Gleason’s pizzéria

Tárgy: Gleason’s pizzéria Pént. 20 Szept. - 22:47

First topic message reminder :

Igazi olasz pizzéria, itt tényleg nem nagyon kapsz mást, mint pizzát, és tésztaételeket. Az egész berendezés és hangulat is olaszos életérzést kölcsönöz, és ehhez tartják magukat a menüt illetően itt. Szóval, ha rántott hús kell, akkor nézz át egy másik étterembe. Viszont a pizzák isteniek és rendkívül sok félék. Tuti, hogy megtalálod azt, ami tetszik, de ha mégsem, akkor is megteheted, hogy plusz, mínusz feltétet kérsz, vagy akár te magad állítod össze a saját pizzádat. Havonta játékot is hirdetnek, a vendégek által összeállított pizzák közül az étterem vezető dönti el, hogy melyik kerüljön fel az étlapra a következő hónapban, természetesen a megrendelőről elnevezve.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Pént. 2 Május - 7:51

Will & Violet

Igazság szerint nem is mélyültem annyira bele, hogy a szüleim hogyan haltak meg, talán e miatt is kicsi az esély rá, hogy nagyon gyanakvó legyek a képessége miatt. És az most sokkal jobban leköt, hogy mi a téma. Nem gondoltam volna, hogy ez a nap így alakul, és már nem is csak a kocsiról beszélek, meg a pasasról, hanem úgy általában az egészről. Mennyi esély volt rá, hogy pont olyan valakibe botlom bele, aki olyan, mint én? Aki szintén különleges, csak más módon és hogy pont én leszek az, aki felvilágosítja erről, aki elmeséli neki, hogy nem csak ő van a világon, akinek képessége van? Biztosan nagyon meglepő ez, jó lenne tudni, hogy pontosan mit gondol, vagy mit érez, de abban biztos vagyok, hogy nem érzem túl jól magam a miatt, hogy én adtam ezt a tudtára. Fájdalmas lehet, és őszintén szólva eszem ágában sem volt neki fájdalmat okozni. Vagy csak én érzem rosszul? Én kombinálom túl ezt az egészet? Fogalmam sincs, de nem merek csak úgy nyíltan rákérdezni, pedig biztos, hogy az lenne a legjobb megoldás, de ennyire még nem ismerem jól, nem várhatom, hogy egészen megnyíljon előttem.
- Mint egy nindzsa? Erre még soha sem gondoltam, bár... végülis azt hiszem, csak a fekete nem áll igazán jól nekem. - jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon. Tényleg nem áll jól nekem a fekete, és nem is tudnék másoknak ártani. Inkább arra jó, amire képes vagyok, hogy segítsek, vagy hogy magamat védjem, mint most az elütés esetén. Könnyebben meg tudom úszni a dolgokat és ügyesen megy minden, főleg ha még rá is koncentrálok. Kiváló sportoló lehetnék, ha ilyesmi lenne a célom, bár úgy gondolom nem fair a képességünket használni, hogy sikereket érjünk el. Lehet, hogy az emberek között is vannak olyanok, akik okosabbak, mint mások, vagy ügyesebbek és ezt ki is használják, de a mutáns képességek ennél sokkal többek, ezt nem lehet csak úgy előnyként alkalmazni. De most nem ez számít. Próbálok válaszolni a kérdéseire. Megértem, hogy sok van neki, hiszen ha egyszer eddig még senki nem avatta be, akkor ez az egész neki új, és az is csoda, hogy nem lepte meg jobban, hogy ennyire higgadtan tudja kezelni. Én nem is tudom, hogy bírta eddig, hogyan magyarázta azt, amire képes. Lehet, hogy sokkal jobban sokkolta, mint azt hiszem, csak nem mutatja ki? Jajj, olyan jó lenne, ha én is mernék neki kérdéseket feltenni.
- Elég hülye szó mondjuk... szerintem, de gondolom más nincs rá, és végülis logikus. - valahogy nem tudtam hetek óta sem megbarátkozni azzal, hogy mutáns vagyok. Valahogy olyan negatív a felhangja, és félek tőle, hogy ha egy szimpla embernek mondanánk, akkor ő is így lenne vele. Valahogy olyan veszélyesen hangzik nem? Hello, mutáns vagyok, de nem kell halálra rémülnöd, nem foglak bántani. Jah persze, fejvesztve menekülnének. Nem tudom, hogy mi lesz ebből, hogyan lehet a jövőt majd túlélni azzal, amik vagyunk, csak hát ezen inkább nem túl gyakran gondolkozom, pont azért, mert a végén úgyse jutnék semmi olyanra, ami nem borítana ki.
- Igen, úgy tudom, hogy az apa hordozza, de nem egyértelmű, hogy a szüleink is azok. Az enyémek... nem hiszem, hogy azok voltak, talán csak bennük nem alakult ki. Ennyire sajnos nem értek hozzá. - bárcsak több választ adhatnék neki! De sajnos nem megy, aki ezt megtehetné az nincs itt. Az utolsó kérdésére viszont halványan elmosolyodom és el is pirulok. Talán ettől egy kicsit felengedek, hiszen eddig úgy szorongattam a felhúzott térdeimet az ágyon ülve, mint ritkán az utóbbi időben. - Ez eléggé ember, vagyis... mutáns függő. Nem mindenki egyforma és én eddig még nem sokakat ismertem meg. - vagy úgy kellett volna kezdeni, hogy köszönöm és ez kedves tőled? Nem, most már jó lesz ez így, örülök neki, hogy kedvesnek tart, pedig az elején eléggé gyanakvó és elutasító voltam vele, de talán azért ez is érthető volt akkor.
- De azért jól vagy? Gondolom ez most... sok volt hirtelen. - vagy nem is tudom. Nehéz az arcáról olvasni, nem tudom pontosan meghatározni, hogy mit érezhet, vagy mire gondol. Meglepődött, az biztos, és eddig azt hitte, hogy különleges. Persze így is az, csak gondolom, ha tudod, hogy vannak még mások is, akik különlegesek, akkor minden bizonnyal már annyira nem érzed egyedinek magad.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Csüt. 1 Május - 13:23

Violet & Will

Ebből is látszik, hogy a többi hozzám hasonló ember veszélyt jelent rám. Nem is gondoltam volna Violetről, hogy olyan, mint én, erre kiderül, hogy ő is különleges. Talán már vagy egy tucatnyi különleges emberrel találkozhattam, és én észre sem vettem őket. Talán a fickó, aki ránk támadott az is az volt. Kitudja, most már bármi megtörténhet, eddig se hittem a véletlenekben és csodákban, de mostantól már ennyire se fogok. Meg kell halniuk. Ez ilyen egyszerű. Én vagyok a legerősebb és a természetemnél fogva is nekem kell annak maradnom. Le kell vadásznom a hozzám hasonlóakat, nem maradhatnak életben, mert veszélyt jelentenek rám. Kivéve Violetet. Őt nem tudnám bántani, és nem is akarom. Mi leszünk ennek a bolygónak a két legerősebb embere, a legkülönlegesebb emberek, akiket hátán hordott a Föld. Megdöbbenek én azon, hogy olyan, mint én, de…muszáj most minél többet megtudnom arról, hogy mennyien vannak, hol és miket tudnak. Talán nem volt jó ötlet elmondani, hogy mi is a második képességem, mert így talán könnyebben letudok bukni. Nem olvastam az aktákat a szülei haláláról, de az benne volt a újságban, hogy az apját egy golfütővel verték agyon, az anyján viszont nincsen nyoma semmiféle külsősérülésnek, így az rejtély marad. Nem hinném, hogy már ebből összetudná rakni a dolgokat, de a lényeg az, hogy óvatosabban kell mostantól ölnöm, hogy ne tudja összekapcsolni a dolgot addig velem, míg nem áll készen az igazságra.
-Csak? Olyan vagy, mint valami nindzsa, ez azért nem semmi! – mondom neki mosolyogva. Képes volt egy tollal tenyéren dobni a támadónkat, aztán pedig az ollót behajította egy résnyire nyitott fiókba. Ez azért nem semmi, nem tudom mi a jó szó a képességére, de az, hogy minden sikerül neki tökéletes leírja a dolgot. Az viszont egy picit meglep, hogy nincs másodlagos képessége, ezek szerint valamennyire azért különleges vagyok a különlegesek között. Méghozzá megvan az erőm és képességem ahhoz, hogy végezni tudjak így a többivel. Nem tudnak megsebesíteni, én pedig egyetlen gondolattal kitudom őket végezni. A képességeimnek én adtam nevet lehet, hogy van valami jobb szó rájuk, de annyira nem izgat ez. A sebezhetetlenség egyértelmű, a fantom fájdalom pedig…nos szerintem ez is elégé találó elnevezés, de biztos van erre is valami szakszó.
- Értem…mutánsok. – kicsit ízlelgettem ezt az elnevezést. Egész jól hangzik, és ha igaz amit mond Violet, akkor tökéletesen találó ránk. Azt hittem, hogy valami felsőbbrendű ajándékot kaptam, de most kiderült, hogy csak genetika az egész. Nem lettem semmilyen feladatra kijelölve, csak simán jó a genetikám és ezért van az egész. Viszont a géneket örököljük nem? Akkor ezek szerint apám, vagy anyám is mutáns volt? Ha igen, akkor miért nem próbáltak megölni, miért nem védekeztek mikor megtámadtam őket? Mégis csak gyilkos vagyok. Nem jelöltek ki semmiféle felsőbbrendű feladatra, csak simán jó génjeim vannak, és én ezt felhasználva öltem kedvemre az embereket. Most elégé csalódott vagyok, de…kicsit felszabadult is, hiszen így azt ölöm meg akit akarok, nincsen olyan megkötés, hogy a selejteket ölhetem csak. Most elszabadulhatok, levethettem a láncaimat.
- Igen, én ezt valami isteni ajándéknak tekintettem eddig, de ezek szerint csak…genetika. Ez akkor örökölhető dolog? A szüleink is mutánsok voltak? És a többi mutáns is olyan kedves, mint te, vagy csak te vagy ilyen? – kérdezem tőle mosolyogva, de a kérdés komoly. Nem értek túlzottan a genetikához, de azt tudom, hogy örökölni lehet a géneket, tehát nem is lenne olyan nagy butaság,ha a szüleink is olyan lettek volna, mint mi. A másik kérdés pedig kicsit bók is volt, de kíváncsiság is, hogy a mutánsok alapból kedvesek, vagy ez már emberfüggő. Jó, én se vagyok éppen egy földre szállt angyal, de korántsem vagyok rosszember. Ha a legtöbb mutáns olyan, mint Violet, akkor bizony nehéz lesz őket megölni.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 30 Ápr. - 12:20

Will & Violet

Amikor először találkoztunk nem gondoltam volna egy pillanatig sem, hogy ő is olyan, mint én, hogy akár egy kicsit is hasonlíthat, ha a képessége nem is, de az, hogy ő is mutáns. Most már viszont biztos, hiszen megmutatta, én pedig fogalmam sincs, hogy mit is kéne kezdeni a helyzettel. Az jó, mindenképpen, hogy nem ijedt meg tőlem, én pedig tőle szintén kicsit sem, de valahogy az egész hozzáállása fura. Nem is tudom, azt hittem egy kicsit jobban meglepődik, egy egész kicsit ledöbben, de erről szó sincs, csak sorra teszi fel a kérdéseit, mintha teljesen evidens lenne neki ez az egész, hogy mindketten mások vagyunk az átlaghoz képest. Meg kéne próbálnom napirendre térni e felett tudom, de azért még sem annyira könnyű. Ezért van, hogy felhúzom a térdeimet az ágyban és azokat ölelem át. Egészen kicsinek érzem most magam, főleg amikor még az is kiderül, hogy mi a másik képessége, azaz hogy van. Nem ismerem én ezt az egészet annyira, hogy milyen gyakori az ilyesmi, de már eleve az is nagy dolog, hogy sebezhetetlen, de e mellett még másra is képes. Csendben figyelem, ahogy beszél. Fantom fájdalom... nem lehet valami kellemes, azt hiszem ez olyasmi, amit nem fogok megkérni, hogy megmutassa, bőven elég volt már már a fájdalom, amit sikerült összeszednem.
- Nekem nincs másik, nem mindenkinek van. Én csak... ezt tudom, mondjuk úgy, hogy ha eléggé koncentrálok sikerül, amit szeretnék. - igazán nem is tudom, hogy mi a pontos meghatározása. Azt mondták nekem rá, hogy a szó, amit alkalmazni lehet a hiperkinézis, de ez nekem annyira kínai, hogy egyszerűbb ha annál maradok, hogy nem tudok elrontani dolgokat, persze a realitás keretein belül, hiszen a fizikai határait én sem tudom átlépni, csak ki tudok használni minden apróságot, amit mások nem. Ha akarnám, akkor baromi nagy távolságból is eltalálnám a célt, akkor is, ha előtte akadály van, mert az agyam valahogy tudja merre kell mennie ahhoz, hogy út pattanjon, úgy súrlódjon, hogy eltalálja, amit kell. Bár ezt még sose próbáltam, hiszen eleve nem régen tudok arról, mire vagyok képes.
- Igen, olyanok, mint mi és nagyon sok van. El se tudjuk képzelni a lehetőségeket, én pedig még csak pár diákkal beszéltem, úgyhogy nem tudok sok példát. Azt hiszem valamiféle genetikai oka van, van bennünk egy olyan gén, ami miatt mások vagyunk, mint az emberek, mutánsok, ha úgy tetszik. - bár ez szerintem egy rémes szó, nekem nem igazán jön be, de ha egyszer ezt találták ki rá, akkor mit lehet tenni? Végülis van logikája, hiszen mutáció miatt lettünk ilyenek, csak igazán lehetne erre egy valamivel szebb szó is, de nem hiszem, hogy ebbe nekem lehetne bármilyen beleszólásom is. Végül kissé talán félénken nézek rá, hiszen látom mennyire... ideges lett, vagy csak meg van lepve?
- Tudom, hogy fura ezt így hallani, eddig azt hitted, egyedül vagy... más? - ha jól sejtem így van. Nekem annyival könnyebb, hogy nem is tudtam róla, hogy nem vagyok átlagos, hiszen egyszerűen csak sikerültek a dolgok, de nem volt ez olyan nagyon kirívó eddig, hogy feltűnt volna nekem, vagy bárki másnak. Számára viszont elég nagy lehet most a változás azzal, hogy kiderül, nincs egyedül. Nem is tudom, hogy eddig hogy viselte el azt, hogy abban a hitben kellett élnie ennyire különleges, míg körülötte mindenki más csak egy átlagos ember.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Hétf. 28 Ápr. - 19:34

Violet & Will

Nem hinném, hogy zavarja őt az, hogy én ezt egy randinak szántam, még ha nem is éppen egy klasszikus randihelyre mentünk volna, mert eseménytelen azért így sem volt. Első randinak azért túlságosan is eseménydús volt, de magasra tettem a lécet, ezt már aligha fogja bárki is megugrani. Még jobb lenne, ha nem került volna veszélybe Violet miattam. Úgy tűnik még óvatosabbnak kell lennem, mert kitudja, hogy hány ilyen hibát vétettem még, és hányan vadászhatnak rám. Nekem kell őket előbb megtalálni, hogy ne árthassanak Violetnek, mint most ez a fickó, és galibát sem fognak tudni okozni az alakuló kapcsolatunkba, ha megölöm őket, mielőtt ránk találnának. Még egyszer nem történhet meg, hogy az hibám miatt essen baja Violetnek, de a félreértések véget leszögezném, hogy senkinek a hibájából nem eshet baja, mert azt a bátor embert nemes egyszerűséggel különválasztanám a fejétől. Nem szokásom lefejezni az embereket, hiszen akkor azonnal meghalnak, de talán kipróbálhatjuk azt, hogy előbb elmondom neki mit kívánok tenni, és talán azalatt a pár másodperc alatt fog szenvedni annyit, amennyit megérdemel. Nem vagyok híve a brutalitásnak, jobban szeretem kiélvezni a fájdalmas pillanatokat a halálig. Ezért nem szoktam pisztolyt használni, csak a két kezemet és a képességeimet, olykor egy kést is, hogy hamarabb végezzek. Emlékszem, hogy először milyen semmilyen módon öltem embereket. Megvártam míg hazasétálnak és útközben egy kést vágtam a tarkójukba, majd kifosztottam őket és a hullájukat egy kukába dobtam. Később jött csak meg az ihlet, hogy ne azonnal öljek, hanem a pincémbe zárjam az embereket addig kínozva, míg meg nem halnak. Most pedig ismét van egy ötlet a fejemben, amit szerintem el is kezdek megvalósítani, ahogy hazavittem Violetet. Elkapom valamelyik járókelőt és addig gyötröm míg bele nem őrül, és mikor ez megtörténik egyetlen szót fogok neki ismételgetni : meghaltam. Kirakom őt az útszélére és majd ott fog állni napokon keresztül míg be nem viszik őt a rendőrök és megpróbálják helyrehozni azt, amit nem lehet. Ha nem veszik fel a rendőrök, akkor pedig ott fog összeesni, mert éhen hal. Nekem oly mindegy, míg a végeredmény megdöbbentő, vagy halálos. Korábban is tettem tönkre emberek elméjét, csak akkor vérengző vadállatokká váltak, én pedig egy üres bábot akarok létrehozni, akinek se céljai, se vágyai, se érzései nincsenek.
Meglepődök azon, hogy Violet is olyan, mint én, de jobban megijeszt a gondolat, hogy nem csak mi ketten vagyunk ilyenek, hanem vannak még többen is. Veszélyt jelentenek ránk, mert mi van, ha valaki talán erősebb, mint én, és ezt ki is akarja majd használni? Ezt nem hagyhatom, pusztulnia kell mindenkinek, aki veszélyforrásnak számít.
-Amolyan fantomfájdalmat előidézni másokban. A valóságban semmi nem történik velük, de az agyukkal el tudom hitetni, hogy másként van. És neked mi a másik képességed? – nem tudom igazán jól elmagyarázni a képességem mivoltát, de a lényeg ez benne körülbelül. Átverem az agyukat, így azt fogják hinni, hogy szenvednek, miközben semmi bajuk sincsen. – Ott olyanok vannak, mint mi? Akkor biztos sokféle más képesség is van, nem? Elmondták neked azt, hogy miért vagyunk ilyenek vagy valami? Egyáltalán mi a jó szó ránk?– hirtelen sok kérdésem lett, de szerintem azért ez érhető. Az egész eddigi életem úgy éltem le, hogy én egy félisten vagyok, erre most rá kell jönnöm, hogy nem vagyok egyedül, és egy egész iskolányi hozzám hasonló ember van. Eddig nem használtam magamra különleges jelzőket és soha nem kerestem a választ arra, hogy miért én vagyok ilyen egyedül? Megelégedtem azzal, hogy amolyan kiválasztottféle vagyok, de most…minden borult bennem, kell, hogy legyen valami oka annak, hogy ilyen vagyok!

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Vas. 27 Ápr. - 16:15

Will & Violet

Nem is tudom, hogy pontosan mit jelent erősnek lenni? Ez olyasmi, amit kifelé mutatunk csak, de közben belül ugyanazt érezzük, mint előtte is, vagy olyan, ami tényleg változtat is rajtunk? Igazából sejtelmem sincs, hiszen simán lehet valaki azért erős, mert elnyomja magában a rossz érzéseket, de attól még ugyanúgy őrlődik és ez nem jó megoldás. Igazán az erős, aki képes túllépni minden fájdalmán, de én erre nem tudom, hogy egy könnyen képes lennék-e, akkor sem, ha nagyon akarnám. Ahhoz tényleg el kellene felejtenem a szüleimet, azt, ami történt velük és ez nem jó megoldás. Emlékezni akarok rájuk, akkor is, ha ehhez a fájdalmas rész is ugyanúgy hozzátartozik.
Az viszont tény, hogy ez a nap nem úgy sikerült, ahogy minden bizonnyal terveztük, vagy ő akarta volna, főleg ha tényleg randinak szánta. Kicsit még meg is vagyok zavarodva, mert ha ez most egy randi volt, akkor én... úgy fest, hogy kedvelem őt, bár ez nem kérdés, így van, de akkor ő is engem annyira, hogy... Áh, nem kellene ilyesmibe belebonyolódni, főleg addig, amíg meg se beszéltük a részleteket és még nem tudom, hogy pontosan mit is akar ő, vagy én az egésztől, vagy hogy nem fog-e eleve kiakadni, ha elmondom neki az újabb kis furcsaságomat azon kívül, hogy nem fogom soha az életben megjegyezni az arcát.
- Igen, azt hiszem ennél nehéz lenne zűrösebb randit összehozni. Volt minden benne, a lövöldözéstől a baleseten át... duplán. - igen most már képes vagyok mosolyogni is rajta, de azért az elején ez még nem ment volna. Elütnek, belénk jönnek, le akarnak lőni, ez olyasmi, amitől az ember vagy totálisan kiborul, vagy megpróbálja az egészet elviccelni és én akkor már inkább teszem a másodikat, az úgy jóval egyszerűbb. Főleg, hogy vár még ránk egy kellemetlen téma, mert érzem, hogy ő mondana valamit, de ki kell várni, amíg elérjük a kórházat, és amíg nyugalmat kapunk csak ketten.
Az attrakciója először persze megijeszt, de aztán látom, hogy nincs nagyobb baj, de azért még így is fura az egész. Mégis megmutatom, hogy én mit tudok, és aggódva nézem, hogy mi a reakció, de valahogy nem erre számítottam. Nem úgy lepődik meg, ahogy gondoltam hogy fog, inkább kérdezget. Pedig én, amikor először hallottam az egészről enyhén szólva is ki voltam bukva, hogy nem lehet, hogy az egész csak átverés. Bár persze az én képességem nem olyan látványos, simán rá lehetett mondani régen, hogy csak mázlim van.
- Mást is tudsz? Mit? - annyira még nem ismerkedtem a sulival, szóval nem vagyok otthon képességek terén, tehát olyan is van, hogy valaki nem csak egy dolgot tud, pedig a sebezhetetlenség már önmagában is nagyon nagy dolog. Felhúzom a térdeimet az ágyon és kissé talán megszeppenten karolom át őket, ahogy próbálok válaszolni a kérdéseire. Nem is arra volt kíváncsi, hogy én mit tudok, nem is értem. - Én azt hiszem egészen kis korom óta, de ez nem olyan látványos, csak pár hete mondták el nekem, hogy más vagyok, mint az átlag ember. Nem is tudom, én egy... - habozok, nem tudom, hogy erről beszélhetek-e bárkinek is, azt mondták, hogy óvatosnak kell lenni, de ő Will, megmentett és rendes pasinak tűnik. - Az iskola, ahova járok, olyanoknak van, mint mi. Segít... kiigazodni ezen az egészen. - azt persze nem tudom, hogy pontosan hányan vagyunk, nem kérdeztem és soha nem is számoltam össze, főleg mert nem ismertem még meg túl sokakat ott és valahogy nem is tartom igazán fontosnak, de gondolom még elég sokan lehetnek a világban olyanok, mint mi is, vagyis csak kicsit hasonlóak, de persze egészen más képességekkel.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szomb. 26 Ápr. - 22:24

Violet & Will

Biztos fura neki, hogy ilyen kedves vagyok hozzá, pedig eddig csak kétszer találkoztunk. Engem nem zavar a betegsége, és nem zavar az se, hogy megöltem a szüleit. Mi összetartozunk, tudtam már akkor mikor először megláttam őt, hogy ez különleges lesz, hogy vele fogom az utolsó táncot elejteni majd. Azért ott van bennem a keserűség, hogy nem emlékszik másnap majd az arcomra, de…lehet ez jó is nem? Mondjuk mikor reggel felkell és mindennap újdonság lesz neki, hogy milyen jóképű is vagyok.
Persze, hogy nem érzi magát erősnek, ez természetes dolog, hiszen nem tudott semmit sem tenni, hogy megállítson engem a szülei megölésében, és az ember mindig magába fordul és depressziós lesz, ha elveszti azokat, akiket szeretet. Ezt olvastam egy egész jó kis könyvben, és eddig abszolút igaza van mindenben az írónak. Biztos vagyok benne, hogy a szülei halála után hetekig nem beszélt emberekkel, nem ment ki az utcára, mert olyan bánatos volt, hogy elfelejtett élni hetekig. Ez egy természetes dolog, de túljutott rajta, ebből is látszik, hogy erősebb lett, hogy erősebbé tettem őt.
A nénikéje pedig…kellemetlen dolog, de érhető akadály. Félti Violetet a csalódásoktól és a fájdalomtól, amiből már így is túl sok jutott ki neki. Én megértem, de nem élhet örökké falak között, nem ismerve az élet szép oldalát. Nem arról beszélek, ami nekem a szép, hanem ami neki lesz. Bulik és érzelmek áradata, amit meg fog ismerni, csalódások és tapasztalatok szerzése, amit nem tud megismerni, ha a nénikéje örökké félti őt. Én pedig szívest örömest megmutatom neki ezeket a dolgokat. Én nem az vagyok, aki tönkretesz mindent körülötte, hanem az, aki megváltoztatja és jobbá teszi az életét. Én csak a legjobbat akarom neki, ezt pedig be kell, hogy lássa mindenki.
-Hát, ennél már csak jobb lehet, nem igaz? – mondom neki mosolyogva. Nem baj, ha legközelebb is meghal valaki, csak Violet azt ne lássa, és ne tudjon róla semmit. Ő nem ilyen, nem is lehet ilyen. A randis megjegyzésére elmosolyodom. Most biztos hálát ad az égnek sok férfi, amiért nem kezdtek el randizni Violettel. Csúnya mészárlás rendeztem volna az egyszer már biztos. Utálom mikor valaki keresztbe akar tenni nekem, de azt még jobban utálom, mikor valaki a másik szerelmére csap le. Jó oké, nem vagyunk szerelmespár, de én szeretem őt, és biztos, hogy ő is érez valami hasonlót az irányomba, így kell lennie. Jóképű vagyok, erős és különleges, minden vagyok, amit egy nő kívánhatna. Viszont Violet nem egy átlagos nő, éppen ezért ő….más, kivételt képez minden szabályom alól, ő az, aki felülír minden ’’törvényemet” amit betartatok magammal. Még meg is halnék érte, pedig azt a legkevésbé sem akarok, de ha már meg kell majd halnom, nála jobb okot erre el sem tudok képzelni.
Rendesen ellátják Violetet, ezzel pedig az orvos megmentette a szánalmas életét, mert mondanom sem kell, hogy mit csináltam volna vele, ha nem sikerül rendbe hoznia Violetet. Látom Violeten, hogy milyen feszült, mikor az ollót kiveszem. Totál hülyének nézhet majd, mikor leszúrom magamat, de hogy fog nézni, mikor az lepattan rólam! Ennek így kell lennie, nekem kell cselekednem, mert bármit is akar mutatni, ennél furább aligha lehet. Bár benne van a pakliban, hogy megijed tőlem, de ugyanakkor az is lehetséges, hogy csak még jobban fogok neki tetszeni, elvégre elég nagy hatalom birtokosában vagyok, az erős férfi pedig vonzó férfi.
Mi a franc? Csak nézem, ahogy a résnyire kinyitva hagyott fiókba egy könnyed mozdulattal visszahajítja az ollót. Ez most…mi akar lenni? És miért nem lepődött meg annyira azon, amit tettem magammal? Mármint sokkal több döbbenetre számítottam, de…mintha tudta volna, mintha…basszus, vannak még olyan, mint én. Ő is olyan, és vannak rajtunk kívül is. Az ő képessége ezek szerint az lenne, hogy…minden sikerül neki? Szerencsemanipulálás, vagy tudom is én mi? Nem tudom, hogy mennyire látszik rajtam, de én jobban ledöbbenek, mint ő. Nem is azon, hogy olyan, mint én, hanem, hogy ő találkozott másokkal is, ismer másokat…akiket nekem meg kell ölnöm, mert veszélyt jelentenek rám, de mégis hogy szúrjam ki őket? Lehet, hogy pont tegnap sétáltam el mellette az utcán, vagy éppen tőle vettem újságot…bárkik lehetnek, veszélyben vagyok.
-Pár hete, de…tudok mást is. És te…mióta? Hányan vannak még olyanok, mint mi? – kicsit talán letámadom őt ezzel, de tudnom kell, hogy mennyien vannak, hogy mire számítsak, miként végezzek velük. Sok kérdésem van, amire Violetnek válaszolnia kell.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szomb. 26 Ápr. - 20:58

Will & Violet

Meglepetten nézek rá, pedig nem is ismer még igazán és mégis folyton jókat feltételez rólam, ami azért határozottan jól esik, pedig tudja jól, hogy nem emlékszem az arcára. Mindig attól félek, hogy esetleg valami történik és mást is elveszítek, pl. a hallásomat, akkor aztán végképp kétségbe lennék esve. Ha nem ismerem meg az embereket a hangjukról akkor végképp nem lenne semmilyen támpont, hogy tudjam ki-kicsoda. De nem kell az ördögöt a falra festeni igaz?
- Remélem, bár én valahogy nem érzem mindig így. - amikor az első hetekben képtelen voltam bárkivel beszélni, csak néztem ki az ablakon és még az utcára se nagyon mentem le, hát akkor nem igazán éreztem magam kicsit sem erősnek. Talán már valamennyivel jobb, sikerült előre lépnek, sikerült valamelyest legalább megnyugodnom, de azért ez kifejezetten lassan egy és kimondottan nehéz tud lenni. Sokkal egyszerűbb lenne elfelejteni az egészet, de az nem megoldható, főleg mert a szüleimet viszont eszem ágában sem lenne elfelejteni, hiszen ők rendkívül fontosak nekem.
De mégis olyan furcsa ez az egész. Sok minden történt rövid idő alatt, ez az egész ügy, hogy én nem emlékszem rá, benne viszont így megmaradtam, és már bánom, hogy nem meséltem róla a nénikémnek, mert nem akartam ezzel megbántani, még ha nem is mondja, hogy esetleg ez történt. Remélem, hogy tényleg így van, mert van, hogy az ember inkább nem mondja ki ami a szívét nyomja csak, hogy ne legyen belőle konfliktus. Az viszont tényleg meg lep, amit mond, hogy nagyon kedvel, hiszen még csak alig ismer. Egyszer beszélgettünk, most még arra se nagyon volt lehetőség, hiszen elég hamar félbeszakadt ez a meg sem kezdett... nem is tudom minek nevezzük, találkozó azt hiszem.
- Jól van, én is megkedveltelek, csak olyan rosszul indult ez az egész, remélem, hogy lesz majd egy rendes napunk is valamikor. Nem olyan káoszos, mint ez. Olyan, amiben nem hal meg senki. - teszem még hozzá egy halvány mosollyal, mert hát így van, nem nagyon szeretném többet senkinek sem végignézni a halálát és azért sem aggódni, hogy esetleg Willnek baja esik. - Ez biztos, bár eleve nem volt valami sok randim még. - rántom meg a vállam egy apró mosollyal. Nem hiszem, hogy ez olyan meglepő az én helyzetemben, hiszen nem ismerkedem valami könnyen, ezért sem szoktam igent mondani akkor sem, ha éppenséggel hív valaki. Ez most talán egy különleges eset és azért is van, mert változtatni akarok, mert szeretném, ha az életem kicsit igenis felpörögne, mert jó lenne már változtatni, elérni valamit. Mégis csak múlik az idő és én nem gubózhatok be a végtelenségig mindig fogva valamire, legyen az az arcvakság, vagy a szüleim halála.
Viszont hamarosan már a kórházban vagyunk és tudom, hogy nem húzhatom ezt tovább, el kéne végre neki magyaráznom, hogy mi is a helyzet velem, hogy értse nem csak véletlen volt az a tollas incidens, de mégis félek, hogy esetleg baj lesz belőle. Megijedhet tőlem, mert furcsa vagyok, vagy egyszerűen csak nem hiszi el, erre is meg van az esély. Ezért kezdek bele nagyon nehezen, amikor oda jutok, hogy végre kettesben maradunk. Már legalább rendesen el van látva minden sérülésem és a lábam is kapott néhány kisebb öltést. Nem vészes, felszívódik, maximum a fejem miatt kell visszajönni majd kontrollara, és szerencsére itt sem kell maradnom éjszakára. Feszülten nézem végig, hogy mit is csinál, már akkor, amikor az olló a kezébe kerül.
- Ne... Will... - ennyit sikerül kinyögni, amikor látom, hogy mit is akar csinálni. Aztán viszont csak úgy lepattan a bőréről, mintha... nem is tudom, sérthetetlen lenne, ilyesmi létezik? Meglepetten pislogok párat, aztán csak óvatosan a kezemet nyújtom felé, hogy elérjem tőle az ollót. Egy pillanatra hunyom le a szemem, mielőtt koncentrálok. Résnyire maradt csak nyitva a szekrény, ahonnan az ollót vette ki és tökéletes célzás kell ahhoz, hogy oda betaláljak, no meg olyan ív, ami után nem pattan ki, és esik vissza a földre. Lendül akarom és az olló szép ívben repül be a szekrénybe, egy kicsit visszacsapódik ugyan, de úgy, hogy a szekrény ajtaja ne engedje kiesni. Halványan elmosolyodom.
- Szóval... sebezhetetlen vagy? Mióta? - úgy tudom, azt mondták, hogy van akinél ez a születése óta meg van, másoknál pedig csak idővel alakul ki, de nem tudhatom, hogy nála melyik az igaz.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Pént. 25 Ápr. - 22:35

Violet & Will

Mikor megölök valakit, azt nem sajnálatból teszem, hanem mert segíteni akarok a világnak abban, hogy minél kevesebb legyen a gyenge ember. Szinte már művész vagyok, hiszen nem egy sikátorban végzek velük, és dobom őket egy kukába, hanem elfogom őket, megismerem a lelküket, a félelmeiket, megtöröm őket, aztán megengedem, hogy meghaljanak, mikor már ők könyörögnek érte. Ebben vagyok a legjobb, megtöröm az embereket, és elérem, hogy ők maguk kérjék azt, hogy szabadítsam meg a világot tőlük. Mégis hány hozzám hasonló ”gyilkos” mondhatja ezt el magáról? Nekem van stílusom, és most már sajátos módszerem is van. Én különleges vagyok, én nem mindig rosszindulatból gyilkolok, hanem mert segíteni akarok. Persze vannak rosszabb napjaim, ilyenkor a lelkem békéjének egyensúlya miatt teszem, de ez is egyfajta segítség, segítek magamon.
-Nehéz két rossz között megtalálni a jót, de sikerülni fog, mert erős vagy. – nem akarom, hogy elfelejtse azt, ami történt. Így kezdődött el a történetünk, olyan lenne ez, mintha hiányozna az első száz oldal egy könyvből. Ez is hozzánk tartozik bármennyire fájó pont is neki, pont úgy, ahogy nekem az , hogy hosszú ideig csak álmaimban láttam őt, a képzeleteimben. Lehet, hogy szomorúan indult a kettőnk meséje, de szép véget fog érni, ebben biztos vagyok. Szeretem őt, ő is kedvel engem, és belém fog szeretni, mert…egymáshoz tartozunk. Nélküle én senki vagyok, vele pedig minden, ő az aki felemel engem, aki miatt érdemes élnem, a másik felem, és ezen mit sem változtat az, hogy megöltem a szüleit. Túlfogunk jutni ezen, biztos vagyok benne, mert most is kedvel, pedig nem hazudok olyan sokat ám magamról, be kell, hogy lássa, nem küzdhet saját maga ellen.
Visszamosolygok rá és bólintok is egyet hozzá. Nem fogja elütni őt soha semmi, mert ott leszek, és megölöm azt aki próbálkozni akar, még mielőtt eldöntené azt, hogy megtegye-e, vagy ne. Bűnmegelőzés, még mielőtt beüthetne a baj. Ez nem rossz dolog, nem leszek ettől rosszember, hiszen csak őt védem.
Nem haragszom rá, amiért nem mesélt rólam a nénikéjének, nem is nagyon tudott volna. Egy kedves idegen voltam neki, azokról pedig nem kell beszámolni, nem? Persze ezt majd biztos másképp fogja látni a nénikéje, de az igazság mégis csak ez. Violet nem akart felesleges kérdésekre válaszolni, hiszen nem is tudott volna, nem tudott rólam eleget ahhoz, hogy részletesen beszámoljon, viszont jobb lett volna azért így megismerkedni a nénikéjével, mint a jelen helyzetünkben,de….kitudja talán a hős lovagot látja majd bennem, de azért kihagynám azt a részt az elbeszélésből, mikor megölöm a fickót, mert…túl sok halált látott már a nénikéje, Violet pedig nem is kéne, hogy lásson, ez is…kényszerű volt, de élveztem nézni, ahogy a fickó kileheli a lelkét. Elképesztő, hogy ekkorát hibáztam, hogy ilyen bajba keveredett miattam Violet.
-Csak nagyon kedvelek és féltelek téged, remélem ez elég ok. – mondom neki mosolyogva. Mégsem vallhatok neki szerelmet, de azt tudhatja, hogy nagyon tetszik nekem, jobban mint bármi ami ezen a világon van. A kérdése meglep, de el is gondolkodtat. Egy ingyenkonyhára mentünk volna, ami nem éppen egy jó kis randihelyszín, de valami randifélének szántam a mát. – Valami olyasminek szántam, de…végül is ilyen randid biztos, hogy nem volt még. – mosolygok rá derűsen. Ez egy felejthetetlen első randi volt, az már biztos. Ezt senki nem fogja túlszárnyalni, hacsak nem egy vulkángyomrából próbálja majd kimenteni őt, amit az én képességem nélkül elég nehéz megtenni, úgyhogy…azt hiszem a felejthetetlen randik koronázatlan király lettem.
Megértően bólintok egyet, de azért ott van bennem a félelem. Félek, hogy…kiderül, nem vagyok egyedül. Eddig abban a hitben éltem, hogy én vagyok az egyetlen, aki különleges, aki nem sérül meg, ha fejbe lövik, aki gondolatokkal tud fájdalmat okozni másoknak, de mi van, ha vannak mások is rajtam kívül? Ha Violet ilyen egyedül, azt el tudom viselni, mert ez csak még jobban mutatná azt, hogy egymásnak lettünk teremtve. Ha pedig még többen vannak ilyenek…le kell őket vadásznom, mert veszélyt jelentenek rám, Violetre, a munkámra.
Idegesen dobolok az ujjaimmal a lábamon és várom, hogy Violet megmutassa, amiről beszélt. Látom rajta, hogy elég feszült, úgyhogy felkészülök minden eshetőségre. Nekem kéne megszólalnom. Mutatni akar valami fontosat nekem, ez azt jelenti, hogy megbízik bennem, akkor nekem is meg kell benne, nem igaz? Remélem, hogy nem bánom meg, amit most teszek, mert féktelen tombolásba kezdenék.
Odasétálok a szekrényhez és kikapok egy élesebb ollót mikor az orvos kimegy a teremből és visszaballagok Violethez.
-Előbb én akarom mutatni neked valamit. – mondom neki komoly arccal és kinyújtom a kezem oldalra, majd abba vágom az ollót…és ahogy lenni szokott, az olló simán lecsúszik a bőrömről, mintha gumiból lenne. Remélem, hogy ezzel most nem ijesztem el, de…ha már együtt leszünk tudnia kell, hogy milyen vagyok.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Csüt. 24 Ápr. - 20:28

Will & Violet

Pont ettől félek, hogy ösztönösen cselekszem, hogy nem gondolom át, hogy mit lehet és mit nem. Félek tőle, hogy e miatt olyat teszek, amire később nem lennék büszke, ezért is agyalok annyit, hogy mit tennék, ha találkoznék... vele, ha a szemébe kéne néznem, ha fel kéne dolgoznom, hogy mit mond, vagy hogy épp nem mond semmit sem. Nem akarok olyanná válni, mint ő, ezért is van igaza Willnek, nem szabadna megölnöm, nem szabadna bántanom sem, mert az nagyon komoly tett, túl komoly ahhoz, hogy a lelkem el tudja viselni.
- Tudom és igazad van, csak olyan nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt, pedig nagyon igyekszem, hogy sikerüljön. Egyszerűen azt hiszem, csak el kell felejtenem ezt az egészet, tovább lépni, és csak a jó dolgokra emlékezni. - mennyivel könnyebb ezt kimondani, mint megtenni! Fogalmam sincs, hogy hogy leszek képes rá, hogy tényleg tovább lépjek. Sokat járnak így a fejemben, de eljöttem most is, pedig lehet, hogy pár hete még nem tettem volna meg, de most igen. Lehet, hogy nem úgy sült el ez a nap, ahogy kellett volna, de akkor is úgy gondolom, hogy jól döntöttem, hogy most itt kell lennem vele, mert ha nem teszem, akkor nem tudom még meddig maradok meg bezárkózva. Az iskola egy kicsit segített nyitni, de annyit nem hogy sokkal bátrabb legyek, mint eddig. Abban sem hiszek, hogy ezt fokozatosan kell tenni, nem, vagy lépsz, vagy nem. Ha valamit fokozatosan csinálsz, akkor hagysz magadnak lehetőséget rá, hogy út közben mégis visszakozz, vagy akár vissza is fordulj és akkor minden addig megtett lépés hiábavaló volt.
- Igen, kell valami arany középút. Nem is szeretném, ha mostanában bármi is el akarna ütni. - viszonozom a mosolyát, már egészen könnyen megy és még csak nem is szédülök, kezdek egészen jól lenni. Az viszont tényleg bánt, hogy nem beszéltem róla. Nem akarom megbántani ezzel, vagy hogy kicsit is rosszul érezze magát. Nem volt semmiféle hátsó szándékom, nem azért volt ez, mert bajom lenne vele, egyszerűen csak... így volt egyszerűbb. Nem kellett hallgatnom a kérdezősködést, meg az aggodalmakat. A nénikém túlságosan félt ezzel én is tisztában vagyok és nem akarom, hogy folyton ez legyen, főleg ha én úgy ítélem meg, hogy akivel találkozom az igenis rendes fickó. Csak meg tudom ítélni nem? Kell, hogy engedje, hogy ennyit eldöntsek, hiszen szinte már felnőtt vagyok, akkor is, ha még nincs önálló életem, vagy keresetem, vagy akármi, de már elég idős vagyok hozzá, hogy én tudjam, hogy kivel akarok együtt lenni, vagy kivel nem.
- Olyan rendes vagy, nem is tudom, hogy miért. - egy pillanatra lesütöm a tekintetemet. Azt hiszem át akarom gondolni, hogy pontosan mit is akarok mondani, mert nem vagyok teljesen biztos magamban. Csak egy kérdés, de egyre inkább úgy érzem, hogy igen rá a válasz, hiszen amúgy miért maradt volna most is itt velem? Ennyire gáláns lenne? - Will... ez most igazából egy randi volt? - nem mondhatjuk, hogy a hagyományos értelemben vett randi, mert ingyenkonyhára mentünk volna, aztán már több időt töltöttünk mentőben, mint együtt, de valahogy mégis úgy tűnik ez nekem. És nem zavarna az sem, ha igen választ ad, valahogy jól érzem magam, a vállára hajtott fejjel, egyszerűen csak nyugiban, még ezek után is.
- Nem kell, nem erről van szó, csak ez... elég bonyolult. - nem itt, ez nem alkalmas, egy újabb mentő, egy újabb mentős. Nem előtt kell ezt megbeszélni, majd a kórházban, majd valahol ott, ahol nyugodtan leszünk ketten és ha mégis kiakad hát... kockáztattam. Néha kell azt hiszem, mert ha az ember mindig csak biztosra megy, akkor tuti, hogy sok mindenről lemaradt. Csendben ülöm végig az út további részét, ami végre eseménytelenül telik.Biztos, hogy feszült, hogy mit akarok mondani, én is az vagyok.
Csak akkor döntök úgy, hogy újra megszólalhatok, amikor már egy kórteremben vagyunk, amikor már megvizsgáltak és tudom, hogy nem sokára mehetek haza. Még mindig nem tudom, hogyan kezdjek bele, ezért inkább csak a tekintetemet kapkodom ide oda. Ablak, Will, ajtó, Will, meg kéne szólalni...

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 23 Ápr. - 20:13

Violet & Will

Az igazság általában fáj. Sokat olvastam erről, de komolyan mondom, nehezen értem ezeket a dolgokat. Mindig csak kérdez az ember, a válaszokat már meg sem várja, csak kérdez egy újabbat, mert az valahogy…érdekesebb. Az a sok filozófus, aki próbálja megérteni az embert…nekem sikerült. Az ember nem egy túl bonyolult ”gépezet”. Egyszerű ösztönlények vagyunk, a vágyaink vezérelnek. Próbáljuk a tetteinket megmagyarázni, pedig nem kéne. Ha dühösek vagyunk fájdalmat okozunk, ha boldogok, akkor nem. Ilyen egyszerű a dolog, fekete és fehér, nem kell túlbonyolítani a dolgokat. Az embert nem kell sajnálni, sem megérteni, nincs szüksége erre, egyedül is képes túltenni a dolgokon magát, ha erős. Ha gyenge, akkor pusztuljon.
-Tudom, hogy milyen rossz tétlenül ülni, nem tenni semmit. Nem gyászolhatsz örökké, szerintem senki nem akarná, hogy miatta…kihagyj fontos dolgokat. - Néha komolyan úgy érzem magam, mintha nem is ember lennék. Annyira…furák az emberek mostanság. Miért kerítenek ilyen nagy feneket a halálnak? Miért hiszik azt, hogy megbánthatják őket, mikor már nem is élnek? Aki nem él, az nem érez, akkor pedig megbánni sem lehet. A holtakat illik békén hagyni, legalább annyival tartozunk nekik, hogy nem miattuk rontjuk el az életünket. Olcsó kifogás ez, hogy másokkal takarózunk, főleg ha ezek halottak. Én megértem, hogy hiányoznak neki a szülei, de akkor sem szabad, hogy miattuk megvonja magát az élet fontos dolgaitól. Például tőlem. Meg kell, hogy nyíljon, befogadni az élet dolgait, megismerni, tapasztalni azt, amit emiatt a betegsége miatt nem tudott eddig. Nem félthetik őt örökké, előbb-utóbb ki kell őt engedni a világba, pont mint amikor a kismadár először repül és elhagyja a családi fészket.
- Azért őt is meglehet érteni, de nem élhetsz örökké egy kalitkában, persze azért autók sem üthetnek el. – mondom neki mosolyogva. Ami a jövőnket illeti, nem valami jó kezdet, hogy így fog megismerni, de mit tehetnénk. Megnyerő tudok lenni, bár ez most lehet nem segít rajtam, hiszen elég nagy bajt okoztam, és még a szüleit is megöltem. Félek tőle, hogy ki fog derülni ez a dolog, és akkor elvesztem majd Violetet. Egyre…emberibb vagyok mellette, és nem tudom, hogy ez jót, vagy rosszat jelent nekem. Elgyengülök mellette, de…nem zavar, mert erősebbnek érzem magam, az érzelmeim erőssé tesznek, hiába gondolom úgy, hogy gyengülök, valójában erősebb vagyok, mint valaha, de meggondolatlanabb is. – Nem baj, megértem, hogy nem beszéltél rólam neki, mert csak egyszer találkoztunk, és érthető is, hogy félt téged, úgyhogy semmi gond, megértem a dolgot. – tényleg, komolyan mondom, hogy megértem őt, mert ….belerondítottam az életébe, még ha ezzel…jót is tettem, de ártottam és…egyfolytában magam ellen beszélek, mondok valamit, erre mikor Violetről van szó…borul minden. Violet felülírja a szabályaimat.
Látom rajta, hogy elkerekedik a szeme, és nem tudom mit gondoljak. Mitől ijedt, vagy döbbent meg ennyire? Nem, így már biztos, hogy nem szerencséje volt, itt valami több áll a háttérben, és nekem ki kell derítenem, hogy mégis mi folyik itt. Olyan fura az egész. Képezték volna őt, vagy…különleges lenne, mint én? Az a képessége, hogy pontosan tud eldobni egy tollat? Nem, biztos, hogy nem ennyi, talán szupergyors és szuperreflexei vannak, vagy valami hasonló dolog, de…akkor ketten lennénk ilyenek? Hát, akkor már tényleg nem mindennapi pár lennénk, mindent uralhatnánk, de ez a legkevésbé sem érdekel. Az uralkodás illúzió, soha nem uralkodhatunk igazán mindenki felett.
-Nem vagyok ijedős, de…kissé fura, hogy így mondod, mintha meg kéne ijednem. – mondom neki mosolyogva. Ez nem éppen egy őszinte mosoly, de szerintem ő is érzi, hogy itt valami nincsen rendben. Különleges vagyok, és ő is különleges, de ő úgy…mint én?

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 23 Ápr. - 18:38

Will & Violet

Néha nem vagyok biztos benne, hogy tényleg tudni akarom a válaszokat, mert talán nagyobb fájdalmat okoznának, mintha nem ismerem őket. Vajon tényleg az a jó, ha tisztában vagyok az igazsággal? Vagy az, ha soha nem tudom meg? Valahol már elfogadtam magamban azt, hogy nem találkozom már soha azzal a fickóval, aki megölte a szüleimet. Ha tudnám, hogy itt ül most mellettem, ha tudnám, hogy épp az ő vállára hajtom a fejem... vajon ezt lehet értelmesen kezelni? Sejtelmem sincs, hogy mit tennék, ha tudnám, de mivel nem tudom, egyszerűen csak bízom Willben, egyre inkább úgy érzem, hogy kedves fickó, segítőkész, akkor is, ha épp most ölt meg valakit. Azért tette, mert nem volt más választása, nem azért, mert ő akarta.
- Igazad van, de néha olyan rémes tud lenni a tehetetlenség. Félek, hogy elfelejtem őket idővel, hogy... nem szép tőlem az, ha tovább lépek, ha már nem gyászolok tovább. - igen, azt hiszem bűntudatom van nem is ritkán. Ha tovább lépek, ha mással foglalkozom, ha élem az életem, ha... boldog leszek, az nem fair velük szemben, hiszen meghaltak. A szüleim, azt akarták mindig is, hogy nekem jó legyen, nem tudom, hogy miért érzem így. Az élőkben sok esetben ott van ez az érzés, hogy az életük igazságtalan, és hogy e miatt nem szabadba élvezniük, ami nekik adatott. Nekem vajon szabad? Kinyílnom kicsit? Megismerni a világot, a birtokot... Willt? Nem olyasmi ez, amivel meggyalázom a szüleim emlékét? Mennyi idő az, amíg gyászolni kell azt, aki fontos volt neked? Ha túl hamar lépsz tovább, az olyan, mintha nem szeretted volna eléggé? Túl sok a kérdés bennem, amire nem tudom a válaszokat, és félek, hogy soha nem is fogom tudni őket.
- Nem fogja, inkább csak aggódik, és ezek után nem tudom mennyire fog merni kiengedni világba, hiszen eddig is féltett. - és a legrosszabb, hogy eleve hazudtam neki, a nagynénémnek fogalma sincs hol és kivel vagyok, így pedig már alapból esélyes, hogy nem lesz túl boldog. De nem akarom, hogy ez az egész Willen csattanjon, nem az ő hibája, hogy nem mondtam el az igazat. Csak féltem, hogy esetleg nem enged el, hogy még mindig túlságosan félt ehhez. - Sajnálom, hogy nem beszéltem rólad, csak tudod... eléggé túl aggódja a dolgokat, azóta ami történt. Valahol persze érthető, és nem akartam feleslegesen felzaklatni. - a fene se tudta, hogy ez lesz a vége, hogy ha nem is szó szerint, de az aggodalma végülis jogos. Nem Will miatt persze, neki ehhez semmi köze, nem miatta jött belénk ez a fickó.
A következő megjegyzésére viszont nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Pokoli nagy szerencséje volt, azért nincs rajta sérülés, mint ahogy nekem is. Mintha csak célozna ezzel valamire. Elkerekedik kissé a szemem és már épp szóra nyitnám a szám, amikor megérkezik a mentő. Bizonytalanul pillantok a közeledő mentős fickó felé, de a kérdésre, hogy kell-e hordágy megrázom a fejem, így csak az infúziós tasakot veszi magához, hogy rendesen adagolódjon tovább.
- A kórházban majd... mutatok valamit, remélem, hogy nem fogsz... megijedni. - vagy nem tart majd furcsának, nem is tudom. Még így se merem ezt hangosan kimondani. Valahogy úgy érzem muszáj ezt, ha most nem teszem meg, máskor nem biztos, hogy lesz apropója, és engem is csak frusztrálna a tény, hogy talán van rá esély, hogy félhet tőlem e miatt. Ha így lesz, akkor inkább most hagyjon faképénél, mint akkor, ha már jobban megkedveltem. Duplán defektes vagyok, vagy különc, mindegy hogyan fogalmazunk, de akkor sem átlagos.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Kedd 22 Ápr. - 10:22

Violet & Will

Tudtam, hogy előbb-utóbb ez a pillanat is elf og jönni, mikor a szülei gyilkosáról fogunk beszélni, és arról, hogy mit tegyen majd. Mégse mondhatom azt, hogy öljön meg, mert nem tudna, másrészt pedig elvesztene engem. Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, de nem készültem fel rá. A nagy igazságokra nem lehet felkészülni. Azt, hogy mit fogok neki mondani, hogy mi volt az indokom…nem tudom még. Mondhatnám azt is, hogy önvédelemből tettem, hogy rám támadtak és ezért öltem meg őket, de…mikor az apja megtámadott, nem lett semmi bajom, előjött a képességem, tehát így akkor ez nem egy elég nyomos indok. Direkt tettem, mert dühös voltam, és ők voltak a közelemben, akiken kitudtam ezt tölteni. Hazudhatnék is neki, hogy ne fájjon a dolog annyira a szívének. Mondhatnám, hogy…a szülei segíteni akartak, mire én megöltem őket, vagy valami hasonlót kéne mondanom, így abban a hitben lenne, hogy a szülei segíteni akartak, én pedig ellöktem őket magamtól. Akárhogy is, azt akarom, hogy neki ez az egész ne fájjon jobban, mint eddig. Ha kell, akkor hazudok és higgyen gyilkosnak, de a szerelemnek pont ez lényege, nem? Mármint, hogy az a legjobb neked, ami a másiknak is a legjobb. Fura lehet a mi esetünkben, mert nekem nem jó, ha gyilkosnak hisz, és ezért nem látom többet, de akkor se fogok neki fájdalmat okozni azzal, hogy elmondom neki, a szülei rosszkor voltak rossz helyen.
-Nagyon jó lányt neveltek fel, nem hinném, hogy bosszút akarnak. Igazad van, nem ismertem őket, de ha ilyen lányuk volt, akkor jó emberek voltak. Semmi sem történik ok nélkül. – kezdek egyre jobban megőrülni. Nem az bánt, hogy megöltem a szüleit. Pont nem érdekelnek, az viszont már igen, hogy ezzel fájdalmat okoztam neki, bár tudom, hogy így kellett tennem, akkor is gyűlölöm magam miatta. Nem lehettek olyan rossz szülők, hiszen nagyon jó nevelést adtak Violetnek, de az ő szerepük itt véget is ért. Bosszút meg mindenki akar, de jobb, ha Violet nem próbálkozik meg ezzel, mert megütheti a bokáját, mikor rájön, hogy nem fog menni. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy mikor az okra kérdez rá, hazudni fogok. Nem döntöttem még el, de ezt súgja a szívem.
-Nincs semmi dolgom, úgyhogy veled maradok. Meg is van az oka mérgesnek lenni, de azért remélem, hogy nem harapja le a fejedet, vagy ez enyémet. – nem tudom, hogy mennyit tud a nagynénje rólam, de van egy olyan sejtésem, hogy a nevemen kívül semmit. Biztos vagyok abban, hogy nagyon félti Violetet, mióta a szüleit megöltem, és nem szereti őt idegenekkel látni, főleg akkor, ha ez az idegen ölte meg a szüleit. – Oh, ez esetben hamar fog jönni az első gond. – na így már megerősítést nyert a sejtésem. Nem esik rosszul, hogy nem beszélt rólam, sőt talán jobb is volt így, de most az egész visszafelé sül el. Mindegy, nem fogom hagyni, hogy Violet vigye el a balhét, majd magamra vállalom az egészet, úgyis én vagyok az egésznek az okozója. A nagynénje nem fog kedvelni, de nem is kell, hogy így tegyen, nekem csak az a fontos, hogy Violet kedveljen.
Meglepődök azon, hogy közelebb hajol, de ahogy látom ő is, mert egyből vissza is húzódik, és kissé kivörösödik. Engem nem zavart, sőt inkább jó érzés volt, hogy közel érezhettem őt magamhoz. Éreztem, hogy hibáztam, és most nem tudom miként vágjam ki magam ebből. Ha nem hisz nekem, simán megtörténhet, hogy belém vág egy kést, az pedig csak simán lepattan majd rólam. Na, azt végképp nem tudnám kibeszélni. Ezzel a hibával most mindent elrontottam. Ha megtudja, hogy ilyen vagyok…akkor lehet, hogy fél majd tőlem és elfut. Szép volt Will! A francért nem tudtam meggyőzően mondani a dolgot.
-Szerintem csak szerencsém volt…, mint neked a tollal. – magabiztosan akarom mondani, de megint nem sikerül. Ez már vesztett harc, beszélnem kell előbb-utóbb, főleg, hogy most játszottam ki az aduászomat. Neki is pokoli nagy ”szerencséje” volt, akkor nekem miért ne lehetett volna az? Nagyon összezavarodtam most, képes voltam kijátszani az ütőkártyám, most már végképp semmi jó kifogásom nincsen.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Kedd 22 Ápr. - 8:11

Will & Violet

Nem is tudom, hogy jutok el idáig. Egyszerűen csak a halál, amit most láttam hozza fel bennem a témát. A fickó meghalt, épp mint a szüleim. Megölték őket, de nem tudom, hogy miért és hogyan. Mi van, ha az a fickó is csak önvédelemből tette? Vagy... csak baja volt, mint ennek, valami roham? Képes lennék úgy megölni, hogy azt sem tudom mi az indok? Sőt, ha tudnám, hogy direkt tette, akkor menne? Ezt várnák tőlem a szüleim, hogy bosszút álljak, vagy épp akkor lennének csalódottak? Tovább kell lépnem, tudom. Nem is keresem azt a fickót, hiszen már a rendőrség sem teszi. Nem találták meg, és én miért lennék ügyesebb náluk? Esélyem sincs, az viszont biztos, hogy valamit tennem kell majd, ha mégis valahogy találkozom vele. Nem tudom még, hogy mi lesz, pedig olyan jó lenne előre felkészülni. Félni fogok tőle, vagy gyűlölni? Egyszerűen csak lefagyok és nem tudom majd hogy mit tegyek? Néha jó lenne látni a jövőt, de sajnos ilyen képességem nincs, bár ha lenne, akkor nem kellett volna meghalnia a szüleimnek, hiszen akkor tudtam volna, hogy milyen baj leselkedik rájuk és megelőzhettem volna.
- És, ha... ha bosszút akarnának? Nem tudhatod, nem is ismered őket. Én csak... jó lenne tudni, hogy miért történt. Az szörnyű érzés lenne, ha az egész csak véletlenül történt, értelmetlenül. - hatalmasat sóhajtok. Igen, azt hiszem igaza van, nem örülnének a szüleim, ha tudná, hogy megöltem valakit miattuk, de akkor mit tehetnék? Hogyan tehetném túl magam ezen az egészen? Van egyáltalán esély rá, hogy ezt valaha az életben megtegyem? Attól félek, hogy az a nap örök életemben el fog kísérni, újra és újra eljön az emlékeimben, a rémálmaimban. Ha ránézek egy képre róluk, vagy csak a jó emlékeket próbálom felidézni. Azt sem tudom, hogy az lenne-e a jobb, ha elfelejteném az egészet, vagy ha nem, hiszen akkor félek, hogy őket is ki kéne törölni a fejemből, azt pedig nem akarom. A szüleim voltak és én nagyon szerettem őket.
- Ez kedves tőled, de tényleg csak, ha nincs dolgod és... igen azt hiszem a nénikém kicsit mérges lesz, de nem neked kell magyarázkodni. Ez az egész eléggé abszurd úgy, ahogy van. - mosolyodom el halványan. Furcsa lesz majd az egész. Még csak nem is nagyon beszéltem Willről a nagynénémnek, most viszont konkrétan be kellene mutatnom neki, méghozzá úgy, hogy ilyen bajba kerültem vele. Sejtelmem sincs, hogy nem fog-e kiakadni rajta. - Tudod... én nem mondtam el otthon, hogy veled találkozom, az első baj majd itt lesz. - nem szokásom, de hazudtam. A nénikém nem szereti az idegeneket, nagyon nem, főleg ha az én közelemben vannak. Fokozottan fél azóta, hogy a szüleim meghaltak, a testvére is. Végülis azt hiszem ez érthető, nem akarja elveszíteni az egyetlen élő megmaradt rokonát, én se akarnám a helyében. Nem kellett volna neki hazudnom, de nem volt más ötletem, mert nem örült volna, hogy egy ismeretlen férfival találkozom.
- De akkor is kéne látszania... valaminek nem? - akaratlanul is közelebb hajolok, csak utólag jövök rá, hogy ezt nem kellett volna. Halvány pír borítja be amúgy hófehér bőrömet és vissza is húzódom. Egy kicsit akkor is furcsa ez nekem, és már sok mindent láttam a birtokon. Lehetséges lenne? Lehet, hogy ő is olyan mint én, azért nem sérült meg? Nem merek rákérdezni, itt legalábbis biztosan nem, hiszen elég sokan vannak körülöttünk, bárki meghallhatja. Ha pedig butaságot gondolok, akkor a végén még sült bolondnak néz, ha ilyesmivel hozakodom elő neki.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Hétf. 21 Ápr. - 10:35

Violet & Will

Csak eljutottunk idáig. A fickóig, aki megölte a szüleit. Komolyan mondom néha már sajnálom, hogy megtettem. Fájdalmat okoztam ezzel Violetnek, és bár tudom, hogy helyesen cselekedtem, attól még szánom-bánom, hogy fájdalmat okoztam neki, de a dolog elkerülhetetlen volt. Nem gondol bele jobban, mert már beszélni is fáj róla, de ha az én szemszögemből is látná a helyzetet, akkor nem így vélekedne. Akkor rájönne arra, hogy ez meg volt írva, hogy ennek így kellett történnie, különben soha nem találunk egymásra. Vannak dolgok amiket nem akarsz megtenni, pedig tudod, hogy jót cselekszel vele. Ez is egy ilyen helyzet volt, de kezdem úgy érezni, hogy Violet nem adna nekem igazat. Ezért kell felkészítenem őt arra, hogy megtudja az igazságot. Nem kotyoghatom csak úgy ki, ezt meg kell tervezni, kitudja, miként reagálna a helyzetre. Az igazság veszélyes, példának okán itt van ez a mai nap. Az igazság majdnem elrontott mindent, csak ”Violet szerencséjének” köszönhetően nem torkollott nagyobb bajba ez a nap. Még mindig nem hiszem, hogy Violetnek csak szerencséje volt, hiszen… a katonaságnál alig képes rá valaki, ő pedig elsőre megcsinálja? Van itt valami, amiről nem tudok, és ki fogom deríteni mi az. Csak még jobban el kell nyernem a bizalmát, hátha akkor beszél róla nekem. Ha nem akkor pedig…nem kényszerítem rá, majd valahogy utánajárok a dolgoknak. Nagyot sóhajtok mikor azt kérdezi tőlem, hogy megöljön-e majd. Elég vicces, erre mit tudok felelni?
-Nem szabad megölnöd. Ne akarj gyilkossá lenni, mert akkor olyanná válsz, mint ő! A bosszú erős motiváló erő, de gondolj bele abba, hogy a szüleid mit akarnának. Nem akarnák azt, hogy a lányuk gyilkossá váljon, ennél neked sokkal szebb életet képzeltek el. – mondom neki kedvesen. Ezt kell mondanom, mert így gondolom, legalábbis részben. Nem hinném, hogy olyan nagy baj az, ha valaki hasonlít rám, de azt semmiképpen nem akarom, hogy Violet megöljön valakit. Mikor először megöltem egy embert megváltoztam. Nem tudom, hogy miben, hiszen addig sem voltam valami visszafogott, de éreztem, hogy átértékelődtek bennem dolgok. Violet nem tudna megölni engem, de nem is szabad próbálkoznia, azzal elárulná önmagát, és a szülei emlékét. Ha a helyében lennék, megölném magamat, de szerencsére nem vagyok az ő helyzetében. Saját magamat meg tudnám ölni, úgyhogy hálát is adok az égnek, amiért csak egy van belőlem. Ha Violet elkapna, nem menekülnék. A börtön az semmi, elszökök megint. Halálbüntetés? Ugyan már, senki nem maradna életben ez esetben körülöttem. Violetnek be kell majd látnia, hogy mi egymáshoz tartozunk, nincs az egyik a másik nélkül.
-Nincs semmi dolgom, de ha lenne se mennék el. Bevisznek a kórházba, aztán hazaviszlek, már előre félek, hogy mit kell kimagyarázni. – mondom neki mosolyogva. Könnyen lehet, hogy a nagynénje engem fog megtalálni, mint felelőst, és ebben igazat is adok neki. Én miattam jött ide, én miattam ütötték el, én miattam akarták lelőni. Csakis magamat okolhatom, hogy Violetnek baja esett, de részben dicsérhetem is magamat, hogy nem lett komolyabb baj. Nem engedném taxizni őt, nem bízok meg bennük valamiért. Minél többet lehetek vele annál jobb, és a nénikéje is megspórolja a benzint. A rendőrök szerencsére elengednek, már csak a mentőt várjuk, hogy bevigyen minket. Baj az, ha nem bízok már a mentősökben? Már hazavágtunk két mentőautót is, szerintem valamilyen golyóálló járművet kéne nekünk hozatni.
- Öhm…szerencsém volt, nem estem olyan nagyokat, a fickó pedig nem ütött olyan erőset. – mondom tétován. Ennél rosszabbul nem is mondhattam volna! Francba, hibáztam és most ihatom meg ennek a levét.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Hétf. 21 Ápr. - 8:59

Will & Violet

Furcsa, de fel sem tűnik az, hogy nincsenek rajta sérülések, pedig kétszer is ráestem, plusz azzal a fickóval is dulakodtak, vagy minden mázlija volt, vagy egyszerűen csak gond nélkül ki tudott védeni minden egyes ütést? Sejtelmem sincs, nagyobb gondom is van annál, mint hogy a veszély közepén ezen gondolkozzam, majd talán ha már eléggé lenyugodtam, ha már nem érzem úgy, hogy félnem kell, ha már a szívverésem is nagyjából normalizálódott, ha már nem a fickót nézem vérbe fagyva a betonon. Ezek azért nagyon sokat számítanak, hogy ne tudjon az ember az apró részletekre figyelni. Még azzal se nagyon foglalkoztam, hogy rajtam mennyi sérülés van, pedig a lábam még mindig nem a legjobb, és persze a hajam is kellőképpen véres a tarkóütésnek hála, a karomból pedig én magam szedtem ki az infúziót, ami biztos, hogy nem volt túlságosan szakszerű tevékenység, de ez se nagyon zavar jelenleg.
- Tudom, vagyis... elhiszem. Én nem is tudom, hogy képes lennék-e rá. Tudod... van az a fickó, aki megölte a szüleimet... - kezdek bele, de aztán gyorsan el is akadok. Nem tudom, hogy mondjam el, vagy hogy képes vagyok-e egyáltalán kifejteni részletesen, hogy mit is akarok, de valahogy úgy érzem, hogy ez most kikívánkozik. Mégis lehalkítom a hangomat, pedig a mentős nincs is közel, de akkor sem merem ezt hangosan kimondani, mintha attól nem lenne valóságos. - Nem tudom, hogy megtudnám-e ölni. Szerinted meg kellene, bosszúból, amiért ezt tette a családommal? Ha nem tenném, ha már tudom, hogy ki ő, azzal elárulom azokat, akiket szeretek? - olyan sokat gondolkodtam már ezen. Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a bosszú fontos, hogy a bosszú olyasmi, amit meg kell tenni, hogy attól könnyebb lesz legalább egy kicsit. Nekem sejtelmem sincs, hogy ez tényleg így van-e, de hibásnak érzem magam, amiért attól félek, hogy még úgy se tudnék kioltani egy emberi életet, ha az megérdemelné. A börtön pedig nem biztos, hogy annyira rossz hely és mi van, ha onnan idővel kiengedi, csak mert jól viselkedett, vagy tudom is én. Nem kapna olyan büntetést, ami ezért járna, amit azért kéne kapnia, hogy tönkretette az életem. Fáradtan hajtom a vállára a fejem, mert egyszerűen csak jól esik most valaki közelsége, plusz komolyan nehéz tartani. Talán majd jobb lesz az infúziónak hála lassan.
- Én nem is gondoltam bele, hogy neked talán... dolgod is lehet, és nem engem akarsz pesztrálni egész délelőtt. Ha... menned kell, én igazán nem haragszom meg. - bököm ki egész halkan, miután a mentős és a rendőr is kicsit távolabb ment. Bevisznek még a kórházba, hiszen még mindig ugyanott vagyunk, el kell látni a sérüléseimet rendesen is, még az előzőeket. Hamarosan itt a másik mentő, azt még úgyis meg kell várni. Bizonytalanul pillantok oldalra. Tudom, azt kérem, kísérjen haza, de a kórházba a nénikém is be tud jönni értem, vagy foghatok egy taxit, nem várhatom, hogy itt ücsörögjön mellettem, ha talán fontosabb dolga is van. - De neked nincs bajod, nem kellett volna, hogy megvizsgáljanak? - igen, most esik le, hogy a mentős szinte csak ránézett, de láthatóan teljesen jól van. Határozottan szerencsés alkat, no de.. ennyire?

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Vas. 20 Ápr. - 10:04

Violet & Will

Nehéz lehet elhinni, de engem tényleg nem ráz meg különösebben a halál. Persze, ha valaki számomra fontos hal meg, aki csakis Violet lehet, abba belepusztulnék. De mikor látok egy számomra ismeretlen, vagy közömbös embert haldokolni és végignézem a szenvedését, majd mikor kileheli a lelkét nem érzek bűntudatot, se megbánást, se sajnálatot. Valakinek mindig meg kell halnia és küzdeni kell azért, hogy ne én legyek az. Akárcsak most. Nem tudott volna megölni a fickó, de pokollá tehette volna az életem, ha Violet elhiszi neki azokat a dolgokat. Gyenge volt, én pedig nem hibáztam másodjára. Először még életben akartam hagyni, hogy a kórházban ölhessem meg, de így sajnos elégé drámaira sikerült a halála. Csak azt bánom, hogy így most el kell játszanom a szomorú férfit aki kioltott egy életet. Nem fog ez menni teljes gőzzel, ennyire nem vagyok jó színész. Szerencsém van, hogy Violet nem veszi észre azt, hogy rajtam egy karcolás sincsen. Mondjuk én csak egy felborult mentőben voltam és egy férfit lőttem le dulakodás közben, de akkor is, valami sérülésnek kéne rajtam lennie? Mióta meg van ez a képességem felemás gondolataim vannak róla. Örülök annak, hogy nem tudnak hátba szúrni, de annak már nem örülök, hogy nem érzem a fájdalmat, hogy kezdem elfelejteni mégis minek miként kéne hatnia rám. Bárcsak tudnám ki-be kapcsolni, úgy minden könnyebb lenne
-Persze, de akkor se valami jó érzés. Ennek így kellett lennie, de nem valami jó érzés megölni egy embert. – na jó, azt hiszem én itt végeztem! Ez most már hazugság volt, amit nem lehet orvosolni. Gyorsan ki kell másznom ebből, mert elfogom árulni magamat, és most már nincs meg az ütőkártyám se, miszerint nem hazudtam neki eddig. Én szeretek embereket ölni, nem véletlen csinálom szinte nap, mint nap. Jó persze van, hogy néha nincs olyan kedvem és akkor nem valami jó érzés megölni őket, de…akkor nem is hazudtam, csak féligazságot mondtam? Nem, hazudtam, mert ezt a fickót megakartam ölni. Darabokban akartam visszaküldeni a családjának. Egyre vékonyabb pengeélen táncolok, ha így folytatom le fogok bukni. Az Violetnek és nekem se jó. Violet kiborulna, talán megpróbálna megölni, én pedig elveszteném az egyetlen dolgot, amiért élek. Mégis kinek jó ez? Azon, hogy mit válaszolnék a kérdésire…nem tudom. A szüleit azért öltem meg, mert rám támadtak, nem volt különösebb oka. Ha megtudja, hogy a szülei halálnak nem volt különösebb oka, csakhogy rám támadtak, akkor eltörik benne valami? Hazudnom kéne és kreálni valami indokot, hogy azt higgye volt indítékom megtenni? Nem tudom, hogy melyiktől érezné kevésbé rosszul magát, talán egyik lehetőség sem jobb a másiknál.
Fáradtan bólintok. Most nem akarok ezen vitatkozni, mert igaza van. A halált tapasztalni kell, hogy meglegyen a kellő hatás. A TV-ből, vagy újságból hallott halál hír nem ráz meg annyira, mintha ott lettél volna te is. Ez tény, a legtöbb ember így van ezzel, Violetet is közéjük véve. Ugyanez van akkor, mikor valaki majdnem meghal. A majdnem halál nem változtat semmin, arra csak a halál képes. Elmosolyodom mikor a vállamra hajtja a fejét, és szinte érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Rég voltam már ilyen boldog az biztos.
-Igen, igazad van. – mondom neki mosolyogva, aztán a közeledő rendőrök felé tekintek. Violet táskája teljesen kiment a fejemből, de a mentős észrevette és be is rakta a mentőbe, még mielőtt nekünk hajtott volna a pasas. Felveszik az adatainkat, én pedig rögtönözök. William Jordan nevet diktálom be. Elég béna állnév, de valamiért a jó öreg Jordan neve jutott először eszembe. A kedvenc kosarasom, aligha lesz még egy olyan sztár, mint ő. Emellett pedig elég sokakat hívnak Jordannek nem? A börtönben vagy tucatnyi Jordan volt. A nevemet másítom csak meg, a többi adatot a valóságnak megfelelően megadom. Ha keresnének, se találnának soha meg, akkor meg minek féljek? A nevemről is csak azért hazudtam, mert a Gallagher nevet elég sokan ismerik az incidens miatt.
-Dulakodtunk, a pisztoly meg ott volt köztünk, aztán…elsült. – mondom el én is azt, amit Violet mondott. Ha jobban megvizsgálják majd a golyót akkor láthatják, hogy valamin gellert kapott, de akkor én már el is tűntem. Violetet viszont még felkereshetik. El kell tűntetnem valahogy azt a golyót az adatbázisukból, mert kellemetlen kérdéseket szülhet még.
Kérdezgetnék még részletekről, elmesélem nekik, és a végén hazaküldenek minket. Úgy tűnik, hogy elég rendes fickókat sikerül kifognunk, akik nem hibáztatnak minket. Azt nem mondtam el nekik, hogy én lőttem, csak annyit mondtam, hogy a fegyver elsült, akár azt is hihették, hogy véletlenül húztam meg, vagy valami más. Nem érdekel, csak az, hogy végre mehetünk innen és vége van ennek a napnak. Túl közel voltam a lebukáshoz, ilyen még egyszer nem fordulhat elő. Nem tudom, hogy beakarják-e vinni Violetet a kórházba, vagy hazaengedik, de akárhogy is döntsenek én vele maradok.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szomb. 19 Ápr. - 20:26

Will & Violet

Komolyan egészen abszurd ez az egész nap, ez az egész este. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmi történhet egyáltalán, főleg nem azok után, hogy még csak néhány hete veszítettem el a szüleimet. Nem viselem jól a halált és most is kénytelen voltam szembesülni vele, és még azért is rosszul érzem magam, mert... örülök neki, hogy az a fickó halott. Örülök neki, hogy nem Will halt meg helyette, mert azt biztosan nem tudtam volna megemészteni, vagy legalábbis nagyon nehezen. Így sem kötődöm túl könnyen másokhoz, hiszen számomra nehéz az ismerkedés, de ha valakit megkedvelek, akkor nem akarom elveszíteni, túlságosan nehéz volt a szüleimtől is búcsút venni, mástól nem akarok. A pasas pedig meghalt, részben talán miattam, mert megfékeztem a tollal, részben véletlenül, hiszen a dulakodásnál csak a szerencsén múlt, hogy kit talál el az a golyó. Ennek így kellett történnie, egyszerűen talán neki is jobb volt, hiszen beteg lehetett, azért tett ilyet. Magától csak nem történik, rosszul látta, hogy kik vagyunk, elütött meg rohama volt, vagy annak az előzményeként, aztán még fenyegetőzött is, csak mert nem ismerte fel Willt, azaz pont hogy más látott benne, mint aki igazából. Ezért is van, hogy nem tudom hibáztatni azért, ami történt, hiszen nem volt más választása, és nem akarom, hogy e miatt rosszul érezze magát. Senkinek sem lehet könnyű feldolgozni azt, ha végez valakivel, még neki sem, akkor sem, ha egyébként nagyon határozott fickóról van szó.
- Tudod ugye, hogy nem volt más lehetőség és ez az egész nem a te hibád? - látom, ahogy lesüti a szemét, én pedig próbálom keresni a tekintetét. Nem tudom, hogy ölt-e már embert, de persze az alapvető feltételezésem az, hogy nem. A legtöbben nem ölnek meg egész életükben senkit sem, én se hiszem, hogy valaha is képes lennék erre, talán még akkor sem, ha szemben állnék... Vele, a szüleim gyilkosával, azzal, akit nem értek és mindennél jobban gyűlölök. Fogalmam sincs, hogy képes lennék-e megölni őt, ha lehetőségem adódna rá. Abban biztos vagyok, hogy előbb válaszokat akarnék, és csak utána... talán, de sejtelmem sincs, hogy menne-e. Nem a halálára szomjazom, nem a bosszúra, csak válaszokra, legalábbis jelenleg így érzem.
- Tudom, de testközelből megtapasztalni, azért mégis más. Ha csak olvasod az újságban, vagy látod a tv-ben az nem ugyanaz, mint ami most történt, ezt így sokkal nehezebb feldolgozni. - hatalmasat sóhajtok, de tudom, hogy igaza van, csak épp olyan nagyon fáradt vagyok, hogy mindezt feldolgozni határozottan nehéz is. Finoman a vállára hajtom a fejemet, csak úgy ösztönből jön a mozdulat, még csak nem is teljesen szándékos, észre sem veszem, hogy megtörténik. Valahogy ez most illik ide, csak mert... így érzem jobban magam, a közelség megnyugtató dolog, plusz tényleg határozottan fáradt is vagyok.
- Nem lesz baj, hiszen én mindent láttam, pontosan el tudom mondani, hogy mi történt. - emelem fel a fejem és egy halvány mosolyt is az arcorma varázsolok, amit aztán részben át is adok a rendőrnek, amikor megáll előttünk. Az első lépés, hogy felvegye az adatokat, de hogy a táskám merre is van pontosan... talán valahol a felborult mentőben, de ájult voltam, sejtelmem sincs, hogy Will elhozta-e, hiszen ő is meg volt ijedve az első incidensnél a kocsival. - Az a fickó nekünk támadt, elütött, ezt sokan látták a pizzéria előtt, aztán... le akart lőni. Will csak próbálta leállítani, aztán elsült a fegyver. Olyan gyorsan történt minden. - megrázom a fejem. Nem kellemes erről beszélni, és őszintén szólva nem is akarok túl hosszan, mennék már el. Csak nem tartanak itt minket, hiszen nem csináltunk semmit, csak megpróbáltuk túlélni ezt a rendkívül zavaros napot.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Csüt. 17 Ápr. - 19:50

Violet & Will

Nyilvánvaló, hogy nem mindenki viszonyul úgy a halálhoz, mint én. Egyeseket ledöbbent, nem tudnak megmozdulni, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. Violet is valami hasonlót élt át mikor először meglátott, aztán felejtette el az arcom. Nem vagyok mindentudó, nem látok bele a fejébe, csak sejtem mit gondol. Nem hinném, hogy úgy érzi megölte a fickót, csak mert miatta nyílt út ahhoz, hogy a más világra küldjem a pasit. Eleinte mikor szembenéztem a pisztollyal megvoltam győződve arról, hogy nem fogja meghúzni a ravaszt, de mikor Violet megállított, akkor már láttam, hogy félreismertem a fickót. Meghúzta volna, lőtt volna, nem érdekelte volna az, hogy kihal meg, csak valaki essen össze a holtan a testvére miatt. Utólag belegondolva jobb is, hogy a dolgok így alakultak. Nem akartam veszélybe sodorni Violetet, de lehetett volna rosszabb is. Ha előbb kapom a golyót, vagy ha Violet elvéti a dobást. Nekem kellett odamennem, hogy megöljem a fickót, mert Violet kezén nem száradhat vér. Kicsit ellentmond ez a jellememnek, de nem akarom, hogy Violet bűntudatos legyen, mert megölt egy embert. Az ilyenek miatt nem kéne bűntudatot érezni, van még vagy ötmilliárd ember, de a legtöbben mégis rosszul érzik magukat mikor megölnek egy embert. Ennek sok helyen utánanéztem és arra jutottam, hogy azért érzik magukat rosszul, mert szerintük nincs meg a joguk arra, hogy döntsenek élet, vagy halál kérdéséről. Nagyon kéne már a változás. Mindenkinek megvan az ítélkezés joga, azt ölhet meg akit akar, csak arra nincs jogod, amit nem is tehetnél meg. Megölni bárkit megölhetsz.
Elnézést kérő arccal nézek rá, de kicsúszott. Nem szabad úgy beszélnem Violettel, mintha megszokott dolog lenne az emberek megölése. Van aki soha nem fog hozzászokni, remélem Violet sem fog soha. Ennek pedig egy nagyon egyszerű oka van azon kívül, hogy féltem őt. Irigy lennék másokra, ha elkezdenék azt csinálni amit én. Nekem van indítékom megölni az embereket, legyen az gazdag, vagy szegény, fehér, vagy fekete. Kevesen mondhatják el azt, hogy azért öltek, mert a munkájukat végzik. Nem is munka ez, inkább már művészet. Nagyon jó vagyok benne, de csak várják ki, hamarosan megismernek majd, és akkor végre belekezdhetek a tervembe, de ez most mellékes. Örömmel veszem, hogy Violet nem a gyilkost látja bennem, megnyugtató, hogy tudja miért történt az ami. Jó, talán nem tudja a teljes igazságot, de az igazságnak egy kis részét igen, és ez most éppen elég. Harcoltam a pasival és véletlen eldördült egy pisztolylövés, önvédelemből tettem amit tettem. Pont ez a legrosszabb az egészben. Soha nem öltem még önvédelemből. Mindig én támadok, most pedig…a képességem miatt önvédelemből öltem. Szörnyű érzés, hogy muszájból öltem. Jobban szeretem élvezni a dolgot, ha tényleg én vethettek véget az életének, nem pedig egy rólam gellert kapó golyó végzi el a munkát.
Nagyot bólintok, de a szemem azért lesütöm. Ma még eljátszom a szomorú hőst, akinek kényszerből ölnie kellett, de csak ma, mert utálom színlelni a bűntudatot. Nekem nem szokott lenni, legalábbis nagyon ritka, hogy sajnálkozzak. Ebben az esetben pedig csak a látszat fenntartása miatt teszem. Nem a sajnálom a fickót, sőt örülök annak, hogy meghalt, de….hogy is mondják? A cél szentesíti az eszközt, igen azt hiszem így mondják. Tehát nem kell rosszul éreznem magam amiatt, hogy hazudok Violetnek, mert érte csinálom az egészet. Nagyon idegesít a szirénák hangja, mert tudom, ha most elvisznek akkor magyarázkodnom kell, meg kell szöknöm, hogy visszajöhessek ide. Az egyik börtönből megismert pasas is önvédelemből ölt, mégis kapott huszonöt évet. Nekem elég volt az a pár év a sitten, elég unalmas az ottani élet, jobban szomjazom a kintit Violettel.
-Valahol a világban most is meghalt valaki. Elég béna példa, de...ez az élet velejárója. Tudom, hogy rémes dolog, de elkerülhetetlen. A legszörnyűbb az egészben az, hogy nem tudod mikor jön el, nem lehet rá felkészülni. Nem mondom, hogy el lehet felejteni ezt, de azt tudom, hogy holnap jobb lesz, mert akkor a ma már a múlt lesz, a múltat kutatni pedig felesleges, ott nincsenek válaszok. – mondom neki és leülök mellé a mentőre. Próbáltam most ebbe a pár mondatba belesűríteni mindent amit hallottam a halálról, remélem, hogy sikerült jól előadnom. Hozzászoktam már ahhoz, hogy a legtöbben nem tudják magukat túltenni ezen. Én akkor fekszem le boldogan, ha tudom, hogy valaki meghalt ma, mások pedig ezért képtelenek álomra hajtani a fejüket.
- Persze, hogy elkísérlek, csak…előbb magyarázkodnom kell. – mutatok az éppen megérkező rendőrök felé, akiket a mentős igazít útba felénk mutogatva. Na ez valami remek, most csillogtasd meg a színészi tehetségedet Will! Remélhetőleg sikerül lyukat beszélnem a hasukba és nem hoznak be, de…a vallomást mindenképpen fel kell venniük nem? Úgy tűnik nem tudok csak úgy ellógni innen, de azért megpróbálhatom.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Csüt. 17 Ápr. - 18:22

Will & Violet

Nem érzem úgy, hogy olyan nagy hős lennék. Egyszerűen csak, ha már adatott nekünk egy ilyen képesség, akkor jól kell használni igaz? És én ezen vagyok, csak épp úgy kéne tenni, hogy ne legyen feltűnő, ha az ember ezt teszi, mert nem akarok kérdéseket ebből. Bőven elég, hogy így is eltérek az átlagostól, nem szeretném, hogy ez még hatványozódjon azzal is, hogy nem is vagyok teljesen ember... mert mutáns vagyok, bár ez olyan rémes szó. Félek tőle, hogy ez nem vetne jó fényt rám, hogy esetleg félelmetesnek tűnne, hogy mire vagyok képes, akkor is, ha ezzel talán tényleg megmentettem Will életét. Rémes lett volna, ha lelövik, muszáj volt tennem valamit ellene. Ha nem teszem, csak azért, mert félek a lebukástól, nem tudtam volna később elviselni annak a súlyát, hogy valaki miattam halt meg, hogy valaki azért ment el, mert én nem voltam hajlandó cselekedni. Ilyen súlyt nem tehetek a saját lelkemre, az is bőven elég, hogy amikor a szüleim meghaltak én lefagytam, nem próbáltam meg azt a fickót elkapni... megállítani. Féltem és, kiborultam, egyszerűen nem ment. Nem akarom ezt a hibát újra elkövetni.
- Ilyet ne is mondj, ebbe belegondolni is rémes! - az hogy lelőtték volna, tényleg olyasmi, amibe nem akarok belegondolni. Nem történt meg és most ez a legfontosabb. Nem akarom azt hinni, hogy akár egy kis esély is lett volna erre. Az a fickó talán nem is húzta volna meg a ravaszt végül, csak nem volt annyira... veszélyes, annyira bekattanva a roham miatt. Tudom, hogy elsült végül a fegyver, de az véletlen volt, egyszerű baleset és még csak azt sem lehet tudni, hogy melyikük kezében volt, amikor ez történt. Én legalábbis nem láttam és az egyértelmű, hogy Will csak védekezett, hogy nem tehetett mást, különben akár mindkettőnknek baja eshetett volna. Nem kérdés az, hogy nem tartom őt hibásnak még egy kicsit sem, akkor sem, amikor végül kimondja azt, hogy ő volt. Valószínűleg ő húzta meg a ravaszt, ő lőtte le a másikat.
- De nem tehettél mást, csak önvédelem volt. - nem érdekel, hogy mit mondott, hogy ő volt. Nem volt más választása és kész, ha nem teszi, akkor lehet hogy ő halt volna meg. Ez ennyire egyszerű. Sajnálom a fickót, hogy meghalt, de ha egyszer nem volt más választásunk, akkor ennek így kellett történnie. Ezt fogom mondani a rendőröknek is, amikor majd ideérnek, hiszen már hallom a szirénákat. Sok volt ez a mai nap, túl sok minden történt, de most már talán tényleg minden rendben lesz. Nagyon remélem, hogy így van. Csak haza kell jutnom egyben és épségben, miután eljutok addig, hogy legalább járni tudok majd. Remélhetőleg az infúzió majd segít.
- Gondolod, hogy csak úgy el lehet felejteni? Az után hetekig alig tudtam aludni, hogy a szüleim... bár ez most nem volt olyan, de mégis csak meghalt valaki. - mindig nehezen dolgozom fel az ilyesmit, akármennyire is igyekszem, hogy idővel könnyebben menjen. Lehet, hogy holnap jobb lesz, vagyis biztosan, csak még nem tudom, hogy mennyivel. Közben a mentős tovább is áll, hogy a sofőrt is megnézze, én pedig fáradtan, de legalább magamtól ülve várom, hogy megjöjjenek a rendőrök. - Elkísérsz majd ugye? Haza. - biztosan ő is fáradt, lehet hogy egyszerűbb lenne értesíteni a nagynénémet, de én szeretnék vele lenni még, hiszen... nagyon nem úgy sikerült ez a mai nap, ahogy szerettem volna.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 16 Ápr. - 16:43

Violet & Will

A munkámból adódóan kíváncsi vagyok arra, milyen lehet meghalni. Annyiféle dolgot hallotta már, de egyiknek se hiszek. A nagy baj a halálban, hogy nem tudom milyen. Nem tudom mire számítsak majd, mert senki nem jött vissza elmesélni, hogy milyen. Nem félek a haláltól, de azért nem akarok ott lenni mikor megtörténik. Vannak azért nekem is elméleteim, sokat beszélgettek az emberekkel a halálról. Megszoktam kérdezni őket, hogy mire számítanak. Sok mindent mondanak, érdekes dolgokat, de egy különösen megragadt a fejemben. Egyszer egy fickó aki haldoklott azt mondta nekem, hogy nem érzed a halált. Azt érzed, ahogy minden lélegzetvétel nehezebb lesz, és kétségbeesetten harcolsz, hogy még többet szívhass a levegőből. A halált nem érzed, a halál csak eljön, és kitöröl téged az életből. Percekig tartott mire ezt elmondta, persze nem így, próbálta minél rövidebbre fogni. Szerintem még ő áll a legközelebb hozzá. A két kezemen nem tudnám összeszámolni, hogy hányszor hallottam milyen gyávaféreg vagyok, amiért másokat állítok szembe a halállal, miközben én messziről figyelem a szenvedésüket. Sok minden vagyok, de gyáva az nem. Tipikus emberi viselkedés, hogy a másikat támadják a saját gyengeségük miatt, de megtanultam már ezt kezelni.
-Ha te nem vagy, akkor egy golyóval a mellkasomban feküdnék most itt. Téged elütöttek, nekem viszont kutyabajom se volt.. Nem kisebb az érdemed, mint az enyém, sőt! – mondom neki mosolyogva. Tudom, füllentettem most egy kicsit. Ha meglő a fickó, akkor valószínűleg azonnal megöltem volna, viszont köszönhetően Violet….szerencséjének megmenekültem attól, hogy idegbetegnek tituláljon. Nem hiszem el, hogy ez szerencse volt, itt valami több van a háttérben, de nem most kell kérdezősködnöm, mert nem alkalmas az idő. Majd, ha már jobban lesz, akkor kiderítem, hogy mégis mi a fene folyik itt. Meghallom a távolban a szirénák hangját és kissé elszomorodom. Muszáj lesz megvárnom a rendőröket, mert eszem ágában sincs itt hagyni Violetet egyedül. Kíváncsi leszek a fejükre, mikor meghallják a történetet, de még kíváncsibb vagyok a reakciójukra. Letartóztatnak majd gyilkosság miatt? Vagy elnézik? Bevinni gondolom mindenképpen befognak vinni, mégiscsak megöltem egy embert, ami a törvény szerint nem valami szép dolog. Az viszont biztos, hogy nem állok jót magamért, ha nem engednek elmenni Violettel. Látni akarom, hogy biztonságban van, felőlem utána bevihetnek a rendőrségre. Rendőröket amúgy sem öltem még, ennek is itt az ideje úgy tűnik. Azt hiszem most már muszáj lesz tájékoztatni Violet nagynénjét. Már az autóbaleset is sok volt, ez most nem hiányzott. Violet nagynénje biztos rühellni fog, amiért miattam került bajba Violet. Tudom, hogy utálni fog, mert én is utálom magam emiatt.
-Hülyén hangzik, de én is, pedig én voltam. – nem éppen én húztam meg a ravaszt, de rólam pattant le a golyó, ami megölte a fickót, ez pedig azt jelenti, hogy én öltem meg. Mikor hallottam a lövés hangját megállt a vér is bennem, mert tudtam, hogyha Violet ezt látta, akkor aztán magyarázkodhatok, de a szerencse az én oldalamon állt. Segítek Violetnek leülni, ez szerintem egyértelmű, mert már látom rajta, hogy állni is alig tud. Erősebb, ügyesebb, mint hittem volna. Kevésbé kéne féltenem ezek szerint? Megtudja magát védeni, de én akkor is jobban tudnék aludni, ha tudom, hogy biztonságban van. Éppen ezért fogok mostantól vigyázni rá, ahogyan csak tudok.
-Holnap majd jobb lesz, akkor ez a nap…már nem lesz ilyen intenzív. – mondom neki miközben a hasamat vakarom. Nagyon viszket ott, ahol az a hülye meglőtt. Szinte minden dolog kicsit abszurd, de abban igaza van, hogy nem egy átlagos nap ez. Majdnem megölték miattam őt, amiért legszívesebben most a falba verném a fejem.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Szer. 16 Ápr. - 10:21

Will & Violet

El sem hiszem, hogy vége. Olyan hihetetlen ez az egész. Minden, ami történt, egyszerűen... alig tudom felfogni. Olyan gyorsan történt minden és én még mindig nem értem, hogy miért is tette a fickó, csak azt a sok vért látom, és egy kicsit még zavar is, hogy megkönnyebbülést érzek, mert Will jól van, de közben sajnálnom kéne azt, aki nincs. Meghalt, ez nem kérdés, túlságosan sok a vér, de most az sem zavar, hogy Will keze is ilyen, szorosan ölelem át a nyakát. Alig ismerem, de mégis örülök, hogy jól van, hiszen rendes fickó, és a tetejében még kedvelem is. Nem viseltem volna jól, ha valami baja történik. Pár pillanatig csak csukott szemmel ölelem, hogy megnyugodjak végre, legalább nagyjából. Nem megy könnyen, de majd jobb lesz idővel, ebben biztos vagyok. A szavaira zavartan mosolyodom el. Nem akartam, hogy ezt lássa, hogy rákérdezzen, de hátha nem fog. Hátha betudja egyszerűen az adrenalinnak. Az a baj, hogy soha nem hazudtam jól és túlságosan felfokozott állapotban vagyok ahhoz, hogy felfogjam rajta nincsenek sebek, egy sem, pedig úgy tűnt ütötték egymást, de már abban sem vagyok biztos, hogy ezt tényleg jól láttam.
- Én nem, csak... szerencsém volt. Te voltál az, aki végül elég bátor voltál, hogy oda is menj hozzá, nem én. - nekem esélyem sem lett volna, ez sajnos teljesen és tökéletesen biztos. De nem számít, most az a fő, hogy minden rendben van. Alig hallom meg, hogy a mentős mögöttem megy el, hogy nézi meg a sérültet, vagyis most már a hullát. A távolban pedig halkan sziréna hangja csendül fel. Jól van, jönnek a rendőrök is, akiknek majd szépen elmondunk mindent, ahogy volt, és... hát nem tudom, hogy mit fog szólni a nagynéném. Kórház, rendőrség, alig állok a lábamon, halálra fogja aggódni magát még így visszamenőleg is, ha elmesélem, hogy mi történt. Én maradtam csak neki, ha elveszítene, azt hiszem nem tudná olyan erősen viselni, mint a szüleim halálát. Vagy csak ezt is miattam teszi? Nagyobb az esély rá, hogy igen, hogy azért erős, hogy nekem is könnyebb legyen.
- Tudom, hiszen pisztoly volt nála, akár le is lőhetett volna. Úgy... úgy megijedtem, amikor eldördült a lövés. - aggódva nézek rá, és csak azt fogom fel, amikor pár pillanat múlva már a még kissé szédelgő mentős áll mellettünk és arról magyaráz, hogy le kellene ülnöm, mert olyan falfehér az arcom, mint egy két napos vízi hullának. Nem is érzem jól magam, csak Will tart, e miatt nem csuklom össze. A mentő szélére ültet le, így most már kénytelen vagyok elengedni Will nyakát, legalábbis megpróbálom, de ha nem segít, biztos, hogy el sem érném a célt a saját lábamon. Tartom a karomat, amikor a tű újra belekerül és az infúziót is beköti a fickó. - Olyan abszurd ez az egész nap. - motyogom magam elé egy apró fejrázás kíséretében, majd újra Willre nézek. Nem is tudom, hogy mit várok pont én. Az egész életem abszurd, mutáns vagyok, a szüleim meghaltak, nem ismerem fel az arcokat... hogy is várhatnék e mellé átlagos életet?

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Kedd 15 Ápr. - 16:50

Violet & Will

Ütés vált ütést, elég keményen küzd, nem számítottam ilyen heves ellenállásra, de nem zavar. Elvégre pont az ilyen esetek miatt edzek nap, mint nap. Küzdelem az életem, most pedig elszántan küzdök. Megakarom mutatni ennek a baromnak, hogy mi történik akkor, ha kikezd velem, ha tönkre akar tenni, ha bántja az egyetlen embert, akit szeretek. A harcunk korán elég egyoldalúvá válik, de a pontot csak a gellert kapott golyó tesz a civakodás végére. A szemébe nézek és azt látom amit látni akarok: dühöt, csalódottságot, szégyent. Nem tudom, hogy miként talált rám, mert biztos vagyok abban, hogy nem látta a testvére halálát. Egy sikátorban kaptam el, és emlékszem, hogy senki nem volt ott rajtunk kívül. Kár, hogy ezekre nem kapok választ, de annyira nem is érdekel, ahogy látom kihunyni a szemében a lángot. Igen, kezdi feladni, ő is tisztában van azzal, hogy meg fog halni. Nem mond semmit, csak vért köhög fel, de semmit nem mond, nem reagál az én mondataimra se. Nem érdekel, hogy ki volt ő, és miként szabadult a képességemtől meg,hogy honnan ismert. Meghalt, mert keresztbe akart tenni, és remélem, hogy nem sikerült neki. Lassan állok fel, még látni akarom az arcát, látni, hogy mit érez mikor elsétálok a haldokló testétől. Azzal a tudattal haljon meg, hogy legyőztem, hogy vereséget szenvedett, nem tudott bosszút állni, megint én győztem. Meglep, hogy Violet megölel, de nem zavar. Erre vágytam már régóta, viszonzom is, szorosan magamhoz ölelem. Igen, nem ítél el azért, mert megöltem a fickót.Örülök ennek, mert nem akarom, hogy egyből a gyilkos jusson eszébe rólam. Ő nem szokott még hozzá a halálhoz úgy, mint én, számítanom kellett volna arra, hogy kiborul, ha meglát egy hullát. Már megint hibáztam, már megint kitettem ennek Violetet. Nem szabad hazahozni a munkát, ezt befogom tartani
-Vége, hála neked. Köszönöm, hogy…megmentettél. – mondom neki hálásan, bár az utolsó szót nem igazán találtam. Nem volt még példa arra, hogy megmentettek volna. Violet pedig most ezt tette. Nem tud róla, de az életem mentette meg. Mert, ha kiderül ki vagyok, elvesztettem volna őt, Violet pedig egyenlő az életemmel. Egyszerű képlet. Még mindig ölelem őt, és nem akarom elengedni. Mennyit álmodtam róla, erről és most itt van. Ezek szerint a pasas mégis csak jól jött? Nem, mert fájdalmat okozott Violetnek,de….miatta kerülhetek most közelebb hozzá, érinthetem őt meg. Hallom a hangokat, de biztos csak a mentős kelt fel. Remek, legalább csak egy szemtanú van, ha esetleg ezért felelősségre akarnának vonni, de….akkor menekülhetek megint. Nincsenek okmányaim, én nem is létezzek.
-Nem tehetem mást. Nem tudom mit akart, talán csak összezavarodott, vagy azt hitte ismer. Semmit nem mondott, csak…nézett rám. – mondom neki szomorúságot csempészve a hangomba. Nehéz az olyan dolgokról szomorúan beszélni, amiket amúgy imádsz csinálni. Nem akarok érzéketlennek tűnni, el kell játszanom, hogy engem is megvisel az, hogy meg kellett ölnöm a fickót. Pedig mennyire megakartam. Igaz, hogy nem így képzeltem el, kínozni akartam, de a lényeg a lényeg: meghalt. Megvédtem Violetet, magamat, minket.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Kedd 15 Ápr. - 9:56

Will & Violet

Vannak az életben olyan pillanatok, amikor felgyorsulnak az események körülötted és olyanok is, amikor minden lelassul. A jó dolgok általában lassulnak, a rosszak pedig pont ellenkezőleg, de olyan is, van hogy az agyad megtréfál és csak minden teljesen összezavarodik. Én is így vagyok vele most, főleg hogy azért mégis csak túl sok minden történt ahhoz, hogy rendesen talpon tudjak maradni. Az infúzió hiánya, a hirtelen felszökött adrenalin és a lassan lenyugvó testem kezdi azt súgni, hogy lassan minimum el kéne ülnöm, mert amúgy simán össze fogok esni. A dobás is sikerült, ahhoz is kellett a koncentráció, hogy pontosan úgy találjam el, hogy a csontok között a toll simán átvigye a könnyen szakítható húst és a bőrt, hogy a hegye épp olyan szögben álljon be, ahogy kell és hogy az ideget is eltaláljam, hogy a pisztolyt ne tudja tovább tartani még akkor sem, ha akarná. Sikerül, és talán egy pillanatra még büszke is vagyok magamra, pedig sérülést okoztam valaki másnak, de hát... meg akart ölin minket, vagy Willt nem számít, muszáj volt megtennem, akkor is, ha én nem ilyen vagyok. Az önvédelem olyasmi, amikor az ember nem gondolja át teljes részletességgel a dolgokat.
Sikerül Willt is a földre döntenem, de aztán más áll is fel, én pedig igyekszem megállni a lábamon, hogy ne legyen semmi baj, hogy ne rám kelljen figyelni, amíg dulakodnak. Szinte érzem az ütéseket, és minden alkalommal összerezzenek, amikor eltalálja egyik a másikat, aztán hirtelen dörren a pisztoly és nekem fogalmam sincs, hogy ki húzta meg a ravaszt, vagy hogy ki kit talált el, és ez a lerémisztőbb az egészben, a tudatlanság. Végül Will áll fel, véres kézzel, de feláll és ez a lényeg. Alig merek odanézni, de látom a fickó véres hasát, és hogy alatta egyre szélesebb tócsában kezd el gyűlni a vöröses folyadék. Az arcomon mégis több aggodalom ül, mint bármi egyéb, amitől Will félhetne, amikor pedig elém áll gondolkodás nélkül ölelem át a nyakát, kicsit lábujjhegyre emelkedve, szorosan kapaszkodva.
- Vége van... vége van igaz? - a fejemet a vállába fúrom, hiába hallom, hogy a hátunk mögött motoszkálás szűrődik, minden bizonnyal a mentős tért magához és botorkálva próbálja megnézni a földön fekvő fickó pulzusát. Hallom a sóhajt, tehát minden bizonnyal már nincs életben. - Meghalt, de... miért csinálta? Mondott valamit neked? - próbálom kipréselni magamból a szavakat, még ha nem is megy valami könnyen. Azt hiszem most, hogy az adrenalin végképp csökkent úgy rám nehezedett minden súly, és ha nem kapaszkodnék a nyakába, azt hiszem már rég nem tudnám magam tartani a saját lábaimon, rendkívül gyengének érzem őket és magamat is.

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Hétf. 14 Ápr. - 18:43

Violet & Will

Kevés dolog idegesített fel annyira, mint most ez a pasas. Mégis mit gondol magáról? Hogy elüti az egyetlen embert aki fontos nekem, és fegyvert fogva ránk kitör belőle az őszinteség roham? Meg kell ölnöm, amint esélyem lesz rá. Túlságosan is kockázatos életben hagyni. A végén még megint megtámad minket, vagy ami rosszabb: Violetet. Nem vagyunk még olyan kapcsolatban, hogy a nap minden percét vele töltsem, nem tudok rá a nap 24 órájában vigyázni. Örülök, hogy megbízik bennem, hogy nem akar megállítani, de végül muszáj. Nem gondolkodom tisztán, csak a bosszú jár a fejemben, így pedig magamnak ártanék. Kicsit örülök, hogy Violet rám szól. Bízok benne, az életemet is rábíznám, még ha tudná is, hogy kivagyok valójában. A kérdés nem az tehát, hogy bízok-e benne, hanem, hogy mégis mit tehet az ellen, hogy ne leplezzen le ez a fegyveres ürge. Ő nem golyóálló, őt meglehet sebezni, és egyszer már a fickó ki is használta ezt. Még egyszer nem fogja! Engedem, hogy Violet kibújjon mögülem, de minden erőmmel azon vagyok, hogy egy esetleges lövés elé vessem magam.
Elég kellemetlenül érkezem a földre, de legalább nem lőttek le, és ahogy elnézem Violetet sem találta el a golyó. Elképedve bámulom a fickót, aki a kezét szorongatja. Mégis, hogy tudta ilyen halál pontosan beleállítani azt a tollat a fickó kezébe? Míg távol voltam részt vett valami kommandós kiképzésen vagy mi? Azt hiszem alábecsültem Violetet. A széltől is óvom, erre beleállít a pasas kezébe egy tollat, méghozzá úgy, hogy a fegyvert is elejtse. Szeretném azt hinni, hogy szerencséje volt, de…ez nem lehet szerencse. Valami megváltozott mióta nem láttam őt. Ha ilyeneket tud, akkor miért nem dobott fejbe egy késsel mikor a szülei teste felett lépkedtem? Mert, ha most sikerült ez a hajítás, akkor biztos engem is eltalált volna.
Bólintok egyet gyorsan és a fegyver után vetem magam. Most nem állhatok le megköszöni neki a dolgot, vagy éppenséggel megkérdezni tőle, hogy mikor képezték ki nindzsának. Sok kérdésem van, de egyelőre be kell érnem azzal, hogy majd később felteszem neki ezeket. Nem vagyok elég gyors és a fickónak sikerül megfognia a pisztolyt, de szerencsémre azonnal odaérek és már kezdődik is a harc. Elég erős ahhoz képest, ahogy kinéz. Hol én, hol ő kerül a másik felé, de mondanom se kell, hogy hamar felülkerekedek és ütöm őt. Ahol csak tudom, ahol csak érem őt. Nem figyelek oda és sikerül a pisztolyt felém irányítani és meghúzni a ravaszt. A francba! Hallod a dörrenést, majd érzem a golyót lepattanni a hasamról. Beviszek neki egy balhorgot és már vinnék a következőt, de ekkor észreveszem, hogy nem védekezik, nem harcol. Kicsit lejjebb nézek és látom is az okát : a golyó gellert kapott rólam és az ő mellkasába csapódott. Na, ez valami csodás. Nem tudom, hogy mit lát az egészből Violet, nincs is időm hátranézni. Meg kell őt ölnöm, de nem szabad, hogy tudják én voltam. Várjunk csak, foghatnám önvédelemre nem? Megtámadott engem én pedig önvédelem közben…eltörtem a nyakát. Ez nem valami hihető, de valamit tennem kell. Hallom a lélegzetét, ahogy egyre lassul és lassul. Megfog halni, mielőtt bárki kiérne ide. A vérzőseb felé nyúlok és beljebb nyomom a lövedéket a mellkasába. Hátha így gyorsabban megdöglik. A szemébe nézek és gonosz mosoly ül ki az arcomra. – Na most találkozhatsz vele. Meséld el neki mit tettem veled, oszd meg az élményeidet vele. – nem tudom, hogy eljutott-e az agyáig a mondatom, de nem is igazán érdekel. Nem baj, ha nem hallja, valószínűleg ő ezt érzi. Lassan felállok és visszaindulok Violet felé. Nem tudom a fickó nevét, de nem is érdekes. Meghalt és ez a lényeg. Ígértem valamit és tartom is magam hozzá. Csak remélni tudom, hogy Violet keveset látott a dulakodásból, mert nem venné jól ki magát, ha az egészet végignézte volna. Jó eséllyel így is azt kell mondanom neki, hogy én lőttem le a fickót. Gyilkosnak hisz majd? Megint elvesztem őt? Elrontottam volna ezzel ezt az esélyemet? Remélem, hogy nem.
Amint odaérek Violethez megfogom a kezeit, mert látom rajta, hogy nincs valami jól, nehezen tud talpon maradni, nem akarom, hogy elessen. – Most már jól vagyok. - mondom neki fáradt mosollyal. Vajon most mi jön? A hős megmentő leszek? Vagy a kíméletlen gyilkos? Vajon hisz a látszatnak majd, vagy a valóságot látja?

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria Hétf. 14 Ápr. - 14:46

Will & Violet

Nem tudom, hogy mi vár ránk ott kint, de arra igazán nem számítok, amit látok. Nem értem, hogy miért van a fickónál fegyver, hogy hogy került hozzá és hogy egyáltalán miért tartja ránk? Nem értem az egész helyzetet, de próbálok úgy tenni, ahogy kér. Nem akarom, hogy Willnek baja essen, de azt mondta, hogy maradjak mögötte, hogy bízzak benne és én tényleg igyekszem. A bizalom kétféleképpen születhet, vagy feltétel nélkül adod az embereknek, vagy ki kell érdemelni. Én most az előbbit teszem meg, hiszen még nem ismerem annyira ezt a fickót, de valahogy mégis úgy érzem, hogy megtehetem, amit kér, és mintha... valami ott mélyen motoszkál bennem, ami erre sarkall, mintha már régóta ismerném. Butaság, de mégis valahogy így vagyok vele. Ezért maradok a háta mögött, de akkor sem akarom, hogy baj legyen és ő nem akar megállni, csak megy előre. Nem vagyok benne biztos, hogy a másik pasas nem húzná meg a ravaszt, sőt ha csak egy kis lehetőség is van erre, hogy megtörténhet, akkor nem szabad kockáztatni, akkor nem akarok!
Tudom, hogy meg fog lepődni, de muszáj megtennem, megpróbálnom. Csak koncentrálnom kell és akkor nem lesz semmi gond. Tudom, hogy képes vagyok rá, vagy legalábbis sejtem. Csak pontosan el kell tervezni mindent és az kell, hogy most ő hallgasson rám. Elmosolyodom, amikor válaszol, és már nem teszi ki a kezét, amikor mellé lépek. Gyorsan történik mindig, a dobás pontos, de ennél nem hiszem, hogy többet tehetek. Érzem, ahogy a golyó elsüvít a fejem felett pár centivel, vagy talán milliméterrel? Nem tudom, az a lényeg, hogy felette van és az, hogy így Willnek sem esik baja, maximum az, hogy megint rá esem, de az elhanyagolható ahhoz képest, mintha golyót kapott volna igaz?
- Jól vagy? - tudom, buta automatikus kérdés, aminek most itt talán helye sincs, mert fontosabb az, hogy a pisztoly ne kerülhessen vissza a fickóhoz, de akkor is ez csúszik ki a számon. Engedem, hogy felálljon, azaz letápászkodom róla. Egy pillanatra szédülök csak meg, amikor hirtelen állok fel, de végül nem sötétül el a világ és sikerül talpon maradnom. Will a gyorsabb, ez egyértelműnek tűnik, de mégis közel van a pisztoly a fickóhoz, én pedig utálom, hogy nem tehetek mást, csak nézhetem az egészet, és várhatom, hogy mi lesz az egésznek a vége. Érzem, ahogy kissé forogni kezd velem a világ, de tartom magam. Eszem ágában sincs elájulni és arra térni magamhoz, hogy valami szörnyű történt! Szinte egyszerre érik el a fegyvert, és egyszerűen kivehetetlen, hogy mi is történik. Dulakodás a földön, aztán egyetlen egyszer dördül el a pisztoly, én pedig teljesen lemerevedem. Fogalmam sincs, hogy mi történt, mert alig látni valamit és meg se merek moccanni, hogy közelebb menjek, csak várom, hogy ki áll fel. Csak várom, hogy Will álljon fel, neki kell, muszáj!

Tárgy: Re: Gleason’s pizzéria

» Perillos's Pizzeria