Egy New York-i lakás

Szinte már elfelejtettem, milyen kis aranyos tud lenni, ahogy néz rám azokkal a nagy szemeivel, miközben engem hallgat. Többször is megsimogatom az arcát beszéd közben, illetve ujjaim néha a hajába fonódnak, és úgy csobognak le a hosszú barna hajzuhatagon. Hiányzott már na...
-Ennyi erővel tarthatnánk rögtön a képernyőben is... - jegyzem meg, picit gúnyolódva, hisz valóban nem sok értelmes műsor megy mostanság. Beszélő autók, bombagyáros ezermesterek, meg persze az a cuki arcú nő a Springfield-ből, aki legalább vicces, de annyi vakolattal is csupán a második legszebb nő akit láttam. Ez van.
-A távirányító úgyis kényelmesebb édes....ó várjunk...miért érzem azt, hogy valamelyik este látni fogom, ahogy te felkelsz, és nagyon élethűen szúrod át a TV-t hmmm?
Közben tovább etetem őt, újabb pizza csücskét tartva felé, hisz köztudottan az a legjobb része.
-Egyszer már nekem is be kéne néznem abba a kávézóba...és amúgy milyen volt a birtokon? Sikerült már megszabadulniuk az origami csillagoktól, amikből valami huligán széthagyott vagy 2000 darabot mindenfelé?
Sejtem, hogy nem csak nosztalgiából ment oda. Pusztán abban reménykedem, hogy nem pont akkor járt arra, amikor elvesztették velem a kapcsolatot pár napig. Néha kicsit nehéz velem lépést tartani na...
-Ó, jut eszembe...meg szeretnék neked mutatni valamit majd, csak....előbb fel kell kelnie a napnak. Mármint, nem itt persze...No mindegy...
Picit arrébb fészkelődöm. Az egyik apró, kemény tárgy ami a belső zsebemben rejtőzik kezdte nyomni az oldalam, és gondolom egy idő után neki sem lehetett kellemes a bordáit ostromló dobozka, szóval így csak jobb lesz. Picit izgatottan harapok egy hatalmasat a következő szelet pizzából, és kinézek az ablakon Tati válla felett.

Minden bizonnyal Tatjana az egyetlen lány a világon, akit még egy szamurájkarddal a kezében is aranyosnak látnék. Aztán lehet csak elfogult vagyok, és más számára inkább elvetemült lenne, de ezt kétlem. Ahogy szemei érdeklődve csillognak, és érdeklődve tanulmányozza az eszközt, egyszerűen meg tudnám zabálni.
-Nos, ez is egyfajta összefoglalója a történteknek igen... - magyarázom, amolyan akadémikus hangvétellel - és bár ennek a verziónak megvan az az előnye, hogy gyakorlatilag igaz, de mentségemre legyen mondva, így is vagy tízzel több fegyver volt a csávónál, mint amennyivel szívesen látták volna az országházban felbukkanni.
Néha elgondolkozom azon, hogy nem vagyok-e túl szemét, amikor használom a képességem...
-A szőnyeg lehányása sem segített a helyzetén.
...de aztán eszembe jut, hogy egy kamasz fiút akart kibelezni, és nem mellesleg engem is.
-Gyakorolni? Neeeem...mármint...talán egy kicsit, de jobban szeretem a botokat. Szóval azt mondod, szerinted is jól mutatna a TV fölött?
Hogy milyen az időzítésem...hát, szerencsés leginkább. Reméltem, hogy pont hazaért, és nem hűl ki a pizza, de eléggé lutri volt a dolog. Mostanra egészen megszoktam a dolgot az időzónákkal, és legfeljebb direkt török rá valakire hajnali háromkor, azt viszont nehéz belőni, mikor van valaki pont otthon. A telefon segíthetne, de...állati feltűnő lenne, ha a simkártyám ide-oda ugrálna a világban. Gondolat közben kinyitom a dobozt, elveszek egy szeletet, és a csücskét Tati szája felé tolom.
-A talányok megoldásában jó vagyok. Mint Batman, csak én tudok teleportálni, és nem öltözöm denevérnek mint egy dilinyós.
Ha leharapta a csücsköt, én is kimarok a szeletből egy nagyobb darabot. Az atlanti óceán átszelése óta nem ettem semmit. Rám fér.
-Na mindegy, szóval az én hetem ilyen volt...Veled történt valami érdekes?

-Azt hiszem... - felelem kuncogva, bár abban nem vagyok egészen biztos, hogy mit is kérdeztem, már ha egyáltalán...érdekes, hogy az ilyen memóriazavarok mindig az ő közelében jönnek elő. Nagyon érdekes...
-Hmmm? - Jön ki belőlem arra a kérdésre, hogy mit rejtegetek, aztán karcsú kezei segítségével csak fény derül erre is. Ha már így rákérdez, megengedem, hogy fogja egy kicsit a fegyver, én pedig inkább az ő arcán simítok végig.
-Ó...egy új ismerősöm nálam hagyta. Vigyázok rá, amíg haza nem engedik ami... Hát, a spanyolom nem az igazi, de az egyik rendőr azt mondta akkor lesz, ha a pokolban jegesmedvék fognak hegedülni...sok szót nem értettem, de a hangsúlya alapján elég ellenséges volt vele.
Ártatlanul mosolygok, és megvonom a vállat.
-Nyugi, Eric átnézte, nincs benne semmi nyomkövető, vagy robbanó, vagy ilyesmi...izé...ugye nem baj? Nem terveztem kiraknia falra, vagy ilyesmi csak...a fene tudja, az ilyesmit nehéz ott hagyni na.

-Én... - Mondom kicsit gúnyolódva, de azért vigyorgok rá, a következő pillanatban pedig hátam a falhoz nyomódik, ahogy a fene tudja hogyan, máris rám veti magát. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy a fiatal felnőtt Tati akit a kanapén láttam borozni csak illúzió, az igazi cuki Tatjana pedig végig itt állt előttem, arra várva, hogy megjelenjek. Hogy honnan tudta, hogy pont most jön el az ideje, az jó kérdés, de mindig is trükkös lány volt....
-Te is hiányoztál nekem - suttogom a fülébe, aztán ha már úgyis ott vagyok, megpuszilom a nyakát finoman - Bocsi, hogy eddig tartott, de most már vége van. Nincs több X marhaság.
Oké, a múltkor is komolyan gondoltam ezt, meg előtte is...meg előtte...de most már tényleg elég volt az egészből, nem szeretnék semmi mást, mint vele lenni, őt ölelni, és egyensúlyozni egyik karommal a pizzát, a másikkal pedig őt tartani...bár lehet nem ártana ezt egy kényelmesebb helyen tenni. Teszek pár lépest előre, és lehuppanok a kanapéra, még mindig magamon tartva az én koala mackómat, a dobozt pedig az asztalra teszem, nagyon vigyázva, hogy ne borítsam ki a bort. Ekkor kezdi el nyomnia kard a hátam. némi ügyetlenkedés után leveszem magamról, és a kanapé másik végére teszem azt.
-Szóval...történt veled valami érdekes, amíg távol voltam? Ó, várj, szavad ne feledd...
Hirtelen kapom el a tarkóját, és húzom magamhoz egy éhes, heves csókba, ami hosszabbra nyúlik, mint terveztem, sokkal sokkal hosszabbra. Percekkel később homlokom a homlokának döntve kapkodok levegő után, még mindig becsukott szemekkel.
-..mit is...kérdeztem...?

A tépett anyag egyik cége a kezemben,a másika fogaim közt, ahogy megkötöm vele a csomót a jobb karomon. Hátam egy hideg betonoszlopnak támasztom a művelet közben, aztán pedig egyenletes légzésre kényszerítem magam, miközben hallom a lépteket közeledni. Velem szemben a szőke, kék bőrű kisfiúi könnyes szemekkel kuporog a sarokban, s nagyon próbál úgy csinálni, mintha ő is a padló része lenne. Legszívesebben magammal vinném, de van vagy fél tonna a kölyök így átváltozva, és eddig elhozni sem volt semmi.
-Hallom, hogy ott vagytok korcsok! Most végetek van.
Megforgatom a szemeim, és inkább fárasztónak tartom, mint ijesztőnek, de legalábbis ezt igyekszem sugallni kis védencem felé. Mosolyogva a srácra kacsintok, aztán felállok, és szembe fordulok a támadónkkal.
-Szép szamurájkard. Mond hallottad már az "It's Raining Men" című számot?


A fickó kardja tényleg nagyon szép. A penge tökéletes állapotban van, és szinte ragyog, ha rásüt a nap, a tokja pedig - pedig régen tudtam, mi a japán neve... - fura fehér faragásokkal lett díszítve. Kicsit furán néznek rám a pizzériában, amiért ilyesmi van nálam, talán ezért is kapom meg ilyen gyorsan a rendelésem.
-Gracie Mile.
Még pár lépés, és amint nem lát senki, már irány is haza. A nappalink sarkában bukkanok fel, hátamon a karddal, és a kezemben egy 50 centis pizzás dobozzal. A rögtönzött kötést kicseréltem azóta egy fáslira a karomon, és most már a saját bőrdzsekim takarja. Ha várok még fél órát a suliban, valaki elintézte volna, hogy eltűnjön, de semmiség, és egyébként is, nem akartam várni. Ez a küldetés egyre hosszabbra, és hosszabbra nyúlt, nekem pedig már bőven elég volt belőle. Mintha ezer éve nem láttam volna a kedvesem, szóval egy vacak kis karcolás miatt nem fogok tovább ott dekkolni.
-Szia - szólok halkan, és lágyan rámosolygok.