazság szerint még New Yorkból sem tettem ki a lábam, szóval az egész felér a számomra egy hatalmas nagy kalanddal, életre szóló élménnyel – feltéve ha életben maradok - pihenéssel, és nem utolsó sorban az anyámtól való iszonyatosan messzi távolléttel. Megérkezve aztán bemutatkozom, legalábbis a táskám kipakolásával. Sietősen nekilátok, hogy összeszedjem a cuccomat, legalább mindenki tudja, hogy csak nagy adag meggondolás után jöjjön a közelembe, de akad segítségem is. Jó pasi, de tabu, csajjal van. Francba. * -Miért? Nálad semmi? Csak apró kis csecsebecsék. Kösssz! *Rámosolygok, de csak annyira, hogy a társaságában lévő nő ne akarja kikaparni a szemeimet. Majd amikor a komornyik továbbra is márványarc marad és néma levente, körülnézek. Nos, talán én vagyok az egyetlen ágrólszakadt aki nem ismeri még kívülről sem a Rodeo Drive üzleteit. Ami azt illeti mást sem ismerek, felőlem aztán lehet akármilyen híresség, hacsak nem Oscar díjas színész, az én ismeretségi listámon nincs rajta. * -Valóban? *Nézek rá hitetlenkedve a nőre aki annyira örül, hogy megismerhetett minket – engem – hogy még mosolyog is. Nem is sejtem, hogy már látott a hullajó hullaházban, amennyire én láthatatlannak képzelem magam, pont annyira mások is azok a számomra. Az a fickó aki meg szeretne álmodni, egészen jóképű, de még mindig gyanakvó vagyok, szóval visszafojtom a nyáladzásomat. Csak kapkodom a fejem, mindenki roppant boldog, a szöszke csajszi is majd` kiugrik a bőréből. Hozzájuk képest a saját kis vágyaim kielégítésének lehetőségével egy besavanyodott aggszűz vagyok. Maradt még néhány kakukktojás, ők sem nem örülnek, sem nem említésre méltóak; jelenleg. aztán majd kiderül, hogy melyikükre kell még odafigyelnem a későbbiekben. Több páros is van, házas-, vagy testvérpár vagy akármi más, vagyunk szép számmal. A nevem közzétételét egyelőre nem ejtem meg, úgy veszem mintha magányosan nyaralnék egy szállodában, mindaddig míg nem érzem szükségét. a komornyik beljebb terel minket és lám, tud mosolyogni, pedig már kezdtem megijedni, hogy valami arcidegbénulása van. A táskámmal a kezemben, ráérősen lépkedek befelé, ahol terített asztal vár. Remek, akkor előbb enni fogunk. Fáradt vagyok és nyűgös, ez amúgy hirtelen tört rám és már ennék, mennék, hogy vegyek egy forró fürdőt és ellazulhassak. Nem veszem észre rögtön, hogy két kakukktojás hiányzik, mivel eddig senkinek nem akarózott felolvasni a levelet és a komornyik is rövid úton lelépett, magam veszem kézbe a dolgokat és a pecsétes borítékot. Mindig is ki akartam próbálni egy ilyen pecsét feltörését, hát ezt most kiváltképp nagy élvezettel teszem meg. Ajkaim szegletében mosollyal olvasom fel a levelet.* -Remek! Akkor ma szabadfoglalkozás! *Lecsüccsenek a legközelebbi székre ahova tettek tányért és nyugodtan kezdek el falatozni. Egy kis ez, egy kis az és közben megakad a szemem az említett csengőn. Szóval ha ez a Frank van csak és mondjuk egyszerre hárman csengetünk neki….hmmmm…..egy kis játék nem árthat, fogom a csengőm és csilingelek vele.*
Kezdőlap 
by 
Kérnék mindenkit, hogy azért ne utolsó nap essen be a hszével, azt értékelném. ^^ Ha netán nyaralás egyéb miatt valaki nem tud írni, az kérem legalább jelezze felém, ha esetleg fontos szála van, vagy tudja garantálni, hogy ahogy hazaesett ír, lehetséges, hogy megvárom, de ezt majd megbeszéljük úgyis külön.
