Ruby & Ryan - A félelem kapuja

Azt hiszem egyértelműen a képességemmel függhet össze, hogy ki vagyok. Az, amit Gethin valóságnak állított be, most már tudom, hogy csak ferdítés volt, engem akart óvni, és valami sokkal nagyobb lehet a háttérben. Valami, ami nem csak engem érint. Aminek utána kell járnom. Ruby a segítségemre lehet, mintha kaptam volna egy kéretlen hugicát, akivel azért mégis más a viszony, mint egy testvérrel, főleg az olykor zavarbaejtő, máskor természetességel élvezhető megjegyzései kapcsán. Mintha két hegymászó lennénk egy alpesi csúcson, akik egymásba kapaszkodnak, segítik a másikat, ám egy véletlen csúszás folytán mindkettő a mélybe zuhanhat. Ahogy nézem, nem fél kockáztatni, ezt becsülendő tulajdonságnak tudom be. Bátorságnak én sem vagyok híjján, pusztán nem akarok másokat is veszélybe sodorni. Ez egy opció, amivel ha nem él, nem is erőltetném. Mint kiderült, ő sem átlagember, hanem hozzám hasonló, így remélem, hogy ez egy újabb ok, hogy velem tartson. Ahogy nézem, ő talán még kevesebb különlegeset talált, mint én, fel van lelkesülve, hogy végre valakinek megmutathatja. Aranyos!
- Jól van. Semmi baj. – Simítom arcára a tenyeremet, amely talán túlmegy azon a határon, amit két vadidegen megengedhet magának, de ebben a helyzetben ugyan mi a szokványos? Sötét sikátor mélye rejti el összefonódó kettősünket, tejfehér köd terjeng a közelben, esküszöm nem én csinálom. Kimondatlan kapocs, amely olykor felvillan, s bearanyoz. Mintha a lánynak különös fájdalom ülne a tekintetében, amelyre nincs gyógyír, bármennyire is vállaimon a késztetés súlya, hogy átvállaljam gondját. Tiszteletben tartom a kérést, s göndör tincseibe akadt ujjaimmal érintem meg a fülét, hogy aztán bólintsak.
- Szándékosan biztosan nem. Majd... vigyázunk. – Sóhajtok, ezért nincsenek barátaim, mert olyannyira vágyom már, hogy vége szakadjon az egyedüllétnek, hogy úgy vélem, bárkit is sodornak utamba a végzet, könnyedén elköteleződnék, s ha már letettem mellette voksomat, nem engedném egykönnyen el. Ehhez még meg kell oldani az életem ösvényét árnyékoló átkot, amelytől Gethin is mindig óvott. Ő már nincsen, s tán itt az ideje, hogy valaki más vegye át a helyét. Nem hiszek a csodákban, így nem feltételeztem, hogy ifjú, és gyönyörű lány lesz az.
- Nem tudom. Sötétben tapogatózom. Nálad sem tudtam, hogy mire számítsak. Pár nap? Az is lehet, hogy meg sem találjuk őket. Akkor... keresselek meg mondjuk hétvégén? – Sóhajtok bele az ajkába, nem is tudom, hogy mikor kerültem hozzá ilyen közel, centikre vagyunk, sikerült suttogóra venni, nehogy valaki meghallja, miről is diskurálunk. Nem várom meg, hogy számára kényelmetlen legyen a közelség, hiszen szinte falhoz szorítottam, így lazítok a zónánkon, és hátra húzódom, immár a hátsó kisutca közepére, itt nincsen forgalom, elindulhatunk valamerre, ez már az elválás.

//Gyönyörűséges, imádom, következő játék!!!//

Úgy vélem, hogy Gethin annak idején azért vett magához még kiskoromban, hogy rá tudjon nevelni, hogy a képességeim ne átokként jelentkezzenek nálam, megtanulhassam kordában tartani, ne árthassak másoknak. Végül az életet adta azért, hogy ne kerüljek rossz kezekbe, és még a titok sem, amely a származásomat övezi. Sötét talány ez, amelyet azóta sem sikerült felfednem, mintha szándékosan ferdített volna azért, hogy ne kelljen olyan felelősség súlyát cipelnem, amellyel nem tudok megbírkózni. Azt hiszem igaza volt, így segítőkészebb felnőttet tudott belőlem faragni, most már kész vagyok szembenézni a sorsommal, még ha mindig kicsit bátortalan vagyok, de már alakul a dolog. Ruby olykor gonoszkás vicceit hol tudom kezelni, hol nem, viszont jóindulatúnak tartom, akár még valami barátfélék is lehetünk, csak ne akarnék állandóan nőként nézni rá, ez valahogy óhatatlanul előfordul.
A kezdeti félreértéseket követően úgy fordul a helyzet, hogy elhagyhatjuk a sértődéseket, meglepetéseket, és együtt hagyjuk el a bárt, hogy hátul mutassa meg, hogy milyen van. Ha nem is szó szerint, inkább a képességünket vethetjük most össze. A kiváncsiság hajt, találkoztam már hozzám hasonlóakkal, ám eleve ódzkodtam, még nem jött el az ideje, hogy összedolgozzak bárkivel is. Ruby ellenben más, mintha kicsit rokonlélek lenne, Gethin minden bizonyal céllal küldött hozzá. Vagy csak a sors, hogy vele találkoztam, és nem az apjával. A másik kettőre is nagyon kiváncsi leszek, még ha úgy vélem, hogy Ruby lesz a fő mozgatórugó, bármerre is vezet minket a sorsunk. Az érintése csupán alap izgalmat hoz, ahogyan magával rángat, annyira azért nem is kell, most megyek vele, hogy a végére járjunk annak, amely összeköthet minket. A szellemlány alakját átsiklik a kezem, erre már értetlenül kapom vissza.
- Éppen kérdezni akartam, hogy akkor mire jó. Szokott téged valaki bántani? – Kérdezem megütközve. Nem olyan lánynak tűnik, mint aki hagyná magát, viszont oly törékeny, mintha ezzel provokálná, hogy valaki áldozatként kezelje. Túl sokáig végeztem karitatív munkát az ENSZ-nél, túl sokáig verte belém Gethin, hogy a gyengéket védelmezni kell, még ha ilyen sötét képességem is van, valahol kicsúszik az a fura, önkéntelen mondat.
- Én téged... soha nem tudnálak bántani. – Túrok bele a hajába, hogy aztán visszakapjam a kezemet. Nem tudom, hogy most mitől jött elő, túl sokág lehettem egyedül, átkozva a saját sorsomat, valahogy elragadtatttam magamat, amelyet már nem tudok semmissé tenni. Vegye ezt akkor valami esetlen barátkozásnak, nem kell, hogy kombináljon. Igaz, sok csaj meg szokott nézni, csak éppen nem tudják, amit már Ruby igen, közveszélyes vagyok. Neki sem akarnék ártani, még ha azt is mondom, azért mi van, ha mégis megtörténik, akaratomtól függetlenül? El sem kellett volna jönnöm, nem kellett volna veszélybe sodornom. Őrültség volt.
- Sajnálom. Nem akarok mentegetőzni, szar ügy ez így. Akkor... velem jössz? Elmegyünk Hope Townba? Felkutatjuk a másik kettőt? – A képességét most már úgy értékelem, hogy információszerzésre kiváló lehet, rombológépnek majd jó leszek én, ha még nem rezelt be tőlem tökéletesen. Minden cuccom itt van egy katonai zsákban, már csak az ő szereléséért kell elmennünk, ha komolyan gondolja a dolgot.

Nem várom el, hogy elhiggye a történetemet. Még számomra is teljesen hihetetlen, hogy azok után, hogy Gethin magához vett, és felnevelt a sorsomat kisérő nyilvánvaló komor előjelek ellenére, most a halála után tizenkét évvel visszanyúl értem, hogy tovább egyengesse az eljövendő életemet. Azt az életet, amelynek ő már nem lehet fizikálisan a része, ám hogy szánt nekem valami meglepetést, abban biztos vagyok. Csak éppen már az elején hibádzott a dolog, hogy Ruby nem tudott semmit az egészről, és még most is ködös számára, hogyan kerülhetett egy ismeretlen ember levelébe, ám Gethin talán ismerte az apját, így Ruby képességét is, és ezért irányított hozzá. A másik két név további rejtélyeket hordoz magában, ám már úgy állhatok hozzájuk előre, hogy közel sem biztos, hogy ismernek, és tudnak rólam. Meglehet Rubyhoz hasonlóan csupán véletlen részesei lesznek ennek a játszmának, amely még csak most indul. És ha őket megtalálom, vajon mi lesz a következő lépés amely apám nyomdokain vezet.
- Félre ne érts. Sosem akarnék ártani neked, de igazad van, jól teszed, ha félsz tőlem, én már tudom, hogy ez az erő mit jelent. Vagyis... mindkettő. – Hiszen a radioktivitás nem csak hogy városokat robbanthat fel, beteggé is teheti őt. Ám az átalakult formám egyszerűen széttépi, mindenféle lassú haldoklás nélkül. Nem csoda, hogy nyugtatókat szedek, és komolyzenét hallgatok, mert ha úgy alakul, hogy nem tudok az indulataimon uralkodni kell valami, ami a felszínen tart.
Tudom, hogy rémesen szeszélyesen vagyok vele, egyszer segítenék, egyszer pedig visszatáncolok. Ez mind abból ered, hogy egyrészt ott a lelkiismeretfurdalás azokért, akik miattam haltak meg, másrészt bánt, hogy a flörtölését ennyire nehezen tudom értelmezni, ő szintén azt teszi hogy védi magát, a másik pillanatban pedig már játszik. Nem egyszerű, de valahogy csak fogunk boldogulni, hiszen ha velem tart, akkor még hosszú út vár ránk.
- Valamiért a még szócskát gondolom legfontosabbnak kihangsúlyozni. – Kapcsolódom be a nevetésbe, valójában ez most a vicc kategória, ám ha képesek vagyunk ilyen felhőtlenül jól érezni magunkat, akkor talán építhetünk egymás segítségére is, ha úgy hozza a helyzet. Már most is komoly témákról beszélünk, ezúttal vidám köntösbe ültetve, ám most van erre szükség, hogy kicsit jobban egymásra hangoldódjunk, hiszen ha minden jól megy, akkor hamarosan nem kettesben, hanem akár négyesben is lehetünk.  Odahajol hozzám, amit rezzenéstelen arccal figyelek, ha titkokat fedünk fel, akkor valamiért mégiscsak ideküldött a nevelőapám, lássuk, hogy miért.
- Hm... Hát nem mondom, kiváncsivá tettél. – Én is csak a szavain lovagolok, most többet nem látok bele a dologba, mint ami, csak az illatában olvadok el, mert az valami isteni. Fizetek, és hagyom magamat kihúzni a bárból. Ezúttal tényleg kéz a kézben, hát akkor legyen így, a radioaktivitás most nem is jön elő, nincs miért, pedig izgalmas a helyzet. Érdeklődve lesem a produkciót, hogy mit akar kihozni belőle, az enyémnél szörnyűbb ő sem lehet. Megugrok, ám csak kicsit, mint amikor hirtelen egy filmsztárt lát az ember a másik oldalon.
- Azannya... Szabad? – Nyújtom előre a kezemet, hogy megérintsem. Nem semmi az, amit most mutat, tényleg olyan, mintha kettő lenne belőle. Ezzal aztán tényleg be lehet jutni bárhová.

Nem mertem túl mélyen belekérdezni a dologba, hogy most tényleg megerőszakolták vagy sem, vagy csak molesztálták. Bárhogyan is legyen, biztosan pocsék élmény lehetett, erre jövök én, a múltból egy ismeretlenként, aki az apját keresi, és már a megnyilvánulásaim is tökéletesen furcsák, nem jó értelemben különlegesek. Kész csoda, hogy mindezek fényében (szó szerint) úgy gondolta, hogy segít nekem. Közel sem biztos, hogy mások is megtették volna ezt. Unatkozik? Segítőkész? Úgysem válaszolna, így el kell fogadnom, hogy amíg le tudom kötni a figyelmét, addig velem tart. Úgy kezelt látszólag, mintha a pasija lennék, biztosan azért, hogy elkerülje a pletykát. Ha leszámítom a pusztító képességeimet, amik miatt félelmetes lenne bárkivel is együtt lennem, igazán úgy gondolnám, hogy csókolnivaló csajszi, akit bőven el tudnék képzelni a felvázolt szerepkörben, ezzel szemben az a tényállás, hogy jobb, ha távol tartja magát tőlem, elég, ha a feladatra koncentrálunk, ezt úgy jelentem ki, hogy azért odadobtam egy-egy poént, amellyel jeleztem, hogy észrevettem ám, hogy mennyire jó nő, csak éppen amikor a kötelező lekoptatást bedobta, nem vittem tovább a játékot, nem is lenne értelme. Éppen ezért csak segíteni akartam neki a bárban, hogy ne ismétlődjön meg, hogy megint próbálkozik nála valaki, kissé öntörvényűen ráz le, hogy aztán amikor leülünk mégis merész legyen. Nem értem a szeszélyességét, ha nem következes, azzal nem tudok mit kezdeni, akkor tartsuk meg a három lépés távolságot. Van bennem némi sértődöttség, ami nem feltétlenül a pasi egómnak szól, sokkal inkább azt tükrözöm vissza, hogy segítettem volna, de nem kellettem.
- Nem, tényleg nem, viszont... ilyen vagyok, ezt akarom... – Utánajárni, kinyomozni, mondanám, amikor elnevetem magam a szavai hallatán, E.T.-s?? Jesszusom, ez a lány tényleg nem semmi. Mivel sosem voltam egy depressziós alkat, a nevetésem őszintén cseng, csakis akkor szoktam magamba temetkezni, ha nagyon átgondolom, hogy a bennem élő szörny miatt talán már sokan halhattak meg. Ilyenkor azt mantrázom, hogy ha jobbá teszem a világot, akkor azzal kárpótolom is az univerzumot. Ha másoknak segítek, mintha meg nem történtté tenné a dolgokat. Rajtafelejtem a tekintetemet, most a paprika spray nem riaszt meg, van benne valami kimért, határozott, ezen felül mégis varázslatosan kislányos.
- Akkor... lehet, hogy a családról beszélt a nevelőapám. Nem is biztos, hogy az apád kell nekem, te is meg tudod adni, amire vágyom, mármint... – Lököm oldalba, ha már poénkodik, akkor hajlandó vagyok én is adni magamból egy keveset. Lepillantok a cipőnkre, aztán csak vigyorgok, tekintetem beborítja az alakját, jó nagy barom lehet, aki molesztálta, egy ilyen istennőt inkább imádni szokás. Legalábbis nem nekem, hiszen félek én tényleg kárt okoznék benne, de biztosan vannak normális pasik, akikkel találkozhat.
- Ah, látványos, szóval ezért nem akartad ledobni a törölközőt, mert az már túl látványos lett volna? – Kérdezem némi bátorságot gyűjtve, és iszok ismét. Lassan kezdek jó hangulatba  kerülni, hogy ilyen merészekkel rukkolok elő.

Nem tudom, hogy mitől ennyire frusztrált, és érzelmi hullámvasúton száguld, amíg be nem avat a titkába, molesztálták. Meg elrabolták. Ahhoz képest tényleg egészen jól viseli, és én vagyok számára a felesleges kolonc, aki nem várt fordulatot visz az életébe. Nem tudom, hogy az a másik milyen lehetett, az viszont most egyértelmű, hogy a Faro lány, akinek még a keresztnevét sem tudom, tart tőlem. Ha nem lett volna az az esemény, amikor radioktívan kezdett világítani a kezem, akkor mindezt megspóroljuk, viszont akkor nem is jött volna velem. Sőt, lehet, hogy akkor is tartana tőlem, csak mert férfi vagyok. Nem ismerem ezeket a lelki mélységeket, csak annyira, hogy lételemem az, hogy másoknak segítsek, ha már ilyen szörnyeteg lakozik bennem, muszáj valahogy kompenzálnom. Ám általában azok a segítségek arról szólnak, hogy anyagilag támogatok valakit, vagy éppen megteszek egy olyan lépést, amit más nem tudna. De a beszélgetés, vagy a lelki segély... ahhoz nem értek, ebben az esetben sem tudnám kitalálni, mi ilyenkor a megoldás, hogy jobban érezze magát, netán elfogadja, hogy csak mert idegen vagyok, nem akarok tőle semmit. Vagyis igazán csinos, nem mondom, de nem bántanám, amit úgysem hisz el. Gondolatban vállat rántok, azt hiszem nem fogom győzködni, ha úgy gondolja, hogy meg szeretne ismerni, akkor lesz rá módja, ha bízni akar bennem, akkor talán tényleg rosszul teszi, csak éppen én nem szándékosan bántanám, hanem a képességeim révén. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha valahogy inkább elijeszteném, hogy ne érje még nagyobb kár. Amúgy sem engedek senkit közel, de minek bonyolítsam még mindkettőnk életét azzal, hogy ha ilyen rossz élményei vannak, még én is ráteszek egy nagy lapáttal?
Elfogadom, amikor elrántja a kezét, úgy tűnik, hogy az incidensből kifolyólag felvette a védekező mechanizmust, hogy bármilyen áron megvédi magát másokkal szemben, és nem kell támogatás. Kissé furcsán érint, hogy valaki nem kér belőlem, ezt még szoknom kell. Leülünk, és az italt kezdem el nyalogatni, hátha az old bennem annyi gátlást, hogy ne legyek annyira görcsös, és ha már velem jött, beavassam. Visszakérdez, és érdekli a dolog, akkor sóhajtok egyet, végigsimítok az állkapcsomon, vagy három napja nem borotválkoztam. Washingtonból jöttem idáig, nem repülővel, hanem kocsival, hiszen ha a repülőn jön rám valami csúnyaság, akkor zárt térben elkerülhetetlen, hogy megsérüljön valaki. Mindez kölcsönös a külsőmnek némi züllöttséget, ezzel együtt jó pár fiatal nő megnézett útközben. Rájuk se hederítek, nem tudják, mit vállalnának.
- Bántanálak. Nem szándékosan, de attól félek, igen. – Vallom be az igazat, majd ha úgy alakul, akkor elmesélném az eredettörténetemet, de ez most nem az a pillanat, főleg, hogy kissé bunkónak érzem a viselkedését, ő lehet érzékeny lelkű az erőszak miatt, míg velem bármit megtehet. Hát nem. Jó, izgalmas, amikor a térdemet érinti, de ezt olyan stílusban teszi, hogy nem tudom megemészteni. Csúnyán nézek, és egyben értetlenül, hogy a mi a fenéért kell így bánnia velem. Legyek én is erőszakos vele, akkor tudna értékelni?
- Annyira nem volt bennem kétkedés. A szófordulatai alapján ő írta, hinnem kell benne, hogy jót akart nekem. – Értetlenül pislogok rá kék szemeimmel, milyen valóságalapja lehet annak, hogy valami összefűz minket. Talán ő is hasonló mint én? Ha most kiderül, hogy a testvérem, akkor menten lehidalok.

Valahogy ez a lány állandó hullámvölgyekbe kényszerít. Alig húsz perc alatt többször is szedtem össze magamat, hogy aztán felülkerekedjen rajtam. Talán ha nem volnék az, ami, jobban kezelhetném a nőket, lehetnék magabiztosabb, így az ártatlan mosolyomtól vagy elalélnak, vagy csak legyintenek, a csábítás, vagy a rámenősség nem az én asztalom, kivéve egy-egy pikáns viccet, de így láttam egyszerűbbnek távol tartani magamtól őket, hiszen mi a garancia arra, hogy ha átváltozom azzá a furcsa lénnyé, nem szakítok valakit darabokra? Még ebben az átlagos formában is komoly sugárzást bocsátok ki, csoda, ha nem lesz tőlem valaki rákos. Vagy ha mondjuk egyszer tényleg felrobbanok, akkor sokszáz embert viszek magammal a sírba. Meg kell találnom a származásom titkát, hátha van minderre ellenszer, magyarázat, bármi, amivel egy kicsit normálisabb lehetek. Nem mondom, hogy teljesen átlagos, emberi, hiszen lennie kell módja annak is, ahogyan a közt szolgálom, a képességem talán adomány, ha tudom uralni. Addig viszont visszahúzódás, rejtőzés, és semmi komoly kapcsolat.
A paprikaspray a helyemre tesz, tényleg szörnyetegnek hisz, az is vagyok, jól teszi, hogy fél tőlem, ettől még nem érzem jól magam, hogy retteg tőlem. Holott nem is látta az igazi alakomat. Vagy az a rém nem is az igazi, csak valami árnyék, aki ellen küzdhetek? Saját erőből biztosan nem bántanék senkit, ám minden megtörténhet. Kinézek inkább az ablakon, hogy ne lássa párásodó tekintemet, nincs rá szükségem, hogy ismét erélyesen leugasson, úgyis ez az én keresztem. Miközben segítem ki a kocsiból, meghökkentő történettel áll elő, meg is állok a mozdulatban, kisfiús kék pillantásom nem kis kétkedésről árulkodnak. Nem mintha nem hinnék neki, de olyan lazán darálja mindezt le, főleg az utolsót, hogy még be is harapom a számat.
- Elraboltak? De... ki? – A többire már nem is látom értelmét rákérdezni, egy nőnek biztosan ilyesmi veszélyek lengik be az életüket, de hogy vele ez meg is történt? Nem hinném, hogy mélyebben bele kéne mennie. Ha már én is eleve ilyen priusszal indulok nála, akkor az már régen rossz, de mit tudok kezdeni. Nincsen bizodalma senkiben... Nem is kérem hogy bennem legyen, az apját kerestem volna, miért erőltetném rá a társaságomat, ha nem is tudja, hogy mirl van szó? Belépünk inkább a bárba, hogy átbeszéljük, hogyan tovább, ha már azt kérte, hogy hívjam meg valamire, mielőtt továbblépünk. Nem mintha lenne értelme annak, hogy megszemléljük a másikat, láthatóan lerugdos mindenkit magáról, nekem pedig hasonlóan kell tennem, ha nem akarom, hogy elszabaduljon az a valami. Kedvetlenül fintorgok, amikor nem segíthetek neki abban, hogy ne nyomuljanak rá, de hát nekem oly mindegy, csak az egómat tapossa megint a földbe. Mindegy, ő nekem senkim, nem kell mindig felelősséget vállalnom másokért, tényleg úgy tűnik, hogy meg tudja magát védeni, mit neki egy elrablás, vagy szexuális zaklatás...
- Talán... – Nem megyek bele az ironizálásába, valahogy eljátsza itt nekem a dominát, én meg minden eddiginél jobban egyedül érzem magam. Pocsék gondolat, hogy a nevelőapám tizenként éve úgy gondolta, hogy még sok idővel később sem fogom a helyemet találni. Ráhibázott. Már akkor nyilvánvaló lehetett, hogy valami komor dolog kíséri a sorsomat.
- Nem azért. Az csak amolyan... mellékhatás. Van még más is. De ha eleve úgy állsz hozzám, hogy úgyis bántanálak, talán nem is jársz messze az igazságtól. De tudni akarom, hogy ki vagyok. – Megrezzenek, ahogyan a térdemre csap, és ha már így, akkor így, lesöpröm magamról az ujjait. Gondoltam én arra, hogy ha már nem találtam meg az apját, de kedves volt velem a maga pikírt módján, hát lehetne az utitársam, de amilyen szeszélyes, rosszabb, mint én.
- Komolyan? És ha nem találok semmit? Ha a levél valami hamisítvány? – Nem gondolom így, hiszen aki bántani akarna, ne csalna el ilyen nevekkel, mert miért tenné, de akkor is egyre jobban kezdek bizonytalankodni. Tequilát kapok végre, tisztán, só és citrom nélkül, és elkezdem kortyolgatni, nem árt már a gyomromnak némi maró érzés.

Hát mit mondjak? Le kellett küzdenem a megilletődöttségemet, hogy a barna bombázó nyitott ajtót a vélt öregecske helyett, aki kopaszodik, sörhasa van, valahogy ez jutott eszembe a Faro névről, a lányról ellenben csak a családnevét tudom, ugyanis még midnig nem volt képes bemutatkozni, ellenben velem, de hát nekem aztán mindegy, hogy melyik Faro segít, végülis Gethin hozzájuk irányított, biztosan megvolt rá a jó oka. A lány igen nagyszájúnak tűnik, elsőre úgy leugatott, mintha minimum az anyám lenne... talán volt kitől örökölnie? Általában segítőkész vagyok, és kissé érzékeny lelkű, még ha szeretem a humoros oldaláról megfogni az eseményeket, na de a lány cseppet kemény, minden férfiasságomat elő kellett húznom, hogy álljam a sarat, és ne forduljak sarkon vállat vonva, hogy akkor majd Hope Town-ban a másik kettő talán majd segítőkészebb lesz.
- Jól van. – Bólintok, és felpattanok, hát ez hihetetlen! Összeszedett önbizalmamat szilánkokra robbantja, nem is gondoltam volna, hogy a fiatal lány ilyen erélyes is lehet. Valahogy a kezdeti meglepődésem után azt hittem, hogy mivel hasonló korúak vagyunk, könnyedén megérthetjük egymást, ám a lány oly könnyedén játsza a sündisznódiktátort, hogy még saját kiválasztottságba vett hitem is elenyészik, amit Gethin mindig súlykolt belém. Azt sugalta, hogy nagy dolgokra leszek hivatott, el fog jönni az ideje. Ehhez képest most jelentéktelen porszemnek érzem magam. A szerzetes arra nevelt, hogy legyek türelmes, és szemlélődő, el fog jönni az igazság pillanata. Ha most látna, bizonyára csóválná a fejét, mert arcomra megint kiül a tanácstalanság, nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Ezért történhet meg, hogy szinte meg sem hallom a javaslatát a buszos közlekedésre, a kocsival átszeljük a kerületet, és kiszállunk a számomra nagyjából ismert utcák környkén. Kisegítem, amikor megérkeztünk, ekkor tudatosul, hogy tőlem.. félt? Megütközve rázom a fejemet.
- Én nem akarlak bántani kislány. – Dögösen elmosolyodom, nem tehetek róla, ilyen külsővel áldott meg az ég, ettől még a jelenlegi helyzettel nem tudom, hogy mit kezdjek. Felfedezem a kezében a paprika sprayt, ezen enyhén meglepődök.
- Tudom, elhiszem, hogy van mitől tartanod, jó, hogy óvatos vagy. Én csak... válaszokat akarok, nem ártani neked. – Vallom be, hátha ezzel oldhatom a bizalmatlanságát. Alapvetően jól teszi, hiszen nem egy olyan helyzetben kellett már segítenem, ahol az óvatlanság volt a kiváltó ok, arról kell meggyőznöm, hogy jobbá akarnám tenni a világot, és évek óta ezen dolgozom, ám Gethin váratlan levele felborított mindent. A munkám egyelőre most szünetel, van némi időm átgondolni, hogy belevágjak e vajon a válaszok keresésésbe, avagy térjek vissza az életemhez. A szórakozóhely bejáratánál is csak őt óvnám, ahogy belépünk gondoltam lovagias tett, ha ráfogok az ujjaira, ehhez képest ismét vadul. Micsoda nő! Jóég! Eléggé vadóc. Azért ezt mégis komikus helyzetként élem meg, nem zuhanok össze tőle.
- Azt hittem ez segít, de ha nem... hát nem. – Nem fogok direkt erőszakodkodni, az nem az én műfajom. Különben is vezekelnem kell, párszor már sikerült átváltozni, azalatt még gyilkoltam is, úgyhogy alaposan kordában kell tartanom a másik énemet. Csoda, hogy válaszokat keresek. Miután ismét nem közli a nevét, azért ez már kezd frusztrálni, viszont kiderül, hogy nem tud semit sem a levélről, ahogyan olvasgatja, lehet, hogy eleve feleslegesen jöttem, hiszen nincs szükségem rá, hogy megalázzon még párszor. A női szeszély nem feltétlenül az, amit tudok, vagy éppen kezelnem kell.
- Nem tudom, és nem tudom. A nevelőapám küldte a levelet, a napokban érkezett. Csakhogy ő... tizenkét éve halott. Régen adhatta fel, mostanra időzítve. De hogy miért?  – Rázom meg a fejemet, próbálok nem a csillogó szempár rabjává válni, hiszen a lány tényleg fantasztikus, na és persze egyben kíméletlen is, de ez mellékes. Ha nem tud semmit, akkor teljesen mindegy ez az egész. Akkor egyedül kell továbbmennem. Kár...
- Gethin sosem beszét a származásomról, mígnem a halála előtt elmondta, hogy az apám veszélyes ember volt, gyilkos, akit kivégeztek a bűneiért. És most ez a levél azt mutatja, hogy mégsem ő volt, és megtalálhatom, ha arról van szó. Félelmetes... amit tudok, de legalább rájöhetnék a miértekre... Valahogy válaszokat kell kapnom, mitől vagyok az, aki... - Rázom a fejemet, és inkább belenyalok az italba, amit rendeltem, ha kért ő is, természetesen fizetem.

A lány segítőkésznek bizonyul, már ennyit mindenképpen nyertem az ügyön. Nem azzal foglalkozom, hogy csinos, és lehengerlő a stílusa, abban a törölközőben nincsen élő ember, akinek nem indult volna meg a fantáziája, ám most nem azért vagyok itt. Tehetnék holmi kitérőt, ám ha véletlenül rosszul sülne el a dolog, még a további nyomokról is lemondhatnék, így bőven elég csak magamban leszögeznem a tényt; szívdöglesztő. De maradjunk is ennyiben, fő hogy beengedett, és még talán segítséget is kicsikarhatok tőle. Azt erőteljesen elvetem, hogy Faro bizony ő maga, de honnan tudhatta volna Gethin tizenkét évvel ezelőtt, hogy a kis barna vöcsök majd egyszer a segítségemre lehet?
- Ah, szóval a világító kéz után már bármit megtehetek. Vigyázz kislány, még fegyvereket adsz a kezembe. – Félmosollyal döntöm oldalra a fejemet, kezdeti félszegségem kissé kezd oldódni, miután leküzdöttem a meglepetésemet, és hogy az ajtónálló egy igazi szexbomba. Nem igazán vagyok a flörtölés mintaképe, de olyan csípős a nyelve, hogy szinte magas labdákat ad.
- Ugyan... ajtót nyitsz egy szál semmiben, a reményt nem veheted el. – Maradok meg a vigyornál, nem megyek utána, leülök várakozni, felesleges most hülyét csinálni magamból, főleg, hogy kész utánajárni a rejtélynek, tovább szívhatjuk még egymás vérét, és legalább látom, hogy egy magabiztos, stílusos csajszival van dolgom. Igaz, értelme nem is lenne annak, hogy bármibe is belebonyolódjak, ahogyan eddig sem volt. A képességeimből mindkettő halálos fegyver, kár is lenne bárkit a hatásainak kitenni. Csak az ember eljátszik vele olykor, hogy mi lenne, ha...?
Viszonylag gyors, pár perccel később már a folyosón játszuk tovább a párt, ismét kapok tőle némi érintést, igyekszem visszafogni a saját halálos sugárzásomat, még csak az kéne, hogy megfertőzzem, és pár héten belül ágynak essen, ha nem tudja átvészelni a szervezete. Szavaira felvonom a tekintetemet, ismét sikerült meglepnie. A lány tényleg nem tud semmit, nem csak játszotta a hülyét.
- Egy ital, rendben, akkor ezzel kezdjük. – Az iróniát nem igazán érzékelem, úgy vélem ugyanis, hogy a cinizmus a vesztesek és gyengék fegyvere, a világban az őszinteséggel, és önfeláldozással kell boldogulni, igaz, most a saját céljaimat hajszolom. A mosolya mindezek ellenére tényleg bájos,  a többi meg nem zavar. Nem akarom az első szórakozóhelyre beinvitálni, hiszen ha itt lakik, akkor nem kéne ismerősökbe belefutni. A ház előtt parkol a fekete BMW, kinyitom neki az ajtót, majd átsietek a vezető oldalra, és bepattanok. Csak pár utcasarkot megyünk, hogy legalább a kerületből kiérjünk, majd mivel már koraeste van, eltűnődöm, hogy ha zuhanyzott, talán készült valahova. Szarul érzem azért magamat valahol, hogy megzavartam a terveit, így a legtöbb, amit tehetek az udvariasság. Olyan törékenynek tűnik, ám olyan, akit mégiscsak szívesen maga alá gyűrne az ember. Végül egy másik beülős bárt találok, ahonnan zene is szól, szerencsére még nincs hatalmas sor előtte, be tudunk sétálni, és a párpulthoz vezetem. Természetesen kézenfogva, nincs most kedvem másokkal konkurálni. Intek a csaposnak, aki várakozóan néz rá, magamnak elsőre egy tequilát kérek.
- Ryan Bane. Nem ismerem az apádat. De a levelet elolvashatnád mégegyszer. – Adom át a papírt, hátha most több türelme lesz nekifutni.

Nem tudom, hogy mitől borzong meg, talán annak köszönhető, hogy felvillant előtte a kezem? Ennyire félős lenne? Egyedi lennék? Mintha pillanatnyi elrettenést is tapasztalnék, holott nem mutattam fenyegető szándékot. Igaz, mégiscsak idegen vagyok, aki egy névre hivatkozva akarnék bebocsátást nyerni. Megérthető az aggodalma, itt a világ fővárosában több bűncselekmény történik, mint bárhol a világon, a helyében én is óvatos lennék, főleg, hogy még mindig nem elterjedt az a nézet, hogy normálisnak tűnő dolog, hogy nem csupán az emberek az uralkodó faj a Földön, sőt... Jobban teszem én is, ha meghúzom magam. Legalábbis segítek, ahol tudok, ám nem verem nagy dobra a tudásomat, nem akarok magamra vonzani mutánsgyűlölőket, korántsem érzem magamat még erősnek ahhoz, hogy felhívjam magamra a figyelmet, a nagyvilág elé álljak a származásommal. A most szemem elé kerülő barna csoda viszont hihetetlenül szexi, törékeny, nem csoda, hogy sikerül alaposan megnézni, ám mivel nem rám számított, és én sem rá, távoznom kéne. Igaz, nem valami pasit vár, hanem elmondása alapján csak a házmestert a lakbérrel, csak nem zavartam meg semmit, a fürdésen kívül. Ellenben látta a kezemet, ezt valahogy meg kéne magyaráznom, hiszen fel sem merülhet, hogy bántsam, ártsak neki, ő sem tette velem, így valami áthidaló megoldás kéne. De ha be se enged, akkor ez így marad...
És most mintha mégsem én lennék a legnagyobb gond, mert a hátam mögé fókuszál. Ösztönösen meredek át a vállam fölött én is, majd hallom a lány megváltozott hangját. Bizonytalanul veszem a lapot, és visszapillantok a csinire, hogy beljebb lépjek, igaz, nem akarnám zavarni, és az okon tűnődöm, hogy mitől a pálfordulás. Kihúzom magam, ha már édesnek szólít, biztosan a pasijának akar most beállítani, ami egyrészt hízelgő, hogy felvállalna, másrészt jelzésértékű, hogy amúgy nincs pasija, vagy nem szokta felhozni, ha most rámhúzható az álca. Mindaddig tart a mámor, amíg kettesben nem maradunk.
- Máris tegeződünk? Nem akartam rád rontani, azt hittem, megtalálom itt, akit keresek. Szerinted szándékosan mutattam meg, hogy mit tudok. Különben is... te tudsz az ilyesmiről...? – Kérdezek vissza mégis megtalálva a hangomat, a testi érintkezés némi önbizalommal töltött el, különben meg nem vagyok annyira nyúl, csak hát sokként ért a levél, na meg alaposan meglepett a barna szépség, aki enyhén lerombolta az illuziót, amelyben egy öreg mentort képzeltem. Igaz, a lány nem különben kiosztós jellem, így amit akartam, elvi szinten megvalósult.
- Ha már az édesed vagyok, mégis egyedül öltözködsz... – Dobok be egy poént, nem tudom elrejteni, hogy bizony tudok dög lenni, csak most nem ilyen célzattal jöttem. Bólintok, és lecsüccsenek egy fotelbe, vagy kanapéra, amit csak találok, és nem feszítem túl a húrt, már az is csoda, hogy hajlandó segíteni. Csak éppen nem tudom, hogy miben. Talán beülünk valami kávézóba, és ott újraolvastathatom vele a levelet? A lány pár perc múlva érkezik, most több rajta a ruha, igaz, a smink is, hümmentek egyet, aztán bólintok.
- Akkor mégis van ötleted, hogy merre? Vagy mivel úgysem te vagy, akit keresek, zsátutca, és ágyó? – Kérdezem amikor már az utcán vagyunk, és mellé veszem a tempót. Kicsit magabiztos a stílusa, ám ez egyátalán nem baj, csinos, nagyon is csinos, emellé szinte úgy viselkedik, ahogy csak akar.

Meg vagyok lepődve, hát hogyne lennék. Azt hittem magától értetődik, hogy valami mentorral fogok találkozni, aki majd elkísér, utat mutat, és lehetőség szerint még sugárzik belőle a bölcsesség. Ehelyett kit találok itt? Egy igazi fatal bombázót, egy szál semmiben, a törölköző nem soktól védi, ráadásul még víztől is csöpög, amely tovább növeli a szexepiljét. A zavart visszajelzés, ahogyan még az ajkát is pillanatra nyitva hagyja, a szupermodellekre jellemző, nem is csoda, hogy nem csak azért lepődöm meg, mert nem a várt öregecske tanácsadóval találkozom, hanem nagyjából egy álomcsajjal. Hűűű... Már csak azért is nyelek egyet, mert szándékosan taszítok el magamtól mindenkit, nehogy a képességem, vagy a származásom lévén bárki is a kárát lássa, hogy ismer engem, netán kötődik hozzám, jobb ez így. Igyekszem nem zavarbaejtően végignézni, hiszem ha megtenném, nagyjából lerombolnám mindazt, amire a nevelőapám tanított, alázat, tisztelet, fegyelem. Attól, még hihetetlenül csábítóan néz ki, nem kell tárgyként, eszközként kezelni. Ráadásul nem is miatta vagyok itt. Vagy mégis? Annak az illetőnek a lánya lenne, akit meg kéne találnom? Tizenkét év hosszú idő, már az is lehet, hogy nem él, és a titok kulcsát a fiatal, szemrevaló teremtésre hagyta, végülis csak egy családnevet kaptam. A lány ellenben mintha semmiről sem tudna. Zsákutca... Hát ez nagyszerű. Kedvetlenül hajtom le a fejemet, vakítóan kék szemeim bizonytalanul kutatják a padlót, mintha ott lenne a megoldás.
- Akkor hát köszönöm. Kár volt idejönnöm, sajnálom, hogy zavartam kisasszony. – Megtehetném, hogy akár le is tegezem, de nem akarom megbántani, úgy csinálni, mintha csak mert egy-két évvel idősebb vagyok, máris megtehetném, hogy lekezelem. Felsóhajtok, már fordulnék is sarkon, mégis a kezébe nyomom a levelet, hátha legalább valami utalást lát benne magára vonatkozóan, de már kapom is vissza. Elrakom, de elkövetem azt a hibát, hogy nem vagyok ura az érzelmeimnek, amit a testem a pulzáló fénnyel jelez. Már késő is visszahúznom, a lány tágra nyílt szemekkel bámul meg, míg én behunyom a szememet, és visszahúzom magamba a fényt, amely szerencsére nem süti ki az egész épület áramellátását.
- Kénköves... sajnálom, hogy látnia kellett. Nem fogok ártani, csak elhúzom a csíkot, és megkeresem ezt a Faro-t. Vagy akkor azt a másik kettőt. – Mormolom, fájdalmasan csinos arcomon elkínzott kifejezés játszik, mindig azt tettem, ami a helyes, és most, hogy végre nekem is lenne célom, már az elején akadályokba ütközöm. Visszapillantok még a sötét szempárba, amely bőven alkalmas lenne rá, hogy elvesszek bennük, nem is tudom, most jönne az elköszönés ideje. Nyúlok a leejtett táskáért.

Ahogyan a lakás előtti folyosón várakozom, a neonfények vibrálni kezdenek, és a kezemre téved a tekintetem. Pulzál. Nem akarom az egész házat kisütni, vagy evvan a Faro nevü ürgével máris tengelyt akasztani, mert ha kinyitja az ajtót, és azt látja, hogy éppen radiaoktívan világítok, minimum szétlövi a fejemet egy vadászpuskával, amelynek olyan mértékű termonukleáris robbanás lenne a vége, amelytől még évtizedekig kecskefejű gyerek születnek a keleti parton. Nem, szükségem van rá, hogy lenyugtassam magam. Elvileg az anyám átlagember volt, és ha igazat szól a levél, akkor apám nem az a mutáns sorozatgyilkos akinek hittem, így ennek a végére kell járnom, hogy kitől is kaptam örükül ezt a szörnyű erőt. Nagyon sóhajtok az áporodott, macskaszagú levegőből, hogy mégiscsak lenyugodjak, és amire szembetalálom magamat a fickóval, addigra ne legyen annyira életidegen, ahogyan kinézek. Hiszen ki más is lehetne? Logikus, hogy az nevelő apám korabeli idős, kopaszodó alak, aki hatalmas életbölcsességekkel indít az utamra. Kopogásomra elsőre nem érkezik válasz, pedig már a pulzálást is visszaszorítottam. Nem akarom megint behergelni magam, így előhúzok egy rágót, attól legalább kattog kicsit az állkapcsom, majd megismétlem a kopogást, miután a mentolos íz szétterül a nyelvemen. A legerősebb bivaly ízesítés, amely mindenkinek könnyeket csal a szemébe. Sebaj, legalább szájízemmel nem lesz gond. Nyílik az ajtó, és tökéletesen sikerül meglepődni, nagyon nem erre számítottam hogy egy törölközős fiatal lány nyit ajtót. Ráadásul máris szabadkozik, így neki is megreked a mondata, vizslatjuk egymást pár pillanatig, ám a női észjárás ugye összetetettebb, pörgősebb, nem kell megküzdeniük a nemiség adta hátrányokkal, el tudnak vonatkoztatni, míg én az egész képet egyben látom, hogy a nem várt eseményen túl még ott van egy szinte víztől csöpögő szépség az utamban, így gyorsan össze kell kapnom magamat, hogy kiigazítsam a bakit. Már csukódna is be az ajtó, villámgyorsan nyúlok a zsebembe, a földre ejtve a táskámat, az most kevésbé fontos. A gyűrött levelet már adom is át.
- Az apádat keresem azt hiszem. Faro. A keresztnevét nem tudom. Itt lakik ugye? – Tartom fel a másik kezemet, hogy ne csapja rám az ajtót, ám nem lépek előre, tolakodó meg végképp nem vagyok. Viszont a felemelt ujjaim között ismét megindul a pulzálás, balszerencsémre most nem is figyelek rá. Ha mégis rossz helyen járok, akkor már állok is tovább, bármennyire is helyes és kívánatos a csaj, most dolgom van, nincs időm bájcsevegésre.

Fogalmam sincsen, meddig keringhetett a levél. Gethin tizenkét éve halott, ennek a levélnek addig kellett egy levélszekrényben pihennie. Kiderült, hogy amit saját magamról hittem, csak részben igaz. Egyszerűbbnek látta egy „átlagos” sorozatgyilkosnak beállítania az apámat, de mint kiderült, ennél jóval összetettebb ügyről van szó. Úgy vélte, hogy ha ezt a levelet megkapom, akkor ő már biztosan nem lesz az élők sorában. Érdekes, hogy ennyire előrelátta. Olyan szinten meglepett a dolog, hogy mindennemű feladatomat félretettem, és a levélnek szenteltem az időmet. Vajon hamisítvány lenne? Nem, túlságosan a számomra már ismert szófordulatokkal operált, ennyire nem ismerhette már a kettőnk viszonyát. Azt javasolta, hogy keressek fel New Yorkban egy Faro nevű valakit, aki majd a segítségemre lesz, és győzzem meg, hogy keljünk útra egy Hope Town nevű kisvárosba nem messze a Nagy Almától, és ott a Friendly Arm Inn-ben találkozzunk majd két régi barátjával, név szerint Jaden és Kevin. Családnév ott persze nem volt. Ha tizenkét éve halott, mi a garancia, hogy ez a Faro tényleg ott lakik még a címen, vagy hogy a kettős ténylegesen ott található abban a hotelben? Jobb ötletem nem lévén úgy gondolom, hogy egy próbát megér. Az öreg sosem hazudott, igaz, ez eléggé eltér attól, amit róla hittem, hiszen pont ebben a levélben vallja be, hogy elhallgatta a származásomról a teljes igazságot. Ezek szerint mégse kéne hinnen az irománynak? Nem tudom, hogy mennyi időre megyek, ám miután fix munkám nincsen, lakásom meg pláne, általában magam is panziókban szállok meg, összekészítem kevés holmimat, és a motorral útra kelek. Az ENSZ konferencia egy hónap múlva esedékes, addig bőven ráérek. Bőrdzsekiben indulok neki, az minden időjáráshoz megfelelő. Kézrátétellel indítom meg a mocit, hogy New York külvárosába furikázzak. Hétvége van, koradélután, bízom benne, hogy a levél nem átverés. Miután ráleltem a lakásra, kopogok, a levelesládát szándékosan nem néztem, nehogy már ott csalódjak, hogy teljesen más név áll rajta. A levelet begyűrtem a zsebembe, bármikor előkapható. Borotválkozni nem sikerült, de hát úgyse életem szerelmével kell most találkoznom.