Eredetkutatás - Ruby&Ryan

//Összefoglaló, hogy mi történt volna: Ismét találkozunk a festményen látott szellemalakkal, aki elvezet minket egy szobába, ahol találunk ellenanyagot a képességeink blokkolására. Ruby Casper segítségével vissza tud menni a nappaliba, ahol kihallgatja a grófot és a lakájt, kiderül, hogy ez egy őrült szekta, azért van itt sok kocsi. Afféle véráldozatokkal növelik a saját „hatalmukat”, most is egy fiatal ápolónőt csaltak ide, és ölték meg  a pincében. A gróffal Ryan kerül szembe, átváltozik fenevaddá, és tud vele végezni, de kiderül, hogy az igazán veszélyes a lakáj, mert ő még Ryannel is sokkal durvább mutáns, szinte démonikus ereje van. Ruby viszont a szellemlánytól megtudja, hogy hol van az az idézőkör, amivel még évszázadokkal ezelőtt megidézték, így azt meg tudja törni, mielőtt még szétszedné Ryant. Így sem tűnik el, csak legyengül. A páros végül lefelé indul, ahol megtalálják a kazánt. Mivel máshogyan nem tudnak kijutni, túlpörgetik rajta a nyomást, hogy az egész ház felrobbanjon. Ryan átöleli Rubyt, és a radioaktív sugárzással együtt ők is felrobbannak, de mivel Ryan olyan szinten egyesült így Rubyval, hogy a ház felrobbanása rájuk nem hat, és egész egyszerűen egy villanás után a ház füstölgő romjai között találják magukat. Megsemmisült a démon, és a szekta is. Elgyalogolnak a következő településig, ahonnan hívnak autómentőt, és már délután úton tudnak lenni Hope Townba//

Azt én is érzékelem, hogy Ruby mennyire ki van akadva a szellemteste nélkül. Végtére is engem is komolyan érint, hogy nincsen semmi képességem. Még akkor is, ha szó szerint egy vadállatnak gondoltam magam, hiszen a radioaktivitás sokakat megölhet, tömegpusztító fegyver, és ha átalakulok, nem vagyok ura önmagamnak, mégis most úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy szinte meztelennek érzem magamat. Be vagyunk zárva egy szadista őrült ketrecébe, még nem találjuk a kiutat, és a legszörnyűbb az egészben, hogy mindaz, amiért útra keltünk, még el sem kezdődött. Oké, jót szexeltünk a motelben, de Hope Town még mérföldekre van, mi pedig már korábban elakadtunk. Jobb szeretnénk már kint lenni innen, és a valódi célunkkal foglalkozni. Még az sem érdekel, ha valahogy rokonilag kapcsolódok Rubyhoz, akkor megoldjuk valahogy, vagy teszem azt nem vállalunk gyereket, de nem tudom, nem sok hasonlóságot fedeztem fel bennünk, legalábbis a külső alapján. Oké, az ő szeme is kék, de ez nem lényeges, az európiai emberek, szemszíne kilencvenkét százalékban ilyen. Nagyon viszont nincsen lehetőségem mindezen agyalni, ugyanis sorstársam olyan imádnivalóan keményen csókol szájon, hogy szó szerint belémfojtja a szuszt, de a csöppnyi meglepődést követően másik magamhoz rántom, talán az utolsó csókunk ez így, akkor nem kell elaprózni.
Halkan elnevetem magamat a szavaira, végtére is nem akarjuk magunkra húzni a grófot, amíg nem tudjuk pontosan, hogy mi is itt a helyzet.
- Vigyázok Ruby. De a siettség sem árt. – Én elindulnék lefelé, ő pedig fel, nem értem a logikáját a dolognak, de kész vagyok meghallgatni őt. – Ez... nem hülyeség, nem fogok vitatkozni, női logika meg minden. Csak az oldalbejáratot is tudnánk használni lentről, kifelé. De végtére is mindegy, csak menjünk. – Megadom magamat, azért vagyunk ketten, hogy megvitassuk a dolgot. Végtére is amikor elindultam, még egyedül voltam, de valahogy reméltem, hogy lesznek társaim. Azok pedig simán vétózhatnak.  Amikor becsukja a szemét, félreértem, és azt hittem, hogy most ő vár tőlem csókot, ezért odapusszantok a szájára, de folytatja a mondatot, így tényleg csak egy puszi lesz belőle.
- Nézzük meg fent, és ha nem jutunk ki arra, akkor megyünk lefelé. Na mit szólsz? – Fogom meg a kezét, és elindulok vele a felfelé vezető lépcsőn. A következő szinte érünk fel, ami az emelet, tehát még nem a padlás. Ott is számos ajtó nyílik. A díszes szőnyegen azonban véres lábnyomok vezetnek valahova a messzeségbe.. – Basszus... ez meg mi a szar?

A félig átázott zsebkendőkkel inkább nem is kíséreletezek, bőven jó a takaró, így is el akarunk húzni innen, teljesen értelmetlen lenne azért jajongani, hogy most összevérezek most mindent. Szipogok még kissé, hogy megvizsgáljam, nem tört-e el, úgy tűnik csak pár ér pattant el benne, most már nagyjából jó lesz, noha a következő néhány orrfújás még fájni fog egy cseppet. A lány feje szerencsére nem tört be, annyira nem vagyok kőből, de elnevetem magamat a visszavágására.
- Jól van na kislány, tudod, hogy nem úgy gondoltam. Ketten vagyunk hülyék, na. – Simogatom a fejét, a másik kezemmel a derekát fogom, hogy meg ne szédüljön. Végtére is igaza van, az az én hibám, hogy nem indultunk hamarabb ki a házból, bár ha belegondolok, akkor is megrázott volna az áram, amely akkor aktiválódhatott, amikor beléptünk a házba. Minél gyorsabban le kéne lépni innen, az ablakon látott rácsok azonban nem töltenek el túl nagy bizakodással. A gróffal se akarnék most összefutni. Ha erőm teljében lennék, akár azt is megkockáztatnám, hogy átváltozzak, most olyan brutális erőre van szükség, hogy a saját belső bestiám most milyen jól jönne... Ám Rubyt nem akarom bántani, és ha átváltozom, már nem vagyok ura önmagamnak. Mert más vadul szeretkezni, és megint más, ha mondjuk letépném a fejét. Most, hogy kezdem megismerni, egyre inkább a szövetségesemnek, sőt, a páromnak érzem. A nagy ölelkezés közepette Ruby úgy megcsókol, hogy a seggemen át veszem a levegőt, de oly jóleső ez, hogy teljes testtel reagálok, egyből érezheti a keménységet, még ha arra most nincsen érkezésünk. Visszacsókolom az első megdöbbenés után, méghozzá úgy, hogy mindkettőnknek erőt adjon.
- Azta... És akkor most én vagyok a bögyös csajszi? Naná, erősek vagyunk Ruby, lezúzzuk a gróf úr arcát. Csak átgondoltan, nem lesz esélye. – Bólogatok, immár óvatosabban, hogy véletlenül se fejeljük le megint egymást. Sikerül kijutni a szobából, ami szerencse, még egy kézsütést nem akartam volna. De inkább én, minthogy Rubyt küldjem előre, mert a kezdeményezése ellenére valóban én vagyok a hős, akinek mindenkivel szembe kell szállnia. Megmenteni a szeretett nőt. Izé.. ez még korai, mondjuk úgy, hogy a szexis cicust, akitől mihamarabbi ismétlést fogok követelni. Én lefelé indulok el, ám Ruby szinte visszahúz, amire értetlenkedve fordulok meg.
- Mi van? Hát azért, mert az oldalsó bejárat lefelé vitt. Talán kikeveredünk valahol. Jobb ötleted van? – Suttogok vissza, felőlem benyitogathatunk az ajtókon is, meg mehetünk fel is, a női logika talán most találóbb az enyémnél. Azt már hozzá sem teszem, hogy lefelé kazánt is találok, amivel terveim lennének, de Ruby ötlete is fontos lehet.

Oh, milyen romantikus is lenne, ha ebben a veszedelmes helyzetben visszacsókolna, mint valami modern Csipkerózsika, ám eddig tart az idill, mert úgy lefejel, mintha valami motoros banda vezére lenne, és illegális utcai harcos bunyón akarná bizonygatni, hogy ő a legdurvább hím a vidéken. Úgy az orrnyergemet találja el, amitől egyből elered a vérem, és gyorsan szétmázolom. Miután majdnem halálra rázott a kilincs, nem gondoltam, hogy ezek után pont Ruby lesz, aki fájdalmat okoz. A tenyeremmel törlöm meg az orromat, még mindig vérzik, a francba!
- Basszus Ruby..  – Csoda, hogy az állkapcsom nem ugrott ki a helyéről. A dzsekim zsebéből pár átázott papírzsepit bányászok elő, aztán csalódottan le is dobom őket a földre, ezzel nem fogom elállítani. Inkább a takaróért nyúlok, ami ránk volt terítve, annak a szélébe szipogok, próbálom felitatni a szivárgást, talán már egy fokkal jobb. Aztán a homlokához nyúlok, azért ő is kapott egy nagy adag puklit, de most nincsen nálam kanál, hogy rászorítva visszanyomjam a fejébe a kitüremkedést, hátha majd magától lelohad.
- Semmi baj te kis hülye...  – Simogatom meg az arcát, ha már magánál van, akkor legalább van is értelme, mert amikor kábult volt, akkor csak a saját magam örömére tehettem, annak meg lássuk be, nem sok értelme, nem guminőt tartok, hanem igenis kell ő nekem, amikor tudatánál van. Felállok, és hagyom, hogy ő is hozzászokjon az új helyzethez. A rácsokról egyből valami börtön jut eszembe, pedig a ház nappalija inkább valami szalonnak tűnt, és ha kinézek, nekem úgy tűnik, hogy a földszinten vagyunk, nem valami pincében. Pedig még emelet is volt, sőt, amikor az oldalsó bejáratot néztük, ott lefelé vezetett pince valami alagsorba. Baszott nagy ház ez... De mire használják, hogy ha Casper szerint több tucatnyi kocsi is állt itt? Vagy csak kinyírják az errefelé tévedőket? Nem túl kilátások. A lány végül feltornássza magát, és a nyelve már a torkomban van, és lelkesen teszem félre a halálfélelmet, hogy viszonzzam. Ruby tökéletesen ért hozzá, hogy úgy teljes testtel megbizsergessen, noha most nincsen időnk ismételni a motelszobában történteket, mégis érezheti a meredezést úgy a hasa környékén a magasságkülönbségből adódóan.
- Mi jött be? – Kérdezek vissza értetlenkedve, aztán elengedem, és óvatosan, egy ujjal nyúlok a kilincshez, amely a folyosóra vezet. Visszakapom a kezemet, de semmi. Bátrabban nyúlok oda, lenyomva azt, és láss csodát, nyilik. Mi a fene? Halkan kitárom, kifelé nyilik. A folyosó meg van világítva. Balra és jobbra is ajtók, illetve lefelé, és felfelé is vezet lépcső. Valahogy nem sok kedvem van a további ajtókhoz, de ha egyenesen a kijárathoz megyünk, megint megbasz az áram. Le kéne csapni a generátort. Na meg a gróffal sem kéne összefutni útközben. Az egyik lépcső felé indulok, legyen mondjuk lefelé.

Hangos nyögdécseléssel adom a világ tudtára, hogy élek, hogy ébren vagyok. Az persze nem szándékos, hogy pont Ruby keblével találkozom először, de szerencsés véletlen. Fáj minden porcikám, ez még az elektromosság hatása, össze kell szednem magamat, és az a bódító szer, ami kiütött, hát alaposan leamortizált. Lassan megszokja a szemem a félhomályt, most már látok is valamit. Egy ágyon fekszünk, egyszemélyes persze, ezért voltunk ilyen közel egymáshoz. Felülök, és körülnézek, még a nyakam is hasogat alaposan. Még mindig éjszaka van, kint dúl a vihar. Nincsen elhúzva a függöny, így látni, hogy vasrácsok övezik az ablakot, mintha valami börtön lenne. Mivel az üvegpoharat felrúgtam, abból már nem fogunk inni. Annyit még kiveszek a sötétben, hogy fény táncol a folyosón az ajtó alatt. Egyedül nem szívesen kelnék fel, majd ha ketten. A kezemre pillantok, még mindig nem érzem magamban a képességet, és minél hamarabb ki kéne jutnunk. Így a lány felé fordulok, és megsimogatom Ruby arcát, kifésülve a haját, hátha jobban magához tér. Nem venném a lelkemre, ha bármi baja esett volna. Hiszen nekem az elektromosság ártott, akkor neki a szellemalakot fordították valahogyan ellene? Finoman élesztgetem, az édes válaszra nem tudom megállni, hogy ne hajoljak oda legalább egy csókra az ajkára. Mi ugyan nem arról vagyunk híresek, hogy nagyon romantikusak volnánk, de ez most valahogy így jön, muszáj egymásra támaszkodnunk. Olykor felnézek, hogy kiderüljön, van-e mozgás a folyosón, de semmi. Egy hangot sem hallok, ettől függetlenül gyorsan olajra kellene lépnünk.
- Szivi... Ne kéresd magad. Ryan vagyok. Fel kéne kelned, menjünk már... – Picit megpaskolom a pofiját, azért atyaibb pofont nem akarok, az már biztosan fájna. Elhiszem, hogy odavan azért, hogy ha dögösek vagyunk, de ez most nem az a helyzet, ahol az ingerküszöbével játszanék. Remélem mielőbb magához tér, látni akarom azt a csodaszép égszínkék szempárt, hogy tudassa velem, nincsen semmi baj. Ugyan én vagyok a férfi, és az én eredetemet kutatjuk, kettőnk közül mégiscsak ő a domináns, és ez nagyon tetszik. Egy nő, aki tudja, hogy mit akar, hogyan, és hányszor. Boldogan megyek utána, és valóban én voltam a hülye, hogy nem hallgattam rá korábban, bár akkor hamarabb ki lettünk volna ütve. Bár tudnám, hogy mit akarnak velünk... Még mindig nem jön senki, meg kéne próbálnom, hogy nyílik-e az ajtó. De előbb Ruby térjen magához.

Most, hogy én is úgy érzem, nem sok értelme van még cselhez sem folyamodni, elindulok kifelé, Ruby még búcsúzkodik, egyértelműnek tűnik, hogy az illetőnek nincsen köze a skóciai kastélyos faszihoz. Én ugyan kiváncsi lettem volna, hogy mi ez a ház a senki földjén, de a kedves nagyon nem akar maradni, akkor menjünk, én is így gondolom. Egészen addig, amíg hozzá nem érek a kilincshez, tiszta mázli, hogy nem füstöl tőle a kezem, de úgy tőből le akar szakadni, lévén még sosem volt ilyen érzésben részem. Igaz, hogy én sugárzok, de az is az elektromossággal van összefüggésben, engem még sosem rázott meg az áram. Azazhogy... most már igen, és most már kezdem átérezni azokat, akiket én bántottam így véletlenül. Hát nem egy eszményi érzés. Csak remélni tudom, hogy amikor Rubyban voltam, nem fájt ilyen módon az izzásom, mert ahogyan sikoltozott szinte önkívületi állapotban, így utólag visszagondolva akkor a kéj kifejezésének gondoltam, most már csak remélni merem, hogy így is volt. Csúnya arckifejezéssel nézek fel, és rázom meg a fejemet Ruby kérdésére.
- Kurvára nem vagyok jól... – Csoda, hogy nem fekete az egész tenyerem, remélem azért, hogy fogom tudni mozgatni, mert most csak a másik kezemmel tudom kitámasztani a térdemem. Ám hiába nézek vészjóslóan a kettősre, mintha tudnák, hogy ezúttal nincsen eséllyem ellenük. A gróf azért sajnálkozva tárja szét a kezét, mintha tényleg valami apróság lenne, múló kellemetlenség. Végtére is az, ha majd kitekerem ezek után a nyakát. Bár nem tudom, hogy hány kézzel...
Ruby ellenben teljesen kifakad, hogy egyem a szívét, végtére is teljesen meg van rémülve, de tudom, hogy most ezt értem is teszi. Lerázom magamról a kábulatot, és mozdulnék, ám a lány addigra már elmarta az inas nyakát. Éppen vigyorognék, hogy talán nyerésre állunk, amikor valami különös, édeskés illat nyomakodik az orromban, s felfedezem, hogy amolyan rózsaszínes pára szál fel úgy bokamagasságból, igen gyorsan, eddig észre sem vettük. És már az első belélegzés... Hatásos... Hiába tartanám vissza a lélegzetemet, már késő. Ahogyan késő azon is gondolkozni, hogyan csinálták. Mindkettőnk előtt elsötétül a világ, és ki tudja mikor térek vissza. Egy sötét szobában fekszem, szerencsére nem megkötözve. Tapogatózom, hát persze hogy a lány formás kebleit sikerül kitapogatnom.
- Hopsz... bocs... – Zúg a fejem, és zsibbad a karom, de legalább már nem fáj. Próbálom megszokni a félhomályt, valami szobában lehetünk egy ágyon egymás mellett. Kitapogatom a lány arcát, remélem ő is elkezd hamarosan nyöszörögni. Leteszem a lábamat a földre, sikeresen felrúgok valamit, a csilingelésből ítélve egy pohár volt. Lenyúlok érte, a maradék cseppeket szaglászom, víz....
- Ébredj kislány, nem lett sokkal jobb a helyzet... sőt... – Ha nem moccanna, akkor kénytelen leszek valahogy élesztgetni...

Nem akarok én szándékosan azon kardoskodni, hogy maradjunk, csupán nagyon érdekel, hogy mi a fene is van itt. Ha gyorsan elhúzzuk a csíkot, akkor való igaz, a kocsiban átvészelhetjük az éjszakát, ám kalandos természetem most azon ácsingózik, hogy ha a szellemalak, aki a festményből szólt hozzánk, nem lelhet megoldást. Ám Ruby nagyon úgy tűnik csupán el akart kísérni az apámat illető kutatásra, a mellékvágányok nem érdeklik, lassan úgy vagyok, hogy hajlok az akaratára, végtére is fegyver van a kezében, méghozzá a lábai között, és nagyon csábos lány tud lenni, kénytelen leszek megadni magamat. Ám előtte bemutatkozunk, s meg tudjuk a házigazdánk nevét is. Hát erről beszélt a csaj a festményben. Jó, akkor talán menjünk is, a képességeink nélkül annyira nem vagyunk erősek, s bólintok Rubynak, hagyom magamat arébb rángatni, már lépnék arébb, amikor a vendéglátónk készségesen válaszol.
- Az Alkali-tó? Ó, dehogy. Az messze északon van, a kanadai határnál. Ellenben Hope Town pár órás út, nyugat felé. Ahogy mondtam, Travers elviszi önöket holnap, és ott autószerelőt is találhatnak. – Bólogat, míg én bizalmatlanul lépek Ruby után, hogy a kilincs után nyúljak.
- Hát köszönjük az útbaigazítást, de megoldjuk mi az autót. Viszlát. És minden jót. Áááhhh...!!!  – Rántom vissza a kezemet, áram fut végig a testemen, még van annyi lélekjelenlétem, hogy eldobjam magamtól Rubyét, mielőtt még bele is átzikázna. Drumer grófja sajnálkozva tárja szét a karját amikor csúnyán nézek rá.
- Elnézést, az inasom már bekapcsolta a riasztó generátorát. Nyugodjanak bele, hogy ezt az éjszakát már itt töltik, csak reggel nyílnak ki az ajtók. Inkább igyanak. – Travers éppen belép a tálcával, és leteszi az egyik asztalra. Három pohár van rajta, meg az említett vörösbor. Rubyra sandítok segítségért, és a tenyeremet maszírozom, na meg az ujjaimat. Ugyan nem füstöl, de még mindig kínzó a fájdalom. Miután radioaktivitás a képességem, még sosem rázott meg áram, de így minden védelem nélkül olyan, mintha leszakadna a karom. Igencsak fájdalmas. A gróf érdeklődve néz ránk, s a fotelekre mutat, hogy foglaljunk helyet. Affrancba...  

Valahogy egyre gondolhatunk Rubyval, már megint olyan helyre sikerült keverednünk, ahol nem működik az erőnk. Már az is csoda, hogy egymásra rátaláltunk, ebből azt szűröm le, hogy egyre több a mi fajtánkból, ám most még az is hozzá jön, hogy ahogyan terjedünk, másoknak is megvan a védelme ellenünk. Vagy.. elképzelhető, hogy valaki a házból gerjeszt ilyen aurát, hogy teljesen átlagembernek tűnünk? Elgondolkozva a lány kérdésén karbafonom a kezemet, és járkálok, mintha a régi bútorok választ adhatnának. Többre azonban én sem jutok, elképzelhető, hogy máris le kéne lépni innen, hiszen ami itt fogadott minket, az nem túl természetes. Suttogva válaszolok persze én is.
- Nem hiszem... Bár ha a benzinkutas öreget is itt láttuk, én már bármit el tudok képzelni. – Karolom át egy pillanatra Ruby derekát, de tényleg nem sokáig, a kép ugyanis felkelti az érdeklődésemet, és belehallgatok a nagy sustorgásba, és úgy tűnik, ő is hallja, mert nagyon fura fejet vágunk mindketten. Próbálok megnyugtatóan mozdulni, mert ő teljesen összeomlik. Érdekes, hogy a kastélyban ő volt a karakánabb, megmentett, most pedig mintha nem is tudná, hogy mit tegyen. Pedig ha azért indultunk el, hogy szembenézzünk a sorsunkkal, akkor meg kell tanulnunk élni az erőnkkel, amely most ugyan nincsen, de miért kéne mindig menekülni?
- Ha ki tudunk jutni, beindíthatom. Kivéve a miénket, ott valami komolyabb gond van. – Bólintok, de a drótokra megrázom a fejemet, felesleges, az elektromos impulzusokkal nekem nem kell semmilyen kábelt aplikálnom, a gyújtás a kezem alatt életre kel. Már indulnánk kifelé, amikor megjön az állítólag gróf, mögötte az inas, vagy kifene... Látom, hogy Ruby már szökne, de én mégiscsak maradok a helyemen, miután bemutatkoztam, de úgy vélem, hogy nem célszerű konfrontálódni a házigazdával, akinél nem működnek a képességeink. Inkább várjuk ki a sorunkat.
- Köszönjük. Elnézést, hogy ilyen idegesek vagyunk. Holnap fontos találkozónk lesz, és ez a vihar nagyon rosszkor jött. A kocsi az árokba fordult. – Van benne egy nagy adag vetítés, és bölcs módon elhallgatom az öregurat, aki most a benzinkút után itt is feltűnt. A gróf szívélyes mosollyal csüccsen le, és jobb híjján én is megteszem. Az inas várakozóan nézelődik, mire a gróf megszólal. – Travers, hozz nekünk egy üveggel a vörösborból, addig én szóval tartom a vendégeinket. Nos, sajnálom, hogy így alakult, természetesen jó házigazda leszek, megalhatnak nálam. Úgysem jár errefelé szinte senki, amióta a főút építkezése másfelé indult. Eltévedtek? – Az inas közben bólint, és távozik.

Nem akarom bizonygatni, hogy Ruby téved, mert hogy én nem szoktam, mert az komoly arrogancia lenne. Én magamról tudom, hogy az ENSZ-ben mennyire kell kell odafigyelnem, felelsőségteljesnek lenne, így csak azt látom, ami ott is van, s biztos vagyok benne, hogy ugyanazt az öreget láttam, akit vagy negyven mérfölddel korábban a benzinkútnál. Vagy harminc. Ki számolja... A lényeg, hogy ő volt az, ott volt mindkét helyen, ami elvileg lehetetlen lenne, de a mi mutáns világunkban korántsem az, csak éppen kicsit meghökkentő. Nem akarok azzal foglalkozni, hogy valami elmebeteg mutáns feni ránk a fogait, bőven elvagyok a ténnyel, hogy baleseteztünk, és ki kéne szedni valahogyan a kocsit az árokból. Puszta kézzel azért erre nem lehetünk képesek, minimum egy csörlő kéne, és egy másik kocsi, amibe beakasztjuk. Ennek itt annyi. Úgy tíz perccel később már egymást ölelgetjük, de nem érzem azt a visszajelzést a testemből, amit egyébként megszoktam, a sugárzásnak nyoma sincsen, és meg is jegyzem ezt Rubynak, ha nem is szó szerint de ebből kisütheti, hogy óvatosnak kell lennünk. Mintha mi ketten nem kaphatnánk meg az élettől azt, hogy egy öt percre nyugodtan leüljünk együtt, és nyugalom legyen. Ha már a kabátokat levetettük, és a tűznél melegszünk, megindulok nézelődve, nem árt felmérni, hogy hol vagyunk, ha már a képességem nem működik... Aztán a lány meg is jegyzi, én meg felemelem a kezemet.
- Nálam sem oké a dolog.. – Mutatom, hogy semmi villózdás a részemről. Hümmentve bólintok a lánynak, szerintem is jobb lesz elhúzni a csíkot, bár nincsen ötletem, hogy ebben a tetves viharban hogyan kéne nekivágni az országútnak. Inkább a képet nézem, és érdeklődve hajolok közelebb, mert hallok valami susogást. Odaintem magamhoz Rubyt is, hogy ő is jobban hallja.
- Meneküljetek ebből a házból. A ház ura Drumer már most a halálotokon spekulál. Én nem voltam elég erős... – Szép kék szemeimben talán először amióta Ruby ismer, félelem csillan, ez azért durva. Valaki mutánsokat öl, de valahogy megköti a lelküket... - Mi az... isten? – Már indulnék el kézenfogva a lánnyal, amikor megjelenik a ház ura, nyomában az inassal.
- Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket, Drumer grófja vagyok. Travers mondta, hogy elakadtak az országúton. Sajnos a telefonvonalunk megrongálódott a viharban, de a szerelő egyébként sem jönne ki ilyen későn. Holnap bevisszük Önöket a városba. Ugye maradnak éjszakára? – kérdezi, én pedig a lányra sandítok, lehet, hogy okosabb lenne, ha nem nyíltan lázadoznánk, hanem majd később próbálunk meg valahogy lelépni. Elengedem a lány kezét, és kezet nyújtva mutatom be magunkat.

Azt leszámítva, hogy a vad senki földjén éppen eltévedőben vagyunk, még mindig a szex a téma. Hát nem mondom, még utólag is nagyokat vigyorgok, Rubyval valóban felejthetetlen volt az együttlétünk. Az, amit már eltemettem magamban, az érzelmek kiadása, olyan robbanást idézett elő, hogy nem temettem magam alá a várost, a lánnyal viszont testi-lelki örömöt élhettem át, olyan szenvedélyt, amelyről úgy gondoltam, hogy már mindig nélkülöznöm kell.
- Majd odafigyelünk, nem kell minden ágyat kinyírni ezért. Köszönöm, hogy kockáztattál, azért tartottam tőle, hogy bántalak. Úgy csináltuk, mintha az utolsó lenne. – Nevetem most már el magamat, még egyszer megsimítom az arcát, ez most egészen évődő, hiszen legalább a következő szállóig ki kéne bírni, a combja közé nem akarok így menet közben benyomakodni. S aztán sajnálatos módon minden megváltozik, el leszünk térítve a korábbi célunktól, próbálom fogni a vállát, hogy ne essen bele a saját hányásába. Nem szép látvány, de hát a testnedveinket már így is kicseréltük amennyire lehetett, nem fogok most elfordulni. Végtére is közös jövőért küzdünk. Ha megtörölte a száját, akkor megsimogatom a haját, ami ugyan bőrig ázott, de jelzem ezzel is, hogy vele vagyok.
- Ha csak nem tud teleportálni... Vagy csak a szemem káprázott ebben a hülye időben. Bocs, hülye voltam... – Vallom be, noha az öreg valóságosnak tűnt, még fel is tudom idézni a rémülettől felcsillanó képét, ahogyan a fényszóróm lámpáiban sebesen közeledem felé. Káprázat lett volna? Miután felsétáltunk a kisúton, és bebocsátást nyertünk, leveszem a kabátomat, és Rubyról is lesegítem. Én ugyan nem fázom meg, hiszen a képeségemmel gyorsan átmelegszem, de gyorsan átölelem őt is, és sugárzom belé az erőt. Legalább ez volna a szándék, de nem történik semmi... És ő sem érzékeli tovább Caspere-t. – Te... szivi... itt valami... nagyon nem stimmel. – Meg sem hallom, amit mondott nekem, legalábbis csak késve, ekkora kapom fel a fejemet, rápillantva, megnézem a képeket. – Tizenöt? – Kérdezem hitetlenkedve, odalépve az egyik képhez, amely egy fiatal nőt ábrázol. Lady Gwendoline Drumer, 1825-1846. Állati fiatalon halt meg. Ahogyan Ruby suttog, most ismét rá nézek, és megvonom a vállamat. – Lehet. – Körbejáratom a tekintetemet, sehol egy telefon, lehet, hogy nem ebben a helységben van. Mivel lépteket nem hallok, még van egy kis időnk melegedni.

Túlbonyolítja, ez már egyértelmű. Közös a célunk, az, hogy a végére érjünk ennek az egésznek. Ha pedig valahol testvérek is vagyunk, akkor már olyan mindegy, akkor naná, hogy költök rá. Különben is, ahogyan egymásnak estünk, nem gondolhatja, hogy akkor innentől külön kasszán leszünk. Abban viszont kénytelen vagyok egyetérteni, hogy tényleg érdemes lenne beosztanunk a pénzt, még ha sok is van, jobb, ha nem herdáljuk el, mert nem lesz utánpótlás. Végtére is ő a nő, nála a fegyver, bár az benne az édes, hogy nem kezd a szex-szel zsarolni, sőt, mintha hozzám hasonlóan ő is ki lett volna éhezve, úgy rámmászott, mint annak a rendje, viszonylag gyorsan elfogadta, hogy bár igen gerjesztős kiscsajnak tartom, de nem vagyok egy bunkó, aki csak arra hajt, aztán már le is lép. Lelépünk, de együtt, céllal, és ha közben újra meg újra egymáséi lehetünk, az már csak a bónusz.
- Előtte már a kocsiban hergeltél. Még egy ájtatos pap is a falhoz nyomott volna. Sajnálom, hogy ha durva voltam, kissé már elszoktam az ilyesmitől. Legközelebb majd romantikázunk. – Vigyorgok vissza, a kezemet azért nem nyújtom pacsira, az már sok lenne. Így is állandóan húzzuk egymás agyát, amióta félretettük a kezdeti bizalmatlankodást. Azt még merném kijelenteni hogy illünk egymáshoz, ám hogy az azonos hullámhossz megvan, mind gondolatai síkon, mind az ágyban, ahhoz nem férhet kétség. Nagyjából kezdjük kiismerni, hogy mire gondolhat a másik, és ez azért nagy szó, nem szoktam így senkire ráhangolódni.  Most éppen ráhangolódásunk tárgya, hogy lehányja a cipőmet, még jó, hogy nem olasz bőr, meg amúgy sem vagyok finnyás. A testnedveket illetően pláne nem. Ha testvérek vagyunk, ennyi belefér, ha meg szeretők, hát kibírom egy későbbi menet reményében.
- Az indulat... Örülj neki, hogy a szám a mocskos, és nem robbantom fel a búzamenőt. – Rántom meg a vállamat, és a csomagot érintő kérdésére legyintek, nem fogunk hordárkodni, úgyis elázna a pár bőrönd, meg táska. A kocsiban lesz velük gond, majd rájuk zárom a csomagtartót, innen csak nem lopják el. Ha meg igen, az igazolványok nálunk vannak, ruhákat vehetünk később is.
- Úgyse fogod elhinni. Bár lehet, hogy az öreg is magunkfajta. Őt láttam az úttesten. Aki még a kútnál igazított útba. Nem tudom, hogy a bánatba került ide... – Kézenfogva vágunk át a mezőn, és csak későn jövök rá, hogy volt egy kisebb földút is, csak az nem látszott a sötétben. Már mindegy. Bólintok, és megnyomom a csengőt. A szellem, ha körbenéz, akkor egy oldalsó kocsibejárót láthat, és egy viszonylag nagyobbacska parkolót, ahol vagy tizenöt kocsi parkol. Erről én nem tudok, így várakozom a lánnyal elől. Nyílik az ajtó nem sokkal később, és egy magas, szikár alak jelenik meg, csokornyakkendővel, csinos, ám kissé ódivató mellényben.
- Igen?
- Jó estét. A kocsink itt robbant le a közelben, telefonálhatunk esetleg autómentőért? – Kérdezek rá, a fickó mögénk pillant, aztán bólintva tárja fel az ajtót. – Szólok a gazdámnak, egy perc türelmet kérek, hamarosan jön. Addig foglaljanak helyet. – Rubyra pillantok, és húzom magam után, hm... érdekes egy fickó. Egy nappaliba vezet be minket, amelynek a falait vörösre festették. A falakon régi családi portrék. Kandalló, és bársony bevonású ülőgarnitúra. A fickó felmegy felmegy az egyik lépcsőn, egyébiránt még egy kétszárnyú ajtaja van a szobának, azon kívül, ahol bejöttünk.

- Szivi, miért gondolod, hogy annyira csóró vagyok? – Ezt nem úgy értem, hogy annyira csóró, mint ő, hiszen megbántani nem akarok. Elég sok a félre tett tartalékom, mintha egész életemben arra vártam volna, hogy majd egyszer mégiscsak történik valami, amin el tudok indulni. Ruby igen aranyos hogy így a szívén viseli a sorsomat, és a pénzügyeimet, a veszélyek összekovácsolnak, végre nem érzem magamat annyira egyedül.
- Nekem sincsenek nagy igényeim, jó lesz a motel. – Bólintok oldalra, nem fogom leszúrni a megjegyzésért. Főleg, hogy az utolsó mondatával hatalmas vigyorra késztet, na igen, még bennem is alaposan buzog a bizonyítási vágy, hogy ne csupán az egyszeri alkalomból szűrje le a jellememet, tudok én finomabb, érzékibb is lenni. Amire éppen igényünk lesz. Csak már ott lennénk már. – Ennyire kiismertél már? Na most ki mászott kire? – Nevetem el magamat, most már ki vagyok elégülve, és tele is a hasam, a frusztrációim legalább egy-két órára elszálltak, ám sajnos tényleg nem sokáig, mert a tetves eső úgy veri a szélvédőt, hogy a fényszórók már alig látják az utat. A fejemet csóválva morgolódva szűröm ki a szitkokat a fogaim között, elátkozva az öregember összes felmenőjét, aki ezt a hülye viccet játszotta velünk. Pár perccel később már másért káromkodok, pedig nem vagyok ilyen. Dühösen szállok ki a kocsiból, hogy Rubyt is kisegítsem. Miután Ruby gyomra alaposan felfordul, megrázom a fejemet.
- Ne izgasd magad, pillanatok alatt úgyis elmosssa az eső. He? Megnézem. – Kérdezek vissza, és az autónak támasztom őt. Visszaindulok az útra, a kezemmel próbálok világítani, legalább az jó hír, hogy valakinek a háza közelében robbantunk le. Az öregurat viszont nem látom sehol. Sem az úttesten, sem az árokban. Megnézem a kocsi szélvédőjét, nem tört be, nincsenek vérnyomok, a horpadások is csak az árokba borulástól keletkeztek.
- Ez meg.. mi a lófasz? – Kérdezem megdöbbenve, ennyire nem hülyültem meg. Nem akarom még Rubyra is a frászt hozni, de erre nincsen magyarázat. Az áron tetejéről nyújtom a kezemet, a másikkal pedig zsebkendőt halászok, hogy átnyújtsam. Hát nem most fogjuk kibányászni a csomagjainkat, majd ha megjött az autómentő. Addig elleszünk a házban, ha ugyan beengednek.
- Ott... nézd! – Mutatok a pár száz méterrel arrébb felvillanó fényre. Nem csak az emeleti lámpa alapján lehet behatárolni, a felcsapó villám is megvilágítja a kissé régi, rozoga épületet. Ha bármerre elnéz az ember, sík a terem, ez szó szerint a vad senki földje. Vagy éppenhogy valakié?
- Fogalmam sincsen. A térkép szerint a motelnél letértünk a főútról, azt hittem ez is átvisz a városhoz. Próbáljunk meg onnan telefonálni. – Javasolom, és elindulunk hát befelé, el az úttól. Pedig ha tudnánk, hogy a házhoz nem is vezet telefonkábel, már most visszafordulnánk. Elérünk a házig, a verandát fellépve kissé oldalra nézek, hátul valami kocsifeljáró lehet, de innen nem látszik, hogy áll e ott jármű. – Na elől, vagy oldalt? – Kérdezem a csajszit, kopogtató van a bejárati ajtón, de akár kereshetünk más módszert is. A lényeg, hogy már bőrig áztunk.

Amióta együtt voltunk, teljesen máshogyan látom a világot. Eddig el voltam keseredve, s egyedül éreztem magamat, ahogyan másoknak próbáltam segíteni. Erre Ruby szélvészként tűnt fel előttem, és bebizonyította, hogy párosan szép az élet, ahogyan mondani szokták. Nem mondom, hogy biztosan nem fogok még felrobbanni, ám kiegyensúlyozottabb vagyok, ettől még meg akarom találni az apámat, s magyarázatot az egész... eredetemre. Hogy Gethin mit titkolt el, miért irányított Rubyhoz, s hogy egyátalán a másik kettő mit fog mondani. Hiszen lássuk be, kielégült vagyok, a kiváncsiságom még megmaradt. Immár úton vagyunk, a rágót elfogadom, alaposan ropog a fogam alatt, az óvszerre pedig nagyot hümmentve pislogok, végülis a szenvedély hevében nem kezdtem el kérdezgetni, hogy játszik e a naptárral, mikor lehet peteérése. Annyira kiestem a gyakorlatból, hogy csoda volt, hogy nem a pálya mellett rángattam ki a kocsinak döntve, megerőszakolva őt, így is hatalmas önuraralomról tettem tanubizonyságot, hiszen még provokált is. Ha lesz következménye, majd átgondoljuk. A hatalmas ágytorna utáni étkezés tovább növeli az elmélyülést, hatalmasakat sikerül vigyorogni, miközben szinte szótlanul tömjük magunkba a husokat, és ez előrevetíti, hogy estére erőt akarunk gyűjteni egy esetleges ismétléshez.
- Ha odaérünk, valami drága szállodánk keresünk, és felmelegítelek. – Bizonygatom, holott egyre kevésbé hiszek a vén fószer útmutatásaiban, s nem úgy tűnik, mintha a következő emelkedő után a város fényeit látnánk meg. Ráadásul a kocsi sem lehet az a mai darab, ilyennel szinte kár is volt útnak indulni, de hát ki hitte volna? Bérautó az istenadta.
- Melletted egészen nyugodt tudok lenni, miért? – Kérdezek vissza, és csak az utolsó pillanatban nézek vissza az útra, így ő biztosan nem láthatta, amit én, hogy a kocsi fényszóróiaban egy alakot fedezek fel, és gyorsan félrerántom a kormányt, nem gondolkozva, hogy is került az útra. Az autó megcsúszik a hirtelen mozdulattól, és az árokban kötünk ki. Felemelem a fejemet, nem ütöttem meg nagyon magam, arra figyeltem, hogy ebben a pocsék időben mindketten be legyünk kötve. Az árok nem volt túl mély, talán négy méter, de az autó orral bele van fordulva. Elfordítom a gyújtást, hogy ismét beindítsam. A motor kettőt köhög, majd leáll. Másodszorra már nem is köhög. Az ujjaimmal is megpróbálok életet lehelni némi elektromos impulzussal, nincsen válasz. Hát ennek annyi.
- Jól vagy? – Kérdezek gyorsan oldalra, észbe kapok, remélem nem fejelt le semmit. Kikászálódok a kocsiból, sikerül pár pillanat alatt bőrig ázni, a kabátom persze nem kapucnis. Átevickélek a másik oldalra, és kinyitom neki az ajtót. Körülnézek, mindenfelé sötét, az utat nagyjából addig látjuk, amennyire a ködös csillagok megvilágítják, ám úgy háromszáz méternyire fény villan. Valaki meghallhatta a csikorgást. Ennyire mázlink lenne?
- Egy ház! Gyere! Onnan talán hívhatunk autómentőt. – Segítem ki a lányt a kocsiból, és megfogom a kezét, hogy még véletlenül se csússzon el, vagy menjen ki a bokája.