Elveszett emlékek játszótere

First topic message reminder :

A kelta követ keresed? Ó, kedves vándor rossz helyen jársz! Két leágazással később kell balra fordulni! De mondd csak… ha már ide találtál nem maradnál egy kicsit? Ugyan már, biztos érdekel hova vezetett a balsors!
A hely mai nevét már az utókortól kapta azon pletykán alapulva, hogy szellemjárta. A hír lehet kacsa, de lehet igaz is. Ki tudja? Ezt már neked kell kideríteni.
Ez a csöpp kis játszótér valaha a közeli általános iskolás gyerekek zajától zengett. Manapság sajnos csak a szél ringatja a magányos hintákat. A drasztikus változást igazából az elszigetelődés hozta, amit a túlzott esőzés és a tájfunszerű szél okozott. Régebben tucatnyi fa torlaszolta el az idevezető ösvényeket; ezektől csak nem rég szabadultak meg, de úgy tűnik a játszótérről elfeledkeztek.
A rozsdás vasszerkezetek nyikorgása este eléggé misztikus rémképet teremtenek, így nem ajánlott egyedül idetévedni. Ne feledd, az erdőben senki sem hallja, ha sikítasz...

írta Calla Rousso

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Micah & Quinn

- Végül is igazad van. Nekem már eleve úgy mutatkozott be, mármint a szüleimnek... a nevelő szüleimnek, szóval... érted. - elakadok kissé a végére, mert hát nem sikerül most se rendesen fogalmazni. Igen így volt a nevelő szüleimnek mutatkoztak be Eric és Charles, amikor jöttek hozzánk. Ők azóta se tudják pontosan, hogy mi is a helyzet velem. Nem volt merszem elmondani, hiszen miután Harry szó szerint elmenekült a közelemből.. azt hiszem érthető, ha nem ahhoz volt kedvem, hogy másnak is ecseteljem milyen torszülött vagyok, mert annak nem lett volna jó vége. A végén még a szüleim visszadobnak az árvaházba, amit meg is értettem volna. Persze azóta már megértettem ezt az egész mutáns dolgot, de akkoriban nagyon nehéz volt feldolgozni.
- Kék a véred? - igen azért kissé meglepődöm. Láttam már sok mindent a suliban, de ez akkor is szokatlan. - És ez a képességed, vagy... más is? - na igen azt szokták mondani, hogy az a rossz, ha csak egyszerűen valami külső elváltozásod van és kész, bár rajta nem látszik, de gondolom, ha megsérül, akkor az azért ijesztő lehet egy átlag ember számára, ha kék vér kezd el csordogálni mondjuk az orrából. Enyhén szólva is ijesztő. - Én egyszerűen csak láthatatlanná tudok válni. - bököm ki aztán, amikor rákérdez a nevemre. Azért ez annyira nem egyszerű, én se gondoltam így az elején, főleg hogy e mellett hallhatatlan is leszek egyben. Egyáltalán nem lehet kiszúrni, csak mondjuk sáros helyen a lábnyomaimat, szóval ez se teljesen tökéletes minden helyzetben.
- Majd biztos máskor találsz egy jót. Volt konkrét elképzelésed? - mármint pulcsi ügyben gondolom persze. - Oh hát én csak... itt nyugodtan lehet gondolkodni és mostanában kicsit sok a zűr körülöttem. - mostanában? Mindig, szinte már erről szól az életem. Összerezzenek egy pillanatra, amikor reccsenést hallok a hátunk mögött induló kisebb facsoport irányából. Nem ér el addig az utcai lámpák fénye, amiket lassacskán felkapcsolnak az alkonyodó idő miatt. Nem látok arra senkit, de hát nem épp a legjobbak sajnos az idegeim, biztos csak valami madár volt, vagy kóbor macska.

Mikor Quinn azt mondta tetszett neki az idézet, mosolyogva bólintottam. Valahol belül büszke voltam magamra a jól sikerült belépőmért és a telitalálatért: csak ezt a pár verssort tudom de úgy néz ki, jó választás volt. Ezek után a lány kijavított az igazgató nevét illetően, kissé szégyellősen hajtottam le a fejem a baklövés után.
- Öö, igen rá... bocs, kicsit keverem még a neveket. Különben is, egész furcsa nem? Mármint a Charles és a Xavier. Mind a kettő lehetne keresztnév és vezetéknév is... az ilyesmit elég könnyű összekeverni - próbáltam mentegetni magam. Nem ez volt az első ilyen esetem. Még az emberi sulimban pár évvel ezelőtt új osztálytársat kaptunk Chris Thomas képében, nekem pedig az első dolgom volt őt Tom-nak szólítani - aminek persze nem örült. Olyannyira nem, hogy a következő szünetben az osztály menő srácai buzdítására párszor belenyomta a fejem a WC-kagylóba.

Quinn azt mondta valami rémlik neki az esetből és az ominózus előadásról azután rákérdezett a mutáns nevem jelentésére. Bizonyítandó, hogy tulajdonképpen nincs benne semmi túlspilázott, fantasztikus vagy misztikus eképpen válaszoltam:
- Kék a vérem.
Ezután elárulta ő is, hogy a mutáns neve Szellem, mire megkérdeztem hogy az övé honnan ered? Finoman meglöktem magam, a hinta pedig mozgásba lendült. Nem billent ki sokat, csak minimálisan ringattam-hintáztattam magam, hogy mégse kelljen csak úgy egy helyben ülnöm. Előre-hátra billentettem magam kinyújtott lábaim talpán és sarkán, Quinn pedig megkérdezte miért jöttem a városba. Vállat vontam.
- Semmi különös... akartam venni egy pulóvert. De sajnos nem tetszett egyik sem - magyaráztam, hogy ezek után ugyan miért nem lát nálam egy fia bevásárlószatyrot, vagy új ruhadarabot sem - És te? Nem magányos kicsit így, egyedül egy kihalt játszótéren?

Micah & Quinn

Na igen a mondatok befejezése soha sem volt kifejezetten nagy erősségem. Igyekszem én mindig, de gyakran előfordul, hogy ha zavarban vagyok, akkor valami ott lent egyszerűen csak blokkol és akkor aztán vége mindennek. Tudom, hogy valahol bent meg van még az információ, amit közvetíteni akartam, de mégsem tudom előhozni, mint ahogyan most sem. Túlságosan meglepett az, ahogy nyitott, meg úgy általában azt hiszem maga a tény is, hogy ide jött.
- Mondjuk ebben igazad van. Akkor nekem is ki kellett volna találni valami frappáns választ, de... nem sok idézetet tudok sajnos. - halványan elmosolyodom, talán mondhatni óvatosan. Nem tőle félek vagy ilyesmi, ez csak ilyen nálam, valahogy mindenben óvatos vagyok, mintha mindent a világon el lehetne rontani. Végül is... el is lehet, elég csak egy rossz szó, vagy egy rossz mozdulat és már el is szúrtad. - Egyébként nem rossz idézet, tetszett. - és totál igaz is volt, csak hát attól még a kedvem nem változik hirtelen. Ahogy Harry mondaná mindig túlságosan sok dolog nyomaszt, és valahogy képtelen vagyok igazán elengedni magam, vagy felül emelkedni rajtuk, pedig tényleg igyekszem.
Az pedig tényleg nagyon meglep, hogy tudja a nevemet. Én az a típus vagyok, aki nem annyira figyelek a környezetemre és akkor minden bizonnyal a környezetem sem figyel rám. Mint a struccok, éljenek a struccok!
- Xavier professzorra gondolsz? Igen azt hiszem... rémlik. - az igen, amikor feltett nekem egy kérdést és persze akkor se sikerült rendesen válaszolni. Tudtam a választ, isten bizony tudtam, csak hát valahogy akkor is blokkolódott minden és vége. Nekem sokkal jobban mennek az önálló munkák, a beadandók, meg a dolgozatok, meg ilyesmik, amikor senki sem figyel rám közben. - Mindenesetre örvendek Micah és honnan van a Kékvér név? - nem, ez végképp nincs meg nekem, hogy mi lehet a képessége, a nevére sem emlékszem igazából, az is tényleg meglepő számomra, hogy ő emlékszik az enyémre. - De ha így mondjuk, akkor én... Szellem vagyok, bár ez olyan furán hangzik így. - egyértelműen ez illik hozzám, a jellememhez is, és még a képességemhez is, de attól még... nem is tudom, nem igazán szoktam használni. Egyszerűen csak maradok a Quinnél és kész. - No és mi járatban vagy a városban? - csak szimpla érdeklődő kérdés, kész csoda, hogy vissza tudom fogni magam, hogy ne mondjam azonnal, hogy elnézést kérek, nem rám tartozik. Igen, ezt esetemben már nagy előrelépésnek nevezhetjük kommunikáció terén.

Láttam arcán a meglepettséget, belekezdett a magyarázatba de azután egyszer csak félbe hagyta a mondatát, talán zavarában - épp, ahogy én tettem volna. Épp ahogy én szoktam ha nem tudom magam a lehető legpontosabban kifejezni és belegabalyodom önnön mondókámba. Mikor azt kérdezte, miért akartam lenyűgözni őt csak vállat vontam.
- Nem is tudom csak... gondoltam túl papírforma lenne csak úgy idejönni egy mindennapi sziával - magyaráztam, s közben a kezeim zsebre vágtam és helyet foglaltam a mellette lévő hinta deszkalapján.
- D. H. R. Lawrence angol író költeménye - mondtam, majd elmosolyodtam - De többet tényleg nem tudok. Sosem volt nagy tehetségem az irodalomhoz, vagy a költészethez - vallottam be.
Igazán meglepődtem mikor elkerekedett szemekkel kérdezte, hogy-hogy tudom a nevét? Úgy tűnt ezek alapján félénk lány, olyan - legalábbis olyannak gondolja magát - akit nem érdemes megjegyezni, aki az ilyesmire nem méltó. Pedig szerintem nagyonis méltó rá.
- Igen tudom. Kétszer voltunk már Charles professzor előadásán és az egyiken feltett neked egy kérdést, onnan jegyeztem meg - válaszoltam - Én Micah vagyok. Kékvér - mutatkoztam be, megelőzve a találgatásokat és várakozást, hogy vajon ő emlékszik -e a nevemre? Nem voltam benne biztos, hogy volt -e egyáltalán alkalma hallani. Nem vagyok valami aktív, vagy feltűnő jelenség. Csak csendesen meghúzódom a sarokban és igyekszem beleolvadni a háttérbe. Bár mintha úgy emlékeznék, a szoba másik végén, egy másik sarokban éppen ő csinálta ugyanezt...

Micah & Quinn

Sikerül egészen a gondolataimba mélyedni, annyira, hogy meg sem hallom először a közeledőt, csak akkor eszmélek fel, hogy áll itt valaki, amikor megérzem a hinta rezdülését, amikor nekidől. Kissé meg meg is rezzenek én magam is, mert hát nem számítottam rá és olyankor ez könnyen előfordul. Meglep a jelenléte, főleg, hogy ismerős is az arca, de ez nem sokat jelent. Láthattam már a városban, esetleg a suliban, de egyik sem hiszem, hogy olyan sokat számít, mármint számomra igen persze, de engem nem szoktak csak úgy megjegyezni, vagy ilyesmi. Már épp köszönnék, amikor majdhogynem úgy ahogy kezdtem volna tátva is marad a szám, és igen eléggé elkerekedik a szemem, bár a sértettség többnyire nagyon távol áll tőlem.
- Öhm... hát...én... nem sajnálom magam, csak... - na jó, ezt azt hiszem így hirtelen elég nehéz lenne elmagyarázni, ezért is nem tudom, hogyan kéne. Tényleg úgy érzem, mintha csak belém látna. Igazából én pont hogy változtatni akarok és nem sajnálni magam, vagy az életem, vagy az elveszített lehetőségeket, akármit, bár elég nehéz úgy, hogy én vagyok én és nem inkább valaki más. Hülyeség, nem is lehetnék valaki más, bár néha tényleg jó lenne.
- Miért akartál lenyűgözni? - pillantok rá kissé értetlenül. Nem szokott engem senki sem lenyűgözni, vagy próbálkozni rá, bár lehet hogy ő általában olyan, hogy mindenkit le akar nyűgözni, nem ismerhetem, nem tudom természetesen. - Én igazából még ezt sem, nem vagyok jó a megjegyzésükből. Miből van? - kérdezem egy visszafogott mosollyal. Igazából nem látszik rajtam, hogy haragudnék, mert talán valahol igaz is ez a pár sor. Nem sajnálni kell az embernek magát, hanem tenni valamit, csak hát ez... sosem olyan egyszerű, mint mondani. Amikor viszont megkérdezi, hogy Quinn vagyok-e őszintén elkerekedik a szemem, konkrétan még majdnem a számat is eltátom, így aztán csak megkésve bólintok, hogy szabad a másik hinta. - Te tudod a nevem? A suliba jársz? - az utóbbi már innentől egyértelmű, de az, hogy tudja a nevem... az én nevemet nem szokták tudni. Az órákon csendben vagyok, inkább háttérben, hogy ne nagyon tűnjek fel. Valahogy ezt szoktam meg, nekem ez az általános. Nem szoktam... feltűnni.

Bejöttem kicsit a városba North Salembe, hogy vegyek magamnak egy új pulóvert. Sajnos nem találtam az ízlésemnek megfelelő egyszerű, egyszínű ruhadarabot - mindegyiken volt valami felesleges csicsa, dísz, vagy szín. Majd megpróbálom máskor, gondoltam azután csak sétálgattam a városban. Egész kihalt és lakatlannak tűnő részébe jutottam a településnek, s már jó tíz perce róttam az utakat és utcákat és egy lélekkel sem találkoztam. Mikor egy játszótér közelébe értem viszont megpillantottam hosszú idő óta először és élő, lélegző lényt - pontosabban, egy lányt. Zsebre tett kezekkel vágtam át a téren, lábaimmal szórakozottan rugdostam magam előtt egy kavicsot. Mikor odaértem hozzá, a hinta odalvasának támaszkodtam karba font kezekkel, s mikor rám nézett a megszokott üdvözlésformák helyett a következő szavak hagyták el a számat:
- "Nem láttam még vadat, mely szánná magát. A madár fagyottan zuhan le az ágról, de sosem gondolt rá, hogy sajnálja magát." - s lágyan rámosolyogtam. Mikor felnézett rám szomorú, s közben talán kissé sértett arccal jöttem csak rá, hogy ez most nem feltétlenül volt helyénvaló. Ez a lány láthatóan nem csattant ki a jókedvtől, s most azt hiszi, feddő megjegyzéseket teszek neki ezért. Gyorsan mentegetőzni kezdtem:
- Ó, ne haragudj... nem megbántani akartalak. Sőt, inkább lenyűgözni. De sajnos nem volt túl alkalomhoz illő; csak tudod, ez az egyetlen vers, amit ismerek. Quinn, ugye? - kérdeztem, majd a mellette lévő hinta ülőkéjére mutattam - Szabad?

Micah & Quinn

Néha tényleg úgy érzem, hogy képtelen vagyok változni, vagy csak annyira akarom, hogy e miatt nem megy? Már megint azt csinálom, amit mindig. Elmenekülök a problémák elől. Nem tudom rávenni magam, hogy visszamenjek azért az ráért, nem megy, pedig kéne. Az enyém, a szüleimtől van és... és még sem merek. Arra fogom persze, hogy túlságosan fura volt a fickó a boltban, de az az igazság, hogy félek attól, hogy mi derülhet ki róla. Mi van, ha végül válaszokat kapok? Mi van, ha kiderül, hogy a szüleim okkal dobtak el? Lehet, hogy tényleg tudták, hogy ilyen vagyok, furcsa... más és egyszerűen nekik ez sok volt, nem akartak egy olyan gyereket, aki kilóg. Pedig kisebb koromban még nem volt meg a képességem, de attól még tudhatták... valahogy nem? És az a baj, hogy most sem próbálok segítséget kérni, hogy megpróbáljam megoldani. Mercinek is csak félig-meddig említettem ezt az egészet, csak alig, éppen hogy, mert tudom, mit mondana, hogy próbáljam meg, hogy ne csak várjam, hogy valami csoda történjen, mert magától az nem fog. De én nem vagyok olyan, mint ő, nekem ez... nem igazán megy.
Ezért vagyok most itt, egyedül egy kihalt játszótéren a város szélén, amerre a kutya se jár, és méretes pocsolyák vannak minden felé, mert délelőtt még az eső is esett, mintha csak az időjárás is alkalmazkodna a hangulatomhoz, persze tudom, hogy nem így van. Állítólag van egy lány a suliban, furcsán fehér a haja és eléggé visszahúzódó, na az ő hangulatváltozásaira tényleg reagál az időjárás, ami azért elég durva és főképp feltűnő, ami én soha sem akartam lenni. Ügyesen cikázva jutok el a rozoga hintáig. Szerencsére nem vagy nagy súlyú, így jó eséllyel nem fogja pont alattam kilehelni a lelkét, bár azért ennek ellenére óvatosan ülök bele, miután sikerült megbizonyosodni róla, hogy nem vizes, már legalábbis nem az. Csak egyszerűen bámulok magam elé, és mondhatnám, hogy az esélyeket latolgatom, de inkább próbálom lebeszélni magam arról, hogy mit miért ne tegyek. Nem jó taktika, tudom, de hát... ez van.

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

- Olyasmi - biccentek a megállpításra, miközbne lassan felegyenesedem támadó pózomból. Egyenlőre úgy tűnik,a kölyök nem ugrik újfent a nyakamba. Talán már rájött, bennem nem tehet kárt, én nem olyan vagyok, mint a játszótéren kifektetett védtelen gyerek. Hiába mar, harap, üt, a sebek szinte azonnal behegednek. Sőt, lassan érzem, ahogy leharapott ujjam helyére is kezd kibújnia másik. Hogy én hogy utálom ezt a nyamvadt viszkető érzést!
- Nem a sajátomra gondoltam - nevetek fel, még ha sértésnek is szánta szavait. Még hogy én öregember? Bár hozzá képest meglehet az vagyok. Kérdés, ő vajon mióta van ebben a gyermektestben. Meglehet maga a képessége olyan szinten lassítja a növekedést, hogy látszólagos koránál jóval többet élt már.
Ahogy egy röpke pillanatra elkalandozik figyelme követi az én tekinteem is, a távolban felismerve a villogást. Hallani még egyáltalán nem hallom, hisz az én érzékszerveim emberiek, nincs semmi extra bennük. Áma fényeket felismerem. Halk, már-már dühös sóhaj szakad fel belőlem. Amikor kellenének, nincsenek sehol. De amikor a hátam közepére se kívánja őket az ember, rögtön jönnek.
- Van kedved velem jönni? - lépek a motoromhoz, mely bár meggyalázott kinézettel rendelkezik, de itt tuti nem hagyom. Legalább beljebb tolom, távolabb, vagy bármerre, csak a zsaruk kezei közül el.
Nem szeretném elszalasztani a kis vadat, tetszik a képessége, és hát minden mutánsvér érdemes a vizsgálatra. Ugyanakkor azt se fogom megvárni, míg a zsaruk ideérnek és elkezdenek kérdezősködni.
- Ha meglelik a hullát neked se lesz nyugtod itt néhány napig - jegyzem meg, hátha magammal tudom csábítani a kölyköt. Hogy hova vinném? Egyenlőre fogalmam sincs, de nem is ez a lényeg.
- Nem harapok, ígérem - vigyorodom még el, miközben elkezdem tolni a járgányt. A széthasgatott gumik fájdalmasan cuppognak a földön, és csak remélem, hogy nem messze lelhetek egy benzinkutat vagy valami hasonlót.

Neveletlen kutya. Hah... vagyis..
-FHEEE
Fúlytam rá, teli torokból az utolsó levegő morzsákból amik még maradtak bennem. Végül sikerült kiszabadulnom és kellő távolságot nyernem tőle ahhoz, hogy összezsedjem magam. Lapos horpadt mellkasom lassan vissza duzzadt. Szemöldökömet ráncolva felegyenesedtemkét lábra, karmaim lassan visszább húzódtak.
-Te pedig olyan vagy, mint mi én... Nem kösz, öregember ízed van.
Csináltam egy vállkörzést amitől úgy ropogtam, mint egy marék ropi az úthenger alatt. Sokat nyeltem. A folytogatástól állandó nyelési inger jött rám. Szerencsére múlófélben volt. Megrezzent a fülem és a sötét utca vége felé kaptam a fejem. A távolban kék és piros vaku gyors egymásutánban váltakozott. Én már hallottam is a vakut kísérő bömbölést. A motorok zaja is lassan kivehetővé vált a sziréna búgása mögül. Gyanakodva visszanéztem Aaronra. Hogy ő észlelte emár.

Nem nagyon érdekel, hogy a nyakát kapom-e el, vagy a kezét, amivel végül a saját nyakát fojtogatja. Bár mindenképp érdekes párosítás. A lényeg, hogy némiképp én is fitogtathatom neki az erőmet, ahogy tette ő is korábban a hintánál. A bőrömet hasogató kezek valóban nem érdekelne, mint láthatja, folyamatosan heggednek a sebek. És igazából.. azt hiszem, az évek alatt már valamilyen szinten hozzászoktam a fájdalomhoz is. Nem mintha nem érezném, vagy esetleg egy súlyosabb törésnél ne jajdulnék fel. De nem sikongatok úgy, mint azt egy normális ember tenné. Igaz, ebbe egy normális ember már rég belehalt volna.
- Olyan vagy, mint egy neveletlen kutya - morgom neki, ismét beljebb süppesztve a bordáit, mikor megérzem a hátamnál és alsóbb részemnél matató lábát. Rúgnia nem nagyon van alkalma, hisz mozdulatai nem észrevehetetlenek, de arra mindenképp jók, hogy a kivédés mozdulata közben kiszabaduljon a szorításomból. Azért van, amit nem áldoznék fel semmi oltárán. Bár vissza tudom növeszteni, azért van az az egy testrész, amit szeretek bármikor használni.
Az utolsó marások hegednek be, ahogy magam is hátrébb húzódok, félig guggoló pózben, jobbom a földre támasztva, mint egy ugrásra készülő vad. De közben szemem villog, számra vigyor kúszik.
- Elég volt? Nincs kedved kicsit a fát kaparászni és figyelni? Mint látod, kárt nem tehetsz bennem, de úgy látom, te is jól bírod a strapát. Ha akarod, még húst is hozok neked - teszem még a végére minegy csaliként. Nem olyan, mint egy gyerek, sokkal jobban eluralkodtak rajta a vad ösztönök, hát most ebből az irányból próbálom megközelíteni.

Elsőreakciója széles gúnyos vigyort ültet arcomra. Ez azonban lassanként hervad, ahogy egyre unotabban és érdektelenebbül szemléli a motort. Dicséretére csak flegmán vállat vonok.
-Tudom, én csináltam.
Kis is húzom magam nem leplezve, hogy igen is büszke vagyok a munkmra. Amint észlelem, hogy a torkom felé kap már emelem is magam elé a kezemet, aminek az lett a végeredménye, hogy saját kezem tekeredi ka nyakamra és nagyot kopank a földön. Mellkasom megroppan és beljebb süpped. Kicsit elkábulok a nagy ütéstől és a többszörös borda töréstől így viszonylag nyugodtan hallgatom végig am ondókáját. Szemeimben harag gyúl mikor megtudom, hogy a véremre pályázik. Éreztem ahogy az adrenalin és a köd lassan elfedi elmémet és a testemet is. Vadul kezdem kaparászni jobbját, hogy kiszabadítsam az én kezemet. De szemlátomást nem zargatja. A jelek szeritn pedig nem fogom tudni elég mélyre hatolni, ha ilyne ütemben gyógyul. Felhúztam hát a lábaimat, karmaimat kiengedtem rajta. Egyiket a hóna alá, amelyik kezével fog, másikat pedig a lágyékának, vélhetőleg csüngő férfiasságának támasztottam. Nagy levegőt vettem, már amennyire ez ment benyomott mellkassal. Ahogy a testét érték a lábaim, már csattantak is a karmok és egy erős lökéssel megpróbáltam magamról letaszítani. Mintha sprintelni készülnék csak nem a talajt szaggatom fel az elrugazskodással, hanem őt próbálom lelökni magamról. Amibe a sípcsontom bele is recsen. Ha sikerül akkor hasra fordulok, vezsek egy mély levegőt, hogy bordáim szintbe pattanjanak. Ahol pillanatok alatt összeforrhatnak és megkapaszkodván a betonban pár ugrással nyerek magamnak némi távolságot ahol felé fordulok zihálva.

Lustán ráérősen sétálok a kölyök után. Minek futni, csak felhergelném és amúgy is.. ha ő futni kezdene, azt úgy is meghallanám, akkor pedig ráérek magam is elstartolni. Bár meglehet, képességeibe a gyorsaság is beletartozik, de akkor is nyújt némi előnyt felnőtt termetem, hosszú lábaim.
De az első zaj, ami megüti fülem, nem a futásé. Egy röpke pillanat, míg hallgatózom, míg leesnek nekem az apró részletek. A motorom!
- Hogyaza... - morranok fel és már kissé sietősebb léptekkel haladok az úton, épp elkapva a pillanatot, ahogy a kölyök leugrik a felhasgatott szövetről és az egész járgány az oldalára borul. Érzem, ahogy belső felem feljajdul, érzem, ahogy a vér az agyamba szökik, a bal szemem megrándul kissé. Nem kicsit vagyok ideges. De talán nekem, talán a kölyöknek szerencse, jól uralom az elmebajom, megtanultam az évek folyamán. Csak ujjaim zárulnak ökölbe, egyszer-kétszer-háromszor, mint egy nyújtógyakorlat, mintha az ujjaimon keresztül vezetjhetném le a feszültséget.
Lassú, megfontolt lépésekkel megyekközelebb, veszem szemügyre a motorom romjait, miközebn aprót sóhajtok.
- Szép munka - jegyzem meg, mintha nem is érdekelne a dolog, mintha valóban dícsérném. És közben apró körben körüljárom a mocit, olykor finoman meg-megérintve a karcolt vázat, a szaggatott ülést. És talán észre sem veszii a kölyök, hogy lassacskán egyre közelebb kerülök hozzá, pedig mintha észre sem venném mindezt.
És ha sikerül, ha érdektelenségemmel újfent elszunnyasztottam figyelmét, mint korábban a hintánál, és lehetőségem van, egy hirtelen mozdulattal kap jobbom a nyaka felé ismét, súlyom és a megeleptés erejét kihasználva döntve őt a földre, térdemen rögtön mellkasára nyomva. Lehet bármiylen kis karmos, izgága, azért a bő nyolcvan kilóm a földhöz szegezi testét. És engem nem rettentenek mega karmolások sem, nem sipítozok, nem jajgatok, mint a legtöbb ember tenné, hisz alig ejti a sebeket, azok már kezdenek is hegedni.
- Nem volt szép dolog piszkálni a motorom. Most majd tolhatom az első kútig - sóhajtok, a torkát szorító kezem hüvelykujjával kissé beljebb nyomva a porcokat. Tanultam anatómiát, épp elég okos vagyok ahhoz hogy tudjam, hol is kell nyomást gyakorolni, hogy a légszomj riasztó és lefegyverző legyen.
- Miért nem lehet szépen megbezélni a dolgokat, miért nem volt elég hogy láttad, én is hozzád hasonló vagyok? - kérdem, immár nem titkolva, mennyire felbacta az agyam a játékával. Mert az hagyján, hogy engem szaggat, hogy az egyik ujjam már a gyomorsavjai marják. De a motort újrafesthetem, fényezhetem, vehetem az új cuccokat hozzá. Nem mintha nem tudnám megcsinálni, csak rohadt sok meló.
- Megkérdezhetted volna, mit akarok, majd felkínálhattál volna pár cseppet a véredből...
Szavaim közben kicsit több súlyt helyezek térdelő lábamra, érezve, ahogy picit megrogynak a bordák. Nem túlzottan érdekel, hogy esetleg belehal. Bár valamiért úgy sejtem, hozzám hasonlóan ő is képes a regenerálódásra.

A hinta nagyott niykkan. Legalábbis egy éles fül számára elég hangosan árulkodik arról, hogy megszabadult a terhétől. Vállamfölött hátra pillantok, fókuszálok. Ez amolyan emberi ösztön lehet, hogy annak ellenére, hogy tudod, mégis megnézed mi volt az. Lassan kiértem a betonútra. Sehol egy teremtett lélek. Az utca lámpák közül a távolban egy darab pislákolt éppen, hogy csak. A járdánál egy motor ácsingózott magában. Felidéződtek bennem Aaron szavai és gonosz molyra nyilott a szám. Odasiettem a járgányhoz, körbe jártam egyszer. Ezt a kört az első és a hátsó kerekek bánták. Ahogy a fényezés is körbe. Halk sziszegéssel simultak a betonra az abroncsok. A lánc pedig logott a hátsókerék és a motor között. Utána egy tompa hirtelen hang következett. A visszapillantó ami immáron a kezemben szunyált ívesen repült az erdőbe ahol csörömpölve talált egy tölgyfát. A sok karmolászás után rámfér némi köröm élesítés, erre remek lehetőséget nyújt a motor ülése. Kellemes ropogás nyugtázza, hogy még kellően élesek. Felnéztem a gépről, akkor láttam, hogy Aaron is kiért az erdőből. Oldalra elrugaszkodom a mociról, mire az tehetetlenül elfekszik oldalra, átbillenve a stenderen. Másik visszapillantótükröt is maga alágyűrve.
Négykézláb tompítottma az esést majd lustán flekeltem és nyújtózkodtam mint aki jólvégezte dolgát.

- Pacsuli - vigyorodom el, picit megdörgölve a kötéssel az ujjam helyét. Mert viszket. Mert így kezdődik ez az egész. Persze még nem nő ki, még semmi látszatja nincs, az még jóval odébb van. Csak viszket, mint mikor gyógyul egy seb. Kicsiny felületen, de elég idegesítően.
- Jó az orrod. Tetszik - jegyzemmeg mosolyogva, tovább fürkészve a kölyköt. Mozdulatait, viselkedését, próbálván a leginkább meghatározni a benne rejlő lehetőséget. Karmai vannak, és úgy tűnik, azt nem folyton viseli, hanem növeszti majd visszakoptatja. Vagy épp visszahúzza. De ezt ösztönösen vayg tudatosan csinálja? Mert nagyon nem mindegy akésőbbi kísérletek során. Nem szeretem az ösztönös dolgokat, mármint az ilyesmiket. Hisz végül is a gyógyulásom is ösztönös, nem kontrollált, de az más. Annak nincsenek látványos és ijesztő folyamatai, külső jegyei, könnyen leplezhető. De ha a körmeim felszakítják a cipőm.. hát az kevésbé lelkesítő.
És míg én a gondolataim böngészem, addig a kölyök ráuna bámulásomra és megindul kifelé. Már fél győzelem, hogy nem kezd el megint rám ugrálni, bár ha jobban belegondolok nem épp kecsegtető, hogy unalmasnak talál.
Lustán kelek fel én is a hintáról és indulok meg a nyomában. Tartom azt a két lépés távolságot, nehoyg "elijesszem", vagy újfent támadásra késztessem, de érezhetően ott vagyok mögötte. Végül is le sem tagadhatnám a pacsuliszagom...

-Az egész ujjad még ficánkolt...
Böktem oda neki gúnyosan mosolyogva. Az adrenalin löket lassanként leapadt. hervasztó egy figura volt. Indulásra kész beállásom lassan terpesz üléssé alakult ahogy csak néztük egymást.
-Látom, te is olyan vagy mint Macibácsi... Csak nem annyira büdös. Vagyis olyan büdös... neked inkább pacsuli szagod van...
Mondtam a végét orrhangon, hiszen befogtam az orromat, hogy jobban tudjak rajta gúnyolódni. Egyenes hátam lassan beörnyedt, kezeim tenyérre fölelé lezán hevertek a földön, fejemen jóllátszó unalom lett urrá. Nagyokat sóhajtottam, de csak nem vett rólam tudomást. Tarkómat megdörgöltam a szanaszét szakadt sport cipőm belső talpélével. Aztán visszaejtettem a pörbe. Kicsit még néztem a tagot.
-Nyáh....
Ásítottam egyet. Nem sokakl ezután felálltam, nyújtózkodtam, kicsit leporoltam magam és sarkon fordultam. Zsebre dugott kézzel indultam el kifele az utcára.

Várakozón tekintek a kölyök felé, de igazából vajmi kevés esélyt látok arra, hogy most jólnevelt kölyökkutya módjára kiköpje az ujjam, visszaszolgáltatva a becses darabot. Még csak dokihoz se kellene mennem vele, végül is mondhatni magam is az vagyok. Legalább is egy szimpla varrást könnyedén megcsinálok, még csak nem is kell foglalkoznom az idegek és inak összepászításával. Majd a génjeim elintézik.
Látom, ahogy a vágyott darab kikandikál a fogai közül, érzem az ingert, hogy felugrova kitépjem a szájából. Ám mielőtt moccanhatnék kettőt roppant a csonkon.
- Remek - húzom el a számat, ahogy ráadásul le is nyeli. Na, hát azt már az én gusztusom se váyja, hogy a savakkal mart darabokat fűzögessem össze, mint valami gyermekláncot és azt varrjam vissza. Nem mintha nem jönne helyre, csak.. pokoli gusztustalan.
- Remélem a körmöm kicsit legalább csiklandoz. Hogy nekem is meglegyen az örömöm - jegyzem meg, ujjad darabot tépve a pólómból. Az átvérzett kötést elhajítom és tekrem fel a tiszta darabot. Ahogy egy rövid időre felvillan a kezem látszik, hogy már nem vérzik, sőt, mintha egy vékony bőrlebeny képződött volna a csonkon. Utálok körmöt növeszteni, nem épp kellemes, utálom. De mit tehetnék. Még mindig jobb pár óra kellemetlen fájdalom, mint a lassan elfogyó ujjak.
- És most? - pislogok a kölyökre teljes nyugalommal. Nem ugrálok, nem kezdem el hajkurászni körbe-körbe. Túlságosan elvagyok én itt üldögélve.
- Mint látod, hiába szaggatsz, begyógyulnak. Engem nem tudsz úgy kibelezni vagy kivéreztetni, mint őt - bökök az állammal a hidegre dermedt tetem felé.

Ujjamögül kikandikált egy apró kárörvendő mosoly. Bár hamar lehaervadt, hiszen nem tűnt miatta különösen mérgesnek. Érdeklődésem is lankadni kezdett egészen addig ameddig szóvá nem tette az ujját. Lebandzsítottam a számban forgó szerve. Kattant bennem a kisördög. Egy egyszerű mozdulattal megfordítottam a nyelvemmel. Leharaptam az első ujjpercet, majd a másodikat is és a 3 darabot kezdtem csócsálni. Alig rágtam meg és már le is nyeltem. Fájdalmas volt lenyelni de önelkégült vigyorral egyenesedtem fel.
-Vagy az, vagy vagy vedd vissza ha tudod.
Felkacagtam gonoszul. Már amennyire ez tőlem lehetséges volt öblösen. Valójában kis egér cincogás lehetett de én mindenek ellenére iganis élveztem. Vigyorogva néztem Aaronra. Kezdett elönteni az adrenalin az izgalomtól. Teljes bizonyosságot nyertem afelől, hogy itt kergetőzés lesz.

Nem állítanám, hogy kacagva élvezem, ahogy a bőröm hasítgatja. Mert fáj, pokolian fáj, ordítani tudnék a fájdalomtól, hisz attól, hogy gyógyulnak, a sérülések megszerzése még fáj. De ha átadom magam a fájdalomnak akkor nem tudok figyelni a viszont támadásra, akkor elgyengülnek a karjaim és toszhatom az egészet. Majd ráérek utána fájni, majd ha rájön a kölyök, hogy én nem a megszokott látogató vagyok.
Ám azért ahogy megszabadít egyik ujjamtól mégis felkiáltok, fájdalom és düh vegyületeként, még erősebben roppantva nyakára, már azzal sem foglalkozva, hogy esetleg megölöm. De úgy tűnik, ez pont elég volt neki. Még egy kellemes ugródeszka nézettel megkínál, majd néhány méterrel odébb ér talajt, négykézláb, mint egy macska. De miért is lepődnék meg ezen, eddig se úgy nézett ki, mint egy értelmes embergyerek.
- Remek... Tönkre vágtad a kedvenc kabátom - morranok rá, miközben érzem, ahogy behegednek a sebeim, nyomukban égető forrósággal. Ez persze nem látszik, csak én érzem, én tudom, hol ejtett sebeket és azok milyen érzettel, milyen hővel gyógyulnak. Közben a már úgy is szaggatott pólómról letépek egy darabot és hiányos ujjamra tekerem.
- Leszel szíves visszaadni az ujjam. Nincs kedvem újat növeszteni - jegyzem meg mindenféle élvezet nélkül. Hogy valóban képes vagyok-e rá, azt már nem kötöm az orrára.
Közben persze nem veszem le a szemem róla, sajátomba hanyag flegmaság, mintha csak szavak nélkül kérdezném, tán meglepődött? És a körhintáról se kelek fel, nem akarok fölé magasodni, nem hinném, hogy az elriasztaná. Csak visszafordulok eredeti helyzetembe, két lábbal a földön, szembe vele.

-Akkor teszek róla, hogy nanak érezd magad...
Ez volt az utolsó szavam hozzá még a dulakodás előttről. Ugyanis attól kezdve teljesen elborult az agyam és átadtamamgam azoknak az öüsztönöknek amik szürkületkor ébredeznek bennem. Amik majd minden este harcba hívják a démonomat, aki szíves örömest gátlástalanul veti bele magát az éjszakai csatározásokba, hogy vértengerré változtassa a tájat és hőskapitányként hajozzón át azon, hogy egy öbölbe érve büszkén ugorhasson fejest a feleklő nap sugaraiba, hogy alaposan megméártozzon benne és lemossa a satnya emberek vérét magáról... A játszótér itatójánál.
Perverz örömmel töltött el az érzés ahogy karmaim mélyen belehatolnak a húsba, és kellemesen simogatja a kibunnyanó vér az ujjaim közét. A mámorító érzésből felocsudok, de nám az üres fenyegetőzéstől. Korántsem az a dühítő érzés ami a torkomat éri. Nyak izmaim megfeszülnek ahogy kerem izami is. Arcában lévő kezem mozdul és végig hasítja az egész képét. Amikor pedig az ororm alá nyúlt és megnyomja reflexszerűen kapok az ujja felé, hogy borotva éles fogaimmal ráharapjak és letépjem a hejéről. KÖzben balommal tovább amrcangolom a képét, hátha ereszti a torkom. De a levegő fogytán és a féjdalom pár karmolás után rákényszerít hogy ellökjem magam róla hátsó lábaimmal. Amikkel a mellkasán keresek támaszt.
Pár méterre tőle földet érve nyelek néhányat és megmasszírozom a nyakam. Hallom ah ogy a pici porc ropogva visszakerül a helyére. Négylábra ereszkedek és rá morgok majd fújok egyet. Ekkor tűnik fel, hogy a sebei kezdenek helyre jönni. Kivéve az ujja amennyiben a számban maradt.

- Csak az az áldozat, aki annak is érzi magát és akként is viselkedik - jegyzem meg nyugodtan. Hogy paráznék, csak mert itt van közel? Mert látszólag körmei megnőttek, legalább is tuti nem a tompára vágott gyermekkörmökkel kaparássza a fémet? Nagy cucc, csak a sejtésem nyert beigazolódást. Nem egy egyszerű, zavart elméjű kölyökkel futottam össze ezen az elhagyatott helyen. De hát mit is vártam, Normális ember erre már nem nagyon jár. Hisz én se vagyok normális. Nem hajt a normális ösztön, hogy felpattanjak, hogy rohanjak, felkeltve a vadászingert. Bár spanolja magát helyette akölyök, egyetlen, hirtelen mozdulattal ugorva rá.
Számítottam rá. Mármint arra, hogy nem fog tétlen ücsörögni és egy pakli kártyát sem kap elő. Nem az a beszédes stílus, tehát nem azért mászott a hátamba, hogy fecserésszünk, hogy a sötétbe burkolózva vallja be tetteit. Nem.. ő vadásznak érzi magát, és én lennék az aktuális vad. Vicces...
Bár kétségtelen, az eszközei megvannak. Fájdalmasan morranok fel,a hogy arcomba vájja egyik kezét, míg a másikkal a dzsekim szaggatja. Kissé elfutja az agyam a vér, hisz a ruhám enm foltozódik össze, márpedig szakadt dzsekiben huzatos a motorozás. Arról nem is beszélve, hogy a vér nem jön ki belőle. Mert vérem fakad körmei nyomán, talán nyakamra is rá tud marni, bár a fejem nem bicsaklik hátra, hisz a vas tartónak dőlök, nincs hova csuklania.
- Eressz, te kis hülye - mordulok rá, jobbom a torkára szegezve. De nem fojtogatom, hülye, aki efféle erőlködésbe kezdene. Helyette azt a porcot nyomom be hüvelykujjammal, mely idővel kitüremkedik majd a bőre alól, ha valaha eléri a férfikort. Balom pedig állára mar, két ujjammal próbálván benyomni a bőrt a szájánál, ahogy azt a kölyökmacskákkal tette anyám, mikor rámartak a kezemre.
És közben azt veheti észre, hogy mind az arcomon, mind a mellkasamon elapad a vér, a mélyre mart sebek gyógyulni kezdenek, he g nélkül, mintha sose lettek volna.

Úgy tűnik nyugodt maradt, túlon túl nyugodt. Ez egy pillanatra elbizonytalanított. Abba is hagytam a lemez karcolását és szavairak eztdem el figyelni. Érdekes okfejtést futtatott végig. Ezen el is méláztam egy kicsit bambán. De hamar megtaláltma szavakat amiket kerestem aprócska fejemben.
-Milyen szernecse, hogy itt van egy épp elöttem.
Mélyre ereszkedtem és halp kuppanások jelezték, hogy karmaim átütve a cipőmet is belemélyedtek a bádoblemezbe. Igazgattammagam alatt al ábamat egy kicsit. Kiszemeltem a mellkasát magamnak, egy elég nagy felületet amibe belemarhattam. Amenniyben továbbra sem adta jelét, hogy félne akár egy csöppet is, elrugaszkodom a hintak özepéről egyenesen rá. bal kezemmel orcájába igyekszem marni, míg másik kézel mellkasába. Ettől remélhetőleg hátra szegeződik a feje és éles fogaim könnyedén utat találnak a nyaki artériájához amire aztán erőteljesen záródnak majd rá. Lábaimmal pedig vagy bele kapaszkodok a testébe, vagy ha lefordul a roham erejétől akkor próbálok segítségükkel talpon maradni.

- Nem az a kérdés, hogy megérdemlik-e vagy sem. Inkább az, hogy nyom nélkül nincs keresés és nem kell mindig új területet keresni. Mert ha egy helyen túlzottan elszaporodnak az efféle események ott vagy a felügyelet nő meg, vagy a létszám csökken. Teljesen mindegy, mindkettő a saját esélyeid rontja - magyarázom, mintha csak egy tanórán lennék és a matematikai összefüggéseket példáznám. Persze sejtem, ez a kölyköt nem izgatja fel, és talán a logikát sem látja meg benne. Ő úgy tűnik, csak szórakozásból koncol, én tudományból. Már pedig nekem szükséges a gyanútlanság. Különben igen nehézzé válik a meló. Gürcölössé, nyűgössé. Az olyat pedig nem szeretem.
És míg én magyarázok, a kölyök kiszáll a hintájából és megindul látszólag a semmibe. Megfordul a fejembe, hogy talán rámunt, talán csakketyeg a vekker és ideje hazamennie. De... egyáltalán az ilyeneknek lenne rendes családja? Valamiért kétlem.
- Vannak olyan játékok, amik csak az egyik fél számára játék, míg a másiknak, nos... vagy kényszer vagy nyűg. Vagy épp nem választható opció. Az már más kérdés, mennyire hagyod magad egy-egy szerepbe beskatulyázni - sóhajtok fel, és egy elégedett vigyor kúszik a számra. Az egyetemi professzorom sírva fakadna egy ilyen szép megfogalmazástól. De ettől a kölyöktől persze nme kapok meghatott könnyeket.
Helyette kapok egy enyhe rándulást az én hintámon,jelezve, nem a semmibe sétált, csak a hátam mögé. Épeszű ember most ugrana fel és kezdene rohanni, mint egy őrült, ezzel megásva a saját sírját. A legtöbb vad csak akkor támad, mikor felcsigázzák az ösztönét. Mikor az áldozat úgy kezd el viselkedni, mint egy áldozat, okot szolgáltatva a vadnak a táamdásra.
- Elhiszem - bólintok szavaira, miközben nyugodt mozdulatokkal kissé oldalt fordulok, hátam az egyik támaszkodóvasnak döntve. Csak hogy láthassam arcát, vagy legalább körvonalait, ha már ilyen kedvesen közeledik felém, fogcsikorgató dallamokat csikarva ki a vaslemezből.
- Csak hogy a vadászathoz kell áldozat is...

-Pedig az emberek nem érnek ennyi fáradtságot...
Makacskodtam, hogy akkor is nekem van igazam és amit ő csinál az alapvetően rossz. A hintája hirtelen niykkanására felkaptma a fejem. Furcsa érzés költözött belém. Egy különös felemelő érzés ami erőt adott és mégtöbb magabiztossággal töltött el. Továbbá a szürkületi őrület. A nap utolsó sugara mielőtt telejsne eltűnne a horizontn ezüstösen csillantja meg a szememet ami alatt egy magabiztos mosoly aprón megkunkorítottam a szám szélét. JObb kezem négy ujjával egymás után kopogtma egyet a lánra. Majd megint és megint. A harmadik sorozatra a halk kopogásból, éles koccanások lettek. Kihuppantam a hintából ami nagy csörgéssel zörgéssel rángatózott a helyén. A száraz avaron lépteim ropogtak, ám egyre jobba nelcsöndesültek, ahogy ügyelni kezdtem rá.
-Játzsani? Ez nem játék.
Szólaltma fle a sötétből, jóval távolabb már a hintától. Majd egy ideig csöndben osontam át egy egészen másik helyre, a hátamögött ahonnét folytattam.
-Legalábbis nekik...
Mégközelebb osontam az árnyak között és halk gyönge koppanás sorozat és egy kis rázkódás jelezte Aaron számára, hogy fenn vagyok a körhintán. A közepén guggoltam.
-Mert én piszkosul tudok élvezni egy vadászatot...
Azzal a lendülettel pedig mutató ujjam karmával vékonyan belekarmoltam a burkolólemezbe.

Tárgy: Re: Elveszett emlékek játszótere