Raven Darkholme

"Who am I? That, my dear, is an excellent question. Though not one easily answered."

Userinfó: Titkos
Név: Raven Darkholme
Mutáns név: Mystique (Rejtély)
Születési dátum: 1961. december 15. New York, USA
Besorolás: Tanár
Képességek:

Elsődleges képesség: Alakváltó
Osztályozás: Gamma
Aktiválódás: Születésekor
Képesség jelenlegi szintje: Testének és öltözékének atomjait és molekuláit pszionikusan át tudja alakítani úgy, hogy teljesen megváltozzon a megjelenése. Ennek eredményeként bármilyen nemű emberi vagy emberszabású lény alakját és hangját képes pontosan utánozni, és bármiféle ruházatot magára tud „ölteni”. Alakváltó képessége lehetővé teszi a legapróbb részletek lemásolását is, pontosan ki tudja alakítani a saját szemében egy másik ember retinájának mintázatát, lemásolni a másik bőre pórusainak elrendezését és hangszálait úgy, hogy a két hang teljesen megkülönböztethetetlen lesz. Képessége azonban annyiban korlátozott, hogy nem tudja tetszés szerint változtatni testsúlyát. Így, bár képes felvenni egy nálánál nagyobb súlyú ember alakját, nem fog annyit nyomni, mint az illető. Jóllehet korlátlan időre bele tud bújni egy vele azonos magasságú, testsúlyú és testfelépítésű ember (például Raven Darkholme) alakjába, minél hosszabb ideig alakít egy nálánál súlyosabb embert, annál nagyobb feszültséget érez. Ha túl sokáig alakít ilyen személyt (ez az idő egyenesen arányos a saját és a kölcsöntest súlya közötti különbséggel), egy idő után összeesik, és automatikusan visszanyeri saját alakját. Nem tudja az általa megszemélyesített ember emberfölötti képességeit utánozni.
Az eredeti, mutáns alakjában pedig az átlagosnál valamivel erősebb, ügyesebb, rendkívül hajlékony, ezáltal kiváló atléta.

Képesség távlatai: A későbbiekben kiderül majd, hogy a sejtjei fele olyan gyorsan öregszenek, mint egy embernek, így vélhetőleg még elég sokáig fiatal testben tengetheti napjait.
Tekintettel arra, hogy születésétől fogva használja és gyakorolja a képességét, ezen a területen nincs hová fejlődnie. Viszont szándékában áll kamatoztatni ügyességét, és fejlődni a közelharc területén.

Jellem: Nem is tudom, hogy meg lehet-e engem fejteni, sokszor úgy érzem, hogy a megannyi felvett külső mindig elvesz belőlem valamit, kevesebb marad belőlem, több másokból. Az idő folyamatosan csiszolgat, a kérdés csupán az, hogy tökéletessé óhajt formázni, vagy valami szörnyűvé.
Közvetlennek vallom magam, olyannak, aki könnyedén, mindenféle szégyenérzetet mellőzve ül valaki ölébe, ha épp úgy tartja kedve, aki mosolyog, ha valaki olyan jön szembe, akit kedvel, talán arra is, akit nem. Ehhez tökéletesen makacs, dacos jellem társul, úgy vélem, ez kellett is ahhoz, hogy képes legyek elfogadni az igazi Ravent, önmagamat. Szeretek ellent mondani, néha csak úgy heccből is, bár vannak, akikkel szemben szinte soha nem engedek meg magamnak ilyesmit. Lehet találgatni.
Nem állítom, hogy sok felelősségérzet szorult belém, de foghatjuk arra, hogy még túl fiatal vagyok, nem is tudom… Talán csak nem szeretnék teljesen megkomolyodni, talán inkább soha. Szeretném hinni, hogy az élet attól még lehet mókás, hogy olyan vagyok, amilyen, épp ezért előfordul, hogy kirúgok a hámból, de túlzásba azért nem szoktam vinni.
Tanárként nem vagyok túl szigorú, és leginkább az a célom, hogy elhitessem a diákokkal, hogy mutáns létük ellenére nem kevesebbek, mint az emberek, nem kell szégyenkezniük, igenis értékesek, s különlegesek. Épp ezért az óráimat az esetek tetemes százalékéban eredeti alakomban tartom.


Külső: Eredeti alakomban 167 centimhez, 54 kg-os súly társul. Alkatom karcsú, atletikus, láthatólag vagy a genetika kegyeltje vagyok (haha) vagy sokat edzek. Szemem színe sárga, egészen kísérteties, ha engem kérdeztek. Bőröm kék, pikkelyes, hajam színe pedig intenzív vörös, majdhogynem piros. Volt idő, mikor mindent megtettem, hogy ne kelljen ezen formámban mutatkoznom, ám mára megbarátkoztam vele és sokkal gyakrabban látni így, mint a korábban legszívesebben használt alakomban. Emberi formám egy hosszú, szőke hajú, kék szemű, egészen bájos, mosolygós teremtés. Mi tagadás, a legtöbbeknek talán eme alakom a tetszetősebb, de már csak dacból is el akarom fogadtatni eredeti mivoltom, nem pedig megtagadni, mint ahogy eddigi éveimben tettem. Korbábban rendkívül sokat foglalkoztam azzal, hogy csinos legyek, tetsszek másoknak, túlságosan fontos volt számomra a külső. Sokáig tartott, mire eljutottam arra a pontra, hogy ne szégyelljem valómat, ám most már nincs ezzel problémám. Szerencsére az iskolában sem kell azzal szembesülnöm, vagy legalábbis nem túl gyakran, hogy félnek, megijednek tőlem, hiszen köztudott, hogy nem éppen átlagos a megjelenésem.

Előtörténet: Nem sok mesélnivalóm akad a korai éveimről, hisz mit lehet arra mondani, hogy senkinek sem kellettem? Hogy amint anyám meglátott, az volt az első, s egyetlen mondata, hogy „Uram isten, tüntessétek el”? Apám még arra sem vette a fáradtságot, hogy örökbe adjon, helyette kiraktak a városhatárban, ami egyenértékű lehetett azzal, mint mikor a Taigetosznál hagyták a testi fogyatékossággal, esetleg túl korán született gyermekeket, ezzel a sorsukra hagyva őket.
Magához vett egy hajléktalan nő, öreg volt már, de nem úgy nézett rám, mint mások, neki a gyermeke voltam, valaki, akivel melegíthetik egymást éjszaka, nem mellesleg a kutya sem mert így a közelünkbe jönni. Ahogy növekedtem mellette, egész hamar rájöttem, hogy eltüntethetem kékségemet, s egy idő után csak akkor voltam önmagam, mikor szükségessé vált. Négy éves lehettem talán, mikor a jótevőmet elvitte télen az influenza, én pedig éltem tovább úgy, ahogy tudtam. Akkorra már tisztában voltam vele, hogy gyakorlatilag bárki alakját felvehetem, sokkoló volt a hasonlóság, így oda jutottam be, ahová nem szégyelltem. Nem tagadom, hogy bármit megtettem volna a túlélésért, s ez a mai napig nem változott.
Egyre nagyobb fákba vágtam a fejszém, olykor már egészen fényűző helyekre merészkedtem be. Így volt ez aznap este is, bár nem akartam mást elvenni, csak némi élelemhez jutni, mégis lebuktam, amire addig sosem volt példa.

- Te nem… nem is félsz?
- Biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen. Az egyetlen, aki… más. És igazam volt. Charles Xavier.
- Raven.
- Éhes vagy, és fáradt? Egyél, amit akarsz, rengeteg ennivalónk van, nem kell lopnod.  Ha akarod, nem kell lopnod soha többet.

S én nem loptam soha többet, bár ennél sokkal, de sokkal többet nyertem, egy testvért, aligha hihettem valaha, hogy lehet nekem. Nem csak a barátom lett, otthont adott nekem, amim szintén nem volt soha. Születésemtől fogva kolonc voltam a világ nyakán, de azon az estén kicsit megnyugodhattam. Onnantól kezdve, amit ő csinált, azt tettem én is, mondhatni, elválaszthatatlanok voltunk. Két kicsi mutáns a világ sodrásával szemben. Jöhetett bármi, mostohaapa, vagy épp undok mostohatesó, az anyja halála, könyvtártűz, akármi, semmi sem volt képes kikezdeni a kötelékünket.
Angliába is mentem vele, igazság szerint, a világ végére is követném, még most is, még ha némileg át is alakultak bennem a dolgok. Vagy inkább benne. Nem is tudom, de talán jobb a bizonyosság nélkül. Azt hiszem, akkor kezdett megváltozni a kapcsolat köztünk, amikor belépett a képbe az a Moira nevű ember, és utána egyszerűen orkánként söpörtek végig rajtunk a történések. A Shaw elleni küzdelem talán összébb is kovácsolhatott volna minket, én azonban úgy éreztem a győzelmünk után, hogy egyszerűen lecserélt Ericre. Haragudtam, kicsit talán még most is haragszom, ám hamar beláttam, hogy nincs értelme, hiszen nekem nincs máshol helyem a világban. S még csak Ericet sem tudtam hibáztatni, hisz meglehetősen nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy el tudjam fogadni magam olyannak, amilyennek megteremtettem.

- Tökély.
- Kérem a köntösömet.
- Ne szégyenkezz. Ha látsz egy szép tigrist, el akarnád takarni?
- Azt nem, de…
- Te csodálatos teremtés vagy! A világ mindig meg akart szelídíteni, most már légy szabad.

Maradtam hát, igyekezve megfelelni a hirtelen támadt magasabb elvárásoknak személyemmel szemben, egyúttal félretéve a féltékenységemet is. A testi-lelki vonzalmat, mely Erichez fűzött, igyekeztem elnyomni magamban, elvégre, nem táplálkozhatok egyetlen csókból, mindenesetre életem végéig szeretni és tisztelni fogom azért, hogy akkor is szépnek látott, amikor én még nem voltam képes elfogadni magamat. Szerencsére soha nem került ugyan emlegetésre a dolog, s így is van jól, bár azt már nem merném kijelenteni, hogy képes volnék nemet mondani, ha egyszer valami csoda folytán közeledni óhajtana. Vagy… úgy egyáltalán bármire nemet inteni neki. Úgy hiszem, hogy most már nem Charles lenne az, kit követnék a világ végére is, de szívből remélem, hogy ezt sosem fogja megtudni, hisz a szeretetem iránta megmásíthatatlan, nem akarnék neki fájdalmat okozni, még akkor sem, ha sosem fogok eltávolodni tőle. Nem kell tudnia.
Akadt azonban más, akire koncentrálhattam, akivel hasonszőrűnek éreztem magam, még kedveltem is, az első pillanattól fogva. Még akkor is, mikor kerek perec közölte velem, hogy kék testem sosem lesz szép, csakis a szőke, emberi testem a szép. Akkor eredt el a könnyem utoljára, s meg is fogadtam, többé nem teszem, erős leszek, kívül, belül. Én mégsem vettem be a szert, amit kaptam tőle, akkorra már feléledt a lelkemben a dacos. Azonban Bestia születésével megleltem azt, aki mondhatni ugyanabban a cipőben jár, mint én, talán a lelki társam, fogalmam sincs, ezt még nem döntöttem el, majd az idő megteszi helyettem. Egyszerűen csak jobb vele, mint másokkal, mert szavak nélkül is jobban tudjuk, miként érezhet a másik, mint bárki ezen a föld kerekén. Nem vallanám be szívesen senkinek, de úgy vélem, ő az én Charles-pótlékom, ami valamilyen szinten egészen nevetséges, hisz az én legjobb barátom sincsen messze, csak épp mintha már egész más célok vezérelnének minket, elhagytok a két naiv gyermeket, és másként látjuk a világot. Én nem vagyok képes annyira hinni az emberek, a világ jóságában, mint ahogy ő teszi, én a tettekhez folyamodnék, ha úgy hozná a sors… Sokkal inkább vallom én is azt az elvet, mint Eric, és tartom magunkat az evolúció következő lépcsőfokának, felsőbbrendűnek, és idővel magamévá tettem a Mutáns, légy büszke! életszemléletet is, talán legfőbb terjesztője is vagyok, azaz, igyekszem lenni.
Amikor megalapította az iskolát, ott voltam mellette végig, igyekeztem ott lenni, segíteni, sőt, kicsivel később még egy tanári posztot is elvállaltam, még ha nem is éreztem magam soha alkalmasnak rá. Attól még csalódást nem óhajtanék okozni, sem neki, sem pedig Ericnek. Vajon meddig tudok megfelelni mindenki más elvárásainak, míg én közben rendkívül magányosnak érzem magam? Tehetség kellhet ahhoz, hogy valaki egy mutánsokkal teli iskolában így érezzen…

*** Charles
***Eric
***Mystique