Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Szó se róla elég nehéz a lánnyal. Azt hiszem, ahogy visszaérünk javasolom a profnak, hogy azon kívül, hogy eddzük a képességeinket, ha efféle meló miatt küldenek terepre, akkor elég nagy haszna lenne, ha mondjuk egy kis pszichológiát is elsajátítanánk. Nekem legalábbis nem ártana, hiszen nem elég, hogy érdekesen kezelte a kezdeti helyzetet a hirtelen rémálombedobással, de aztán majd nem le is lőtt. Marha ciki, ha kimented, akit ki kell, nem sérülsz meg durvábban sem, mint egy ficam, de aztán a megmentett személy simán lelő. Azért azt nem értékeltem volna. - Végül is... magasról közelebb van a Hold, több fényt is ad. - rántom meg a vállamat. Jó, hát nincs bekapcsolható reflektor a szememben, de mondjuk nem is kéne ilyesmivel felhívni magunkra a figyelmet, de annyit látok amennyi kellhet és messziről látjuk a várost is a magasból, meg aztán odafent elég kicsit az esélye, hogy az ember nekimegy valaminek, mert nem jár jól. Maximum kósza denevérek zavarhatnak be, ők viszont tudnak tájékozódni a sötétben is. - Jó hát nem akarlak faggatni, csak gondoltam ne üljünk itt csendben, amíg összekapom magamat. - de nekem aztán mindegy. Igazából nem erőltetem. Arra már rájöttem, hogy felettébb zárkózott lányról van szó, úgyhogy nem erőltetem, hogy meséljen magáról, ha nem akar, ez fel sem merült bennem, de aztán úgy fest, mintha mégis csak lenne benne hajlandóság, hogy beszéljünk kicsit. Meglep, de pozitívan, habár persze azt nem tudhatom, hogy valójában esze ágában sincs őszintén mesélni magáról. - Öhm... tudod focista vagyok, nem a logikai kérdések nagymenője. - válaszolok a feltett kérdésre mosollyal az arcomon, miközben az a furcsa elégedettség árad szét a testemben, mintha tényleg válaszolt volna a feltett kérdéseimre, pedig szó sincs róla. Mondjuk valószínűleg nem igen tudnám visszaidézni, hogy mit mondott el, netán valami sablon sztorit kapnék helyette, ki tudja. Mindenesetre kicsit kinyújtóztatom a lábamat, aztán állok fel végül. - A repülő előállt, indulhatunk hölgyem? - sötétedik, de nem olyan vészesen. Persze gőzöm sincs, hogy milyen messze van a város, vagy falu, de úgy sejtem, ha netán le is kell szállni és letáborozni valahol félúton akkor is jobb, mintha mondjuk itt maradunk és kivárjuk, amíg ránk találnak. Szóval irány előre!
//Köszönöm az újabb szakaszt! Szupi volt! A következő mehet majd akkor a városba. //
♫ Black blade ♫ ◊ Aktuális viselet ◊
Carrie Christiansen
mutant and proud
Kísérleti alany
victim of science
Play By : Naomi Scott
Hozzászólások száma : 34
Kor : 27
Tárgy: Re: Környező erdők Kedd 26 Jan. - 8:36
Mike & Carrie
Erdő? Tó? Óh, akkor a rémeket is lesz hol elereszteni….egy kicsit hogy is mondjam? Labilis vagyok e téren. - Eszembe se jutott társaságban énekelni! - bukik ki belőlem az egész… igen, az csak veszélyt hordoz magában, már megszoktam és nem akarok ártani sem Mikenak, sem pedig a barátainak. Mert már megtettem. Ártottam Mikenak. Az elméjének. Nem akarom újra ezt tenni se vele… sem velük. Játékból fogtam rá a pisztolyt? Hát az minden volt, csak nem játék… megakartam ölni! A kacsintásra ellazulok, hiszen tudja. Látta és talán érezte is, mennyire komoly volt a helyzet… - Tudsz sötétben repülni? - kérdezem komoly érdeklődéssel, számít, mert igenis érdekel, mert ha nem nagyon tud, most kellene eljutnunk A-ból B-be… végül C-be. Egy ideig Mike arcát fürkészem, végig mérem, aztán sóhajtva fordítom el róla a tekintetem… életben maradt, nekem csak ez számít. Ha elvisz, majd valahogy leverheti rajtam az egészet, legalábbis azt a részét, hogy egy "démont" szabadítottam rá egy ketrecben. De nah, ösztönözni kellett, a férfiakat meg csak így lehet. Túl spilázta az egészet… de lenyelem a szavait, mert hatással lesznek ha előidézem őket. Csak még több sérülést szerezne, amit nem akarok. Kérdésére meghökkenve pillantok rá, egészen bele a szemeibe. Még a szám is elnyílik hirtelen, de egészen vékony csíkká préselem össze. Lassan közelebb lépek hozzá és mellé guggolok. - Ez eléggé macerás dolog. – sajnálom Mike, de el kell játszanom veled is, igaz, hogy dühöngeni fogsz a későbbiekben, ha rájössz a csalafintaságomra, de elbírja a hátam, ’s lelkem maradéka is. - Válaszolok mindenre, de előbb feltennék egy kérdést, válaszolsz rá nekem? – teszem fel a kérdést, mélyen a szemében elidőztem. - Mindenkinek van, de senki sem veszítheti el…Mi az Mike? - tettem fel a kérdést, közben pedig elintéztem azt az apró dolgot a kis fejében, hogy már rég válaszoltam az ő feltett kérdésére, jó hosszasan. Elidőzhet ki nem mondott szavaimon, gondolkodhat is rajta eleget, az agya a kérdésemet úgy issza be, mintha eleve az ő kérdésére adtam volna meg a konkrét választ. Sajnálom Mike, erre a kérdésre nem fogsz mostanában rendes választ kapni.
music: Szembe jött velem
Aktuális viselet
Mike Sibley
mutant and proud
X-men
be brave, we're a team
Play By : Dean Geyer
Hozzászólások száma : 171
Kor : 30
Tárgy: Re: Környező erdők Hétf. 18 Jan. - 21:10
Carrie & Mike
Úgy tűnik, hogy nem igen értünk egyet, de legalább nem erőlteti a véleményét, végül is ez is valami. Én pedig jelenleg nem vagyok olyan állapotban, hogy túlságosan győzködni próbáljam. Mondhatni örülök, hogy élek, ez most nekem épp elég. Rosszabb is lehetett volna, ha még az a tetőablak is helyben hagy, netán kapok egy golyót a hirtelen jött menekülésben. Az is valami, hogy legalább egy pisztolyunk van, ha mégis csak védekezni kellene. A birtokon tanultam lőni, de még nem vagyok benne azért vérprofi és még soha életemben nem lőttem élő emberre, ami azért nagyban nehezíti a helyzetünket. Nem tudom, ha netán tényleg le kellene lőnöm valakit, akkor képes lennék-e rá egyáltalán. - Rácsos? - először értetlenül nézek rá, aztán csak leesik, hogy mire akar ezzel célozni. Tehát, hogy csöbörből-vödörbe állapot lesz. A mosolyt azért csak észreveszem, hiába bújik annyira el a szája sarkában. Remélte, hogy nem gondolja komolyan, ha már így kockáztattam a testi épségemet, akkor elvinném egy hasonló helyre, mint az itteni. Annak meg mi lenne az értelme? - Jó hely, hidd el. Van egy nagy kúria, meg körülötte egy még nagyobb birtok. Erdő, jó nagy kert, meg egy tó, szép hely és senki sem zár be sehová. - viszonozom a mosolyt, még ha az enyém még kicsit szenvedősebb is, hiszen azért mégis csak sikerült elér rendesen elintézni magamat a mi kis akciónkkal. Rendben leszek, csak még nem vagyok hozzászokva az ilyen akciókhoz. A kérdés azért meglep, főleg a lelkesedése, hiszen eddig effélét még nem igen láttam rajta. - Hát... akár énekelni is lehet, de mivel lesznek szobatársaid, akkor énekelj, ha jó a hangod. - nem mondom, hogy különben baja esik, de nem biztos hogy tolerálják, ha hamis hangon elkezd nyikorogni. Viszont ott van az erdő, meg a többi, szóval azért van lehetőség rá, hogy kiélje magát, ha esetleg mégis csak pocsék a hangja és nem teheti meg a négy fal között. - Oh, szóval csak játékból fogtad rám a pisztolyt? - elmosolyodom, még kacsintok is egyet mellé. Egy kis csipkelődés csak belefér. Végül is amúgy is ilyen a stílusom és mint mondtam pár perc alatt azért mégis csak visszatér az alap jellemem, ahogyan az meg is történik lassacskán. Remélem, hogy nem húzza fel magát rajta, nem akarom elpackázni a lehetőségét, hogy esetleg nem akad ki majd megint nekem. - Akkor jó, reméljük út közben se jön elő semmi. Lehetséges, hogy jobb lenne megvárni, amíg besötétedik, de nem tudom, hogy mikor találnak ránk. Kár, hogy nem tudok álcázni. - automatikusan a karomra nézek, de persze az órám nincs meg, ha meg is lenne jó eséllyel betört volna és nem járna, szóval nem derül ki, hogy mennyi lehet az idő, maximum a nap állásából lehet tájékozódni, de nem vagyok jó ebben. soha sem az eszem volt az első, mármint logikám az van, de a tanulás nem igazán a legfőbb erősségem. Persze annyira igen, ami kellett a foci miatt, de nem én voltam sose az élfizikus az osztályban. - Na jó, kifújom magamat, addig meglátjuk sötétedni kezd-e, aztán megyünk. Mesélsz magadról? Hogy kerültél oda? - nem sokat tudok róla, nekünk nincsenek aktáink, legalábbis nem mindig részletesek. A prof talált rá a lányra, én se tudom pontosan hogyan, szóval nem tudok róla sokat. Azt sem értem még most sem, hogy miért pont engem küldtek, nem tudhatom, hogy ismertem valamikor jó régen. Annyira régen volt, hogy már nem igen emlékszem rá, főleg hogy azóta jócskán felnőtt.
Felkészülni? A halálra is felkészülsz? Az ilyenekre csak úgy egyszerűen nem lehet készülgetni. Vagy ahonnan jött, ott ezt tanítják? Elég érdekes…de nem kérek ilyenből. A társait hívja majd… mennyien lehetnek? Öten? Hatan? Bár felesleges kérdezgetnem, mert már jön a válasz a fel nem tett kérdéseimre is. - Szuper. - mondom egykedvűen. - Remélem nem olyan rácsos ablakos menedék, ahol csak akkor jössz ki, ha feladatot rónak ki rád… mert akkor nem megyek. Komolyan mondom… - egy mosoly is fülel ott azért a szám sarkában. De szavaim is komolyak, ha azt vesszük. De ennél már az is jobb. Nem egy szűk helyen kell ücsörögnöd és ilyen marhaságokon részt venni, mint a vizsgálatok… gyűlölöm. Istenemre mondom: Gyűlölöm. De azért még egy kérdés csak ki kívánkozik. - Lehet ott…énekelni? - csillan fel a tekintetem egy pillanatra, de aztán észbe kapok…. még mindig nem akarod ezt az egészet elhinni Carrie. De attól még segíteni szeretnék neki, hiszen miattam sérült meg. Hibás vagyok az egészért. Szóval valamivel ki kellene engesztelnem a korábbiért… még agyalok rajta. A szavait hallva megdöbbenek. - Kiakadni? Nem is akadtam ki. – teszem a sértődöttet, de nem sértődtem be rajta… ez egy olyan valami, ami csak jön és lehetetlen kontroll alatt tartani. - Öhm… - gondolkodok el egy pillanatra a tériszonnyal kapcsolatban, végül vissza tévedek a szemeihez. Bakker, mióta ilyen vakítóan gyönyörűek a szemei? Basszus. Csodálatosak. De észbe kapok és a kérdésre is kellene felelni. - Nem. Nincs. Nem tudok róla. - hadarom le gyorsan és elvörösödve fordulok is el háttal tőle. Végül kifújom a levegőt és köhintek egyet, visszafordulok felé. Ismét a tekintetébe mélyülök. De túl jutok rajta nagy nehezen. - Nincs tériszonyom. Pár nappal ezelőtt ki akartak dobni egy gépből. - mutatok az ég felé… elég magasan voltunk és a szemem sem rebbent, de ez lehet attól volt, hogy máson agyaltam. Ki tudja? - Mennyünk a te tempód szerint. -guggolok le mellé és elbambulok magam elé. - Haladjunk a te iramodban…. - görcsbe rándult a gyomrom, a torkomban gombóc keletkezik. Nem azért, mert repülni fogunk hamarosan. Hanem mert még mindig bizalmatlan vagyok. Vele is még… úgy ahogy. De mi lesz akkor, ha eljönnek a csapata? El szabadul bennem a pokol, hogy megvédjem magam, ha kell tőlük? Megannyi kérdés és még csak a válaszokat sem találom.
music: Wáhá
Aktuális viselet
Mike Sibley
mutant and proud
X-men
be brave, we're a team
Play By : Dean Geyer
Hozzászólások száma : 171
Kor : 30
Tárgy: Re: Környező erdők Hétf. 11 Jan. - 15:17
Carrie & Mike
Focista vagyok, nem pedig hős. Elég jól bírom a strapát, de mégis csak most repültem át egy üvegtetőn vele együtt, aztán a vállamnak is annyi. Szó nélkül tűrni még se nagyon tudtam volna azt, ahogyan visszateszi a helyére, de így is igen derekasan visszafogtam az üvöltést legalább. Ha innen nézzük, akkor tényleg kész hős vagyok! - Rákészülhettem volna lélekben... vagy valami. - sejtheti, ha még van annyi emberismerete, hogy most inkább csak a fájdalom miatt morgok és nem feltétlenül ellene szól ez. Azért elfáradtam, lássuk be, eleve nem aludtam már egy ideje és hát én se bírom örökké, még ha amúgy elég erős fából faragtak is és én vállaltam el ezt az egészet X-menkedést, meg ezt az ügyet is. Nem erőltették rám, de azért mégis csak kiüt a hirtelen jött adrenalinszint csökkenés, ami eddig adta a löketet, hogy kijussunk egyáltalán. Ha nincs, akkor jó eséllyel még mindketten javában bent sínylődnénk. - A társaimat, de nem kell betojni. - látom azért az arcán, hogy van ott egy adagnyi gyanakvás is, ami valahol érthető. Nem akar csöbörből-vödörbe kerülni, bár ha mutáns vadász lennék, leejtettem volna valahonnan fentről és kész is, meg hát azért nem lett volna értelme elraboltatni magamat, hogy aztán valahogy meg kelljen oldanom a kijutást is. - Van egy birtok, innen... elég messze. Jó hely, olyanoknak van fenntartva, mint mi. Afféle menedék. - na igen, ha fél évvel ezelőtt kellett volna ugyanezt elmondanom nem ment volna. Akkor még inkább valami zárkának gondoltam, ami elvon az igazi szenvedélyemtől, a focitól teszem azt. Azóta viszont sok minden történt és sok mindent láttam, ami segített, hogy megváltozzon a véleményem nagyjából gyökeresen. - Azt hiszem ez is valami. - kap azért egy mosolyt. Igen, határozottan jó úton haladunk, ahhoz képest, hogy az elején mennyire ellenséges volt, most egészen nyitottan néz rám, szinte már lelkes, amikor felajánlja a segítségét, bár valószínűleg itt én vagyok az, aki tenni tudok érte és nem fordítva, de nekem amúgy is ez a dolgom, úgyhogy nem igen fogok meghátrálni. - Akkor az első feladat, hogy próbálj ne kiborulni folyton, aztán minél előbb el kell indulni. Bírod a repülést? Az előbb nem volt lehetőségem és időm se megkérdezni. Tudod... tériszony és ilyesmi. - talán csak nem tudatosult benne az előbb, amikor attól is tartania kellett, hogy mondjuk meghalunk, vagy hogy elkapnak. De nem akarom, hogy most találja ki, hogy gyalog kellene mennünk, mert sikít, ha megint a levegőbe emelkedünk.
A vállát hamar rendbe pakoltam, az arckifejezése alapján nem nagyon tetszett neki a dolog…na meg a szavai is… most akkor ő egy Hős focista? Vagy egy anyám asszony katonája? Férfiak.. sose fogom őket megérteni. - Ha előre szólok, mennyivel lett volna jobb? – vontam válla, majd élesen rá nézek. - Akkor rákészülsz, és nem engedsz le, mint egy labda, vagy lufi. – majd egy kedves mosolyt is eresztek végre. – Így volt célszerűbb. – figyelem ahogy helyet foglal, közelebb merészkedem azért. Egy kicsit túlpörgött… én meg bunkó mód keresztül tiportam rajta. Hát jól van. Talán megérdemelte. De miért is? Kérdésemre választ is kapok. Felvont szemöldökkel figyelem tovább a srácot, még végig is pillantok rajta. – Kit akarsz felhívni? – még szép, hogy érdekel…lehet hogy valami ellenséget és nekik átadni? Túl nagy a fantáziám. De mi van ha mégis? Mi van ha valami mutáns gyűlölőknek akar átadni, ami ezerszer rosszabb az előzőnél? - Kezdek nyugodtabb lenni… vagyis ezt nem tudom megmagyarázni, de megkönnyebbültem. – pillantottam félre, kicsit zavarban voltam. Most mit mondhatnék? Egy nagy kösz nem lenne elég. Azt hiszem. Majd idővel talán képes leszek leengedni. Ahogy azt ő tette és nem adta fel, de nekem ez meredek lejtő, vagy inkább egy hegy amit meg kell másznom, mindenféle segítség nélkül. – Amíg bírom, addig a segítségedre szeretnék lenni. – néztem rá kicsit lelkesebben, hiszen ez az igazság. Azt sem tudom, hol vagyok, a képességem nem épp térképmutatásra szolgál, ő meg nagyjából fel tudja térképezni a helyet.
music: Wáhá
Aktuális viselet
Mike Sibley
mutant and proud
X-men
be brave, we're a team
Play By : Dean Geyer
Hozzászólások száma : 171
Kor : 30
Tárgy: Re: Környező erdők Szer. 6 Jan. - 19:59
Carrie & Mike
Oké, azért elég rendesen meglepődöm, amikor a csaj rám fogja a pisztolyt. Ezzel a résszel pont nem számítoltam, sőt fel se merült bennem. Igaz, hogy bent is látszott, hogy rendesen leamortizálták szerencsétlen, de hogy konkrétan rám fogja a pisztolyt, miközben én hoztam ki onnan, kockáztatva a testi épségemet és csak a hihetetlen mákomnak köszönhetem, hogy nem lett semmi komolyabb bajom... - Hóó! - emelem fel védekezően a kezeimet. Nem akartam én rosszat, se a nézegetéssel se semmivel, láthatóan lassan leesik neki a dolog, mert leereszti a fegyvert, én pedig a kezeimet, na nem mintha amúgy a két tenyerem hathatós védekezés lett volna egy golyó ellen. Sőt ha netán elrugaszkodom a földtől se biztos, hogy olyan gyorsasággal repülnék fel, hogy megússzam, maximum nem a mellkasomba kaptam volna a lövést, hogy a gyomromba. Az se jobb. - Jól van, nincs gáz, csak... azzal ne nagyon hadonássz. - megpróbálok óvatosan közelíteni, ha már kifordult a kezéből a pisztoly, hogy elvegyem tőle. Nincs az ott jó helyen, nálam jobb lesz majd. Ha sikerül elvenni, akkor betolom a hátamhoz, most talán nem lesz rá szükség, legalábbis rövid időn belül, aztán tovább mehetünk majd, ahogy sikerül helyre tenni a vállamat, mert arra még mindenképpen szükség lesz mielőtt útra indulnánk. A nagyobb gond viszont az, hogy még csak azt se nagyon tudom, hogy mi a fenét kezdjek egyáltalán ezzel az egész helyzettel, mármint főleg vele, mert hogy sír, vagy legalábbis könnyezik, én pedig nem végeztem el valami pszichológiai oktatást még az idejövetel előtt, hogy le tudjam ezeket kezelni. Tudom, kiborulhatott szegény, de hát na... most le kell lécelni mi előbb, ez lenne a fontos. Közelít, én pedig attól tartok most kéne valami ölelgetős nyugtatást bevetni, de végül elkapja a karomat és... - Azt a... - válogatott káromkodásadag szalad ki a számon, nem kis mennyiségű csúnya szóval keverve, ami érthető, ám nem üvöltök, főleg mert már maga a tény is megmosolyogtatna normál esetben, ahogyan elhátrál és a fülére teszi a kezét. Azért persze az üvöltés alapja meg van, csak épp összeszorítom a számat. Voltak már foci sérüléseim, bár azok ennyire nem voltak durvák, de azért valamelyest bírom a strapát. - Baszki... szólhattál volna... - bár a fene tudja, akkor el tudok készülni, de az is lehet, hogy az végeredményében nem szolgálja a javamat. Mindegy, ezen már kár rágódni, túl vagyunk rajta, nekem viszont le kell ülnöm, az első kőre, amit elérek, vagy fatönkre, tök mindegy. - Jól csak... kell egy kicsit pihennem. - legalább ennyi na. Most törtünk ki egy védett bázisról. Én repültem, őt húztam magammal, kaptam egy nagy adag üveget a nyakamba, vannak rajtam bőven apróbb vágások, no meg a karom. A fenébe is rohadtul nem vagyok jól, de nem a nyafogás ideje van itt Mike, hanem szépen szívd fel magadat és gyerünk! - Fél perc, aztán eltűnünk. Fentről csak látszik a legközelebbi város, de tuti, hogy merre nem... megyünk. Repülünk, gondolom ez evidens, aztán ha már elértünk valami lakott helyet, szerzünk telefont. - időnként kicsit elakadok, de azért küzdök a szavakkal és nagyrészt sikerült végigmondani a mondatokat. Tényleg nem vagyok a legjobb állapotomban, de kibírom és amúgy is én vagyok a felmentő sereg, nekem kell erősnek lenni. - És te? Jobb már? Bírni fogod? - nem akarom hozzátenni, hogy nem fog-e kiakadni megint félúton, mert az nem lenne frankó, ha repülés közben jönne rá valami enyhe pánik roham. Jó lenne sérülés mentesen elérni a városba.
A repülésből nem sok mindent figyelek, egészen a földet érésig csukott szemmel agyaltam a tovább lépésen. Amikor a talpam végre szilárdon érint, csak akkor nyitom ki, majd hamar el is húzom a kezem az övétől. Kérdéseit hallom, még eljut a tudatomig. Amikor pedig meglátom az egyre lejjebb vándorló tekintetét, a másik kezem máris lendül és rá tartom a pisztolyt. Még mindig görcsösen tartom. Szinte dühtől torzult arccal. Reflex. Védekezési mechanizmus. Nem hagyom, hogy hozzám érjen, nem hagyom, hogy megalázzon! Nem hagyom, hogy… Vajon ez tényleg azt jelenti, amire gondolok? Vagy csak paranoiás lettem De aztán ki is fordul az egész a kezem ügyéből, hiszen rájöttem… ő nem árthat nekem. - Sajnálom… - a hangom remeg. Megköszörülöm a torkomat, és fojtatásra kényszerítem önmagamat. Tehát a válaszokat kutatva várva reszketek, és törölgetem az arcomon csordogáló könnypatakot a fiú előtt. Már azt sem tudom eldönteni, hogy a fáradtság és a megrázkódtatás vegyes érzése csikar ki belőlem könnyeket, vagy csak olyan kiguvadt szemekkel bámulom Miket pislogás nélkül, hogy a könnycsatornámból reflexszerűen tör elő a nedvesség és akadályozza meg a kiszáradást. Vagy csak hideg van. Szerintem mind három egy kicsit. - Mike... - suttogom rekedten. Most már pislogok párat, és a könnyeim lassan elállnak. Remegő kezekkel dörzsölöm meg a szemeimet, és letörlöm az arcomat borító nedvességet. De igazából ezzel a próbálkozással csak még jobban szétkenem azt. Mély csöndben maradok. Hirtelen úgy érzem, mintha megint egyedül maradnék. Egyedüllét, elveszteni embereket magam körül... A fejem kótyagos lesz a gondolattól, hogy egyedül maradtam. De. Itt van a focista is. Óvatosan közelítem meg, hiszen most nincsenek rácsok közöttünk, kitudja mikor akar megfojtani egy kanál vízben. A ficamot helyre kell tennem? Miért nekem? Oké hallottam a benti dokiktól, hogy mit szoktak tenni ilyen helyzetben, hiszen sok ilyen esetük volt, szökések után. Nézzük... Ha felkarfej visszakerül a vápába, akkor a fájdalmak azonnal lecsökkennek egy elviselhető alapszintre. A ficam helyretételére különböző metódusok vannak, azonban minden módszer lassú mozgásokból, melyhez a beteg ellazult állapota szükséges. Ha nem sikerül visszatenni a helyére, akkor altatásban kell megkísérelni… nincs idő altatni. De utána meg sínbe kellene tenni… azt hol? A kérdéseim válaszainak felkutatása közben már ragadom is meg a fiú vállát és mellkasát, majd egy nagy erővel helyezem is vissza mindazt a helyére, majd el is sietek a közeléből, kezeim pedig a füleimen nyugszanak, ha felüvöltene. Valójában mint mindig, most is lenne ezer meg ezer mondandóm, de mégsem szólok semmit. Nem tudom miért, nem nagyon tudom megmagyarázni, talán még mindig nem tudom elhinni, hogy már nem a rácsok mögött lapulok félve és szótlanul, hanem idekint a friss levegőn kicsit távolabb onnan. Vagy az erdő vészjósló csendje, de valami egész biztosan belém fojtja a szót. Pedig fecsegnék össze-vissza, az alattunk elterülő földről, vagy néhány madárról, melynek ismerősen cseng szava, esetleg éppen azokról, melyekről még életemben nem hallottam. Az is lehet, hogy elmesélném a focistának mennyire szerencsétlen voltam eddig, és hogy ironikus egy kissé, hogy éppen akkor kezd rendbe jönni az életem, mikor egyébként minden más elromlik. Elsírnám neki, hogy csalódtam önmagamban, ugyanakkor mégis büszke vagyok. És megkérném, hogy magyarázza el, mégis miképpen lehet az ember egyszerre csalódott valakiben és mégis büszke rá. Főleg, ha ez az ember saját maga. De mint már említettem, a szavak az ajkamra fagynak, és hangot nem adok gondolataimnak. Egyébként sem látom értelmét, és bár eddig sem tartott vissza soha semmi attól, hogy értelmetlenül makogjak a vakvilágba, most mégis úgy érzem, hogy a csöndben maradás bölcsebb. - Jól vagy? - érdeklődök, hiszen még is csak egy "emberről" van szó. - És most? Mi a terved következő fázisa?
Azt nem mondom, hogy könnyű menet volt kijutni a bázisról, de végül csak megtettük, bár ha azt nézem azt hittem nehezebb lesz, sőt hogy jóval időigényesebb is. Tény, hogy nem tetszett ez a hirtelen jött alkalmazkodási kényszer, de akárhogy is nézzük meglett a hatása. Friss levegőt szagolhatunk mindketten és úgy jó tíz perc repülés után már arra is rá merem szánni magamat, hogy leszálljunk. Muszáj lesz, mert Carriet se egyszerű tartani, meg aztán így a levegőben jóval könnyebb kiszúrni minket, mintha a földön lennénk már. Reméljük, hogy nincs különleges módszerük arra, hogy megtaláljanak minket. Már csak jeleznem kell a professzoréknak, hogy kijutottunk, de ahhoz első körben el kell érnünk majd egy várost, ahhoz viszont kell egy kis pihenő, no meg ha jól sejtem neki sem árt majd, ha kicsit lesz ideje magához térni a hirtelen változás miatt. Jó ideje be lehetett már zárva, azt sem tudom, hogyan viseli az új helyzetet, hogy lényegében szabad. Óvatosan ereszkedem még mindig szorítva a kezét. Nem érzem erőteljesen a súlyát, képes vagyok a képességemet átruházni másra, de azért a vállam még mindig pocsék állapotban van, ami az ajtónak hála kiugrott. Az rendesen hasogat és helyre kellene tenni, hogy tovább tudja menni majd. Lassacskán a fák között lavírozva elérjük a talajt. Hideg van, de legalább nincs hó. Nem vagyok túlöltözve és valószínűleg ő sem, úgyhogy sokáig nem maradhatunk egy helyben. Én viszont nem tudok hosszú távon sokat repülni amíg nincs rendben a vállam, még sem ez az első, amikor végre talajt fogunk, hanem hogy rá pillantsak. Megnézzem a tekintetét, mert a szavak nem mindig festik le teljesen a másik állapotot. - Na hogy vagy? Milyen a szabadság érzése? nem sérültél meg? - megnézem azért, bár nem lépek túl közel, csak szimplán így szemmel, hogy nincs-e rajta vágás. Igyekeztem felfelé repülés közben magam alatt tartani, hogy minél kevesebb üvegszilánkot kapjon. Rajtam is inkább csak karcolások vannak, apró vágások, amikből már vagy egyáltalán nem, vagy épp csak szivárog a vér, felületiek, nem vészesek, nem is foglalkozom velük egyelőre, maximum remélem, hogy nem festek valami rémesen. Olyan csak nem lehet, mintha nekiszaladtam volna egy üvegajtónak, az azért jóval fájdalmasabb lenne. - Ha tudsz koncentrálni kellene egy kis segítség, sokáig nem kellene itt maradnunk. - a vállamra pillantok. A karom még mindig erőtlenül csüng mellettem. Akkor voltam csak képes megemelni, amikor az adrenalin hajtott és azzal védtem a fejemet az üvegszilánkoktól, de ha most megint meg kellene mozdítanom az jó eséllyel üvöltéssel járna és nem hiszem, hogy ilyesmivel kellene most felhívni magunkra a figyelmet. Ahhoz még túlságosan közel lehet a bázis és jó eséllyel keresnek is minket. Pont ezért sem maradhatunk itt sokáig.
Kezdőlap 
by 
Szupi volt! A következő mehet majd akkor a városba. 
//
