Kakaó után egy kis gyengélkedő

Carrie-Ann, Arthur & Angela

Ha ez így folytatódik szegény Arthur a végén komolyabb károkat tesz magában. Nem vert már meg minket a sors eléggé? Miért kell neki továbbra is szenvednie? Ez a képesség egy percig sem áldás, csupán átok. Az állandó fejfájás, gondolatok szövevényei, és persze a saját maga ellen fordulás, hogy enyhítsen a fájdalmakon...nem jó ez így. Ha Titus nem volt jó megoldás, akkor majd keresünk másikat, de az nem így működik, nem hagyhatjuk ezt tovább így folytatódni.
Persze sokban segíthet Carrie-Ann is, de végletekig Ő sem használhatja a képességét, hogy Arthur-on segítse, na meg nem megoldás, ha elvesszük a képességét a bátyámnak, ezt kezelni kell, kordában tartani nem pedig börtönbe zárni egy másik képesség segítségével, az csak rész megoldás.
-Köszönöm Carrie-Ann. - Mosolyogtam rá. Aggódva pillantottam Arthur-ra. A szívem majd megszakad érte. Nem akarom, hogy szenvedjen, eddig is csoda, hogy nem őrült bele a veszteségekbe. Boldognak akarom látni, teljesen egészségesen. Úgy érzem beszélnem kell a professzorral hamarosan. Végül is majdhogynem egy és ugyanaz a képességük, persze nem teljesen, de hasonló. Talán Charles tudna segíteni rajta, ha Ő sem akkor már nem tudom mitévő lehetnék. Márpedig a feladás az nem az én asztalom.
Ha Arthur lepihent ez után a borzalom után megyek a professzorhoz.Ez most már biztos.
-Arthur, maradok, ne félj, semmi se tudna elcipelni mellőled. - Pusziltam meg az arcát ahol épp nem voltak sebek. Ha a sors újra összehozott a testvéremmel akkor természetesen mindenben számíthat rám. Ez régen is így volt kettőnk közt, most sem fog változni.
Először mindkettejükre pillantok értetlenül, ez a balesetesdi nekem nem igazán tetszik...Jobb lett volna, ha elmondjuk az igazat..egy nagyot sóhajtva belemegyek a hazugságok völgyébe.
-Igen, baleset volt, kicsit figyelmetlen volt, de azonnal jöttünk ahogy megtörtént. - Kicsit azért korholóan nézek mind a két jómadárra. Bár nem hiszem, hogy a doki annyira buta volna, hogy ne vegye észre mi a bokor általi karcolás vagy a saját körmök általi csikarás. De nem fog kérdezősködni, ha ezt mondtuk elfogadja.
-Öltés? - Sápadok le. Na az nem hiányozna, nyoma is maradna és még akkor minimum egyszer le kell ide jönni, hogy az öltéseket kiszedjék...Hatalmasat sóhajtok, de nem szólok semmit, erre már nincs mit mondani. Innentől kezdve cselekedni kell.
Észre se veszem, hogy Carrie-Ann karjába kapaszkodom kicsit görcsösen is. Annyira aggódom, i van ha ez durvábbá fajul? Persze Isten mentsen tőle, de akkor is, ha megtörténik és nem vagyunk akkor is mellette?

♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Irány a gyengélkedő!

Arthur, Angela & Carrie-Ann

Még mindig nehezen fogom fel ezt az egészet, és pont e miatt próbálok valahogy nem is jobban belegondolni, miközben még most is arra figyelek, hogy kikapcsoljam Arthur képességét, mert nagyon ijesztő volt az, amit művelt magával és őszintén szólva még most is nagyon ijesztőnek tűnik így utólag is. Nem is értem, hogy volt képes rá, hogyan nem érezte a fájdalmat, amikor össze-vissza kaparta az arcát. Ez annyira... úgy sajnálom őt, hogy ilyen élete volt eddig és hogy ennyire rosszul alakult a sorsa. Olyan ijesztő ez az egész, én el sem tudom képzelni, hogy milyen rémségeket kell átélni ahhoz, hogy az ember ezt tegye magával, szörnyű!
- Hát persze, ez nem is lehet kérdés! - igyekszem azért egy halvány mosolyt varázsolni az arcomra. Persze, hogy ott maradok, amíg Arthurt rendbe teszik és amíg jobban lesz. Riasztó az, ahogyan szegénykém fest most és az is, amit csinált magával, nem is lehet kérdés, hogy mellette maradok, amíg megnézi az orvos és persze, amíg segít neki, hogy azok a sebek jobban nézzenek ki és persze ne maradjon nyomuk. Remélhetőleg nem túl mélyre karmolta őket és akkor nyom nélkül rendbe jönnek. Nem azért, mert zavarna, de neki is biztos, hogy rémes lenne minden reggel a tükörbe nézni és ott azt látni, hogy ilyet tett magával és hogy ennyire megijesztett minket Angivel. Akkor is csak finoman megszorítom a kezét, amikor majdnem kissé talán erősen mondja ki, hogy Angie maradjon ott velünk. Nem is kérdés, hogy maradna és hogy én is, hiszen mindketten aggódunk érte.
Angie szavaira csak még mindig kissé riadtam bóligatok. Az egész helyzet megrázó volt, nem csoda, hogy még mindig nem találtam meg magamat igazán, pedig tényleg nagyon igyekszem összeszedni magam, de nem megy valami könnyen, sosem láttam még ilyet, nem vagyok hozzászokva, vagy hogy mondjam.
- Igen hölgyem, a kinti bokrok az udvaron... csak nem figyelt oda és elég sok volt a tüske. - igyekszem hihető módon megerősíteni az elesés történetét. Megértem, hogy Arthur nem az igazat akarja elmondani, hogy szándékosan csinálta ezt magával. A nő pedig nem is kérdezget többet szerencsénkre, csak csendben hümmögve bólint. Ha jól sejtem, akkor van annyi esze, hogy tudja ezek nem tüskék és Arthur kezén is látszik hogy véres... de legalább nem faggatózik tovább. Gondolom azért tudjuk, hogy milyen diákok járnak az iskolába, sőt talán többet is tud róluk, pont azért, hogy ha baj van, akkor legyen sejtése az okokról.
- Ne aggódjatok, nem mélyek a sebek, hamar rendbe jön majd, de először fertőtlenítenem kell, hogy kitisztuljanak a sebek, az kicsit csípni fog, aztán már jobban látszik, hogy kellenek-e ide öltések is. - csendben maradok, amíg magyaráz és magamban erőteljesen drukkolok, hogy ne legyen szükség öltésekre, remélem, hogy nem kellenek majd. Épp elég nehéz volt végignézni ezt, nem lenne jó még az is, hogy varrogatni kelljen Arthur arcát. Csak abban reménykedem, hogy hamar jobban lesz és hogy ezek a sebek nem mélyek, nem hagynak nyomot és nem lesz semmi baj.

Arthur Whitmore írta:: Angela Carrie-Ann & Arthur

Nagyon örültem, hogy velem voltak! Az ölelésük, és a támogatásuk... ezért is nem tudtam eddig elképzelni az életemet Angela nélkül, és éppen ezért... n-nos... tekintek Carrie-Annre egy... igen fontos személyként...
Azért nem engedtem magamat olyan gyengének mutatni, főleg, hogy az iskola gondolatainak morajlását elcsitították a két lány lágy, aggódó szavai, és sikerült is csak kettejükre koncentrálnom, elfeledkezve Titusról, és mindenki egyébről. És a gondolataik... habár aggodalom volt mindegyik... annyira gyengéd... megnyugtatta a lelkemet, és elmémet. Különös, mert ezek voltak az első gondolatok annyi éven át, amelyek valóban nem zavartak engem. Imádtam ezeket a gondolatokat! Ezeknek hála képes voltam normálisan járni, nem kellett a két lánynak igazából egyáltalán rásegíteni egyik lépésemre sem, persze nem szóltam nekik, hogy engedjenek ki az ölelésükből, mert hát... nos... igen jól esett... De inkább kellett nekik lépést tartaniuk az én hosszú lábaimmal, amik egy lépéssel háromszor akkora távot tettek meg, mint ők ketten azokkal az icike-picike, aranyos lábacskáikkal... Carrie-Annek is vajon... aranyos pici lábacskái voltak...? Valahogy a-a-azokat... m-mindig... sz-szerettem, vagyis... i-igen... j-ja... szedd össze magadat!
Végül csak megérkeztünk, de Angela szavaira rögtön felkaptam a fejemet, és majdnem el is ordítottam magamat, már azonnal, amint befejezte a mondatát.
- Te is ott leszel, Angie! Ott kell lenned, hugica! - komolyan tekintettem rá, de a szemeimben inkább ártatlan könyörgés tükröződött, és válaszával vártam is, majd megkapván hamarosan beléptünk, és megint csak, a hugicám hívta a doktornénit.
A nő első kérése nem fogott meg, de a második annál inkább. Mit is... tettem én...? Nem emlékeztem pontosan... csak Titus rémlett... Titus! Az a mocsok, aki miatt nem is mehettem fel rendesen a fiúk hálószobáihoz, meg úgy körülbelül sehová! Mert "labilis" vagyok! Hát ő annál inkább...
- A nevem Arthur. Az a roha... vagyis... nos... én elgondolkoztam valamin, és... a nagy gondolkodásban, nos... elestem. - nevettem egy kissé, tettetve a bamba gyereket, és a két lánykához fordultam, egy fajta helyeselést várva a kettejüktől.

Carrie-Ann, Arthur & Angela

Csak nézek Arthur-ra, hogy merülhetett fel benne az, hogy nem kísérjük el? Ha Carrie-Ann nem is, Én biztosan elkísértem volna, de a lányt nézve, szerintem Ő is, főleg úgy, amilyen hangsúllyal mondta, hogy elkíséri.
-Arthur, ez egy percig sem kérdés, máris indulunk, ezt muszáj megnézetni és kezelni. - Belekarolok az egyik kezébe és lassan elindulok. Egyre jobban gyűlik bennem az aggóalom, egyre rosszabb Arthur állapota. Annyira féltem, most, hogy 12 év után visszakaptam semmiért sem akarnám elveszíteni.
-Carrie-Ann, ott maradsz te is míg ellátják Arthurt? - Remélem igen, mert láthatólag a lány most sokkal jobban megtudja nyugtatni, persze kicsit irigykedem emiatt, meg bánt, hogy erre én nem vagyok képes, de próbálom ezt elhesegetni, a fontos, hogy Arthur megnyugodjon és végre ne rontsa tovább a helyzetet, nem szeretném, ha jobban megsérülne. Percek elteltével érünk le a gyengélkedőbe ahol bekopogok majd belépünk.
-Jónapot! Tudna nekünk segíteni? A testvérem megsérült.. - Hát megsérült vagy kárt tett magában, lényegében mindegy, csak az számít, hogy meggyógyuljon, hogy elássák, mert ha ez így marad elfertőződhet és a baj hatalmas lenne. Leülök egy székre és a kezeimbe temetem az arcom majd egy nagyot sóhajtok. Ezt muszáj lesz megoldani, mivel Titus nem, hogy segítene, de úgy tűnik Arthur feszeng a közelében és nem kedveli túlzottan, így muszáj lesz valaki mást megkérni, hogy segítsen. Nem akarom, hogy ez rosszabbodjon, el se tudom képzelni 12 évig vajon hogyan gyógyította meg magát ha hasonló történt.
-Ülj le oda fiú, hogy hívnak? És ezt hogyan szerezted? - Kérdezte meg az ügyeletes iskolaorvos Arthurt, még szerencse, hogy tapintatos volt és nem azt kérdezte, hogy hogyan csinálta ezt magával. Aggódó pillantásokat lövellek Carrie-Ann felé, egyfajta szövetséget remélve.

♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Irány a gyengélkedő!

Tárgy: Re: Kakaó után egy kis gyengélkedő

» Nyomozás a Bíboros után
» Nelson & Serena - "Csónakázás" után
» Dwayne & Kayley - Az eset után