Phoenix & Bethany - Az én utam

A látvány alapján még nem tudom, hogy kivel fogok találkozni ha az autóm végképp megadja magát, hiszen csak pillanatok műve az egész. A karját lendítő lány bárki lehet, az utóbbi időben leginkább nem is beszélgetek a női nem tagjaival, mindenki úgy jár a legjobban, nincsen szükségem az idétlen vihogásra, amit belőlük kiváltok. Nem mondanám, hogy értelmesebbek, ha egyedül vannak a falka nélkül, mert akkor még úgy érzik, hogy nem tudnak támaszkodni társaikra, és végképp nem lehet velük semmit kommunikálni, inkább hagyom is a fenébe az egészet. A barna lány megjelenése az út közepén egészen meglep, nagyon is máshogy néz ki, mint a nagytöbbség, talán ez okozza a pillanatyi elmezavart, hogy megszólalni sem tudok, holott másokból szoktam ezt kiváltani. Megtehetném, hogy ahogyan kivetődöm a feltáruló fekete lyukon, a vállamon átfordulva kényelmesebb stílusban érkezem, a térdem így odacsattan az aszfaltra, ám érezni akarom a fájdalmat, az tart józanul, hiszen ki tudja, a szénszínszemű démon mire képes. Azaz máris tudom... halálos veszélyt rejt, akár egy hálóját mozgató fekete özvegy. Megindulok felé, nem törődve a sajgó csonttal, ennyit még kiheverek. A haléntékomra szoríthatnám az ujjamat, hogy elűzzem a rám törő hirtelen támadt bizonytalanságot, miszerint az egyikünk ma itt marad az országúton, lelke örökké kisértve fogja róni a kietlen vidéket. Rossz sorsom vetett ide, mintha a végzet különös játéka lett volna, ha mindennek hátat fordítok, viseljem a következményeket, miszerint végleg eltűnök az árnyékok közt. A másik veszélyes, s eleve bukásra álok.
Igyekszem tudatomból kizárni a zavaró szúrást, és a szégyenérzetet, hogy pont egy lány előtt kerülök ilyen bosszantóan alárendelt szerepbe. Egykor nem lett volna semmi bajom a női nemmel, de ha ő is olyan, mint a többi, akkor nem lesz sokáig keresnivalónk egymás történetében. Hirtelen támadt konfrontáció, oly affér, amelyre ezen éjszakán már nem készültem, és most mégis itt van ő. Gyönyörű, és halálos. Fekete hattyú.
- Mondjuk? - Tapasztom még mindig oda az ujjamat, kicsit leárnyékolva mások által oly lehengerlőnek tartott szempáromat, nehogy könny szökjön bele, netán gyengeséget fedezzen fel a kavargásukban, mégis meglep, hogy jelzi, hogy nem ez volt az első. Ahogy sejtettem. Nem mondom, hogy a komor teremtés született gyilkos, mégis veszélyes táncba hív. Jómagam sem vagyok már szentéletű, igaz, én nem is bontom le mások alól a járművet. Mélykék pillantásom a finoman metszett arcélen időzik, vajon mi vitte rá, hogy az éjjel nászra lépve végzetes döntéseket hozzon a semmi közepén?
- A helyedben nem a kocsit sajnálnám igazán. – Szegem fel zordan az államat, s most már ráeszmélek, hogy egyáltalán nem fél tőlem. Önként, s dalolva provokálja ki a szinte magától értetődő büntetést. Súlyos pillantásom illetem, akár ha bírája, és hóhéra lennék. Miután eldobtam a lehetőségét, hogy fegyvert rántsak, akár le is üthetném, a kulcscsontjára mért ütéstől lágyan omlana karjaimba, hogy aztán ártalmatlanná tett testét mégiscsak a birtokon adjam le. Érdemli vajon a gumiszoba zárt börtönét egy életen át? Aligha. Fájdalma, őrülete mélyebb kell hogy legyen holmi felindultságnál. Félresöpröm tekintetem elől a belehullott sötét tincseket, és körbehozom a pillantásomat. Sehol senki, magunk vagyunk, jármű nélkül alapos gyaloglásban lesz részem. Már ha túlélem a megpróbáltatásokat. Fájdalmasan szép arcomon a holdvilág megcsillan, s mintegy megadásul felsóhajtok, holott nem vélem úgy, hogy bármilyen irányban is elmozdultunk e képzeletbeli csatamezőn. Nem érek hozzá, azzal sokkal rosszabbul járnék, mint az autóm elvesztésével. Az álla alá kéne nyúlnom, hogy megtaláljam eltévelyedett tekintetét.
- A te utadra? Ha nem én tévedek errefelé, akkor gyilkossá válsz? Netán a túlélő prédájává? - Kérdezem indulattól fojtott hangon, álkapcsom férfiasan szorul össze, válaszokat akarok, így higgadtságot erőltetek magamra.

Holtfáradtan vezetek, semmi kedvem, és türelmem nincs már visszamenni a birtokra. Egyértelműen nem az én utam az, hogy továbbra is egy olyan közösség része legyek, akik közül úgysem tudok mindenkit megmenteni. Még nem is sejtik, de a háború itt toporog a küszöbünkön, nem pusztán az átlagmeberek fognak ellenünk fordulni, a veszélyes mutánsok is meg akarják majd mutatni, hogy van itt létjogosultságuk. Pont miattuk kerültünk ilyen helyzetbe.  Ezúttal egy csúfosan végződő megbizatásról tértem volna vissza, ha ezt tudná rólam az a bizonyos lánycsapat, közel sem biztos, hogy továbbra is a kegyeltjük lennék. Lehet, hogy ez volna a megoldás. A saját rosszhíremet kéne kelteni. De nem, ennyire vagyok büszke, hogy mindig megpróbálom kihozni magamból a legjobbat, azért lettem xmen, mert sosem adom fel! Egész mostanáig. Fáradt vagyok, végtelenül fáradt. Az anyósülésen egy könyv, kedvenc filozófusomtól, Nietzsche mindig oly mélyenszántóan írt, mindent megmagyarázott, s úgy vélem, csakis a kiemelkedett, pallérozott elméknek volt lehetőségük megérteni, hogy mit is akart kihozni a dolgokból. Bevallom néha még én magam is elveszek a sorok között, pont azért olvasom minél többet, hátha többedszeri nekifutásra sikerül átjönnie a lényegnek.
Többek között pont miatta lettem ennyire tartózkodó a női nemmel, ugyanis ahogy Nietzsche vélekedik a nők bizonyos csoportjáról „a színlelés szakértője s a becsapott, labirintusba vesző férfiak a nők kinyilatkoztatásait még hosszú idővel elhangzásuk után is szibillai jóslatokként értékelik és értelmezik”. Lényegében azt jelentheti, hogy még azt sem tudják, hogy valójában mit akarnak, s ott verik át az erősebb nemet, amikor csak akarják. Hát ennyi. Nincsen értelme abban a hitben ringatni magam, hogy el tudok vonatkoztatni a nagyátlagtól, és valaki értelmeset találni. Így bőven a húsz felett talán már ideje lenne ebben gondolkoznom, jelenleg inkább távolodom a témától. Kezdek álmosodni, céltalanul hajtok az országúton. Tán itt az ideje új életet kezdenem, mindentől távol. Ellenben nem ártana valahol megszálnom éjszakára, példának okáért egy motelben. Harminc mérfölddel ezelőtt láttam egy leágazást, a főút elterelése lehetett, vagy éppen most hajtok egy holtágban? Pupilláim az álmosság ellenére máris kitágulnak, ahogyan messziről felfedezem az út közepén térfengő lány. Camarom fékjére automatikusan lépek rá, felkészülve arra is, hogy félrerántsam a kormányt. Különleges ösztöneim megsúgják, hogy itt valami készül. Bár pusztán pillanatok műve, érzem az oszló jármű különleges szagát, a füleim hatolnak a bomló atomok, így amennyire csak lehet, összehúzom magam, és amikor érzem a döccenést, akkor rugaszkodom el, hogy kilökjem magam a hirtelen megjelenő lyukon, amely valaha a szélvédő volt. Féltérdre érkezem, s sötét hajam függönyként hullik zafír szemeim elé, ahogyan a lányt figyelem, majd szépen lassan felemelkedem. Az oldalra csatolt pisztolyért nem nyúlok, ha képes volt elbontani a Camarot, nem lenne túl veszélyes a kábítólövedékkel megtöltött mordály sem. Nyugodt léptekkel indulok el felé, ha szükséges, akkor puszta kézzel töröm ki a nyakát.
- Halálvágyad van...? – Kérdezem bársonyos hangon, pillantásomat a szénszín íriszbe fúrva. A haja s a szeme olyan színben pompáznak, mint az én ruházatom. Egyértelműen közülünk való, nem csak képesség tekintetében, stílusra is a legveszélyesebbek közül való. Ugyan a birtokot magam mögött hagytam, és tán sosem térek vissza, ám annyi felelősségtudat van bennem, hogy nem hagyom, hogy másokat is bántson. Első körben ártalmatlanná kéne tennem. Beleszimatolok a levegőbe, hogy megérezzem az illatát, amely zaklatottságról árulkodik. Hallom a szívverését, amely ellenben mégiscsak jegesen lassú... Különös...
- Ugye pontosan tudod, hogy ez többet nem ismétlődhet meg? – Nem sokat olvashat le az arcomról, csupán annyit, hogy nem rettentem meg, és valami történni fog.