Dolan Robertson - készül

Userinfó: Főkarakter

Név: Dolan Robertson
Mutáns név: Bábmester
Születési dátum: 1964/09/19 - Amerika, New Jersey
Besorolás: Diák
Képességek:

• Elsődleges képesség: Bábkészítés
  

• Aktiválódás: 14 éves kor
  

• Képesség osztályzása: Delta mutáns
  

• Maga a képesség:
  A marionett bábokkal való játék elvéhez lehetne a képességét hasonlítani, ugyanis azzal a képességgel van megáldva, hogy képes mások fizikális tetteit befolyásolni, irányítani. Dolan ujjaiból lehelet vékony, szinte láthatatlan de annál erősebb fonalak bújnak elő, melyeken bárki átsétálhat, nem szakad el és nem akad bele, nem jelent akadályt. A pókhálóhoz szokta hasonlítani mindig és nevetgél is az elképzelésén, mely szerint ő egy túl fejlesztett Pókember.
  A fonalaiban rejlik az ereje, de azok nem mozognak maguktól. Miután előbukkantak Dolan ujja hegyén a fonal kezdeményei, oda kell mennie a kiválasztott személyhez és meg kell érintenie, hogy a fonalak a bőr alá bújva az idegpályákra és legfőképp az agyra kapcsolódhassanak. A kiválasztott személy ebből csak egy szúrást érez, semmi többet, és az érintéstől számított öt másodpercen belül elveszíti a saját teste fölött a kontrollt. A fonalnak nem kell a csupasz bőrfelülethez érnie, képes a ruhán áthatolni és utána a bőrbe fúródni. A kiszemelt mindvégig tudatában van tetteinek, beszéde tiszta marad, de nem érti, hogy miért teszi azt amit éppen Dolan rákényszerít. Képességének hatótávolsága nem végtelen, de irányítottja több kiló métert képes megtenni az irányítása alatt. Korlátozott ideig tudja csak a célszemély testét irányítani, ami maximálisan, fáradtsággal együtt tíz órát ölel körül.
  A kapcsolatot megszakítani csak az irányító tudja. A fonalakat nem lehet leszedni, vagy lerázni .
  

• Képesség jelenlegi szintje:
  Jelenleg a képességének ható ideje maximum 10 óra. A fonalak erősen kapcsolódnak a kiszemelthez, teljes mértékkel befolyásolni tudja a személy cselekedeteit. A fonalakat érintés által "juttatja be" a bőr alá, melyek az érintéstől számítva 5 másodpercen belül rákapcsolódnak a személy idegpályáira, majd az agyára. Mutánsokon és idegeneken egyaránt alkalmazható.
  

• Képesség távlatai: A későbbiekben a képességéhez párosul egy gyenge telepata erő, amellyel csak a célszemély gondolataiban tud olvasni, a gondolatait, beszédét nem tudja befolyásolni.
  

Jellem: Végzős gimnazista voltam, amikor először és utoljára filozófia óránk volt. A tanár több gondolkodtató házi feladatot adott számunkra, melyeket egy vagy két héttel később be kellett adni. Inkább házi dolgozat volt. Az egyik téma, mellyel előszeretettel foglalkozott, és mindenkinek a dolgozatát - ez alól én sem vagyok kivétel - visszaadta többször, a : Ki vagyok én? Nem adott támpontot, csak annyit mondott, hogy ne azt írjuk le, milyenek vagyunk, hanem kinek tartjuk magunkat. Senki nem értette, csak a jellemünkre koncentráltunk, amely akkor már jócskán kialakult, nem volt már annyira képlékeny, mint annak előtte. A tanárt nem érdekelte, hogy milyenek vagyunk, hanem hogy kik vagyunk. Sosem tudtam meg a választ a kérdésre, mely szerint én ki vagyok, de azt hiszem már tudom. Nem kérkedek vele, nem árulom el senkinek, a titkom marad talán örökre. De nem filozófia órán vagyunk, mesélhetek magamról, a személyemről. A mai házi feladat címe: Milyen vagyok én?
Első ránézésre azt mondja az ember, hogy komoly vagyok. Egy kéreg arcú valaki, aki az életnek csak azt az oldalát látja, amely folyton citrommal kínálja. Ez így van, legalábbis az idegeneknek ezt az oldalamat mutatom. Túl sok titkom van, hogy megengedjem magamnak az azonnali bizalom luxusát. Kimért vagyok, nem beszélek sokat, magamról keveset árulok el. Hogyha egy barát azt meséli rólam, hogy pedig általában mennyire más vagyok, nevetek, oldottabb vagyok, be nem áll a szám, nem állítom, hogy hazudna. Igaza van. Míg az idegenekkel hűvös vagyok és távolságtartó, barátaim előtt, akik bár kevesen vannak, néha egy tucatnak tesznek ki, teljesen más arcomat mutatom, ami valódi. Nem öltöm fel a kényszeredett komolyságot, a kifejezéstelen rideg arcot távol tartom magamtól és nevettetek. Ontom magamból a mondatokat, nevetek, nevettetek, ironizálok, gúnyolódom, amit tőlem már megszoktak. Szeretek másokat sértegetni, ismeretleneket is. Mondták már, hogyha egyszer egy nagyon durvát szólok be, akkor könnyen eltörik újra az orrom, de csak a fejemet ráztam és fintorogtam. Általában a humorosság keretein belül igyekszem maradni, hiszen ameddig komolyan nem bánt engem senki, nekem mi okom lenne rá? Nem zavartatom magam és nem érzem magam kellemetlenül ha igazat kell mondani. Az igazság az, ami minden ember szívének fáj, főleg a hazugokénak. Ők a hazugságukból épített várban élnek, amit az őszinteség képes pillanatok alatt lerombolni. Amikor már képes voltam megkülönböztetni a hazugságot a valóságtól megígértem magamnak, hogy sosem fogok hazudni, nem leszek olyan mint mások ebben a tekintetben. Unszimpatikusnak találhatnak sokan ezért, sértőnek és modortalannak. Kaptam hideget és meleget a fejemre, mindegyikből tanulni lehet valamit, de csak ha hajlandó rá az ember. Szörnyen makacs vagyok. Mindig a saját igazamat akarom bizonyítani. Erőszakkal ugyan nem, hanem érvek sokaságával, vagy azzal, hogy a vitatkozó felet összezavarom. Előfordult, hogy nem az enyém volt az utolsó szó, és visszagondolva valóban nem nekem volt igazam, de ragaszkodtam hozzá. Utólag mindig mindenki okosabb. Nem mondanám magamról, hogy tökéletes hallgatóság vagyok, nem szeretném magamat egoistának beállítani közelről sem, bár a hírek szerint az egóm az eget karcolja, de ha problémája van valakinek szívesen meghallgatom. Minden vágyam az volt, hogy pszichiáter lehessek az egyetem után. Betegségek figyelésével, az agyi munkálatok hosszú sorának akartam szentelni az életemet, ok-okozatot, következményt akartam keresni és találni, segíteni az embereken vagy gyógyszeres kezelésre beutalni őket, de már csak álom marad. Sok pszichológiát olvastam, rengetek időt töltöttem a könyvek között. Agyam falta az információkat, mohón akartam tudni mindent róla, tanulmányaimat az orvosi egyetem felvételiéhez igazítottam. És bár sok ember lelkén segítettem, a magamén nem tudtam. Amikor kiderült mi vagyok, igazán felfogtam bezárkóztam. Amikor arról van szó, hogy komoly vagyok, gyakran nem csak álcázom magam, tényleg az élet passzív oldalát szemlélem, mindenhol csak a boldogtalanságot látom. Sokan mondják, hogy a szomorú, boldogtalan emberek azért igyekeznek segíteni másokon, hogy ők ne éljék át azt, ami egy boldogtalan emberben lezajlik. Ez igaz. Azt nem értem, hogy magamon miért nem tudok segíteni, pedig annyit próbálkoztam. Nem adom fel, nem lehet, de lehet, hogy magamat nem tudom megmenteni.

Külső: A külső, hiúságunk legfőbb tárgya, legyezgetni való ha szép, fintorra húzza az arcokat ha ronda. Mindenki a tökéletesről ábrándozik, van aki beleőrül, ordítani kezd ha egy haja szála nem úgy áll, ahogyan azt ő eltervezte, van aki beletörődik, és bár tudja, hogy némi mozgással és étrendjének megváltoztatásával lehetne olyan is, amilyet szeretne, a lustaság hatalmasabb úr nála, önsajnáltatni pedig a világ legegyszerűbb dolga. Akad aki elfogadja, sőt szereti magát. Elfogadja, hogy őt az élet ilyennek teremtette és ezt kihasználva boldogan éli a mindennapjait. Én hova tartozom? Kellene egyáltalán valahová tartoznom? Mondd meg te. Törjem minden csontomat, hogy porcikáimról a teljes tökéletesség sugározzon, vagy úgy vagyok jó, ahogy kinézek? Végső soron a saját véleményem fog számítani, amikor tükörbe nézek, más pedig vagy őszintén kimondja amit gondol, vagy irigységtől, haragtól és megvetéstől vezérelve hazudik. Lehetne ezt még órákig fejtegetni, de most lássunk engem; kezdeném a bőrömmel. Nem tudja sem Nap, sem pedig szoláriumok neonos csövei lebarnítani. Az én bőrömön ennek az árnyalatnak mondhatni nincs helye, ugyanis hófehér. Sokan említik meg, hogy milyen sápadt vagyok, kéne egy kis szín a bőrömre, hogy egyáltalán élőnek nézzek ki. Ha kifekszem süttetni kicsit a hasam a Napra, nem telik bele 15 perc és olyan leszek akár egy szépen megérett paradicsom. Minden egyes karcolás, seb, heg, zúzódás, folt meglátszik ezen a bőrön, szeplőim pedig pláne. A lányoknak jól áll. Nekik mondhatni minden jobban mutat a bőrükön, na de egy szeplős fiú? Nem mondanám sem bájosnak sem pedig elragadónak. Karjaimat beborítják az apró barna pöttyök, télen-nyáron. Az arcom ettől megmenekült. Télen elhalványodnak, alig észrevehetővé válnak, nyáron viszont elözönlik az arcomat. Olyan mint a bárányhimlő, csak nem viszket, nem néz ki undorítóan és nem telik meg vízzel. Bőröm fehérségét a karjaimon és a hátamon valamelyest tetoválásaim fedik el. Mindegyik mintázat, alakzat, alak jelentőséggel bír. Mikor nagykorú lettem és képességemnek már teljesen tudatában voltam, irányítani tudtam elhatároztam, hogy csak akkor csináltatok tetoválást, hogyha az akaratom alá hajtok egy szerencsétlent. Később rájöttem, hogy ez nem a legbölcsebb ötlet, mert nincs annyi szabad hely a testemen, ahányat birtokoltam és fogok még az évek során. Igaza volt annak, aki egyszer azt mondta, hogyha egyszer elkezdem nem fogok tudni leállni vele. Megálljt kell magamnak parancsolni különböző tetováló művészek boltjai előtt, nehogy bemenjek és tovább gyarapítsam a gyűjteményt. A kevesebb néha több és nem szeretnék úgy kinézni, mint egy szép színes zászló.
Említésre került az arcom, hát folytassuk vele. Keskeny arcom, enyhén hegyes állban végződik. Orrom csontja szabálytalanul helyezkedik el egy korábbi törés miatt, és úgy gondolok rá mint egy kanyargós autópályára. Ajkaimat nem mondanám sem penge vékonynak, sem pedig vastagnak, húsosnak. Átlagos. Mennyi mindent meglehet ezzel a szóval fogalmazni és sok mindenre rá is lehet ragasztani. Szemeim kerekek, íriszeim acélszürkén fénylenek, később, ahogy haladok előre a korral, fakulni fog és elveszíti csillogását. Arccsontom kissé kiugró, de nem bántja a szemet. Ugyan szürke szemeimhez világos haj illene, szőke, szőkés barna, de nekem az élet gesztenye barna hajat adott, mely a kelleténél gyorsabban őszül.
Magas vagyok, legalábbis annak számítok a 184 centiméteremmel. Alkatom szikár, sportosnak pedig csak a legjobb indulattal mondható. Közeli barátaim gyakran megjegyzést tesznek rá, és ígéretük szerint születésnapomra a gyerek osztályról fognak nekem ruhát vásárolni, az talán rajtam is marad öv nélkül. De ha már ruha: kedvelem a lazább öltözékeket. Legtöbbször az ember farmernadrágban, tornacipőben és pólóban, vagy hosszú ujjúban láthat. Semmi gondom az öltönyökkel, alkalomhoz illő öltözékekkel, de ha nem muszáj, akkor nem hordom mindennap. Szeretem még az ingeket. Kockásat, fehéret, színesek közül a zöldet, a pirosat és a kéket. Nem mondanám, hogy szegényes a ruhatáram, de van, hogy tényleg gondom akad azzal, amivel a lányoknak minden reggel: mit vegyek fel?

Előtörténet: Ülök a buszon, fejem az ülés támláján pihen, szemeim lehunyva és nem hallok mást az öreg busz régies bőgő hangján kívül. Mostanság gyakran csinálom ezt. Jegyet váltok egy buszra és végállomástól végállomásig utazom. Lehet, hogy ez bogarasságom első jele lenne? Agyamban nem fogalmazódott meg még a kérdés, hogy mi az indoka utazásaimnak, hiszen nem szállok le az új helyeken, nem nézek körbe, nem vagyok kíváncsi, csak utazni akarok. A szmogtól bűzlő levegő csak úgy ömlik be a kis nyitott ablakon, hogy a levegő mégse legyen olyan fullasztó idebenn. A Nap melengeti finoman arcomat az ablakon keresztül, nem hagy elaludni, csak bóbiskolhatok tőle és persze utastársaim sem hagynak. Mögöttem két üléssel fiatal fiúk veszekedő hangját hallom és műanyag játékok koppanását a busz piszkos padlóján. Alig nőtték ki a rugdalózójukat, hangjuk mégis akkora, melyet bármely opera előadó megirigyelne. Felnőtt hangot nem hallok a közelükből, csak a mellettem ülő idős hölgy zsörtölődését. Nyelvével folyton csettint egyet, cicceg rosszallóan, miközben legyezőjével olcsó, régi parfümjét felém legyezi. Csavarja az orromat, de nem késztet tüsszentésre. Valószínűleg mindenki a hátulról jövő hangos gyermek párost és a vele lévő szülőt, ha van egyáltalán, figyeli, nem hallani egy halk beszélgetést sem, csak néha egy-egy csípős megjegyzést. Mindenki a gyerekeket hallgatja. Csattannak a földön a játékok, aprócska tenyerek hangos, félreismerhetetlen éles csattanása felháborodást vált ki mindenkiből. A mellettem ülő nő továbbra is cicceg, csattog a nyelvével és legyez. Valószínűleg nagy kedve lenne most pletykálni az egyik barátnőjével egy cigaretta és kávé mellett, de senkivel nem tudja felháborodásának tárgyát megosztani, csak cicceg, csettint, legyez idegességében. Én nem szólok egy szót sem, szemeimet ki sem nyitom. Nem háborodom fel, nem idegesítem magam, hiszen nem a gyerek hibája ez a fajta viselkedés, hanem a szülőké, akik megengedik nekik, hogy a buszon ilyen viselkedést megengedjenek maguknak. A gyerek az gyerek. Nem tudja mit lehet és mit nem, nem tanították meg neki otthon, nem érti a szúrósan ráirányuló tekintetetek sokaságát, azt hiszi vicces amit csinál azért nézik. A gyerek az gyerek. Játsszon, nevessen, éljen, a szülő pedig fegyelmezzen, tanítson, szeressen. Mindenki volt gyerek, csak ezt elfelejtik, vagy a "Bezzeg az én időmben..." kezdetű mondattal próbálnak példálózni, hogy ők abban az időben milyen példásan viselkedtek. Változik az idő, semmi nem ugyanolyan mint az ő korukban. Én gonosz voltam gyerekként. Csúzlival lőttem a húgom macskáját az ablakból, teleszórtam viszketőporral apám nadrágját, amikor anya nem figyelt bogarakat dobáltam a vacsorának valóba, azért mert én élveztem, hogyha őket mérgesnek látom. 1964. szeptember 19-én születtem New Jerseyben és valóban egy gonosz gyerek voltam. Apám gyár tulajdonosként nem volt otthon sokat, volt hogy napokig nem láttam színét sem. Anyám háztartásbeli nő volt, mivel megtehette, hogy nem vetemedik olyan dolgokra, mint például a munka. Első szülött voltam a Robertson családban és éreztették is. Rémes visszagondolni arra, hogy a saját bőrömön tapasztaltam, milyen egy elkényeztetett, undok kisgyermek, akinek mindent megengednek. A húgom öt évvel utánam született. Féltékeny voltam, mindennel fel akartam magamra hívni a figyelmet. Utáltam Carolt tiszta szívből, el akartam üldözni. Elvettem mindenét, letéptem a babái fejét, felhasogattam a játék mackóját. Anyámék orvoshoz is vittek, hogy normális-e egy gyereknél, hogy ilyen agresszívan viselkedik, az orvos pedig bólintott. Elmagyarázta anyáméknak, hogy ez egy féltékenység, versenyzek a húgommal, de el fog múlni, kinövöm. Nem múlt el, nem nőttem ki, súlyosbodott. Rájöttem, hogy nem érek el semmit azzal, hogy a játékait tönkreteszem, újabb módszernek a hisztériát választottam. Ha nem kaptam azonnali figyelmet, akkor egész nap nem szóltam senkihez, nem fogadtam el a bocsánat kéréseket, a fagylaltot, az édességet, nem ettem, csak komoran a katonáimmal játszottam, vagy pedig borsot törtem mindenki orra alá. Így teltek a sanyarú évek, ősz után jött a tél, utána a tavasz és a nyár, majd minden kezdődött elölről. 14 éves lettem, a középiskola elindult. Szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy magániskolába, a többi befolyásos fiatal közé járjak iskolába. Azok közé, akik jó modort tanultak , nem volt sebes se kezük, se lábuk, nadrágjuk sosem szakadt el, nem játszottak a sárban, hogy bosszantsák a szüleiket. Nem tekintettem úgy rájuk, mint rangsorbeli barátokra, senkit nem tekintettem barátomnak. A középiskola, amit választottak számomra, Ohioban volt. Szüleim távol akartak tudni maguktól, nem viselték már el többé a hisztériákat, rendes neveltetés helyett bentlakásos iskolát adtak nekem, hogy ott majd kikupálódom és megváltozom. Nagyapám Ohioban lakott. Hamar levél érkezett tőle, hogy anyámék ne költsenek bentlakásos iskolára, értelmét nem látja, csak pénz pazarlás küldjenek engem hozzá. Apám és közte sosem szakadt meg a kapcsolat, igazi apa fia kapcsolat volt az övék, de amit nagyapám apámba belenevelt, azt apám nekem nem tudta tovább adni. Egyhangú döntés született ismét a családban; Dolan Ohioba költözik a nagyapjához. Lelkük az utolsó napon örült, nem bírták abbahagyni a mosolygást, mindenemet összepakolták. A szobám már nem volt az enyém, nem voltak sehol sem a rajzaim, a könyveim, a játékok, a ruhák. Csak a csupasz bútorok álltak egy helyben, mereven. Mintha abban a szobában sosem lakott volna senki, csak alkalomadtán néhány vendég, kik hamar távoztak, nem maradtak.
Ohioba nem kísértek el anyámék, a búcsúzást sem húzták soká. Két csók az arcomra, férfias kézfogás, sok szerencsét kívántak és a kocsihoz vezettek, mely meg sem állt nagyapám házáig. Ohioban kezdődött el mind az, aminek köszönhetően ma már kétszer is meggondolom, hogy mit teszek és mit mondok. Éjjel értem oda, fáradt és nyűgös voltam, de egyben izgatott is. Nagyapám már a kert kapuban várt cigarettázva, szabad keze a zsebében pihent. Nem rohant segíteni kipakolni a bőröndjeimet. Kiszálltam, a sofőr kiszállt és kivette a csomagokat, hogy felcipelje, amikor nagyapám megingatta a fejét és kezével jelezte, hogy tegye csak le. A férfi engedelmeskedett és mint aki hipnózis alatt volt, bambán visszaült a helyére és elhajtott. Nem láttam többé. Nem szólt semmit, mielőtt elment, mint akit elvarázsoltak. Ott maradtunk nagyapámmal ketten, csak néztünk egymásra.
-Kapd fel a cuccaidat, fiatalember! Nem fiatalodik egyikünk sem.- mondta, miközben sarkon fordulva döcögött vissza a házhoz. Én cipeljem a bőröndöket? Én? Megmakacsolva magamat néztem utána, azzal a hittel, hogy mindjárt visszajön és beviszi őket helyettem, de nagyapám alakja egyre távolodott, hátra sem nézett. Egyedül voltam egy ismeretlen helyen, ahol nem tudtam milyen egy éjszaka. Dühöngve megragadtam bőröndjeim fogóját és gyenge lábaimat kapkodva igyekeztem utána. Nem lesz ez mindig így, nem bánhat így velem. Ilyesfajta gondolatok keringtek a fejemben, melyek az idő elteltével halványodtak, eltűntek és szégyenkezve gondolok vissza rájuk.
Teltek a hónapok. Jártam a középiskola pokoli lépcsőit. Változott a jellemem, nem voltam már az aki és ezt a többiek is megneszelték. Nem tartottak tőlem mint annak előtte, bátran kezdtek ki velem. Visszahúzódtam és próbáltam nem figyelni rájuk. Átestem a ló túlsó oldalára. Nagy szájú, akaratos, erőszakos gyerekből váltam csöndessé, visszahúzódóvá. A szavam már nem ért semmit. Ted Wilsonnal szemben pedig pláne. Nagy kerek, kövér arcán mindig feszült a kárörvendő vigyora, zsíros, disznószerű ujjai pedig folyton a gyomromat találták el. Mindennapos volt, hogy megvertek. Nagyapámnak nem szóltam róla, nem láttam értelmét. Mit tud ő tenni? Nekem kell megoldani, már nagy gyerek vagyok. Sokat gondolkoztam éjjelente, hogyan tudnám megvédeni magam tőle, hogyan vághatnék neki vissza. Összeszedtem magam, talpra álltam, de a lábaim még mindig remegtek. Bizonytalan voltam, maga az elhatározás is az volt. Ted Wilson újabb gyomrossal akart kedveskedni, de lassúságát kihasználva félre ugrottam és tervem szerint, ha meglököm, akkor pont a szemetesben landol. A lökés tényleg elég volt, ám amikor ujjaim az uniformisához értek, apró, éles fájdalmat éreztem az ujjaim hegyén. Szisszenve ráztam meg a kezem és néztem ujjaimat, melyekről csöpögött a vér, nem is figyeltem arra oda, hogy Ted a kukában landolt fejjel. Elhalóan hallottam az osztály röhögését, Ted segítségért kiáltozását. Miért nem jössz már ki? kérdezte percekkel később valaki. Jogos kérdés volt, ugyanis Ted nem mozdult. Kiabált, de nem moccant. Kérdőn néztem a kövér testre, mely csak lógott kifele, és félelmeim között bujkált az a kép, mikor végre megemeli magát és leveszi a fejéről. Pillanatok sem teltek bele, Ted már cibálta le a fejéről a kukát. Ujjaim fájtak rettenetesen, ökölbe szorítottam kezeimet és vártam. Nem szabad félni, bátorság! Megengedtem magamnak azt a luxust, hogy egy mulattató gondolatot húzzak elő a semmiből. Ted piruettezve halad a folyosó felé balett ruhában és mindenki nevet rajta, még én is. Az osztályban csönd lett, mindenki Tedet figyelte. Kezeit kecsesen maga fölé emelte, és akár a balerinák, egy lábon pörögve és szökellve megindult kifelé. Összezavarodott arcán kövér könnycseppek gördültek le, amikor az osztály röhögésbe tört ki ismételten. Hangosan csúfolódtak, ujjal mutogattak rá, míg ő tánc mozdulatokat lejtett, melyek agyamban születtek. Én nem nevettem. Kővé dermedve álltam, vérző ujjaimat húzta valami éles és fájó, mely egészen belülről jött. Nagyapára tudtam csak gondolni kétségbeesetten. Haza akartam menni, elmesélni neki mindent, segítséget akartam kérni tőle. Ted szédülésig pörgött, már fájt a fejem tőle... Mit tettem? Mi vagyok?
Hirtelen összerezzenve térek magamhoz. Szemeimet kinyitom és lassan a fejem búbjához érek. A buszon ülök, utazom, de a busz egyre lassul. Valami megint koppan a földön. Egy műanyag játék. Lassan fölemelem a fejemet és hátra nézek. Az egyik gyerek kuncogva mutogat rám és néz le a földre. Mellettem a nő zsörtölődik továbbra is, most már jóval hangosabban. Minden gyereknek kellene egy olyan nagyszülő, mint amilyen az enyém volt. Fejemet megrázva kinézek az ablakon és nézek le az ujjaimra. Most már tudom mi vagyok és mit tettem Ted Wilsonnal. Bábot faragtam belőle. A busz megáll. Mindenki egyszerre áll föl és igyekeznek letódulni a friss levegőre, hogy kinyújtóztathassák elgémberedett végtagjaikat. Én még nézelődöm picit. Figyelem ahogy egyre ürül a busz, míg végül csak én és egy másik férfi maradtunk rajta. Nem csak nekem van eszem ezek szerint. Ráérősen fölállok és a koszos lépcsőkhöz tartok, amikor a férfi hangját meghallom. Közelről, egészen közelről, azt kell mondjam, és őrültségnek fog hangzani, de a fejemből.  Kérem, ha leszállt a buszról, álljon meg egy szóra! Jobb lábam a levegőben marad és még mielőtt elhagynám a buszt, visszanézel. Üres. A férfi is eltűnt. Fejemet megrázva nézek vissza előre. Valószínűleg kicsit megsüthette a Nap a fejemet, képzelődni kezdtem, vagy még nem ébredtem fel teljesen. Lelépek a buszról és görbe orromat megvakarva indulok célirányosan egy nemsokára elindul busz állomása felé. Ez az utolsó buszozásom mára, utána haza megyek, ígérem meg magamnak és bólintok egyet hozzá helyeslően, amikor egy kéz megmarkolja a vállamat. Nem túl fájón, pont annyira, aminél az ember már nem megy tovább. Meglepetten hátra nézek és fordulok a buszon látott férfi felé. Vállamat elengedi, arcáról jó indulat és kedvesség tükröződik.
-Jó napot kívánok! Charles Xavier vagyok, én szólítottam meg önt az előbb a buszon. Épp mielőtt leszállt.
-Hozzám nem szólt senki. - rázom meg a fejem, tagadom le azt amit kristálytisztán hallottam. Arcáról a mosoly nem tűnik el, erősödni látszik a magabiztossága. Ami ezen a beszélgetésen lezajlott, már csak történelem, ami megváltoztatta az életemet. Három szó kellett, hogy úgy döntsek, meghallgatom, amit mondani akar: Nem vagy egyedül!