Magánzárkák

Ez nem ilyen egyszerű, már akkor is tudom, amikor akkor mondja, amikor még nem tudom mi vár rám bent pontosan, de tudom, hogy csak úgy bemenni oda és elfogadni, hogy menekülni kell nem lesz egyszerű sőt... Amikor pedig végre látom a húgomat biztos vagyok benne, hogy nem tudom csak úgy ott hagyni. Mégis csak a húgom, arra vártam, hogy végre újra lássam őt és most... itt hal meg előttem a kezeim között és ez még csak nem is elég, a rémálom ennél is tovább fokozódik, amikor szétnyílik és valami rettenetes mászik elő belőle. Igen mászik, szó szerint valami kitör a testéből és belőle már nem marad semmi. Az az egy vigasztalhatna, hogy ő ezt már nem érzi, nem éli meg, de ebben a helyzetben semmi sem tud megnyugtatni. Azért megyek csak el végül, mert szinte úgy ráncigál ki innen. A húgomról van szó, a kiabálása is csak alig jut el hozzám, csak az ér valamit, hogy tényleg rángat kifelé. Ha nem tenné, akkor valószínűleg simán ott maradnék, és az az izé kapna szét. Így viszont éppen hogy elérjük a célt, azaz a liftet. Beesik egy csáp, amikor lecsapja az összecsapódó két ajtó, én pedig reszketve esem össze, ha csak nem tart meg.
- Ha előbb érünk ide, ha... ha hamarabb lépek, ha megtalálom... - motyogok, szinte alig érteni, amit mondott csak magam elé. Tudom, hogy nem számít, az nem, hogy mi lett volna ha, hiszen nem lett az, nem találtam meg időben, nem tudtam hamarabb ideérni, nem menthettem meg és fogalmam sincs, elképzelni sem tudom, hogy milyen kínokat élhetett át. A kérdésére még csak választ sem tudok adni, az most aztán végképp nem megy. Élni akarok-e? Jelenleg magam sem tudom, csak az a szörnyű kép lebeg a szemem előtt a mi a húgom volt még odalent, az a lény, amivé vált, ami ki akart minket végezni, széttépni és talán felfalni. A szemem könnyes, reszketek mint a nyárfalevél, csak nézek rá, amikor aztán kinyílik az ajtót. Az alakok nem is nagyon figyelnek most ránk, a vészjelző jobban érdekli őket mint az, hogy mi kik vagyunk és miért itt, így aztán kijutunk a liftből, én pedig persze még most sem tudom igazán, hogy mégis mi a fenét tegyek. Az istenért, nem tudok ilyen gyorsan döntéseket hozni, főleg nem egy ilyen brutális eset után.
Végül mégis szó nélkül teszem azt, amit mond. Mint valami noszogatható és terelgethető báb, most másra nem vagyok képes. Rendesen sikerült sokkolódnom, ami talán érthető, hiszen most halt meg a húgom, aki az eddigi összes döntésemet motiválta és most hirtelen teljesen értelmetlenné vált minden. Érte küzdöttem, érte dolgoztam, miatta voltam itt és most... meghalt. A húgom meghalt! Képtelen voltam megmenteni őt.

Már alig-alig tudok figyelni rá, hiszen azt mondja a húgom itt van valahol a közelben. Mégis hogyan lennék képes most másra figyelni? Eddig az sem volt biztos, hogy ő is itt van ezen az átkozott helyen. Meg volt az esélye, épp e miatt maradtam itt és viseltem el mindent, amivel a hely jár, de az, hogy tényleg végig itt volt... Miért nem kutattam jobban? Rá kellett volna jönnöm! Persze úgy se lett volna esélyem, hiszen megváltoztatták biztosan a nevét, hogy ne találja meg senki sem, én sem, de ez akkor is rémes. Nem tudok most várni és átgondolt, vagy megfontolt lenni, nem megy.
- Ő a testvérem... nem fog ártani nekem. - megrázom a fejemet. Nem, én ezt nem hiszem, ő nem ártana nekem. Nem tehettek vele olyat, ami miatt gyökeresen és teljesen kifordul magáról ez nem lehet. Nem csoda, hogy nem állok meg, amikor egyértelművé válok, hogy ott van. Megyek előre egészen az ajtóig, ahol ott fekszik. Mintha csak itt hagyták volna, mert már nincs rá szükség, mert már nem tudnak mit tenni vele és nekem ettől... már csak a látványtól is úgy érzem, hogy darabokra szakadok. Nem tudom, hogy mit tegyek, hogyan segítsek neki, pedig szeretnék, de talán nem is tudok. Képtelen vagyok visszatartani a könnyeimet, ahogyan rám mosolyog és megszorítja a kezemet, amíg aztán egy utolsó sóhajjal el nem hagyja őt az élet. Ez még sem elég, riadtan lépek hátra és engedem el a kezét, amikor széthasad a koponyája. Nem értem, hogy mi történik, de a sírás most vegyül egy elborzadt sikollyal. Nem tudok megmoccanni, csak a rántás az, ami visszahoz valamelyest. A lényre meredek, ami mozgatni kezdi a szárnyait, vagy azt, ami majd lesz belőle és képtelen vagyok felfogni, hogy ez már nem a húgom.
- Nem! - sikítva próbálom meg kitépni a karomat Kieran szorításából, de katona révén valószínűleg jóval erősebb nálam. Pár pillanat múlva már a liftben vagyunk és éppen csak hogy összecsukódik előttünk a két fémlemez, még egy kis darabot le is vág a... csápjából, vagy nem is tudom, hogy mi a fene volt az, de hogy beesik valami rémes darab, a másik oldalról pedig irdatlan visítás hallatszik annyi biztos. Itt már hátrébb lépek, amikor a fém is meghajlik, mielőtt elindulna a lift felfelé.
- Nem mehetünk el... csak így... Ő a húgom, az a... a valami... alatt... benne... A húgom... - lefelé jövet ő esett össze, most viszont én engedek a lábaimnak és kötök ki a lift padlójában. Remegek, reszketek a sírástól. Meg akartam menteni, de elkéstem, és ő végig itt volt az épületben, végig itt tartották fogva és ki tudja, hogy mit műveltek vele és most meghalt... vagy valamivé változott, de az a valami meg akart ölni minket tudom én is, de akkor is a húgom. Rettenetes kínokat állhatott ki, én pedig nem tudtam neki segíteni. Összeomlottam.

Nem tudom elfogadni azt válasznak, hogy ha netán nem sikerül nekem, ha meghalok, akkora húgom is ugyanúgy veszélyben marad. Ez így... nincs rendben. Azért segítek neki, hogy ő is segítsen nekem. Akkor is, ha én nem jutok ki innen élve. Nem tudhatjuk, hogy mi fog történni, ahogyan azt sem, hogy mi vár ránk majd ha kijutunk innen. Azt sem tudom, hol lehet a testvérem, itt vagy pedig valahol máshol, de azt tudom, hogy akármi is történjék meg kell őt keresnem és ha megtaláltam, akkor ki kell vinnem innen, mert én vagyok a nővére és az a dolgom, hogy megmentsem őt, hogy megvédjem. Azért születtem én előbb, hogy legyen, aki vigyáz rá.
- Most nem menekülhet el. - most előlem nem, segítenie kell és elhiszem neki, amikor végül azt mondja, hogy nem fog csak úgy lelépni, hogy segít nekem és megmenti a húgomat bármi lesz is. Remélem, hogy igaza lesz és kijutunk innen mind a hárman, de ebben azért nem vagyok olyan biztos, mint ő. Remélem, mert tudom, hogy már vissza nem jöhetek. Innen már biztos, hogy nincs visszaút, már nem jöhetek még egyszer vissza ide dolgozni, ez az, ami biztos és nem találok még egy olyan mutánst, aki képes másokat megtalálni. Ha most nem sikerül, akkor kis esélyem van rá, hogy lesz még egy próbálkozásom.
- Köszönöm! - rebegem el még egyszer az ígéretét hallva. Hálás vagyok érte, hogy segít és hogy annak ellenére, hogy volt már rá példa, hogy elmenekült ezúttal most nem teszi meg, hanem segít nekem és mellettem lesz. Azért ezt mindenképpen jó hallani, mert meg volt bőven annak is az esélye, hogy cserben hagy engem, minket, ezt az egészet és nem küld azért, hogy tényleg kijussunk. Megtehetné, erősebb nálam, akár el is menekülhetne egyedül, de úgy tűnik nem teszi meg, hanem a liftben is lefelé indít, amit persze nem értek, főleg miután még rosszul is lesz. A szavai csak még inkább megrémítenek, de nem tudok már válaszolni, mert összeesik. A húgom talán haldoklik? Akkor még inkább sietnünk kell és nem most kellene így kiütnie magát. Próbálom magához téríteni. Nem tudom, hogy a pofozgatás miatt nyitja ki végül a szemét, vagy egyébként talán magától is magához tért volna. Azt hiszem ez most nem is igazán számít, csak az, hogy végül csak magához tér.
- Érzed... érzed őt most is? - ahogy nem régen tette, én is tegezésre váltok, főleg hogy már közel vagyunk. Nyílik az ajtó, és a húgom talán itt van valahol lent, de azt sem tudjuk feljutunk-e egyáltalán még a lifttel gond nélkül. Követem a lépteit. - A haja szőke mint az enyém, hasonlít rám, csak alacsonyabb és a szeme zöldes. - ha látná valahol. Én azért benézek mindenhová, ahol van ajtó, vagy kis ablak, de nem látom őt sehol sem, csak amikor végre elérjük a távolabb lévő ajtót, akkor állok meg. A tekintetem kérdő, azt sugallja "itt?", de nem várok sokat, azonnal benyitok. Nincs semmiféle biztonsági berendezés itt, valami orvosi labor lehet, amiről én sem tudtam. Sosem jártam még itt lent. Az asztalon a húgom fekszik, még csak be sincs takarva, több sebből is vérzik, mintha majdhogynem élve boncolták volna fel. Láttam itt már sok durva dolgot, átváltozásokat mértékkel, kínzásokat is és ez... ez most más, mert eddig csak idegeneket láttam. - Nem... - azonnal moccanok, ha csak ne adj isten a férfi nem tart vissza. A pulzusát tapintom ki, de látszik a tekintetemen a kétségbeesés, és könnyekkel küszködöm. - Még él... még... él. - körülnézek, hátha találok itt valamit, bármi, ami jó lehet arra, hogy segítsek neki. Olyan üres a hely, mintha csak azért tolták volna be ide, hogy itt hagyják... elvérezni és meghalni, egyedül.
- Úgy sajnálom... - megfogom a kezét, a szememből képtelen vagyok a könnyeket eltüntetni és végre a szemét is kinyitja. Képes elmosolyodni, pedig biztosan vannak fájdalmai, ha csak nem kapott egy nagy adag morfiumot.

Meglepnek a szavai, kell pislognom párat, hogy meg is értsem, mit akar mondani. Tudom jól, hogy ha elkapnának minket, akkor nekem végem lenne és nem csak szakmai szempontból, hogy kitennék a szűrömet innen. Nem, nekem annyi lenne véglegesen, épp ezért kell óvatosnak lennünk, de azt nem jó hallani, hogy ha elvesznék, akkora húgomnak se segítene. Ezért torpanok meg egy röpke pillanatra és nézek a szemébe.
- Akkor nem segít neki? Ha kijut, de én meghalok... akkor teljesítettem az alkut, nem léphet ön sem vissza. - nem parancsolok és még csak nem is fenyegetőek a szavaim, sokkal inkább kérlelés van a szememben, hogy segítsen. Megígérte, és ez alól nem oldja fel a halálom sem. Nem akarok úgy elmenni, hogy nem értem el semmit sem. Tudom, hogy ez nem az ő dolga, nem is várom, hogy gondoskodjon a testvéremről, de legalább... kivihetné, biztos helyre juttathatná, az nem olyan rettenetesen nagy kérés.
- De ha elkapnának, valószínűleg önt nem ölnék meg, nem kell mindent kockára tennie. - én már megtettem és vállalom is, de cserében jó lenne, ha segítene nekem és mellettem állna, ha kell és igenis megmentené a húgomat akkor is, ha én nem vagyok, de félek nem tudom őt meggyőzni, ha ő nem győzi meg erről saját magát. - Nem tudom, én... nem ismerek itt mindent. - láthatja az arcomon, hogy a lény, amit odabent láttunk még nekem is új. Ilyesmivel még én se szembesültem sosem. Nem tudom, hogy micsoda, hogy mire képes, hogy ember volt-e régen, vagy mutáns, eltorzították, vagy mindig is torz volt. Láttam itt már sok mindent, de nem mindenhez van hozzáférésem, nem mindenhez értek.
A levegő is a tüdőmbe szorul, amikor meglátom az őrt, aki utánunk jött. A keze már a vészjelző gomb felett, aztán újra összeesik. A szer hatott, de valahogy képes volt belőle magához térni. Talán... ellenállóbb, talán ő sem egyszerű ember, nem tudhatom, ezzel nem számoltam. Végre becsukódik a lift ajtó, bennem pedig most tudatosul, hogy a kezemet fogta eddig, de nincs időm szóvá tenni a dolgot, mert felfogom, hogy mi történik, a lift lefelé indul.
- Mit csinál? Felfelé kell mennünk? Arra van a kijárat! - talán a szavaim már nem is jutnak el hozzá, mert arra eszmélek, hogy lecsúszik a földre. Nem jó, ez így nagyon nem jó, mintha semmi se akarna sikerülni. Megnyomom a stop gombot. Nem tudom, hogy miért indult felfelé, talán már akkor sem volt jól, amikor megnyomta a gombot? Kétségbeesetten kapkodom a fejemet, végül felfelé indulunk meg, én pedig leguggolok elé. Pofozgatni próbálom. Nem erősen, de ha nem tér magához, akkor egyre erősebben, vissza kell térítenem a valóságba, ahhoz pedig erőteljes inger kell. Ha más nincs, hát fájdalom. Amire a test reagál, arra az agy is és ő most valószínűleg valahol máshol lehet gondolatban. - Térjen magához! Kérem...

Igen, igaza volt, végül csak rájöttem, hogy nem szabad megtennem bármit, akármit azért, hogy elérjem a célomat. Ezzel nem nyerek és nem érek el semmit sem, akkor sem biztos, hogy megtudtam volna a kódokat, ezért nem is volt az ég világon semmi értelme. Az a fő, hogy most itt vagyok és bejutottam és hogy valahogyan majd kijutunk innen. Talán nehéz lesz, sőt talán lehetetlen is, de én még mindig reménykedem benne, hogy menni fog. Megváltoztathatták a kódokat de az a fő, hogy már legalább az első lépések megvannak és ha kijutunk innen, akkor megtaláljuk a húgomat. Meg kell találnom őt, mert nála nincs fontosabb számomra. Tudom, hogy valami baj van, azért nem hívott engem. Muszáj őt megtalálnom, muszáj hogy újra velem legyen, muszáj... muszáj megmentenem, mert én vagyok a nővére és ez egyértelműen az én dolgom, nem pedig másé.
Végre a nevemet is megtudhatja, de nem várok tőle lelkesedést. Nem jó a helyzete, nem gondolom, hogy minden áron ujjongania kell, mert segítek neki. Örülhet neki, hogy kijut és akár még annak is van esélye, hogy ne adj isten akkor majd faképnél hagy, de remélem, hogy nem így lesz. Remélem, hogy tényleg segít nekem, ha már én mindent kockára teszek most. Nem jöhetek már vissza ide, ez az ami biztos. Innentől már csak a képességére hagyatkozhatom és remélhetem, hogy nem mondott nekem valótlant a képességéről.
- Kettőnk közül én vagyok kevésbé értékes... nekik. - nem gondolom, hogy igaza van, szerintem rá nem feltétlenül vár halál, hiszen eddig sem várt. Én viszont nem vagyok hasznos, csak egy orvos. Orvosból pedig van itt jó néhány rajtam kívül is, nem vagyok értékes. Ő okkal van még életben, hiába kínozták és bántották nem ölték meg, pedig annyit tudok az aktájából, hogy volt már rá példa, hogy meg akart szökni. Azt hiszem nekem több a veszteni valóm, ő maximum ugyanabba a helyzetbe kerül vissza, mint ez előtt, vagy... valamivel rosszabba, de nem fogják megölni.
Az ajtón sikerül átjutni, de én is tudom, hogy igyekezni kell. Mégis megrezzenek, amikor az ajtó felél jön a cuppogó hang. Tudom, hogy miféle kísérletek folynak itt, vagyis van, amiről tudok, de mindennel én sem vagyok tisztában. A megjegyzése pedig nem sokat segít az amúgy is nem valami patyolat tiszta lelkiismeretemen. - Én nem... nem tudok mindenről és... nem volt választásom. - igen is volt, amit meg kellett tennem, mert másképp nem találhattam meg a húgomat. Nem magyarázkodom, mégis szeretném, ha megértené. Neki is segítek, segítettem már másnak is, akinek tudtam. Az élet már csak ilyen, próbálsz tenni másokért, amennyire legalábbis tudsz, amennyire lehetséges egyáltalán. A lift közeledik, kb. abban a pillanatban nyílik előttünk az ajtaja, ahogyan mögöttünk a kódos ajtó is feltárul. Az őr az, akit elkábítottam. Még most is kába, ruha sincs rajta, azt se tudom, hogyan jutott ki, de a keze lendül a falon lévő vészcsengő felé, én pedig nyomom a gombot a liften. Felfelé, ki a szabadba... mielőtt mindent lezárnak a szirénának hála. Az arcom riadalmat tükröz, nem tudjuk már megakadályozni, hogy elérje azt a gombot... igaz?

Igaza volt, bármit nem tehetek meg azért, hogy elérjem a célt nem is lettem volna képes rá. Persze csak erővel nem érhettem volna el azt, amit akartam, ahhoz azért itt nagyobb a biztonság, meg a figyelem is, én pedig nem vagyok elég képzett sem hozzá, hogy esélyem legyen. De végül így is sikerül. Trükköznöm kell és kell egy kis altatás, de legalább elérem, hogy a katona kidőljön, én pedig már nyitom is az ajtót, hogy kiengedjem Kierant. Remélem, hogy nem gondolta meg magát közben és nem visszakozik, akkor lennék igazán nagy bajban, már nem csinálhatom vissza azt, amit tettem. Kódokat szereztem, kiütöttem egy katonát, neki már nehéz lenne megmagyarázni, hogy csak elájult, mert rossz volt a levegő, vagy leesett a vércukra hirtelen, főleg ha amúgy nincs baja, vagy ha utána megvizsgálják és megtalálják az anyagot a szervezetében, amit én juttattam bele.
- Heidi. - mutatkozom be végre. Igaza van, ez eddig elmaradt és legalább azt mutatja, hogy nem hátrál meg mégis. Ez azért mindenképpen örömteli számomra, meg kell találnom a húgomat és nem tudom, hogy rajta kívül ki segíthetne. A kérdése azért talán kissé meglep, hiszen nem gondoltam, hogy ez ennyire kényes kérdés, vagy hogy ennyire számít. - Nem... nem adtam meg bármit, nem lettem volna rá képes. - nem is tudom, talán még nem vagyok ennyire elkeseredett, magam sem tudom, de nem is számít. Nem tettem olyat, ami után nem tudtam volna elszámolni a lelkiismeretemmel. Megvárom, amíg átöltözik. Nem nézem látványosan, inkább arra figyelek, hogy nem jön-e valaki, de tudtommal ilyesminek nem szabadna megtörténnie, hiszen odébb van még a váltás ideje. Amikor készen van csak akkor indulok el kifelé és remélem, hogy tényleg nem lesz semmi komolyabb baj.
- Reméltem, én már nem léphetek vissza, most már ha elindulunk, akkor ön sem. - ha kilépünk innen, akkor már ő se visszakozhat, de én már most sem. Elindulunk hát kifelé, gyorsan amennyire lehet, itt még nem kell óvatoskodnunk és a ruha eltakarja a kamerák elől is. - Két emelet lefelé, aztán végig egy folyosón, ott... jobb ha a fejébe húzza a sapkát, lehetnek mások is és az első kapu. A kód: 45896, azt önnek kell beütni és... reméljük nem lesz gond. - talán az a jobb, ha ő mint katona csinálja, mint akit én kísérek. Nem tudom még, hogy mi lesz a dologból, de remélem, hogy nem lesz gond. Nem voltam gyanús, hogy okuk legyen azóta megváltoztatni a kódokat, remélem, hogy ilyesmi nem történt. Innen nem verekedjük ki magunkat, ha lebukunk.

Azt még nem volt nehéz elintéznem, hogy ne vigyék el innen és ne zargassák egész nap. Olyan jelentést adtam le, ami alapján még a felső vezetés is felfogta, hogy ma mást kell kínozniuk, mert vele nem mennének semmire. Még egy kis pluszban beleírtam egy kis fertőzést is, amit nem kellene elkapnia senkinek sem, úgyhogy végképp nem mentek a közelébe, az ételt is csak egy másodperc alatt csúsztatták be az ajtó alatt, egész értelmes mennyiséget a betegségére való tekintettel. Az viszont már sokkal nehezebb volt, hogy megszerezzek mindenféle kilépő kódokat. Megpróbáltam ügyeskedni azzal, hogy megoldjam eltűnjön belőle a nyomkövető, de még nem jöttem rá hogyan lehet semlegesíteni a bőr alá ültetett kis chipet. Egy mód van csak rá, ami nem lesz valami kellemes, de más nem jutott eszembe.
A legnehezebb mégis az volt, hogy utána járjak mikor van a váltás, hogy megszerezzem a kulcsot és kiengedjem, hogy aztán ki tudjam juttatni innen. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy sikerül majd a terv, de nincs más választásunk, meg kell próbálni bármi áron. Ha segíteni tud nekem, akkor én bármit megteszek azért, bármit kockáztatok, hogy kijussunk innen mindketten épségben.
Késő este van, amikor a kis tányérral megközelítem a katonát, akinek a feladata az éjszakai őrség. Tudom, hogy minimum egy fél óra, mire jön valaki, hogy leváltsa, addig bőven van időnk, de muszáj vele próbálkozni, mert a következő alak tudtommal egyrészt indián származású és ez meg is látszik rajta, és ha jól tudom házas, ami miatt még inkább nem lenne nála esélyem. A tányéron csokis süti, természetesen saját készítésű. Ezzel közelítem meg a fickót, kedves mosollyal az arcomon lépdelek közelebb.
- Jó estét! Biztosan fáradt, indulás előtt gondoltam elhozom ezt, maradt és csak megszáradna, ha esetleg kéri. - marcona alak, elsőre persze megrázza a fejét és rám se néz. Nem lesz ez így jó, pedig annyi nyugtatót tettem a süti, amennyit nem szégyelltem. Vagy ez, vagy van B tervem, sőt talán még C-vel is előrukkolhatok, de sokkal egyszerűbb lenne, ha megenné a sütit és nem kellene bonyolítanom a dolgokat. - Higgy el tényleg finom és biztosan könnyebb lenne ébren maradni vele. - közelebb lépek és finoman végigsimítok a karján is, amire már felém fordul és mintha az arca is érdeklődőbb lenne. Végigmér, cseppet sem visszafogottan, majd elveszi a tányért és simán leteszi maga mellé. A kezében lévő gépfegyvert a hátára csapja és már határozottabban néz meg magának. A mosolyom nem csökken és még csak lopva sem pillantok az ajtó felé. Egy szót sem szól, csak ellöki magát a faltól és közelebb int magához. Mire észbe kapok a keze már a derekamon, a másikkal pedig egy tincset tűr el az arcomból. Oké, a süti nem jött be, akkor marad a B verzió. Kieran jól mondta, ezek a katonák ilyenek, én is tudtam, tudatosult már bennem nem egyszer a sok mustráló tekintet, most sem lepődöm meg különösebben.
- Nem kéri a sütit? - próbálkozom, de esze ágában sincs reagálni, a fejét rázza csak meg, hogy aztán a derekamon lévő keze hátrább csusszanjon és a hátsómnál megragadva von magához egészen közel, szorosan. Nagyot nyelnék legszívesebben, de nem teszem meg, akkor sem, amikor a másik keze az arcomtól lejjebb siklik a mellemre. Nem érdekel, nem számít, az sem, amikor a számra tapad, mint egy éhes pióca. Szinte már fáj, ahogyan erőszakosan szív, de legalább nem fogom sajnálni egy pillanatig sem. Visszacsókolok, bármennyire is kellemetlen a helyzet, legalább elvonom a figyelmét, amíg a kezembe kerül a fecskendő a köpeny zsebéből, hogy aztán kifejezetten jó érzéssel nyomjam bele a nyakába és adjam be az egész adagot. Már a szúráskor megdermed és megáll az eddigi tevékenységben. Akaratlanul is alig hallhatóan nyögök fel, amikor a keze a vállamat ragadja meg, amikor tudatosul benne, hogy mi történt. Épp csak annyira van ideje, hogy úgy rászorítson a csontra, hogy szinte hallom a ropogását, de nem törődöm vele, lassan lehanyatlik előttem, én pedig azonnal a kulcsért matatok, hogy pillanatok múlva már nyithassam az ajtót.
- Át kell vennie a ruháját, bezárjuk, még órákig nem tér magához és... tudom a kilépő kódokat... kezdünk Kieran. Nem gondolta meg magát igaz? - az lenne csak a baj, akkor nekem annyi, nem jöhetek vissza ide, ha már tudják, hogy mit tettem. Remélem, hogy nem gondolta meg magát és segít nekem és hogy gyűjtött annyi erőt, hogy ne legyen különösebb baj. A sapka, az egyenruha talán elrejti őt, a sebeket. Hoztam magammal alapozót is, de nem hiszem, hogy annak lenne értelme.

Őszintén szólva át sem gondoltam az egészet igazán. Valahogy nem is mertem remélni, hogy tényleg sikerül olyat találni, aki majd segíteni tud nekem és most mégis úgy fest, hogy tévedtem, hogy talán tényleg lesz megoldás, hogy ő képes lenne megtalálni a húgomat. Ez reményt ad és tényleg bármire képes lennék azért, hogy segítsen. Igazság szerint bele sem gondoltam, hogy a bármi mit is jelent pontosan, hogy ő majd mire asszociál belőle, de az a fő, hogy segít és hogy nem kell hosszan győzködnöm, pedig ő is ugyanúgy kockázatot vállal. Nagyobb bajba is kerülhet, ha nem sikerül. Nekem mindegy, én a húgomért teszem, de ő választhatná a jelenlegi állapotot is, ami szintén rémes, hiába kecsegtetem a szökés lehetőségével, az még nem biztos, hogy sikerül. Én sem ismerem olyan mélyen a rendszert, mint szeretném, de meg kell próbálnom a testvérem miatt. Az pedig, hogy ő miért teszi nem számít.
- Ez így tökéletes, köszönöm! Mindent megteszek azért, hogy... sikerüljön és hogy... új életet kezdhessen utána. - a bármi sem fontos, segíteni akarok neki, hogy ha kijutott innen akkor normális új életet kezdhessen, hogy legyen ennek az egésznek valami távlati célja is. Remélhetőleg sikerül, megtaláljuk a húgomat és utána már azt tesz, amit akar, mert kijutott innen. Igen ez lenne a várt forgatókönyv, bár félek tőle, hogy koránt sem lesz majd ennyire egyszerű, sőt... valószínűleg sokkal nehezebb lesz, hiszen még csak a kódokat sem ismerem mindenhol. Ha elkapnak, akkor valószínűleg mindketten nagy bajban leszünk.
- Hát persze, elintézem! Majd... kitalálok valamit, hogy ma már nyugta legyen és pihenhessen. - a hálás tekintetem mindent elárul. Nem érdekel, hogyan néz ki, így is szenvedtem már eleget azért, hogy itt vagyok. Arra esküdtem fel, hogy segítek az embereknek, helyette viszont kínoznom kell őket. Milyen világot élünk? Milyen ember lennék, ha ez nem fájna minden áldott nap? Neki viszont segíthetek és akkor ő is segít nekem, ami nem ment fel az eddigiek alól, de... talán valamennyit legalább segít. - Még egyszer... köszönöm! - tudom, hogy még nincs mit, de mégis megszorítom a kezét, mielőtt elpakolnám a táskába vissza azt, ami már nem kell. A piszkos kötszert egy külön zacskóba teszem, az ilyesmit le kell adni. Nem tudom, hogy mit tesznek vele, de nem is akarok ezen gondolkodni most. Ki kell találnom, hogyan juttatom ki innen, ez az elsődleges feladatom. Végül felállok, hogy még egyszer rá pillantsak, csak aztán indulok el kifelé, kopogtatva, hogy kinyissák az ajtót és kimehessek. El kell intéznem, hogy elkülönítsék és még utána kell járnom pár dolognak, mint pl. a kijutási kód. Ismerek pár katonát a bázisról... megoldom. A bármire sokan vevők itt, sokat vannak egyedül, végül is érthető, a lelkükre pedig nem beszélhetek.

Okkal találkoztam itt pont vele. Ha létezik sors, akkor talán a sors akarta így, ha nincs ilyesmi, akkor... nincs, de nem is érdekel, a lényeg, hogy meg kell valahogy győznöm róla, hogy segítsen nekem. Még nem tudom hogyan, hiszen talán igaza van, nincs miért élnie már, nincs miért küzdenie, én mégis azt várom tőle, hogy tegye meg, hogy próbálja meg, pedig ha elkapnak, akkor még talán rosszabb sors is várhat rá, bár ha jól hallottam, akkor volt már rá példa, hogy megpróbált innen megszökni. Talán akkor tudja, hogyan lehet a legkönnyebben és ha segítek neki, ha van belső ember, aki mellette áll, akkor talán nagyobb az esély, hogy sikerül és akkor talán... közösen sikerülhet és akkor segít nekem, csak meg kell győznöm, hogy meg akarja tenni, hogy tényleg segíteni akarjon nekem, mert egyelőre látom rajta, hogy nem így van. Ha már kint van azt tehet, amit akar, ha segített, de nem fordulhatok máshoz és a húgom a legfontosabb nekem a világon. Valahogy muszáj elérnem, hogy segítsen. Hosszú hónapok óta a képessége az első reménysugár, ami alapján bízhatom benne, hogy talán van rá esély, hogy mégis csak megoldhatom ezt az egészet, hogy megtalálhatom és segíthetek rajta. A nővére vagyok, az a dolgom, hogy óvjam őt, de úgy nem tudom, ha nem lehetek vele, úgy képtelenség, ha azt se tudom hol van és milyen baj érte.
- Értse meg én csak... meg akarom találni őt. Mindennél fontosabb nekem, hiszen... a testvérem és nem védhetem meg. Kérem... - persze jó pont, hogy nem fogadna el bármit, olyat, ami tisztességtelen, de meg kell értenie, hogy segítenie kell és én tényleg képes lennék bármit megadni azért, hogy segítsek a testvéremnek, hogy biztonságban legyen végre. Az én dolgom, hogy vigyázzak rá, ha ehhez olyasmit kell tennem, amit talán igazán nem akarok, akkor is megteszem. Róla se tudok sokat, lehetne veszélyes, lehetne bűnöző is, de ha segíteni tud megtalálni a húgomat, akkor ez sem érdekel, akkor... én kiviszem innen valahogy és addig kérlelem, addig járok a nyomában, amíg nem segít, még ha ezzel a saját fejemre is bajt hozok.
- Tényleg segítene nekem? - talán hónapok óta most először csillan remény a szememben, talán tényleg van rá esély, hogy megtalálhatom őt és megmenthetem attól, ami rá vár, vagy ahol van. Talán tényleg sikerülhet. - Utána nézek... estére mindennek, akkor sokkal kevesebben vannak a bázison és... kitalálom, hogyan juthatunk ki innen. - még nem tudom, nincs tervem, hiszen nem számítottam rá, hogy ez a képessége és arra sem, hogy találok olyat, aki segít, de úgy tűnik, hogy talán végre szerencsém van. Végül felállok mellőle és bár mosoly nincs az arcomon, de a hálát azt nagyon jól láthatja. - Köszönöm! - rebegem el halkan, pedig még nem tett az ég világon semmit, de ha csak megpróbálja nekem már az is épp elég, ha tényleg itt lesz és segít, amikor mennünk kell, akkor érte jövök este és addig mindenek utána nézek amiről még nem tudok. Valahogy megoldom, kitalálom, hogy mi a jó út, hogyan juthatunk ki mindketten épségben innen.

Nem csoda, ha kíváncsivá válok, hiszen nem tudok még itt mindenről, sőt épp elég hiány van amikre válaszokat kellene kapnom és ez a katona máris többet tud nálam, még ha csak azért is, mert rajta kísérleteztek. Vajon a szer mindenkinél ugyanazt a hatást éri el, vagy csak módosítja a géneket és a képességek mások és mások lesznek? És vajon mik a mellékhatások? Valahogyan talán utána tudnék járni a dolognak, csak egyelőre még nem tudom hogyan, hiszen nem törhetek csak be úgy az adatrendszerbe, abból baj lenne és elég hamar ki is szúrnák, hiszen nincs mindenhez hozzáférésem és hónapokba telik mire eljutok arra a szintre, hogy legyen. Nem biztos, hogy vannak hónapjaim, a húgomnak se, én pedig... nem tudom, hogy meddig bírom még egyáltalán itt, ilyen nagy nyomás alatt, végignézve azt, hogy az orvosi eskü semmit sem ér sokak szemében, vagy csak szimplán nagyon máshogy értelmezik, mint kellene. Az életet kellene védeniük, mindenkinek aki orvos, de közben, ami itt folyik... ennek semmi köze nincs ahhoz, amit elvileg tennünk kellene.
- Igen... értem, biztosan rettenetes lehetett, ami történt önnel és... sajnálom. Nem kellene... - elhallgatok és megrázom a fejemet, hiszen nem mondhatom ki hangosan. Nem tudhatjuk, hogy ki figyel minket, hogy ki hall és baj lehet belőle, ha nyíltan és őszintén beszélek. Nem tudhatja senki sem, hogy ellenzem ezt az egészet. Lehetnek kétségeim... talán, de ennyi, ennél több biztosan nem. Óvatosnak kell lennem, nagyon-nagyon óvatosnak, hiszen ha rájönnek miért vagyok itt kitesznek, vagy rosszabb... sőt a rosszabb az esélyes. Akkor nem találom meg a húgomat, távolabb kerülök tőle, ha pedig itt van és rájönnek, hogy őt keresem akkor csak még nagyobb bajba sodornám, mint amiben eddig volt. Ezt nem akarom... meg kell találnom őt és haza kell hoznom, akárhol is van, mert érzem, hogy bajban van minden zsigeremben.
A sérüléseket tisztítom közben szépen óvatosan, főleg a nagyot, ami rettenetesen fest. Át kell mosni, kitisztítani, fertőtleníteni, ő pedig nyugodtan ül, mintha semmit sem érezne, pedig biztos vagyok benne, hogy érzi, csak próbál úgy tenni, mint ha nem így lenne. Még csak azt sem tudom, hogy ez bátorság, vagy nem tehet mást, mert ha kiabálna se érdekelne senkit. Engem maximum, de én se tehetek ennél többet, mint most. Mégis amikor kiderül, hogy mire képes felcsillan egy cseppnyi reménysugár, de nem kellene meglepődnöm a halk válaszon. Nincs oka segíteni, nincs oka megszökni... de ezt nem hiszem. Ha még életben van és nem adta fel, akkor még harcol, fájdalomban és kínban akarja eltölteni a következő heteket, hónapokat is, amíg életben tartják? És ki tudja, hogy mit tennének még itt vele? sok minden van, ami rosszabb a halálnál, már én is tudom.
- Ha nem is tudja mit tegyen kint, de... de jobb mint itt. Hónapok szenvedése várna még önre, de ha segít elmúlik a fájdalom és... és én... bármit megtennék érte, kérem... - nincs más lehetőségem, próbáltam már, de eddig nem találtam semmiféle más módot. Láthatja a szememből is, az aggodalmas pillantásból, hogy muszáj... muszáj segítenie. Nem tudok más utat, nem segít más, nekem pedig kezd elveszni az utolsó reménysugár is. Nem tudom, hogy mit tegyek, nem tudom, hogy kihez fordulhatnék és már önmagában azzal is rendkívül nagy kockázatot vállalok, hogy őt megkértem most, hogy elmondtam neki. - Elszökött, néhány hónapja, de... írt és telefonált. Tudta, hogy van, csak elmenet, de hetek óta semmi, nem hallottam felőle és érzem... egyszerűen csak érzem, hogy bajban van. - tudom balgaság, de akkor is így van. A testvérem és rossz előérzetem van és ki segítene rajta, ha nem én? A szüleink már nem élnek, ők nem segíthetnek, nekem kell megtennem, nekem kell érte mennem akárhol is van, de amíg nem tudom hol, addig nem tehetek semmit.

- Mindenkit naivnak tartanak, aki még hisz valami jobban. - csak megvonom a vállamat, nem fogom győzködni, nem is lenne értelme és jó eséllyel nem is igen hatna. Érthető, hogy így áll hozzá, hiszen minden bizonnyal rossz sora van itt bent, bezárva, ilyen emberek között, ilyen helyzetben. Én nem is tudom, hogy mit tennék a helyében, hogyan bírnám ki, és vajon őt mi tartja életben? Szimplán az élni akarás, vagy mégis csak van ott valamiféle remény, amitől úgy érzi, hogy változhat még a helyzet? Nem tudom, talán... talán nem is igen számít, hogy én mit gondolok, csak az, hogy él és hogy én most itt vagyok és legalább valamelyest megpróbálok segíteni. Persze hátsó szándékkal, de... számít ez most? Az a fő, hogy mindenkinek jobb legyen, még ha ő most úgy is véli, hogy neki ettől csak rosszabb lesz, ha rájönnek, hogy jobban van és akkor csak még inkább meg akarják majd szorongatni. Azért remélem, hogy nem így lesz, rosszat nem akarok neki, még ha szó nélkül tűri azt is, ahogyan rendbe teszem a sérüléseit, főleg azt a nagyot a hátán, ami cseppet sem lehet kellemes, főleg hogy a helyi érzéstelenítésen kívül mást nem is igen tehetek érte.
- És erre azért képes, mert itt kapott valami szert... igaz? - lehetséges lenne? Nem vagyok még elég régóta itt, hogy belelássak a rendszer mélységeibe, nem tudom, hogy ilyesmi is létezhet, hogy képesek rá, hogy képességet adjanak, bár arról végképp nem tudok, hogy ez hátrányokkal is együtt járhat. Arról sincs sejtésem sem, hogy mi járhat most a fejében, hogy milyen rémes képeket pörget át az agyában arról, hogyan végez velem. Valahogy még érthető is lenne, hiszen kínozták hozzám hasonló orvosok, az sem meglepő, ha engem is gyűlöl, pedig még csak nem is ismer. Elmerengek, ahogyan a sebet vágom fel és kezdem el kitisztítani, a kérdésre sem reagálok azonnal. A tűt keresem és a cérnát a táskából, hiszen ez akkor jön rendbe rendesen csak, ha segítek, és ahhoz össze is kell varrni, különben itt a piszokban csak újra ugyanúgy elfertőződik. Először akkor sem mondok semmit, amikor felfogom a kérdést, csak nézek rá, próbálok a szemeiben választ találni arra, hogy ez a kérdés olyan-e, amire szabad választ adnom vagy sem.
- Senkit. - vágom rá aztán talán a kelleténél hirtelenebbül, csak aztán hajolok közelebb, mintha a varrást kellene jobban megnéznem, mintha ahhoz kellene ez a nagy közelség. Jószerivel érezheti a leheletemet a tarkójánál, ahogyan egészen közel hajolok szinte már érintve a fülét. A nyakam a hátát és a vállát cirógatja, az a pár tincs, ami a felkötött kontyból kiszabadult időközben. - A testvéremet... a húgomat. Ha segít... ha tudna segíteni... ha tényleg képes megtalálni bárkit, én is segíthetek, kijutni innen. - fogalmam sincs, hogy mennyire van a hely bekamerázva, vagyis tudom, hogy van, de szinte annyira suttogok, hogy ő is alig hallja, más ezt nem szúrhatja ki. Aztán gyorsan hátrébb is húzódom. Ha belemegy, akkor úgyis a tudtomra adja, ha bízik bennem, ha bárkiben is képes bízni és ha én képes vagyok, de nekem nem igazán van más választásom. Ha ő nem segít, akkor nem tudom, hogy kicsoda, talán senki, talán... talán a húgom már nincs is életben, talán itt van ezen a rettenetes helyen, talán... talán biztonságban van. Nem tudom, de tudnom kell.

Ügyesen lavírozok, tudom, hogy mennyit lehet és mennyit nem. Tudom, hogy mi az, ami már feltűnő lenne és amit nem szabad megtenni. Óvatos vagyok, hogy még véletlenül se legyen komolyabb baj ebből az egészből, hiszen tudom sokan vannak itt, akiknek nem igazán szabad komolyabban belefolyni az életébe és főleg nem adhatok bárkinek segítséget, mert annak is lennének következménye. Direkt utána néztem, hogy ő már régebben kapott kezelést és érdemi gyógyítást is, így nem lehet ebből baj, végső soron pedig még kimagyarázhatom, hogy rossz beteghez jöttem. Jó munkaerő vagyok, nem keresem a bajt és azért egy ilyen helyre nem olyan könnyű jó orvost találni, aki nem szól bele mindenbe és nem kérdezősködik sokat. Én nem teszem, csak amennyire még nem gyanús, óvatosan, mindig nagyon óvatosan. Most sem azonnal azzal kezdek, hogy mire képes, inkább megpróbálom szimpla figyelemelterelésnek beállítani a beszélgetést, amivel csak meg akarom könnyíteni a helyzetét, miközben a sebeit látom el, a csoki is pont erre szolgál.
- Dehogy kapnak vérszemet, ne gondolja ennyire túl ezt az egészet. Nem... nem lesz baj belőle. - tudom, hogy ő tudja jobban, nekem pedig nem kellene naivan állnom az egészhez, de kétlem, hogy ettől rosszabb lenne a sorsa. Jobb sem lesz, de nem hiszem, hogy annyival rosszabbá válna csak azért mert normálisan elláttam. Attól még fizikailag nem fogja jobban bírni, hogy nincsenek annyira durva sebei, ezt butaság lenne bárkinek is így gondolni. A fogva tartói is tisztában vannak azzal, hogy mi a tűréshatára és csak óvatosan lépik át addig, amíg még bírja erővel, hiszen nem az a céljuk, hogy megöljék.
- Attól még én lehetek óvatosabb és szólhat, ha fáj, az nem szégyen. - értem én, hogy már sok mindent bírt ki, de most nem kell, oda tudok figyelni, kaphat legalább minimális helyi érzéstelenítést, ha valami tényleg durva lenne, de a sebeket a hátán rendbe kell tenni, mert így tényleg nem húzza sokáig. Csúnyák, be vannak gyulladva és komoly következménye is lehet annak, ha nincsenek rendbe téve, szóval amennyire tudok maradok óvatos, és úgy tisztítom ki őket. Az egyik még így is olyan szinten szét van nyílva, hogy kész csoda, hogy még nem lett miatta komolyabb baja. - Le kellene vágnom a széleket... nagyon nem fest jól, aztán összevarrni és bekötözni, biztosan nem kér érzéstelenítést? - legalább egy kevés lidokain oda helybe, ennyi azért nem olyan nagy dolog, szerintem elkélne neki, hogy jobban viselje ezt az egészet. Ettől persze még figyelek a szavaira, főleg akkor amikor a képességéről esik szó, amire eddig is felettébb nagyon vártam. Amikor pedig elhangzik az a bizonyos válasz azért megáll a kezemben a fertőtlenítős vatta egy pillanatra. Épp csak egy másodpercre, alig lehet észrevenni, de azért mégis. Tényleg lehet vajon ekkora szerencsém?
- Igen? Akárhol, bárkit? Csak úgy... mi alapján? - nem, nem szabad túlzott érdeklődést mutatnom, egyszerűen nem szabad, mert még észrevenné... de akkor sem tudom megállni, hogy valamelyest a kelleténél izgatottabbá ne váljak, hiszen mégis csak... talán ez lesz az a bizonyos nagy lehetőség! Talán ez az, amire annyira vártam, talán ő lesz az, akit úgy meg akartam találni, talán ő az, aki segíthet, de hogyan fogom innen kijuttatni?