Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Egyszerűen fantasztikus! Nem ismertem a filmet, amit mondtál, a hölgyet sem, de nagyon impozáns kis pofija van. Na de az ET-ről ejtsünk inkább jó pár szót. Tényleg fantasztikus. Az írásmódodat már az egekig magasztaltam, de még mindig megugrod a saját szintedet, újabb és újabb ámulatba kergetned a szerencsétlen admint. Az egy dolog, hogy a szavakat irodalmár szinten csűröd csavarod, mégsem reked meg itt, a sztorinak igenis megvan a létjogosultsága, és ember legyen a talpán, aki megállja melletted a helyét. Azért igyekezni fogok, hogy ne maradjak le (nagyon ). Szóval imádtam, olyan kis magának valóan szomorú, sebzett, remény sincsen semmire, mégis, úgy vélem rengeteg benne a potenciál, muszáj leszek kibogozni!!
Név: Clara McKenzie Mutáns név: Pollen Születési dátum és hely: 1950. December 22. / London, Anglia Besorolás: Független mutáns
Képesség(ek):
Elsődleges képesség: Növénymanipuláció Osztályozás: Béta mutáns Aktiválódás: 30 éves kor Képesség jelenlegi szintje: Képes a növények növekedését befolyásolni és irányítani. Megtanulja, hogyan irányítsa a fákat és a cserjéket növekedésre képes hangolni, valamint könnyedén hajt újabb hagymákat kedvére - évszaktól függetlenül. Képessége nem kimondottan támadó erejű, ám védekezni a földben bujkáló gyökerekből hímzett védőburokkal könnyedén tud, valamint a növények irányításával a természetbe való beleolvadás is egyszerűen megy neki. Képesség távlatai: A képessége gyorsasága és hatékonysága fejlődhet még, ám több szempontból nem lesz erősebb.
Jellem: • Elveszett lélek öltözött sápadt bőrébe. Csendes, állapotától függetlenül hallgatag társaság. Időnként azonban buja, és magával ragadó. Egyébiránt lojális, hajthatatlan és eltökélt. Intelligens és találékony. Személyisége kiismerhetetlen. Időnként ő maga sem tudja előre, hogyan tesz majd. Pillanat embere. Hangulatát tekintve melankolikus. Összetett személyiség. Teljesen kifordult magából az utóbbi években. Lefoglalja magát a gyógynövények termesztésével, valamint a rózsakertjének építésével. Időeltöltésnek jó - így éli meg. Csalódott, az életben. Bizonyos értelemben optimista, hiszen kutatja az élete célját, de gyakran elcsüggedt, letargikus, vagy éppen fancsali. A házuktól nem túl messzire eső hinták társaságát különösen kedveli. Boldogtalan, de mindent megtesz annak érdekében, hogy boldognak hassanak napjai és úgy lássák őt, mint aki élvezi, hogy élhet. Az elvont dolgokat kedveli. A szarkazmus és az irónia a legjobb barátai. Humorérzéke páratlan, ám inkább tűnhet érzéketlennek egy ismeretlen számára. Unott, kiábrándult, borús természete ellenére, vannak páran, akik szeretik őt, mert sikerülhet megismerniük közelebbről. Igyekszik csökkenteni ezeknek az embereknek a számát. Az orvosokban rég nem hisz.
Kinézet, megjelenés: • Sápadt bőrbe bújt elveszett lélek. Átlagos magassággal rendelkezik, igen vékony alkattal bír. Dús, göndör - ritkán nyirkosan egyenes tincsei sötét, mély barna és a naplemente sárga szín árnyalatiban pompázik az arcát körbeölelő keret. Beesett, fáradtan ragyogó barnás-feketés-néha sárgás gombszemeit sötét karikák díszítik. Ajkai dúsak, ám megfakult színük. Orra apró, álla kerek. Arca szögletes. Nyaka szép ívű, még vállai kissé esettek. Tartása a kifinomult, mindig egyenes háttal jár, de izmokban nincs hiány. Gyakorlatilag csont és bőr. A nő rengeteg energiáját elszívja előle a növények manipulálásának gyakorlása, mondhatni - benne lakozik a fáradtság. Ruháit tekintve idejét múlt, szinte régies öltözékben kel. Gyakran előfordul, hogy megfeledkezve magáról fűzőt visel, vagy haját szalaggal köti fel. Bájos, finom ízlésre vall megjelenése. Kisugárzása talán nem kelt mély benyomást első látszatra, de minden a kéreg alatt lapul. ~
Előtörténet: Reszketve húzódik közelebb a sercegő palackhoz. Ironikus - gondolom-, hogy az egyetlen valódi, őszinte és látható köteléke azzal az ostoba táskába bújt szerkezettel van. Nyilalló, maró fájdalom, bénító, gyötrő kín lakozik a szívemben, ahogy nézem őt. Mintha léteztek volna más szavak is. Nincs is értelme más dolgokra szavakat keresni. Nem léteznek más dolgok. Már évek óta tart ez az állapot. Hosszú évekkel ezelőtt nyújtotta nekem kezét, én meg fiatal és naiv voltam. Vágytam a szeretetére, hogyan állhattam volna meg, hogy ne hulljak a karjaiba rögvest? Frank lett az életem. Ostobaság azt feltételezni, hogy oka van az életben maradásnak - gondolom -.
Halk nesz, a tüdejéből szökik fel. Abból a tüdőből, ami lemondott a társairól. Elfordult a szívétől, belevájta pengéjét és vájja most is elméjébe és olyan bőrbe húzta a lelket, amibe bűn belekényszeríteni azt. Lebilincselte és lebénította. Milyen bajtárs hát az ilyen? A legnagyobb gondot mégis az jelentette, hogy a szív és az elme együttes játéka sem lett volna képes meggyőzni a tüdőt, hogy küzdjön a mocsok ellen, ami elcsábította. Eltorzult és hagyta, hogy folyton felmetsszék és fedetlenné téve őt, mindenféle eszközzel borítsák idegen kezek. És még a csövek, a műanyagok sem voltak elegek, hogy a kis mocsoktól megváljon. Ráknak nevezte magát, igazi hódítónak.
A feltételezés, hogy van remény vagy a közhelyek mantrája sem szabadította volna fel azt a lelket, ami odabenn toporzékolt. Bezárva egy kietlen vidékbe. Hiszen az átlagos, normális embereknek a motorja mellkasukban feszít és ereszt, hogy pumpálhassa a vért az életbe. A hintában mélázó Frankre azonban nem húzható rá az átlagos, sem a normális vitel. Így érthető okokból az ő motorja egy vontatható kis eszközben üldögélt mellette, amit Dr. Campaigne szerzett. És ez volt az a pillanat, hogy tekintetem az eszközre emeltem. ...nem lehet átlagos, mert ő egy gránát. Nagyot robbanó, mindent elsöprő.
Az út túloldalán szalad végig egy sötét farmer kabátba bújt kölyök. Nem lehet több tizenhétnél - gondolom -. Vörös, valószínűleg új sapkát húzott a fejére. Hűvös van, nem hibáztathatja senki érte, hogy megmutatja mit vettek neki. Élénken dől jobbra, inog balra, ahogyan végig szeli a játszótér előtti vékony szakaszt. De Frank nem mozdul továbbra sem. Billeg a vékony hintán ücsörögve, kimérten, mintha egy előadáson lenne.
Halk nesz a tüdejéből, újra. Hallom, még a tölgyfa tövében ücsörögve is. Felső ajka felett a cső súrolja bőrét, kényelmetlen lehet. Jobbjával felnyúl orrához, hogy kihúzza. Egyetlen percért könyörög. Egyetlen egy szabad percért. Ostoba, gyenge tüdő. Lágyan lehámozza füleiről a felakasztott csőfonalat, majd lefeji magáról, hogy az égre pillanthasson és mélyen beleszívjon a saját orrán keresztül az őt körül vevő levegőbe. Sötét karikákba öltözött szemén át látja a viharos felhőket, de nem törődik velük. Még akkor sem, amikor már első harmatcseppjei simogatják kósza, helyenként égnek álló tincseit. ...a fájdalom mindig is ott volt és lesz, ki akarja fordítani magából, követeli, hogy érezze.
Lemondóan eresztem le karjaim, kiejtve a fonalakat kezemből. Szőni kezdtem Franknek egy sálat. Ő életem szerelme, minden tőlem telhetőt megakarok tenni, hogy a világ jobb hely legyen a számára. A képességemet is elfogadta. És engedte, hogy a hatalmas kastélyba, amit örökölt beköltözzek és saját kertem legyen. Forróságot érzek szemem sarkában. Engedem, had törjön utat magának, ahogy a lépteim kocogásba, majd rohanásba indulnak. Addig úgysem ereszti tudatom, míg el nem éri célját a kis nyavalyás. Sűrűn pislogok, hogy több és még több könny felszabaduljon rabszolgaságából. Ideje elengedni őket és az esőben úgy sem látja senki, ha sírsz...
Frank maga a fájdalom. Embertelen forróság és dermesztő hidegrázás váltakozásával kezdődik. Kezdődött el és végződött. Nem sejtettem semmi rosszat, mikor arra kért, hogy hozzam ki a parkba. A fésűjében maradt hajcsomók, kit izgatnak? Az eldugult lefolyók, baj van? Elvékonyodott tincsek, mi történt? Elgyengült és kimerült. Aztán a tüdején kis foltok sokasága kezdett fényleni és ártani a lelkének. Gyilkos fények. Ragyogott, mint egy csillag. Rossz álom, a hullócsillag. Tüdejéből indult, s úgy terjedt mellkasán keresztül, mintha apró állatok tintába mártott lábai hagyták volna ott őket...
Hörgés hallatszik a sötétedő égbolt alatt. A törékeny férfi lehull a hintából és karjaim védekezően kapják el őt. Zokogásom telíti meg a teret. A puha csend felemelkedik és éles fájdalom veszi át a helyét. Oxigénhiány, de miért nem nyúlt a csőért? Egyetlen mozdulat és újra fellélegezhetett volna. Gyenge tüdejéből kifutott a levegő, hörögve fuldokolni kezdett. Sokáig tartott, szédült, émelygett és én még sem voltam elég gyors, hogy életének kötelékét visszaadjam neki. Tudta vajon, hogyha elereszti a csövet, magát vonja bitóra?
Szemeimre nyomás nehezül, a könnyek megrettenve torpannak meg íriszeim sarkában. Frank jut eszembe, mennyit küzdöttem már érte, - Hasztalan. - súgom fájdalmas arccal, ahogyan előre csuklok, le a terasz peremére. Nem tudom rendezni légzésem. A rák, a hódoló szemtől szemben kacagott velem és vitte magával az életem gyöngyszemét. Nélküle nem nyílik tündöklően a cseresznyefa virága és nem énekel egyetlen madár sem szívembe kedves dallamot. A gondolattól nem tudok szabadulni. Az életem adtam volna érte, de cserébe viszont csak halált kaptam. Harapása megállíthatatlan leépülést idézett elő a testemben, mely ellen nem használt semmilyen ismert gyógymód - ahogyan Franken sem tudott segíteni egyetlen orvos sem.
Inkább a véglegesség és az ismeretlen keltett félelmet bennem. Nem lehet ennyire felemésztő a halál - gondolom-. Képtelenség, hogy ezt bárki el tudja viselni. Mi van, ha nem is lehet? Ha már rég halottnak kellene lennem? A fájdalom az én jussom? A fájdalom a bérletem az élethez? Nem. Lennie kell valaminek. Az okok kizárva, hiszen halálra ítéltetett. Talán én egy mellékszereplője vagyok a történetnek, vagy csupán Frank volt feledhető névvel, egy kedves arcnak. Az apja befutásának, vagy az anyja karrierjének köszönhetően lett meg mindenem. Én semmit nem örököltem. Frank csodálatos volt - még most is úgy gondolom -. Kivételes volt, ha nem így lenne, akkor nem indult volna halálba a teste, nem halt volna el a tüdeje, és nem emésztené el a feltartóztathatatlan pusztulás. Az a kis mocsok nem állt meg kegyesen, mikor a szívéhez ért...
Vontatottan nyúlok a cserépért és fordulok az ablak felé. Hatalmas kastélyban élhettem volna, de eldobtam magamtól. Frank unokatestvére Ross kapta meg tőlem, hivatalos úton. Én elvonultam és a növényekkel foglalkozom. Kertem van és távol élek a nagy városok zsúfoltságától. Ritkán előfordul, hogy megvillantom tudásom, ha pénzre van szükségem - de Ross volt olyan kedves, hogy nem engedett el egy életrevaló pénz nélkül -.
Leheveredem kezemben egy cseréppel, minek közepén egy lila ~ illatos ibolya táncol nekem, finoman, lágyan. A mozdulat tiszta és gyengéd. Ellenben a pillanattal, ahogy Frankért jött a halál. A cselekvés, ahogyan magába szívta életét durva és erőszakos volt. Elrugaszkodok finoman a terasz pereméről és felegyenesedve révedek az előttem elterülő zöldesbe. A szülei nem érdemelték meg, hogy a rákos gyermekük öngyilkosság miatt halt meg, akkor sem ha a megváltást jelentette számára és azt hiszem, hogy én sem érdemeltem meg - gondolom savanyúan -.
Gépiesen nézek előre. Lépteim nyomát az eső már rég elmosta. Pár perc eltelik, mielőtt otthonom ajtaját elérném. Épp megérkezem, de megtorpanok. Nemlegesen rázom fejem és újabb levegőt szívok tüdőmbe. Lehunyom látóim, szünetet tartok. Ajkaim vonalába görbét varázsolok és emelt fővel lépek be... Valamennyien mellékhatások vagyunk, nem?
Kezdőlap 
by 
Az írásmódodat már az egekig magasztaltam, de még mindig megugrod a saját szintedet, újabb és újabb ámulatba kergetned a szerencsétlen admint. 
Az egy dolog, hogy a szavakat irodalmár szinten csűröd csavarod, mégsem reked meg itt, a sztorinak igenis megvan a létjogosultsága, és ember legyen a talpán, aki megállja melletted a helyét. Azért igyekezni fogok, hogy ne maradjak le (nagyon 
). Szóval imádtam, olyan kis magának valóan szomorú, sebzett, remény sincsen semmire, mégis, úgy vélem rengeteg benne a potenciál, muszáj leszek kibogozni!! 
