Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
A belvárosban meghúzódó, viszonylag olcsó, ám nem feltétlen túl igényes küllemű, teljesen átlagos pizzéria. Előfordul, hogy odakapják kissé a széleket, de ha el tudják épp találni a sütés idejét, akkor a város egyik legjobb pizzáját kaphatjuk kézhez.
Rossz érzés így látni őt, hiszen nem akarok neki fájdalmat okozni, és amilyen kis erős meg energetikus mindig, most komolyan elgyengülök, hogy már-már a sírás szélére sodortam, pedig jól tudom, mennyire utál sírni, főleg mások előtt. Előttem legalábbis mindig rejtegette a könnyeit, hiába mondogattam neki, hogy előttem nem kell folyton olyan keménynek és szívósnak mutatkoznia, mindig olyan volt, mintha bizonyítani akarna, pedig ez hülyeség. Ő is tudja, hogy az én szememben semmivel sem lesz kevesebb amiatt, hogy elhullajtana pár könnycseppet. Ez mindig is így volt és mindig is így lesz, bár ahogy látom, ő sem változott semmit. Még mindig visszafogja magát. - De nem tetted, és ez jó is így. Nem kell, hogy még azt a terhet is cipeld, elég volt az, amit én raktam rád. Nem is kérhetem, hogy bocsáss meg érte, de szeretném, ha tudnád, hogy őszintén sajnálom. Továbbra is fenntartom a higgadt hangomat, végig figyelve, miközben ebszélek, hogy csak ő hallhassa a szavaimat, de mivel sikerült közelebb araszolnom hozzá anélkül, hogy ő meg távolodni kezdene tőlem, nem is szükséges, hogy túl hangosan beszéljek. Rajta persze látom, hogy sikerült teljesen kiborítanom, a hangja is rekedtté válik, én pedig egyre kevésbé tudok ellenállni az érzésnek, hogy egyszerűen csak magamhoz húzzam, átöleljem, és bepótoljuk együtt az elvesztegetett éveket. Nagy hirtelen még az is zavarni kezd, hogy egyáltalán ennyien vannak körülöttünk. Jelen pillanatban sokkal inkább örülnék egy olyan helynek, ahol nincsen senki más, nem mászkálnak emberek, csak ő van, meg én. Mondjuk kivettem itt nem messze egy szobát, maradt pénzem még bőven, arról nem is beszélve, hogy a "megmentőm" is fizetett busásan az információszerzésért, meg az egyéb megbízatásokért, amikért maga mellett tartott. Esküszöm, a mai napig nem is értem, hogy mi volt a célja annak a figurának. Megmentett, mert állítólag szövetkezik az olyanokkal, mint én. De minek? Sosem mondta, hogy a segítségem kéne neki valamihez. Nem értem. - Igen, tudom, hogy ügyes vagy, és feltalálod magad, de akkor sem kockáztattam. Egyszerűen képtelen voltam rá. Gondolom, megérted, miért. Nem viseltem volna el, ha bajod esik. Pláne miattam. - mikor megrázza a fejét, a kezem ismét az arcára siklik, ujjaim pedig gyengéden simítanak végig puha bőrén, majd mutatóujjamat végighúzom az ajkain, melyekről annyit álmodtam, akárhányszor csak belegondoltam, milyen messze lehet éppen tőlem. Minden érintésemben gyengédség van, mintha csak attól félnék, hogy egy törékeny álomkép csupán, mely tovatűnik és sosem tér már vissza többet, ha óvatlanul érintem meg. Így aztán, mikor ajkaink végre összeérnek, visszafogom hevességemet, pedig mikor megízlelem az édes ajkakat, egyszerűen elönt mindaz, amit mindeddig magamba rejtettem, le a mélybe, hogy ne kelljen vele foglalkozzak. De most többszörös, elemi erővel hat rám az az érzés, mennyire hiányzott, és mennyire vágytam már arra, hogy megérinthessem. Kezeim lecsúsznak az oldalán, az egyik megállapodik a hátán, játékosan végigsimítva bőrén ott, ahol a felsője felcsúszott a csók közben. Élvezem bőre melegét érezni, így ott is tartom pimasz ujjaimat, míg másik kezem galád módon halad lejjebb, megérintve a combját, melyet ujjaim csiklandozva, játékos simogatással járnak be. - Nos, úgy fest, amellett az adottságom mellett, amiről már tudtunk, volt még egy. A testem gyógyítani kezdte önmagát, persze nem radikálisan, de ahhoz elég volt, hogy ne haljak bele abba a lövésbe. Miután elájultam, valami fószer vett maga mellé. Istápolt, de így is veszélyes volt visszajönnöm. Inkább nem rizikóztam, hisz bármennyit segített is, nem bíztam a pasasban. - most már lehalkítom hangomat, hiszen nem szeretném, hogy bárki más is hallja a mi kis beszélgetésünket. Szerencsére ebben pont jól jön az, hogy a homlokát az enyémnek dönti, bár így igéző szemei kereszttüzébe kerülök, ami megint csak nehezíti a dolgomat. Persze, jó értelemben. Nem is tudom megállni, hogy ne adjak egy puszit az arcára. - Csak most volt biztonságos visszajönnöm. - fejezem be végül a történetemet, majd miután sikerül levennem ajkairól a tekintetemet, felpillantok a szemeibe, továbbra is a karjaimba zárva őt. - Van egy szobám innen nem messze, ha szeretnéd, ott nyugodtabban meg tudnánk beszélni mindent. - suttogom mosolyogva az ajkaira, majd egy gyors csókot lehelek rájuk, újra végigsimítva derekánál a bőrén. Na igen... ha róla van szó, bizony mindent bevetek! Tehát, ha beleegyezik, el is indulok vele az oldalamon.
Már hogy is hihetnék neki elsőre, hiszen meghalt... két éve abban a hitben élek, hogy meghalt! Heteket szenvedtem, sírtam, nem tudtam mit kezdeni magammal, mert elveszítettem egy hülye hiba miatt. Meg akartam ölni azt a rendőrt, isten bizony meg akartam! Ha nem állít meg, akkor megtettem volna. Nem tudom, hogy mit tett volna velem egy gyilkosság, ha szemtől szembe golyót eresztek valakibe, de nem derült ki, mert végül megállított. Neki köszönhetem, hogy csak a miatt kellett szenvednem, hogy elveszítettem, és a miatt nem, hogy szörnyűséget tettem felindulásból. És most itt áll, és én nem tudom, hogy mit kezdjek az egésszel és végképp nem megy az, hogy elhiggyem. Ezért szakadok el tőle, még ha olyan könnyű is lenne elhinni ezt a lehetetlenséget, ha könnyű lenne belefeledkezni az ölelésébe. Mégis önkéntelenül elhúzom a számat, amikor törpének szólít. Utálom! Mellette nőttem szinte fel, és mindig is idegesített, hogy egy idő után megálltam és nem lettem magasabb. Olyan sok szép nő van, hosszú lábakkal, én pedig olyan vagyok néha, mint egy kis mitugrász. Igaz, hogy nagy energia bomba, de néha mit nem adtam volna azokért a hosszú lábakért! - Hogy... hogy lehetnél te? Meghaltál... majdnem megöltem ezért azt a rendőrt, majdnem megöltem! - nem tudom eldönteni, hogy kiabáljak, vagy suttogjak csak, mert túlságosan valóságos ez az egész. Ezért lesz valami a kettő között, inkább rekedt nyekergés, ahogy beszélek. Kapkodom a szemem, azt hiszem sikerült teljesen összezavarodnom. Úgy beszél mint ő, tökéletesen olyanok a gesztusai. Tudom, belül tudom, hogy ez nem lehet más, nem lehet átverés, de mégis annyira nehéz elhinni. Úgy fájt a hiánya, hogy nem tudom, hogy bírnám ki, ha újra megtörténne, ha újra el kéne veszítenem, mert ez csak ez álomkép, csak valami buta tréfa. - De én ott akartam maradni veled, úgyis kijutottam volna bárhonnan... te is tudod! - megrázom a fejem, hiszen már tényleg úgy beszélek vele, mintha ő lenne az, de ez mégis annyira hihetetlennek tűnik. Ha pedig ő az, akkor miért most került elő, hol volt eddig, és mi történt két év alatt? Ha tudom, hogy él kerestem volna, ha élt, keresnie kellett volna! Nem moccanok, amikor a keze elindul felém. Egyszerűen nem megy és talán nem is akarok. Túl jól ismerem a mozdulatait, és érezni akarom az érintését. Annyira rémesen hiányzott. Ha létezik ilyen, akkor igenis fizikailag érezheti az ember a lélek fájdalmát is. Én éreztem, túl sokat is belőle. Egy pillanatra lehunyom a szemem, amikor a keze az arcomhoz ér és hagyom, hogy közelebb vonjon magától. A lábam szinte már magától moccan, nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg én irányítom, hogy tényleg én vagyok itt, hogy ez nem egy... álom. Képtelen vagyok megszólalni, hiába beszél, most nem menne a válasz. Pillanatokkal az előtt nyitom csak ki újra a szemem, hogy az utolsó pár szót is elsuttogná. Nem tudok, nem is akarok ellenkezni, csak hagyom, hogy megtörténjen. Mindkét karom a nyaka köré fonódik és csak elmerülök a lágy csókban. Ezt felismerem, ezt nem tudná senki megjátszani, vagy elhitetni velem. Ezt csak ő tudja így! Tisztán emlékszem még ennyi idő távlatából is, hogy milyen az ajkainak íze, hogy milyen könnyeden és tökéletesen csókol. Nekem ő mutatta meg, hogy milyen nőnek lenni, nem volt rajta kívül soha senkim és nem is akartam. Azóta persze eltelt két év, sok minden történt, de... sosem volt senkivel ilyen intenzív... érezi. Nehezen szólalok meg, amikor az egész véget ér. Nem akarok elszakadni tőle, pár pillanatig még a homlokomat az övének döntöm, csak hogy megpróbáljak lenyugodni, hogy a szívverésem ne legyen ilyen intenzív. - Mégis... hol voltál? Hogy-hogy élsz és... miért nem kerestél meg? - csak a végén csuklik el a hangom. Kell egy nyomós indok, egy nagyon-nagyon nyomós indok, ami miatt hagyott szenvedni, amiért nem jött azonnal utánam, amikor kiderült, hogy... mégsem halt meg.
Bevallom, hogy így még sosem éreztem magam. Éveken át jártam az államokat, mindig tudtam, mitévő tegyek, de most, hogy újra látom őt, egyszerűen leblokkolok. Azzal tisztában voltam, hogy mivel Rebeca nem közömbös a számomra, nem lesz egyszerű dolgom, mikor majd végre viszontláthatom őt, arra azonban sosem gondoltam, hogy ez a találkozás ennyire erős hatással lesz majd rám. Legszívesebben a karjaimba zárnám most azonnal, és el nem ereszteném onnan, csak, hogy érezze, tényleg itt vagyok, és bármit is gondol most, ez az egész egyáltalán nem átverés. Nem akarnék neki ilyen fájdalmat okozni, ezt pedig ő is tudhatja. - Nem vagyok telepata, törpe, te is tudod. Nem turkálok a fejedben. Nézd... tudom, hogy őrület. De ez nem trükk... én vagyok az. Végig higgadtan beszélek, bár régen is ezzel tudtam kiakasztani, és direkt nevezem törpének, hiszen korábban is kimondottan utálta, amikor így tettem. Picit közelebb is lépek hozzá, miközben beszélek, mert meg akarom őt nyugtatni, plusz nem tudom letagadni, hogy mennyire nem tetszik az, mikor eltávolodik tőlem. Persze semmilyen fenyegető mozdulatot nem teszek, hiszen nem akarom még ennél is jobban megijeszteni. Meg miért is tenném? Eszem ágában sincsen bántani őt, sőt... nagy valószínűséggel ő lenne a világon az utolsó személy, akit képes volnék bántani. De még így is előbb ölném meg magam, minthogy ő rá kezet emeljek. Sosem tennék olyat, ezt pedig neki is elmondtam már akkor, mikor együtt jártuk az utakat. Be kell vallanom, borzasztóan hiányoznak azok az idők, és semmi sem fájna jobban, mint az, ha elveszíteném őt. Szeretném visszakapni, szeretném megölelni, és vele lenni, ameddig csak lehet. Már semmi sem szakíthat el minket egymástól, ha pedig mégis megpróbálná... nos, akkor az illető jobban jár, ha menekül, mert nem állok majd jót magamért. -Tudom, hogy nem viccelsz... de azt is, hogy hiszel nekem. Mert mindig így tettél. Én kértelek, hogy hagyj ott a bankban, de nem azért, mert nem akartam veled maradni. Azért tettem, mert túl fontos vagy ahhoz, hogy hagyjam, hogy bajod essen. - nem tudom, mi is foroghat most a fejében, de tudom, hogy ott van benne az az oldala, ami nagyon is szeretne hinni a szemének. Lassan felé nyújtom a kezem, de nem mozdulok azonnal, nem akarom, hogy azt higgye, bántani akarom vagy ilyesmi. Ujjaim lassan közelítenek, remélve, hogy nem válik majd ismét anyagtalanná, amikor meg akarom érinteni. Lassan végigsimítok szép arcán. Úgy, ahogy régen is tettem. Ha engedi az érintést, gyengéden közelebb is vonom magamhoz. - Mindenkinél fontosabb vagy, és csak rád tudtam gondolni. Te tartottál életben! Gondolod, ha egy agyturkász játszana veled, tudná ezt? - őszintén nézek a szemébe, mélyen fürkészve íriszeit, miközben egyre közelebb és közelebb kezdek araszolni az arcához. be akarom neki bizonyítani! Azt akarom, hogy érezze, én vagyok az, és azt is, hogy igazat mondok! - Higgy nekem... - kérem tőle halkan suttogva, ahogy közelítek felé, még mindig a szemébe nézve, aztán egy magabiztosabb közeledéssel legyűröm a még köztünk lévő távolságot, hogy elérhessem ajkait. Gyengéden érintem őket enyémekkel, az érzés pedig teljesen elfeledtet velem mindent, és őszinte, érzelmesebb csókba vonom, megpróbálva ezzel kimondani, ami évekkel ezelőtt nem sikerült.
Túl sok minden történt mostanában, ezért éreztem úgy, hogy kell egy nagy séta. Egy kicsit rendezni gondolataimat, egy kicsit tisztába tenni magamban mindent. Itt van ez a James, rendes fickó, csak néha kissé kiállhatatlan, és az ő nagy gondja azzal a pasassal, akit el kéne kapni. Vajon segíteni fognak nekünk azok a pasasok, abban a hű, meg ha iskolában? Nekem még maga a tény is új, hogy ilyen létezik, meg az a nagy duma, hogy ha szeretnék, akkor én is élhetek ott azon a bazi nagy birtokon, ami komolyan olyan, mint egy hodály. Oké, nem tévednék el benne, mert nem tévedek el sehol, de attól még túl nagy nekem. És amúgy sem szeretek túl sokat egy helyben megmaradni, ahhoz meg már túl idős és független vagyok, hogy beüljek az iskolapadba, vagy beálljak valami bandába, hogy megmentsük a világot, vagy ilyesmi. Az még belefér, hogy segítsek Jamesnek, vagy legalábbis rugdossam addig, amíg nem segít magán, de ennyi nekem azért elég. Bár azt hiszem, még ő maga sem tudja, hogy pontosan mit is akar, de majd el dönti, én pedig szépen megvágom, amíg végre elhatározza magát. Maximum, ha túl sokáig húzza az időt, akkor eltűnök a városból, mert már túl régóta vagyok itt, és igazából kezdem kissé unni az egészet. North Salem nem épp nekem való kisváros, annyi erővel akár haza is mehetnék, amit soha az életben nem tennék meg. Kell nekem egy kicsit több, egy kis izgalom, egy kis élet! Erre jó egy séta, hogy mindent át tudsz gondolni és rendezni magadban. E miatt van, hogy még csak az sem tűnik fel, hogy valaki követ. Mások is járnak az utcán, így aztán a fene se gondol azonnal arra, hogy csak, mert valaki lépked nem messze tőled, ugyanabba az irányba haladva, mint te, akkor már egyből akad is tőled valamit. Amikor viszont egy kéz kerül a karomra már automatikusan reagálok. Nem tehetek róla, de azért ez nem épp egy megnyugtató történés, akármennyire is nem szabad felhívni magunkra a figyelmet, de mégis átengedem magamon azt a kezet, így csak átsiklik a karomon az övé, de addigra már szemben állok... Vele. Komolyan egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni, hiszen a hangja is az övé, és az arca és... ez egyáltalán hogy lehet? Meghalt, két éve meghalt, láttam... ott voltam! Komolyan nem tudok megszólalni és még azt is hagyom, hogy a derekamra kerüljön a keze és magához húzzon. Pár pillanatig nagyjából. Ennyit hagyok magamnak, hogy elmerüljek ebben a képtelen illúzióban, vagy tudom is én, hogy mi ez. Mindig is heves természet voltam, ezért is tolom el magam tőle és lépek hátra. - Ez egy nagyon kegyetlen tréfa... hagyd abba akárki is vagy és ne turkálj a fejemben! - nem tehetek róla, de hiába a kezdeti normál hangerő az utolsó pár szónál már megemelkedik a hangom és talán egy kicsit remeg is. Nem tudom levenni róla a szemem, de konkrétan kiborít az egész helyzet, szinte már sokkol. Tudom, hogy vannak, akik durva dolgokra képesek, ott volt az a kiskölyök is, aki képes volt látni a rossz emlékeket, miért ne láthatná bárki azt, hogy ő milyen volt és másolhatná le, mint abban a suliban, az a kék bőrű csaj? De mégis hogy tehet valaki ilyet? Hogy téphet fel ennyire fájú régi sebeket? Még a megszólítás is stimmelt, amit csak ő tudhat, vagy aki a fejembe nyúl, hogy megnézze az emlékeimet. Én már nem lepődöm meg semmin komolyan. - Isten bizony betöröm az orrod, ha nem tűnsz el most azonnal! És nem viccelek! - kicsit még ki is húzom magam. Alacsony vagyok tudom, nem egy kifejezetten ijesztő és fenyegető alkat, de ha eléggé bepöccenek, akkor simán nekimegyek egy nálam két fejjel magasabb izomkolosszusnak is. Ha ez az illető belenézett a fejembe, akkor ezt tudhatja nagyon jól.
Sok mindenen keresztül mentem ebben az utóbbi két esztendőben, de egyik megpróbáltatás sem volt olyan gyötredelmes és kínzó, mint az a tudat, hogy távol vagyok az egyetlen személytől, aki igazán számított az életemben. Persze azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy mindezt csakis magamnak köszönhettem, hiszen én voltam az, aki miatt félresikerült az a bankrablás, mert ha jobban odafigyelek, kiszúrhattam volna a civil rendőrt, vagy legalább megdermeszthettem volna még idejében, mielőtt elsüti a fegyverét. Én azonban haboztam, és ez elegendőnek is bizonyult ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol, és ez az egész elszakítson tőle. A legrosszabb az egészben az, hogy most, hogy vége van, és fel akarom keresni, persze rádöbbenek, hogy fogalmam sincs merre van. De úgy fest, a Sors az én oldalamra állt. Mert ahogy North Salem utcáit járom, azon töprengve, hogy talán betérek abba a pizzázóba, a bejáratától nem messze Őt pillantom meg. Háttal áll nekem, így ő nem vesz észre. Én pedig ezúttal hálát is adok ennek. Lefagytam. De nem úgy, mint azok, akiket megérintek. Fogalmam sem volt, mitévő legyek, és életemben először azt sem tudtam, mit kéne lépjek. Elértem ide. Egész életemben róttam egy hosszú utat, egy utat, aminek a célja kimondva, kimondatlanul Ő volt. De most, hogy az útnak vége, ledermedtem. Mintha önnön képességem fordult volna ellenem. Álltam, megkövülve, és figyeltem a lépéseit. persze olykor azért megindultam, mert nem akartam tőle teljesen lemaradni. Figyeltem a mozgását, és egyszerűen csak örültem annak, hogy jól van... annak, hogy láthatom. De félek is. Igen, félek. Mert fogalmam sincs, mi lesz, ha megtudja, hogy életben vagyok. Mi van akkor, ha már nem akar látni? Nincs jogom összezúzni az eddigi életét, és esküszöm, nem is akarok így tenni. De akkor is tartok attól, hogy elküld majd a fenébe, amiért nem mondtam el neki, hogy jól vagyok. Amiért nem tudattam vele hollétem. -Ne haragudj... -nem tudom, pontosan, mikor gyorsítottam a lépteimen, hogy utolérjem, és mikor helyeztem a kezem a karjára, csak azt tudom, hogy mire észbe kaptam, már szembe is fordítottam magammal. Ismerem őt... már az érintésemről felismert régen is. Magabiztosan fordítom meg, ahogy mindig is tettem, mikor épp összevesztünk, és hátat akart nekem fordítani. - Hiányoztál, apróság! - tipikus, próbálom nem mutatni neki, mennyire feszült vagyok. De a halvány mosolyt sem tudom visszatartani arcomról, mikor újra megpillantom azt a gyönyörű szempárt. Szinte már várom, hogy pofon vágjon, de valami, egy láthatatlan erő, mégis mozgásra bír. A derekára csúsznak kezeim, és magamhoz húzva megölelem. Mintha csak azt szeretném, hogy ezzel is megmutassam neki, én vagyok az. Vagy csak a közelségére vágyom? Már magam sem tudom. A hiánya megrészegített, ez már szinte biztos.
Az emberek túlságosan döbbentek, avagy épp csupán rossz májukat simítja a nem minden naposan eléjük tárulkozó polgárpukkasztó csemege. Senki sem mozdul azonban - a tömeg passzivitása az, ami mindig is szánalmassá minősíti az embereket Evy szemében. Még az állatok is több életfunkciót mutatnak egymás felé. Minthogy az égvilágon senki nem kap a lány karja után - pedig közvetlen közelében ülnek többen is -, Evelyn nem várakozik. Nem kíváncsi rá, mi teljesedik ki tetteinek következményeként, s az sem csigázza fel érdeklődését, hogy ki siet a "megsegítésére". Úgy surran ki az ajtón, akárha nem is e közösséghez, nem is e fajhoz tartozna. Két hosszú lépést tesz meg mindössze, mielőtt kitárná karjait, hogy a következő pillanatban már, könnyed rigóteste alá nyaljon a szél. Csak egy kisgyerek mutogat utána tátott szájú vigyorgással, ám hiába rángatja az anyja kezét, annak figyelmét túlságosan lekötik a telefonból fülébe záporozó gondok, míg közben fél kézzel a táskájában turkál. A pincér hiába lohol a lány után - minthogy eleddig is, sajnos távolabb esett a lánytól, semhogy az ajtót elszántan tarthatta volna, még ha tiszta szívből vágyott is megelőzni a fruskát -, s már fel is tépi az ajtót, hogy Evy után rohanjon, ám még épp idejében érik utol a fiú szavai. A férfi megtorpan, dühnek kazánja fújtat mellkasa mélyén, ahogy szikrákat vető szemmel fordul a fiú felé. - Pontosan 5$ a kis kurva adóssága! Talán te akarod kihúzni belőle?! Talán maga sem gondolta komolyan, hogy a fiú kifizeti a pofátlan vendég hiányosságát, ezért bizony meg is lepődik, amikor a markába kapja - feltételezhetően - az összeget. Akkor még horkan egyet, majd az orra alatt dörmögve tovább holmi piti tolvajokról, s bizonyos altesti munkát végző hölgyekről, a dolga után néz. A pizzéria rendje visszaáll.. ám a lányt, mintha a föld nyelte volna el.
-Mit parancsol? - lép hozzám egy középkorú nő a noteszével. Arcára igyekszik őszinte mosolyt erőltetni, de az igyekvései ellenére nem igazán sikerül neki. -Egy normál méretű pizzát szeretnék kérni tengergyümölcseivel, minden mehet rá amit találnak. - mosolygok rá vissza és teszem a helyére az étlapot. Nem vár sokat, már csak a füst felhőt látom utána, olyan gyorsan elillant. Hátradőlve nézek ki az ablakon, bámulok ki a sokaságba, a siető emberek közé, ahol egy mosolygó arcot nem látni, csak görnyedten járó halottakat és robotokat. Mindenki azt gondolja magáról, hogy ő bizony kirí a tömegből, ő más mint a többi, egyedi, de ugyanazt csinálja. Nem változik a tartása, nem jár büszkén, nem mosolyog. Emberek... Fejemet megrázva emelem el tekintetem az ablakról és nézek körbe a kis étteremben. Hangulatosan van kialakítva, ha az embernek kedve tartja kis boxokba is beülhet elkülönülve a többiektől. A sarok helyeket mindig is szerettem az ehhez hasonló éttermekben. Sokkal megnyugtatóbb mindenre és mindenkire rálátni, nem érnek váratlan meglepetések. Ahogy nézelődöm észreveszem, hogy egyre több fej fordul egy veszekedő pároshoz. Vendég és vendéglátó. Fülemet hegyezve figyelem őket leplezetlenül, mint a többi ember. Kabaré is van az ebédhez, nagyszerű! Magamban mosolyogva hallgatom, ahogy a férfi már azzal fenyegetőzik, hogy rendőröket hív, ha nem fizeti ki a teljes összeget, de a hölgyet ez sem igazán állítja meg. Lenézően néz mindenkire, a pincér pedig mondókája után a pultnál álló főnökét keresi, aki valami csoda folytán felszívódott. Vagy most értesíti a rendőrséget, vagy sürgős dolga akadt vagy épp felelősségteljesen elbújt az elől, hogy kiálljon az alkalmazott mellett. Most már mindenki leplezetlenül nézi és hallgatja a fenyegetőzések áradatát, háborog a leányzó nem törődöm stílusán. Háborognak, de titkon mindenki élvezi a helyzetet. Lesz miről csevegni, hogyha vége az egész jelenetnek és köztudottan sokan szeretik, hogyha két ember marja egymást. Szeretik figyelni a folyamatot, hallgatni a sértéseket aztán egyik-másik pártájára állni és szítani tovább a tüzet a két fél között. Azt mondják, hogy ez ma már a civilizáció világa, mégis sokan úgy viselkednek mint a barbárok, akik a városba szabadultak. Számat apró fintorra húzva dőlök hátra az ülésen és kényelmesedem el, mialatt a pizzámat várom. Figyelem a plafont, repedéseket keresek hunyorogva, hogy azok útját követve megtalálhassam a kiindulási pontot, de csak lehelet vékony repedéseket találok, melyeknek kiindulási pontja, mintha nem is lenne. Csak létrejöttek és igyekeznek terjeszkedni, megbontani a rendezettséget. Csapódik az ajtó, megáll a levegő. Az eddig suttogó emberek teljes némaságba burkolózva figyelik mi történik, én pedig csak hallgatom. Lelki szemeim előtt látom a pincér idegességtől kipirult arcát , ahogy tartja az ajtót elszántan. Kivasalja a hölgyeményből a teljes összeget akkor is, ha erre rámegy az egész napja. Egyedül a konyhai élet hangjai szűrődnek ki az étterembe, az zavarja meg a teljes csöndet. Fejemet a támláról fölemelve nézek az egyre idegesebb pincérre. -Mennyi az a hatalmas összeg, ami miatt ez az egész csetepaté megy? Hagynám igazából, hogy megvitassák maguk, de a néző közönség leplezetlen tahósága zavar igazán. Szóval, mennyit kell még kifizetnie? - mutatok a lányra, miközben másik kezemmel előszedem pénztárcámat. Az ebédelők közül többen szégyenkezve és pirulva néznek vissza tányérjukra, másik most már engem néznek gyűlölködve, szemük teli megvetéssel. Ki vagyok én, hogy meg merjek szólalni és elapasztani a közönség mai legnagyobb beszéd témájának forrását? Szerintem most mindannyian a pokolba kívánnak, pláne azért mert mindenkit tahónak neveztem neme egyszerűséggel. Kiegyenesedve könyökölök az asztalra és figyelem a pincért kérdően, a válaszra várva. Talán még ma vége lesz az egésznek.
Hosszú volt az út ide New Yorkból... főleg, ha nem őt repítette gép, hanem a maga szárnyán jött. Hogy miért ebbe a városba vetődött, annak semmi különleges oka nincs: a nyers valóság csupán annyi, hogy erre sodorta egy nyugati légáramlat, ő pedig, utazott rajta. Nem akarta elhagyni New Yorkot... ám épp elég ideje garázdálkodott már ott hozzá, hogy úgy érezze: lassan forróvá válhat a lába alatt a talaj. Hagyja hát kihűlni: ráadásul, ha itt megejt egy-két hírhedtebb esetet, azzal talán annak a kopónak is erre irányítja a figyelmét, s ide jön szaglászni: ő pedig nyugodtan visszatérhet a nagyvárosba. Bár Evannel azóta sem találkozott, nincs kétsége felőle, hogy a Rendlovag figyelmesen bújta az újságokat, és minden kis részletet, amely rá utalhatott, alaposan megjegyzett magának. Talán keresi is... Akkor hát, nincs más hátra, minthogy azt tegye, amit egyébként az erdőben is megejtene, ha épp vadként élne, s rejtőzni óhajtana: hamis nyomokat ejt. Elfáradt, megéhezett és megszomjazott az út során, így hát rögtön be is vette magát az első pizzériába, amit elé sodort az út. A pizza széle kicsit égett volt, a kóla azonban jól esett hozzá, na meg, a közepe attól még jó volt. Az már egy teljesen más kérdés, hogy amikor a pincér kihozta a számlát, rá kellett jönnie, hogy rosszul számolt a pénzével. Rég volt már, hogy valakitől elvette a vagyonát, de azt nem hitte volna, hogy ennyire elköltötte a pénzét. Homlokráncolva túrja át fekete dzsekije zsebeit a türelmetlenné váró pincér szúrós tekintetétől kísérve, ám egy huncut dollárt se talál többet, pedig bizony, nem annyi az elmaradása. Valaki zavarba jönne, valaki megrémülne, szabadkozva ismerősért/szülőért csörögne. A lány, egyiket sem teszi. - Na, kislány? A pincér hanyag nógatására felsandít a fiatalos srácra, majd megvonja a vállait, feláll, s lekapja a szék háttámlájáról a kabátját. - Ez van haver. Odaégettétek a kaját. - Mi...hé!? Evelyn nem igazán zavartatja magát, a hiányt a pincér gondjaira bízva indul kifelé. A srác úgy tűnik, nemigen szokott New Yorki talpraesett csitri flegmaságához, és ezt a lány ki is használja. Mire a szerencsétlen összeszedi magát, hogy dühösen Evelyn után induljon, a lány már több asztallal odébb jár, és cseppet sem zavarja, hogy bőszen kiabálnak utána, úgy mint "Megállj! Hogy képzeled?! Kihívom a zsarukat cseszd meg! Fizetsz vagy ledolgozod! Állj meg!". A csaj nemes egyszerűséggel az ajtókilincsért nyúl, és még egyszer közönyösen hátrapillant a pincérre, mielőtt kinyitná azt. Mindezt természetesen az új jövevény páholyból nézheti végig, más kérdés persze, hogy Evelynt nem igazán izgatják a hökkent, rosszalló tekintetek. Hiába az általános felháborodás, valahogy senki sem igyekszik a pincér segítségére.
Dolan Robertson
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Dolan Robertson
Hozzászólások száma : 13
Kor : 32
Tárgy: Evelyn & Dolan Szomb. 19 Okt. - 20:37
Idegenkedve nézek körbe az emberektől túlzsúfolt városban. Amióta az iskola falai között töltöm a mindennapjaimat és ritkásan járok szó szerint emberek közé elszoktam az állandó nyüzsgéstől, zsivajtól, autók dudálásától, a szmogos, maró levegőtől, amely kérés nélkül mérgezi a tüdődet. Az idegenek hangja eggyé olvad össze és úgy tűnik, mintha a tömeg dobálna jobbra-balra, ahogy nekik tetszik, én pedig csak sodródom az árral. Azt hihetik az emberek, hogy egy vidékről szabadult fiú vagyok, aki igazán nem is készült fel rá, hogy a városban mi várhatja. Még az idősebbek is agresszívabbak, mint általában, vagy ahogyan sokan elképzelik őket. Néha megilletődve figyelem a busz után teljes erőbedobással rohanó idős nőket, akik egy maratoni futót nevetve lehagynának, a buszon pedig nyöszörgő hangon kérik meg a fiatalabbakat, hogy adják át a helyet. Nyilván eltúlzom a dolgot, hajlamos vagyok rá, beismerem, de ki az, aki ezt megcáfolná? Ki az, aki ne látott volna már legalább egy sprintelő nagymamát, akinek a buszon hirtelen bokatörése lesz? Lehet, hogy az idősebbekben később mutálódik valami, amitől erőre kapnak egy induló busz láttán. A lámpa piros, mindenki áll, várja a zöldet, míg én mosolygok magamban és elhatározom, hogy nem viselkedem teszetoszán, nem hagyom, hogy odébb lökjenek mintha egy senki lennék. Nem éveket töltöttem városon kívül, az egész életemet városokban töltöttem, volt ahol még többen is voltak. Kezeimet zsebre dugom és immáron mosoly nélkül nézek farkas szemet a piros megálljt parancsoló kereszteződési lámpával. Mellettem sokan nézik az órájukat türelmetlenkedve, húzzák össze magukon a kabátot és mormognak magukban. Elismerem, nem a legjobb idő ez az ácsorgásra. A szél már majdhogynem csípősen hideg és bár süt a nap, sugarai meleget már nem adnak. Ez az én időm, és csak jobb lesz. A lámpa vált. Egy tucat ember lábait egyszerre emelve indul el a szemközti oldalra. Ki sietve, ki ráérősen. Miért jöttem el az iskolából és vettem ki egy szabadnapot? Mert az az otthonom most már, az otthon pedig nem azt takarja, hogy egész nap egy kastélyba legyek zárva. Semmi gondom vele. Ha kedvem tartja kimegyek és sétálok a birtokon, akár az egészet bejárhatom, de tovább aligha és így olyan, mintha egy burkolt helyen élnék. Úgy döntöttem eljövök és meglátogatom a kinti világot. Megnézem mennyit változtak a dolgok azóta, amióta már nem járom mindennap az utcákat, nem ülök fel folyton egy buszra és utazok egyik végállomástól a másikig. Nem mintha hatalmas reményekkel indultam volna útnak otthontól, de valamit vártam. Nem változott semmi. Az emberek rohannak, sietnek, nem állnak meg levegőt sem venni, bár ebben a jó levegőben nem csodálom. Kirakatok előtt sétálok el ráérősen. Szemügyre veszem az aktuálisnak mondható divatokat a férfiak körében, az új piacra dobott technológiai eszközöket, kik azok akik kirakatban nyíratják a hajukat, vagy esznek jó ízűen, hogy az éheseknek majd kiessen a szemük. Apropó éhség. Villámcsapásként hasított belém a tudat, hogy reggeli nélkül jöttem el a birtokról. A lábaimban mintha csillapíthatatlan lett volna a kalandvágy, így reggeli nélkül vágtam neki a semminek, így pedig a gyomrom már éhezik egy ideje. Kezemet korgó hasamra rakom és fölnézek az égbe nyúló épületekre, melyek hatalmas betűkkel hirdetik magukat. Kifőzdék, éttermek, trafikok. Nem kell nekem étterem, nem kilencven fogásos reggelit, vagy inkább már ebédet szeretnék enni. Ahogy haladok előre az emberek között, csalogató illatokkal hívja fel magára a figyelmemet egy kis pizzéria. Ajtajához sietve kukkantok be rajta és állapítom megelégedetten, hogy beférek én is, nem kell tovább keresgélnem. Sietve belépek az ajtón és mosolyogva köszönök a pultnál álló olaszos külsejű fickónak. Pontosan az a fazon, aki előbb ér utol gurulva mint futva. Gyomrom udvariatlanul hangosat korranva jelzi, hogy ez az ebéd már nem tűr halasztást, így egy szimpatikus sarokasztalhoz ülve húzom magam elé az étlapot és hevesen lapozva kutatok az ínyencségek között.[/i]
Charles Xavier
mutant and proud
Tanár
let me to help you
Play By : James McAvoy
Hozzászólások száma : 1244
Kor : 39
Tárgy: Perillos's Pizzeria Szomb. 19 Okt. - 18:53
A belvárosban meghúzódó, viszonylag olcsó, ám nem feltétlen túl igényes küllemű, teljesen átlagos pizzéria. Előfordul, hogy odakapják kissé a széleket, de ha el tudják épp találni a sütés idejét, akkor a város egyik legjobb pizzáját kaphatjuk kézhez.
Kezdőlap 
by 
