Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
- A végén bálványolni foglak. Első számú rajongód leszek, úgy vigyázz. Mindenre képes vagy, pénzben fürödhetsz amikor csak akarsz és még az ügyvéded is jó. Na meg a delfinek! Tényleg jó kis életed van. - mosolyodom el lágyan. Tetszett, hogy ennyire visszafogott a pénzével kapcsolatban és inkább szervezeteket támogat belőle. Minél többet mesélt magáról, annál inkább szűnt meg az a feszültség, amit másokkal szemben érzek. Mindig is megpróbáltam elzárni magam mások elől és rejtegetni az igazi valómat. Egy tolvaj nem is tehet mást. Egészen addig van biztonságban, míg le nem buktatják és hátba nem szúrják ott, ahol a legérzékenyebb. Sokszor kaptam már az élettől pofont, melyek csak erősítették bennem a felhúzott falakat. Joshua viszont jó irányba haladt ahhoz, hogy átengedhessem határaimon. A magabiztosságával és kedvességével közelebb vont magához, amit valamiért nem tudtam eltaszítani magamtól. Valahogy szükségem volt rá. A támogatására, a kedvességére és egy személyre, akiben fenntartások nélkül bízhatok. Mikor magamra hagy, azért böki a csőrömet a kíváncsiság, ezért is eredek utána. A mosdóig követem, ahová vissza is fordul, így balszerencsémre rajtakap osonásom közepette. Megszeppenve nézek fel rá, majd határozott arcra váltva fonom össze karjaimat mellkasomon. - Tudtommal amerről jössz, az nem a mosdó volt. Vagy tévednék? Amennyiben azt szeretnéd, Josh, hogy bízzak benned, kezdhetnéd ott, hogy nem hazudsz a szemembe.- szinte már durcásan pislogok fel rá. Ölelésére igazából nem tudok mit reagálni. Meghökkenek, ez természetes, s ahogy karjaiba zár egyfajta megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam. Nem tudom még, hogy mit higgyek róla. Egyszer az életemet is rá bíznám, máskor viszont lelökném a vonatról vagy szimplán faképnél hagynám. - Egy bandának?- kérdőn nézek fel rá ezúttal, abban reménykedve, hogy több információ is kiderül arról a bizonyos "bandáról". - Nos, ameddig a nyomozó haverod és te itt vagy, azt hiszem nem lesz gondom "vigyázni magamra". És amúgy is, nem vagyok kislány, meg tudom védeni magam. Jobban, mint hinnéd.- kacér mosolyra húztam ajkaimat, amíg lefejtettem karjait magamról. - Szóval... Mi lenne, ha befejeznénk a reggelit és esküt tennél, hogy nem füllentesz leközelebb? - emelem fel kisujjamat felé. Nem sokáig tart a békésnek mondható beszélgetés, ugyanis a vonat hátulja felől emberek sokasága kezd szaladni a fentebbi kocsikba. Sikítva, ordítva rohannak, mint akik látták a halált. - Mi a... - vontam összébb szemöldököm a helyzetet méregetve. Válaszokat kerestem, de egyszerűen nem tudtam összerakni a képet egészen addig, míg meg nem hallottam egy hangos robbanást a melletünk lévő kocsiból. A vonat megremegett, ezért kénytelen voltam Joshuába kapaszkodni, mielőtt még a hátsómon végeztem volna. Talán futnunk kéne? Valószínű.
Pont azért tetszik, mert ilyen huncut. Magában foglalja a cuki, édes szőke, és a vagány, rafinált hölgyike kombinációját. Nem feltétlenül csak azért, mert nem tudja eldönteni, hogy mikor hogyan viselkedjen éppen. Teljesen más a szitu. Túlságosan sok megpróbáltatás érhette, ezért sodródik az eseményekkel, nehéz eldöntenie, hogyan reagáljon, én viszont szívesen vagyok mellette, hogy támogassam. Akár barátként is. Helyet foglalunk, hogy elköltsük a reggelit, vagyis nekem elég egy olyan lekváros süti, a tetején sok cukorral, igazi kalóriabomba. Szerencsére még vagyok olyan fiatal, hogy a rendszertelen étkezések ellenére a sport karban tartson. Kávé persze jár hozzá! Ahogy oldalba bök, elnevetem magamat. - Már csak azért is, mert nem kaphatnak el úgy igazán.. Túl jó az ügyvédem. Amúgy rendszerint kevés részét szórom el, állatvédelmi szervezeteket támogatok, például imádom a delfineket. Van Ausztráliában egy delfinshow, őket komoly pénzekkel támogatom. – Most én bököm oldalba könyökkel, jelezve, hogy az életmódom ellenére még mindig jófiú vagyok, nem olyan, aki másokat bántana. Vannak bizonyos lányok, akik a szadisták a zsánereik, de tudom, hogy Hirának már bőven elege van belőle, hogy bántsák, akar valakit, ha nem is most.. Akivel.. kiélheti az édesebb oldalát is. Vagy csak a romantikus képzelgéseim mondatják ezt velem? Elsietek, amikor megpillantom Bakert, de nem szándékozom sokáig maradni, alig két perc múltán már fordulok is vissza, hogy szembetalálkozzam vele a mosdó előtt. Nahát.. ellenőrizni akar? - Na de kicsi.. hogy védjelek meg, ha nem bízol bennem? Tudod, hogy azért vagyok, hogy ne essen bajod. Magyarázzam? – Kisfiús mosollyal ölelem meg, ezzel nem megvenni akarom, hogy igazán bízhatna egy kicsit bennem, hogy akkor és ott nem mindig tudok lényegretörő lenni, de most szövetségesek vagyunk, amikor eljön az ideje, úgyis elmondom, hogy hol voltam. Akár most is, csak keressünk valami helyet, ahol nem hallanak. Végül elengedem, és behúzom a férfi mosdóba, ahol kissé egymáshoz préselődünk, de legalább magunk vagyunk. Szerencsére nem terjengenek furcsa szagok, ez mégiscsak az első osztály. - Tudod.. az a zsaru, aki a nyomomban van, máskor meg segítséget kér, itt van a vonaton. Nem miattam. A nyomában van egy bandának, aki nekünk is árthat. Megkérnélek, hogy vigyázz magadra..
||music:It’s not goodbye|| words: 430 || just for you ▲▼
Mosolyogva biccentek egyet szavaira. Tényleg jól esik, hogy olyan sok idő után végül kezdek valakiben egy kicsit is megbízni. Azért már így is eléggé kibillentettem magam a komfortzónámból azzal, hogy elhívtam magammal, de hát egyszer élünk, akkor használjuk ki. A vonat zötykölődése közben nehezen lépkedek, nehogy orra bukjak és töröljem fel a koszos padlót az arcommal. Nem lenne túl szerencsés, ráadásul, ha egy ilyen instabilan állok a lábaimon, akkor nem is kéne folytatnom ezt az utat. Mégis mit csinálok, ha apám szövetséges katonái ellen kell bunyóznom? Az még oké, hogy van bennem erő, na de az állóképességem közel sem olyan jó. Elhallgatok, miután rám kacsint. Érdeklődve pillantok fel arcára, s fürkészem őt szótlanul. Sosem nézem meg mások arcát eléggé ahhoz, hogy emlékezzek a vonásaira, vagy épp észrevegyem a maga sajátosságait. Nem szeretek emlékezni olyanokra, akik a végén úgyis csak elhagynak és végül is ez már a rutinommá vált. A szemkontaktust sem igazán tartom senkivel, ezért is tudok csodásan füllenteni a balga népnek a piacon, hiszen’ a két szép szemem nem árulhatja el, ha cinkelt kockákkal játszom a játékukat. - Nos, akár még értékelhetem is, csak épp… nem öntöm szavakba, ami a fejemben van. - játékosan oldalba bököm és ezúttal én kacsintok rá, míg tovább billegek az asztalokhoz. - Bankok, hát persze. A nagy karrier, fogd a pénzt és fuss, elég egyszerű feltevés, de senki sem tudja hogyan és minek az árán lett elérve. 1997-ben 17 millió dollárt lopott el egy pénz szállító sofőr, anélkül, hogy rögtön elkapták volna. Érdekes meló a rablás, főleg, ha nagyban utazol. - mosolygom. Miután helyet foglalunk látom rajta, hogy valami nincs rendben. Összevont szemöldökkel figyelem testtartását, végül feláll és távozik a wcre hivatkozva. A kezemben lévő kést és villát a tányérra dobom, melyek hangosan csörömpölve pattognak a kerámián.Unottan dőlök hátra, s időzök el a szalvéta tépegetésével, ameddig rá várok. Néha-néha vetek pár pillantást a szomszédos ajtóra, hátha végzett már a dolgával, ám nem így történik. Csak ekkor kezdek el filózni és összerakni a dolgokat. Miért is indult volna el a szomszédos kocsiba, ha már egyrészt a miénk közelebb is van és ott már alapból láttuk merre van a wc. Lehet szimplán felfedezőútra ment és azért hagyott itt, de azért eléggé bűzlik a dolog. Remélem nem akar átvágni és lelépni csak mert ő éppenséggel meggondolta magát. Na pont az ilyenek miatt nem szeretem megjegyezni senki arcát. Felállok helyemről, s a lehető legnagyobb csendben indulok el utána a kabinok folyosóján. Megnézem a férfi mosdó ajtaját, mely tárva nyitva áll. - Miért is reménykedtem…? - sóhajtok fel fejemet ingatva.
- De nem tőlem. És hát mindenki úgy boldogul, ahogy tud. – Felelem mosolyogva, számomra a törvények nem igazán léteznek, csak a morális megfontolások, inkább a betyárbecsület híve vagyok. Ha Baker mellé kell szegőznöm, akkor ez nyilván változni fog valamennyire, de akkor is igyekszem majd cselekkel előrejutni, kétlem, hogy egy szabálymániás ügynököt tudna belőlem faragni. Átlépünk a büfékocsiba, ahol előzékenyen átengedem magam előtt a küszöbön, de felkészülten arra, hogy a vonat hirtelen fékezne, el tudjam kapni a karját. Nekem a mozgás az életem, egyensúlyérzékem akár egy póké, de ő még jöhet zavarba, hiszen egy elsőosztályú szupergyors nemzetközi expresszen sétálunk, ahol az ember megszokja, hogy folyton mozgásban van a jármű, éppen ezért zökkenhet ki egy komoly fékezésnél. - Észrevenni..? Az igaz. Értékelni? Na az már egy megint másik dolog. – Kacsintok le rá, ő például kevésbé fogékony rá, vagy a maga kis félszeg módján nehezen mutatja ki, hogy ragadna rá belőle a sziporkáimból, de végtére is nem sürgős a dolog, a barátkozás is egy igen szép dolog, ha meg úgyis elfelejtem az év végére akkor mindegy is, hogy mi volt köztünk. De az ördögbe is, ha Baker megadhatja a gyógyulás esélyét, hát miért is ne fogadnám el? Furcsa lesz FBI mellényben mászkálni, mintha elárulnám a hitvallásomat, de hát ki ha én ne ismerném jobban azokat, akikkel eddig együtt dolgoztam? - Műkincseket? Az se semmi.. Én a bankokban hiszek, viszont hogy ha meg ott jelölik a pénzeket, akkor úgyanúgy nehéz elsütni, mint a műkincseket. Nehéz szakma.. – Ismerem el viccelődve, valójában egyikünk sem tűnik az a keményen dolgozó munkásembernek. Mellettünk ismerős hang dörren, nahát.. Ez a fickó sosem tud leállni? Nem arról volt szó, hogy egy hónap gondolkozási időt kapok? Amikor Hira elindul elülni, gyorsan megnézem a papírt, amit Baker hagyott ott, és körbelesek, a platinaszőke nő már sehol, rá gondolhatott volna a zsaru. Beérem Hirát, de csak féloldalasan ülök le vele szembe, jelezve, hogy mindjárt felállok megint. – Ez jól hangzik, és huszonnégy órán belül úgysem lesz megálló, úgyhogy a tiéd vagyok. Lássuk, nálad át tudom-e vinni azt a bizonyos sármot. Tulajdonképpen néha kezdek belefáradni a folytonos futásba, és a szörfölésből is lassan kiöregszem. Gondolkozom néha a váltáson. Most viszont kicsavarom a kígyót, egy kis türelmet Hira. – Állok fel végül, otthagyva a tányérjainkkal, s megindulok a szomszéd kocsiba, amelynek bejáratát elhúzom, és a sajátunkat be, hogy átlépjek. Nem sokkal arébb találom meg a baseball sapkás alakot. – Figyelnek? És te mit keresel itt? Azzal az üggyel kapcsolatos, amibe be akarsz vonni? Magyarán.. mi van? – kérdezem tűnődő vigyorral, szeretek én akciózni, de erre most tényleg nem számítottam.
||music:It’s not goodbye|| words: 430 || just for you ▲▼
Az utas lista alapján itt van, ami az út elején még nem volt feltétlenül számottevő információ, hiszen egyelőre még van ideje eldönteni, hogy mit akar. Részt vesz az munkámban, normális életet él, vagy próbálkozik még azzal, hogy a törvény felett áll, hogy végül elbukjon, mert idővel úgyis elkapom. Ő is hibázik, nem véletlenül igenis láttam rajta legutóbb, hogy hajlik a felé, hogy végül mégis csak leálljon és megértse végre, hogy kénytelen lesz a járható utat választani, mert a mostanin már nem sokáig egyensúlyozhat. Igazság szerint nem akartam megkeresni, de azt hiszem nincs választásom, főleg ebben a komoly helyzetben. Dwayne nem tudott jönni, két napja senki se hallott felőle, nekem is csak egy üzenetet hagyott, hogy jól van, de ne keressem. Ha jól sejtem komoly ügyről lehet szó, ami miatt felszívódott, úgyhogy nem is teszem. Viszont az ideiglenes társ, akit mellém adtak már itt a vonaton tűnt el, ami nem jó jel. Ha tudják, hogy itt vagyunk, akkor az időnk is kevesebb, bár civilben vagyok, ettől még ismerhetnek akár arcról is, hogy sokáig ne maradjak rejtve. A büfékocsiban ücsörögve az egyik hátsó asztalnál húzom meg magamat és amikor meglátom az ismerős arcot belépni azonnal felhajtom az italomat - egy szimpla ásványvíz - és a zsebembe gyűröm a papírt, amit eddig nézegettem. Láthatták már velem Joshuát is, ami akár okot is adhat nekik, hogy neki is ártsanak, így nem csoda, ha én hamar kiszúrom a nőt, aki nagyon méregeti. Hátra tolom a baseball sapkát kicsit, csak annyira, hogy jobban felismerhető legyen az arcom, csak aztán lépdelek közelebb a pulthoz. Egyelőre még semmit sem teszek, legalábbis nem szólítom meg őt, hanem mellette megállva tolom oda a pénzt a pincérnek. - Köszönöm, valami isteni volt! - egy szinte láthatatlan másik mozdulattal pedig egy cetlit csúsztatok be Joshua pohara alá, hogy aztán azonnal tovább is álljak. A hangomból felismerhetett és egy pillanatra, ha felnéz, akkor a tekintetemet is, de annyi időt nem hagyok, hogy ez másnak is nyilvánvalóvá váljon. Egyszerűen kilépek a büfékocsiból és kész. A cetlin a következő áll: Figyelnek, a szőke, már biztosan kiszúrtad. Egy külön kocsiban várlak, ott tudunk beszélni, jobb oldalt a harmadik. Nincs sok időnk. Nem tudom, hogy a nő kicsoda vele, de ez most nem is érdekel. Ha csak valami felszedett akárki, akkor remélhetőleg hamar lekoptatja és megérti, hogy ez most fontos, ha pedig nem.... akkor még azt is ki kell találni, hogy mit kezdjek a nővel, bár ha látták vele, akkor ő is veszélyben lehet, úgyhogy nem hagyhatjuk csak úgy hátra és jelen esetben itt az sem opció, hogy leszállítjuk a vonatról, hiszen még elég messze van a következő állomás.
Nem tudom hol fog kikötni a kapcsolatunk, talán épp egy süllyedő hajónk állunk, ami bármelyik pillanatban tönkretehet mindent. Egyelőre viszont kiélvezem a társaságát, ameddig tudom. Apám felbukkanása mérhetetlen nagy dühvel tölt el, és valamiért úgy érzem Josh lett az az ember, akiben feltétel nélkül elkezdem bízni. Lehet, hogy elhamarkodott kijelentés, de minden egyes szavával és cselekedetével közelebb kerül hozzám. Nem félek mellette, olyan, minta valamiféle őrangyallá vált volna. Könnyen előfordulhat, hogy kis hercegnőnek képzelem magam, aki a mesék világában él, de akárhogy is nézem ő a megmentőm sok-sok év után. Furcsa kijelentés… Magam sem értem még teljesen. Mély levegőt veszek, míg mielőtt a vonat felé masíroznánk és miután elcsattan az az apró csók. Meglepett vele, ezt nem kétlem, de úgy érzem van bennem elég erő ahhoz, hogy ne hulljak darabokra egy ilyen apróság miatt. Nem voltam túl sok férfival, inkább magammal voltam elfoglalva és az apám elleni terveim szövögetésével. A pasizás csak egy-egy lazább napomon jött össze, amikor olyan volt a bevétel, hogy megengedhettem magamnak egy kis szabadidőt. Nem olyan egyszerű gazdag fószeroktól lopni, főleg, ha egyesek sarkában ott mászkálnak az öltönyös „harcikutyák”. Mindezektől eltérve, a zavarom így is meglátszik, amin ahogy elnézem, ő jót mosolyog. - Sajnálom. – fújom ki a levegőt a saját hülyeségeimen gondolkozva. – Mindenesetre örülök, hogy mellettem vagy, megkönnyebbültem, amikor eljöttél. – teszek így az egész végére pontot, mielőtt még egy romantikus drámává változtatnám ezt az egész beszélgetést. Nem igazán rajongok az ilyenekért, most mégis egy olyan énem látszik feltörni, mellyel még nem barátkoztam meg. A nevetésén morcosan oldalra billentem a fejem, s kissé fenyegetően összefonom karjaimat a mellkasomon, jelezve, hogy azért én is tisztában vagyok a szavaim furcsaságával. – Ugyan kérlek. A bunkó egy teljesen másik szint, az valahol ott kezdődik, hogy akaratom ellenére kilöksz a repülőből egy ejtőernyővel, vagy állandóan beszólogatsz. Te nem tűnsz ilyennek, sőt, kettőnk közül én nevezném magam bunkónak, amiért az első találkozásunk alkalmával rögtön lopkodni akartam. – sóhajtok fel, míg követem őt a büfékocsiba. Kezdek iszonyatosan éhes lenni, a mai stresszes nap pedig csak hab a tortán. Apám, a csók, a hosszú út, sok minden egyhuzamban, persze erős vagyok, ilyen apróságok nem fognak ki rajtam, szimplán úgy érzem keveset aludtam az elmúlt napokban, még csak nem is ettem. Hát, ennyit arról hogy a terveim szövögetése közben tudtam enni, inni, aludni. A kávém már megvan, furcsa mód kissé fahéjas íze van, de egész tűrhető. Egy reggeli energiabombának tökéletes, melyhez társítok egy egyszerű töltött péksüteményt. Követem Josht az asztalhoz, majd vele szemben ülök le a büfékocsi egyik asztalához. Lecsippentek egy apró darabot a tésztából, majd elmajszolgatva nézek fel rá. – Én? Ugyan, a te sármodat senki sem tudná nem észrevenni. – könyökölök az asztalra, míg az ablak felé fordítom fejemet a tájra. – Meg amúgy is. Engem nem ismernek sokan. Olyan vagyok akár az árnyék. Még a hírekben sem voltam benne egy-egy nagyobb akciózásom után, pedig loptam már műkincseket is, festményeket, mondhatni ami többet ért. – veszem kicsit halkabbra a hangom, mert ki tudja kik tartózkodnak még rajtunk kívül a vonaton. Persze nincsenek külön kijelölt ellenségeim apámon kívül, de egy-egy régi „ismerős” könnyen rám ismerhet. A vonat már pár perce elindult, viszont még mindig az épületek sokasága sorakozott az üvegen túl. Vajon mire odaérünk, apám még mindig ott lesz? Vagy egy újabb hajszát kell kezdenem, hogy megint rátaláljak? Kortyolok egyet a kávémból egy újabb falat után. – Oké, ha már ennyire ráérünk, akár jobban megismerhetnénk egymást, persze mindkettőnk számára lesznek olyan témák, amik nem tartoznak a másikra, ezért csak a jövőbeli terveidről kérdeznék, utána te jössz, és így felváltva. Szóval, van bármi elképzelésed arról mi lesz veled a későbbiekben? – fogom meg két kezembe a bögrét, míg kíváncsi kék szemeimmel fürkészem arcát, várva a választ. El kell ütni az időt, és valahogy úgy érzem, vele még kulturált beszélgetést is tudnék folytatni, nem úgy, mint egyes.
Vannak azok a nők, akikkel érdemes egy picit nyomulósabbnak lenni, bár én sosem voltam az a macsó típus, aki elkapja a lány derekát, és már fekteti is az ágyra. Hiraneth rendkívül törékeny, már ami a lelkületét illeti, és bőven jó nekem vele úgy, ahogyan most vagyunk, aprókat előrelépve, figyelmességgel operálva, és vagy lesz belőle valami, vagy nem. Határozottan jól érzem magamat a társaságában, de nem estem kétségbe, amikor egy darabig nem hívott. Mondhatni megvolt a magam baja, hogy átgondoljam Baker ügynök ajánlatát, mert azért elég sorsfordító döntés lehet az, hogy ha új életet akarok kezdeni. Igaz, hogy számos kötöttséggel jár, ám valahol meg normálisabb lennék, nem kéne egyfolytában naplókra hagyatkoznom. Hirán viszont látszik, hogy törött szárnyú kis madár, aki valami testőrt lát inkább bennem, semmint a szerelmét, de ezzel nincsen gond. Nagy ritkán kifejezhetem, hogy tetszik nekem, aztán eldönti, hogy mit kezd az érzéssel. Fürkészem az arcát az apró csók után, hogy vajon mit is reagál, az azért sejthető volt, hogy hálás, amiért nem nyomulok jobban. Sosem kértem semmit viszonzásként, már az is valami, hogy nem utasít el nyíltan. Most viszont jó ideig kénytelen vagyok ebbe a csókba kapaszkodni, hiszen a vonatút nem lehet indok a gyakoribbá tételére. A tisztesség nevében nem kérhetek állandó kárpótlást, csak mert vele vagyok. Annyira pedig nem vagyok egy kiéhezett alkat, hogy ne tudjam magam türtőztetni, sőt, bizonyos tekintetben hozzá hasonlóan megelégszem az apróságokkal. Még ha nincs is tudatában, nagyon is hasonlítunk. A zavarát aranyosnak tartom, a mentegetőzésére elmosolyodom, kedvesen, nem provokatívan. - Érzem. De azt is, hogy lehet, hogy én nem tetszem, ezzel viszont nincsen semmi baj. Melletted leszek, a barátodként, türelmesen, csak néha ragad el picit a hét. De tényleg csak picit. És kész vagyok arra, hogy megvédjelek, hogy figyelve hallgassalak, ha mesélnél a történtekről. – Nyilván a késztetés él, hogy magamhoz öleljem, vagy legalább az arcára, vagy a hajára simítsam a tenyeremet, de talán ez most sok lenne, hiszen láthatóan pattanásig feszülnek az idegei, esélyes, hogy ellökne magától, akkor pedig nem ez az útja. Bőven elég, ha úgy indulunk el, hogy megfogom a kezét, hiszen a zötykölődő vonaton nem lenne jó, ha csak úgy elesne, meg hát azért ilyen viszonyban már azért csak lehetünk. - Tudom, nem akartalak megijeszteni az ugrással, majd egyszer bepótoljuk, ha már legyűrted a félelmedet. Te magad mondtad, hogy az embernek olykor fel kell vállalnia mindazt, amitől tart. – Itt azért halkan elnevetem magamat, de megrázom a fejemet, nem őt nevetem ki, csak érdekesnek tartom a megfogalmazását. – Azért valahol picit ciki, hogy nyálasnak tartod, de én jutottam eszedbe. Bár még mindig jobb, mintha a bunkónál gondolnál rám. Semmi baj, én már csak ilyen vagyok, szívesen segítek, és igen, ahogy mondod, támogatlak. Az apád pedig... bármi legyen is, azért megyünk, hogy közösen megoldjuk. – Belépünk a büfékocsiba, egyből megindul a nyáltermelés a finom illatok nyomán, habár nem szokásom reggelizni, elég egy kávé, meg egy cigi, ami nagyon nem egészséges, de a lány mellett egy fokkal talán rendezettebb életet élhetek. A fekete kávé mellé elragadnék egy édes-diós süteményt, ám úgy vélem, lehet, hogy hosszú lesz az út, inkább tartalmasabbat kéne, ezért virslit, és rántottát pakolászok ki magamnak, és mivel nem sietünk vissza a fülkénkbe, az egyik asztalra mutatok, hogy csüccsenjünk le oda. Leülünk, és már csak ott válaszolok a lánynak. – Hm.. nem, de a memóriám miatt ez nem jelent semmit. Talán nem is én, hanem te tetszel neki. – Vonom meg a vállamat, a platinaszőke ndk-s úszónő viszont egy pillanat múlva kilép a büfékocsiból.
||music:It’s not goodbye|| words: 430 || just for you ▲▼
Bátor dolog lenne kijelenteni a kettőnk közt lévő kapcsolatot, amit egyelőre még csak megnevezni sem tudnék. Barát? Szövetséges? Vagy szimplán érdek kapcsolat? Egyelőre nem tudtam elrendezni a gondolataimat, melyek napok óta ménesként vágtattak át az agyamon, újra és újra. A bizalom nem kérésre vagy ígéretekkel fogan. Azt tettekkel kell bizonyítani, nem szavakkal. Ez idáig Josh szavai és tettei egyaránt megmozgattak bennem valamit, amit a szívem mélyén legszívesebben elnyomnék, hogy nehogy valami újabb hibát kövessek el. Apám által sikerült megismerkednem a rettegéssel és a folyton feltörekvő bizalomhiánnyal. Félek, ugyanakkor úgy érzem nem kellene véget vetnem a kettőnk közt kialakuló kapcsolatnak, bármilyen úton is haladunk jelenleg. Legfőképp ezért hívtam el. Tudni akarom, hogy hova fogunk kikötni… A hirtelen jött csók révén kénytelen vagyok egy röpke ideig feldolgozni a történteket. - Köszönöm. – mosolygok rá lágyan. Valamiért boldogsággal tölt el, hogy megérti a helyzetemet és nem erőszakoskodik. Valószínűleg akkor intenék búcsút neki és szállnék fel egy másik vonatra, nehogy még a végén újra össze kelljen vele futnom. Tudom, talán erős túlzás lenne a részemről, viszont az erőszakot nem tűröm. Legyen az bármilyen formában, azonnal az ajtót mutatom az illetőnek. Josh másnak tűnik, és ez megnyugtat. Valamiért még csak feszültnek sem érzem magam mindezek után. Az már más, hogy egy pillanatnyi zavar rám tört, így egészen a fülemig vörösödtem, melyet erősen próbáltam leplezni. – Tudod, sok mindentől félek és ez nem ellened irányul. A gyerekkorom mondhatni eléggé zűrös volt, tele tragédiával és mocsokkal, ezért…félek lazítani, elengedni magam, vagy épp bárkit közel engedni magamhoz, mert… - itt kénytelen vagyok tartani egy röpke szünetet, míg kezeimet tördelve keresem a megfelelő szavakat. Sose beszéltem erről senkinek, és talán nem most van itt az ideje, de muszáj vagyok elmondani neki, hisz’ kezdem úgy érezni, hogy közelebb került hozzám, mint akárki más. - …még véletlenül belém látnak. – harapok bele alsó ajkamba, ám amint kiejtem számon az utolsó szót, rögtön legyintek egyet, mintha semmi fontosról nem esett volna szó. Nem akarom, hogy ezen rágódjon, sőt, így kimondva meg is bántam azt, hogy egyáltalán ilyenek estek ki a számon. Nem vagyok ilyen. Kezdek összezavarodni, s talán túl sok érzelem is társul apámat, illetve Josh-t illetően. - Legyen úgy. – bólintok egyet. A kézfogás meglep, de nem annyira, hogy lerázzam magamról. Azért egy apró pillantást vetek felé, míg egy gunyoros, mégis lágy mosollyal követem őt. – Ezek szerint szívós vagy. Jó neked. Én még a Dániából idetartó repülőn is kikészültem idegileg. Nem vagyok tériszonyos…annyira, de azt hiszem a legutóbbi repülőutunkon mégis sikerült megmutatnom magamból egy keveset. – szinte már sajnálom magam, amiért ilyen gyenge szervezettel születtem, ami egyszerűen leáll, mikor magasságot lát. Ameddig nem nézek ki az ablakon, addig elvagyok, de ha lenézek… Akkor kezdődnek a problémák. A kérdésére azért egy pillanatra el kell gondolkodnom, s összeszednem azokat a válaszokat, amik konkrétan az okát jelképezik annak, amiért itt van. – Nem tudom milyen érzéseket fog kiváltani belőlem apám, amennyiben megtalálom. Szeretném, ha lenne mellettem valaki, aki egyrészt vissza tud fogni, és támogat. Áh, eléggé nyálas, tudom, de csak te jutottál az eszembe… - sóhajtok fel mélyen a válaszadás után. Valóban félő, hogy mikor meglátom apámat, még a falat is rá akarom borítani dühömben, viszont maga a hely, ahová be kéne jutni sem lesz olyan könnyű, mint ahogy terveztem. Kamerák és rengeteg őr, igazi erőd, ahová nem lesz egyszerű a bejutás. A büfékocsiból áradó illatok azonnal lekenyereznek, így a mondandóm után egy hatalmas levegővétellel töltöm tele tüdőmet az édeskés aromákkal. Kézbe is kapom a frissen töltött kávét, melyet némi tejszínnel és cukorral édesítek. Összekeverem egy kiskanállal a csésze tartalmát, majd számba véve a kanalat nézelődök szét a pultokon. Figyelmemet nem kerüli el Josh pillantása egy magas, fiatal nő felé. – Ismered? – intézek felé egy mondatot, miután a kávécseppeket letisztogattam a kanálról, végül visszaejtettem a csészébe.
Nem, tényleg nem akarom, hogy kicsit is meginogjon az a látványosan kevés önbizalma, amit saját maga felé érez, és még nekem is ajándékoz belőle. Tudom én, hogy nagyon laza vagyok, és nem tudom komolyan venni az életet, hiszen ha nincsen holnap, nincsenek következmények, de látnia kell, hogy mindezidáig jól éreztem magamat a társaságában, s nem kell kötelezettségeket éreznie velem kapcsolatban. Csak mert pénzt áldoztam rá, nem tartozik semmivel, és mert segítek neki, akár barátként, nem várom el hogy visszacsókoljon, vagy a pasijaként kezeljen. Egy röpke szájcsók ez, hogy kifejezzem, számomra a társasága fontos, nem pedig az, amit a bugyija lehúzásával kaphatok tőle. Amolyan üdvözlés ez, hogy bízzon bennem egy kicsit. - Amennyit csak akarsz, nem sietünk sehová. Tényleg. Nem kezdtünk el semmi komolyat, és nem is fogunk, ha nem akarod. – Ettől még nem érzem magamat kevésbé férfinak, mert hagyok egérutat, sosem voltam az a típus, aki ledorongolja az imádott nőt. Majd kialakul. Azért nem semmi tőle, hogy időt kér tőlem, aztán meg az ajkába harap. Kéri, hogy ne tartsam olyan csábosnak, aranyosnak, erre ilyesmiket csinál. Mégis, vagyok annyira józan, hogy most ne akarjak kinyúlni, és az arcára simítani a tenyeremet, mert ez is afféle türelmetlenség lenne. Fel kell majd ismernem a jeleket, amikor már zöld út van előttem, mert kétlem, hogy kezdeményezni merne, ha pedig csak maradunk barátok, akkor sincsen vele gond. Csupán az zavar, hogy feltételezi, idővel majd lepasszolnám. Tudom, hogy nem vagyunk egy szentéletű alak, de olyan sem, aki átver másokat. Kétségkívül igaz, hogy könnyelműen élem meg a kalandjaimat, de csak olyan szintig, amely még mindkét félnek kölcsönös élvezetet okoz. Hira sajnos még olyan szinten kevés önbizalommal rendelkezik... pedig oly csodás, kedves lány, ám az apja alaposan a földbe döngölhette, szinte kiölte belőle azt, hogy képes legyen magáért kiállni, elhinni, hogy értékes lehet. - Köszi. Akkor gyere velem, és majd választasz helyben. – Kérdés nélkül fogok rá a kezére, ez még mint barátok között is beleférhet, másrészt indul a vonat, nem akarom, hogy a hirtelen lendületkülönbségtől felkenődjön a hátamra. Így is kapaszkodhat, de legalább nem sodródunk el egymástól. – Hogyne bírnám? Imádok utazni, olykor bizony tizenhat órát is ülök egy csőben, amikor Ausztráliába utazom egy szörfversenyre. De a társaság most tényleg felemelő. Mire számítasz, ha megérkeztünk? Miben segítsek? – Kérdezek vissza, na nem azért, hogy ismét emlékeztessem a célunkra, csupán csevegő a szándékom. Az első osztályon viszonylag kevesen utaznak, így nem kell annyira tülekedni, amikor megérkezünk a büfékocsiba. Frissen lefőzött kávé illata nyomakodik az orrunkba, no meg az édes péksüteményeké. Szerencsés alkat vagyok, és még sokat is mozgok, de az biztos, hogy tele fogom enni magamat valami dióval töltött csodával. Nagyon nem is kell félretolnunk senkit, már töltöm is a kávéját egy magasabb csészébe, amit direkt a vonatútra találtak ki, hogy ne lötykölődjön ki. Átnyújtom neki, az ízesítés már az ő dolga. Észreveszem, hogy egy magas, platinaszőke csaj figyel minket, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget, biztos valami versenyen láthatott.
||music:It’s not goodbye|| words: 430 || just for you ▲▼
Számomra még mindig egy idegenként szerepelt a listámon. Azon a listán, ahol olyan emberek szerepeltek, akik sokat változtattak az életemen, vagy épp egyszerűen úgy hozta a sors, hogy összegabalyodjunk. Minden egyes ember arca beleégett az emlékezetembe, minden egyes szempár kísért és nem hagy nyugodni. Legfőképp ezért sem adom ingyen a bizalmamat és bár Joshua jó úton halad afelé, hogy teljesen magam mellé tudjam fogadni, mégis van bennem egyfajta félsz, amit nem tudok megmagyarázni. Túl sok pofont kaptam az élettől ahhoz, hogy játszi könnyedséggel képes legyek feloldani minden feszültséget, ami bennem dúl. Elhívtam őt ide, azért, hogy a támogatását kérjem tőle. Hogy legyen egy támaszom, egy ismerős, aki nyugodt és ha kell vissza tud rántani olyan helyzetekből, ahol talán elborulna az agyam. Ettől félek a legjobban, hogy a düh átveszi rajtam az uralmat apám előtt és nem leszek képes kontrollálni önmagam. Joshua felé pedig máris nőtt a bizalmam, rettentő gyorsan, olyannyira, hogy fel se fogom amint a számra tapasztja sajátját. Normális helyzetben a kezem megindult volna az arca felé, de egyszerűen nem voltam képes rá. - Öhm… Ez mind szép és jó, csak… adj egy kis időt. Túl sok volt ez a mai. Apám, a vonatút, te… Egyelőre nem tudom mit akarok pontosan. Illetve… - egy pillanatra elakadok, s csak hosszas hezitálás után fújom ki a levegőt. – Köszönöm, hogy vigyázol rám, de ki tudja meddig… - ajkaimba harapok, pusztán azért, hogy ne mutathassak többet a gyenge oldalamból. Amiket mond és amit tesz egyre közelebb láncol hozzá és tudom jól, hogy semmi se tarthat örökké. Az az egy év le fog pörögni, ha tetszik, ha nem és ki tudja mi lesz akkor, ha elfogadja azt az állást az FBI-nál. Nem tudom milyen feltételekkel megy oda, de ha ez segíthet az emlékei visszanyerésében sokkal könnyebb lenne feloldódnom mellette. - Oké, nekem tökéletes. Köszönöm. – biccentek egyet, miután átveszem a bőröndömet és behúzom a hálókocsiba. Egy kicsit szűk, de megvan a maga varázsa. Hozzászoktam már mindenféle putrihoz, amúgy sincsenek nagy igényeim, így bárhol elalszok, a lényeg, hogy tető legyen a fejem felett. Végigpillantok a felső polcokon, majd kicsit megemelem a bőröndöt. – Hűha, nagyon értesz a nőkhöz. Valóban, édesen az igazi. – sandítok rá egy elbűvölő mosollyal. – Roppant mód előkelőnek érzem most magam, hogy ilyen remek szobaszervízem van, de azt hiszem veled tartanék, amennyiben nem leszek útban. – biccentek felé, majd az ajtó és a közte lévő szűk résen kipréselem magam, míg ártatlan szempárral nézek fel rá. Amint megejtettem ezt a gyors kilépőt, indulásra készen megállok a folyosón. A vonat lassan indul, addig simán elérhetjük a büfékocsikat és ehetünk valami gyorskaját, hogy a végére már csak a jól megérdemelt pihenő maradjon. - Elég hosszú az út, bírni fogod? – csipkelődök egy sort oldva a feszültséget, ami leginkább bennem dúl.
Nekem bőven elég volt, hogy adott némi önbizalmat, hogy most már itt volna az ideje rendben tenni az életemet. Az, hogy találkoztunk, határozottan azt jelezte, hogy a szerencsés csillagzatom nem csupán abban teljesedik ki, hogy izgalmas, felelőtlen életet élhetek. Abban is, hogy valaki figyel rám, tanácsokat ad. És nem úgy mint Travers, az ügyvédem. Hira úgy érzem akkor is kötődött volna hozzám, ha csak egy sörre hívtam meg. Nem tettük nyilvánvalóvá, hogy lesz-e köztünk valami, haverkodtunk, aztán meglátjuk. És most itt van, tőlem vár olyan segítséget, amely egyértelműen komoly bizalmat jelent. Így aztán mosolygásom közepette félresöpröm a bizonytalankodását, és csak az ajkára tapasztom a sajátomat. Na nem azért, hogy valami elnyújtott csók legyen, saját magamat se akarom kínos helyzetbe hozni, hogy máris eldöntsem, mit is akarunk egymástól, csak a zavarát oldalám ezzel, hiszen úgy vettem észre, kell neki az, hogy én legyek a magabiztosabb. - Nem akarlak összezavarni. Semmi se kötelező Hiraneth, viszont... kedvellek, és vigyázok rád. – Tudom, hogy az egész kiállásom rosszfiús, itt az fbi-os komor felhő is a fejem felett, de a nőkkel mindig is tisztességes voltam. Nem ígértem semmit, de azt betartottam. A szőkeség esetében most pedig itt vagyok barátként, aztán majd eldől, hogy milyen lapokat kapunk. Na, nem is tudok elvonatkoztatni a szerencsejátékos hasonlataimtól. Pedig ha majd egyszer én leszek a törvény keze, talán le kell szoknom a renoi kiruccanásokról. Viszont ha most nem sikerül megtalálni a lány apját, fbi ügynökként rendkívül kitágulnak a lehetőségeim. Felsietünk hát a vonatra, hogy még véletlenül se késsük le, az első osztályon egyébként is minden helyben van. - Nekem mindegy, legyen a hármas, tiéd a négyes szivi. – Nyomom a kezébe a bőrönd kallantyúját, de csak azért, hogy behúzza a saját hálókocsijába. Én az enyémet bevágom a hármasba, de behúzom az ajtót, és a belül talált kulccsal ráfordítom, s azt zsebrevágom. Követem a lányt, és ha már bent van, akkor kérdőn nézek rá, hogy feltegyük e elsőre valami magasabb polcra, vagy jó lesz a földön. – Akkor kávé.. gondolom minden finom édessel, tejszín, sok cukor. Más kívánság hercegnőm? Valami péksütemény? Vagy tartalmasabb reggelire vágynál? – Kérdezem most viszonylag közeli távolságból, hiszen még nem döntöttük el, hogy jön-e velem, vagy ilyesmi. A hálókocsi egyébként egészen korrekt, külön fürdőhelysége van, és még egy kicsi hűtő is van benne a romlandóknak. Gondolom akuval működik.
||music:It’s not goodbye|| words: 430 || just for you ▲▼
Attól félek, hogy mikor eljön a pillanat és szemtől szemben állok majd vele, akkor fog rajtam csattani az ostor, s végül én fogok elbukni. Nem akarok a ló másik oldalára esni, ahonnan nem tudok visszakapaszkodni eredeti célomhoz. Félek, hogy apám arca meg fog bennem változtatni valamit, ami nem gyűlöletet fog iránta táplálni, hanem valami teljesen mást, melyet kislánykoromban éreztem utoljára. Ezen merengve vizslattam az újság lapját, melyen apám arca ékeskedett. Semmit sem változott. Talán a haja vált fehérebbé és az arca ráncosabbá, de nem változott meg eléggé ahhoz, hogy ne tudjam felismerni. Fájt beismerni, de a szívem mélyén felidéztem azt a kislányt, aki epekedve várta apját haza, annak ellenére is, hogy ő kutyába se vette törvényes lányát. Joshua volt képes kirángatni a szürke hétköznapjaimból, míg apámat üldöztem, ő eltérítette a gondolataimat és egy egészen új világba vezetett be, amiben nem volt túl sok nyomor és hajsza. Mégis az ő részéről is megvoltak a maga hátrányai, problémái, amit gondolom nem akart az orromra varrni minden egyéb nélkül, de valamelyest örültem, hogy megosztotta velem az emlékezetével kapcsolatos információkat. Sajnáltam őt, ha nem lett volna elködösítve az elmém az apám iránti bosszúmmal, már rég azon agyaltam volna, hogy hogyan segíthetném ő rajta. Mert még mindig bökte a csőrömet az, amit Renoban tett értem. Mindent ő állt, így úgy éreztem nem tisztességes, amit csinálok. A puszi adott volt, ugyan még mindig éreztem egy leheletnyi idegen érzést felé, de ez közel sem számított olyannak, mint ami a kapcsolataim 90%-át jellemzi. - Na! Gyerünk, ki ve… - a mosoly mögött éreztem egy cseppnyi sejtelmességet, ám a mondatomat kénytelen voltam félbehagyni, ugyanis ő vészesen közeledett felém. Na jó, igazából fel se tűnt, hogy talán egy icipicivel közelebb hajolt volna hozzám, ugyanis egy varázsütésre került szája az enyémre. Nagyokat pislogva meredtem rá, még a szemeimet se tudtam lehunyni a nagy döbbenet okán, s mikor véget ért a pillanat, értetlenül néztem fel rá. – Hm. Oké... Kezdesz összezavarni. – dörzsöltem meg homlokomat, míg ajkaimat beharapva próbáltam észhez téríteni magamat. Nem értem miért kell így reagálnom, szinte annyira lesokkolt, hogy éreztem, ahogy a mellkasom szinte fel akar robbanni. Egy szimpla szájra puszi volt, vagy nem? Akkor miért van mindez? Nem ismertem őt olyan régen, mégis képes volt egy szimpla csókkal összekuszálni bennem mindent. Megköszörültem a torkomat, és minden igyekezetemet bevetve próbáltam átugrani a témán és inkább apámra fókuszálni. Később megbeszélhetjük, hogy mégis mi volt ez az egész, bár kezdem úgy érezni nem bántam meg egyáltalán. - Remek… innivaló. – emeltem ujjamat a magasba egy szende mosolyt vetve rá, majd hála az égnek sikerült kibillennünk a számomra feszült légkörből és immáron a vagonok felé vettük az irányt. Sietősen kocogtam fel a vonatra, azért hátrasandítottam Joshra, s kezemet már nyújtottam volna a bőröndért, hogy mégse tűnjek egy bunkó nőnek, aki másokkal cipelteti a cuccát. - Melyiket szeretnéd? – kérdeztem, míg előre haladva kerestem a hálókocsik számait. - Egy kicsit… a nagy izgalomban nem sikerült semmit sem ennem. – vontam meg vállamat. Nem volt létfontosságú számomra, de azért egy falatot ettem volna így a hosszú út előtt.
Biztos vagyok benne, hogy az FBI továbbra is figyel, szemmel tart, és amióta ennyire a látókörükben vagyok, már nem nagyon esélyes, hogy törvénytelen dolgokat művelhetnék, szóval ennyi erővel akár hallgathatnék is Hirára, be kéne adnom a derekamat. Az emlékezemet visszaadnák, én pedig zsaru lennék, és nem csak amolyan megbízott, hanem a kötelék embere. Néhány tesztet ugyan be kell bifláznom, de biztos vagyok benne, hogy Baker segítene, hiszen annyira régóta van a nyomomban, hogy szinte ismerjük egymás minden rezdülését, már-már barátok is vagyunk. Ez azonban most el lesz napolva, hiszen Hirának akarok elsősorban segíteni. Egyértelmű, hogy az apját akarja megtalálni, már az első alkalommal is láttam, hogy bár gyűlöli, mégis muszáj lezárnia ezt a történetet. Nekem pedig van elég gyomrom, hogy bármi is legyen a végkimenetel, bírjam, és ne táncoljak vissza. Talán jófiúnak tart, hiszen vele jobbára királynőként bántam, de azt is tudja, hogy a múltam nem fedhetetlen, van a rovásomon bőven, így ha szükség lehet a sponataitásomra, a kapcsolataimra, vagy éppen a pénzemre... mindhármat a rendelkezésére tudom bocsájtani. A bájos pofira adott puszit visszakapom, legalább már vagyunk ilyen viszonyban. Nem csodálkoztam volna, hogy ha úgy alakul, akkor soha többé nem hallok róla. Kellemes volt az együtt töltött idő, viszont még egy csók sem csattant el ahhoz, hogy komolyabb kötődés kialakuljon, így lutri volt, hogy találkozunk-e még. - Senki nem tartozik senkinek Hira. De ha már ennyire akarod... – Mosolygok rá titokzatosan, majd odahajolva a szájára tapasztom az enyémet. Nem több ez egy röpke csóknál, amely nem kíván további folytatást, csupán jelzem, hogy kedvelem, de ettől még nem kell úgy éreznie, hogy nyomasztó ez a közelség. Megmaradhatunk barátoknak, ismerősöknek is akár, azt hiszem mindketten vagyunk annyira laza természetűek, hogy nem kell ezt túlbonyolítani. - Persze, menjünk, a kávézó csak egy ötlet volt. Majd hozok neked innivalót a büfékocsiból. – A kedves mosoly kedvemre való, ezért bólintok, és elindulunk a vonat felé. Már kinéztem a vágányszámot, és nem kell poggyászkocsiban utaztatnunk a bőröndjeinket, az első osztályhoz külön gardóbok is valók, tehát kényelmesen el fog férni a saját fülkéjében, amelyben ágy is van. Húzom maga után a böröndjét, és ha megtaláltuk a saját járgányunkat, akkor megvárom, míg felszáll, majd én is fellépek, felhúzva a bőröndöt. - AA43-mas, és 44-es hálókocsik. Arra vedd az irányt. Éhes nem vagy? – Kérdezem mögötte haladva. Az első osztály határozottan civilizált, alig lesz társaságunk.
||music:It’s not goodbye|| words: 430 || just for you ▲▼
Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg apám nyomára bukkanhatok, erre tessék. Az újság ott mutatta feketén-fehéren, hogy a katona ott pózol a lapokon. Ezt nem vehettem lazán, minden áron ma akartam indulni, így összepakolásztam a fontosabb cuccaimat, majd a vonatállomásra masíroztam. Valamiért egy cseppnyi bűntudat uralkodik el rajtam, miközben várakozok a padon ücsörögve. Lehet nem kellett volna elcibálnom Josh-t, hisz’ neki is megvannak a magánügyei, még se bízhatok rá ilyen terheket, de… valamiért úgy érzem meg kell osztanom vele ezt, és talán ő az egyetlen személy, akit az apám közelébe merek vinni. Meg… Lehet jól is jönne a segítsége, ha apámnak ugranék, akadna valaki, aki visszafogna. Türelmesen várok rá, már-már tűkön ülve. A renoi kiruccanás óta a beszélgetéseink alapján rendesnek tűnt, nem is azt mondanám, hogy egy segítségre szoruló valaki lenne, de talán ez is egy kicsit közrejátszik a dolgokban. Maga az emlékezetkiesése szívfacsaró sztori mások számára, és csupán rádob egy lapáttal, hogy lenne gyógymód, de ő nem vállalja el. Mélyen sóhajtok fel ezeken gondolkozva, miközben a távolba révedek, s a kőfalat kezdem el centiről-centire vizsgálgatni szemeimmel. A repedések és firkák egész jól kitűnnek a márványlapon, ezzel átadva a kissé régies, kopottas hatását. A mosolyomat nem tudom leplezni, mikor az ajtó mögül megpillantom az ismerős arcot egy napszemüveg mögé rejtve. – Örülök, hogy jöttél, ez tényleg… sokat jelent számomra. – mosolyom mögül igyekszem összeszedni a gondolataimat, hogy mégse nyekegve bukdácsoljanak belőlem a szavak. A puszi visszapasszolása automatikusan jön, így akarva-akaratlanul is érzem a belőle áradó illatokat. – Igen. Pontosan Washington és California. Ez a kettő úti cél van egyelőre. Azon belül valamiféle gazdagabb negyed, katonaság, önkormányzat, valami ilyesmi. – magyarázom immáron komolyabb, s kimértebb hangnemben. - Oh. – pislogok párat a felém nyújtott jegyre. – Már így is túl sokkal tartozom neked. – lóbálom meg előtte finoman a jegyemet, miután sikeresen elolvastam az „első osztály” feliratot. Túlságosan kedves és segítőkész, attól félek, hogy a végén velem lesz a baj, és én teszek olyat vele, amit abszolút nem érdemel meg. Hisz’ lényegében engem az utca nevelt kisebb-nagyobb részben, már nem vagyok az az önzetlen kislány, aki régen voltam. - Mit szólnál akkor, ha elindulnánk és felpakolnánk? Van még húsz percünk, de nem szeretném lekésni, vagy ilyesmi… - ártatlan mosoly játszik arcomon, ahogy felpillantok rá. Remélem nem bánja, hogy így eldöntöttem a menetet a mai utazásnak, de számomra ez rettentően fontos. Inkább ücsörgök húsz percet egyhelyben, mintsem az utolsó pillanatra hagyjak mindent. Pedig egy kávé… Milyen jól is jönne. Semmit sem aludtam az éjjel.
Magától értetődő volt, hogy nem feledkeztem el Hiraneth-ről. Ráállítottam egy megfigyelőt, hogy ha segítségre lenne szüksége, tudjak róla. Nem kémkedek én, csak túl jó volt az az este, amit együtt töltöttünk, és amíg az emlékezetem kitart róla, addig szeretném, hogy a látóteremben maradna. És láss csodát, felkerestem Baker ügynököt, megfogadva a szőkeség tanácsát, hátha így egy fokkal értelmesebb életet élhetek. Felajánlottam valami ideiglenes fegyverszünetet, és még segítséget is, hogy ha ideig-óráig nem hat a betegségem. Egy hónapra való haladékot kaptam, így nem kell beállnom az FBI-hoz, csupán felgöngyölíteni egy apróbb ügyet, egy los angelesi autótolvaj bandával kapcsolatban. Miután ez sikerült, ismét szabad vagyok, ám Baker jelezte, hogy csak a helyi kisfőnököt sikerült elkapni, ezért ha akarok, tényleg beállhatnék hozzájuk, akkor minden vádpont ejtve lenne, és még be is gyógyítanának. Hát ebben még nem hoztam döntést, attól félek ugyanis, hogy ha működne az elmém, akkor minden beugrana, és talán meg is őrülnék, hogy mennyi embert hagytam cserben, mert elfelejtettem őket. Bőven elég most Hirára koncentrálni, akiről jelzik, hogy keres engem. Nem akarok hiú reménybe kapaszkodni, hogy a személyemnek szól a dolog, inkább a társaságomnak, és a kapcsolataimnak, de végülis az sem gond, a barátságunk alapja lehet a közös szimpátia. A lány el is ért, és bár nagyon keveseknek van rádiótelefonjuk, nekem mégiscsak, megadtam azt a számot is neki, majd rábólintottam a találkozóra. A bankrablás az FBI kötelékében nem túl nyerő dolog, a következő szörfverseny pedig Miamiban lesz, így jelenleg semmi dolgom ahhoz, hogy elkísérjem őt, vélhetően az apjához megyünk. Legyezgeti a hiúságomat, hogy tőlem kér lelki támagatást, valahol ez kicsit olyan, mintha kezdene köztünk kialakulni valami. Valami, ami egyre kevésbé akarok elfelejteni. Sportzakó van rajtam, egy sötét póló, napszemüveg, és válltáska, amiben néhány napnyi váltóruhát hoztam. Lekapom a napszemüveget, amikor meglátom a lányt, és öles léptekkel elindulok én is felé. - Meglepetés? Reméltem, hogy így lesz. Ne hülyéskedj. Rátaláltál? – Kérdezek vissza, és odahajolva adok az arcára egy puszit, kellemes aftershave illat árad belőlem, amolyan sportosan pasis. Átadom a jegyeinket, amik az első osztályra szólnak, hálókocsival, természetesen nem egybe, hanem egymás mellé. Azért attól nem félek, hogy átszökik hozzám, ha rémálmai vannak. Az túl szép lenne. A jegy átadással együtt ráfogok a bőröndje húzókájára, most már hozom én, és emelgetem, ha kell. Nem is figyeltem, hogy van-e még időnk az indulásig, akár be is ülhetünk a pályaudvar egyik kávézójába. Rábízom a döntést, most ő a fönök.
||music:It’s not goodbye|| words: 430 || just for you ▲▼
A mai nap alkalmával egy olyan hírre bukkantam, mely az egész életemet megváltoztathatja. A helyi újságban egy magas, ősz hajú férfi szerepelt katonai egyenruhában a megbízója mellett őrködve. Egy másodpercbe se telt, de rögtön a forrást kezdtem keresni. California… Washington… Valamelyik a kettő közül egész biztosan apám rejtekhelyét biztosítja. Indulnom kell mielőtt még túl késő, s mielőtt még megléphetne. Ezúttal nem hagyom, hogy kedve szerint rázzon le. Meg fogja végre érteni, milyen is az, ha egy magányos kislányból egy érett, határozott nő cseperedik. A cuccaimat egy fekete bőrönd képviseli. Nem akarok túlzottan sok holmit vinni magammal az útra, így is a vonatozás miatt vagyok kénytelen ennyi mindent hozni, pedig ha rajtam múlna egy hátitáska, vagy válltáska is megtenné. Az említett bőrönd tehát a pad előtt, közvetlen a lábaim mellett helyezkedik, miközben én a vonatállomás várójában lapozgatom a prospektusokat. Elhívtam Josh-t, mármint baromi nehéz volt kapcsolatba kerülni vele a Reno-i kaland után, mivel a számát és a címét se kértem el. Valahogy azért sikerült megoldanom, hogy felhívhassam egy telefonfülkéből, és a tudtára adjam, hogy apámat megtaláltam. Valamiért úgy éreztem őt belevonhatom a családi ügyeimbe, másrészt szinte ő volt az egyetlen személy, aki segíteni tudna. Nem kihasználási szándékból, számomra fontos lenne a társasága, és ami azt illeti egész megkedveltem, még ha csak rövid idő is telt el. Ritka eset annyi szent, de nem tehetek mást. Abban reménykedek, hogy a férfi lassacskán megjelenik majd az állomáson, és élvezhetem tovább a kellemes társaságát, miközben azon gondolkozok, hogy hogyan kellene apámon bosszút állnom. Lábaimat keresztbe téve ücsörgök tovább, néha-néha karórámra pillantok, hisz’ az indulás időpontja rohamosan közeledik. Mély levegőt veszek, s összefonom karjaimat a mellkasomon. Talán túlzásba vittem az öltözködést, vagy épp túl keveset aggattam magamra, amiért a hideg váróban dideregnem kell. Egyszerű vörös, kissé kopottas, bordó árnyalatú ruha van rajtam, hosszú, barna bőrcsizmával. Hát igen, azt hittem jobb idő fogad itt a kőfalak között, ám úgy néz ki tévedtem. Hinni a templomban kell. Tekintetemet az ajtó felé emelem, mikor az hangos nyikorgással nyílik ki egy magas férfi előtt. Érdeklődve pillogok az irányba, miután sikerül felismernem az alakot, egy lelkes mosollyal arcomon állok fel helyemről és teszem le a magazint. Intek egyet neki, majd összeszedelődzködök és elé ballagok. - Tudom, eléggé nagy meglepetés lehetett, hogy kerestelek, de… úgy éreztem meg kell osztanom veled. Remélem nem veszed nyűgként ezt az utat. – húzom el számat, mert azért tényleg jobb lett volna, ha az ő álláspontját is megkérdezem, ehelyett szinte iderendeltem őt.
Kezdőlap 
by 
