Katharina - Brandon: Mint a szélvész

Ez a nő kezd zavarni – vagy inkább idegesíteni, ez a legjobb szó erre. A köszönetnyilvánítása még kedves is lett volna, ha nem vagyok éppen betojva, hogy mi történhetett, de amikor kifelé menet érzem megemelkedni a lábamat a földről, érzem, ahogy a légörvény körbevesz és érzem, ahogy fordulok, azért elmormolok egy pár káromkodást. És nagyon nehezemre esik megállni, hogy ne próbáljam kiszorítani a levegőt a tüdejéből – sosem harcoltam még vérre menően egy mutáns ellen, és nem most akarom elkezdeni. Így aztán csak az ajkamba harapok, és hagyom, hogy átfordítson. Végül is, abban nincs semmi baj, ha az ember meghallgatja. Fene tudja, lehet, megnyertem a levegőlottót, vagy valami.
Egyébként is, meglepő, hogy mégiscsak mutáns, sőt, egyenesen olyan, mint én. Bár ő még nem próbált sem megfojtani, sem a szelek szárnyán kiszállni innen, szóval lehet, nem vagyunk száz százalékosan ugyanolyanok. Aztán fene tudja, lehet, ismer valahonnan, csak én nem ismerem őt. Túl sok a kérdés, és ami azt illeti, ha most elhúzhatnék a metróból, tudnék élni a válaszok nélkül is.
– Részben. Talán – felelem arra, hogy félreértettem. Kissé talán félénknek tűnhetek, de rühellek nagy nyilvánosság előtt lenni, még akkor is, ha ez éppenséggel csak néhány bámészkodót takar. Föl nem tudom fogni, hogy ez a nőt hogy a fenében nem zavarja. De legalább mosolyog, ami jó dolog. Elvileg. Mondjuk a baltás gyilkos is mindig mosolyoghat, mielőtt földarabolja az áldozatokat.
Na jó, elég a paranoiából. Múltkor Victoryt gyanúsítottam meg azzal, hogy ki akar nyírni, igaz, az inkább viccből történt. Ez most sokkal, de sokkal komolyabbnak ígérkezik.
– Ha akkor végre elmehetünk innen, én benne vagyok – felelem. Inkább szállok be egy vadidegen autójába, amiben az utóbbi pár napban amúgy is volt már gyakorlatom, mint maradjak a bámészkodók előtt. Nem hiába nem mutatkozok be. Nem szeretném, hogy a nevem is feltűnjön az esti hírekben a képem mellett.

Hát, ez fájni fog holnap. Ez a gondolat suhan át az agyamon, nem sokkal a becsapódás előtt, amikor azt érzem, hogy valami hirtelen mellkason taszít – pontosabban a semmi taszít mellkason. Nem, nem a semmit, levegő, de ez gáz, én nem idéztem meg semmit sem. Ahogy kiegyenesedek, és valami táncra emlékeztető dolgot járok, hogy talpon is maradjak, próbálom megfejteni, mi a fene történt. Magamat mentettem meg? vagy van itt valaki a közelben, aki annyira törődik egy szerencsétlen, kétballábas tinédzserrel, hogy kiugrott az emberek közül, és megmentette a tyúkgenyás hátsómat? Miért tenne ilyet bárki is? na ugye. És most nem tudok megkérdezni senkit sem.
Erre egy nő hajol oda hozzám, és a fülembe súg valamit. Pontosan ugyanaz a nő, akit arrébb löktem? Igen, ő volt az, elég csak gyorsan oldalra pillantanom. nem tudom, jobban paráznék-e, ha nem ő, de az tuti, hogy most is – bár képletesen szólva – telerakom a gatyámat. De mégis honnan tudhatta? Nem mintha a levegő oylan dolog lenne, amit aláírással küld az ember a másik útjába.
– Elnézést, hölgyem, nem tudom, miről beszél – mondom, de a szavaim mindennek tűnhetnek, csak éppen természetesnek nem. A hangom keménynek akar tűnni, mégis megremeg. Túlságosan sokat használom a képességem, és előbb, vagy utóbb, de ez valakinek fel fog tűnni. Márpedig amikor az megtörténik, elég nagy bajban leszek. És most éppenséggel nem szeretnék bajba kerülni, elvégre végre sikerült többé kevésbé egyenesbe tennem az életem. Már amennyire.
Tudom, hogy közel állok ahhoz, hogy pánikoljak, így inkább csak elindulok ismét a lépcső irányába. Teszek rá, hogy ez gyanús-e, ahogy arra is, követ-e valaki. Csak tudom, szükségem van némi friss levegőre, meg arra, hogy visszasétáljak Victory otthonáig. Hosszú túra, de nem bánom.

Ha valaki laza egy hete azt mondja nekem, hogy kisebbfajta birtokon osztozom egy lánnyal – ráadásul nem is akármilyen lánnyal –, hát esküszöm, körberöhögöm, aztán megkérdezem, tudna-e adni valami aprót hogy bemehessek a nyilvános budiba. Oké, még mindig a fejem fölött lebeg, hogy előbb vagy utóbb, de azok a matrózok lehet, utánunk jönnek, lehet, felkavartunk valami nagyobb bajt azzal a Manhattani bulival, akarva és akaratlanul, de még visszahalljuk, de egyelőre semmi nem történt, pedig figyeltem a híreket. Lehet, egy rakás megtermett fickó nem akart a rendőrségre menni azzal, hogy egy lány meg egy srác kiszorította belőlük a szuszt. De szó szerint.
Mindenesetre, egyelőre Queens környékére korlátozom a mozgásomat. Ez is éppen eléggé hatalmas hely ahhoz, hogy ne unatkozzam, ráadásul nem érzem magam olyan eszeveszettül kicsinek a falak árnyékában, mint tettem azt Manhattanban. Kisvárosi kölyök vagyok, és a lehetőség, hogy azok az acélcsontvázas felhőkarcolók egyszer csak összeroppannak és maguk alá temetnek folyamatos, amikor az árnyékukban állok. Próbálom meggyőzni magam arról, hogy nem annyira para ez, áh, semmiség, de hát az emberben megmaradnak bizonyos érzések. Meg tudnám szokni mondjuk. Jah, mint oroszok a kommunizmust.
Hogy őszinte legyek, baromira nem figyelek arra, mi van előttem. A járást már ismerem a fontosabb helyek – kisbolt, nagybolt, ruhabolt, motel – között, de nevezzenek paranoiásnak, én kiterjesztem a "zónát", legalábbis annyira, hogy néha használnom kelljen a metrót. Az óra még viszonylag kései, így nem sokan használják. Kettő embert látok csak magam előtt, egy férfit, és egy nőt. Amikor megbotlok a lépcsőn, egyenesen, fejjel zuhanok előre, egyenesen a nő irányába. Mivel jó gyerek vagyok, egy gyorsan keltett léghullámmal odébbtaszajtom, se nem kedvesen, se nem figyelmesen, és várom, hogy arccal nyaljam föl a padlót. Mert hát ara, hogy tompítsam a becsapódást, nem gondoltam. Idióta én. Hú, az ott rágó? Mindjárt megtudom.