Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Név: Finn Barnett Mutáns név: Páncél Születési dátum és hely: 1968. január 20. Sedona, Arizona Besorolás: Diák
Képesség(ek):
Elsődleges képesség: Spontán regeneráció Osztályozás: Béta
Aktiválódás: 7 éves kor Képesség jelenlegi szintje: A szervezetem gyógyítja önmagát. Nem fognak rajtam a betegségek, a sérülések és a halál sem, már többször meghaltam, ám ha megszüntetik a halál okát, például kihúzzák belőlem a kést, a regeneráció azonnal elindul, a szívem és agyam újraindul. A képességnek köszönhetően nem felejtek el semmit, mert azt is újra megújítja az agyam. Képesség távlatai: A képesség elérte maximumát nagyjából, maximum a gyógyulás üteme lehet a jelenleginél is gyorsabb.
Jellem: Az, hogy egykor milyen voltam, már mit sem számít, nem érdemes rá szót vesztegetni. Nem tud érdekelni senki baja, alig beszélek, nem kérdezek vissza, amit nem csak megnehezíti, lehetetlenné teszi a társalgást. Ha csak tehetem, sétálok, mert kocsim nincs, buszozni utálok, mert akkor mások lennének velem együtt. A fülemben mindig walkman, olyan zenékkel, amelytől ténylegesen öngyilkos lenne az ember, nekem még ez sem megy. Na meg persze ezt a szót, hogy öngyilkos, eleve rühellem. Úgy érzem, hogy nem számítok senkinek, nem érek semmit, és ez vélhetően nem is fog változni. Észrevettem már, hogy valaki rajtam felejtette a tekintetét, ekkor közömbösen félrenéztem, nem szándékozom ilyen hülyeségekbe belemenni. Ha véletlenül megszáll az ihlet, akkor festek, olyan tájakról, ahol soha nem jártam, vagy írok, ami csak eszembe jut. Happy end sosincs, mintha ugyanazt rágnám meg újra és újra. Humor nélkül persze. Műveimet sehol nem látod megjelenni, mert ollóval nyirbálom szét a festményeimet, írásaimat, elég, ha csak addig léteznek, míg el nem pusztulhatnak a kezem által. Másnak úgysem tudnék ártani, arról pedig lecsúsztam, hogy bárkit is megmentsek. Nem tudok sírni, kiürültem érzelmileg. Nem táplál bennem semmit már a harag sem, ha meglátok egy templomot, azért bedobnám az ablakát, de még erre sem érzek motivációt, ugyan min változatna?
Kinézet, megjelenés: Rövid barna hajam van, ehhez szépen párosított azonos szinű szemekkel. Nem szeretem nagyon rövidre lenyírni, nem vagyok én katona, inkább megnövesztem annyira, hogy látszódjanak a göndör tincsek, de nem viszem túlzásba. Kiskoromban kifejezetten kölyökképem volt, most már úgy vélem egészen megemberesedtem a sok sétától, magányos túráktól. Izmosnak nem mondanám magam véletlenül sem, hiszen nincsen ki miatt edzem, maradtam vékonynak a sport nélkül, a vállaim viszont szélesek, magas vagyok, és hát azért mégiscsak pasi, ha nem is teszek érte, azért valahol kezdek formás lenni. A bőröm makulátlan, nincsen rajta egyetlen sebhely sem, még borotválkozás közben is gyógyulok, ha véletlenül megvágnám magam. Ha beszélek valakivel, látszik, hogy mennyire nem érdekel a másik mondandója, a stílusom is flegma, nemtörődöm, ez látszik a mimikámon, úgy tudok szarba nézni valakit, hogy ettől csak a másik érzi magát rosszul, én nem szakítom meg a szemkontaktust. Már ha egyátalán szóba állok bárkivel is, hiszen gyakran előfordul, hogy valakit otthagyok a mondat közepén, annyira nem érdekel.
Előtörténet: Oké, ha tudtam volna, hogy anyám egy szadista állat, sokkal könnyebb lett volna. Őrült volt, ő kergette öngyilkosságba az apámat. Mintha az lett volna a mániája, hogy valamiféle sötét szektát vezessen, amely a környékünkön élő bigott vallási fanatikusok törzshelye. A bátyámra legjobb barátnőjére kiváló hatással volt, egy körből származtak, és az a lány... teljesen megbabonázta Joelt. Nem tudom, hogy velem miért tettek kivételt, úgy vélték, hogy én vagyok a család fekete báránya, amiért mindig meggyógyulok, azt hiszem a sátán követének tartottak talán, még megmérgezni is megpróbált a két nőszemély. Amikor sehogy sem boldogultak, egyszerűen nem törődtek velem, én pedig próbáltam Joelt óvni. Az iskolából mindig haza kellett mennem, hogy ne mondhassam el, miféle sötét üzelmek rejlenek a házban, azt hiszem a két nő mindig is azon spekulált, hogyan tehetnének el láb alól. Aztán amíg megismerkedtem egy szomszéd kislánnyal, valami történt, de előbb még ejtsünk szót a hangocskáról. Velem egyidős teremés lehetett, komor kőfalakkal körbevett birtokon, oly magasan, hogy még átmászni sem tudtam volna, ám egy üregesebb részen, ahol vékonyabb volt a fal, ott tudtunk beszélgetni. Én ugyan nem mondtam magamról semmit, ahhoz túlzottan féltettem Joelt, ám a lányt meghallgattam, és próbáltam tanácsokat adni. Éreztem, hogy ő sem mond el mindent, nem akarja, hogy bárki is megtudja, de annyit leszűrtem, terrorban él. Soha nem láttam őt, mégis szinte testvérek, lelki társak lettünk, tartottuk egymásban a lelket. Mígnem a két nő valamin össze nem kapott, és anyámat végül az erdőben találták meg, keresztre feszítve. Nem tehettem érte semmit, mégis a bátyám lelki üdve volt a fontosabb. Immár alig töltött otthon bármennyi időt is, egyedül maradtam, és azon voltam, hogy összeszedjem a bátorságomat, hogy elmondjam a lánynak, mi is történik, és talán... ketten együtt valahogyan megszökhetnénk. Nem került rá sor. Joel barátnőjéről kiderül, mindig is ő volt az értelmi szerző. Pontosan tudta, hogy mi vagyok, mert találkozott másokkal is. Ő volt az, aki anyám bizalmába férkőzött, hogy aztán megölje. Álmokban volt képes utazni, mások álmaiban, célja pedig az volt, hogy beférkőzzön a tudatalattiba, mert annyira istenfélő volt, hogy szentségtelen dolognak tartotta, ami a mutánsokkal történt. A saját képességét adománynak vélte, isten fegyvert adott a kezébe, hogy elpusztítsa az ellene szegülőket. Joel immár teljesen a bűvöletében élt, szerelmes volt, s nem tudtam hatni rá, még engem is megtámadott. Dulakodásunk folyományaként átszúrt egy piszkavassal. Amikor magamhoz tértem, tudtam, hogy ismét az erdőbe kell mennem. És ott voltak. Legalább harmincan, köztük a bátyám is. Mind öngyilkos lett. A lánnyal együtt, aki véghez vitte sötét tettét, és úgy vélte, ezzel örök megváltást nyer. Ekkor átkoztam el örökre a női nemet. Azt, amelynek Joel nem volt képes ellenállni, a szerelem nevében megölte magát. Angyalnak hittem magam, aki képes lehet megvédeni, ahogyan a szomszéd lányt is, és kiderült, hogy a szerelem mellett a vallás az, amelyben sosem hihetek. Bárkit megmenthetne a vérem, most már tudom. Ám a lelkem megtört, sosem leszek már a régi. Napokat töltöttem az erdőben a holtakkal, amelyek talán senkinek nem hiányoztak, és mire visszatértem, a szomszédban csak romokat, üszkös falakat találtam. A lány, akivel megszökhettünk volna, talán halott. Két lábon járó kísértet vagyok, mindenki, akihez közöm van, meghal. Én viszont nem tudok, ha akarnék sem. Talán örökké fogok élni, kárhozat lesz az életem, mert nem léptem előbb. Kanadába mentem, hogy egy kis nyugalomra leljek, a nagyanyám vett magához, apám anyja, akit szinte nem is ismertem korábban, ám így megadta számomra a vágyott magányt. Hogy aztán hét évvel később már felnőtt pasiként tökéletesen megkeseredve éljem továbbra is céltalan életemet. Magányosan, elhagyatva. Két faszi keresett meg, mutáns iskolát emlegettek. Késsel támadtam rájuk, ám nem bántottak. Az egyik belemászott a fejembe, és csak annyit kért, tartsak velük, érdemes. Nem tudom, hogy még mit mutathatnának...
Kezdőlap 
by 
