Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Azt hiszem arról már Moira lerántotta a leplet, hogy nagyon szeretem a keleti pb-ket, úgyhogy ezzel máris taroltál nálam. Nem apróztad el a jellem és kinézet leírást sem, ilyenkor mindig irigykedem. Nálam valahogy sose sikerülnek ilyen hosszúra, kinézetleírást lusta vagyok írni, a jellem meg ritkán ragad el annyira, sokszor inkább játék közben formálódik még jobban, szóval gratuu! Az előtörténeted is nagyon jó lett! Szépen fogalmazol és izgalmas is lett a kis kiragadott szösszenet, amiben mégis voltak olyan utalások, amiből a családi helyzetedet is láthattuk. Egészen picit azt hiányoltam, hogy kimaradt hogyan kerültél a suliba, mármint hogyan találtak rád Charlesék stb. de ezt az apróságot elnézem, mert amúgy minden szuper lett! Nem is húzom az idődet, mindjárt meg kapod a kis égkék színedet, aztán mehetsz is foglalózni, majd suhanhatsz is játszani.
Egy nap a szétválás... Az idő, ami egy nap térdre borulna előttem Hiszem, hogy újra elkezd haladni, mint mi, Hiszem, hogy el fog jönni az idő Habár most elengedem Elengedlek téged bár minden megállt Hiszem, hogy az eltört óra ismét járni fog
Userinfo: Főkarakter Név: Yoon Joon Young, (Koreában használt) Alexander Yoon (anyakönyveztetett) Mutáns név: Cingár Születési dátum és hely: Szöul Dél-Korea, 1970. november 10. Besorolás: Diák
Képesség(ek):
Elsődleges képesség: Emberfeletti erő Osztályozás: Béta mutáns Aktiválódás: 17 éves Képesség jelenlegi szintje: - legalább kétszer annyira erős, mint egy átlagos ember, képes lyukakat ütni akár puszta kézzel a falba, sziklákból port csinálni, a földet megrengetni egyetlen dobbantásával. - ha dühös, akkor nem tudja kontroll alatt tartani az erejét, ez pedig nem csak a környezetére, hanem önmagára is veszélyes lehet, mert ilyenkor beomlaszthatja maga alatt a földet. - képes egyetlen ütésével súlyosan megsebesíteni valakit.
Képesség távlatai: Az ereje nőni már nem nagyon fog, inkább az önuralmát kéne fejleszteni, mert amíg nem tudja rendesen visszafogni az erejét, addig használni is nehezen tanulja meg. Ha ezt a részét megtanulta, akkor később esetleg a fegyverekbe is be tudja majd fektetni a csapásait, illetve képes lesz akár puszta kézzel halálos sérüléseket okozni. Hátrányok: Nem tud hatalmat gyakorolni a képessége felett.
Jellem: Sokan beskatulyázzák az emberek. Engem is egy ilyen kis dobozkába tettek, de most kinyitom, és mindenkinek megmutatom milyen is vagyok. Sok féle ilyen kis tartó létezik, amik alapvetően két fiókba vannak elzárva. Az egyikre a „jó ember” cédula van ragasztva, a másikra pedig ennek az ellentéte. Nos, engem egyértelműen a másikba rakna mindenki automatikusan, mert ami azt illeti, minden vagyok, csak könnyű eset nem. Annak ellenére, hogy már több küzdősporttól örökre eltiltottak a verekedéseim és a rendőrségi ügyeim miatt, nem tartom magam rossz embernek. Én megverem azt aki zaklat, ergo elérem, hogy békén hagyjon. Ezért se gondolnám, hogy ebben a fiókban lenne a helyem, ahova rakják a gyilkosokat, azokat akik lopnak, csalnak hazudnak. Nekem ilyesmire nincs szükségem, a családom generációk óta gazdag. Ezért el is mondhatom magamról, hogy elég rendesen fent hordom az orrom, azt hiszem enyém a világ csak azért, mert az apám bevásárolt az egyik legelitebb iskolába az országban. Talán a családom törődése irántam ennyiben ki is merült, pont ezért keveredtem az utcai mocsok nép közé, ezért kezdtem el dohányozni, ami miatt ki is csaptak az iskolából. Engem nem igazán hatott meg a dolog, mivel elég jó eszű vagyok, csak éppen tanulni nem igazán szeretek. Sportolni viszont annál inkább, több harcművészeti egyesületet is megjártam már, csak aztán mint mondtam: sokszor kötöttem ki verekedések miatt a rendőrségen, ezért eltiltottak. Emellett elmondhatom magamról azt is, hogy csendes, merengő személyiség vagyok, és nem igazán szeretem ha valaki megzavar ha épp ilyesmivel vagyok elfoglalva. Legyen az tanár, vagy diák, engem nem kifejezetten érdekel a dolog, vissza fogok szólni, vagy akár ütni is ha kell. Nevelőintézetbe szerintem csak azért nem kerültem, mert apám nyilván lefizette a rendőrséget is, mert elképzelni se tudja, hogy az ő kicsi fia ilyen rossz legyen. Hát… akkor ezek szerint tévhitben él. Fontos tudni rólam még azt is, hogy elég hamar fel lehet idegesíteni, ezért ha azt mondom, hogy valamit nem csinálok, akkor hagyni kell, különben akár a tettlegességig is fajulhat a helyzet. Keserű vagyok akár a világ legerősebb mérge, szinte sose mosolygok. Talán az egyetlen pozitív dolog bennem, hogy a hazugságot nem bírom, ezért mindig kikerülöm az igazság eltussolását, illetve ok nélkül nem megyek senkinek. Az már egy másik dolog, hogy nálam oknak számít az is, ha az illető hozzám szól ha nem akarom. Nem engedek közel magamhoz senkit, sokkal jobban szeretek egyedül üldögélni, viszont ez nem jelenti azt se, hogy ki akarnám nyírni a társadalmat vagy önmagam. Nem vagyok szomorú, csak általában a dolgok nagy része számomra „mindegy” szerint történnek. Azt nem állítom, hogy nincsenek érzelmeim, mert nekem is fájnak dolgok, néha én is tudok örülni valaminek, de az tény, hogy sose mutatom ki őket, mindig az általános pókerarcomat öltöm fel. Kinézet, megjelenés: Nagy keretekben akkor mesélnék magamról is, hogy formám testet ölthessen az elmédben. Hunyd le a szemed kérlek és akkor szép részletesen elmondok mindent, te pedig képzelj el! Láss a sötétben egy 17 éves, 184 centis srácot, szálkás testalkattal. Nem vagyok kifejezetten izmos, de a sok sport miatt szépen megemberesedtem, emellett egészen magasnak is mondhatom magam. A lábaim hosszúak és annyira vékonyak, hogy nem érnek össze a combjaim. A bőrszínem nem teljesen fehér, de napbarnítottnak se mondható, valahol a kettő között van, szóval szerintem a legjobb szó rá talán a normális. Ahogy haladunk feljebb, megpillanthatod az arcom. Elsőre talán elgondolkoznál azon, hogy milyen származású lehetek, ugyanis nincsen annyira húzott szemem, mint a legtöbb ázsiainak. Ennek egészen átlagos oka van: félig thai vagyok, félig koreai és anyám kerekded szemeiből is jutott belém egy kicsit. Amúgy a bőrszínem is ezért enyhén barnás árnyalatú, de mindegy, most nem ez a lényeg. Szóval ha mondhatjuk úgy, akkor nagyobb szemem van, mint egy átlagos ázsiainak, és nem is annyira finomak a vonásaim, az orrom például inkább kissé hajlított ívű, mint egyenes, meg az ajkaim se azok a tipikus, telt rózsás és selymes fajtából valók, kissé keskenyek, de ívesek. A hajam hosszú, sűrű és nem fekete, inkább közép barnának mondanám, bár egyszer befestettem szőkére, mert elvesztettem egy fogadást, amikor még kevésbé voltam antiszociális. Általában hosszúra növesztve viselem, és a tévhittel ellentétben sose vasaltam ki, mert magától ilyen. Nagyon ritkán levágatom ha épp olyanom van, sokkal jobban szeretem a hosszabb fazonját. Azt mondanám, hogy az arcom kellemes összképet ad egy szemlélő számára, de ennél többet nem tudok róla beszélni. Az öltözködésem olyan, mint bármelyik koreai srácnak. Általában egyenruhát viselek, ami egy sötétkék zakóból, piros-kék csíkos nyakkendőből, színben a zakóval azonos nadrágból, hideg esetén alatta egy szürke kötött pulcsiból és fehér ingből áll. Ehhez általában sima sportcipőt veszek fel. Suli után gyakran megyek edzésre, onnan pedig tréningnadrágban, futócipőben és valami rossz, kinyúlt, esetleg lyukas pólóban, széldzsekiben kocogok haza. Ha viszont nincsen se suli, se edzés, csak sétálni akarok egyet hétvégén a városban, akkor általában szövet vagy bőrkabátot viselek hideg esetén, sima sportcipőket farmerral. Felsőnek pulóvereket, ingeket, pólókat szoktam, mind natúr, esetleg földszínekben. A hajam általában nagyon kócos, ha meg megunom vele a bíbelődést, akkor összekötöm vagy levágatom. A járásom és tartásom laza, általában zsebre tett kézzel közlekedem, elnézve az emberek mellett, mosolytalanul.
Előtörténet: Éreztem ahogy az agyamat elönti a düh. Általában fokozatosan szokott történni a dolog, kis érként indul, aztán ha tovább szekíroznak lassan csermely lesz belőle, amíg folyammá nem változik. Most ez a dolog nem volt meg. Egyszerre , mintha a világ össze mérgezett keserűsége szakadt volna a nyakamba. Először zsibbadni kezdtem az érzéstől, aztán egyre erősebb, elviselhetetlenebb lett a dolog. Olyan volt, mintha én magam lennék egy csúzli gumija, amibe már beletették a követ és hátrafeszítették, hogy célozzanak vele… Hatalmas súlyt éreztem magamban, ami szinte szétfeszített. Magam se tudom hogyan gerjedhettem ilyen haragra, de mit mondhatnék, rendesen felhúzta az agyam a velem szemben álló osztálytársam, aki még nem ismeri a rendet. Lesajnáló pillantással illettem, amihez nem társult gúnyos vigyorgás, így levehette, hogy szánalmasabbnak tartom, mint bárki más. Lehet, hogy a többiek félnek tőle, de tőlem százszorta jobban, szóval itt lenne az ideje annak, hogy ő is beálljon a sorba. Ha nem akadékoskodik, akkor megússza pár csúnya szóval amivel illetni készülöm őt, ha viszont tovább pattog nekem, akkor egy monoklival távozik a csatából. Nem kenyerem egyből fejre ütni ami azt illeti, a legelső sport amit tanultam az önvédelmi volt, még egész pici koromban kellett elsajátítanom, mert annak idején sok merényletet akartak elkövetni ellenem és a családom ellen. Örök berögződés maradt nálam, hogy amikor védekezni kellett, akkor mindig a kezet támadtam először és hátraléptem, hogy a másiknak kisebb esélye legyen megütni. Ezután meg már csak pár fájdalmas pontot kellett megkeresnem és verejték nélkül fejezhettem be a harcot. Lazán továbbsétálhattam, a másik meg elszégyellte magát amiért ilyen csúnyán helyben hagyta egy tejfölösszájú kis hülyegyerek. Ráérősen gyújtottam rá egy újabb szál cigarettára, s még mindig csak vizslattam a velem szemben álló, nálam alacsonyabb és izmosabb srácot. Azért nem szabad lebecsülnöm, lehet tud is valamit azon kívül, hogy a kis pálcika strébereket terrorizálja. Mondjuk ha méltó ellenfél lenne, akkor talán egyenesen hozzám jött volna, nem pedig valaki olyanhoz, aki sose lehetne méltó ellenfele. Nem tagadom, én is nekik ugrottam annak idején, de annak oka volt. Nem akartam, hogy körülöttem lebzseljenek és elöntsenek a lelkesedésükkel, amiktől hányni tudtam volna. Hát ez van, sajnálom. Megvártam, hogy leégjen az egész szál, az utolsó slukkokat tovább ízlelgettem lent tartottam, a szemben álló pedig türelmesen várt. Váó, ezek szerint tényleg arra megy, hogy összetörjön. Le vagyok nyűgözve. - Akkor kezdhetjük? – kérdeztem tőle, majd levettem a zakómat és elhajítottam a francba, hogy ne tudhassák meg melyik suliba járok, ha esetleg elkapna egy rendőr. Ha még egyszer elkapnak, akkor repülök a negyedik iskolából is, aztán mehetek Japánba és zabálhatok sushit egész nap. Fúj. - Azért csinálod az egészet, hogy apád végre felfigyeljen rád, mi? – vicsorgott rám a másik, mire felkaptam a fejem és épp időben sikerült letörölnöm a csodálkozás jelét a vonásaimról, így csak tompa, kíváncsi fény maradt a tekintetemben. Még soha senki nem tette fel nekem ezt a kérdést, talán még én se magamnak. Éreztem ahogy rögtön felgyúl bennem a harag lángja, ahogy ökölbe szorul a kezem. Mintha kézzel fogható lenne az erő ami átjárja a testem, mintha érezném ahogyan ki akar törni belőlem. Fájt. Belülről feszített a dühöm, úgy éreztem ha nem adom ki magamból, akkor ketté fogok szakadni és a vérem festi meg a ma esti éjszaka képét. Emellett viszont azt is éreztem, hogy bent kell tartanom, mert ha valami történik, akkor azért én leszek a felelős. Ha most lépek, akkor talán végleg elesek. Magam se tudom honnan jöttek ezek a mélyen szántó gondolatok, de úgy gondoltam, hogy egyelőre hallgatnom kell rájuk - Kussolj – mondtam neki tettetett nyugodtsággal, de a másik mintha meg se hallotta volna. Lecövekeltem, próbáltam lecsillapodni, de úgy éreztem tőle magam, mintha egy hurrikánnal verekednék. - Utál téged, mert egy rohadt korcs vagy. Sose bízná rád a céget, mert csak hulladékot és takarítanivalót hagysz magad után. Anyádat is csak azért vette el, mert terjeszkedni akart, hogy még több pénze legyen. Kinyitottam a szemem, amivel szinte perzselni lehetett volna. Éreztem ahogy a testem remegni kezd az idegtől, s mivel nem láthatta a sötét miatt az arcom, nyilvánvalóan azt hitte, hogy a félelem jele, mivel ismeri a titkom és lelepleződtem. Láttam ahogy közeledni kezd felém, én pedig hátráltam egy lépést, amitől majdnem elestem. Oké, akkor úgy néz ki, hogy itt az ideje lecövekelni, mert ha elesek alulmaradok. A homlokom verejtékezni kezdett, még mindig éreztem a mindent elsöprő dühöt, meg a késztetést is, hogy visszaszorítsam azt. Ezután már csak ködösen észleltem a világot… Csak a felém közelítő karját láttam élesen kirajzolódni, s éreztem ahogy az én kezem automatikusan indul, hogy kivédhessem az ütést… Vörös pettyek fröccsentek az arcomra. Ez most melyikünk vére? Végre kitisztult a fejem, ezért már láthattam magam előtt a helyzetet is, amibe keveredtem. A srác karja a lábaim előtt hevert pár méterre. Láttam az elszakadt, cakkos szélű izmokat, szalagokat, a vért… Térdre rogytam, amitől kissé megremegett alattam a föld, és a bennem feltámadó félelmet a fal boxolásával próbáltam levezetni, de ez csak még jobban megijesztett, amikor megláttam a krátereket, amiket okoztam. Mintha meteor csapott volna belé, a kezemnek pedig azon kívül, hogy meghorzsolódott, semmi baja… Tompa fájdalmat éreztem a fejemben és hallottam az éles hangot is. Hogy esett a fejemre egy virágcseré…? Minden elsötétült. .
A hozzászólást Axee Yoon összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. 5 Dec. - 20:34-kor.
Kezdőlap 
by 
Nem apróztad el a jellem és kinézet leírást sem, ilyenkor mindig irigykedem. Nálam valahogy sose sikerülnek ilyen hosszúra, kinézetleírást lusta vagyok írni, a jellem meg ritkán ragad el annyira, sokszor inkább játék közben formálódik még jobban, szóval gratuu!
