Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Nem ismerem őt, de valahogy mégis olyan érzésem van, hogy nem rossz ember. Talán azért, mert bár a fejébe nem látok most ebben az állapotban, de ettől még érzékelem a rosszat és a jót, legalább tompán és felőle nem érzek semmi rosszat, ami miatt nem szabad bíznom benne, bár azért jelen állapotomban nem bízom meg csak úgy akárkiben, de mivel nincs választásom... Ezért hálásan pillantok rá, amikor közelebb lép és az őrökhöz szól, hogy segíthessen. Tényleg alig állok a lábamon, de ennek ellenére az őrök dolgát nem könnyítem meg túlságosan, még így is igyekszem ellenkezni, amíg végül Wilmer fel nem vesz, mert igaz, hogy az ellenségesebb őr elég morcosan néz, de a másik mintha tényleg engedékenyebb lenne, sőt úgy fest a nagydarab őr is tudja, hogy a srácnak milyen ereje van, épp e miatt nem akar ujjat húzni vele. Így végül beleegyezőn bólintanak és csak mutatják az utat Wilmernek, hogy merre is kell vinnie engem. - Köszönöm. - még így élőben is gyenge a hangom, szinte csak suttogás, ahogyan igyekszem tényleg átkarolni a nyakát. Ez még megy azért, még ha nem is valami könnyen, de ennyi erő még van bennem. A nyugtatók főképp azért vannak, hogy a képességeimet tompítsák, ezért nem ütöttek ki teljesen, csak ennyire. ~Nem tudom... otthon... elraboltak. El akarok menni!~ - talán az utolsó szavakat erőteljesebben hallja a fejében, de még azok is csak maximum határozottabb suttogásnak mondhatóak semmi többnek. A tekintetét azért tartom, keresem, amikor csak lehet, na nem túl látványosan, hiszen nem tudhatom hogy az őrök mennyit tudnak rólam, ismerik-e pl. a képességeimet, hogy tudják mi az, amire vigyázniuk kell velem kapcsolatban. Közben az őrök szépen intenek, hogy merre kell mennünk, Wilmer már úgyis ismeri a terepet, és messze sem visznek, sejtheti, hogy olyan terület felé haladunk, ahol már talán másokat is látott, akik nem épp keleti kényelemben élik mindennapjaikat. Mondjuk ki inkább rabokként, cellákban.
Vajon ha tudott hozzám szólni telepatikusan, akkor bele is tud nézni a fejembe? Már régóta folynak ilyen kutatások, a hidegháborúban kezdték gyűjteni a "parafenomén" embereket. Gondolom, ők is mutánsok voltak, ha igaz a hír. Ijesztő, hogy a csaj beleláthat a gondolataimba! Nem is biztos, hogy képes rá. Most pláne, elég gyenge, a hangja is az volt. Az őrre ugyanúgy nézek, mint eddig. Nem félek tőle. Szeretnek keménykedni, de nem ütnek meg csak úgy. Nem az én dolgom? A másik már barátságosabb. Először a lányra nézek, aki próbálkozik, megállna a lábán vagy követné a lépéseket, de nagyon nem megy neki. - Ajjaj. Erre most mit mondjak? Beinjekciózták, félig elkábították, legyengítették. De miért? Mit jelent az, hogy szoknia kell? Valamit titkolnak? Vagy tényleg csak egy zűrös mutánsról van szó? Mikor bemutatkozik, még mindig úgy érzem, hogy alig él. Az biztos, hogy nem tetszik, ahogy rángatnak egy kislányt. Egy gyenge kislányt. Nem kéne így bánni vele. Rámosolygok Jeanre. Ki akarom deríteni, miért van itt. Azt akarom, hogy ő mondja el. Talán még van benne annyi erő, hogy megüzenje. - Segíthetek? Látom, nehezen bírtok vele. Komolyan szólok az őrökhöz. Az én erőmmel ki lehet préselni a szuszt emberekből és halálra lehet roppantani őket. Egy óriáskígyó fizikai erejének a birtokában vagyok és ezt ők is tudják. Ha ennyire nem megy a cipekedés, rám számíthatnak, úgyis mindig kapok terhelési feladatokat. Már nagyon régóta nem csináltam semmi bajt, nem támadtam rájuk, tudhatják. Most sem adom ennek semmi jelét. Csak Jeannel akarok lenni. Ha megengedik, akkor felveszem a karjaimba, az őrök meg kísérhetnek. Eddig olyan, mintha egy csapatban játszanék velük. Nehéz dolog, kicsit elgondolkodtató, amit itt látok. - Fogd meg a nyakam, Jean! - szólok hozzá kedvesen mosolyogva, hátha maradt még benne annyi erő, hogy megkapaszkodjon. - A szüleid? - suttogok és nagyon remélem, hogy a katonák nem fogják meghallani. Jó lenne fejbe kapni a választ. Úgy titkos és...jó érzés is! Valami újdonság, különleges tapasztalat. Így végre maga a lány árulhatná el, mi történt. Hinni fogok neki? Nem tudom. Szeretnék.
Jean Grey
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : ๑ Lily Collins
Hozzászólások száma : 208
Kor : 28
Tárgy: Re: Folyosók Vas. 16 Okt. - 19:01
Wilmer & Jean
Hallottam erről a helyről, de nem mondhatom, hogy sokat és azt is, amit tudok véletlenül kaptam csak el, amikor épp rosszkor mentem a professzorhoz, vagy tényleg nem szándékosan, de egy-egy X-men gondolatai jutottak el hozzám. Sosem turkálok direkt mások fejében... na jó, néha, de nagyon ritkán és csak jó okkal. Persze ezúttal esélyem sincs, túl sok bennem az a szer, amit beadtak valószínűleg miután elkaptak, így is kész csoda, hogy ezzel együtt az ismeretlen srác egyáltalán meghallja, amit üzenek neki. Igazság szerint még csak abban se lehetek biztos, hogy ha a segítségét kérem, akkor segíteni is fog, hiszen felügyelet nélkül sétál itt bent, olyan is lehet, aki nem is közülünk való, de más esélyem egyelőre nincs. - Semmi közöd hozzá Kobra! - az egyik őr, amikor megállnak szinte azonnal rápirít Wilmerre, a másik az, aki végül miután megálltak egy fokkal enyhültebben fordul felé. Próbálok addig is lábra állni, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerül, a lábaim újra és újra megroggyannak, épp hogy tartani tudom magamat. - Új bentlakó, csak még szoknia kell a helyet. - válaszol végül a másik őr és úgy fest máris mennének tovább, az ellenkező irányba, mint amerre eredetileg Wilmer indult. A mosolya valahogy, a talán kivillanó fogaival egyből arra enged következtetni, hogy ő is olyan, mint mi, de vajon akkor miért járkál itt csak úgy felügyelet nélkül? Azok alapján, amiket a bázisról hallottam itt nem kezelik épp kedvesen a mutánsokat. - Jean. - bököm ki végül erőtlenül a nevemet, de többet se nagyon tudok mondani, az agresszívabb őr azonnal ránt egyet a karomon, mintha csak biztos lenne benne, ha nem tenné, akkor tovább beszélnék, olyat is mondanék, amit nem kellene, amit nem akarnak, így nem marad más, csak a csüggedt, fáradt tekintet, ami egyértelműen segítséget kér Wilmertből, bár persze fogalmam sem lehet, hogy ő segítene-e, hiszen ha őrizet nélkül sétál, könnyen lehet, hogy az őrök közé tartozik és épp olyan veszélyes.
A gondolataimba mélyedek, amikor felbukkan ez a kis csapat a folyosón. Két marcona őr. Ismerem őket. Itt élek már 4 éve, szerintem minden őrt ismerek. Talán a legújabbakat még nem. Ezt a lányt nem ismerem. Elég csúnyán bánnak vele. Itt azt mondják, mindennek oka van. Emlékszem, hogy amikor engem befogtak, veszélyes voltam. Még később is. Azért kaptam nyugtatókat, szereket, amiktől nem működik a képességem. A cél érdekében. Hogy megismerjem önmagamat és képes legyek elfogadni a segítséget. Igen ám, de most nehéz megkülönböztetni, hogy ez a lány is hasonló cipőben jár-e vagy elrablásról van szó? Hallottam rémhíreket, hogy egyeseket elszakítottak a családjuktól, pedig senki nem kérte, nem is volt velük probléma. És nem engedik el őket. De én meg egész pozitívan élem meg, sose tudom eldönteni, hol van az igazság. A fogaimat villantom meg, amikor az egyik őr válla az enyémet éri. A lány küzd, vadóckodik, lökdösődik. A szemei nem állnak jól. Már kapott valami cuccot. De még nem eleget. Húzzák, mint a rongyot. Mintha elfogyna az ereje. Ekkor hallom meg az idegen gondolatot! Azonnal megállok. - Fiúk, ő ki? - kérdezem meg az őröket egyelőre még tök semlegesen. A fejéből üzent hang nélkül. Ilyen is lehetséges? Mármint tudom, hogy kutatják, de egy ilyen fiatal lányban már megvan a tehetség? Nem baj, hogy nem túl erős, még fejlődhet. Ez tök hasznos! Mégsem tudok örülni az ittlétének, mert látom, hogy szenved. Őt nézem, a vöröske szemeibe vetem a tekintetemet. Hirtelen azt hiszem, tudok neki válaszolni úgy, mint ő, de nem megy. Az csak neki sikerült. - Wilmer vagyok, szia! - szólok hozzá komolyan, de aztán kimosolygok a szemüvegem mögül. Egy biztos: ha le akarnak rázni az őrök azzal, hogy ne érdekeljen, nem fogom annyiban hagyni. Igenis érdekel! Ha tovább viszik, utánuk megyek. Boxolni máskor is lehet. Mi folyik itt?
Jean Grey
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : ๑ Lily Collins
Hozzászólások száma : 208
Kor : 28
Tárgy: Re: Folyosók Pént. 14 Okt. - 11:25
Wilmer & Jean
Úgy volt, hogy csupán pár napra utazom haza, mert a húgom már megint kiborította a szüleinket, maximum egy hétre, de nem épp úgy alakultak a dolgok, ahogyan akartam. Először is Sara hozta a formáját és már végkép nem akar velem szóba állni, pedig igazán igyekeztem. Bár igyekszem azóta, hogy kiderül mi vagyok és őt azóta sem érdeklem. A mai napig sem tudom eldönteni haragszik rám, vagy féltékeny. A professzor szerint a második és idővel elmúlik, de évek teltek el és nem javult a helyzet semmit sem, vajon fog valaha is? E miatt maradtam volna még otthon, hogy legalább a szüleink egy kicsit jobb napokat éljenek meg és ne csak a csendes vacsorákat szenvedjék végig Sara szemforgatásaival, de pár nap után... hát ide kerültem. Nem tudok róla, hogy a szüleimnél levelet hagytak tőlem, miszerint vissza kellett sürgősen mennem az X-birtokra, ott pedig úgy tudják otthon vagyok, így hát biztos, hogy még egy ideig keresni sem fognak, napok mire egyértelművé válik, hogy eltűntem. Az utolsó erőmmel próbálom még kirántani a karomat a fickó kezei közül, aki a folyosón húz végig. Szó szerint húz, mert láthatóan alig állok a lábamon, kész csoda, hogy tudok még lépkedni, legalábbis úgy, ahogy. Látszik a szememen is, hogy kótyagos vagyok, mégis egyértelmű, hogy próbálok küzdeni, hiába, hogy nem megy túlzottan. Épp az edző terem felé haladó Wilmer mellett haladunk el, nagyjából pont vele egy vonalban próbálok még egy utolsót taszítani az egyik fickón, de csak annyit érek el vele, hogy nekikoccan a válla Wilmerének, de szinte meg se rezzen. Megbicsaklik a lábam és erőtlenül roggyan meg a térdem is. ~Segíts... kérlek...~ - Wilmer a fejében hallhatja a hangomat, a szám nem mozog, csak a tekintetemben láthat könyörgést, ahogyan rá pillantok épp csak futólag mielőtt felráncigálnának a földről, hogy álljak már lábra. A hangom is halk, tompa, szinte alig hallhatta, hiszen a képességeimet valamivel igyekeznek elnyomni, valószínűleg pont azért vagyok ennyire kába, nyugtató lehet, vagy valami annál is erősebb.
Annak azért örülök, hogy néha hagynak szabadon mozogni. Nem vagyok én olyan problémás, már nagyon régóta nem támadtam meg senkit, csak ha ez volt a feladat. Éppígy a szökés se foglalkoztatott. Csak azt nem tudom, hogy mi lesz ebből? Valami cél kell az embernek. Az enyém az, hogy minél jobb és erősebb legyek, mert így szolgálhatom a hazámat. Ez rendben van, de valahogy kezdek kételkedni benne. Most az edzőterembe fogok menni. Egy kis boksz és önvédelem, pusztakezes harc. Jól szokott esni. Az is tetszik, hogy itt megtanulom, hogy ne öljem meg azt, akit például el kell fogni, mert értékes információkat adhat. Kék melegítőben jövök, fehér sportcipővel. A szemüveget is hoztam, rajtam van. A teremben majd leteszem. Békés szerdai nap. Ma nem volt semmi extra. Kicsit gyanús is a hallgatás. Lehet, hogy előkészítenek valamit, ami megint fájni fog. Vágnak, oltanak, csinálnak velem mindent. Még sugárzást is kaptam, állítólag olyat, aminek nincs mellékhatása. Tudom, hogy ha mégis van, későn fogok rádöbbenni. Egyelőre jó itt, ide tartozom. A hűvös fémfalak között ilyen gondolatok foglalkoztatnak.
Kezdőlap 
by 
