Boyd & Yetta - Kanadai kisváros

Boyd & Yetta

- Nem is az a gond, hogy magamban nem bízom, hanem, hogy... bennük. - pillantok körbe, hiszen vannak elegen az utcán és hát ez a legnagyobb gond, hogy az emberek akik veszélyesek, ők azok, akiktől félek. Igen az az egyszerű, ha elrejtőzöm, ha nem magamat adom, de ha ez nem megy? És persze ez azt jelenti, hogy úgy kell tennem, mintha nem én lennék azért, hogy elfogadjanak és azért ez nem jó alap. Ha pedig mégis kiderül, hogy ki vagyok valószínűleg félnek tőlem, mint mindig. Nem csoda, ha nincs túl nagy bizodalmam az emberek felé és ezen igen lassú folyamat lesz változtatni. Csak mert Boyd úgy fest, hogy kivételnek tűnik, hogy ő talán nem veszélyes rám nézve, nem fél tőlem, ettől még az összes többi igen és ezen nem tud változtatni egy kedves mosollyal, vagy étellel, vagy egy kis ruhával.
- Én... én próbálok! - na igen, csak hát nem egyszerű mindezt úgy, hogy közben félek, hogy visszaváltozom és ha attól félek visszaváltozom és pont e miatt fogok... Persze a ruha ápol és eltakar jelen esetben, de azért mindent nem rejt el főleg, hogy odakint még azok az alakok is veszélyt jelenthetnek rám és ha arra gondolok, hogy milyen volt bezárva... na akkor tudom igazán, hogy eszem ágában sincs visszakerülni oda. Bármi, de azok a kísérletek és vizsgálódások... azt biztos, hogy nem akarom. Nem csoda, hogy ha úgy lépek le az útra, mint aki nem lenne tisztában vele, hogy egy autó akár könnyedén el is ütheti és azért akármilyen sérülésből én sem tudok felgyógyulni, bármennyire is jó lenne. Amire eszmélek az, hogy Boyd rántja meg a karomat és egy pillanat múlva már a karjaiban vagyok, zihálva a hirtelen lejátszódott eseményektől és persze enyhén ijedten. Amikor pedig azok az alakok még meg is szólítanak nem csoda, ha kb. úgy ledermedek, mint egy rossz kutya, miután leszidták. Megmoccanni sem merek, csak még közelebb bújok, hogy a szoros ölelésből még véletlenül se villanjon ki az arcom, ami már egy az egyben zöld természetesen. A sok ingernek hála visszakaptam az eredeti alakomat. Elég nehéz a koncentrálás, ha ilyen helyzetben vagy. Amikor feleszmélek már a sikátorban vagyunk, csak értetlenkedve pillantok rá. A kapucni még mindig a fejemben, biztos, ami biztos, de mégis kezdem felfogni, hogy miket hallottam és azok cseppet sem voltak az ínyemre.
- Hogy... értetted, hogy... kollégák? - nem lépek hátrébb, főleg hogy még mindig kissé szaporábban veszem a levegőt, de egyértelműen válaszokat várok, hiszen ez azt jelentené, hogy ő ott dolgozik és azért lássuk be, hogy ezt eddig még nem igazán sikerült részleteznie, sőt valahogy még említés szinten sem adagolt az infoból, hogy az a rettenetes hely a munkahelye.

♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Vásárlás ◊ ©

Yetta & Boyd

- Igazad van. Nem tudom miken mehettél keresztül életed folyamán, de bízom benne, hogy ezúttal jobb élet vár rád. Legalábbis.. Nézz körül! Kint vagy az emberek közt, megtetted az első lépést egy jobb élet felé. Én is itt leszek és támogatlak, rendben? Szóval csak engedd, hogy segítsek és minden rendben lesz. Kitartó és erős nő vagy, én bízom benned.- széles vigyorom akár egy fogpasztareklámba is elmehetett volna, olyan ragyogó fogsorral néztem rá. Szerettem volna egy kis bátorságot önteni, na meg meggyőzni arról, hogy bennem bízhat és meg fogom védeni vagy épp ha csak támogatásra van szüksége egy bizonyos ideig, hát én itt leszek számára. Amúgy is, kinek lenne szüksége egy dilis dokira a hétköznapokban?
A tény viszont jobban lesokkol, hogy a szemei elkezdtek visszaváltozni, ami nem jelenthet jót a későbbiekben. Nem lenne kellemes, ha egy kétlábonjáró "zöldséggel" találkoznának az emberek.
- Igen-igen, csak próbáld meg egy kicsit visszatartani, vagy nem is tudom. Koncentrálj arra, hogy nem vagy zöld, hanem barna! Mély levegő és menni fog. Addigis lelépünk innen.- adtam ki az utasításokat vagyis a tervet, amivel talán megúszhatjuk a lebukását. A kint járőröző alakok viszont abszolút nem segítenek rajtunk. A munkatársaimnak persze pontosan itt kell vadászatot indítaniuk, ahol én egy mutánst próbálnék rejtegetni. Remélem csak egy kávéra jöttek és nem akarnak lefegyverezni egy nőt és visszaráncigálni őt a laborba. Azt nem engedném. Érzem Yetta szorításán, hogy ő sem rajong a két felénk tartó férfiért. Kissé felszisszenek a kezemre irányuló fájdalom miatt, melynek okozója a mellettem ballagó védencem. Kissé szigorú, kitágult tekintettel néztem le rá. A tudtára akartam adni, hogy ezt még egyszer ne, mert azért van a csajban erő, nem akarnám törött ujjakkal végezni. A fájdalomküszöböm amúgy is a nullát súrolja!
Hallom hangján a félelmet, ám nem sok időm van megszólalni, ugyanis ő automatán ránt maga után az út felé.
- Yetta, állj!- kiáltom el magam. Egy hangos dudálás szólal meg a közelünkből, ahol később egy nagyobb teherszállító autó robog el. Még időben rántottam vissza magamhoz a nőt és fontam össze karjaimat háta mögött. Kimeresztett szemekkel, s mély lélegzetvételekkel öleltem magamhoz. Halálra rémített a figyelmetlenségével, így beletelt egy kis időbe, mire rendeztem légzésemet. Ekkor viszont a két férfi már mellettünk termett és felvont szemöldökkel pillantottak végig rajtunk. Yettát továbbra is magamhoz húzva tartottam és takartam arcát.
- Dr. MacMattheson?- szólalt meg a borostásabb fickó. Ledermedtem egy röpke pillanatra, amíg gondolataimat rendeztem. Két tűz között álltam, így kénytelen voltam egy olyan tervvel előállni, amivel mindkettőnket védem. Pontosabban... Magamat leplezem le.
- Kollégák! Hát mily' csodás napunk van nemde? Kissé hűvös, de remek idő egy forró kávéra. Mi járatban vannak erre, csak nem a főnök akar tőlem valamit? Szabadnapos vagyok, jól tudják. Kiélvezem az élet minden egyes percét, amit nem a dohos laborban kell töltenem. Ugye megértik?- önfeledten vigyorogtam rájuk, fenntartva azt az arcomat, melyet a laborban ismernek. Az őrült doki, aki számára nem létezik más csak a tudomány és az állandó vigyorgás.
- Ami azt illeti... Nem akartuk megzavarni magukat. További szép napot!- úgy néz ki hamar sikerül lerázni őket, s amint eltűnnek a képből én már húzom is magam után Yettát a legközelebbi sikátor felé. A két épület fala közt sóhajtok fel.
- Na ez... közel volt. De elmúlt a vész. Kicsit csiszolnom kell a színészi alakításomon, de azt hiszem jó úton haladok. Jól vagy?- pillantottam Yetta irányába, míg térdeimen támaszkodva rendeztem levegővételeimet.

♫ Seven Seas ♫ ◊ szószám: 488 ◊ Idézet, szöveg I'm not the enemy you are a part of me©

Boyd & Yetta

- Én talpon maradtam, de.. te nem élted azt át, amit én. - nem szemrehányás ez, de ettől még így van. Úgy érzem azért olyan élettel a háta mögött, mint ami neki jutott azért sokkal könnyebb pozitívnak maradni, mint azzal, ami az enyém volt. Nekem nem olyan egyszerű a dolgokat rózsaszín szemüvegen át nézni, főleg úgy, hogy még nincs mögöttem hosszú élet, de többet szenvedtem, mint sokan több élet alatt. Neki azért jóval egyszerűbb élet jutott. Ő még bízik valami jó jövőben, én valahogy csak azt látom, hogy mennyire tudnak félrecsúszni a dolgok még akkor is, ha valami jó történik veled és persze most is valahol arra számítok, hogy végül úgyis baj lesz majd. Nem igen szoktak a dolgaim jól alakulni, lássuk be.
- Igazad van, akkor igyekszem és nem biztos, hogy sokáig bírom még. - na igen nekem nem egyszerű tartani ezt alakot, még ha most itt bent nem is kell félnem attól, hogyan is nézek ki, de mégis valahogy nem maradt meg bennem a késztetés, hogy visszaváltozzam legalább, amíg idebent vagyok, hogy pihenjek. Nem is tudom, valahogy úgy érzem így átlagosabb, akármit is mond Boyd, akkor is így van. Nem egyszerű az életed akkor, ha zöld vagy és attól félek nem igen van senki, aki úgy gondolja, hogy ez szép lenne, talán ő is csak azért mondja, mert nem akar megbántani.
- Rendben van, nem nézek fel. Visszaváltozom igaz? Nem tart már sokáig... - nagy levegőt veszek. Láthatóan kettőnk közül ő az aki jobban aggódik, nem pedig én, pedig volt már rosszabb helyzetem is, de valószínűleg neki nem igazán. Higgadtabb vagyok és tudom, hogy a szemüveg eltakar és azt is, hogy az emberek az utcán általában csak azt veszik észre, amit igazán akarnak. Nem szoktak kiszúrni akkor sem, ha elcsenek valamit, volt már rá példa, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyott az is, aki tényleg meglátott. Mintha így egyszerűbb lenne nekik. Megfogom hát Boyd kezét és bár nem pillantok fel, de azért köszönök, csak odakint torpanok meg, amikor csak talán egy villanásnyira nézek fel és látom meg a két velünk szembe jövő alakot. Boyd érezheti, hogy talán felismerem az egyiket, mert olyan erővel szorítom meg az ujjait, hogy ha nincs elég lélekjelenléte talán még fel is kiált, de az biztos, hogy rendesen megroppantom, aminek valószínűleg nyoma marad majd. Tudom, hogy meg kellene moccannom, de helyette földbe gyökerezik a lábam és persze egy pillanat alatt megszűnik a koncentrálás. A kapucni takar ugyan, nem nézek fel megint, de már cseppnyi sincs az emberi külsőből, a bőröm zöld, mint a fák levele, a hajam vége kandikál csak ki, amin látszik, hogy már koránt sem sötét barna, újra a feketés szín jellemzi, lilás mintázattal, mint amilyen az eredeti színe.
- Boyd... ők... - megragadom a kezét, amikor végre összeszedem magamat és egy gyors fordulattal indulok el oldalra. Most én húzom magammal, nem törődve azzal sem, hogy körülnézés nélkül lépünk le így az autó útra.

♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Vásárlás ◊ ©

1-2 - jön valami, majdnem elütnek.
3-4 - jön valami, de könnyen fékez, nem történik semmi.
5-6 - épp nem jön kocsi.

Yetta Marcerez carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :

Yetta & Boyd

- Hááát, én mindig mindent pozitívan nézek. Pedig hidd el, ha csak meg is próbálod, máris jobban érzed majd magad. Ne mindig a negatívumokat keresd valamiben, hanem próbáld meg a jót kifacsarni belőle. Oké-oké, lehet ez egy picit magas labda, meg talán az élet mindig pofonokkal soroz, de csak az marad talpon, aki kibírja. - biccentek egyet széles, fogpasztareklám vigyorommal, majd óvatosan összekócolom a haját, amolyan bíztató jelleggel, hogy a végén minden jóra fordul, s kár rágódni ezen. Remélem mihamarabb megtanulja, hogy az életben pozitívan kell gondolkodni, még akkor is, ha az hatalmas, baljós hullámokkal száguld felénk. Sajnos párszor volt alkalmam megtapasztalni az élet sötét oldalát, ahol minden a kínról, szenvedésről és fájdalomról szólt. Mondhatni, ez Stryker bázisa, ahol mutáns nem marad sértetlen.
Azért valamelyest örülök, hogy sikerül kimozdítanom és egy kezdőlökést adnom a nagyvilág felé. Ameddig a szabadnapjaimat élvezem, legalább hasznosan töltöm el, viszont nem ment ki a fejemből az aktája. Egyértelműen köze van Strykerhez, szimplán nem tudom még, hogy ki is ő valójában. Több információra van szükségem, s ezt csakis akkor kaphatom meg, amint visszatérek a laborba.
- Mondjuk úgy, hogy szorít az idő, meg kell vennünk még pár dolgot, nem de? - még szép, hogy nem fogom az orrára kötni mi is a legnagyobb baj. Az a pár fickó odakint valószínűleg elkóborolt alanyokat keres, akiket természetesen vissza akarnak hurcolni további kísérletek miatt. Nem lenne jó, ha kiszúrnának, főleg őt, mert azért az arca felismerhető, ha valaki alaposan megnézi. Zöld, nem zöld, lényegtelen, a vonások megmaradtak. A másik probléma én vagyok, mert egész biztos az a pár alak ismer engem, és ismerettségből adódóan valószínűleg egy kisebb csevejt szeretnének megejteni.
- Persze, egy pillanat és fizetek. - kapkodok a tárcámért, majd odaadva a készpénzt nézek Yettára. - Oké, indu…. Jó ég, a szemed… - azért elharapom a mondat végét, vagy legalábbis elhalkulok, nehogy az eladónak még felkeltsem a figyelmét, ezért csak megragadom Yetta kezét, hogy kicsit odébb húzzam, s takarásban lehessünk egy próbababa mögött. Az utcán még mindig ott mászkálnak a “munkatársaim”, úgy néz ki, mintha a helyieket kérdeznék ki, hátha tudnak információval szolgálni.
- Oké, figyelj. Nézz rám. - igazítom meg a kapucnis felsőjét, s húzom fejére annyira, hogy el tudja takarni egy kicsit az arcát. - Gondolom nem sokáig húzod ki ezzel a külsővel, ezért arra kérlek, hogy amint kiérünk az utcára és ameddig haza nem érünk, ne nézz fel. Egyáltalán ne, oké? Addig is...hogy biztosak legyünk… - emelek le egy napszemüveget a pultról, amit egyúttal ki is fizetek a nőnek. - Addig használd ezt. - teszem fel szeme elé a szemüveget, míg tovább fürkészem a kint járkálókat. Nem tudom mennyire rémítem meg Yettát a viselkedésemmel, de azt hiszem magamat már kellőképpen megijesztettem. Egy biccentéssel adom jelét indulásunknak, míg kezére kulcsolom sajátomat és végül távozunk az üzletből. A kirakat mellett osonunk, szemeim még mindig a fickókra tapadva. Kettő előttünk és kettő mögöttünk, mondhatni, ez a kis üzlet teljesen körbe van zárva, mintha direkt így tervelték volna el, ami persze nevetséges. Miért van ekkora balszerencsénk? Ennyit a pozitív gondolkodásról.

♫ Seven Seas ♫ ◊ szószám: 488 ◊ Idézet, szöveg I'm not the enemy you are a part of me©

Boyd & Yetta

- Nagyon pozitívan látod az életet, az a baj, hogy nekem ez... nem megy igazán. - csak egy halk sóhajjal rázom meg a fejemet. Persze most az a fő, hogy itt van és segít nekem, de ettől még az alap helyzet nem változik, miszerint a világ nehéz és a világ ellenem van és őszintén szólva nehezen hiszem el, hogy a magamfajták között sok olyan lenne, mint én. Voltam azon a helyen, még ha nem is túl hosszú ideig, de külsőre a többség átlagos volt, emberi, ők el tudnak rejtőzni, de én... az én képességem nem emberi, az én külsőm eltér, még ha ezen tudok is változtatni, de nem hosszú időre és ami ebben még rosszabb, így még csak nem is adhatom saját magamat. Érthető módon így azért sokkal nehezebb pozitívan tekintetni a világra, vagy épp a jövőmre, nem tudom, hogy ő hogyan csinálja.
De talán most nem is ez a fontos, hanem hogy lesz pár ruhám és megpróbálok legalább amennyire tudok... bízni benne. Nem tudom, hogy ez a végtelenségig menni fog-e, de legalább próbálkozom, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz még. A remény hal meg utoljára, bár én már régen nem reménykedem abban, hogy jóra fordulnak a dolgok, most mégis úgy fest, hogy ez van kialakulóban és mást nem igen tehetek, mint hogy kiélvezem legalább addig, ameddig tart. Átveszem tőle a maradékot is, a fehérneműt, hogy felpróbáljam aztán csak a sürgető szavakra leszek figyelmes. Az életem eddigi szakasza menekülésből állt, azt hiszem nem csoda, ha felismerem, amikor valaki fél, vagy aggódik és most egyértelműen ezt érzem a hangjából, aggodalmat.
- Mi a baj? - csendesen kérdezem, de a fejemet sem dugom ki, hogy kilessek, csak gyorsan felkapom a ruháimat, azokat főleg, amiket tőle kaptam, a többit pedig, ami jó lett a karomra terítem és azokkal indulok el kifelé. - Kész vagyok... meg tudjuk őket venni? - azt is megértem, ha nincs rá idő, mert ha baj van, akkor nincs más menekülni kell, főleg mert az aggodalom nincs rám jó hatással, akkor nehezebb koncentrálnom, arról nem is beszélve, hogy igazán emberi alakban megvédeni sem tudom magamat és az nem lenne hasznos, ha itt az eladónő szeme láttára alakulnék vissza. Jó eséllyel a frász törné ki tőlem, ha meglátna, akkor pedig végképp felhívnánk magunkra a figyelmet, pedig én észre sem veszem, de a szemem írisze már nem barna, sokkal inkább az eredeti lilás szín felé hajaz, ami nem kimondottan jó jel.

♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Vásárlás ◊ ©

Yetta & Boyd

- Meg tudom érteni, hogy ez a helyzet, amiben benne vagy, nem könnyű. Célpontnak vagy kitűzve, de ez nem jelenti azt, hogy életed végéig bújkálnod kéne. Ha nem is azokon segítesz, akik bántanak, ott van a saját fajtád, akik tárt karokkal várnak köreikben. Egész biztos vagyok benne, hogy kisebb szervezetek is kialakultak, ahol össze tudnak gyűlni. Azon pedig ne aggódj, hogy én meddig segíthetek rajtad. Most itt vagyok, és megteszek bármit, hogy neked jobb legyen. Ez a fontos, nem igaz? - látom rajta, hogy egy kicsit le van lombozódva ezek miatt, de ha a jövőn és a negatívumokon szeretne gondolkozni, az nem vezet sehová. Jelenleg itt vagyok neki, rám támaszkodhat. Abba talán még én sem merek belegondolni, hogy a jövő mit tartogat számunkra. Hiszen nem egyszer képzeltem már el a főnökömet egy fegyverrel a kezében, amint összeráncolt homlokkal és morogva süti el azt egyenesen a fejembe. Nem, talán van megoldás erre is és nem kell többet rabszolgaként kínoznom a mutánsokat. Talán kiskoromtól kezdve fel kellett volna hagynom a genetikával kapcsolatos tudományaimmal, főképp a mutációval. Ha ott, azon a versenyen nem csinálok semmi olyat, amivel akár felkelthetem másnak az érdeklődését, akkor most nem kellene bűntudattal szembenéznem Yettaval. Nem akarom elmondani neki, hisz' akkor elmenekülne és nem azt a személyt látná bennem, aki valójában vagyok. Egyelőre még azt is ki kell derítenem, hogy ami a laborban lévő dokumentumok között vajon az ő leírása is szerepel-e. Remélem, hogy nem...
Bólintok egyet, nem akarok nagyon belemenni a múltjába és abba a sok szörnyűségbe, ami őt érhette. Még most is ki van téve a veszélynek. Elismerem azért, hisz' nem lehetett neki könnyű és még most is, egy gyermek fejével gondolkozik. A mosolya azért valamelyest megnyugtat és tovább tudok lendülni rajta, de azért még mindig ott motoszkál bennem pár kérdés, amit legszívesebben a családja elé vetnék.
- Huszonhét. - bólintok párat. Hát igen, sok bepótolnivalónk lesz az biztos.
Amíg átveszi a ruhákat, valamelyest hálát adok az égnek, hogy nem kell nekem felöltöztetnem. Mondjuk, férfi létemre nem lenne olyan szörnyű, sőt... De nem akarok egy perverz állatnak tűnni, aki kihasználja a lehetőséget. Sose voltam ilyen, meg aztán jobban érdekeltek a kutatásaim, mintsem meztelen nőket bámuljak meg.
- Ó, remek. - fordulok a függöny felé. - Bugyi...? - billentem oldalra a fejem, ám az eladónő már siet is széles mosollyal arcán, amolyan "uram, esetleg segítsek választani?" Na igen, itt meg vagyok lőve, mégis milyen fehérneműt kéne venni neki? Meg aztán, pont én?
- Oké, várj egy pillanatot, mindjárt keresek valamit. - követem is a nőt egyenesen egy sarokrészhez, ahol a különböző női fehérneműket tartják. Fehér, fekete, rózsaszín, csipkés, lyukacsos, itt aztán minden van... Az eladó mosolyogva pislog végig a választékon, s azokra a darabokra bök, amik szerinte Yetta mérete és stílusa is. Leveszek egy sötétlila darabot, amihez külön melltartót is adnak. Ez talán megteszi elsőre. Vissza is sietek az öltözőfülkéhez, majd a függöny és a fal rése között belógatom a fehérneműt. - Elvileg méretre passzolni fog. - teszem hozzá, s ha elvette kicsit körbejárom az üzletet, főként a kirakatnál nézelődök, ameddig rá várok. Nem terveztem egész végig ott szobrozni az öltözőnél.
Az üveg kicsit maszatos és a kinti levegő miatt párás is, de még így is jól ki tudok látni rajta az utcára. Viszont amint megpillantok három ismerős alakot a laborból, rögtön elfelejtek levegőt venni. Fegyvereik vannak és nagyon úgy néz ki, hogy keresnek valakit. Gondolkodás nélkül sietek a kasszához, ahol kifizetem az összeget a ruhákért, majd Yetta öltözőjéhez veszem az irányt.
- Yetta, sietnünk kell, kész vagy? - sürgetem türelmetlenül, miközben kósza pillantásokkal figyelem a kint sétáló veszélyt.

♫ Seven Seas ♫ ◊ szószám: 578 ◊ Idézet, szöveg I'm not the enemy you are a part of me©

Boyd & Yetta

- Jóra? Mire? Azoknak kellene segítenem, akik egész életemben... csak ártottak nekem? És ha sose lépünk át egy olyan korba? Én csak... jó lenne nem így élni. Te most segítesz, de mi van, ha már nem teheted, vagy nem akarsz? Ez így nem túl könnyű. - nem szontyolodom el és az ő kedvét sem akarom elrontani, de hát ezek a tények. A fánk finom és jó dolog ágyban aludni, de mi van akkor, ha ennek annyi, mert nem maradhatok nála, vagy netán más miatt neki lesz ebből baja és ezért kell elmennem? Ez mind benne van a pakliban, viszont ha normális lenne a külsőm, akkor lenne rá esélyem, hogy találjak magamnak valami rendes életet, munkát, amire most egyelőre esélyem sincs, hiszen rejtőzködnöm kell és hosszú ideig nem tudom felvenni ezt az emberi alakot, ami igen csak egy álca, de ha véglegesen ilyen lennék, akkor nem csak álca lenne, nem kellene koncentrálnom rá.
- Nem, de... túlélem. Nem nagyon gondolok arra a helyre. - vonom meg a vállamat, még egy halvány mosoly is megjelenik az arcomon, csak mert nem akarom, hogy ennyire rosszul legyen ettől, hiszen hallottam én, hogy még a hangja is megremegett, ami érthető... gondolom nem könnyű ilyesmiről hallani. Megtapasztalni se túl nehéz, de hát ez van. Az élet nem lehet mindig sétagalopp és nekem óvatosnak kell lennem, hogy mikor mit teszek és kivel, vagy épp hol. Az én hibám, hogy oda kerültem, nem voltam elég óvatos, észrevettek és elkaptak, de már tudom, hogy a jövőben még a mostaninál is jobban kell figyelnem mindenre.
- Azt hiszem huszonhét... nagyjából. - őszintén szólva erre nem figyeltem annyira. Valamelyest számon tartottam, hogy mikor van a szülinapom, de mivel nincs naptáram, hogy ismerjem az idő múlását, úgy azért nem nagyon lehet, úgyhogy csak körülbelül tudom behatárolni, abból ahogyan az évszakok változtak, hiszen azt én is tudom mikor lett újra nyár, vagy épp tél, abból tudtam, hogy mikor telt el egy újabb év.
- Köszönöm! Azt hiszem igen, menni fog. - pillantok ki a résen. Azt azért érzékeltem, hogy zavarban volt, amikor arról volt szó, hogy segít-e, ezért csak annyira kukkantok ki, hogy a vállamon látszik már nincs rajtam az a felső, amit tőle kaptam, de nem láthat semmi olyat, ami esetleg zavarba ejtheti. Átveszem szépen a ruhákat, nem vagyok ebben válogatós, hiszen sosem voltak különleges cuccaim igazából, így hát nem alakult ki sem különleges ízlés, vagy más valami bennem.
- Azt hiszem jók lesznek. - szólalok meg pár perc múlva, amikor már mindent megpróbáltam. Nem szólok külön a miatt, hogy talán fehérnemű is kellene, igazság szerint pl. melltartóm eddig még sosem volt, nem volt rá szükségem és nem volt édesanyám, aki ezt megtanította volna. - Esetleg... bugyit tartanak itt? - szólalok meg a végén még. Azt nem kell megpróbálni és ilyesmit kölcsön adni se tud nekem, hiszen neki nincs, de azért szükség lehet rá még a ruhák mellé, vagy az már sok lenne és örüljek ezeknek is?

♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Vásárlás ◊ ©

Yetta & Boyd

- Hogy lehetsz e normális? Ezt… egyelőre nem garantálnám, végül is, fogalmam sincs, hogy létezik e olyan szer, ami hatástalanítani tudná mutánsok képességét. Maximum, ha egy mutánsnak ez a képessége, akkor a véréből tudunk készíteni egy szérumot, ami akár hatásos is lehetne, de… mint mondtam, nem igen látok arra esélyt, hogy ismét a régi lennél, de hé! Különleges vagy, csak nézz magadra. Olyan dolgokra vagy képes, amikre más nem és akár jó célokra is felhasználhatod azt, ami vagy. Szóval fel a fejjel oké? – vigyorom szélesedik, ahogy befejezem a mondatot. Tudom, hogy ő szerinte ez egy átok, ugyanakkor az én szememben ez egy áldás. Egy áldás, ami kitűntette őt, hogy más lehessen, mint a többi. Mindig is irigyelni fogom őket, amiért olyan képességekkel áldotta meg őket a sors, melyekről egy egyszerű ember, mint én csak álmodni mer. – Félnek tőletek, ez érthető. Félnek az újtól, a mástól, de remélem, átlépünk abba a korszakba, amikor az emberiség el fogja fogadni a mutánsokat. Nagyon remélem. – sóhajtok fel ezúttal kicsit gondterheltebben. Félek, hogy a kormány nem lesz képes elfogadni őket és ugye, a sok marha követi a többit, ha egy valami balul sül el, az emberiség megőrül és a fő célpontjukká teszik a mutánsokat. Kíváncsi lennék, mikor nyílik fel végre a többi ember szeme is és látják meg bennük a szövetségest, mintsem az ellenséget.
Mosolyogva figyelem, ahogy a fánk utolsó darabkái is eltűnnek, végül egy bólintással nyugtázom szavait. Nem az a célom, hogy a bizalmába férkőzzek, hanem, hogy segítsek, de ehhez el kell fogadnia és ha egészen kicsit is, de bíznia kell bennem. Nem tudom elképzelni milyen nehézségeken kellett keresztülmennie, hiszen még csak tegnap este szökött be a lakásomba, de reményeim szerint hamarosan meg fogom érteni az életét és nagyobb segítségére lehetek.
A „szörnyű hely” elhangzása után nyelek egyet, s inkább a távolba pillantok, pontosabban az úti célunk irányába. Már tegnap is sejtettem miről lehet szó, de nem akartam elhinni. Bele se merek gondolni, hogy Yetta dokumentumai valahol a munkahelyemen hevernek és az ott dolgozók is már biztosan keresik. Mivel pont szabadnapjaimat élvezem, nem értesültem eltűnt mutánsról, így még akár egyezhet is kettőnk gondolata. Nem hagyhatom, hogy elkapják őt. Mostantól rajta fogom tartani a szemem és meg fogom védeni. Tudom jól, hogy egyrészt az életemmel játszom, de ő okkal szökött el, s nem hagyhatom, hogy még több vér száradjon a kezeimen csak azért, mert Strykernek elvetemült kísérletei vannak, amiket velünk végeztet el. – Értem… Nem lehetett könnyű. – kicsit azért megremeg a hangom, ezt a mély dörmögős hangommal próbálom egyensúlyozni. Ha csak belegondolok milyen szörnyűségeken ment keresztül a többiekkel együtt elszorul a torkom. Tehettem volna értük valamit, de gyáva vagyok. Ilyenkor akarnék olyan lenni, mint ők. Erőt akarok, amivel másokat megmenthetek, nem akarok egy egyszerű ember lenni, akit embertársai könnyűszerrel megakadályoznak.
- Akkor valóban rég volt. Hány éves is vagy most? Huszonhat? – nem emlékszem rá, hogy megosztotta volna velem a korát, de az tény és való, hogy a rokonai valószínűleg el is felejtették őt, pláne, ha úgy bántak vele, ahogy.
- Remek, akkor ezen is túl vagyunk. – vigyorgok a kissé kínos téma után. Régóta nem voltam már nővel, meg nem is nevezném magam egy nagy Casanovának. Az ilyen helyzetek könnyen kibillentenek a komfortzónámból, főleg, ha beszélni is kell róla egy kb velem egykorú nővel, aki még úgy igazából nem is felnőtt mentálisan.
- Öhm, rendben, akkor összeválogatunk párat, mindjárt hozom, addig maradj az öltözőben. – oké, sose vásároltam még női cuccokat, és még a méretét se tudom, se az ízlését, szóval most jól meg vagyok lőve, de szerencsére az eladónő igencsak segítőkész és összeválogat nekem pár darabot, ami akár méretre is jó lehet Yettának. Amint megvagyok a ruhadarabokkal, vissza is lépkedek a függönnyel eltakart öltözőhöz, majd a résen át átnyújtom neki azokat.
- Itt van egy-két felső, melegebb nadrág és kabát, ha nem jó a méret szólj, de… boldogulni fogsz? – kérdezem, míg összefont karokkal dőlök neki az öltöző melletti falnak, míg őt várom.

♫ Seven Seas ♫ ◊ szószám:645 ◊ Idézet, szöveg I'm not the enemy you are a part of me©

Boyd & Yetta

- És szerinted akkor akár meg is lehet ezt... szüntetni? Lehetnék normális? - tudom, hogy szerinte erre nem feltétlenül van szükség, mert láttam rajta és mondta is, hogy milyen csodálattal néz rám, de közben a külsőm mindig átok volt számomra, semmi jót nem hozott az életembe, semmi olyat, amitől jól érezhettem volna magamat, vagy ami nem okozott volna nekem kárt. Zöld vagyok és ez az emberek szerint nem normális dolog és attól, ami nem normális félnek, ami valahol érthető, de ettől még nekem nem lesz kellemesebb ugyebár. - Attól félek, hogy ezt leginkább csak te látod így, mások... nem hiszem, hogy valahogy is fogják. - és ha nem is csak a szüleimről van szó, akik egyszerűen eldobtak maguktól, mert nem kellettem nekik, akkor ott az összes többi ember. Bár világ életemben eleve elkerültem őket, de azért volt rá példa, hogy sikerült összefutnom egy-egyel az utcán és annak soha se lett jó vége, ezért is kerültem el őket, mindig inkább, ha lehetőségem adódott rá.
- Azt hiszem az apró kezdésnek beleférhet. - elmosolyodom, ahogyan rá pillantok és eltüntetem a fánk utolsó morzsáit is. Na igen végül is segített, befogadott, pedig azt mondta ezzel sokat kockáztat. Adott enni, még ha szerinte a vacsora nem is volt olyan fenséges, viszont a fánk nagyon is és már ezzel is többet tett, mint az emberek nagy része, akikkel eddig sikerült összefutnom.
- Nem én... mindenkit elkerültem, csak azon a szörnyű helyen láttam olyanokat, mint én, de... ott nem volt lehetőség rá, hogy bárkit is megismerjek. - na igen be voltunk zárva és nem értékelték, ha a rácsokon át megpróbáltunk akár csak kommunikálni is egymással. Végül is érthető, akkor összefoghattunk volna. Így is kész csoda, hogy végül sikerült nagy nehezen kijutnom onnan. - Öt éves voltam, igazából már alig emlékszem rájuk, talán már ők se rám. - na igen elég korán kerültem az utcára, kész csoda, hogy életben maradtam, valószínűleg csak a képességeimnek köszönhetem, de őszintén szólva bátran és bármikor feláldoznám őket azért, hogy normális legyek külsőre, mint az átlag emberek. - Igen értem, azt hiszem. Láttam már az utcán néha és... lakásokban dolgokat, meg utcára néző tv-ben, de nem mindent értek pontosan. - na igen én magam még sosem próbáltam még csak egy csókot sem és távol áll tőlem mindenféle pozitív testi kontaktus. Arra is alig emlékszem, amikor a nevelőanyám még élet és szeretett, mert ő szeretett, valahol a lelkem mélyén ott vannak az emlékek egy-egy ölelésről, hogy milyen jó esett, de az én helyemben a legtöbben az ilyesmit inkább elfelejtik, akkor kevésbé fájó tud lenni a hiánya.
- Rendben van, úgy tényleg könnyebb. - bólintok és persze nem értem teljesen, hogy miért is érzi magát zavarban, netán furcsán, amiért a keze a szája elé került, de biztosan van azért erre is magyarázat. - Inkább te. - az zavaró lenne, ha egy ismeretlen segítene, már csak azért is, mert mi van, ha közben ne adj isten valami történik, nem tudok odafigyelni magamra és valami változik rajtam? Akkor aztán ott lenne valaki, aki látna, megijedne és nehéz lenne megmagyarázni neki, hogy mi ez az egész. Úgyhogy inkább Boydra bízom magamat, én pedig beveszem magam az öltözőbe.

♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Vásárlás ◊ ©

Yetta & Boyd

- Persze. Az orvostudomány rengeteget fejlődik nap, mint nap, és még ilyen egyszerű kutatók, biológusok, mint én is könnyedén eligazodhatnak rajta. Hidd el, elég érdekes, főleg amikor valami újjal találkozunk, valami elképzelhetetlen mássággal. Ilyesmi biológiai áttörések ritkán fordulnak elő és többnyire a kormány nem osztja meg ezeket az információkat a polgárokkal. – sóhajtok fel. Pedig mennyivel előrébb lehetnénk, ha az emberek tudnának a mutánsokról, a képességekről, vagy legalább arról, hogy vannak rajtuk kívül olyanok is, akik mások. El kellene fogadniuk őket, nem elriasztani, hanem megismerni, de úgy érzem az emberiség még mindig nincs felkészülve egy ilyen jelenségre. Ha meglátnák Yettát, valószínűleg sokan kitérnének a hitükből és fellázadnának a mutánsok ellen. Nem tudom, hogy ez pusztán irigység, vagy gyűlölet, de semmiképpen sem nevezhető rokonszenvnek. – Ugyan. – emelem kezemet a vállára egy lágy mosolyt bevetve. – Ne mond úgy, mintha katasztrófa lenne ez a test, amiben élsz. Más vagy, különleges, és sajnálatos dolog, ha ezt a szüleid nem látták benned. – próbálom oldani a feszültséget, ugyan nem tudom elképzelni milyen lehet az, amikor eldobnak, mint egy rongyot, de a fájdalmas arcát látva megmozgatott bennem valamit, ami arra késztet, hogy megnyugtassam. Ami a szüleit illeti, egy embertelen dolgot tettek. Szívtelenek voltak és gyávák, ha valóban odaadó családként viselkedtek volna, az lett volna az első, hogy a lányukat minden veszélytől megóvják.
- Nem kell teljesen megbíznod bennem, én egy egészen apró bizalommal is beérem. – mutatom azt a bizonyos „aprót” mutató- és hüvelykujjammal. Nem erőltetem rá magamat, ő majd eldönti, hogy méltó embernek talál e ahhoz, hogy a bizalmát megossza velem. De ha nem is történne így, én minden áron segíteni fogok rajta, ha törik, ha szakad. Voltak olyan kapcsolataim is, ahol én voltam az a fél, aki kitartott a végsőkig, aztán persze koppantam, de nem érdekelt. A bizalom nem játékszer, magadnak kell eldöntened kit tartasz magad mellett és kit taszítasz el.
- Esetleg nem találkoztál olyanokkal, akik hasonlítanak rád? Mert ők is számíthatnak. – húzom el számat. Szomorú ezt hallani, főleg azzal a hanglejtéssel, ahogy mondja. Nem lehetett számára egyszerű egész idáig túlélni kapcsolatok nélkül, főleg ha mindenki eldobta magától. Ezért is akarok rajta segíteni, s az már csak tőle függ, hogy el is fogadja e avagy nem. – Velük nőttél fel? Úgy értem hány évig voltál velük? – figyelem, ahogy a fánkot majszolja, míg összefont karokkal állok mellette. Nem akarom annyira kivesézni a témát, de egy-két apróbb információra kíváncsi volnék, hogy könnyebben meg tudjam érteni az életét. Segíteni akarok és ehhez együtt kell működnie. Talán a gonosz családtagok felkeresésével is okíthatnám őket. Valamiért düh fog el emiatt, ami lévén egy röpke pillanat erejéig ökölbe szorítom a kezeimet. Először a szülei, most pedig a mostohatestvérei. Miféle embertelen világ ez?
Tekintetemet a mutatott irányba vezetem, ahol egy fiatalabb pár mutatja ki egymás iránt való érzéseit. – Igen, mint ők, de ezt nem nevezném teljesen olyannak. – mosolygok halványan. – Számukra megvan az az érzés, ami köztünk nem éppen ugyanaz, de, gondolom azért ezeket érted, ugye? – érdeklődök. Oké, eléggé furcsa ilyenről beszélni, tekintve, hogy én se igazán gabalyodtam még össze nőkkel. Apróbb flörtölések persze akadtak, de én leginkább a munkám szerelmese vagyok, na meg a szórakoztató poénjaimé.
- Segíthetek, de ebben inkább az eladónő tudna. Maximum lazább ruhákat válogatunk, amibe könnyen bele tudsz bújni. – emelem kezemet a szám elé, mert azért leesett, hogy ő fejben más, mint amennyinek kinéz és a segítés fogalma is hamar leesett számomra. – Nos? Akkor szerezzek én neked, vagy rábízzam a hölgyre?

♫ Seven Seas ♫ ◊ szószám:560 ◊ Idézet, szöveg I'm not the enemy you are a part of me©

Boyd & Yetta

- Csak szimplán a véremből ennyi mindent? - jó hát nem értek hozzá, nem csoda, ha rendesen meglepődöm, hogy egyszerűen a vérből ennyi mindent meg lehet állapítani. De persze érthető, hogy nekem ez új. Amikor ott voltam, azon a bázison, akkor nem magyarázott el nekem senki sem semmiféle részleteket arról, hogy miből áll, amit csinálnak velem és éppenséggel nem is voltak kedvesek, vagy segítőkészek. Arra se figyelt senki nekem fáj-e, amit csinálnak, amikor viszont Boyd vett vért szinte meg se éreztem. Egész más volt. - Igazából nem tudom... nem tudom, hogy érdemes-e, ha eldobtak, mert... mert ilyen vagyok. - bizonytalanul vonom meg a vállamat, hiszen mindig is úgy gondoltam, a szüleim azért nem akartak velem foglalkozni, mert így nézek ki és nem kellettem nekik. Azért dobtak el és ennek fényében nem biztos, hogy lenne értelme, hogy megpróbáljam megismerni őket. Könnyen lehet, hogy nem is akarnak látni, hiszen akkor megpróbálhattak volna megkeresni, bár az is igaz, hogy nem könnyű megtalálni engem, főleg ha én nem akarom, hogy megtaláljanak.
- Jól van, azt hiszem... kezdek bízni benned. - na azért azt nem mondom, hogy máris maradéktalanul bízom benne, hiszen épp elég riasztó és rossz dolog történt velem már emberek miatt ahhoz, hogy ne tudjak csak úgy maradéktalanul megbízni valakiben. Talán tényleg segíteni akar nekem és nem akar rosszat, hiszen eddig tényleg úgy tűnt, de azért nem tehetem meg az én helyzetemben, hogy maradéktalanul mindent elhiszek neki, mert ha tévedek, annak nagyon csúnya következményei lennének. Ilyen rövid idő alatt részemről már tényleg nagy dolog az is, hogy kezdek hinni neki és nem aggódni, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége.
- Senki... ami érthető a miatt, amilyen vagyok. - na igen, ezt nehéz lesz neki kiölni belőlem, hogy a külsőmre ne negatívan gondoljak. Mindig is úgy gondoltam, már jó régóta, hogy ez átok számomra, nem áldás. Lehet, hogy gyorsabban gyógyulok, vagy ügyesebb vagyok, mint az átlag, de az emberek tartanak tőlem és valahol érthető is, hiszen riasztóan nézhetek ki számukra, másképp, mint kellene. - Régen, alig emlékszem rá. Kicsi voltam, amikor meghalt, idős volt már és... a gyerekei nem akarták, hogy ott maradjak. - lesütöm a tekintetemet, ahogyan megrántom a vállamat és inkább a fánkkal foglalkozom. Nem akarom, hogy folyton csak sajnáljon, mert rossz dolgok történtek velem. A mostohatestvéreim nem kedveltek és nem akartak velem foglalkozni, meg aztán osztozni sem akartak az örökségen. Sokáig nem tartott a nyugodt élet, már nem is igen emlékszem rá.
- Úgy érted, mint... ők ott? - az állammal biccentek egy párocska felé, akik kézen fogva haladnak épp a sorok között és amikor feléjük pillantunk pont megállnak egy pillanatra és egy röpke csók csattan el. Láttam már ilyesmit, bár csak utcán, vagy utca frontra néző tv-ben, szóval nem igazán vagyok tisztával azzal, hogy pontosan mit is jelent ez az egész. Ahogy gondolja, bőven egy gyerek szintjén állok még e téren... is.
- Jól van, de ha nem boldogulok... segítesz? Nekem eddig csak egyszerű ruháim voltak, és sose volt valami sok. - nem gondolok arra, hogy esetleg ez zavarba ejtő lehet számára esetleg, hogy öltözködésben segítsen, bár az is lehet, hogy a bőszen közeledő nő lesz majd, aki segíteni tud, csak ha netán az ő közelében változom vissza, akkor még meg is ijed. Már láthatóan attól is el van képedve, ahogyan kinézek, hiszen szinte már sápadtan csapja össze a kezeit.

♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Vásárlás ◊ ©

Yetta & Boyd

Valószínűleg egy fiatalabbik énem agyon lőtte volna magát, ha a mostani helyzetet akarta volna magára vállalni, hiszen valljuk be, sok a rizikó és az itt léte nem egy életbiztosítás egyikünk számára sem. Ezért is félek, hogy esetleg kiderülne és nem csak a labor véleménye lesz szívszaggató, de Yetta is nagy szerepet fog játszani az egészben.
- Ez eléggé összetett, de igen. Meg tudjuk mondani a származásodat, a betegségekre való hajlamodat, pszichológiai tulajdonságokat és még sok minden mást. – bólintok vigyorogva. Szerettem ezzel foglalkozni, legfőképp igazából azért kellett mintákat vennem, hogy megvizsgáljam milyen szerekre érzékeny az alany. Ezen kívül nagyon nem tudtam belemélyülni a különböző fajok DNS mintáiba, holott rettentően érdekelt volna miféle lények is ők valójában. – A szüleid? Nos, ez már nagyobb falat, de azt hiszem sikerülhet, amennyiben az adatbázisban el lett mentve a DNS-ük szerkezeti képe, bár… ehhez nincs hozzáférésem és sok mindent kéne róluk tudni ahhoz, hogy akármit kideríthessünk róluk. Esetleg… meg szeretnéd őket találni? – érdeklődök óvatosan. Valahogy van egy sejtésem, de nem akarok átgázolni senki lelkén az idióta kérdéseimmel, főleg azért nem, mert alapból egy vidám személyiség vagyok, aki elsősorban épít, nem pedig rombol.
- Ne is törődj vele. – csapom össze két tenyerem, majd váll rándítva elindulok összeszedni az övtáskámat és a dzsekimet, hisz’ indulnunk kellett. Ami pedig a munkámat illeti, egy kicsit zűrös és zavaros az egész, még én magam sem tudom pontosan mik a megengedettek, csupán abban vagyok biztos, hogy amit jelenleg teszek, az valamilyen szabályba ütközik és simán golyót ereszthetnek a fejembe. Egyszer élünk, végül is tettem én már ennél nagyobb őrültséget is, csak akkor épp az életem nem valaki kezében csücsült. Mondhatnám azt is, hogy rögtön telerakom a gatyámat bármikor megpillantok egy ott dolgozót civilben, de azt hiszem az nem lenne elég férfias. Én egy tudós vagyok, nem pedig képzett katona, holott terveztem, hogy beállok a seregbe, mégse tettem. Nem voltam részese a vietnámi háborúnak, nem jártam a mocsárban és nem öltem embert. Egy ilyen tudós mégis milyen úton-módon lenne képes fellázadni a munkáltatója ellen és egyszerűen beadni az unalmast? Szerződésem van, és amíg nem jár le, meg van kötve a kezem, viszont kezdem azt érezni lassan a karrierem vége felé közelítek.
- Gyorsan fejlődsz, nem lesz gond a későbbiekben, bízz bennem. – biccentek felé egy magabiztost vigyorral arcomon. A fejpaskolás is teljesen automatikusan jött, valahogy úgy éreztem meg kell tennem, hisz’ rettentően aranyos volt, ahogy igyekezett valamiben a segítségemre lenni. Tényleg, én értékelem a próbálkozását, de amíg fennáll a veszélye annak, hogy meglátják, nem szívesen engedném el. Persze, teljesen független, azt csinál, amit szeretne és odamegy, ahová akar, én csak… nem is tudom miért, de felelősséget akarok érte vállalni. Többet akarok megtudni róla, a képességeiről, a múltjáról, mindarról, ami őt alkotja. Talán túlzottan is a munkám rabja vagyok, de a biológia nem árthat senkinek semmit. Ez egy egyszerű munka.
- Senki? Hát… a mai világtól ne is várj sokat. Mindenki ki van fordulva önmagából, már arra sem emlékszem mikor tudtam összefutni normális idegenekkel. A piacon persze sok ismerős arc van, velük jókat lehet beszélgetni. – jelentem ki, egyúttal intek is a szomszédos standnál ácsorgó idős néni felé, aki friss zöldségekkel várja a lelkes vásárlókat. Már amennyire lelkes tud lenni valaki ilyen időben. Nincs túl hideg, de azért lehet érezni a csípős szél érintését. - Nevelőanya? Mikor láttad utoljára?
– Akkor jó… Csak tudod, vannak olyan nők, akik azt hiszik ki vannak használva, vagy épp úgy kezelik a dolgot, mintha együtt lennének a férfival. Én nem akarom, hogy ezt hidd… - fújom ki a levegőt valamelyest megkönnyebbülten. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, még akkor se, ha egyelőre egy naiv, fiatal természettel van megáldva.
- Oh. Akkor majd… Megpróbáljuk eltalálni a méreted, nem hinném, hogy olyan alakod lenne, amire nem lehet kapni ruhát. – biccentek bíztatóan, míg belépkedünk az üzletbe. – Fogalmam sincs, de… megnézhetünk egy-két ruhát, kapd le, ami tetszik, aztán felpróbálhatod a fülkében. Ha esetleg szűk lenne, szólsz, és kerítek nagyobbat, ellenkező esetben pedig kisebbet. – mosolygok rá, míg az eladó lelkes vigyorral a fején tipeg elénk a legújabb kis piros magassarkújában.

♫ Seven Seas ♫ ◊ szószám:662 ◊ Idézet, szöveg I'm not the enemy you are a part of me©

Boyd & Yetta

Őszintén szólva fogalmam sincs hogyan reagálnék, ha kiderülne, hogy azok közé tartozik, akik nekem is ártottak, nem is kicsit. Persze azért nagyon is számít, hogy most viszont segít nekem és az sem utolsó tényező, hogy kezdem megkedvelni meg aztán épp eleget mesélt már a munkájáról, hogy mennyire nincs oda érte és konkrétan engem nem bántott, hiszen akkor egyébként is emlékeznék rá.
- És te is ki tudod deríteni? Akár arra is rájöhetsz, hogy honnan származom, vagy hogy... kik a szüleim? - igazából fogalmam sincs, hogy akarok-e találkozni velük, hiszen elhagytak, csak úgy és kész, de... néha azért él bennem a naiv remény, hogy megbánták, vagy nem volt választásuk, netán nem tudták, hogy mit kezdjenek velem, amikor megszülettem, hiszen elég erőteljesen eltértem az átlagos gyerekektől. Ettől még persze nem lesz kevésbé rossz érzés, de valahol érthető, hogy nem ment könnyen nekik a helyzet kezelése és valahol azért mégis kíváncsi vagyok rá, hogy kik lehetnek.
- Ha így gondolod, én... nem szólhatok bele. - bólintok végül. Oh nem értem én igazából ezt az egész munka kérdést, hiszen én nem dolgoztam sosem, nem tudom, hogy milyen ez. Azt tudom, hogy milyen ha nincs mit enned és sok mindent megteszel azért, hogy legyen. Talán neki is így lehet ezzel a munkával kapcsolatban. Hajlandó arra is, hogy rossz helyen dolgozzon, amíg megfizetik és talán egyszer majd ott hagyhatja és találhat valami mást. Végül is... sose tudhatod, hogy mikor változik meg az életed gyökerestül. Én se gondoltam volna, hogy betörök valakihez csak hogy lemossam a sebeimet és meghúzzam magamat kicsit, aztán másnap már fánkot eszem és még aznap ágyban sikerül aludni is.
- Ez igaz, akkor... majd talán idővel, ha már rendesen tudom uralni az alakomat. - ezt a fejpaskolást azért kicsit talán meglepetten fogadom, mint ahogyan az előbbi szájtörölgetés is szokatlan lépés volt, de... azt hiszem őt jobban zavarba ejti a dolog, mint mondjuk engem. Egyébként is azért jöttünk, hogy keressünk valami ruhát, aztán majd gyakorolunk is, hogy minél inkább tartani tudjam a külsőmet és ne kelljen a miatt aggódni az utcán, hogy véletlenül akkor változom vissza, amikor valaki meglát.
- Köszönöm! Én... Hozzám eddig még senki sem volt ilyen kedves a nevelőanyámon kívül, de rá már alig emlékszem. - hálás vagyok neki mérhetetlenül és persze valahol mélyen félek tőle, hogy ez csak valami mulandó boldogság és kipukkad majd, mint valami lufi, amit túl nagyra fújtak, de végül is legalábbis addig megpróbálhatom kiélvezni. A szavai viszont kicsit meglepnek, vagyis nem tudom őket pontosan hová tenni. Kicsit morfondírozom is, hogy mit kellene adnom válaszként, hiszen őszintén szólva én nem is igen gondoltam bele ebbe ilyen tekintetben. - Nem... nem hiszem, kínosnak kellene lennie? - nem vagyok ebben tapasztalt, sőt. Csak az utcán láttam másokat ölelkezve, vagy az utca frontra fordított tv-ken néha-néha pár képkockát, de nem igen van tudomásom túl sok a férfi-női kapcsolatokról, ami miatt ez kínos lehet. Arról már nem is beszélve, hogy nekem már az is új, hogy valaki nem undorral, vagy ijedten néz rám.
- Nem, mindig csak azt vettem fel, amit találtam, vagy meg tudtam szerezni magamnak. - igazából még csak melltartót se hordtam sosem. Egyébként sem vagyok kimondottan testes alkatú, hogy szükség lett volna rá, már csak a hiányos étkezések miatt is. Divatos, vagy szebb ruhám pedig főleg nem volt sose. Biztosan furcsa lesz valami újat felvenni, amit nem más valaki dobott ki, mert neki már nem kell. - Milyen méretek vannak és szerinted nekem mi lehet jó? - és nem, én ezt a kérdést sem érzem kínosnak, még ha esetleg az is lehet, hiszen ahhoz hogy ezt kitalálja jobban is tudnia kellene az alakomat, amit bő pulcsiban nehezebb meghatározni, de persze az eladó is segíthet.

♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Vásárlás ◊ ©

Yetta & Boyd

Egyelőre a munkám titok marad. Nem akarom lesokkolni vele és végképp nem átverni, hiszen nem ez a fő célom. Segíteni akarok, nem pedig elárulni, és sajnos azt hiszem, ha mindez kiderülne mégiscsak az áruló oldalán találom majd magam. E gondolatok tömkelegére nyelek egyet, míg elgondolkozva meredek magam elé a kissé kopott, de még mindig fehér falra. Olyan, mintha kötéltáncot járnék az életemmel és Yettával, csak hogy ez a kötél igencsak vékony, akár egy damil, egy cérna… Nem tart örökké.
- Öhm… Elképzelhető, igen. Csak ugye nem sokan foglalkoznak a mutánsokkal, sőt, nem is tudnak róluk, így eléggé nehéz eligazodni a DNS-ükön. De igen, a biológia ki tudja mutatni, hogy milyen génekből lettél olyan, amilyen. – bólintok egyet szavaira. Nem lenne hülyeség, ha valami hüllőféle is keveredett volna a dns-ébe, aztán meg ki tudja. Évek óta foglalkozok már mutációval, de még mindig nem derítettem ki az okozóját. Hogy miért is olyanok ők. Miért mások, mint mi? Miért vannak képességeik? Tele vagyok megválaszolatlan kérdésekkel, melyekre évek óta keresem a választ, mégse találom. Talán lesz egy kis időm a laborban a szabadnapjaim után, amit kísérletekkel és genetikával tölthetek el, hátha akad valami információ minderről. Mert az addig oké, hogy nem csinálunk egyebet, mint mutánsokat injekciózunk be és a génjeiket változtatjuk meg mindenféle szerrel. Ez még nem jelenti azt, hogy tudom is a kiváltó okát, amiért vannak képességeik. Nem tudom a múltjukat.
- Nincs más, illetve a szerződés kötelez, így nincs lehetőségem felmondani. Egyelőre… - sóhajtok fel gondterhelten. – Egyáltalán nem szeretem a munkám, talán egy kicsit, de… áh, mindegy, nem kell aggódni ezen. Ameddig pénzt keresek, semmi gondom nincs, nem igaz? – erőltetek arcomra egy vigyort, ami még akár meggyőző is lehet. Megtanultam már, hogy az emberek a tökéletes mosolyt várják el a másiktól, hogy megbizonyosodjanak arról, nincsen semmi gondja a másiknak. Meg aztán én se a nagy búbánatos arcomról vagyok híres, aki már az életét is el akarja dobni magától, olyan savanyú képet vág.
- Aranyos vagy, de kockázatos lenne egyedül menned csupán egy-két fánkért. Nem akarnám, hogy bárkinek feltűnjön hova járkálsz, de azért köszönöm. – mosolygok rá lágyan, s megpaskolom feje búbját. Miután elhúzom kezemet a fejéről, a zsebembe süllyesztem azt, majd végigpillantva a piaci sorokon gondolkozok el merre is kéne mennünk. Az már csak hab a tortán, hogy a kezem automatikusan indult meg a csokifolt felé, ami természetesen az arcán helyezkedett. Hol máshol? Nem tudom mi ütött belém, nem azért vagyok itt, hogy nőzzek, de azt hiszem, ezt akár vehetjük úgy is, hogy ő egy gyerek. Egy felnőtt kinézettel rendelkező gyermek… Igen.
- Ha bármi megtetszik, azt is megvehetjük. Annyira nem szűkölködök, meg azért… Tényleg a te érdekedben van, nekem csak öröm, ha segíthetek. –mosolygok le rá, aztán egy biccentést követően indultam meg a ruhaboltok felé. – Csak… tisztázzunk valamit. Neked nem kínos ez a helyzet ugye? Egy vadidegen férfival mászkálsz ide-oda. Nem akarom, hogy rossz alaknak tűnjek, főleg a reggeli baseball ütő miatt… Sajnálom. – vakarászom tarkómat egy szende vigyorral arcomon. Azért mégiscsak ezzel kéne kezdenünk. Valami olyan anyagot, vagy olyan fazont kéne neki találni, amiben mégse tűnik egy medvének, vagy szimplán valami olyat, ami az előző ruhája volt. Bármi, ami nem túl figyelemfelkeltő, ugyanakkor jól takar.
- Tudod a méreted? – érdeklődök menetközben, míg el nem érjük a kis butik bejáratát. Az ajtó előtt szélcsengők lengedeztek azzal a kellemes, mégis hangos csilingeléssel.

♫ Seven Seas ♫ ◊ szószám: 547 ◊ Idézet, szöveg I'm not the enemy you are a part of me©

Boyd & Yetta

Ki tudja, hogy ha megtudnám róla, hogy igazából mivel foglalkozik akkor változna-e a véleményem, vagy teszem azt netán félni kezdenék-e tőle. Azért már sokat tett azért, hogy megkedveljem, nem biztos, hogy ez csak úgy egyik pillanatról a másikra elmúlna a miatt, amivel foglalkozik, főleg hogy már nem egyszer elmondta, hogy mennyire nem szereti csinálni és hogy mennyire veszélyesek a kollégái. Azért ez mindenképpen jó pont és elhiszem neki, hogy nem akar rosszat és amúgy is... már az első pillanatban látszott, hogy az a baseball ütő is nagyon bután állt a kezében. Szerintem nem is tudna megütni ténylegesen vele egy tolvajt, ha az betörne hozzá.
- Azt hiszem értem. Akkor...a biológia tudja megmondani azt is, hogy én miért vagyok ilyen és te miért vagy olyan? - gondolom akkor ahhoz tartozik az is, hogy vért vett tőlem és abból próbált rájönni valamire, bár az még mindig nem derült ki, hogy mire jött rá. Én pedig próbálok bízni benne annyira, hogy csak nem ver át és nem azért nem mondja el nekem, mert rosszat akar nekem, hanem mert... Nem tudom, csak van rá valami jó oka, hogy nem teszi. Legalábbis nagyon remélem. Persze ettől még kíváncsi vagyok, de nem akarom minden áron kikínozni belőle a válaszokat, majd remélhetőleg elmondja akkor... amikor el akarja mondani.
- Akkor tényleg... valami mást kellene csinálnod, hiszen láthatóan azt a munkát nem szereted igaz? - értem én, hogy vannak akikért csinálja, de... közben mégis úgy érzem,hogy inkább kínozza csak magát, aminek viszont semmi értelme sincs. Miért nem csinál valami mást, valami olyat, amit tényleg élvezne is, hát nem lenne sokkal jobb? Kedves fickó, ez most már szinte biztos, pedig az elején tartottam tőle, de nem akar nekem rosszat már tudom. Épp e miatt akarok én is jót neki, amit most csinál az viszont nem jó neki, látszik rajta.
- Majd én hozok neked fánkot máskor és akkor tudsz vinni a munkahelyedre, vagy legalább ehetsz otthon. - mosolyogva ajánlom fel, bár tudom, hogy ez kockázatos is, hiszen ehhez pénzt kell adnia a kezembe, ehhez az is kell, hogy legyen akár kulcsom a lakásához és hogy mégis ne tűnjön fel másoknak, hogy ott vagyok nála, de mégis... ha valamivel tudok akkor segítek neki, főleg hogy ő is megteszi értem, pedig nem is ismer és nem kezdtem éppen jól nála, hiszen azért mentem oda, hogy elvigyem, amire feltétlenül szükségem van és rendbe hozzam magamat kicsit. Pontosan még azt sem értem, hogy miért köszörülgeti a torkát, miután letörölte a szám széléről a maradék mázat. Persze láttam én ezt-azt az utcára néző tv-kben, vagy emberektől, de nem foglalkoztam ezzel annyira, hogy sok fogalmam legyen az efféle dolgokról.
- Jól van akkor mutasd meg nekem a boltokat és megvesszük, azt ami mindenképpen kell... de csak tényleg azt. - óvatosan bólintok egyet, mert valahol azért attól is tartok, hogy rájön, hogy ez rossz döntés volt, hiszen nem is ismer igazán és nem biztos hogy egy idegenre akarja költeni a saját pénzét. Mondjuk nem tudom, hogy mennyit keres, vagy mennyi van neki egyáltalán, hiszen orvos, biztosan elég jól keres, de... akkor sem akarom túlzásba vinni, nekem már a fánk is nagy dolog, meg egy-két apróság, ami belefér.

♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Vásárlás ◊ ©

Yetta & Boyd

A tegnap estével megpecsételődött a már most sem túl fényesnek hitt jövőm. Egy mutánst fogok rejtegetni, és ami a legrosszabb, hogy még előle is kénytelen vagyok eltitkolni ki is vagyok valójában. Nincs bennem semmi ártó szándék, de félek, ha elmondanám, hogy Mr. Strykernek dolgozok, -aki nem mellesleg mutánsokat „kínoz”- eléggé kiverném nála a biztosítékot. Logikusan kell gondolkoznom, előre kell látnom mindent, de ami a legfontosabb, hogy ne érezze úgy, hogy átverem őt. Nem szándékosan teszem azt, amit. Meg akarom óvni, ám hiába kapaszkodok görcsösen ezekbe az érvekbe, félő, hogy a végén visszafelé sül el ez a pisztoly. Ha rájönnek, hogy ő itt van, minden hazugság, minden elegyengetett szál napvilágra fog kerülni.
- Oh. Hát… - vakarásztam a tarkómat tétlenül. – Ha gondolod, még így indulás előtt mesélhetek az egyikről, mondjuk, tegyük fel, biológia; magáról az életről, az élőlényekről szól, magába foglalja a környezetet, mindent, ami körülvesz minket. Lényegében magát a természetet elemezzük ki, ha biológiáról van szó. Mi miért történik, hogyan, és mi az ami kiváltotta. Igazándiból a biológiának is több ága van, de… remélem sikerült összefoglalnom úgy ahogy. – ejtettem egy zavart vigyort, fogalmam sem volt arról, hogyan kéne előadnom máshogy, más szavakkal valaki olyannak, aki most hall erről először. Megtévesztő volt a felnőtt női külső, kinek bensője egy gyermekével vetekedett. – Mondhatjuk így is. Számítok másoknak. De azt hiszem, jobban hangzana az, hogy „nincs más, jó lesz ő is, használjuk ki, amink van”. Nem hinném, hogy csak azért tartanának ott, mert magáért a személyiségemért szeretnek. A munkámért szeretnek, amit végzek, én pedig világéletemben egy olyan ember voltam, aki nem képességek alapján ítélt el valakit. Számomra ez furcsa és szerintem nem emberi, valakit az alapján meghatározni, hogy mit képes elvégezni és mit nem. – vontam meg vállamat egy sóhajt eleresztve. Mindig is utáltam azokat az embereket, akik lenéztek a házak tövében ülő hajléktalanokra, mondván, hogy semmire se lesznek jók a jövőben. De az az ember, aki ezt mondja, nem látott igazán a hontalan szíve mélyére, ami akár tele lehet szeretettel és kedvességgel, ami viszont egy képzett emberben egyáltalán nincs meg.
A mosolyát én is viszonoztam. Valamiért elöntött a boldogság, amiért ezt mondta. Valahogy megnyugtatott és erősítette bennem azt, hogy tovább kell mennem és a segítségére kell lennem bármiről legyen szó. Az pedig, hogy emberi alakot is tud ölteni, egy plusz pont a javunkra. Előnyben vagyunk, nem kell mindenféle kencékkel és jelmezekkel szórakoznunk, ha itt van egy hús-vér nő, aki egy szempillantás alatt képes megtéveszteni másokat a külsejével.
A fánkot alap ételnek tartottam így reggeli gyanánt. Másrészről a tegnapi összetákolt húsos tészta nem minősült egy éttermi kajának, és valljuk be, a főzési képességeim messze vannak a tökéletestől, de még az elfogadhatótól is. Ettől függetlenül a fejembe vettem, hogy márpedig én segítek neki megtanulni főzni és minden egyéb. Remélhetőleg a szakácskönyvekben részletesen leírják majd mit hogy, mert nem kéne felgyújtani a fél konyhát.
- Nem igazán van időm erre. Amúgy is, itt árulják a város legfinomabb fánkját, a munkahelyemen viszont semmi ilyen nincs, így be kell érnem a müzliszeleteimmel és mirelit ételekkel. – mosolyogtam rá, amíg ő magába tömködte a fánkokat.
Késztetést éreztem arra, hogy letöröljem azt a csokifoltot. Mégsem sétálgathattunk így, nyakig maszatosan, meg azért jobb volt így, hogy még időben észrevettem, vagy nem? Amint rájöttem mit tettem, a kezemet zavartan süllyesztettem a zsebembe.
- Öhm… - köszörültem meg torkomat, míg szabadon lévő kezemet a szám elé emeltem. – Tehetnénk egy kört a sétálóutcában, ott biztos akadnak ilyen boltok. – adtam végül a választ kis habozás után. – Jobb is lesz, ha iparkodunk, hogy mindennel körbeérjünk. – biccentettem egyet. Úgy voltam vele, hogy az esetleges maradék fánkokat akár menetközben is eleszegetheti, de tovább egyhelyben maradni kínos lett volna.

♫ Seven Seas ♫ ◊ szószám: 599 ◊ Idézet, szöveg I'm not the enemy you are a part of me©

Boyd & Yetta

Egyértelmű a tegnapiak alapján, hogy valamit titkol, de azt nem tudom, hogy mit és talán nem is számít. segített nekem és segít továbbra is és már sokkal kevésbé félek tőle, vagy gyanakszom rá. Nem is fogok azon gondolkodni, hogy mit nem mond el. Talán nem is fontos, vagy valami olyasmit, amit nem mondhat, hiszen az már kiderült a munkája elég veszélyes és hogy olyan emberek veszik körül, akiktől óvakodnia kell. Ha elmondana nekem valamit, amit nem lehet, akkor csak bajba kerülne, bár talán akkor is, ha kiderül, hogy én itt vagyok.
- Ezeknek a nagy részét... nem ismerem. - bizonytalanul bököm ki kissé, bár azt hiszem ezt amúgy is sejthette. Érthető, ha nem tudom, hogy mi az a matek, meg csillagászat. Tudom mik azok a csillagok, tehát sejtem azért, de én nem jártam soha sem iskolába. Tudja jól, hogy nem tudok olvasni sem, vagy írni, így aztán tanulni se tanultam soha. - Szóval fontos vagy. Az végülis... elég jó dolog, ha számítasz másoknak. - én nem éreztem ezt nagyjából soha. Réges-régen, amikor még a nevelőanyám élet, de az már olyan régen volt, hogy nem is nagyon emlékszem rá. Persze nagyon jó érzés volt fontosnak lenni, de... mivel már alig emlékszem rá kicsit talán irigy is vagyok, hogy neki ez megadatott, még ha nem is tudom, hogy nem épp jó értelemben véve.
- És én hálás is vagyok érte. - mosolyodom el, ami most már egyre jobban és többször megy, pedig az elején nem igazán gyakoroltam a dolgot, de kezd alakulni az a bizonyos bizalom. Persze még gyengécske és könnyű eljátszani, de már láthatóan könnyebben nyitok felé, könnyebben jönnek a kérdések is és nem tartok tőle annyira, mint a legelején, amikor baseballütővel próbált fenyegetőzni, mert nem tudta, hogy ki vagyok. A fánk pedig ebben csak még többet segít, főleg mert finom és mert sokat ehetek belőle.
- Ha szereted akkor te miért nem eszel többször? - a szavaiból legalábbis úgy értem, hogy nem gyakorta fordul meg itt, bár ha kevés ideje van a munkája miatt, akkor végül is érthető a dolog. Gondolom nem túl gyakran tud lejárni a piacra, ha boltba is alig jut el. Ezt a konyhája szegényes felszereltsége nagyon jól mutatta. De ez most nem fontos, csak a fánk, ami isteni finom, nem is csoda, hogy nem figyelek oda, hogy mennyire kenem össze magamat vele, csak lelkesen falom, amíg tényleg rendesen maszatos nem leszek. Nagy és elkerekedett szemekkel állok meg kis fáziskéséssel, amikor letörli az arcomat a kabátja ujjával. Csak akkor nyelem le a falatot, amikor elhúzza a kezét. Talán egy leheletnyi zavart látni rajtam, mert bár még nem volt közöm soha sem az ellenkező nemhez, de láttam már autósmoziban filmeket, amikor be tudtam szökni, vagy reklámokat az utca frontra néző tv-kben.
- Nagyon összekentem magamat? Hol... hol nézünk ruhát? - talán a zavaromnak hála egy pillanatra még néhány zöldes folt is megjelenik az arcomon, de hamar eltűnik és én észre sem veszem. A kapucni pedig még mindig a fejemen van, pont az ilyesmik miatt biztos, ami biztos alapon.

♫ Clarity ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Vásárlás ◊ ©

Yetta & Boyd

Próbálom félretenni a jövőről alkotott képemet, ahol minden bizonnyal egy elbukott megmentőként fogok kitűnni, vagy esetleg a világnak tudomása se lesz rólam. Az én munkám eltér a normálistól, s még abban a környezetben is igyekszem a legjobbat adni az alanyoknak, ellenben Yetta itt van. Nem képzelődök, s ez nem is egy álom. Egy mutáns, egy alany, egy valaki, egy olyan személy, aki teljességgel hús és vér, akit a laborban kutyaként kezelnének. Itt van, én pedig a perceket számolom, meddig segíthetek rajta. Meddig lehet szabad. Meddig…lehetünk szabadok.
- Mindig is érdekelt a világ, a biológia, a kémia, fizika, csillagászat. A tudományágak ragadtak meg leginkább, na meg a matek, ami máig is sok iskolás ellenfele. – magyarázom visszagondolva a régi időkre, amikor a szobámban kuksoltam, s az ablakon át bámulva azon merengtem milyen csodálatos is lehet az univerzum, milyen lenyűgöző kémiai szerkezete van mindennek, s első, de nem utolsó sorban, akartam tudni mindent, ami az emberi fajjal kapcsolatos. – A B opció? Ez egy kissé bonyolult, főképp azért, mert a munka, amit ott végzek nélkülözhetetlen, és egyelőre nem úgy néz ki, hogy ott bárki más is akadna, aki úgy végzi a dolgát, ahogy én. Hacsak két év múltán nem ugrik be valami fiatal újonc, aki érti is a dolgát. – itt azért egy kissé elszáll a munkám iránti lelkesedésem. Nem is lenne vele gond, de odabent, a zárkákban, a laborokban olyan dolgok folynak, ami egyáltalán nem emberi. Úgy bánunk az alanyokkal, mintha nem is élő személyek lennének. És ez az, amire akkor döbbentem rá, mikor már leszerződtem. Balgatag húzás volt, elrontottam, és ami a legszomorúbb, hogy nem tudom visszapörgetni az időt oda, ahol még csupán egy egyetemi versenyen voltam a kis egereimmel.
Egyáltalán nem zavar a kérdéstömeg, amit felém irányít. Látszik rajta, hogy minél többet meg szeretne tudni az életről, a kérdezés pedig szinte mindennek az alapja, ha valamiben új az ember. Mosolyt kerítek arcomra, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne ugorjon be az a rengeteg szenvedés.
- Most itt vagyok, legalábbis plusz egy valaki, aki a segítségedre lehet, ha óvatosságról van szó. – biccentek felé egy széles vigyor körében. Tudom ám milyen ha valakit elkapnak. Rengeteg egyetemista ismerősöm járt a rossz úton, és ha nem voltak elég óvatosak, annak a sitt lett a vége. Az ő esetében azért lényegében más a dolog, de az óvatosságra kell alapozni nála is legfőképp. Az pedig, hogy nagyjából érti is és hatásos is –többnyire- egy plusz pontot jelent számunkra. Ha az egyik labortársam erre jár –aminek nem látom sok esélyét, de nem árt félni, mint megijedni- akkor könnyen lebukhatunk, annak meg mindannyian tudjuk, mi lenne a vége.
A fánkos pultnál mosolyogva konstatálom az étel iránti lelkesedését. Nem akarom tovább húzni az idegeit ezzel, így kérek is az árustól szinte mindegyikből a kiválasztottak közül. Az árus rettentő kedves gesztussal nyújtja a színes cukormázas fánkot Yetta felé. Nem is csalódtam benne, miután ő el is marta magához.
- Sok? Kajából semmi sem lehet sok, maximum nem elég. Higgy nekem, én már csak tudom. A mireliten és a müzli szeleteken kívül egy ilyen finomság igazi ritkaság. – kacsintok egyet felé, ezzel is talán bíztatva arra, hogy nyugodtan ehet annyit, amennyit csak szeretne. A pénztárcám még bírja, mondjuk sosem voltam az a hű de gazdag alak, de az itteni árak sosem voltak olyan vészesek. Ennyit igazán megengedhetek magamnak, főleg ha arról van szó, hogy valakinek a segítségére legyek. A kijelentésére felkapom a fejem a korábbi gondolatmenetemből, majd halkan nevetve emelem számhoz a korábban kiválasztott darabot. – Örülök, hogy ízlik. – a nevetésem tovább tart, végül elégedetten figyelem, ahogy a fánkokat tömi egyre gyorsabb tempóban, ezáltal nyakig maszatossá téve magát. Még ha lenne nálam valami törlőkendő, vagy zsebkendő, de semmi. Így marad egy utolsó módszer. A beleegyezését és köszönetét jelenleg figyelmen kívül hagyom, s miközben ő a nagy fánkokat tömi magába, a kabátom ujjával törlök le egy nagyobb csokifoltot az arcáról. Egy ideig mosolyogva figyelem, majd odébb húzom kezemet, s zsebre vágom azt.

Boyd & Yetta

Arról igazából még csak sejtésem sincs, hogy milyen bajba sodorhatom őt akár csak a jelenlétemmel is, vagy azzal, ha kiderül, hogy segített nekem. Nem szeretnék neki bajt okozni, mert tényleg kedves és a nevelőanyámon kívül nem volt senki sem, aki segített volna nekem, rá pedig már nem is igen emlékszem igazából. Ez új helyzet, de határozottan jó is egyben.
- Miért akartál kutató lenni? És mi lenne a B opció? - kérdések, kérdések, amikből nem fogyok ki, sőt ahogyan sikerül oldódnom vele egyre több lesz vélhetően, hiszen mégis csak olyan sok minden van, amiről semmit sem tudok. A világban annyi minden van, amiről halvány gőzöm sincs és amit nem ismerek. Nem csak írni, olvasni nem tudok, rengeteg dologból kimaradtam. Nem hallgatok zenét, nem nézek tv-t és még csak vidámparkban sem voltam soha. Nekem már normális ágyban aludni is nagy dolog, de ezt már sikerült megtapasztalnia. Az pedig, hogy rendes új ruháim legyenek valahogy teljességgel abszurdnak tűnik, most pedig nem sokára ez is vár rám.
- Persze nem mindig működik és nem is mindig hatásos, de... legalább tudom, hogy jó óvatosnak lenni. - hiszen engem is kaptam már el és kerültem rossz helyzet be is. E miatt törtem be hozzá is, hiszen a sérüléseimet nem tudtam máshogyan rendbe tenni, miután rám omlott egy fél ház. Akármennyire is óvatos voltam, ezt nem tudtam volna kiküszöbölni nagyjából sehogyan sem. Nem tudok olvasni, így aztán az sem jutott el hozzám mikor kezdik a bontási munkálatokat. De ez már nem számít, ha azt nézzük jó, hogy hamarabb kezdték, mert akkor sosem vesz ilyen fordulatot az életem. Persze még most sem bízom maradéktalanul, bármikor úgy dönthet, hogy kiteszi a szűrömet, de... azért remélem, hogy erre végül majd nem kerül sor még sem.
A fánkok közül viszont lehetetlennek tűnik választani, hiszen nem is nagyon ettem még ilyesmit frissen csak úgy megvásárolva. Most pedig annyi ínycsiklandó darab van itt előttem, hogy fogalmam sincsen, hogy mivel kellene kezdenem, azt pedig még sem mondhatom, hogy mindenből kérek. Talán túlzás lenne és nem akarom a jóindulatát esetleg eljátszani. A lelkesedésem mégis az egekbe szökik, amikor megkapom a színes cukrokkal kirakott fánkot és szinte elmarom az árustól, amikor felém nyújtja, mintha meg lenne az esélye esetleg, hogy mégis visszavonja Boyd a szavát, hogy az enyém lehet. Egy egész halvány pillanatig a lelkesedéstől észre sem veszem, ahogyan az ujjaim vége zöldesség változik, de gyorsan elmúlik. A túlzott érzelmek nem segítenek benne, hogy tartsam a jelenlegi külsőmet, ez már tény.
- Köszönöm és amennyire szeretnél. Nekem ez úgy is... sok. - na jó füllentés, ezt nehezen is mondom ki. Képes lennék akár mindez is megenni, ez abból is látszik, hogy az elsőnek már majdnem a fele hiányzik mire Boyd elveszi azt az egyet, amit kinézett magának első körben. Isteni finom, én pedig maszatos vagyok már most, hiszen nagy harapásokkal tömöm be a puha fánkot. - Ez... ez valami csodás! - nem köpködök azért darabokat, de nem igazán ismerem az etikettet, nem csoda, ha teli szájjal sikerül csak kinyögnöm a szavakat. Annyi biztos a fánk nálam tuti nyerő, bár valószínűleg kb. bármi ami friss. A szavai alig jutnak el érthető módon hozzám, de végül csak bólogatni kezdek. Nagy szemekkel nézve rá a fánkom felett, ahogyan pusztítom az elsőt, amiből már szinte semmi sincs. - Az úgy tökéletes lesz persze, köszönöm! - tudom le kellene nyelni a falatot, de ha a beszéd miatt kénytelen vagyok nem enni, az... valahogy most nagyon nehéz feladatnak tűnik. Itt ez a sok finom fánk, nem akaszthatom meg a falatozást azzal, hogy közben a beszédre pazarolom az időmet. Mi van, ha közben a fánk köddé válik? Vagy jön egy galamb és... elviszi?

Yetta & Boyd

Egy kissé furcsa, ugyanakkor felemelő érzés, hogy egy általam olyannyira csodált lénnyel lehetek most, mint még soha. Belegondolva, a kutatásaim túlnyomó része nem társalgásról szól, sem arról, hogy szóban kielemezzük az adott alany képességeit. Közel sem… Az én munkaköröm sokkal brutálisabb, és horrorisztikusabb ezeknél. Mit tehetnék…? Itt van Yetta, szinte látom rajta mennyire fél a csalódástól, és hogy mi mindenen ment keresztül, erre tessék. Ha a laborban kitudódik, kit rejtegetek, vagy kivel sikerült összefutnom, egész biztos egy golyót kapok a fejembe. vagy többet… Illetve a tegnapi vérképlete alapján nem jósolok számunkra túl fényes jövőt, most mégis azon fogok lenni, hogy fejlesszem őt, segítsem egészen a végsőkig. Meg fogom tenni.
- Igazából ez volt az egyik nagy álmom gyerekkorom óta, hogy kutathassak, felfedezhessek úgy szereket, új lényeket, de úgy néz ki egyáltalán nem az a világ, ahová én vágytam. Plusz le vagyok szerződtetve még két évre, ha azt átvészelem, esetleg van egy B opció, addig marad a feszkós meló. – vonok vállat úgy, mint akinek jelenleg nincs más választása. Ez így is van. Semmit sem tudok változtatni az életemen jelenleg, ha meg is próbálnám, a puska visszafelé sülne el. Szó szerint. Ellenben, örülök, hogy Yetta próbál valahogy átrágódni ezen és ötleteket felvetni, de ha tudná… Máris másként kezelne, pedig én nem vagyok rosszfiú. Épp ellenkezőleg. Én vagyok az egyetlen remény abban a pokolban.
- Az élet megtanított erre, ez egy jó dolog. Akkor csak ügyesen. – biccentek felé bátorítóan, még akkor is, ha határozott vállrándítással jelzi, hogy ő mindig óvatos, és tud vigyázni magára. Szeretném én is ezt hinni, viszont ha ötven fegyveres ember, injekciókkal támad le, nem lesz túl egyszerű elmenekülni. Mély lélegzetet veszek, és elüldözöm a kellemetlen gondolatokat efelől. Még a végén bevonzom és hús-vér emberek fognak megjelenni miattunk, hogy végül az Alkali Lake-hez deportáljanak minket, vagy sokkal rosszabb.
Kint az utcán már sokkal nagyobb a nyüzsgés és a zajok is sokkal intenzívebben dübögnek a fülemben, mint a lakásomban. Onnan maximum egy-két tompa káromkodást lehetett hallani az ablakon át, illetve a szomszédok porszívójának zúgását. E sok zaj közül mégis megüti fülemet a jellegzetes korgás, mely tegnap is elhangzott. Szóval innen fúj a szél. Mosolyogva pillantok Yettara és a korgó gyomrára, ami a hatalmas ruhadarabok mögött lapul. Meg kell erőltetnem magam, hogy ne nevessem ki szegényt, de azért tényleg elég aranyos látványt nyújt, ahogy próbál csendben haladni, miközben az éhséggel küzd. – Remek, akkor irány enni! – ezzel el is indulok, kézen fogva őt húzom magam után. Határozottan török át a tömegen, ügyelve arra, hogy Yetta ne tudjon elszakadni tőlem, hisz’ ennyi ember közt bármi megtörténhet. Fő az óvatosság, nem igaz? Számomra a kézfogás, amúgy is egy szimpla emberi gesztus, amit jelen helyzetünkben baráti segítségadásnak fogok fel. Bár, meg kell jegyeznem, a tenyerem igencsak izzadni kezdett félúton.
Az árus mosolygós arca képes visszarázni a való világba és feledtetni velem Yetta puha kezét. Türelmesen várom, ameddig ő ragyogó szemekkel vizslatja a választékot, ám a válasza nem túl meggyőző, látom én rajta, hogy a reggeli kihagyása lévén és a tegnapi nem túl kiadós vacsora után tudna táplálékot tömni magába. – Akkor ezekből kérnék egyet-egyet. – bökök a korábban felsoroltakra, plusz még egy színesebb cukormázzal leöntött darabra, melyet az eladó rögtön Yetta felé nyújt. Kifizetem a kért összeget, majd a farzsebembe süllyesztve tárcámat húzom a felsőmet rá, és fordulok a nő felé.
- Egészségedre, és előre szólok, annyit ehetsz amennyit szeretnél. Ezt viszont most ellopom, ha nem gond. – nyitom ki a fánkos dobozt, s húzok elő egy csokis, epres cukorral megszórt darabot. Jóízűen harapok bele, miközben Yettát egy közelebbi, üres területre vezetem, hogy kényelmesen meg tudjuk enni a fánkokat. – Azt hiszem először megvehetnénk a ruhákat, ami szükséges, a végére pedig az ételeket és a könyvet. – tálalom ki a mai napra szánt tervemet.

Boyd & Yetta

Nem félek tőle, erről nincs szó, bár tény, hogy nem volt a legjobb ez a reggeli ébresztő a baseball ütővel, de talán annyira nem volt vészes. Voltak már sokkal rosszabb reggeleim annyi biztos. Főleg ha azt nézem, hogy most azért mégis csak ágyban aludtam, ami nálam nem valami gyakori.
- És... nem lenne jobb, ha valami mást dolgoznál? - persze annyi fogalmam azért van a világról, hogy dolgozni kell ahhoz, hogy az embernek pénze legyen, amiből elmehet vásárolni és amiből ételt tehet az asztalra, de ha ennyire nehéz a munkája és ennyire rosszat tesz neki, akkor az mégsem a legjobb dolog, hogy ilyesmivel foglalkozik. Talán mégis csak valami nyugodtabb után kellene néznie.
- Akkor majd óvatos leszek, mindig óvatos vagyok. - vonom meg a vállamat, bár még mindig vannak dolgok, amikre kíváncsi vagyok vele kapcsolatban, de nem merek túl sok kérdést feltenni egyelőre, ki tudja, hogy mi váltana ki belőle valami rosszat? Azt pontosan nem tudom, hogy miért figyeli ennyire az arcomat, amikor átváltozom. Biztosan ezt is érdekesnek gondolja, mint a se begyógyulását, de sajnos aztán a kérdésemre végül nem mond választ, pedig még most sem tudom, hogy mi volt az, ami annyira kiakasztotta este, pedig nagyon fenn akadt a véremen és annyira azért van emberismeretem, hogy tudjam... nem csak hirtelen eszébe jutott valami egészen mással kapcsolatos dolog, hanem velem volt kapcsolatos, de valami miatt nem akaródzik elmondani neki.
Külön nem szólok a miatt, hogy éhes vagyok, kibírom, voltam már éhes éppen elégszer és nem igazán szokott ezzel foglalkozni senki sem. Őt viszont láthatóan érdekli, mert el is gondolkodik, miután a gyomrom hangosan jelezte, hogy nem kimondottan van tele, mondhatni tök üres. Csak a kérdésére figyelek fel, sőt még mosoly is megjelenik az arcomon, hogy ennyire figyelmes. - Azt hiszem ez jó ötlet, tudnék enni. - bólintok egyet, aztán szinte rántania kell rajtam, amikor elindul a tömegben, mert elég rendesen meglep a tény, hogy csak úgy ráfog a kezemre. Persze gyorsan kilogikázom, hogy a tömeg miatt lehet, hogy ne keveredjünk el egymástól, de ettől még furcsa érzés. Szótlanul nézem a tarkóját, nem is annyira azt, hogy merre tartunk. Nekem amúgy is kb. bármi megfelel, nem vagyok kifejezetten válogatós, főleg ha friss ételről van szó. Ilyesmihez nem túl gyakran jutok hozzá.
A fánkok előtt megállva azonnal összefut a nyál a számban és pár pillanatig csak nézem a választékot. Nem szoktam én ilyesmit enni, és ez most itt friss és illatos, nem megkezdett és nem félig kidobott... szokatlan. - Nekem tökéletesen megfelel olyan, amilyet te is kérsz. Biztosan mindegyik isteni finom. - teszem még hozzá, de persze eszem ágában sincs mindenből enni, bár akár mindegyiket is képes lennék megenni, vagy mindből egyet, annyira íncsiklandozó az illatuk.

Yetta & Boyd

Ha megkapom a napi kávéadagomat, a baseballos ébresztő is kispados marad egészen addig, ameddig meg nem bizonyosodok arról, hogy a helyzetünk biztonságos. Még mindig vannak fenntartásaim vele szemben, és ami azt illeti ritka alkalmak egyike, amikor egy zöldbe bugyolált nő tartózkodik a lakásomon.
- A munka stresszel és erőfeszítéssel jár, na meg nem túl egyszerű egy magamfajtának a sok karót nyelt alak között. – sóhajtok fel viszonylag fáradtan, hisz’ a kávé sem tette még meg a hatását, a melót illetően pedig még mindig úgy vagyok vele, hogy minden energiámat kifacsarja. Az a sok fapofájú minden áldott nap jön a szokásos eredményekkel és napirendekkel, amit kötelező jelleggel meg kell tennem, még akkor is, ha a kísérleti alany fájdalmai nőni fognak. Most is valami új technikát alkalmaznak, hogy a mutációt fejleszthessék, teremthessék és cserélhessék. Azt hiszem nagy az Isten állatkertje. Nem hogy gyógymódokat keresgélnénk, ehelyett kínozzuk azokat, akik a karjainkba menekültek az élettől. Vagy, rosszabbik esetben mi magunk ejtettük őket áldozatul.
- Az a legkisebb gond. Ameddig nem esik bajod senki sem fog gyanakodni. – ezúttal bátorítóan nézek rá, jelezve, hogy amit mondok, azt úgy is gondolom. Igyekezni fogok minél hamarabb összekaparni, amire szükségünk van, aztán hacsak nem tör ki valami balhé a piacon, akkor egy karcolás nélkül haza fogunk tudni jönni.
A hirtelen sokk a külsőjét érthetően szokatlan volt tőlem, és ami még inkább zavar, az az, hogy egy pillanatra teljesen elgondolkozok az arcát tanulmányozva. Talán a laborban töltött idő és az ő szokatlan, mégis kellemes megjelenése zavarta össze a dolgokat a fejemben. Mindenesetre egy torokköszörülés után léptem el tőle, hogy folytathassam a kávém ledöntését. Inkább arra kéne koncentrálnom, nem pedig álomvilágban élni. Azzal sem segített rajtam, hogy egy meglehetősen erős kérdést vágott a fejemhez. Valahogy gyengének éreztem magam, kerestem a megfelelő szavakat, a megfelelő indokot, valamit, bármit, amivel hihetőnek tűnhetek, de semmiféleképpen sem szólom el magam. Nehéz feladat volt, de úgy látszik beletörődik egy bizonyos szintig és elkezd ő is készülődni. Nem esik jól elfojtani a bennem dúló következtetéseket és ötleteket, de ameddig nem megyek biztosra nem akarok levegőből kapott tényekkel dobálózni.
A belőle felszökő korranásra nem tudok nem odafigyelni. Egy kisfiús mosoly fut át arcomon, ahogy végigpillantok rajta. Szegénynek nem állnak jól a túlságosan bő ruhadarabok, így azt hiszem jobb lesz, ha minimum egy normális felsőt, vagy ruhát összekaparunk neki. - Hm. – állok meg egy röpke pillanatra, kezemet az állam alá emelem, s végighúzom annak vonalán. Elgondolkozva nézek körbe az árusok körül. – Mit szólnál, ha ennénk valamit? Hisz’ az ember ne menjen éhesen vásárolni. – biccentek felé egy fenntartott fél mosollyal, közben a lehetőségek között ugrálok tekintetemmel. Rengeteg választék van, részemről sem lenne rossz egy késői reggeli, így automatikusan fogom meg a kezét és indulok el határozott léptekkel a tömegben, utat törve magunknak egy fánkos kocsihoz. Azt hiszem az édeset reggelre kellene tartogatnunk, így a választásom immáron egyértelmű. Amint az árushoz érünk, kezemet lefejtem az övéről, majd elgondolkodva vizslatom a kínálatot, miközben az idős nő a túloldalról mosolyogva készítgeti a kis zacskókat a hozzájuk passzoló szalvétákkal.
- Te mit kérsz? Van itt diós, meggyes, lyukas, csokis, csokidarabos, éés… még sorolhatnám, bár személyes véleményem szerint ezek a legjobbak. – billentem oldalra fejemet, mialatt várom Yetta válaszát. Az én részem ráér, mindig is másokat helyeztem előtérbe, ez most sem lesz másképp.

Boyd & Yetta

Azért valahol remélem, hogy nem minden áldott reggel úgy fog majd nyitni, hogy baseballütővel akar felébreszteni, az azért kellemetlen lenne, még ha nem is vagyok egy ijedős alkat, hiszen volt már rossz dolgokban részem. Ébredtem már arra, hogy majdnem rám omlott egy épület, az hogy valaki az ajtóban egy baseballütővel vár... már nem olyan nagy cucc ehhez képest, főleg ha innentől tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy reggelre meggondolta magát, csak még nem ébredt fel teljesen és maga sem tudja, hogy mit is akar pontosan.
- Olyan sokat dolgozol, vagy... miért nem tudsz aludni? - kérdezek, mert ha nem tudsz valamit akkor kérdezel és én elég sok mindent nem tudok erről a világról. Nem tudom, hogy milyen dolgozni, nem tudom, hogy milyen az, hogy munkába mész reggel. Én azért küzdök, hogy meglegyen a betevő falatom minden nap, de azt nem kifejezetten munkával érem el, bár valahol az is elég nagy erőfeszítést igényel és persze jóval bizonytalanabb dolog is, mint dolgozni, de hát ilyen külsővel nem igen vállalhatnék átlag emberi feladatokat, még ha akarnék sem. Nem állíthatok be valahová mondjuk pincérnőnek, mert biztos, hogy az emberek furcsán néznének rám, sőt mi több félnének is tőlem, ami gondolom nem tesz jót a vevőkörnek.
- A vérem viszont így is ugyanolyan, de... ez nekem is furcsa. - tükörbe nézni pl. Megnéztem már így magamat, ablakban, tócsában és akkor is nagyon furcsa és szokatlan volt. Megszoktam már, hogyan nézek ki így, zöld bőrrel és ha másképp nézek ki az nekem furcsa, sőt úgy látom mintha neki is az lenne, mert amikor felér az arcomig mintha meglepett lenne, vagy... nem is tudom, hogy mi miatt merevedik le ennyire pár pillanatra. Egy cseppet zavarba is jövök. Épp csak egy kicsit, mivel végül visszatér a kávéjához, majd a ruhakérdéshez és én nem tudom tovább megállni, hogy ne kérdezzek rá arra, ami tegnap történt, mert tudom, hogy annak igenis volt valami jelentősége, csak még most sem mondta el, hogy mégis micsoda. Most is ledermed, látom én jól, de megfogadtam, hogy nem fogom faggatni, még ha a kíváncsiságom nem is csökken továbbra sem, pedig nem mond nekem rendes választ most sem. Látszik, hogy keres valami... kifogást? Mást, mint ami az igazság? De vajon miért?
- Nem lenne rossz tudni, hogy jó vagy rossz... hipotézisek. - az utolsó szóval azért kicsit meg kell küzdenem, mert nem vagyok teljesen biztos, hogy mit is jelent a szó, maximum csak sejtem, de nem faggatom gyorsan. Inkább felkapom a pulcsit és hát más nincs marad a szakadt és régi cipőm, de a többi ruha marad, amit kaptam tőle még tegnap. Más nincs, a szakadt, véres ruháimat nem akarom felvenni, abban rejtőzködni jól lehet, de nem igen engednének be egyetlen épkézláb boltba sem bennük.
- Mit veszünk először? - töröm meg a csendet már akkor, amikor egészen közel vagyunk. A kávé nem votl valami sok és persze tegnap belaktam, de érthető, ha a gyomrom egy kissé megkorran, amikor elkezd az orrunkba beszökni mindenféle étel illata. Sütnek itt még friss kolbászt is, meg persze van hot dog kis árusoknál és persze a friss gyümölcsök... nekem többnyire olyasmi jut, ami már másnapos... sok napos, nem frissek, itt viszont minden olyan kicsattanóan mesésen fest, hogy csak pislogok. Vissza kell majd fognom magamat, hogy ne nyúljak le valamit önkéntelenül is, csak azért, mert már megszoktam, hogy azt, amire szükségem van ellopom. Ennek a pulcsinak a zsebe is elég nagy, nem lenne kimondottan nehéz eltüntetni benne pár almát teszem azt.

Yetta & Boyd

Minden igyekezetemet odaadom, hogy tökéletesen fel tudjam világosítani a világról. Szeretném, ha mindent értene, ha a sok-sok erőfeszítésünk után egy tanult és képzett nőként léphessen majd az utcára. Ezzel persze együtt jár az is, hogy egy ideig meg kell szoknom a jelenlétét, vagy minden nap baseball ütővel fogom ébreszteni szegényt. A kávé segít. Részben, ezért is iparkodok a konyha irányába, hogy az energiabombát végre magamba önthessem, s újult erővel vágjak neki a napnak. Még neki is kell fejlődnie, úgy érzem a bizalom még nincs meg teljesen a részéről, ami egy kicsit elszomorít, de csak még inkább arra ösztönöz, hogy segítsek többet és többet.
- Ha tudnék… - sóhajtok fel reményvesztett arccal. – A munkám mellett nehéz kipihennem magam. Már arra sem emlékszem mikor aludtam utoljára jól. – elmélkedek el egy pillanatra. Aranyos, hogy így próbálkozik és tanácsokat ad, kérdésekkel bombáz, hogy mégis mi lenne számomra a megfelelő. Számára a utcán való élet megviselő, számomra a munkám mellett való alvás, ami lehetetlen küldetésnek tűnik. Mindkettőnk élete eltér egymástól, nem is várom el tőle, hogy okosságokkal világítson fel, amiben talán még igaza is lenne, de nagyra értékelem a próbálkozását.
- Még mindig elképesztő, hogy a külsőd teljesen… emberi. Hihetetlen, még a seb nyomán sincsenek zöld foltok se egy sötét vércsík. – pislogok elismerően, elemezgetve az emberi külsőjét. Először fel sem pillantok az arcára, csupán a seb után maradt heget figyelgetem, a karját, aztán mikor végre az említett testrészhez érek egy pillanatra megállok. A zöld külső mellett is helyes arca van. Aranyos és szelíd, semmiképp sem mondhatnám durvának, emellett ebben a formába is képes lenyűgözni. Mind a képességével, mind pedig magával a megjelenésével. No, de vissza a tárgyhoz. Mármint a… a… hogy is hívják? Ja, igen, kávé. Hahah, hát persze, kávé.
- Hasznos, számodra mindenféleképpen. – mosolyodok el. A regenerálódása máris felér egy csodával, az pedig, hogy nem lett komolyabb baja csak még inkább megnyugtatja a lelkem. Nem vagyok egy remek sebész, inkább csak injekciókat adok be az alanyoknak, az is lényegében fájdalomcsillapító, eddig szerencsémre nem nekem kellett levezetnem egy műtétet.
A kávé befejeztével átpasszolom a számára kiválasztott felsőt, s már fordulnék is keresni a saját holmijaimat, ám szavai végett lábaim földbe gyökereznek. Pár pillanatig néma csend honol közénk, megszólalni sem merek, mereven állok tovább az ajtóban, keresve a szavakat, melyek nem akarnak felszökni belőlem. Komoly tekintettel meredek magam elé, végül arcomra öltök egy vidám, kedves mosolyt, s így fordulok vissza felé.
- Fáradt voltam és a munkahelyemen is akadt pár probléma. Amúgy sem volt fontos, majd szét kell még néznem a melóhelyen, ha pedig akad valami, ami alátámasztja a feltevésemet, arról úgyis szólni fogok, most viszont nem akarlak hipotézisekkel fárasztani, gyorsan, öltözz és már indulunk is. – adom ki a végszót, csak hogy menekülhessek a helyzet elől. Ezúttal viszont eltűnök a szobámban, felkapva a szükséges holmikat és startra készen állok meg a bejárati ajtónál, amennyiben ő is elkészült. Ha pedig nincs több kérdése már ki is nyitom az ajtót, melyet kulcsra zárok, s irány a piac. Szándékosan nem szólok hozzá ez idő alatt, tisztáznom kell a fejemben a tényeket, melyek özönvízként borítják el fejemet. Ki ez a nő?

Boyd & Yetta

Lassacskán csak eljutok oda, hogy egyszerűen szórakoztatónak vélem a viselkedését. De komolyan, ahogyan rácsodálkozik mindenre és lelkesen tud magyarázni. Lehet, hogy az előbb még majdnem egy baseball ütővel esett nekem, de most meg úgy mesél a kávéról, mint ha tényleg öt éves lennék, akivel mindent ügyesen meg kell értetni és persze kitartással meg is lehet. Ez a jó ebben, hogy nem adja fel, vagy tolja félre a témát csak azért, mert mondjuk... olyan, ami másnak egyértelmű, én meg nem értek hozzá. Rendes dolog, hogy így időt szakít rám, pedig egyáltalán nem lenne köteles foglalkozni velem. Látszik, hogy nagyon jóindulatú.
- De nem lenne jobb, ha időnként pihennél inkább egy kicsivel többet? - persze nem értek hozzá, én más világban élek, nem tudom milyen dolgozni és azt sem, hogy ő mennyire fanatikus, vagy érzi úgy, hogy mindig és minden körülmények között minél többet kell megtennie, de ha egyszer fáradt akkor ez az élet nem tesz jót. Persze én nem beszélhetek ilyesmiről... Bagoly mondja, hiszen nem rég még egy olyan épületben volt a lakhelyem, amit lebontottak a fejem felett és az egész végül rám omlott, nem is értem, hogy mi a fenét akarok itt neki magyarázni. Ha kávézni akar, mert fontos a kutatásai miatt, hát akkor kávézzon. Főleg hogy nagyon úgy fest, hogy tud arról is, hogy én mi vagyok, vagy miért vagyok ilyen, de erre még mindig nem tértünk rá és egyelőre még nem tudom, hogyan kérdezzek rá, vagy egyáltalán rámerjek-e kérdezni.
- Jól van, megpróbálom. - bólintok egy aprót egy félmosollyal, aztán kicsit rákoncentrálok, hogy a külsőm megváltozzon. A sebesülés így is látszik, viszont a kávé tényleg nem rossz. Kóstolgatom és mivel nekem a tegnapi paradicsomos hús is tetszett, igazából nincs gondom ezzel sem különösebben. Kicsit tényleg keserű, de ettem én már ennél sokkal rosszabb és kellemetlenebb dolgokat is, szóval nem panaszkodom.
- Igen, ez eddig is így volt. Könnyen gyógyulok. - és ott van közben a kérdés a nyelvem hegyén, amit tudom, hogy ki kellene mondanom, de még most sem vettem rá magamat, pedig muszáj lesz. Inkább itt, mint az utcán igaz? Azért megvárom, amíg elmegy a pulcsiért, nem dobom utána egyből a kérdést, kortyolgatom a kesernyés kávét. Tényleg nem olyan vészesen rossz, bár kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet akkor, ha mondjuk még tényleg ízesítve is van. Átveszem a pulcsit, amikor visszaér, de egyelőre mégis csak a kezemben marad és újra rá pillantok, ezúttal már az emberi külsővel, emberi tekintettel, nagy barna szemekkel. Pár pillanat hezitálás után szólalok csak meg végre, talán addigra már el is indul övtáskát keresni, meg persze öltözködni, de valószínűleg a kérdésem úgy is megállítja majd.
- Mire jöttél rá végül is... tegnap? Vagy azóta? Úgy... elrohantál, furcsa volt. - persze láthatja rajtam, hogy nem erőltetném a végtelenségig, hogy válaszoljon, pedig kíváncsi vagyok, de közben megy... örülök, hogy segít és ezt nem akarom elrontani mondjuk azzal, hogy tovább faggatom, amikor nem kellene, vagy amivel esetleg megzavarhatom, de ettől még érdekel. Megnézte a véremet és egyértelmű, hogy ebből valamire rájött, csak még mindig azt nem tudom, hogy vajon mire.

Tárgy: Re: Boyd & Yetta - Kanadai kisváros

» Mike + Carrie - Kanadai kisváros
» Boyd MacMattheson
» Lilleby - A kisváros
» Boyd MacMattheson
» Kanadai vadon