North Salem-i romos kísértetház

Zihál, mellkasa vadul liftezik fel s alá. Teljesen neki feszül a fa göcsörtös törzsének. Emma kérdéseire csak duzzog, fejben pedig igyekszik elutasítani ezt a lehetőséget, ugyan akkor vívódik benne a józan ész minimális szikrája amit csak a fájdalom képes izzó kohóvá duzzasztani.
Izmai lassan elernyednek, a vörös köd kezd elpárologni fejéből. A nap kellő képen eltávolodott a horizont alatt. Mint sértett gyerek összekulcsolja kezét lába körül és fejét a térdére támasztja.
~Blee...
Fintorogva ölti még vérfoltos nyelvét Emmára és oldalra fordulva a fának dől. Látványosan kezd unatkozni a rögtönzött sarokban. Képtelen nyugton maradni. Ide oda forgolódik míg a többiek az ő áldozatával játszanak.
~Utálok büntiben lenni...
-Pisilnem is kell!
Szólal fel fenn hangon. Előre hátra kezd hintázni és hangosan dódol egy kellemesnek nem mondaható gyermek dalt.
-Cling clang....
Feje itemre bilelg ide oda, tekintete szinte üveges ám szemlátomást élvezi a dúdolást.

Meglehet, tán valóban gyerekes dolog, de még mindig mennyire élvezem ezt a fajta különös hatalmat. Ahogy mások fejébe bújok, szólok, ahogy lassan az őrületig tudom őket kergetni a bennük duruzsoló hanggal. Persze a kölyökkel most nem ez a szándékom, hisz eléggé őrült így is, pusztán a rangsort kívánom ekképp felállítani. Rá kell jönnie, gyorsasága, puszta ereje még messze nem teszi őt elsővé, legfeljebb eleddig nem találkozott valódi ellenféllel.
- Úgy néz ki, mintha csinálnék valamit? - pillantok egy röpke másodpercre az összezavart nő felé, ám a kölyökkel való kontaktust továbbra sem engedem el.
- Kit ölsz meg? Engem? Gondolod lenne hozzá erőd? - fordulok újfent a kiabálóhoz. Begyógyuló sebe, összeforró, csillapuló vérzései nem lepnek meg. Elég gyakori, hogy a határtalan erő vagy épp ölési vágy kapcsolódik a regenerációhoz. Különben igen hamar elpusztulnának vagy más által vagy önmaguk felsebzésében.
~ Gondolod képes lennél uralkodni az elméden ha én másképp akarom? ~
Halvány mosoly. Nem kárörvendek, nem gúnyolódom, még csak a hangom se válik azzá. Higgadt, hűs. Hideg, akár a jég.
- Csak egy gyerek? Így gondolja? - kérdem a mellettem monologizáló jótét lelket.
- Ő nem csak egy gyerek. Ő egy magas szintű mutáns, kit gyermeklétre legfeljebb külseje emlékeztet. Mit gondol, hány embert ölt már meg röpke élete alatt? Hány gyermeket? Többet mint maga vagy én összesen. Szóval vegye kissé komolyabban az általa sugalmazott veszélyt és ne kezelje úgy, mint egy ártatlant - jegelem le a nőt hűvösen. Talán kioktatom, meglehet, ám ahogy ő is megsejtette, nem csak úgy vagyok a létben, igen erős hatalmat birtoklok, akár mutációt, akár szervezkedést nézünk, tehát már hozzászoktam. Arról nem is beszélve, hogy mit lát ő külsőleg és mit látok én a "gyermek" fejében.
- Nem szeretem, ha hisztis gyermeknek titulálnak - húzom el kissé a számat, majd egy apró sóhajjal a feszülten vigyorgó Gumiemberre pislantok.
- Vidd ki Szekust a kocsiba és hívj neki segítséget. Aztán gyere vissza - utasítom, és bár láthatunk rajta némi habozást, végül csak lenyúlnak karjai a nyöszörgő sebesültért és a kölyköt széles ívben kerülve hosszúra nyúló végtagokkal egy pillanat múlva már el is tűnik.
- Nos? Továbbra is kivagyokot játszunk, vagy hajlandó vagy visszahúzni a körmeid és akkor talán én is elengedlek - ajánlom fel a kölyöknek. Persze a dolog nem komoly, legalább is nem teljesen. Elhallgatni elhallgathatok, de a gondolatait szavak nélkül is tovább figyelhetem.

Hajnal a kiabálásra figyelt fel. A közeli fa ágáról a növényzetbe zuhant a számára eddig észrevétlen gyerek és mintha kétségbeesettség, vagy még inkább, frusztráció tűnt csengeni a hangjából, ahogy a másik nőre kiabált.
- Mit... Mit csinál? - Hajnal is a másikra pillantott és látta, hogy az a bozótost figyeli, ahova a gyerek zuhant.
A fiú felállt a magas szálú fűben és a fehér ruhás nőnek szegezte a pillantását, ahogy a fának hátrált, és azt kiabálta, "Ki innét". Hajnal nem teljesen értette a dolgokat. Hátrapillantott a nőre és újra a gyerekre, majd megint a nőre, és újra a gyerekre nézett. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy valami olyasmi történik, amit ő nem vehet észre, és valószínűsítette, hogy a másik nő is mutáns. Csak hogy könnyebb legyen az életünk... Eh. Jaj de jó.
Így hát ott állt a két fél között harmadikként, szinte bőrén érezve a kirobbanni készülő vihar előszelét.
Ha engedem, hogy egymásnak essenek, szétszedik egymást. Úgy érezte, hogy óvodában van, ahol mindenki nagyra nőtt, agresszív nagycsoportosként készül a másiknak ugrani a homokozó lapátokkal. Amikor én egy csetepatéba belemegyek, annak van oka, vagy legalább szórakozás. Ennek semmi értelme nincs. Egy embr máris súlyosan megsérült.
- Nem tudom, mit csinál - fordult Hajnal a szőke nőhöz, - de láthatóan ez egy elég hülye terv, amit épp véghez visz. Nézze meg azt a gyereket. Egy gyerek. Borzalmasan veszélyes, de egy gyerek. És egy ilyen helyzetet kezelni kell, nem pedig fokozni. Nem tudom, hogy ki maga, mutáns testőrökkel, meg ezzel a prezentációval, ami azt mutatja, hogy nem csak a hamupipőke cosplay miatt szambázik csupa fehérben egész nap, hanem valami fontos ember lehet. Ha tényleg így van, akkor legyen már egy kicsit felnőtt. Nem tudom, mit csinál azzal a gyerekkel éppen, de láthatólag szenved tőle. Hagyja már abba! És segítsen valahogy mediálni ezt a helyzetet, amúgy is a maga embere vérzik el, ha nem keresünk hamar megoldást és hívunk egy mentőt.
Hajnal e közben lehajolt a morfiumos tasakért és visszadugta hátul az övébe azt. Ahogy beszélt, enyhén felemelte a hangját és hátrébb lépett, ki a gyerek és Emma közül, szabadon hagyva a küzdőteret, hadd ostromolják egymást agresszív pillantásokkal és szavakkal. Ő csak bedugta az övébe a kis bőr tasakot és észrevétlenül felpattintotta megint, a tudatával kilebegtetve a maradék öt ampullából négyet. Két-két darabot a két kezébe fogta, a pici, hosszúkás, fém injekciós kapszulák hűsen tapadtak a markába. Más eszköze nem volt. Eldöntötte, hogy kezeli a helyzetet, úgy, hogy lehetőleg mindenki épen, de legalább élve kerüljön ki belőle. Van egy veszélyes gyerek, egy nagyra nőtt, hisztis gyerek, egy sebesült és egy másik férfi veszélyben. Basszus. Én vagyok az egy személyes ENSZ békefenntartás. A nő nem mondott mást emelt hangú monológja után, csak passzívan hátrébb lépett, ökleit a zsebébe dugva, ujjai közt az ampullákkal. Szép csendben elkezdte kivonni az energiát a környezetéből - A szél ereje, a kevés hő, ami a kora tavaszi levegőben volt, a növények párolgásának felhajtóerej, mind energia-cseppekben áradt végig kozmoszra megnyíló idegrendszerén, lassan, de biztosan a maximálisra feltöltve tartalékait. A feszültség úgy gyülekezett a mutánsok között, mint az éjszakaiba forduló égen a viharfelhők.

Borisz lassan kikúszott egy vaskosabb ágra. Szorosan hozzá lapulva haladt centiről centire, mint egy igazi nagymacska. Szeme nagyra nyílva, pupillája szinte teljesen elfedi valódi szemszínét. Gonosz mosolya lassan őrült vigyorrá duzzadt a nő ajánlatán.
~Buta néni. Azt hiszi életben marad reggelig. Olyan vicces, mind azt hiszi...
Lassan megtalálja a legjobb pontot. Kezeivel és lábával is aprókat lépked, bele-bele markolva a fa kérgébe. Ezzel keresvén meg a legjobb pozíciót az ugráshoz. Lassan be is célozta az új célpontját. Éppenséggel azt amelyik a még életben lévőt próbálja életben tartani.
~Először eltöröm a gerinced, aztán végzek az előzővel rendesen. Utána jöhet a többi. Remélem izgultok, az adrenalintól olyan édes a húsotok... Hogy ne tudjátok honnét jövök...
Válaszol automatikusan, figyelmét még mindig Hajnalon tartva. Szembogara hirtelen vékony mandulává szűkült. Végül lassan apró körré húzódott mint egy rendes szembogár, körbenézett és Emmán áll meg a tekintete. Aki csukott szájjal még mindig hozzá beszél. Borisz rögtön felült a faágon és fejéhez kapott.
~Kifelé! Ne beszélj a fejembe! Ez az én fejem!
-KIFELE!
Kiabál hangosan és ijedten az éjszakába. Karmai belevájnak a fejébe ahogy próbál bejutni, és kiszedni onnét EMMA-t. Karmai nyomán ömlik a vére de mire végig húzza az egész fején az aljához érve a seb teteje már forr is össze. Olykor a csont is nyikorog. Vadul kalimpál és leesik fáról. A földön nagyot koppan. Oldalán, saját vérében fetrengve kiabál továbbra is Emmának, hogy hagyja békén. Az eséstől kiugrott válla hamar rendbe jön. Ahogy egy picit lenyugszik, felül a tócsában, zihálva, arcán tátongó sebek összehúzódnak és ijedten néz körbe a társaságon. Emmát meglátva pánikszerűen hátrálni kezd az első tárgyig ami a fa töve. Zavarodottan zihál a fa tövében.
-Ki onnét. Vagy megölöm!

18+

- Nem is azért vannak mellettem, mert kedvem támadna olykor beléjük harapni – felelek vissza a kölyöknek továbbra is higgadtan, minden berzenkedés nélkül. Persze nem rajongok a vérontásért, legalábbis nem ebben a szó szerinti fajtában, de attól még az ájuldozó nőies sikítozás sem kap el.
- A képességeik értékesek, akárcsak a tied – teszem még hozzá, mintha csak hízelkedni akarnék, noha semmi ilyesmi nem fordul meg a fejemben, pusztán a tényt erősítem, ami eddig sem volt kérdéses. Mindannyian mások vagyunk.
- Nem zavar, ha nem mutat be pecsétes diplomát, csak hozza túlélhető állapotban – fordulok a nőhöz, aki ezalatt már Szekushoz térdelve kezdte szaggatni ruházatát, sebei hozzáférésének érdekében. A fém nyikorgása az én fülemig is eljut, de mivel tudom, hogy Gumiember őrködik nem érdekel, sokkal érdekesebb, amit a nő művel. Nem pusztán kötöz, másképp is játszik a testtel, a megkínzott erekkel. A beadott injekciót se verem ki a kezéből, nem hinném, hogy szórakozásból mérgezne egy súlyosan sérültet. Fájdalomcsillapító lehet benne, ezt sejteti Szekus fejében fellobbanó enyhítő köd is. Hát róla ennyit, remélhetőleg még egy ideig kibírja. Megoldjuk, kár lenne érte, főleg egy ilyen semmiség miatt.
- Gondolja, hogy a szociális empátiája kifejlődött? - vonom fel fitymálón szemöldököm a tárgyaló hangsúly hallatán. A kölyök ölni akar, érzem elborult elméjét, a vér iránti vágyát. Őt aztán marhára nem érdekli, hogy egy ember haldoklik-e vagy sem. Sőt!
- Ugyan már... Miért bujkálsz? Miért hiszed azt, hogy elbújhatsz előlem? - csendül fel hangom, ám csupán a kölyök fejében, másnak hallhatatlanul. Az, hogy magas levelek, cserje rejti, számomra nem akadály. Az elmét nem fedhetik el holmi leplek.

18+ (Vér erőszak)

Hajnalt irritálta a nő stílusa, amit végtelenül arrogánsnak tartott. Azonban a tettek embere volt és éles helyzetben a teendőkre figyelt, a következő lépésre, félretéve minden más érzelmet a túlélési ösztönön és a lélekjelenlétén kívül. Letérdelt a nyöszörgő, nyögdécselő férfi mellé.
- Nem, nem vagyok orvos, de láttam már nem egy sebet a harctéren.
Feltépte a férfi ingét, és végigpillantott a seben.
- Rendben van. Minden rendben lesz.
Semmi sem volt rendben. A lefegyverzett férfit nem csak földre vitte, egyenesen roncsolta a kölyök, fontos izmokat tépve át. Hajnal látta a sebek között a megrepedt bordákat és állandó jelleggel, stabilan szivárgott a sebek sorozatából a vér.
Hátranyúlt az övébe tűzött apró táska után. Előhúzta és gyorsan kioldotta a bőr tok pattanó zárját. A közben szemeinek pillantását követve a feltépett ing egyetlen hosszú reccsenéssel elszakadt, és láthatatlan erő szorította a sebesült férfi vérző oldalára. Az a vérveszteségtől és a fájdalomtól máris sápadt volt. A nő erősen koncentrált és szemét hunyorítva a férfi felsőtestére fókuszálta figyelmét. Az ereknek össze kéne húzódnia. Lassan tudatával hőt kezdett el kivonni a tekintetével befogott területről, a testhő esésével pedig a vér folyása lassult és az erek összehúzódtak, mintha egy zsák jégkockát raktak volna a sebekre. Mindehhez erős összpontosításra volt szükség. Sokkal könnyebb volt az ujjaival irányítania a figyelmét Hajnalnak, de a kezei el voltak foglalva. A bőr tokot felppattintva oda se kellett nézzen, hogy előhúzzon egy ampullát.

Amióta katonaként megsérült, Hajnalnak néhány dolog állandóan ott volt a farmerja, bőrkabátja belső, eldugott zsebeiben, az öve alatt, mindenhol. Nem akarta még egyszer védtelennek érezni magát. Amikor hasba lőtték, a homokot kaparva vergődött fájdalmában a forró napsütésben, a kiégett romok között. Társai visszavonulását fedezte, és akkor sérült meg. Végezhettek is volna vele, de az arrogancia és a gyűlölet mentette meg, mélyen ironikus módon. Amikor közelebbről látták, hogy a sisak és kevlár mögött egy nő van, nem a fejét, hanem a hasát, az alhasát célozták... És továbbléptek rajta, hagyva lassan, fájdalmában kivérezni a porban. Egy tengerészgyalogos különítmény mentette meg, akik oldalról kerítették be a szovjetbarát erőket. Ha a tálibok találják meg, inkább hagyták volna meghalni, saját véleménye szerint.
Mindenesetre, a fegyver mindig nála volt, bár képességére hagyatkozva teljesen felesleges volt lőfegyverre támaszkodnia. Néhány kicsi csavar, apró golyó, egyéb fémtárgy szintén lapult a zsebében, hogy amikor teljesen kifogyna a környezetében felhasználható dolgokból, azokat tudja lövedékként ellenségeinek repíteni. És mindig nála volt a maroknyi kis táska, három-négy ampulla morfiummal.

Hajnal kihúzott egy ampullát és szemeit le nem véve az akarata alatt lehűtött sebekről és a sebre tapasztott ruháról, szájába vete az ampulla végét és fogaival húzta le a kupakot, majd megfordította az injekciót az ujjai között és mint egy kést, határozott, gyors mozdulattal döfte bele a férfi combjába. Pillanatokon belül szétfutott a fájdalomcsillapító, a nő pedig letette a táskát a földre, hogy két kezével tépje tovább az inget, miközben tudatával tovább nyomta a lassan átvérző szövetdarabot a sebekre. Hosszú csíkokat tépett az ingből és a sebesült hátán átfogva rögtönzött nyomókötést csinált. Nem volt szép vagy szabályosan egyenes, csak gyors és praktikus munka, amit az olyanok csinálnak, akiknek számít az idő, akik úgy szoktak dolgozni, hogy közben lőnek rájuk. Hajnal hallotta az autó nehéz nyikorgását, a növényzet surrogását és a szőke nő fennhangzó szavait, a gyerek válaszait és nevetését, ám amíg nem végzett a kötéssel, nem nézett fel. Akkor viszont azonban felállt és körbepillantott. Sehol nem látta a kölyköt.
- Rendben, az egyik férfit megsebesítetted - mondta most ő fennhangon. - Gyere elő és hagylak elmenni. Nem foglak bántani, de ennek a férfinak orvosra van szüksége.
Nem tudta, hol lehet a gyerek, ezért nem lépett el a sebesült mellől. Csak figyelte a gazt és a hajlongó hangát, az este pedig gyors szárnyakon hozta a sötétséget, ami nem volt egy bizalomkeltő jel.

+18

Vigyorból egy komor csíkká szelídül szája ahogy a halálhörgésen felül emelkedik áldozata és már csak fújtat. Ám a szőke hölgy nemtetszése ismételten jókedvre deríti.
-Nem is finomak...
Ölti ki nyelvét.
-Legalábbis az ott nem az...
Mutat rá karmos ujjával melynek a végén apró vereslő buborék gyűlik s végül lecsöppen egy csöpp élet és hangtalan koppanással terül szét a fehér kasznin. Majd újabb és újabb cseppek híznak a karom végén melynek sorsa mind egy s ugyan az. Lehullni a mélybe és tócsát alkotni. Majd lenyalja a csepegő vért.
-Kimondottan rossz májú!
Tör ki gyermeteg kacagásban önfeledten.
-És nincs jó bőrben!
A gyermeteg kacaj amely még aranyos is lehetne, de nem ebben a szituációban, lassan elhal. Borisz tekintete ide oda járkál a 4 fogásos vacsora utolsó 3 fogása között. Míg a két hölgy egymással kezd társalogni és figyelmük elterelődik róla, hegyes agyarai között recsegő morgás szökik ki. Következő pillanatban pedig a jármű rozsdás laprugói jajdulnak egyet megkönnyebbülésükben. Borisz a járműről a magas aljnövényzetbe vetette magát. Ennek takarásában settenkedik odébb négykézláb. Nem távolodik el előző helyétől, éppen csak, hogy a közeli fa takarásában magasabb pozícióba mászhasson. A lassan beálló korom sötétség a legkevésbé sem zavarják, inkább izgalmakkal és vörös emlékekkel töltik meg szívét, ahogy ilyenkor mások szíve az ő kezét töltik meg. Elméjét fátyolozó vörös ködön még nem ütött át az a különös illat amiért igazából idejött.

18+

Pillanatok műve az egész, bár a mutánsok között már megszokhattam volna. Itt mindig minden csak a pillanat műve. A nő mozdulatával a kis vadóc kissé elrepül, bár sajna magával visz némi részt Szekusból is. A testőr fájdalomkiáltás kíséretében rogy a földre, két karját vérző mellkasa köré szorítva, ám a fájdalomjajgatás hamar csak halk szűlöléssé fajul. Szekus, képességéből kifolyólag sokáig volt katonai, mielőtt mellém szegődött volna, megtanulta viselni a kínt. Persze azért a végtelenségig ő sem fogja bírni.
- Nem szeretem, ha az embereim kóstolgatják - felelm hűvösen a kölyöknek, hisz nekem már az észleléstől számítva nem volt kérdés, hogy egy gyermeknyi taggal állunk szemben. Bár kérdés, valóban gyermeknyi a tapasztalata, vagy csupán mutációja okán öregszik ilyen lassan, és valójában már rajtam is túltesz korilag.
- Az ilyesmit nem szokták kitáblázni. Mit gondol, a legénynek honnan lenne meg a betevő falat, ha figyelmeztetné az erre járó botor lelkeket? - fordulok a nő felé. Oh, mily buta, hisz gyermeknek néz egy szörnyet, pusztán méretei miatt. Talán az emberekkel is így van, talán valóbna a kölyök táplálja az itteni mítoszokat. Csakhogy nem szellemek riogatják anépet, nem szellemet tüntetik el az elkódorolt gyerekeket. hanem egy kis falánk vadász.
- Jól vagy? - pislantok le az alant nyöszörgőre, ám inkább fejébe kutatok válasz gyanánt. Szenved, kínlódik. Hamarosan segítségre lesz szüksége, túl jó mutáns ahhoz, hogy veszni hagyjam. ugyanakkor enyhítek fájdalmán, legalább is agyilag, de úgy is fejben dől el minden.
- Persze, egy orvos nem ártana. Végül is, a kis mohó megszaggatta a húsát, bordáját. Esetleg maga ért az ilyesmihez? - kérdem a nőtől, de tekintetem, akárcsak Gumiemberé a vigyorgó kölyökre szegeződik.
- Nem szép dolog így köszönteni a vendégeket. Előtte tán megkérdezhetnéd, mi járatban vagyunk itt és mit tehetünk érted. Mielőtt neked is bajod esne - szögezem neki hideg szavaim. bár elméje állati, ez nekem nem jelenthet gondot, ha nagyon elszemtelenedne.

18+ Vér és erőszak
Hajnal egyik lábát ívben hátradobva biztos állást vett fel, amiből el tudott ugrani bármilyen irányba.
- Ugyan már, most komolyan ki az erősebbet akartok játszani?
A másik szőke nő, mint valami rezzenéstelen arisztokrata, Hajnal számára szinte unottnak tűnt, az a kis vadember pedig... Felmászott a magas szálú gaz és a hang mögött álló kocsi tetejére, miután karmokkal kapaszkodva tépte fel annak oldalát és megvetve lábát csordogáló vért nyalt az ujjairól.

Mi a jó franc ez a hely? Hajnalnak hirtelen nyomasztó érzése támadt - A vérről egyből eszébe jutott a harctér és Afganisztán, az évek, amikor katona volt, a kavargó, forró, poros pokolban, a haslövés...
Inkább kiűzte a fejéből a gondolatokat és egyik kezét maga előtt tartva védekezően állt úgy, hogy a fiú felé fordult, és a vérengző kis alak felé tartotta másik kezét kinyújtva, kitárt tenyerével előre, készen rá, hogy ha az támadna, rögtön átfordítva a mozgási vektort elhajítsa még messzebbre.
-Én szeretek játszani az étellel... - mondta a kis vadóc.
- Mi a jó franc, - szólalt meg harmadiknak Hajnal is - hol volt kiírva az út mellett, hogy a kisvárosi vér és pankráció szakkör hétvégi teadélutánjára jövök?
Végig szemét az autó tetején álló kis alakon tartva, ahhoz képest ívben mozogva, ellépett kettőt a fegyveres őrök felé. Arcát enyhén feléjük fordította, de szemeit nem vette le a karmos támadóról, így továbbra sem tudta szemügyre venni, okozott-e kárt a támadó és mekkorát.
- Jól vannak? - kérdezte az őröktől, továbbra sem rájuk nézve, hanem a kocsi teteje felé irányítva a figyelmét. - Szükségük van valami segítségre?

Ahogy a nő tovább fürkészte az alakot ott, a kocsi tetején, a lemenő nap fényében és a kavargó viharfelhők borította árnyékok közepette, leesett neki, hogy miért volt magasabb a hangja, és miért olyan alacsony a támadó.
Ez... Ez egy gyerek. Egy gyerek. Egy mutáns, aki... Vérengzik és... Jézusom, egy gyerek, és mi itt fegyvert fogunk rá?
Hajnal akaratlanul is leengedte a karjait és a másik nőre nézett, a három alak felé fordulva. Elgondolkodva meredt a szemébe, abba a számára annyira érzéketlen, hideg, érzelmmentes szempárba. Az a benyomása támadt, hogy a másik nő, pontosan ellentétes jelenség hozzá képest.
Ekkor ette szemügyre végre a testőröket is. A két őr mutáns, láttam, hogy mozognak. Mi... Mi folyik itt? Akármi is történik, annak a gyereknek segítségre van szüksége. Pszichiátriára, rendes ételre, fedélre a feje fölött, gyógyszerekre, és szakértőkre...
Ahogy ezen tanakodva vizslatta a három alakot, lehetséges szándékaik után fürkészve, védekező ösztönei a kis alak felé lejjebb kapcsoltak - Egyszerűen észre sem vette, hogy elsiklott a figyelme a vadóc felett, tudva, hogy gyermek. Arra egy pillanatra nem is gondolva, hogy az még mindig ott állt a kocsi tetején, karmokkal, ujjairól vért nyalogatva.

+18 vér és erőszak

Amint megragadta zsákmányát esze ágában nem volt élve elereszteni. Csak egy-egy végtaggal maikor följebb kapaszkodott rajta. Apró borotva éles karmai úgy hatoltka át a bőrén és húsán mint forró kés a fajon. Volt ujja ami megakadt a borda csontokban de ami két borda közé fúródott az hátulról mélyedt bele az alsó csontba. Borisz számára ez már biztos pontnak számított. Másik kezével a homlokába mart, hogy bőrét felhasítva hátra szegje áldozata nyakát. A feltárult célpontot azonban nem tudta megropogtatni. Hiszen fejét képtelen volt előre húzni. A gumi ember hajánál fogva tartotta vissza. Ez önmagában csak addig lett volna elég, míg tövestül ki nem tépődik a haja de aztán szemből egy tompa ütést vetette hátrébb. Lábai kiszakadnak a Szekus hasából és oldalából, bal keze még a bordába akadt karmokkal küzd a nyeregben maradásért. Végül a bordacsont megnyíródik. Hátborzongató nyekergéssel váj utat magának az erővektor irányába és ezzel végleg elszakadt áldozatától. A fiatal test több tengely körül forogva repült odébb. A mellettük álló jármű tetejére. Talpra érkezett és le is csúszott volna ha meg nem kapaszkodik a vékony tetőben karmaival. A fém fájdalmasan jajdult hasadás közben a karmok nyomán. Az új apró tetőablakok szélein lassan becsurgott a vér. Apró vörös cseppekként hullottak a bőrülésekre.
-Én szeretek játszani az étellel...
Morogja és ahogy feláll a kocsi tetején a gyönge fényben megvillan a szeme. Jobbkezét maga elé emelve elkezdi lenyalni a friss vér egy részét és közben vigyorog és prédáját lesi akitől olyan durván elszakították.

18+

Mondhatni kiéleződött a verseny. Xavier egyre több ígéretes fiatalt gyűjt maga köré, még ha nem is abból a célból, mint én. De akkor is elhappolja előlem a hasznosakat, olyan hülyeségekkel tömve fejük, mint az elfogadás és a béke. Nincs, nem lesz, nem lehet béke, hisz az emberek nem tudnának elfogadni minket. Ugyan, hogy viselnék el, hogy képes vagyok irányítani őket? Hogy mások képesek felvenni az alakjuk, akár egy politikusét, akár egy bankigazgatóét. Vagy ha már bankok, hogy fogadnák el, hogy van, aki képes átmenni vagy épp átteleportálni a falon. Onnantól kezdve elszabadulna a pokol, az egymás elleni öldöklés. Persze nem kétséges, melyik faj az erősebb. De a nyílt háborúskodás túl sok olyan áldozattal jár, amit szövetségünk nem akar meghozni. Legalább is még nem jutottunk el arra a pontra.
Így marad a csendes fürkészés, gyűjtés, szemfeltárás. És pont ezért vagyok most itt. Oly sok városi legenda szólt erről az épületről, olyan különösek és furák hogy muszáj volt megnéznem. Enaid óta főképp rágta a fülem a bogár, nem-e vajon egy másik, hozzá hasonló fajtárs bujkál itt. De nem sajna, legalább is semmi erre utaló nyomot nem találtunk. Talán még is csak buta városi legenda.
Alighogy kilépek a romos ajtón a velem lévők közül az egyik felharsan. Nem rajongok a testőrökért, de olykor szükséges pihentetnem magam, nem éghetek folyton ezerszázalékon. És főként nem dobhatom magam oda felelőtlenül, noha képességeim birtokában ennek kicsi az esélye. De olykor engedni kell a kérésnek, és a fiúknak sem árt a terepgyakorlat.
- Ugyan már - sóhajtok, hagyva, hogy elmém megnyíljon, szétfutva a minket körülölelő tájon. Öt, azaz rajtunk kívül még két személy tartózkodik itt, és mindkettő mutáns, bár az egyik elméje elég zavart, mintha csak valami állati keverék lenne. Ösztönlény. Talán ő a kísértethistória alapja?
- Mondom dobd el a fegyvered! -  ordít Szekus a fák közül időközben előlépő nőre. A fiúk kissé beidegesednek, és bár én egyelőre nem látok fegyvert hiszek nekik. Végül is, mit érnének, ha nem bízhatnék képességeikben. Ha Szekus szerint fegyver van a nőnél, akkor tényleg kell lennie. Az már más kérdés, használni is akarja-e. De ellenem? Röhej...
A következő villanás viszont már kisé nagyobb horderejű. Míg a nőt pásztázzuk, a semmiből mint egy fenevad tör elő a Szekus kezének ugorva elsőként, majd mellkasára mászva. És az ösztönösen hajol el az éles karmok, főképp fogak elől. A következő pillanatban Gumiember már rezzen is, jobbja akárha egy rajzfilm figura lenne nyúlik meg, elhaladva mellettem, hogy ársa segítségére sietve markolja tarkón a kölyköt, akárha egy kutya lenne.
- Gumicsont a kutyának - engedek meg egy halvány mosolyt az érdekes patthelyzetben. Ám mielőtt egyéni beavatkozást igényelne a helyzet a nő különös mozdulatokat tesz, és valami különös erőhatás segítségével tazsajtja meg a harapó ördögöt.
~ Zane tudna vele mit kezdeni ~
- Ugyan már, most komolyan ki az erősebbet akartok játszani? - csattan hangom tanárnénisen, ugyanakkor éreztetve, a kérdés nem is kérdés, hisz már rég eldöntetett.

18+ (Erőszak, vér)
Tölgyessy Hajnal hosszú léptekkel sétált a ház felé. Magas szárú, motoros csizmáinak kopogását elnyelte a száraz föld és az épp csak sistergő, halott hanga. Nem volt hó, a késő téli délutánt csak a komor hideg, a gyorsan közeledő sötétség és a fák között halványan előtörő sárga napsugarak fogyatkozása fémjelezte. Sötét, kavargó viharfelhők vonultak az égen, mint egy könyörtelen, nehézkes, fémes hadsereg, és a szél halk tutulással csapott fel a hanga felett. A ház vigasztalan őrszemként, egy régi kor emlékeként magasodott a mező fölé, a téli szél pedig rohamokban csapott neki az oldalának, hogy a megereszkedett, öreg gerendák csak úgy nyögtek a súlya alatt.

A nő kíváncsian vette célba az épületet, ám ahogy bekanyarodott a bokrok mellett, egyszerre több minden történt. Emberi hangokat hallott, és három alak bontakozott ki előtte. Egy magas, szőke hajú nő, és két férfi, akik kezükben fegyvert tartva álltak mellette. Tartásukon látszott, hogy gyakorlott szakemberek, máris védelmezően vették körbe a nőt. Az egyik azonnal elé állt, elvágva bármilyen támadási útvonalat, a másik pedig fegyvert rántott
- Fegyver van nála - mondta lassan és tagoltan - Fel a kezekkel! Nem hallod, te nyomorult? Fel a kezekkel, és arccal le a földre!
Nyugodt, parancsoló, erélyes hangon beszélt, saját fegyverét a nőre szegezve.
Hát ezek meg kik? Hajnal szeme elkerekedett. Megállt a bekötőút végén, egy pillanatig a férfiakra nézve.
- Már elnézést, de... - kezdte, ekkor azonban ágak reccsentek, levelek peregtek és mintha egy kis termetű vadember ugrott volna elő a három alak melletti bokorból, egyől a fegyveres férfira vetve magát. Vér fröccsent, csont roppant, kiáltás harsant, por kavarodott. Dulakodás támadt és a fájdalmas üvöltés csattanva, fülsértően harsant fel.
Van a fizikai erőszaknak egyfajta dermesztő természete. Egyfajta sokkoló hatása, a vérnek egy olyan ereje, hogy az az ember ösztönös, zsigeri reakcióit váltja ki. Harc vagy menekülés, indulat, vagy irtózat. A nő csak egy pillanatig habozott, ám katonai kiképzése nem hagyta cserben. Elrúgta magát a poros bekötőúttól és megiramodott a ház felé, hosszú, atletikus lábain száguldva téve meg a távot. Mi a jó franc történik itt? Ez a pár pillanatnyi gondolkodási ideje maradt, ám e közben már tudta, hogy mit fog tenni. A távolságháromnegyedét tette meg, már csak négy méterre lehetett a harcolóktól, amikor két tenyerét előrenyújtva szabadon engedte a képességét.

Testének kinetikus energiája azonnal akarata alá hajlott, és az erő robogva futott végig az idegein. Az energiát változatlanul továbbadva áthelyezte a vérengző fiúba, majd jobb mutatóujjával a levegőben kirajzolva, oldalirányba és felfelé állította az erő vektorát, úgy hogy ne a férfiak és ne a nő felé nézzen, hanem pontosan arra, amerről a fiú támadott. Hajnal testtömege nem volt hatalmas - Egészséges, atletikus nő, hatvanöt kg körül mozoghatott - de a futás sebessége a testének tömegével szorozva tekintélyes kinetikus erőt kölcsönzött neki. És ő ezt változatlan formában adta át a gyereknek.
Hajnal tehát ebben a pillanatban megállt, mozgási energiája eltűnt. A fiú azonban, akibe átadta az erőt, azt élhette át, mintha egy láthatatlan katapult elhajítaná. Hacsak a másodperc töredéke alatt nem tudott megkapaszkodni valamiben,  két és fél méteres ívben elrepül a bokrok közé.

//Sziasztok! Örülök a lehetőségnek //