Folyosók

- Persze, én is sokmindenkitől tartok, akiknek nem tudom a múltját.
Érdekes dolog ez. Én ítélkezek, de felettem is ítélkeznek. Vajon ez jogot ad arra, hogy én is ítélkezzek?
- Rendben, majd ha lesz bátorságom meglátogatom, bár mire összeszedem magam nem hiszem, hogy ott lesz - mosolyodtam el saját gyámoltalanságomon, majd következett az ölelkezős jelenet.


- Rendben, végülis az volt az eredeti cél, noha sokkal többet adtál nekem egy egyszerű körbevezetésnél.
Még ugyan törölgettem a könnyeim, de már újult erővel indultunk meg a kupola felé. Mindent összegezve ez volt életem első kifejezetten "baráti" élménynek nevezhető történése, és ez valamit megváltoztatott bennem a jó irányba. Tudtam, már mikor feltekintettem a kupola üvegtetején átszűrődő napfényre, hogy ilyen apró kis sugarak fogják bearanyozni itteni életem. Legalábbis mindennél jobban bíztam ebben. Ki merem jelenteni magamban, hogy jobb lesz. Ez az első lépés, nem? Még ha fáj is, muszáj bízni, a reményt nem szabad kitépni önmagunkból és eldobni. Olyan, mintha megvonnád magadtól az ételt vagy az italt. Elfáraszt, elcsüggeszt, majd a végén megöl hiánya. Szellemileg, lelkileg, majd végül fizikailag is. Elrothadsz belül és van, hogy már nincs visszaút. Ezért is örültem annyira, hogy Scarlett megajándékozott egy erős sugárral, és egy támaszpont lett számomra. A sok idegen között végre egy barát. Nem is kívánhattam mást az első napokra, ez kellett. Még nem vagyok teljesen jól, nem... még fáj, és fájni is fog, de legalább a kirakós egy darabját visszakaptam: a reményt!

- Hát igen, Lensherr prof. eléggé durva tud lenni, de biztosan  meg vannak az okai. - nem tudom ugyan, hogy miért, de valahogy a két alapító közül én Ericet jobban szerettem. Bár Charles kedvesebb és lágyabb módon foglalkozik a diákjaival, van valami ami jobban megfog társában. Valami megmagyarázhatatlan... Sokszor bűntudatom is van ez miatt, mivel ez így nem valami igazságos.
- Persze, tudom, hogy vannak, például tegnap láttam egy fiút, aki az udvaron  sétálgatva egyszer csak összeesett, és ilyen fura, kék fények törtek elő mindenfelé belőle. Egyből segítettek neki az arra járó tanárok természetesen. Nem is tudom, mit csinálok, ha ők nincsenek ott. Biztosan leblokkolok és nézem tovább, és esetleg még valami baja is eshetett volna.. Bár sajnos nem tudom mi lett vele, szóval lehet, hogy esett is. Nem tudod esetleg kiről van szó? - kérdeztem érdeklődve.  Arra, hogy nem mondtam semmi rosszat, csak egy megnyugvó sóhajtással válaszoltam , jelezve, hogy megkönnyebbültem.
És miután elmondtam a lánynak gyakorlatilag életem történetét egy mondatba foglalva, valami olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam. Nagyon meglepődtem, amikor Scarlett átölelt. Átadott nekem magából egy darabot, a szívének egy kis részét. Milyen régen is történt velem ilyen... És milyen kevésszer. Pedig mennyire jó érzés... Először hezitáltam, hogy mit is kéne tennem, lépjek hátra és lökjem el magamtól, hogy ne okozzak neki fájdalmat? Óvatosan fejtsem le magamról a lányt, megpróbálva minél jobban visszafogni magam? A gondolatok gyorsan pörögtek végig a fejemben, miközben én csak álltam egy helyben nézve ki a fejemből üveges tekintettel, melyben azonban nem a keserűség könnycseppjei csillantak meg, hanem a szereteté. A szívem hevesen dobogott, egy mérhető ütemre. Éreztem a félelmet amit okoztam neki, de ő nem engedett el. Olyan volt, akár egy szuperhős, aki a zuhanó ellenséget megfogja és felemeli a mélyből, önzetlenül és hősiességgel. Felnéztem rá, és csodáltam, ő volt életemben a második ember, aki hosszabb ideig ölelt. Végül egyik dolgot sem tettem meg, amire eddig gondoltam. Szorosan átöleltem, és úgy éreztem valami távozik belőlem. Valami rossz és mérgező, mintha csak erre vágytam volna, a szeretetre. Nem spiláztam volna túl azt, hogy megölelt, ha nem voltam volna tisztában azzal, hogy mit érezhet most. Újabb könnycseppek jelentek meg a szemembe, és a gombóccal a torkomban csak annyit tudtam kinyögni, hogy köszönöm. Egy gyenge és félénk, de hálás köszönöm. Mikor elengedtem Scarlettet, letöröltem a könnyeim és eközben mosolyogtam. Nagy, őszinte mosollyal. Át akartam magam adni a pillanatnak, hiszen tudtam, hogy ugyanilyen pillanat nem lesz többé.
- Scarlett, nagyon hálás vagyok, én nem is tudom hogyan tudnám ezt .. - akadtam bele mondatomba, majd újra nevetve sírtam és megvontam a vállam jelezve, hogy ezt a mondatot nem igen fogom tudni végigmondani.
- Nem is tudod ez mennyit jelentett - szedtem össze magam kicsit, hogy ezt ki tudjam mondani.
- És sajnálom, ha rossz élményt okoztam neked - nem tudtam, hogy fog reagálni a dolgokra, és csak beszéltem és beszéltem, de leesett a tantusz, hogy esetleg akár rosszul is érezheti magát, így aggódva mértem végig.

- Hát, röstellem, de nem tudom a nevét... Engem nem tanít, csak kívülről nem valami szimpatikus. De mindegy, gondolom nem mindenkit szerethet mindenki. - próbáltam javítani a helyzeten amit okoztam. Csodás, most biztosan azt hiszi, hogy egy első látásra ítélő vagyok, pedig pont utálom az olyasfajta embereket. De inkább nem szólaltam meg, mert az csak tovább rontott volna a helyzeten.
- Nem igazán járok társaságba, csak ha muszáj... - hajtottam le a fejem belegondolva ez mennyire szánalmas. Alapjáraton még csak nem is lennék az a visszahúzódó típus, szeretnék bulizni és társaságba járni, de egyszerű ember még nem volt, aki közel állt hozzám és sosem bántottam. Legalábbis azt hiszem, nem lennék ennyire félénk. Nem tudom, lehet ehhez nincs köze a mutációmnak, és ezt sosem fogom megtudni.
- Bocsi, ha olyant mondtam! - kuncogtam kissé azon, hogy Scarlett zavarba jött. No nem azért, mert élvezném, csak ez olyan emberi, és annyira én vagyok.
- Sajnálom, ezt nem tudtam. Milyen különös a sors.. elvesz, aztán ad - elmélkedtem kicsit megfeledkezve magamról. Bár érezni kezdtem a melegséget a szívemben, és az otthon gondolatának megvalósulása is kezdte beletúrni magát kusza fejembe, azért a hideg , undok árnyak még elleptek mindent. Nagyot sóhajtottam .
- Nem tudom, kik a szüleim. Az egyetlen ember , aki közel állt hozzám, meghalt. Teljesen komolyan mondva te vagy az az ember, aki a legközelebb áll hozzám a tanárokon kívül. Csodásan elintéztem magamnak az életet - talán a keserűség, vagy a visszagondolás mondatta velem az utolsó mondatot, amit aztán meg is bántam, hiszen nem rég kiabáltam rá a belső énemre, hogy hagyja abba az önsajnáltatást. Dehát muszáj volt még egy-két könnycseppet is elmorzsolni. Kicsit hátrébb léptem, mert tudom, hogy az érzelmeim hatására erősebb lesz a képességem. Nagy levegőket vettem, hogy megnyugodjak és egy pár pillanat múlva már összeszedettebb is voltam. Sokszor csináltam már ezt, mindig bejött, most is.

-Persze, tudom, és nagyon jó véleménnyel vagyok szinte minden tanárról. - mosolyogtam a lányra, majd megigazítottam a hajam, mert az egyik ablak nyitva volt és az azon befújó szellő kicsit elrakoncátlanasította tincseim.
- Ez nagyon jó - lelkendeztem, majd kissé azért visszafogtam magam, mégsem ugorhatok Scarlett nyakába második találkozásunkkor - bocsi, kicsit elragadtattam magam. De annyira örülök, hogy rád nincs hatással!
Kívülről szemlélve biztosan egy buta kislánynak tartanám magam, aki megint elfeledkezett magáról.
- Úgy értettem tapasztalt, és biztosan nagyon jó az ízlése! - próbáltam célozgatni a lánynak, még több bókkal elárasztva őt. Reméltem, hogy nem kínos neki vagy valami ilyesmi. Már majdnem az épület tetején voltunk, kicsit el is fáradtam, úgyhogy már nagy levegővételekkel megszakítva mondtam neki következő szavaimat.
- Van húgod? Mesélnél róla? Én egyke vagyok, sajnos.

A kérdésére nem lepődtem meg, és úgy voltam vele, hogy miért ne mondhatnám el, amikor úgyis ki fog derülni előbb-utóbb, és bár nehezen beszélek erről, jobb ha tudja. Nem igazán tudtam, hogy kezdjek neki, de sokkal könnyebb volt neki ezekről beszélni, mint egy átlagos embernek. Hiszen ő is mutáns. Ő is ebbe az iskolába jár, és neki is itt lett jobb.
- Hát... Mindenki aki ebbe az iskolába jár, mutáns. Ezt már nagyon jól tudom, és bár először furcsa volt, itt úgy érzem könnyebben tudok erről beszélni. Tudod, az én mutációm nem olyan érdekes, mint a legtöbbeké. Nem tudok tüzet okádni, repülni, megfagyasztani a vizet de még csak mások fejében sem tudok olvasni. Az én képességem a félelemmel és a sötétséggel kapcsolatos. Nem nevezném áldásnak, inkább szörnyűséges. Képes vagyok másokban a félelem erős érzetét kelteni, olyasmi, mintha sokkot kapna az illető. Ez még nem is lenne probléma, de nem tudom kontrollálni. Bárki, aki túl közel jön hozzám, vagy hozzámér át fogja élni a legrosszabb érzést, mely egyben fájdalom, rettegés és gyengeség. De, hogy ne csak ijesztgesselek, már tanulom kontrollálni, viszont azt nem tudom, hogy az emiatt ért lelki sebek mikor lesznek képesek beforrani, és biztos vagyok benne, hogy sokszor fel fognak szakadni. De ez még a jövő zenéje, egyenlőre még kordában sem tudom tartani nagyon. Te nem is érzel semmi furcsát a közelemben? - csillant meg a szememben a fény, mert nem nagyon vettem eddig észre rajta.
- Tudom, aranyos lány vagy, de tényleg nem ! - pirosodtam bele ismét, pedig próbáltam ellenállni, hogy ne érezze magát rosszul, hiszen én csak jó véleménnyel vagyok Scarlettről.
- X-men? Hű, akkor biztosan nagyon erős! 16 éves vagyok. - szégyelltem ismét el magam kissé, hiszen most már azt is tudja, hogy ennyi idősen nem értek semmit az emberekhez.

- Értem. Biztos nem volt könnyű életed , de a mosolyodból ítélve igazad lehet abban, hogy itt mindenki egyenesbe hozhatja az életét. Ha ilyen mindenki a suliban, mint Te, biztosan hamarosan jobb lesz. Vagy legalább hasonló. - mosolyogtam.
Bár ezt mondtam Scarlettnek, én magam még nem hittem el. Akármennyire is próbáltam, a sötét felhők beárnyékolták gondolataimat. Pedig nem én vagyok az egyetlen, akinek nem habostorta volt az élete. De én úgy érzem nem leszek képes beilleszkedni. Nem is akarok egyenlőre. Hagynom kell a sebeket gyógyulni, és közben próbálnom kell barátokat szerezni, így lesz a legjobb. Nem szabad erőltetnem semmit, ez biztos. De hogy meddig fog tartani? ... talán örökké.
- Nem igazán. Tudod, nekem kissé nehézkes barátokat szerezni, vagy egyáltalán közeli kapcsolatba kerülni bárkivel... - hajtottam le a fejem kissé szomorkásan, de nem akartam elrontani a hangulatot, amit Scarlett a bájos mosolyával teremtett, ezért ismét felszegtem fejemet és kedvesen mosolyogtam. Jól esett, hogy valaki végre nem úgy érzi magát körülöttem, mint egy horrorfilm főszereplője, és reméltem, hogy ez a képességem fejlesztésére szánt órák hatása. Míg a kupoláról és a tantermekről beszélt utitársam, én csak bólogattam és helyeseltem, majd a mondata vége felé érve érdekesebbnél érdekesebb dolgok ütötték meg a fülemet.
- Nem, nem, dehogy ! Én... én nem! - pirosodtam bele kérdésébe, de nem volt düh a hangomba, ahogyan nem is éreztem azt. Egy félénk, és halk, egyszerű válasz volt. Igazából szinte még magam sem tudom, hiszen nem volt dolgom se fiúval, se lánnyal. Voltak furcsa érzelmeim már mindkét nem iránt, és mivel nem sokat tudok a kapcsolatokról, ezeket nehezen azonosítom és különböztetem meg a szezont a fazontól. Nincs ez másképp ezzel a lánnyal sem, érzek furcsa és idegen érzelmeket. Bár valaki megtanított volna ezekre a dolgokra... Valahogy nem jön nekem ösztönösen.
- És veled mi a helyzet? Egy ilyen aranyos csajszinak biztosan van valakije! - próbáltam elterelni magamról a témát. De lehet, hogy ez hülyén jött ki, esetleg félreérti vagy valami ilyesmi. Kissé zavarossá váltak a dolgok belül és kívül is, ezért igyekeztem kimászni a számomra kínos témából.

- Nem, természetesen. - mosolyogtam rá kicsit erőltetve a kínos helyzet után, amire ő nem szállt rá, nem nevetett ki. Hálistennek. Elindultunk a folyosón, felfelé.
- Rendben, nagyon aranyos vagy, hogy így segítesz.
Nagy mosolyt, Claire! Nem lesz semmi baj. Eddig legalábbis még nem történt. Talán nem is fog. Koncentrálj, és akkor minden rendben lesz. Aztán jöttek a kérdések, amiknek jönnie kell. Ettől nem tartottam, úgy voltam vele, hogy szépen bátran és egyenesen elmondom mégis honnan bújtam elő, hogy ide kerüljek. De aztán mikor szóra nyitottam a szám, máshogy alakult, mint azt gondoltam, hogy alakulni fog. Olyan görcsbe szorult a hasam, mintha valaki jól gyomorszájon ütött volna.
- Hát... Igazából New Yorkból. Nem volt valami érdekes az életem. - tudtam, ha nem hadarom ezt gyorsan el, nem tudom majd türtőztetni magam, szánalmat pedig senkitől sem szeretnék.
- És veled mi a helyzet? Biztosan sokan szeretnek.
Mosolyogtam vissza miután észrevettem a két szembejövő lányt, akinek Scarlett biccentett.
- Hmm... nem is tudom, talán ... igazából nincs kifejezett hely, bár a kupolára kíváncsi vagyok, hallottam, ahogy két fiút beszélget róla... hogy nyugodt és mindig talál magának az ember ott helyet. Csak éppen nem tudom hogy juthatok oda.. Nem, a fiúkra nem vagyok kíváncsi .
Kicsit önsajnálatban nevettem. Fiúk? Ugyan már, hiszen még lány barátaim sincsenek, pedig általában a lányok megértőbb típusok.

Most már tényleg Scarlett-et pillantottam meg, szóval egy utolsó hajigazítást és nagy lélegzetvételt követően visszaköszöntem a barátságosan közeledő lánynak.
- Nem, dehogy ! Mégcsak... 5 perce vagyok itt ! - vágtam rá kérdésére gyorsan. Lehet, hogy kicsit túl gyorsan, és feltűnő volt, mintha számítottam volna a kérdésre. De azért próbáltam mindent elkövetni, hogy úgy tűnjön még csak öt perce téblábolok a folyosón. Egyáltalán nem hibáztathattam őt, hiszen pontosan, sőt, előbb érkezett a megbeszéltnél, ráadásul tényleg inkább álldogálok a folyosón, mint a gondolataimban teljesen elmerülve zombulok a szobámban.
- Öhm.. hát, igazából a nagy részét még nem láttam. Ahova odatalálok már talán az a gyakorlóterem, az étkező és a saját szobám. Ja meg néhány terem. És persze kitalálok az udvarra.. de ez hülyeség. Mármint hogy kitalálok. Vagyis, nem hülyeség mert kitalálok, de.. érted ?
Zavaromban megvakartam a fejem. Gratula Claire, most megmutattad mennyire nem volt még dolgod emberekkel. Kitalálok az udvarra... csodás. Ennyi erővel a wc-t is mondhattam volna, vagy azt, hogy tudom melyik ágyra kell lefeküdnöm esténként. Sőt, hogy még jobban megcsillogtassam tehetségem akár azt is mondhattam volna, hogy tudom hogyan kell megmosni a kezem: melegvízzel, szappannal, alaposan.  Próbáltam nem még jobban beégetni magam, szóval vártam, hogy mondjon valamit, miközben próbáltam kissé távolságtartó lenni. Nem bunkóságból, de nem akartam számára kellemetlen pillanatokat okozni. Elvégre az előbbi után már csak az hiányozna... Ezt nem akarom elrontani. Remélem nem fogja félreérteni.

Pár napja futólagosan megígérte nekem egy Scarlett nevű lány, hogy körbevezet az iskolában. Aranyosnak tűnt nagyon, de nem sok reményt fűztem az esetleges barátsághoz. Izgultam, és egyben kíváncsi voltam mennyit sikerült pár nap alatt tanulnom, mennyire tudom visszatartani a képességemet, nagyon nem akartam, hogy a lányra hatással legyen, de ennek mennyi a valószínűsége? 2-3%? Visszatérve Scarlettre, sietett éppen valahová, ezért nem elegyedtünk különösebb beszélgetésbe. Bevallom kicsit irigy vagyok rá, biztosan népszerű és sokan szeretik. Szép, kedves, aranyos, és az, hogy sietett valahová is arra utal, hogy talán valakihez, vagy valakikhez ment éppen. Jó, ez butaság, mert éppenséggel egy szakkörre is járhat, ahonnan késésben volt, de akkor is! Én is vágynék a szeretetre, vagy egyáltalán valaki közelségére. De az nem egy-két kedves szóban merül ki, amit szánalomból mondanak.
Már minden cipőkoppanásra a folyosó végéből azt hittem ő jön, úgyhogy körülbelül 20 alkalommal igazgattam meg a ruhám, tettem rendbe a hajam és erőltettem magamra a mosolygó bájos kislány szerepét. De egy szót sem szólhatok, hiszen én jöttem sokkal előbb a megbeszéltnél. Mert úgysem volt más dolgom, csak a szobámban ücsörögtem vagy feküdtem volna aminél még a folyosón áldigálás is sokkal-sokkal jobb. Néha zavaromban ha eljött mellettem valaki, aki már körülbelül fél órája is ugyanitt látott állni rá-ránéztem a falon csüngő tájképekre vagy éppen az okleveleket olvastam. Majd persze az állcselekvések után jól elszégyelltem a pofám, hogy ilyen görcsös kis szánalom vagyok, aki mindig és mindenhol meg akar felelni, pedig már beleunhatott volna, hiszen tudja hogy sehol és soha nem felelt meg igazán. Halloweenkor a csokit vagy csalunknál (még az árvaházban) be sem kellett öltöznöm, hogy megijedjenek tőlem, egyből adták a kosárnyi édességet, csak menjek el. Gondolom ez az alkalom is ehhez hasonló lesz, próbál majd gyorsan körbevezetni, és közben tartani fogja a megfelelő - és érthető - távolságot. Lehet, hogy közvetlenebb lesz mert mondjuk kissé vissza tudom fogni az erőm, de az emberek többsége ott is hagyna a fenében, viszont valahogy érzem, hogy ő más, és legalább végig fog kísérni.

Miért esik? Annyira utálom mikor bent ragadok a kastélyban és csak bámulhatok ki az eső áztatta ablakokon. Annyira lehangoló tud lenni a látvány. Ahelyett, hogy kint a napon lehetne pihenni vagy sétálni a parkban bent kell kivárni még eláll az eső hacsak nem akarunk így is kimenni és összeszedni egy tartós tüdőgyulladást.
Mára pedig terveztem, hogy kiülök majd a szökőkúthoz olvasok vagy éppen tanulok esetleg gyakorlom a képességem, bármi jobb lenne ennél, bármi.
Már reggel mikor felkeltem is rosszul kezdődött a nap, ebből már tudnom kellett volna, hogy ne számítsak valami sokra a továbbiakban sem. Az első óra amit vártam, tanultam rá és mellesleg gyakorlati óra lett volna elmaradt. A tanárnőnek valami megbízatás miatt el kellett utaznia, na, de persze ezt így senki nem mondta el nekünk, de ha valakinek ilyen hallása van az könnyen utána tud fülelni egy ilyen dolognak. Az óra helyett a szobámban kuksoltam vagy éppen megint azt a kis görényt hajkurásztam Miranda-nak. Megfogadtam, hogy még egyszer nem fogok az után az állat után kutatni, de hát Miranda még csak 10 éves és olyan szemekkel tudott nézni, hogy rátudott venni a keresgélésre. Persze Titus a görény hol máshol lett volna, mint az előtérben lévő nagy szekrényben. Már a múltkor is ott akadtunk rá Eric-kel. Ám ezúttal nem várt meglepetés is rejtőzött a szekrény mélyén. Titus a fiú görény lekölykedzett. Miranda sikítozott örömében, hogy az Ő kis Titus-ának kicsinyei vannak, segítettem neki vissza vinni a görényeket a ketrecbe. Ismételten tiszta por és pókháló lettem a kutakodás miatt, de mivel Eric nem volt itt így nem tudta levarázsolni rólam a port. Lezuhanyoztam, tiszta ruhát vettem fel és azóta itt állok az ablaknál és várom, hogy elálljon az eső, de nem akar, mintha még annál is jobban esne, mint reggel tette. Ha sokáig esik akkor az esti edzés is elmarad Jürgen-nel, mert a latyakos pálya nem a legmegfelelőbb a közelharci fogások elsajátításához, tapasztalatból mondom, hogy akkorát tudnék esni, hogy hetekig lila lenne még az a testrészem is amiről nem tudtam, hogy létezik.
Azok akikkel nagyrészt beszélgetni szoktam vagy eltöltöm az unalmas perceket most órán vannak. Nekem csak délután kettőtől lesz még három órám addig pedig semmi tennivalóm nincs, ilyen időben és ráadásul lámpafényben még olvasni sincs kedvem. Mihez kezdjek? Történjen már valami!