Elveszett emlékek játszótere

First topic message reminder :

A kelta követ keresed? Ó, kedves vándor rossz helyen jársz! Két leágazással később kell balra fordulni! De mondd csak… ha már ide találtál nem maradnál egy kicsit? Ugyan már, biztos érdekel hova vezetett a balsors!
A hely mai nevét már az utókortól kapta azon pletykán alapulva, hogy szellemjárta. A hír lehet kacsa, de lehet igaz is. Ki tudja? Ezt már neked kell kideríteni.
Ez a csöpp kis játszótér valaha a közeli általános iskolás gyerekek zajától zengett. Manapság sajnos csak a szél ringatja a magányos hintákat. A drasztikus változást igazából az elszigetelődés hozta, amit a túlzott esőzés és a tájfunszerű szél okozott. Régebben tucatnyi fa torlaszolta el az idevezető ösvényeket; ezektől csak nem rég szabadultak meg, de úgy tűnik a játszótérről elfeledkeztek.
A rozsdás vasszerkezetek nyikorgása este eléggé misztikus rémképet teremtenek, így nem ajánlott egyedül idetévedni. Ne feledd, az erdőben senki sem hallja, ha sikítasz...

írta Calla Rousso

Nem vártam kedves szavakat, beismerő vallomást, még csak invitálást se, hogy akkor ugyan ragadjunk már mindketten homokozólapátot és ássunk egy kicsiny gödröt. De legalább megszólalt a kölyök, amit azt hiszem, az ilyen zakkantaknál már fél siker. Én is csak azért vagyok beszédesebb és kevésbé antiszoc, mert így könnyebben elérem amit akarok. Nehéz lenne más mutánsok közelébe férkőzne, vérük venni, olykor életük, ha folyton ilyen morcos képet vágnék. A csajokról már nme is szólva.
- Kösz, én a saját hulláim elkaparom magam - jegyzem meg minden érzelem nélkül, majd kicsit meglököm a saját hintám, ahogy a kölyök megállítja a sajátját. Félnék? Nincs mitől. Mit tesz velem? ráharap a lábamra méretét tekintve? Nagy cucc, beforr. A veszettségre meg immunis vagyok. Mint minden másra is.
- El... - kanyarodom vissza a témára egy huszárvágással, mintha nem lett volna semmi intermezzo, mintha nem a végétől kezdtem volna a felelgetést.
- De azok elkezdenek itt rajzani, eltiltják a gyerekeket a szüleik. Ako rkivel fogsz játszani? - kérdem halkan, mintha csak magamban gondolkodnék, mintha nem is az ő füleinek szánnám a szavakat. Mert kétségtelen, legalább is sokadik érzékem azt sugallja, a kölyök nem gyilkosságnak fogja fel tették, legalább is nem a megszokott értelemben. Ő csak játszott, legfeljebb kissé durvább módszerekkel.

ELégedettséggel tölődött meg kicsiny szívem. Úgy látszik tudja ki itt a főnök. Ez kimondottan növelte az önbizalmamat. Elégedetten kezdtem el normális tempóban hajtani a hintát. Vagyis a hintámat! Vígan dúdolásztam ismét a korábbi dalt. Szinte már nem is figyeltem a jövevényre. Szépen elvonult oda ahova parancsoltam és még csöndben is van. CSöndbe mi? Alig, hogy ide jutottam gondolataimba merengve megszólított. Felhagytam a lóbálással és pár nagyobb jajjdulással ismét csönd honolt a hintában. Odafordítottma fejemet a tetm felé, onnét vissza Aaronra.
-Nem az én bajom ha idejönnek, az emberek majd úgy is eltakarítják
Öntöttem közönbösne hangzó szavakba brelső gondolataimat. Ezalatt vállamat is megrántottam, ezzel is jelezve, hogy nagyon hidegen hagy a dolog.
-Szórj ha akarsz. Attól nem lesz neki jobb.
Zártam részemről rövidre a beszélgetést tovább himbálództam. Kicsit lekezdte piszkálni a csőröm a tag. Más volt mint a többi ember. Kivéve a nagy macit... Leálltma a hinta hajtássla és inkább az idegent kezdtem el fürkészni.

Talán az elrettentés lenne a kölyök terve? Hát akkor benézte rendesen. Egy pszichopata enm riad meg egy másiktól. Legfeljebb nem kedveli, vagy épp irigyli saját őrületéért. Mert nekünk mindig több kell. Így hát meg se rezzenek morcos képén, még féloldalasan el is vigyorodom, majd a mutatott irányba lépkedek. Kölyökkoromban csíptem a körhintát, én belekapaszkodtam, anyám meg lökte, ahogy csak bírta. És lehunyt szemmel élveztem, hogy forog a világ, végre tényleg éreztem azt, amit az iskolában csak tanítanak. Hogy a Föld mozog.
Most is fellépek rá, bár mosolyt csal az arcomra annak kicsinysége. Valamikor még hely is maradt, most viszont.. Örülök, ha a háspm bepaszírozom a résba, és igazából körbelökni se tudom magam, bár nme is akarok hátatfordítani a nyikorgó hintának. Így nagy terpeszbe rakom a lábaim, és mint egy behatárolt intervallum, mozgatom oda-vissza a fájón sikkantgató fémet.
- Hacsak nem a dögre ideözönlő kóborkutyákra vársz, talán egy kis földet kéne szórni rá - intek jobbommal a hűlő test felé. Nem hinném, hogy társaságom bőbeszédű, szófosós fajta lenne, így nem is próbálkozom a szokásos körökkel. Hogy vagy, hogy hívnak, hogy kerülsz ide? Sejtem, csak apró morgás lenne a válasz.

Sokféle válaszra számítottam de ami megcsapta a fülemet, arra semmiképpen. Annak ellenére, hogy elég kézenfekvő. Hiszen ez egy játszótér. Már ami maradt belőle. A hintára néztem és méregetni kezdtem. Majd balra. Onnét visszavándorolt tekintetem a jövevényre. Előrébb léptem, hogy a motcos, ráncolt szemöldökkel tarkított orcám is valamelyest láthatóvá válljon. Balom lassan felemelkedett és egy rozsdás körhintára irányult.
-Ott van.
Lassan leengedtem a kezem és visszamászutam a hintára. Felültem rá. Halkan megniykkant ismét az öreg szerkezet. Lomhán nyöszörgött apró súlyom alatt ami ebben a korban, ennyi viszontagság és rozsda után már kihívás volt számára. Lábamat finoman meglóbáltam, hogy az imént elcsöndesedő szerkezet ismét feljajjduljon nyugalmából. Ugyan oylan morocosan figyeltem Aaront.
~Ez most az én hintám, szerezzen magának másikat...
Duzzogtam magamban, hogy még itt sme akarnak békén hagyni és a hintámra fáj a foga. Ez a duzzogás, már amennyire a sötétben másoknak látható volt elég szépen kiült az arcomon is.

Pillantásom le sem veszem a kölyökről, amint észrevesz. NEm látom tisztána rcát, alakját, bár a méreteiből ítélve csak gyerek lehet. Vagy egy nagyon aprócska felnőtt. Csupán fél karjára vetül némi fény, és egy röpke pillanatig elgondolkodom, vajon valami betegségben szenved-e? Aztán összekötődnek a látottak, szerencsére elég magas IQ-val rendelkezem, még az emberek között is, így hamar jönnek az összefüggések. Nem bőrbetegség, amit látok, hanem rászáradt vér. Ha nem láttam volna az előbb a holttestet is érezném a kifolyatott vér nehézkes szagát a levegőben. Vajon élvezetből gyilkolta le a kölyköt, vagy pusztán a meglelt holttestben tunkolt egy kicsit kíváncsiságból?
- Hintázni jöttem - bökök állammal a nyikorogva csillapodó rozsdás darab felé. Talán még kibír, noha súlyom utolsó találkozásunk óta gyarapodott néhány kilóval, és szegény játékszeren is több a rozsda lassan, minta fémrész.
- Remélem nem probléma - teszem még hozzá, miközbne lassna megindulok az említett darab felé. Bár nem fordítok hátat a kölyöknek semmilyen mód, és pillantásom is rajta tartom, mozdulatomban nincs támadásra utaló jelleg. Mintha valóban nem érdekelne a társasága, mintha nem is láttam volna a halottat, karján az elmebaj nyomait. És hogy miért maradok? Fogalmam sincs.. Talán mert érdekel ez a különös lény, talán mert a roggyantak vonzzák egymást.

Lasú nóta ez. Mintha zombigyermekek kórusa énekelné. Valahogy úgyi s hangzott a fejemben. Kívülről pedig csak halk dünnyögés lehetett. Ez azonban a nóta végével elhalt, csak a hinta csikorgására öszpontosítottam. Próbáltam a lábam eltérő lóbálásával más ütemet kicsalni belőle. De hajthatatlan volt ilyen téren. Ugyan olyan komótosan szenvedett. Elméláztam ahogy a keresztgerenda monoton fel s le haladt a szemem előtt amivel az eget kémleltem és a rajta átúszó változékony felhőket. Ezek összessége adta meg Aaronnak a lehetőséget, hogy ne vegyem észre még idő előtt és bújjak el előle. Fejmet is billegettem, ide oda. A hintázássla együtt egy furcsa kicsit szédítő érzést keltett bennem. Ebből a látszólag semmittevő játszadozásból egy idegen szag ébresztett fel. Nem néztem semerre, csak abbahagytam a lábam lóbálását. A hinta hallhatóan megkönnyebbült. Én pedig csak szimatoltam a levegőbe.
Emberi szagot éreztem. Lassan fordítottam a tekintetem Aaron felé. A hinta addigra szinte teljesen megállt. A láncon gyöngítettem a szorításomat, és szemenként csusszant egyet-egyet lejebb míg végül elengedtem teljesen a rozsdás kígyót. Higgadt mozdulatokkal kimásztam a hintából és kiléptem a betegsárgán pislákoló lámpa fényére. Arcomat nem érte a lámpa fénye, a mögöttme lenyugvó napból sme érkezett egy sugár sem, hogy zat megvilágítsa, ám a lámpa bizonytalan fénye felfedte bal karom. A kart mely nem is olyan régen emberhúsba vájt és szerveket roppantott össze. A vér jórésze már rászáradt a könyékig érő ingem ujjára. Ahogy enyhén tépázott alja is már sötétbarnában pompázott a hajdani piros festék megalvadásától.
Egyenlőre csak álltam és figyeltem. Ujjaimmat megmozgattam, hogy kiropogjanak. Karmaim egyenlőre nem voltak kiengedve. Ha netán tesz egy lépést felém megszólítom.
-Mit akarsz?

Olykor előfordul, hogy csak úgy felülök a motoromra, összehúzom a bőrdzsekim zipzárját és elindulok a semmibe. Mármint cél nélkül a semmibe. Aztán vagy kilyukadok egy bizonyos helyen, vagy addig megyek, míg a gyomrom haza nem kerget. Mert tudom, hogy otthon édes kis Faye-em kajával vár.
Sötét plexim mögül lesem a világot, a lehagyott autósokat, a járdán araszoló embereket. Nem érdekesek, untig ugyanazok mindig. Mind siet a dolgára, mert azt hiszi, ő olyan marha fontos tényezője a világnak, nélküle megállna a mókuskerék. Közben meg olyan vak, mint egy vakond, hisz a világ tojik a fejére, megteremtette már az új fajt az ő tudta nélkül is, mely sokkal erősebb nála, és mely lassacskán elég erőre duzzad, hogy eltapossa őket, egyszerű embereket.
És eközben boldogsággal tölt el, hogy magam is ehhez az új fajhoz tartozom. Egy olyan különlegességhez, mely még csak a ygerekcipőt tapossa, de ahogy vizsgálataim bizonyítják, egyre nagyobb ütembe nő és fejlődik. Nem bízom el magam, nem ringatom magam abba az áltató hitbe, hogy csak én és húgom birtokolunk valami extrát, hogy talán közös apánk a kulcs. Nem egy hozzánk hasonlót, ugyanakkor képességeiben még is más egyedet láttam már. Ő pedig vagy nem tudott róla, hogy vizsgálati alany, vagy már nem élte túl...
A megszokott látványt hamarosan valami más váltja. Szélfújta szemétgalacsinok jelzik, hol a határ a még járt és a már járatlan terület között. Százéves fák ölelnek körül, elzárva a kíváncsi szemek elől egy régi játszóteret. Meglepetten állítom meg a motort, könnyed mozdulattal rúgva ki a tartókáját, hogy borulás nélkül magára hagyhassam. Lustán húzom le a sisakot, majd túrok végig ujjaimmal hajamon, és indulok meg befelé a rég járt és még is ismerős ösvényen. Valamikor, mikor épp jobb napja volt, anyám elhozott ide néha. Akkor még gyerekzsivajtól volt hangos a hely, a hinták láncai nme nyikorogtak ilyen fogfájdítón...
Meglepetten fülelek, hisz valóban nyikorog valami. A kíváncsiságom legyőzhetetlen, így merészen lépkedek vasbetétes bakancsomban a kemény földön, cseppet sem leplezve érkezésem. Szakadozott farmerom gyakori viselésről árulkodik.
Az első, amit megpillantok, egy gyermek hullája. Bár meglep, nem hőkölök hátra, nem rohanok el fejvesztve. Láttam már iylet, igaz, nem konkrétan gyereket. Az áldozatok eddig mindig felnőttek voltak, legalábbis idősebbek ennél.
A következő, amit agyam felfog, a hintánál leledző még élő példány. Ujjaim azért a biztonság kedvéért a sisak állrészére fűzöm, mintegy belekapaszkodva, rámarkolva, miközbne fürkészőn lesem a különös fiút. Elmebeteg csupán vagy valami van benne, ami esetleg engem is érdekelhet?

Sokan mondják, hogy nem érdemes visszaszólni a nagyfiúknak, ha inzultálnak. Pláne ha többen vannak. Az sme utolsó szempont, hogy a nap már félig lement az árnyékok pedig kövéren terültek el mindnefelé. De én nem az a fajta vagyok aki megfogadja bárkinek a tanácsát. Sem az akibe bárki csak úgy beleköthet. Ezt az a két suhanc is megtanulhatta aki belém kötött. Jobban mondva csk az egyik tanulta meg, de ősem sokáig... MIután a barátjával könnyedén végeztem jött egy kis kergetőzés. Sajnos nem volt nagy kihívás, azt hitte a régi történetektől félelmetessé vált játszótér majd elijeszt. De a játszótér démonát ugyan ki ijesztené el nem? Barátja felkoncolt teste vérbe fagyva egy tölgyfa árnyékával takarózott nyakig az úton ahonnét az ösvény vezetett a játszótérre. A játszótér előtt értem utol, lassú fájdalmas halála volt. Lehetett volan hoszabb is ha némán tűri de olyan szánalmasan kapálózott, hogy felbosszantott, egy könnyed mozdulattal haraptma át a nyakát. Az alattam himbálódzó hinta rozsdás nyikorgás lassan felülkerekedett a fuldokló, hörgő haláltusa hangján. Egy halk puffanás utána scak a nyikorgás és az én dúdolásom halaltszódott a ködbeburkolózó játszótéren amit a véren kívül a lemenő nap fénye is veresre festett.

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Sikerült többször is átlendülnöm a hintával, bár visszajutni az eredeti pozícióba sokkal nehezebb volt. Ennek több oka is volt: szakadt az eső, így csúszós volt a lánc. Kapaszkodnom kellett, ha nem akartam leesni a hintáról, és felnyalni a földet. Márpedig, ha az megtörténik, elég szép kis sérüléseket szedhetek össze, amiknek a kimagyarázása elég nehéz lenne. A másik ok pedig az, hogy a csavarodás miatt, a fejem közel van a tartóvashoz, így ha lendülök, akkor be is verem a fejemet. Így aztán kénytelen voltam lepattanni a hintáról, és párszor visszafordítani a hintát a két kezem segítségével. A harmadik fordításnál egy ismeretlen hang ütötte meg a fülemet. Megállt bennem egy pillanatra az a képzeletbeli ütő, de aztán észbe kaptam, hogy nem is kell nagyon félnem. Hogy miért? Azért, mert esik, így van víz. Márpedig, ha van víz, akkor tudom formálni, ezzel megvédve magamat. A kérdés már csak az, hogy ez a nő ártani akar nekem, vagy sem. A hinta kicsavarása után, ismét két lábbal álltam rajta, kapaszkodva a láncokba, és úgy figyeltem az ismeretlenre. Cigizik... Már nem is annyira meglepő, de ameddig nem az én tüdőm kárára megy, addig nem érdekel.
– Honnan veszi, hogy nem ez az otthonom? Nincs a homlokomra írva, hogy hol lakom, meg különben sincs semmi köze hozzá. Úgy, hogy el is mehet innen, és békén is hagyhat. –nem fogom hagyni, hogy ez az idegen kötekedjen velem. A sarkamra kell állnom, és hát egyszer el kell kezdenem, bár nem éppen ellene kéne. Sebaj, ameddig víz közelben vagyok, addig nagy baj nem érhet, kivéve, ha ő is egy mutáns. Na, akkor leszek csak igazán bajban. Bőven idősebb, mint én, tapasztalata is több, mint nekem, ráadásul az erejét se tudom. Ha mutáns, akkor jobb lesz, ha ő mutatja meg előbb a képességét, hogy tudjam, mivel is állok szemben.

Ennél szerencsétlenebb szerelővel még nemigen találkoztam. Jó ideje itt hagytam neki drága motorom, erre még mindig nem készült el vele. Kezdem azt hinni, hogy ha csak két nap múlva jövök vissza érte, akkor sem erőltette volna meg magát, hogy megjavítsa. Most azonban határidőt kapott, nem napokban, hanem egyszerű órákban számolva. Azt mondta, meg tudja csinálni, akkor csinálja is meg. Addig azonban valahogy el kell ütni az időt. Csizmáim talpai felcsapnak némi vizet lépteimkor. Sarkaim kellemes, kopogó hangot hallatnak. Az eső esik, és bár cseppet sem kellemes ilyenkor a séta, mégis így teszek. Számba egy szál cigit illesztek. Némi kattogás a gyújtóval és már izzik is vége, miközben szívok belőle egyet. Zsákomat vállamon cipelem, szokásomhoz híven. Fekete bőrkabátomon végigperegnek a rá hulló esőcseppek, hogy végigmenve rajta újabb hullásnak kezdjenek.
Észre sem veszem és máris egy játszótéren vagyok. Unatkozom, így olyasvalakit keresek, aki van olyan hülye, hogy ilyenkor itt játsszon. Találok is egy kölyköt. Nem tart sokáig átvágnom a helyen, hogy a hintát tartó állványnak dőlve folytassam tovább a cigimmel való foglalatoskodást. Egészen rá nehezedem, hogy kényelmesen elhelyezkedhessek. Egyik kezemmel drogomat tartom, míg másikat keresztül fonom melleim alatt. Egészen jó így. Mellettem a kiskölyök nagyon jól elvan. Már-már annyira, hogy kedvem támadt belekötni.
- Hé, kölyök! Nem kéne ilyenkor otthon lenned? - kérdem szárazon.
Tekintetem felé fordítom, miközben fejem hátrébb döntöm, hogy az állványnak támaszthassam azt is. Többet egyelőre nem szólok. Előbb el akarom dönteni, hogy egyáltalán érdemes volt-e megszólítanom. Minden esetre, valahogy el kell ütni az időt.

Nicolasa

Megszerettem a sulit. Nem tudom hogyan, kinek vagy minek a hatására, de megszerettem. Könnyűek a tantárgyak, barátságosak a tanárok, és a többi velem egykorú gyerek is. Én mégis úgy vagyok vele, hogy nem nyitok feléjük, mert nem ismerem őket eléggé ahhoz, hogy megbízzak bennük. A tudat, hogy én mutáns vagyok, ők pedig emberek, sokat nyom egy barátság kialakításához. Így is azt vettem észre, hogy bár beszélőviszonyban vagyok velük, valamiért kerülnek engem. Vagy ez csak üldözési mánia, és szó nincs ilyesmiről. Nem könnyű mutánsként létezni, főleg nem úgy, hogy fogalmam sincs arról, hogy van-e még rajtam kívül az osztályban valaki. Sokkal jobban érezném magam, ha valakivel beszélgetni tudnék róla, de a félelem meggátol benne. Van egy srác, aki egy oszloppal arrébb ül a teremben, mint én, és nagyon bámulni szokott. Talán ő is mutáns, és rájött, hogy én is az vagyok, de akkor miért nem kérdez rá? Lehet, hogy azt hiszi, hogy hülyének nézem, amiért rákérdezett. Nekem kéne megtenni az első lépést, csak nem merem...
A mai napom elemzése közben észre se vettem, hogy eleredt az eső, és a lábaim egy játszótér fele vették az irányt. Mind a kettőt szeretem, ezért nem is kérdés, hogy megállok a hintáknál, ahogyan az sem kérdéses, hogy nem ráülök, hanem két lábbal ugrok fel rá. Amennyire emlékszem, mindig is így szerettem ezt a játékot, valahogy soha nem volt kedvem megülni a hátsómon. Megfogtam a láncokat, és lökni kezdtem magamat. Az esőcseppek csak úgy kopogtak a mellettem lévő üres játékszeren, csurom vizes hajam pedig már a homlokomnak tapadt. Nem érdekelt, hogy bőrig ázok, hiszen jól érzem magam ilyen időben. Ha biztos lennék abban, hogy senki nem jön erre, még gyakorolnék is, de nem kockáztatok. Marad a kád, ahol nyugodtan kísérletezhetek. Megvan az előnye a saját fürdőnek, meg aztán a nevelő szüleim is tudják, hogy kezdek felnőni, nem nyithatnak rám. Ez is kész röhej, mert a legtöbb korombeli srác attól parázik, hogy rányitnak önkielégítés közben, én inkább attól félek, hogy meglátják, amit a vízzel művelek... ejj, mindegy is. Túlságosan elkalandoztak a gondolataim, inkább azon vagyok, hogy átpördüljek a hintával, így minél magasabbra és magasabbra lököm magam.

Szabad helyszín, új játék kezdhető!

- Talán mert nem vagyok jó gyerek? – kérdezek vissza összevont szemöldökkel. Kezdem úgy érezni, hogy nem azért vannak itt, mert rossz fát tettem a tűzre. Lábaimat leengedem és elrakom a papírjaimat. Kezd érdekessé válni a helyzet. Vállamra rakom a táskámat és csendesen figyelek.
- Mit ért az alatt, hogy különleges? – sorra veszem a bennem felmerülő kérdéseket. Ez érdekel a legjobban. Azt nem kérdezem meg honnan tudják a nevemet; van egy vaskos aktám a rendőrségen. Bár nem a helyin, de az állam közjó szolgáltatói között eléggé gyors a posta. Most mit mondhatnék? Nem vagyok jó gyerek, de az akta nem szörnyűségekkel van tele. Csupa pitiáner ügy; több tucat iskolaverekedés, nagyjából egy évnyi ellógott óra és köztulajdon rongálás. Nem vészesek.
Kissé ijedten kapom fejemet a másik fickó felé. Majdnem megfeledkeztem róla. Majdnem. Amit mond, épp annyira összezavar, mint amennyire megijesztett megjelenésük. Képes dolgokra, amikre nincs magyarázat? Nem vagyok egyedül? Kissé olyan, mint valami toborzás, bár nem hinném, hogy katonának akarnak elvinni. A magatartásommal nem húznám sokáig a seregben.
- Elnézést, de nem értem mit akarnak tőlem. Nincsenek fura képességeim, amire nincs magyarázat. Nem vagyok különleges. És szeretek itt lenni. Hobbym az elhagyatott helyek felkeresése. Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Van családom. – egyre zavaradottabb vagyok, valószínűleg ez kívülről is látszik rajtam. Bárcsak… bárcsak egyenesen beszélnének velem. Annyival könnyebb lenne, ha nem a hatásra, hanem az érthetőségre koncentrálnának. Tudatlanul megpróbálom használni rajtuk az erőmet. Nem, mintha másképp lehetne, hiszen halványlila gőzöm sincs a képességem létezéséről.

Szó se róla, tényleg furcsa páros vagyunk Erickel. Ő a komoly és feszes, én viszont e téren jóval lazább vagyok. Azért lepkéket nem kergetnék egy kertben, abból már kinőttem, de bármikor szívesen kiülök a napra egyszerűen csak szemlélni a virágokat, figyelni a szél által keltett apró rezdüléseket a leveleken, a bogarak röptét. Egyszerűen csak kikapcsolni az elmémet és egy rövid ideig nem koncentrálni. Nem tehetem meg, hogy túlzásba esem, hogy nem koncentrálok általában, de néha nekem is kell egy kis kikapcs, egy kicsit nem figyelni semmire. Ez most viszont nem ez az idő, főleg mert látom, hogy a leányzó méreget minket, és szinte érezem, hogy igenis egy kissé tart a jelenlétünktől, úgy is fogalmazhatnék, hogy fél. Ez végülis teljesen érthető, főleg mert Eric hozza a formáját és a karba font kéz meg van, a komor tekintet most is ott játszik az arcán. Én továbbra is mosolyogva igyekszem Callát bátorítani, annak ellenére, hogy a társam magához ragadja a szót és cseppet sem fogja vissza magát.
- Eric... - sóhajtok egy aprót. Tudom, hogy szereti az efféle kis játékokat, de én nem túl gyakran vagyok cinkos társ benne, főleg, ha érzem, hogy a másik fél ezt nem fogja jó néven venni, hogy tart tőlünk. Az a cél, hogy biztonságban érezze magát és megnyugodjon, nem az hogy már most elrettentsük. Eric a közepébe vág, én pedig csak lassan bólintok a szavaira.
- Képes vagy dolgokra igaz? Olyasmire, amire nincs magyarázat, amire más nem. - fejtem ki kicsit jobban ezt a különleges vagy dolgot, mert nem biztos hogy ennyi alapján egyből megérti, netán esetleg még félre is értelmezi ami végképp nem lenne jó. Egyszerűen csak igyekszem nyugalmat sugározni felé, de eszem ágában sincs belemászni igazán a fejébe. Azt nem teszem, csak akkor, ha muszáj, vagy ha valaki kifejezetten kéri. Az elme, a gondolatok mindenki sajátjai, nem tehetjük meg, hogy csak úgy behatolunk kérés és kérdés nélkül.
- Ha szeretnél többet tudni erről az egészről és nem egy ilyen üres, kietlen játszótéren ücsörögni, mi segíthetünk benne. Nem vagy egyedül. - újabb apró mosolyt eresztek meg felé. Ne higgye, hogy csak mi vagyunk ketten, vannak még mások, olyanok, mint ő, fiatalok, sőt még fiatalabbak is, akik még talán nála is sokkal jobban tartanak mindentől és mindenkitől, saját maguktól is.

Talán ez az alany olyan kivételes, hogy gyorsan be kell gyűjtenünk, nem érünk rá a Charles-féle tervezgetős megoldásokkal élni. Már úton is vagyunk, és csak remélhetjük, hogy az időhiány nem megy az akció rovására, vagy éppen nem itélünk elvakultan. Hiszen még nekem is fontos, hogy olyat fogadjunk magunk közé, akitől a többi diáknak sem kell majd tartania. De legalább nem kellett olyan sokat utaznunk, elég volt autóba vágnunk magunkat. Ahogy a barátomra pillantok, mindig lenyügöz az, hogy milyen nyugodt, kiegyensúlyozott. Tökéletesen ura az elméjének. Az, hogy én türelmetlen vagyok, korántsem meglepő. Az én képességem az érzelmeiből táplálkozik, nemegyszer a haragra kell összpontosítanom, az elfojtott emlékre, amelyeket oly mélyen nyomtam el magamban, hogy csak akkor kerülnek felszínre, amikor egy ismerős mozdulat kerül a szemem elé, így nagy ritkán a múlt megismétli magát. Csak felmorrantok, ahogy biccentek, annyiszor mondta már ezt, pedig ismer, nem tudok megváltozni. A hadsereg gyűjtése sokszor stratégiai, mintsem finom döntés. A telepata mosolyra húzza a száját, míg én magam továbbra is a magabiztosság élő szobra vagyok, hátha ez is megnyugtatja a fiatal teremtést. A barátságtalan pillantás viszont mulattat, hunyorogni kezdek, hogy nehogy nevetésre ragadtassam magam. Karbafonom a kezemet, ami érdekes, ha a szél lekapja a kalapomat, még csak utána sem tudok kapni.
- Baljósan? – Lépek előre pár centit, és bólintok. – Miből gondolod, hogy csak akkor kereshet meg téged valaki, ha bajban vagy? – Kérdem titokzatosan, és lopva Charles-re villantok egy cinkos tekintetet. Visszakapom Callára a fókuszt, és hagyom, hogy eméssze a kérdésemet.
- Mi is különlegesek vagyunk, akárcsak te Calla. – Hívom egyből a nevén, ez a pozitívuma, ha az ember egy telepatával társul. Sokat tudunk már róla, pedig csak nemrég értesültünk a létéről. – Azért jöttünk, hogy segítsünk mindezt megérteni. – Nem lépek közelebb, amíg ő maga nem invitál.

Pár pillanatig barátságtalanul vizsgálom a két férfit. El tudom képzelni, ahogy ijedt szemekkel meredek rájuk, mint az őzike a közeledő autófényébe. Az egyik nagyon nyers, türelmetlen és mintha semmi kedve nem lenne itt lenni. Szemei kékek és meglepően bizalmatlanul méregetnek. Mintha nem ők léptek volna elő a sötétből és viselkednének úgy, mint az emberrablók, hanem én. A másik, olyan bizakodást sugároz, hogy kezdem kényelmetlenül érezni magamat. Szinte érzem a reménykedést, de igyekszik visszafogni magát. Az ő tekintete vesébe látó… Önkénytelenül is felhúzom a térdeimet, s szinte elbújok mögéjük, csak az orrom és a szemeim látszanak belőlem, meg persze a hajam. Egyik kezemben még mindig a lapjaimat szorongatom, jobbommal pedig átölelem lábaimat.
- Jó estét. Zavarni nem zavarnak, de a „nem akarunk rosszat” szöveg kicsit baljósan hangzik. – mondom normális hangerővel, hogy meghallják, a szél süvítésén és a térdeim takarásán keresztül is. – Bármit is akarnak mondani, szeretném előre bocsájtani, hogy nem csináltam vagy láttam semmit. – persze ez még filmbeillőbbé tette a jelenetet, de késztetést éreztem rá, hogy kimondjam hangosan. Kissé kezdek berekedni, arról nem is beszélve, hogy szomjas is vagyok.
- Szóval… mit szeretnének tőlem? – kérdem a lehető legnyugodtabban. Gondolom nem a játszótér miatt jöttek ide, bár ki tudja. Simán lehet, hogy gyerek lelkűek is a jólfésültségük mellett. Bár nem gondolnám. Főleg azért, mert a német ajkú férfi inkább néz ki egy maffia főnök testőrének, vagy valami hasonlónak, mint egy játszótérre járó fiatalnak. A „mindent tudok rólad” szemű férfiről viszont simán el tudnám képzelni, ahogy, kimegy a kertbe lepkét kergetni. Vagy azt is látom magam előtt, ahogy elmennek a strandra és homokvárat épít, míg a másik csajokat stíröl.
Eléggé furcsa párost alkotnak. Szerintem a legközelebbi novellámban hasonló kaliberű párost rakok. Mondjuk egy testvérpárt, akik a tengerparton laknak. Igen, tuti nagy sikere lenne a műnek. Ha másnak nem az új barátomnak tuti tetszene...

Ritka az, amikor ilyen nagy hirtelenséggel döntünk úgy, hogy elmegyünk valakiért. Általában az egészet tervezés előzi meg, gondos felmérés, esetleg egy kis adatgyűjtés, de erre most nem volt idő, mert a lány helyét köztérre dobta kis a gép, a tetejében pedig viszonylag közel. Nem időzhettünk tehát sokáig, hamarosan már a kocsiban ülünk, hogy még az előtt odaérjünk, hogy a leány távozik. Elég közel van a játszótér, ismerem is. Amikor én fiatal voltam még tökéletes állapotban volt, de az idő vasfoga azóta már sokat rontott rajta. Akármennyire is szép város North Salem, mindenre még nekik sincs idejük figyelni, ezért alakulhat ki egy-egy ilyen elhagyatott terület is, mint ez a hely. Furcsállom, hogy valaki épp itt keres magának időtöltést és nem az egyik szépen kidolgozott nagy parkban, hiszen ott is több játszótér fellelhető. Kiszállunk a kocsiból, amikor elérjük a célt. Az ajtókat zárom, aztán mehetünk is. Remélem, hogy a leányzó még itt van és hogy nem fog megijedni tőlünk. Mindig nehéz a kezdet, sokan nem értik, hogy miről van szó. Lássuk be két ideges férfi egy játszótér kellős közepén nem mindennapi látvány.
- Tudod, hogy nem kapkodhatunk, nyugalom Eric. - eresztek el egy visszafogott mosolyt. Tudom, hogy általában ezeken a találkozásokon szeret hamar túlesni. Ha rajta múlna drasztikusan vágná mások képébe a lényeget, de szerintem ez soha sem jó megoldás. Én a lassú haladás híve vagyok, hiszen nem rohanunk sehová, és a kapkodás sok esetben nagy károkat okozhat. Szeretném nyugodtan megoldani ezt is, egyébként talán megijedne tőlünk ez a lány. Nagy levegőt veszek, amikor elérjük a célt a hinta közelét, ahol ő is tartózkodik. Elmosolyodom és igyekszem barátságosan pillantani rá, hogy jelezzem tényleg nem kell tartania tőlünk.
- Szervusz! - biccentek én is egy aprót. Annak ellenére, hogy már nem egy alkalommal találkoztunk ifjú mutánsokkal minden alkalommal van bennem egy cseppnyi bizonytalanság. Volt már rá példa, hogy valaki nemet mondott, ezért ez is mindig benne van a pakliban, akkor is, ha nagyon szeretném a pozitív választ. Az arcomról továbbra sem tűnik el a megnyugtató mosoly és igyekszem az elmémmel is azt sugározni felé, hogy semmi baj. Nem turkálok a fejébe, csak egyszerűen nem akarom, hogy féljen. Érezze, hogy nincs semmi baj. - Ne aggódj nem akarunk tőled semmit, semmit, ami bajt okozhatna neked, csupán egy kicsit beszélgetni. - teszem még hozzá lassan. Nem vágok csak úgy hirtelen a dolgok közepébe, mégis fura lenne azzal indítani, hogy egy mutáns iskolából jöttünk, ahol téged is szívesen látunk. A végén még e miatt ijedne meg. Ki tudja, hogy felfedezte-e már az erejét? Vannak, akik elnyomják magukban a tudást, vagy egyszerűen nem vesznek róla tudomást, így könnyebb nekik.

Kiszállok Charles Rolls-Royce-ából, mert hát azzal jöttök, miért is ne. A hűvös időnek megfelelően bőrdzsekit húztam, sőt még a kalapomat is a fejembe nyomtam, nem szeretem ha a csipős őszi szél csapkodja a hajamat. Megvárom, míg az angol is mellém lép, és szemügyre vehessük a parkot, amelynek szívében ott van a fiatal mutáns, aki talán majd a testvérünk lehet, ha elfogadja a sorsát. Megnyugtató, hogy a hely rengeteg fémmel van övezve, tehát szükség esetén repülhetek is. Igen komolyan el van hagyatva, mégis, rossz érzés fog el, talán nem csak hárman vagyunk, ám az én öreg barátom a kettőnk által épített gép nélkül korlátozottan tud másokat megérezni. Vagy csak én becsülöm le a képességeit ennyire?
- Végezzünk hamar Charles, aztán vissza a birtokra. Cefet szar idő van, gyűjtsük be, aztán hátraarc. – Jegyzem meg még mindig erős német akcentusommal. Szűnni nem akaró türelmetleneségemet ő mindig nyugodt mosollyal szokta nyugtázni, nyilván most is így lesz. Kezeimet nem süppesztem a dzseki mélyére, a legfőbb fegyverem, bármikor szükség lehet rá. Főleg, ha a fiatal lány nem ért meg minket, nekünk támadhat. Charles remek diplomata, de amilyen naív, észre sem venné, ha ellene törnének. Bevárom hát ő, és megindulunk az ösvényen, amely továbbra is olyan, mintha valaki figyelne. Nem szoktam ezt érezni, főleg nem akkor, ha ismerkedni megyünk. Baljós. Összehúzom szürkéskék szemeimet, de nem szólalok meg. Ha valakinek az útjában vagyunk, akkor bármikor lecsaphat, függetlenül attól, hogy tartunk tőle, vagy sem. Vagy maga a fiatal mutáns az, amelynek ilyen komoly az ereje, hogy sugározza a sötétet? Ha így van, veszélyes lehet közel kerülni hozzá. Bízom benne, hogy a telepata időben megfelelő búrát húz fel elénk. Kilépek elsőként a bokrok takarásából, és megpillantom őt. Olyan, akár egy látomás. Törékeny, mégis szinte lángol a szeme. Ennyit már megtanultam. Akinek hatalma van, nem fogja vissza magát, nem rejtegeti. Én pedig képes vagyok az aurájukból következtetni. Ha az erejüket nem is tudom felmérni, a mágneses pólusaik árulkodnak. A bal kezemet feltartom, jelezve, hogy nem akarok ártani neki, ám ha mégis gondba kerülnénk, a mozdulat akár fenyegető is lehet részemről, csak egy pöccintés, és a játszóteret alkotó fémszerkezet máris kipattan a helyéről.
- Üdv neked. Nem zavarunk? – Lépdelek barátságos mosollyal, gondosan bevárva Charlest

Mindenegyes remegő levegő vétel után puha fehér felhők szöknek ki ajkaim közül. Hideg van az biztos. Nagyokat lépek, majdnem el is esek, mikor letérek a kijárt útról. Megnyugtató érzés, ahogy minden lépésnél a lábamhoz csapódik a táskám. Amióta beértem az erdőbe körülbelül hatszázötvenszer ismétlődött meg ez a dolog. 651, 652, 653, 654, 655… És megállok.
Körbetekintek a kisméretű tisztáson, ami tele van játékokkal. Mászóka, csúszda, ami egy várból indul, libikóka és a kedvenc játékom a tér másik végén; a hinta. Nagybetűkkel és teátrális zenével felkonferálva. Kissé szórakozottan mászok át az egyik sárkány kinézetű mászókán, majd igazi öt éves módjára tanácstalanul bámulom a hinták alatti tócsában megcsillanó hold fényét.
Nem hoztam magammal elemlámpát az túlságosan is horror klisé lett volna, arról nem is beszélve, hogy állítólag szellem járta helyen vagyok. Ennek ellenére el tudom képzelni, hogy mekkora is a pocsolya. Nem hinném, hogy képes lennék átlépni. Elgondolkozva nézem a szél által mozgó hintákat. Majd neki lendülök. Futok, és épphogy nem érek bele a vízbe, mikor elrugaszkodom.
Kicsit izgulok, de ennek ellenére biztosan kapom el a tartó rudat. A súlyomtól beremeg az egész szerkezet. Nem hinném, hogy ennyire dagadt vagyok, úgyhogy fogjuk inkább a lendületre. Erős késztetést érzek arra, hogy nevessek, de kicsit abszurd lenne, úgyhogy csak mosolygok. Közben pedig kalimpálok a lábaimmal, de csak nem sikerül elérnem az ülést.
Kisebb tornagyakorlat után sikerül csak nyugodtan elhelyezkednem. Neki dőlök a hideg láncnak és előveszem a kis összefűzött lapokból álló „füzetemet”. Szórakozottan birizgálom a fém kapcsot egy darabig. Aztán ijesztő hangot hallok. A mellettem lévő hinta úgy nyikorog mintha kötelező lenne, pedig nem is fúj a szél! Remélem, hogy csak képzelődök és nem csöppentem bele egy rémálom szerű pszicho thriller közepébe…

A kelta követ keresed? Ó, kedves vándor rossz helyen jársz! Két leágazással később kell balra fordulni! De mondd csak… ha már ide találtál nem maradnál egy kicsit? Ugyan már, biztos érdekel hova vezetett a balsors!
A hely mai nevét már az utókortól kapta azon pletykán alapulva, hogy szellemjárta. A hír lehet kacsa, de lehet igaz is. Ki tudja? Ezt már neked kell kideríteni.
Ez a csöpp kis játszótér valaha a közeli általános iskolás gyerekek zajától zengett. Manapság sajnos csak a szél ringatja a magányos hintákat. A drasztikus változást igazából az elszigetelődés hozta, amit a túlzott esőzés és a tájfunszerű szél okozott. Régebben tucatnyi fa torlaszolta el az idevezető ösvényeket; ezektől csak nem rég szabadultak meg, de úgy tűnik a játszótérről elfeledkeztek.
A rozsdás vasszerkezetek nyikorgása este eléggé misztikus rémképet teremtenek, így nem ajánlott egyedül idetévedni. Ne feledd, az erdőben senki sem hallja, ha sikítasz...

írta Calla Rousso

Tárgy: Re: Elveszett emlékek játszótere