Charles és Emily találkozása

Örülök ennek a beszélgetésnek, sok minden történt, és sok mindet megtudtam, nem csak a mutánsokról és Charlesról, hanem magamról is. Kicsit talán máshogy érzem magam most, mint a beszélgetés elején, és ez a talán biztosan egy jó irányba elmozduló talán. Igazat adóan bólogatok egy kicsit, mikor az jön elő, hogy nem biztos, hogy segítene, ha többen tudnák használni a Cerebrót.
- Végül is igaza van. Nem mehetnek el folyton máshová. Itt is szükség van a segítségre. Nekünk is kellenek. - mosolyodom el, és egyértelmű, ezzel köszönetemet akarom kifejezni ezért a beszélgetésért. Tényleg nem lenne jó, ha csak egy-egy messzi, érinthetetlen név lenne az alapítók helyett. És amúgy is, nem olyan idős ez a két férfi. Attól még, hogy alapítók, még lehet életük az iskolán belül. Csillogó szemekkel hallgatom a kis leírást, kíváncsi vagyok, mint mindig. Számításba veszem, amit a férfi mond, és elgondolkodom. Erre nem is gondoltam, és nagyban el vagyok mélyedve ebben, amikor meglátom a fejemben azt a képet, amit Charles idéz bele. Kicsit meglepődöm, hogy honnan jöhetett ez, de inkább figyelem az eseményeket a fejemben. Szemem előtt megjelenik egy magas, szőke nő, aki lassan átalakul egy kék bőrű, vörös hajú kislánnyá. Egészen meg vagyok döbbenve, sosem láttam még olyan mutánst, akinek valamilyen testi elváltozása van. De mikor tovább lendülök ezen, újra nagy szemekkel nézek Charlesra. Igazi áhítattal szólalok meg.
- Ez annyira... Csodálatos! Nagyon köszönöm, hogy megmutatta nekem! És ez a lány itt van az iskolában? Remélem találkozni fogok vele egyszer. Elképesztő képessége van, és a bőre gyönyörű kék. - mondom, és mosolygom. Valahogy nem rökönyödöm meg a furcsa külső láttán, a szépet látom benne, ahogy művészlelkem diktálja ezt sokszor. Örülök, hogy nem térünk vissza a háborúra, eléggé lehangoló téma, és lezárószónak szántam azt, amit utoljára róla mondtam. Ekkor elérjük a bejáratot, és viccesen kijelentem.
- Végre! Már biztos nem fogunk éhen halni. Remélem akkor a gombás-tejszínes spagetti jó lesz! Már a számban érzem az ízét. - és ezzel belépünk a kastélyba, és indulunk is falatozni egyet.

Egyre gyorsulnak a lépteim, ami mutatja, hogy kezdek határozottan éhes lenni, főleg, hogy még beszélünk is az ételről. Így még inkább érthető. Cerebroról beszélgetünk közben, a képességekről. Ez mindig kedves téma nekem, úgyhogy legalább kellőképpen leköt, amíg nem jutunk ebédhez, vagy ez már vacsorának számít lassan?
- Persze, jó lenne, de félek, akkor se tudnánk több felé szakadni. Tudod, hiába tudjuk több mutáns lakhelyét, attól még nem tudunk mindegyikükhöz elmenni azonnal. - egyrészt itt is lennünk kell időnként, egyszerűen muszáj, pont az ilyenek miatt, hogy beszélgethessünk a diákokkal, és felügyeljük ezt az egészet. Hogy mutatná az magát, ha egyáltalán nem is tűnnénk fel? Csak nevek lennénk a palettán. Nem lenne valami hiteles. A genetika pedig tényleg egyszerű a maga nemében, főleg ha az ember ért hozzá. Végülis mindenkinek az az egyszerű, amihez igazán ért. Újabb kérdések hangzanak el, amire finoman elmosolyodom. Nem zavar, hogy ennyi mindent tudni akar, sőt ez úgy gondolom mindenképpen jó dolog. Meg akarja ismerni azt, aki valójában.
- Inkább csak megjelennek, mintha mindig is tudtam volna őket. Néha képekben kapom, ha lassabb, ha azzal a másikban is emlékeket idézek fel egész mélyről. De hidd el, nem annyira jó ez, mint ahogy gondolod. Mármint jó, de közben olyasmit is megtudok, ami fájhat, amit átérzek, ahogy a másik fájdalmát is. Ha túl gyakran csinálnám... nehéz lenne különválasztani, hogy ki vagyok én, és mely emlékek tartoznak máshoz. - hosszan magyarázok, de ez bonyolult. Nehéz csak úgy egyszerűen szavakba önteni. Nem hiába mondják sokszor, hogy vannak dolgok, amiket érezni, tapasztalni kell, úgy lehet igazán megérteni, ez is ilyen. Az újabb kérdésre viszont már elmosolyodom, és a szabad kezemet, azt, amibe nem karol bele a halántékomhoz érintem egy pillanatra. Minden bizonnyal elsőre furcsa lesz majd neki az a néhány kép. Egyszerűen, emlékek a birtokról régi idejében, a gyerekkoromból... amikor találkoztam Ravennel. Ő is rémült volt, egy mutáns, aki nem találta a helyét a világban, de együtt megtaláltuk a helyünket. Hamar vége lesz a kis filmnek, és a gondolataimat már szavak formájában hallhatja a fejében.
- Ő Raven... Mistique, szerintem kedvelnéd. - tudom, hogy kevesebb időt tölt a diákok között, mint mi. Valahogy még nem teljesen zárta le önmagát, érzem benne a zavart, a kérdéseket, de ennek ellenére bízom benne annyira, hogy tanár legyen itt. Van mit tanítania, és igenis élő példája lehet annak, hogy a mutáció nem rossz akkor sem, ha a külsőt is befolyásolja. A háborúkra már nem térek rá, hiszem, hogy nem következik be ilyesmi. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne kerülhessen rá sor, mert azt nagyon megsínylené mindenki. Nem minden képesség egyforma erős, de vannak nagyon brutális erővel bírók, amik miatt ugyanúgy sérülhetnek emberek és mutánsok is. Elgondolkodva bólintok a szavai hallatán.
- Így van. Nem mindenkinek van szüksége támaszra, új otthonra, őket is meg kell értenünk. Végülis az emberek sem élnek mind együtt. De aki itt van, annak segítünk. - elérjük a bejáratot, újabbat korran a gyomrom. Tényleg ideje lesz már egy kiadós evésnek!

Követem Charles gyorsuló lépteit, szinte tudat alatt, fel sem tűnik igazán, hogy gyorsabban megyünk. Már közel van a cél, szóval nem kell sok idő, hogy élelemhez jussunk. Szóval nem tűnik fel a sietség, engem is leköt a dolog. Bólogatok, hogy benn lehet lenni, csak nem szabad mozogni. Kicsit lebiggyesztem a szám.
- Milyen kár, hogy más nem tudja használni. Pedig akkor lehetne segíteni, hogy megtaláljuk a mutánsokat és segítsünk nekik. Jó lenne. - nem is tudom, hogy mennyi plusz teher nyomja még Charles vállát, nekem gőzöm nincsen Főnixről, sem Logan emlékeiről. Nagyon érdekelnek ezek a dolgok, szívesen beszélgetek erről. Aztán majd témát váltunk, ha már benn vagyunk, és elfogyott a sok kérdésem. Az egyszerű genetika kijelentésre elmosolyodom. Hogy lehet egyszerű a genetika? Persze valakinek, aki ezzel foglakozik évek óta, és mindenféle kutatásokat végzett a témával kapcsolatban már nem olyan bonyolult. Gondolom csak meg kell érteni, és akkor kicsit egyszerűbb a dolog. És igen, én nem vagyok egy nagy zseni. Csak elképzelni tudom, ahogy valami, valahogy megkülönbözteti a mutánsokat a sima emberektől.
- Jó lenne egyszer megtapasztalni ilyesmit. Milyen más gondolatait látni? Képekben jelennek meg? Vagy hangot is hallani? Vagy egy teljes emlék minden részletét meg tudja nézni? Milyen érdekes lehet... - kissé el vagyok gondolkodva, amit a hangomon is hallani. - És visszafelé is működik? Meg tudná mutatni egy emlékét nekem például? Vagy csak egyirányú? - nagy kék szemekkel nézek fel, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet egy idegen ember emléke. És elvégre a kettő ugyanolyan, nem? Nagyon remélem, hogy Charles szavai így fognak történni, és a jövőben tényleg nem lesz sor egy háborúra az emberek és a mutánsok között. Talán egyszer még szuperhősök is lehetünk, akik megmentik a világot. Minden esetre sóhajok egy kicsit, és elmosolyodom.
- Remélem, hogy így lesz. - csak ennyivel nyugtázom a dolgot, és óhatatlanul is eszembe jut a kép, ahogy az emberek fegyverekkel tüzelnek a mutánsokra, akik sérthetetlenek, teleportálnak, vagy bármi. Egy ilyen sereg ellen az embereknek nem lenne esélyük, míg ha mondjuk tankokkal mennének olyanok ellen, akik csak képesek sötétben látni, de védtelenek, ismét nagy mészárlás lenne. Nem egy boldogító kép ez. Remélem, hogy nem lesz sor erre a harcra. De talán egyszer emberek és mutánsok békében tudnak majd együtt élni. Bólintok a válaszokra. Szóval nem lehet tudni a képességeket, mert mások a génkódok.
- Végül is igaz. Lehetnek olyan felnőtt mutánsok, akiknek családjuk van, és viszonylag normális életet élnek, vagy olyanok, akik nem akarják otthagyni a családjukat. Bár biztos vannak olyanok is, akik jobban szeretik a magányt. - beszélgetés közben pedig csak elérjük az épület bejáratát.

Őszintén szólva most, hogy így beszélünk még jobban megéheztem, ha ez egyáltalán lehetséges. Pedig eredetileg nem volt ilyen vészes, de mostmár egy kicsit sietősebbre is veszem a lépteimet. Pedig eredetileg nem akartam rohanni, szinte észre sem veszem, hogy gyorsítok, annak ellenére, hogy ez a téma is leköt.
- Végülis bent lehet lenni, de nem szabad mozogni, mert az nagyon rontja a koncentrációmat. - aztán csak elmosolyodom és megrázom a fejem. Nem tudja más használni és igen, nagyon kimerítő az egész, de ez csekély ár azért, hogy segíthessünk másokon. Maximum azért fogom vissza magam és nem ülök ott minden áldott nap, mert tudom, hogy szükségem van a tiszta elmére más esetekben is, figyelnem kell a Főnixre és ott van Logan. Muszáj tökéletesen működnöm ahhoz, hogy ne legyen baj. Nem zavar, hogy újabb kérdések merülnek fel benne, egyáltalán, szívesen válaszolok rájuk.
- Inkább érzem őket, a gondolataikat, a kétségeiket. Elég bonyolult, erősen kell koncentrálnom és figyelnem minden apró eltérésre. A gép segítségével pedig el tudom különíteni azt, hogy melyikük hová tartozik, melyik csoporthoz. Egyszerű genetika. - egyszerű... na persze. Egyszerű egy zseninek, amilyen Hank, aki az egészet összerakta. Egyszerű nekem, aki ismerem a szerkezetet és a bonyolult dolgok mélyére tudok látni, de cseppet sem egyszerű másoknak, akiknek mindez sok és szinte elképzelhetetlen. Az újabb kérdésre csak sóhajtok. Nem gondolom, hogy értelem lenne tévhitben ringatni bárkit is. Tudom, hogy az emberek nehezen fogadnak el bizonyos dolgokat, de attól még hiszem, hogy ez változhat. Idővel majd megtudják érteni, hogy milyen módon tehetünk jót, nem csak a negatívumokat.
- Nem mondom neked, hogy minden rendben lesz, mert nem látom előre a jövőt, de el kell hinnünk, hogy nem vár ránk ilyen sor. Idővel majd felfogják és elfogadják, hogy nem vagyok rájuk veszélyesek, hogy segíthetünk. Mi is emberek vagyunk, csak kicsit mások. - nem akarom, hogy ebből valaha is háború legyen, pedig Eric szerint elkerülhetetlen. Tudom, hogy benne olyan mély keserűség tombol, amit nehéz lenne megmásítani, de én akkor is a magam naiv módján remélem, hogy nem lesz harc. Félek tőle, hogy túl sok áldozatot követelne mindkét oldalról, hiszen tudom jól milyen pusztító erejű mutánsok léteznek, akik ha elszabadulnak, ha veszélyeztetve érzik magukat, annak nagyon durva következményei lehetnek. Valamilyen módon muszáj békésen együtt élnünk, mégha most bujkálunk is.
- Igen, pontosan, csupán ennyit. Nem kedvesem, ez technika, a gének nem kódolják le, hogy mire vagy képes, csak azt, hogy a kódrendszered más. Mindegyikünké más, és amíg ennyire elkülönülnek, nehéz lenne beazonosítani, ha valahol véletlenül egyezés van. - sokrétűek a képességek. A mutánsok között is alig van olyan, aki képes rá, hogy kiszűrje kinek mi az adottsága. Egy géppel ez nem tehető meg. - De az a cél, hogy mindenkinek segíthessünk. - teszem még hozzá egy mosollyal. Tudom, hogy naiv feltételezés az, hogy megtudjuk menteni a világot egyszer és minden jó lesz majd, de attól még remélhetem, hogy sokakkal jót tehetünk.
- Persze. Nem mindenki érzi úgy, hogy segíteni kell neki, van aki önálló, és nincs szüksége menedékre. Ezt is meg kell értenünk. Ez a hely csak egy lehetőség. - sosem gondoltam úgy, hogy sértő lenne, ha valaki visszautasít. Ez az ő érdekük és ha nekik nem kell, akkor egyáltalán nem erőltetünk semmit sem. Lassan viszont elérjük a célt, az udvart, már csak azon kell átvágni, hogy a bejáraton is átléphessünk. Mostmár tényleg határozottan nagyon éhes vagyok.

Miközben mind a ketten az ételekről fantáziálunk, és közben nagyban igyekszünk a konyha felé, muszáj valami témát keresnünk, hogy ne pusztuljunk el éhünkben kinn az erdőben. Bár csak ránk találna valaki, mielőtt végünk lenne, és a kezünkbe nyomna egy kis csokit, aminek az energiájával már eljutnánk kifosztani a birtokon lévő összes hűtőszekrény tartalmát. És ez a téma nem más, mint a Cerebro. Sőt, még meg is engedik nekem a kérdéseket, ami még jobban feldob. Persze a hallottakat is kommentálom, és csak újabb kérdéseket hoznak fel.
- Szóval használat közben nem lehet benn lenni? És akkor senki más nem tudja használni? Baromi kimerítő lehet! Tényleg! Olyan sok embert egyszerre érzékelni, és kiszűrni az egész világból a mutánsokat! - merő ámulattal gondolok bele, hogy milyen is lehet egy ilyen keresés megélve, belülről, Charles szemszögéből. - Hogyan működik? Ilyenkor hallja az embereket? Vagy látja őket? Vagy valami megkülönbözteti őket a többiektől a fejükben? - tényleg kíváncsivá tett ez a dolog, és nagy, csillogó szemekkel figyelem a férfit, miközben továbbra is belé karolva sétálok mellette, várom a válaszait, és még többet teszek fel neki, nehogy unatkozzunk. Most olyan gyermeki őszinte kíváncsiság van bennem, ami tökéletesen látszik is rajtam. Elgondolkodom, hogy vajon mennyi is lehet az a bizonyos sok. Több ezer? Több tízezer? Vagy akár több millió is? Elvégre a milliók is sokkal kevesebben vannak, mint az emberek.
Azt is megértem, amit Charles mondd. Az embereknek tényleg félelmetes lenne, ha tudnák, hogy léteznek olyanok, akik egy csettintéssel pusztíthatják el otthonaikat, vagy egy pillanat alatt képesek megszerezni gondolataik közül féltve őrzött titkaikat.
- Mi lesz, ha az emberek egyszer úgy reagálnak ránk, ahogy az emberek reagálni szoktak? Amit nem értenek, attól félnek, amitől pedig félnek, azt minden eszközzel próbálják megölni... Ugye nem ez a sors vár ránk? - egy pillanatra nagy kiskutyaszemekkel nézek fel, mint aki a megmentést várja, és szeretné hallani, hogy nem fog ilyesmi történni. Persze előbb utóbb magamtól is megnyugszom, ha nem kapok buksisimit, és folytatom a kérdéseket.
- Szóval akkor csak mutánsok neveit és helyét adja meg a gép? És semmi mást nem róluk? Ez érdekes. És fejleszthető a szerkezet? Később akár többre is képes lehet? Úgy értem, ha majd fejlődik az egész világ. És akkor egyszer minden mutánsnak segíthetünk. - itt elgondolkodom egy pillanatra, majd folytatom. - Volt már olyan mutáns, akit megkerestek, de nem jött ez az iskolába?

Érzem, hogy jobban érzi magát, szinte sugárzik belőle, hogy mostmár tényleg sokkal inkább rendben van, mint eddig. Az viszont tuti, hogy mindketten éhesek vagyunk, úgyhogy jó lesz a konyha felé venni az irányt, mert még a végén itt halunk éhen az erdőben. No jó, az azért erős túlzás, de mégis csak haladunk szépen céltudatosan a kúria felé. Őszintén szólva én a főzés eléggé távol állunk egymástól, mindig volt, aki ezt megtegye helyettem, vagy maradt az étterem. Szóval itt sem találnám el magam, de úgy tűnik, hogy Emily nincs így ezzel.
- Látod, ha még főzni is tudsz, akkor végképp nem lehetsz rossz ember, csak mert a képességed robbantásra tesz képessé. - mosolyodom el egy bólintás kíséretében. Tökéletes lesz nekem a spagetti. Szeretem a tésztát és a többivel sincs semmi gondom, csak jó sok sajt legyen rajta, ennyi a lényeg. Remélem, hogy ezzel nem lesz gond, csak lelünk a hűtőben, a sajt végülis elég fontos alapanyag, ami szinte bárhol könnyen fellelhető. Egy ekkora házban felnőni pedig... igazából onnantól volt jó, amikor már itt volt velem Raven. Addig csak lézengtem. Van az, amikor túl nagy a tér, ahol lehetsz, és így mindenki olyan távol van tőled. Az apám korán meghalt és amúgy is kevés ideje volt, a mostohaapám szintén, anyám pedig nem volt az a tipikus mintaanya. Azt hiszem többet beszélgettem a szakácsnővel, mint a saját anyámmal, és ez nem mondható jónak. De nem panaszkodom, soha sem szoktam. Valahogy a nem épp ideális gyerekkora bennem nem hagyott olyan nagy nyomot és nem kallódtam el, mint ahogy ez sokaknál előfordul e miatt. Nem is tudom, hogy miért, talán a képességem is segített, hogy jobban átlássam a dolgokat és ne csak mint egy hisztis kisgyerek álljak hozzá az élethez. Valahogy nálam az igazi lázadó korszak kimaradt, több eszem volt annál. Amikor Emily a mutánsok kereséséről kérdez gond nélkül mesélek neki.
- Cerebronak hívják és nem nevezhető éppenséggel kicsinek. Lent van az alagsorban, de nem mondható szabad bejárású területnek, főleg mivel csak én tudom használni, és ha én ott vagyok, más nem mozoghat a környezetemben. - fejtem ki neki kicsit. Nehéz, tényleg nagyon nehéz az ottani munka. Akármennyire is szeretnék minél többeknek segíteni, minél többekért tenni, még sincs annyi energiám, hogy ezt megtehessem. Jó lenne, ha nem kallódnának olyan sokan a világban tanács és segítség nélkül kétségbeesve, de nem tehetem meg, hogy minden nap használom a gépet. Sajnos ez lehetetlen.
- Sokan, de pontos számokat én magam sem tudok meghatározni. Többen, mint ahogy azt sokan gondolnák és épp ezért félnének az emberek, ha tudnák ezt a számot. - jobb is, ha még előttem sem teljesen világos. Így is nehéz a kormánynak, hogy néhányunkkal tisztában vannak, ha több száz mutánsról lenne információjuk biztos vagyok benne, hogy annak hamar híre menne, és félő, hogy beigazolódnának Eric félelmei. Nagyon nem szeretném, hogy erre valamikor is sor kerüljön. - De azért az emberekhez képes kevés. És nyugodtan kérdezz, ha így könnyebb, akkor amire tudok, válaszolok. - teszem hozzá még egy mosollyal. És hogy miért pont hozzájuk mentünk el. Ez bonyolult és elmagyarázni sem egyszerű, kell tehát pár pillanat, amíg időt hagyok magamnak, hogy erre is rátérjek. Addig is haladunk a cél felé, a friss késő délután levegő a fák között határozottan kellemesen tisztítja ki a torkunkat.
- Sok nevet kapunk és ezek csak nevek. Nem tudjuk, hogy mire vagytok képesek, vagy kinek van szüksége a segítségre, és többségük teljesen random. Így akár arra is van esély, hogy hamarabb kerül hozzánk valaki Európából, mint a szomszéd városból. - egyszerűbb lenne persze szisztematikusan haladni, de ez lehetetlen. Nem is tudom, hogy milyen gondolatok forognak a fejében. Hogy ő üljön be a gépbe... még Jeant sem ültetném be, aki telepata, de az ő ereje így is túlságosan labilis. Nem tudná más kezelni, jelenleg csak én, nem bírná ki az elméjük.

Lépkedek szépen a néhány helyen már megjelenő avarban, és közben csevegek Charlesal. Most jelentősen jobban érzem magam a bőrömben, hogy egy kicsit másik oldalról szemléltem meg magam. A képességem nem is annyira rossz, mint eddig elkönyveltem, és ez jó kedvel, elégedettséggel tölt el. De ahogy egyre inkább szóba kerül az étel, én is jobban érzem a gyomrom korgását. Lehet nem volt jó ötlet olyan keveset ennem ma. És az ebédet is eléggé lerövidítettem azzal az egy tányér levessel. Hmm, de jó lenne enni valami meleget, de a szendvics sem rossz ötlet, ha nincsen más.
- Remélem, hogy egy kicsit több alapanyagot találunk, és akkor összedobok egy gyors gombás-tejszínes mártásos spagettit. Remélem szereti. - mosolygom, és már a számban érzem az ínycsiklandó tészta ízét. Én megtanultam otthon főzni, anyám foglalkozott velem egy csomót, hogy átadja a családomban őrzött titkos recepteket, és még azt is elmondhatom magamról, hogy az ételek elkészítését kreatív alkotó folyamatnak élem meg, így még élvezem is. Otthon nagyon örültek, hogy szeretek főzni, talán itt is kamatoztathatom majd ezt a tudásomat. Én is megszemlélem ebből a szögből a kúriát, és szépnek találom a látványt. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet egy ekkora házban felnőni. Nekem az egyszerű élet jutott, egy átlagos kis családi házban nőttem fel, a legkülönlegesebb az volt, hogy kaptam egy kutyát. Persze nem volt hiányom semmiben, a szüleim mindent megtettek, hogy meglegyenek azok a dolgaim, amikre vágyom, de cserébe én is sokat segítettem nekik a házimunkában, és zsebpénzért sokat sétáltattam a környéken lakók kutyáit is. Szerettem otthon élni, de még nem vagyok itt olyan régóta, hogy honvágyam legyen. Talán majd egy kicsit később előjön, de akkor egy hétvégén hazautazom, elvégre megtehetem. A kérdésemre adott válaszra pedig őszinte kíváncsisággal és érdeklődéssel figyelek.
- Egy gép erősíti fel a telepatikus képességeit? Ez egy kicsi szerkezet, vagy valami nagy? Itt van az iskolában? Azt el tudom képzelni, hogy nagyon kimerítő lehet használni. És ilyenkor mindenkibe belelát egy kicsit? Hányan vagyunk? Sok mutáns él világszerte, vagy kevés az átlag emberekhez képest? És akkor belém is belém látott? Miért pont hozzánk jött el? Bocsánat, ha túl sokat kérdezek. - fogom vissza magam a végére, pedig nagyon is érdekel a téma, és még feltennék hasonló kérdéseket, de ez is pont elég, így első körben. Remélem, hogy nem tűnök tiszteletlennek, vagy ilyesmi, de tényleg érdekesnek hangzik ez a dolog. Vajon ha én ülnék be, én is tudnék ilyesmit, csak mondjuk a közelben? Megtapasztalhatnám, milyen telepatának lenni? Elvégre szerintem mindenki telepata egy icipicit. Elvégre az empátia is valami ilyesmin alapulhat, és azt mindenki tudja. Rengeteg kérdést vet fel ez bennem, hiszen még sosem tudtam meg pontosabb dolgokat a mutánsokról.

Szép lassan haladunk hát a kúria felé. Remélem, hogy valamelyest sikerült megnyugtatnom háborgó lelkét és kicsit egyensúlyba hoznom önmagával. Erre van szükség, ezért van itt ez az iskola, így tudunk segíteni nekik. El kell fogadnia, hogy a képessége nem jelent veszélyt, vagy nem csak azt jelent, hanem jóra is használhatja. Egyelőre úgy látom, hogy nyugodt, tehát talán így lesz, elértem egy apró kis célt, és ez most bőven elég, nem rohanunk sehová, igaz? Az éhség viszont egyértelműen utolér lassan, így hát érdemes lenne enni, amit fel is vetek neki. Végülis nem csak, mint tanár, vagy mentor vagyok itt, hanem úgy is, mint valaki, aki bármikor szívesen elbeszélget bárkivel.
- Minden bizonnyal, szépen feltöltenek mindig mindent. Ha más nem egy szendvicset biztosan össze tudunk dobni. - nem jeleskedem a főzésben, soha sem volt rá szükségem, és ez a mai napig sem változott. De egy szendvicset gond nélkül össze tudok dobni, az azért mindenkinek megy igaz? Amikor lassan teljes valójában kibontakozik az épület a fák ágai körül elmosolyodom. Akárhogy is nézzük, akármennyire is nem volt igazán tökéletes gyerekkorom, mégis megnyugtat ez az épület, mégis szeretek itt lenni, és békét ad a lelkemnek. Az pedig főleg, hogy most ilyen hasznos célt szolgál, hogy másokat is befogad, otthont ad olyanoknak, akik nem mehetnek máshová. A kérdésre pár pillanatnyi fáziskéséssel reagálok csak, túlságosan elkalandoznak a gondolataim, de ez bárkivel előfordulhat igaz?
- Van egy mérnökünk, az egyik tanáros Dr. McCoy, ő fejlesztette ki azt a gépet, amivel képes vagyok hatalmas távolságokban is érzékelni az elméket. Ki tudom szűrni vele a mutánsokat, ráfókuszálni egyetlen csoportra. Viszont akármennyire is szeretném nem használhatom túl gyakran, rendkívül megterhelő. - ha rajtam múlna, akkor sokkal többet állnék a búra alatt, de az elmémet nagyon leterheli. Sok-sok gondolat és sok-sok ember furakszik be olyankor a gondolataimba, és szükség van időre, amikor ezt ki tudom pihenni, szelektálni tudok. Mintha csak lenne egy kis szekrény a fejemben, aminek a fiókjaiba ilyenkor elrendezem a dolgokat. Ha nem tenném, akkor egy idő után teljes káosz alakulna ki az agyamban és képtelen lennék elkülöníteni a fontos dolgokat a nem annyira érdekesektől. No meg végképp nem tudnék koncentrálni, ha arra van szükség.

Elindulunk hát a kúria felé, és Xavier a bunkerről mesél nekem. Nem hallottam még róla, de ez nem is olyan fura, hiszen nem vagyok itt olyan rég óta, és még az alagsori szinteken nem nagyon jártam. Olyan furcsa, kísérteties érzésem van a pincékkel kapcsolatban, bár nem tudom, hogy miért. Lehet csak a fulladástól való félelmem enyhe jele ez is. Lényegtelen valójában. Elmosolyodom, ahogy arra gondolok, hogy valaki szívesen elkísérne. Remélem, hogy csak kintről akarja megnézni, mert odabenn elszabadul a pokol, ha azon kísérletezek, hogyan tudnám akaratlagosan felrobbantani magam. Abba nem gondolok bele, hogy esetleg akadhat az iskolában olyan mutáns, aki benn is maradhatna velem. Még nem mindig gondolok bele, hol is vagyok valójában. Sebaj, majd megszokom. Meg persze nem is ismerek olyan mutánst, aki sérthetetlen vagy halhatatlan lenne, mert ugye nekem egy ilyen kéne. Vagy egy erős telekinetista, vagy valaki, aki pajzsokat tud felhúzni maga köré. Szép ez az erdő. Élvezem a friss levegőt, és elhatározom, hogy gyakrabban is kijöhetek ide, hiszen nincsen túl messze, de pont eléggé ahhoz, hogy csendes legyen. Benn az iskolában néha olyan zsivaj van, hogy az hihetetlen. Ekkor merül fel a konyha meglátogatásának ötlete, és felcsillan a szemem.
- Hmmm. Remek ötletnek hangzik. Én is farkas éhes vagyok, nem sokat ettem reggelire. Akkor még nem voltam éhes. De ami késik, nem múlik. Nem is tudom mit ennék a legszívesebben. Körbe kell nézni a hűtőben, és biztos lesz ott valami, amit felfalhatunk. - cinkosan mosolygok a férfira. Valóban nem olyan idős, és bár nem tudom a pontos korát, azt tippelem, hogy maximum 10 év lehet közöttünk, bár nem hiszem, hogy Charles 33 lenne. Persze nem fogok rákérdezni a korára, mert milyen hülyén venné már ki magát. "Bocsásson meg Xavier professzor, de megmondaná, hány év van köztünk? 5? 8? 10?" Még a gondolat is nevetségesnek hangzik. Szóval csak csendesen sétálok tovább, mikor eszembe ötlik egy kérdés.
- Hogyan találtak meg? - kíváncsian nézek rá, és várom a választ. Talán nem kérdeztem olyat, aki titkokat feszegetne, vagy hasonló. Tényleg érdekel. Nem nagyon beszéltem arról senkinek, hogy mire vagyok képes, szóval úgy nem juthatott a fülükbe. Vagy ilyen erős lenne telepatikus képessége, hogy innen megtalál New Yorkban? Minden jár a fejemben, de a valóságra nem gondolnék.

Végülis ez a cél. Megértetni velük, hogy minden, amitől félnek, vagy amit félelmetesnek tartanak, az igenis lehet jó. Egy szimpla szikla szétrobbantása is hozhat pozitívumot. Lehet, hogy pár hét múlva már egy egér család fog ott lakni, akik máshol nem tudtak, vagy ki tudja. A lehetőségek végtelenek, csak látnunk kell a millió szerteágazó utat. Úgy látom Emily is az a típus, aki most még ezeket nem vette észre, de remélhetőleg ez változni fog. És a mosoly az arcán, a nyugodt tekintet, a szavai mind-mind erre utalnak. Ő Nova, de egyben Emily is, és az emberi oldala irányítja a képességét. Ezzel csak több lett, nem rosszabb, vagy veszélyesebb, mint egy átlag ember. Ezt kell elhinnie, ezt akarom megértetni vele, és akkor minden rendben lesz. Irányítani tudja majd a képességét, kordában tartani az erejét, és nem az érzelmei fogják irányítani, amire képes. Felé nyújtom a karomat, amikor készen vagyunk. Örülök neki, hogy átadhattam neki egy keveset a pozitív látásmódból. Az a helyzet, hogy ez sokszor bajba is sodorhat, túl sokat várok másoktól, túlságosan bízom mindenkinek, de épp ezért van velem Eric, ő visszafog és rámutat azokra a kétségekre, amiket én nem veszek észre. Együtt meg tudjuk ezeket beszélni és megoldást is kereshetünk, amitől aztán jobb lehet minden. Örülök neki, hogy itt van és nagyon remélem, hogy ez még jó ideig így is marad. A naivitásom tényleg azt mondatja velem, hogy így is lesz, de persze a reális gondolkodás ezt próbálja cáfolni. Akármennyire az a tudás, az ész az ami irányít engem, furcsa módon mégis rengeteg dologban inkább a szívemre hallgatok, mint a józan észre. Azért fogadunk be olyanokat, akik veszélyesek, akiket talán nem kellene, de így adhatjuk meg nekik az esélyt arra, hogy az életük teljessé válhasson. Elindulunk hát a kúria felé szép lassan, közben a bunkerről beszélek neki.
- Igen, a mostohaapám elég paranoiás alkat volt mindig is, és ez most nekünk határozottan jól jön. Bárki igénybe veheti, sok óra van ott, de órákon kívül is gyakorolhatsz bármikor. Ha szeretnéd segítek benne, de biztosan veled tartana bárki, hogy drukkoljon. - bármelyik tanár, vagy csak egy társ, aki mellé szegődik addig, és persze kint marad, amíg gyakorol, hiszen az másokra felettébb veszélyes lenne. Bár vannak olyanok, akinek nem tudna ártani, így még akár az is megoldható, hogy ne kelljen egyedül bent lennie. De ez már a jövő zenéje, most bőven elég az az apró lépés, amit megtettünk, hogy érti már, nem annyira pusztító a képessége, hogy másra is jó lehet, nem csak arra, hogy romboljon vele. Lassan sétálunk tovább az épület felé. Mélyet szippantok az erdő kellemesen friss levegőjéből. Ez a birtok mindig nyugalmat adott nekem, azért is gondolom, hogy másokkal is így lesz majd.
- Mit szólnál, ha benéznék a konyhára? Bár még messze van a vacsora, de őszintén szólva nagyon megéheztem. - ejtek meg egy apró mosolyt. Ne mindig csak arról legyen szó, mit hogyan kell tenni a képességeikkel, szükség van néha egy kis kikapcsolódásra is, ami jelen esetben a hűtő kifosztása is lehet. Én sem vagyok azért még annyira nagyon felnőtt, akivel ne lehetne ilyesmit megejteni.

Furcsa ez a tapasztalat Xavier professzorral beszélgetve. Olyan furcsának látom most az egészet, az egész helyzetet és nem értem, hogy miért nem jöttem rá arra, hogy a képességem nem annyira szörnyű, mint elsőnek gondoltam. Lehet, hogy több mindent foglal magában ez a dolog, mint darabkákra zúzni, és a levegőbe repíteni tárgyakat. Én eddig nem láttam a szürke utat, de lassan kinyílik a szemem, és rátalálok. Most először úgy érzem, hogy jó helyen járok, jó helyen vagyok a jó időben és a jó helyen, olyanok vesznek körbe, akik megértenek. És furcsa módon nem félek a változástól. Amikor elindultam otthonról annyi félelem és kétely volt bennem, hogy meg sem tudnám számolni, de most már érzem, hogy jó helyen vagyok. És jó érzés tartozni valamihez. Eddig annyira egyedül voltam a képességemmel, szemben álltam az egész "normális" világgal, és azt hiszem, ez sem segített sokat a magammal való megismerkedéssel. De most nem kell a világ ellen is küzdenem, és így talán könnyebb lesz. Nem mondom, hogy könnyű, mert ez a harc a legnehezebb, amit ember csak vívhat, de könnyebb, csak magammal harcolni, mint magammal és mindenki mással is egyszerre. Megfelelő emléket még mindig nem találtam az elmémben, de lehet a félelem már ezeket is jól elrejtette maga mögé, és csak egy kis idő kell, hogy újra a felszínre keveredjenek a keresés eredményeképpen.
A nevem említésére elmosolyodom, hiszen nekem is ez járt a fejemben. Nem vagyok két különböző személy, még ha nagyon szerettem is volna eddig, hogy Nova, aki fel tudja robbantani a környezetét és saját magát is, ne legyen a részem. De most hiszem, ha a saját magaménak tekintem, könnyebb lesz vele megbirkóznom. Csak akkor tudom majd irányítani, ha ez is bennem lesz, magaménak érzem és magaménak tudom. El kell engednem egy kicsit, ki kell nyitnom a ketrecét, és rá kell vennem, hogy láncok nélkül is együtt működjön velem a képességem. Menni fog. Érzem, hogy menni fog, és a két alapító segíteni fog nekem ebben.
Irigylem Charlest amiért ilyen pozitív a látásmódja, hogy ennyire képes máshogy látni a világot, és meg tud mosolyogtatni. Olyan jó érzés, hogy pozitív dolgokat sugároz magából, és nem inog meg, biztos a dolgában. Inspirál a fejlődésre, segít, de nem kényszerít rá semmire, amit nem akarsz. A karjába karolok, amikkor felém nyújtja, és érdeklődve pillantok fel rá, hiszen magasabb nálam.
- Egy bunker? Ami bombabiztos? És gyakorolhatnék ott? Ez nagyon jól hangzik! A gyakorlótermet mindenki igénybe veheti? Azta, ez tényleg nagyon jó lenne! Legutóbb egy New York alatt lévő holtjáratban csináltam ilyesmit, de mikor másodszorra is kicserélték a lakatot, abbahagytam. Újra gyakorolhatnék. - szinte csillog a szemem, ahogy Charles mellett sétálok, és azon töröm a fejem, hogy milyen jó lesz újra kipróbálni magam, és hogy meg kell próbálnom az akaratlagos önrobbantást. Nem tudom menni fog-e. De majd meglátjuk.

Lássuk be tényleg mindig az a legnehezebb, amikor saját magaddal kell megküzdened, amikor saját magadat kell legyőznöd. Rá tehát a legnagyobb kihívás vár, nem is mondom, hogy nem így van, kár lenne illúziókban ringatnia magát. De akkor is sikerülni fog, hiszek benne, sokaknak sikerült már, neki is menni fog. Itt leszek és segítek, ennyi kell csak. Megpróbálom legalább azt megértetni vele, hogy amire képes nem feltétlenül csak rosszat jelenthet, igenis van pozitív oldala, használhatja jóra, mások segítésére is. Látom az arcán a meglepettséget, ha jól sejtem erre soha sem gondolt már. Hajlamosak vagyunk elkönyvelni a dolgokat feketének, vagy fehérnek, de mindig van egy szürke átmenet. Annak ellenére, hogy a képessége tényleg pusztításra alkalmas, a pusztítás is lehet jó, lehet olyan fajtájú, ami végülis mégis csak teremt, vagy életet ment. Igazából nem mondok neki olyan nagy dolgokat, egyszerűen csak igyekszem rámutatni olyasmire, amire ő nem gondolt, vagy most még nem jutott eszébe a gátak miatt, amiket önmagában állított fel. Ez az adottságom, képes vagyok olyasmire is gondolni, amire más nem, magasabb szinten látni mindent és megtudom ezt adni másoknak is. Akkor miért ne tenném?
- Bármi, ami elég mélyen van a szívedben, hogy képes legyen kordában tartani a rossz dolgokat. - jegyzem meg egy mosollyal. Több kell annál, mint egy szép nap, mély érzés kell, ami felülírja azokat a képeket, amikkel tömve lehetnek a gondolatai, amikor másokat bántott önhibáján kívül. Nem hiszem, hogy egy képesség aktiválódása azt mutatná, hogy valaki veszélyes, hiszen az emberekben is elpattan időnként a cérna, csupán az ő idegességük annyiban merül ki, hogy a falhoz vágnak egy vázát, esetünkben viszont ez sokkal komolyabb lehet. Nem tehetünk róla, de éppen ezért sokkal inkább figyelnünk kell arra, mikor hagyjuk elragadtatni magunkat. Amikor visszakérdez csak lassan bólintok. Nem lesz baj egy szikla megsemmisítéséből. Ez egy erdő, nyílt terep és semmi nem törtnéik, ha a távolban valaki meghallja a robbanást.
- Ne keress kifogásokat, az erőd pusztító, és ahhoz hogy megtanult kezelni kénytelen vagy rombolni vele. De ha te irányítod, akkor megválaszthatod a helyet és az időt, így nem okozol igazi károkat. Ez csak egy szikla, talán eddig útját állta egy hangya útvonalnak és még jót is teszel azzal, ha eltünteted a útból. - eresztek meg egy biztató mosolyt. Éreznie kell, hogy nem minden rossz, amit tesz, csak ügyesen kell használnia. Hátrébb lépek még néhányat, amikor szól. Nem félek a robbanástól, egyrészt néhány apró seb semmit sem jelent, másrészt pár szilánktól meg tudom védeni mindkettőnket, ha arra van szükség. Aztán csak várok. Nem vagyok feszült, és ideges sem, nyugalmat kell sugároznom, hogy véletlenül se ragasszak át semmilyen erős érzelmet rá. Bízom benne és ez nem is megy másképp. Az ilyen erők kifejlesztése ezzel jár. Emlékszem még a kezdeti időszakra, amikor Alex erejét igyekeztünk kigyakorolni. Nem volt egyszerű, de épp ezért jó odalent a bunker, az arra is kiváló lesz, hogy az ő robbanásait kezelni tudjuk majd. Erősek a falak, nagyon erősek és az utóbbi években Hank dolgozott is rajta, hogy az apróbb hibákat kijavítsa, amiket az évek okoztak. Nem moccanok, amikor végül bekövetkezik a robbanás, azokat a szilánkokat, melyek véletlenül is a közelünkbe kerülnének egyszerűen könnyűszerrel állítom meg, és ejtem le végül a földre. Nem rezzenek össze, eléggé ki tudom tisztítani az elmém, hogy felkészüljek egy ilyen robbanásra és így ne okozzon cseppnyi ijedtséget sem. Viszonozom a mosolyát, amikor végül újra találkozik a tekintetünk.
- Te Emily és Nova, ez vagy te. - javítom ki kicsit. Ő képes rá, nem az, ami egy név. Az csak... csak egy leírás, mint ahogy a bokszolóknak is van afféle becenevük. Attól még ő Emily, aki képes rá, hogy tárgyakat robbantson ripityára pusztán az akaraterejével. Ez egy adottság és nem kell félni tőle, csak megfelelően irányítani. Amikor lassan leül a por közelebb lépek.
- Tudod, talán hamarosan egy egércsalád költözhet majd be ide. - jegyzem meg egy félmosollyal, hogy ebben se a pusztítást érzékelje csak. Mindennek meg van a következménye, mindig van valamiféle visszacsatolás, és az sok esetben igenis lehet pozitív, csak tudnunk kell, hogy láthatjuk annak. Egy pillanatra elrévedek, majd a kúria irányába pillantok. Elég messze van még, de épp ezért nem hiszem, hogy zavaró volt az ottaniaknak a robbanás hangja. Talán hallották néhányan, de nem számottevő.
- Visszamegyünk? Tudod az épület alatt van egy bunker, még a mostohaapám építette, ott alakítottuk ki a gyakorló termet. Nagyon nehéz kárt tenni benne, ott bármikor gyakorolhatsz. Célzatosan fókuszálhatod az erődet, lyukakat robbanthatsz. Sok minden van benned Emily, csak merd kihasználni. - a karomat nyújtom neki, hogy ha akar belém karolhasson, mint egy kedves nagybácsiba, egy jó tanárba. Nem akarok egy afféle képzeletbeli fantom lenni a fiatalok számára, amikor itt vagyok, boldogan töltök velük el időt, beszélgetek, hiszen nekik is erre van szükségük és ez engem is megerősít, hogy jó úton haladok.

Csendesen hallgatom Charles szavait, és érzem, hogy igaza van. Tudom, hogy a félelmem az, ami megakadályoz abban, hogy irányíthassam az önrobbantásomat, de nem tudom, hogy hogyan kellene átlépnem a saját árnyékom, hogyan kellene legyőznöm magamat. Olyan nehéz feladatnak tűnik. Egyszerűen nem akarok embereket bántani akaratomon kívül, és a félelmem ettől az, ami rávesz, hogy mégis megtegyem. Ahogy Charles felhoz egy példát a képességem jó oldalára, egy pillanatra elgondolkodom. Sosem gondoltam még erre. Tényleg sosem gondoltam, hogy így is használhatom a robbantást. És mikor ez felmerül a gondolataimban, egy kicsit melegség tölt el. Talán tényleg tudok majd valamit adni a világnak ezzel? Tehetek valami szépet? Miért nem gondoltam ebbe soha bele? Persze a válasz egyértelmű. Annyira a képességem pusztító mivoltjára koncentráltam, hogy eszembe sem jutott tovább lendülni ezen, és más oldalról szemlélni a helyzetet. Kicsit butának érzem magam a pillanatban, de persze, utólag könnyű okosnak lenni. Elmosolyodom, és egy pillanatra a saját elmémbe merülök. Akkor zökkenek ki újra, amikor szóba kerül az, hogy a képességemet elzárni az érzelmeimtől. Én mindig csak abban gondolkodtam, hogy ne érezzek olyat, ami kihozza belőlem ezt, de sokkal egyszerűbb, ha mindent érezhetek, és mégsem történik semmi rossz. Gőzöm nincsen, hogyan lehet ezt megcsinálni, de álomszerű a kimenetele. Legalábbis számomra. A férfi szavaira bólintok, meg kell próbálnom. El kell választanom az érzelmeim a képességemtől. Ó, de hogyan?...
- Egy szép emléket? Nem tudom, hogy mi lehetne megfelelő. - gondolkodom persze. Egy nyaralás a szüleimmel? Egy kellemes pillanat egy barátommal? Valami olyat kellene keresnem, ami tényleg a szívemhez szólt. Miközben ezen agyalok, Charles lassítani kezd, és megállunk végül. Kicsit meglepetten pislogok, mikor azt mondja, robbantsam fel a sziklát. Zavaromban még vissza is kérdezek, pedig egyértelmű a válasz.
- Robbantsam fel? - persze magamtól is rájövök, és kicsit megrázom a fejem, hogy ezzel tisztítsam ki. - De az hangos, és amúgy is rongálásnak minősül, és minden tele lesz szilánkokkal, és azt sem tudom, mekkorát robban majd, és... - kicsit kétségbe vagyok esve, de persze az egyik alapítóval beszélek, valószínű, hogy nem lesz baj, ha felrobbantom a sziklát. Végül csak lehiggadok. Oké, akkor felrobbantom.
- Hátrébb menne? Kérem. Csak a biztonság kedvéért. - finoman mosolyodom el. Elég egyértelmű lehet, hogy tényleg nem akarok senkit bántani. Én magam is lépek hátra néhányat. A tárgyak felrobbantása jobban megy, szerencsére. De tény, hogy ugyan az a tudatállapot kell hozzá, ami ahhoz, hogy gond nélkül robbantsam magam fel, és álljak össze újra. Tényleg, sosem csináltam még szándékosan. Túlságosan féltem. Lehet, hogy képes vagyok rá? Elég Emily, koncentrálj. Csitítom magam, és kezem előre nyújtom a szikla felé.
- Béke és nyugalom, Emily. Béke és nyugalom... - suttogom magam elé, és tekintetem a sziklára szegezem. Robbanj fel. Vajon te is hallod a sípolást? 5... 4... 3... 2... 1... Bumm! Mintha csak a sziklához beszélnék, és mikor ideje van, az a levegőbe repül. Tényleg hangos, és reflexből felemelem a kezeim az arcom elé. Fene sem tudja, hogy a férfi mennyire rezdül össze a hangtól. Én ugye tudom mikor következik be, számítok rá. Elég távol álltunk, a szilánkok a lábam előtt landolnak, pár méterre pedig egy kisebb lyuk van a földön, ami körül még por száll. Charlesra nézek, és egy kicsit elmosolyodom, félénken.
- Én erre vagyok képes. Ez Nova. - ejtem ki furcsán a nevet, amit a mutáns énem kapott. De talán nincs is olyan, hogy mutáns énem. Nincsen Emily, és nincsen Nova. Csak én vagyok. Egy és ugyanaz. Hozzá lehet szokni a gondolathoz. Már csak magamat kéne robbantanom. De azt nem vállalnám nyílt területem, talán egy páncélszekrényben... Az tényleg nagy bumm.

Nem szokásom más fejében kutakodni, úgy meg főleg nem, ha nem adott rá külön engedélyt, vagy nem ő maga kért meg erre. Egyszerűen csak néha vannak olyan túlságosan erős érzések, afféle érzelem hullámok, amiknek nem tudok ellenállni, főleg ha elég közel történnek hozzám. Mintha a távolság egy gát lenne, ami az elmémnek nyugalmat biztosít, de ha közelebbről támad egy nagy hullám, akkor egyszerűen csak beszivárog és kész. Most is érzem Emily szavaiból a fájdalmat, a rejtett töltést, amit lehet, hogy sokan nem vennének észre, vagy egyszerűen csak kizárnák, mert nem akarnak tudni róla. Én viszont segíteni szeretnék neki, és ha képes vagyok rá, akkor meg is teszem. Azon leszek, hogy képes legyek rá.
- A legnagyobb baj épp ez Emily. Te magad jelented a gátat. A képességek irányíthatóak, csak néhány nagyon ritka kivétel van, de azok is okkal történnek. A tiéd esetén nem hiszem, hogy lenne ilyesmi. A saját félelmed a gát. - mint Scott, de az ő esetében a fejsérülés az oka, mintha valakinek úgy sérülne az agya, hogy onnantól nem lenne képes mozgatni a jobb karját. Ismerem az elmét, nagyon jól ismerem és ebben a lányban nincs ilyen fizikai akadály, ő maga képezi a gátat, ami megakadályozza abban, hogy a képességét rendesen irányítani tudja. Persze érthető, hiszen ahhoz hogy legyőzze, saját magával kell megküzdenie. Fél attól, hogy pusztít, ám ahhoz hogy ez elmúljon szabadjára kell engednie a pusztítást. A történetére nem mondok konkrétan semmit, hiszen nem feltétlenül az számít, ami történt, hanem egyáltalán az, hogy megtörtént. Lehetett volna más is a sztori.
- Idővel majd megismered, meglátod az előnyeit is. Képes leszel úgy koncentrálni, hogy hasznossá váljon, amit tudsz. Képzeld el, hogy valaki törmelék alá szorul, vagy épp most zuhan felé egy tonnás súly. Te megmentheted azzal, hogy kiutat robbantasz neki, vagy a súlyt szilánkokká hasítod, amik már alig sebzik meg. - hozok fel neki néhány példát. Úgy hiszem, ha megérti, hogy az, amire képes igenis jóra is használható, akkor képes lesz elfogadni és ezzel egy időben megtanulhatja majd irányítani is. Sokan félnek az erejüktől, mint ahogy az elején Alex is inkább bezárkózott. De segítettünk neki, már képes koncentrálni, képes rá, hogy irányítsa az energiáit. Aztán újra csendben figyelek, amíg beszél. Értem minden szavát és teljesen logikus, amit mondd. Nem gondolom, hogy nem így lenne, fél és ez a félelem teljesen reális. Az életünk érzések tömegéből áll, és időbe telik mire normálisan kordában tudjuk tartani, és ha ehhez még egy képesség is párosul, ráadásul olyan, ami veszélyes... tudom, hogy nehéz.
- Meg kell tanulnod a képességedet elzárni az érzésektől. Nem akarlak hitegetni, nem fog mindig sikerülni, még a legerősebbeknél is előfordul, hogy nem megy, de az esetek nagy részében sikerülni fog, és ha mégsem, akkor is le tudsz majd higgadni. - értem a célzását, tudom, hogy hagyná, hogy belemásszak a fejébe, de nem akarom, hogy ez így menjen. Neki kell megoldania, neki kell ezt megtanulnia, én maximum segíthetek. - Ha ideges vagyok, netán mérges, akkor koncentrálj valami jóra, az segít majd lenyugodni, és abban is, hogy ne robbanj. Keress szép emlékeket, kellemes gondolatokat, békét önmagadban. - megtorpanok. Nem hirtelen, egyszerűen csak lassan megállok nem messze egy kisebb sziklától a földön. Biztosan úgy hozták ide, hogy ha valaki le akar ülni, akkor legyen rá lehetőse. Közelebb lépek és egyszerűen csak leguggolva megkocogtatom.
- Próbáld meg, koncentrálj, keresd meg magadban a nyugalmat és a békét. Ha szeretnéd... segítek. - hátrébb lépek, hiszen ha sikerül neki, akkor szerteszét repülhetnek a szilánkok, közben pedig a halántékomra helyezem a mutatóujjamat, hogy értse miről beszélek. Azt hiszem le tudom állítani, ha bármi nagy baj lenne, blokkolni az elméjét, leállítani azt, ami bekapcsolja nála a legnagyobb veszélyt. De meg kell tanulnia irányítani és ez az erdő a maga kietlenségével éppen alkalmas erre.

Még ha nem is tudom pontosan, hogy olvasnak-e a fejemben éppen, hiszen nem érzem, nyugodt vagyok, hogy Charlesból nem nézném ki, hogy engedély nélkül ilyet tesz. Bár valahol örülnék most neki egy kicsit, hiszen megmutatnám az emlékeim neki, megmutatnám, hogy miért ilyen félelmetes számomra a képességem, de valamiféle gát van bennem effelé. És talán ez rossz dolog. Talán ha nem egyedül hordanám a pillanat súlyát, könnyebb lenne. Másrészt viszont meztelennek érezném a lelkem, ha valaki meglátná legocsmányabb emlékeimet. Kételyek gyötörnek erről, nem tudok dönteni, nem tudom mi a helyes döntés. Finoman elmosolyodom, mikor a nevemen hívnak. Nem használom a Nova nevet. Én Emily vagyok, nem pedig egy robbanás. És most még elképzelhetetlen nekem, hogy valamikor ezt a nevet már büszkén fogom viselni. Most még a saját félelmeim rabja vagyok, nem tudok túllépni rajta, segítségre van szükségem, és azt sem tudom, hogyan kellene csinálnom. Más szemmel tekintetem a képességemre? Nem tudom. Remélem, hogy itt tényleg segítséget kapok. Mikor megszólalok, hangom csendes, elgondolkodó, békés, és közben mégis fájdalom van benne.
- Szeretném hinni, hogy egyszer anélkül élhetek át valamit, hogy ne kelljen a robbanástól rettegnem. De most még nem megy. Ha látta volna azt, amit én, lehet jobban értené. Egy ember állt tőlem másfél méterre, mikor megtörtént. A saját házamban voltam. A szüleimet is veszélybe sodortam. Félek, hogy egyszer bántani fogok valakit, akit szeretek. Nem tudom, hogyan kellene irányítanom ezt. Azt sem tudom, hogyan robbantok fel tárgyakat, nemhogy azt, hogyan robbantom fel magam, és állok össze újra ugyanúgy... Lehet irányítani valamit, amit nem ismerek? - teszem fel a kérdést, és újra keresem a kontaktust. Szerencsére nem érzem magam feszélyezve attól, hogy az iskola egyik alapítójával beszélgetek. Nem szeretnék egyedül maradni. Jó érzés, hogy valaki végre megért. Senkinek nem beszéltem még így a képességemről. Valójában senkinek nem beszéltem még a képességemről. Ó, hogy mennyire szeretnék alkotni ezzel, de nem lehet. Szeretnék valami szépet adni a világnak, de mikor megpróbáltam kisebb, graffiti szerű alakzatokat robbantani, a vége csak egy öt négyzetméteres alaktalan paca lett, és rengeteg kőtörmelék... Esélytelennek látom, hogy ez bármikor lehetséges legyen. Egy kicsit a tájat kémlelem. Olyan szép ez az erdő. Még nem hullanak a levelek, de kezdenek sárgába, barnába, vörösbe váltani, hogy a fák végül ledobhassák ruhájukat, és mély álomba szenderüljenek a havas táj takarója alatt. Szintén valami gyönyörű.
- Olyankor egyszerűen úgy érzem, hogy túltöltődöm, hogy elérem a kritikus tömeget, és a máskor szunnyadó energiák hirtelen kiszabadulnak. Az összes egyszerre, és megállíthatatlan tombolásba kezdenek a testemben, nem tudom visszafogni, hogy csak belül robbanjak, minden gond nélkül. Egyszerűen szétvet az érzelmeim energiája, és ez lesz belőle. Igyekszem kontrollálni magam, ezért nem vagyok nyitott, és nem barátkozom könnyen, nem foglalkozom a fiúkkal, nem nevetek hangosan. De remélem, hogy van erre más megoldás, és talán egyszer csak belül robbanok majd fel, és nem viszem magammal a környezetemet... Szeretnék félelem nélkül felülni egy hullámvasútra. Szeretném, ha segítene nekem. Nem vagyok képes egyedül megbirkózni ezzel... - hangom már nyugodt, kedves, és eltűnt belőle a sírás hangja, felváltotta a bizalom. Kész vagyok arra, hogy megbízzak annyira Charlesban, hogy akár azt is megengedjem, hogy megpróbálja agykontrollal kezelni a helyzetet és a félelmeimet. Persze ez így nem tudatosul bennem nyíltan, de érzem magamban, hogy képes vagyok elfogadni a segítség minden formáját, és minedent megteszek, hogy én is segítsek. Talán tényleg nem átok a képességem. Talán alkotni is lehet vele, csak még nem jöttem rá, hogyan. Talán több is van benne, mint gondolnám. Még nem tudom. De remélem, hogy segítenek nekem kideríteni, és uralni.

Sokak szerint nehéz teher lehet folyton figyelni és másokat magam elé helyezni, de én soha sem gondoltam így. Azt hiszem ez megy nekem, ebben vagyok jó, és egyáltalán nem zavar, hogy a saját életem nem olyan fontos, mint másoké. Szeretek segíteni és velük foglalkozni, így az sem jelent számomra gondot, hogy sétára induljak Emily-vel, főleg, amikor meglátom az arcán a békés mosolyt. Ez már egy apró előrelépés és nem rohanunk sehová igaz? Csendben hallgatom végig őt, eszem ágában sincs belemászni a fejébe, nem szokásom, engedély nélkül főleg nem, csak akkor, ha tényleg indokom van rá, ha mások biztonsága érdekében kell ezt megtennem.
- Nem tagadhatjuk, hogy veszélyes a képességed Emily, de el kell hinned, hogy minden megtanulható, minden irányíthatóvá válik idővel, csupán nem szabad rágörcsölnöd. - eresztek meg egy óvatos mosolyt. A keresztnevén szólítom, ahogy mindenki mást is. Tudom, hogy akadnak, aki a mutánsnevüket helyezik előre, mint ahogy Eric is, de úgy gondolom, hogy nem a képességeink határoznak meg minket, hanem mi magunkat. Nem hiszem hát hogy olyan fontos lenne egy ilyen név, ezzel lényegében elfednénk azt, hogy mi is emberek vagyunk, csak egy kicsit más módon. Szeretném, ha ezt a többiek is megértenék, idővel mindenki.
- Minden itt bent dől el, csak elég koncentrációra van szükség, hogy te irányítsd a robbanást és ne az téged. - teszem még hozzá lassan. Az a cél, hogy segítsünk neki is ebben. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog neki, csak talán maga a mérhetetlen félelem, ami sugárzik belőle akadályozza. Ez azt hiszem teljesen érthető, de akkor is le kell győznie valahogy. Sokan vannak, akik hasonlót élnek át, mint ő, talán épp az segíthet, ha beszél velük, ha látja, hogy nincs egyedül a gondjaival, támaszkodhat másokra is. Csendben maradok, amíg ő is a gondolataival van elfoglalva. Nem szabad semmit sem erőltetni, így eszem ágában sincs ilyesmit tenni. Megvárom, amíg ő maga szedi össze, amit mondani akar. Nem rohanunk sehova, nagy ez az erdő és messze a kúria, bőven van lehetőségünk beszélgetni. Egyébként is szeretem a csendet. Én, aki már olyan sok fejben jártam... Cerebro olyannyira felerősít bennem mindent, hogy a mai napig is érzem a fejemben mások kétségeit, segélykérő hívását. Ezért is vagyok jelen keveset az iskolában, amíg tudom, hogy milyen sokan vannak odakint, akik segítségre szorulnak, akik békére vágynak, nem ülhetek itt tétlenül, egyszerűen nem lehet.
- A képességed akkor jön elő, amikor az érzéseidet sem tudod kontrollálni, az kell tehát hogy ezeket kordában tartsd. Segíthetek elsajátítani, hogyan boríts nyugalmat az elmédre, de ahhoz szükség van rá, hogy ne félj önmagadtól. Tudom, hogy félelmetes, de... el kell hinned, hogy ez nem átok. - persze Raven erre azt mondaná, hogy én könnyen beszélek. Az én mutációm nem veszélyes, nem látszik a külsőmön sem, de attól még nem tudják mennyire nehéz ismerni azt a sok gondolatot. Ezt is fel kell dolgozni, ezt is kezelni kell, de csak úgy lehet, ha elhiszem, hogy jó. Emily képessége pont azért ijesztő, mert pusztítása alkalmas, de mindennek meg lehet találni a jó oldalát, minden erőnek van egy pozitív oldala, csak rá kell találnunk és mind irányítható, de csak akkor, ha legbelül elfogadjuk azt, hogy képesek vagyunk rá.

A patak figyelése közben már majd elsírom magam, mikor egy ismerős hang szólal meg tőlem nem is olyan távol. Meglepődök, de igazából hamar rájövök arra, hogy a gondolataim mennyire hangosak voltak, és tudom, Charles telepata. Szólt a fejemben (ha minden igaz), mikor először találkoztam vele, és a szüleimmel beszélt, utána pedig velem. Ericről viszont nem tudom, hogy mire képes. De ez nem is számít most. Szóval meglepett arcomra hamar békés mosoly ül ki, ami szinte azt mondja, "köszönöm, hogy rám találtál, és nem vagyok egyedül a démonaimmal". A köszönés helyett én is csak biccentek, és a kérdésekre rögtön válaszolok, miközben elindulok Charles mellett az erdei sétám folytatására.
- Egyszerűen ha olyan helyzetbe kerülök, kicsúszik a kezem közül az irányítás. Tárgyakat gond nélkül fel tudok robbantani, bár nem kedvelt tevékenységem a pusztítás, így nem szoktam, de mikor valami olyan történik, és én maghallom azt a kínzó sípolást a fejemben... -sóhajok, és Charles tekintetét keresem - Újra meg újra feljön bennem az az emlék, amikor felrobbantam... Egyszer annyira pánikba estem attól, hogy boldog voltam, és a sípolást csak elképzeltem, rohannom kellett, elfutottam, és a saját félelmem a robbanástól robbantott fel végül. Senki nem volt a közelben, szerencsére. Én nem akarok bántani senkit...
Pár pillanatig csendben sétálok, és az jár a fejemben, hogy megmutatnám azt az emléket, de olyan szörnyű a látvány, az érzés, ahogy gyerekként rettegtem, az utána következő percek, órák, amikor a kórházban vizsgáltak, és én nem szóltam egy szót, sem. A pszichológusok, akik nem tudtak velem mit kezdeni. Nem értettek meg. Nem értették, hogy az eset után miért nem a bűnözőktől vagy a robbanásoktól félek, és miért magamtól... Ahogy végiggondolom ezt újra, érzem, hogy folynak a könnyeim, és újra megijedek. Nem akarom bántani a Professzort! Kérlek, ne sípolj! Kérlek ne sípolj... Letörlöm azt a pár könnycseppet, és próbálom összeszedni magam, hogy ne fokozzam tovább azt a bizonyos érzelmet addig, hogy túl késő legyen. Végül folytatom a mondanivalóm.
- Ráadásul ha egyszer elkezdődött, nem tudom megállítani. Csak kínlódva, sikoltva elnyújtani, míg elfutok, vagy míg elfutnak... Annyira fáj... Ha robbanok, az nem, azt nem is érzem, csak állok ott, mintha tényleg ott lennék. El sem tudom képzelni, hogy nézek ki közben kívülről... De mikor húzom. Az kegyetlen. És én... Kérem, segítsen nekem. Nem akarok bántani senkit. Nem akarok felrobbanni egy csóktól, egy filmtől, vagy bármitől... Nem sajnálom, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek. De nem akarom, hogy ne tudjam irányítani... - hangom valóban segítségért könyörög. Szeretném irányításom alá hajtani a robbanásomat, és akkor nem kellene többé azon aggódnom, hogy a levegőbe repítem a házat.

Tudom, hogy nem kis terhet vettünk a nyakunkba az iskolával, tudtam már a legelején, hogy egyáltalán nem lesz könnyű, de akkor is hiszem, hogy menni fog, hogy segíthetünk nekik és minden rendben lesz. Sokan vannak, akik félnek, rettegnek saját maguktól, vagy csak a világtól. Azért vagyunk itt, hogy ezen javítsunk, hogy békére és nyugalomra lelhessenek általunk, ne tartsanak saját maguktól, képesek legyenek arra a bizonyos hőn áhított kontrollra. Minden megteszünk, hogy ez sikerüljön, hogy ne legyen egy elveszett lélek sem, mint Angel, aki sajnos kicsúszott a kezeim közül. Talán majd idővel visszatér, rájön, hogy az, ahová átállt nem igazi család, ők nem fognak segíteni rajta, ha bajba kerül, egyszerűen csak átlépnek rajta. Mi itt egymás mellett állunk, és bárkit, aki úgy érzi, hogy szüksége van rá befogadunk magunk közé gondolkodás nélkül. Remélem, hogy tudják ezt ők is, hogy érzik a védelmet.
Minden teendő és munka ellenére nekem is kell néha a kikapcsolódás. Rendkívül fárasztó a folyamatos figyelem és még így sem vagyok képes arra, hogy mindent érzékeljek, amit kell. Sokan vannak, egyre többen és az elmémet muszáj olyanokra koncentrálnom, akik veszélyesek lehetnek a társaikra, kordában kell tartanom a Főnixet és egyre több olyan diákunk van, akik határozottan veszélyt jelenthetnek a társaikra. Az erdőt választottam célomul, hiszen elég sokat jártam erre gyerekkoromban is. Azért is gondoltam, hogy ez a hely jó lehet, mert nekem is menedéket nyújtott, védelmet adott és békét mindig. Remélem, hogy ezzel ők is így lesznek, akiknek esélyt adunk egy jobb, teljesebb életre. A rövid séta alatt, amíg kicsit kiszellőztetem a fejem könnyen megérzem az erős érzelmeket. Csak úgy tombolnak valakiben a kérdések és a kételyek megállíthatatlanul. Halkan sóhajtok egyet. Na nem azért, mert tehernek érezném ezt, hanem egyszerűen csak, együtt érzek vele. Tudom milyen kétségek között élni, tudom milyen egyedül lenni. Amikor végül Emily-be botlom aprót biccentek felé egy leheletnyi mosollyal az arcomon.
- Tudod, hogy idő kell, hogy megtanuld irányítani igaz? De idővel menni fog, biztos vagyok benne. - igen, gyakran előfordul, hogy kihagyom a köszönés felesleges köreit, hiszen sokukkal napi szinten találkozom, ha a kúriában tartózkodom. És az erős érzéseket szinte lehetetlen kizárni a fejemből, még ha nem is akarnék senkinek belemászni a fejébe, ha nem ad rá engedélyt.
- Meséld el mitől félsz annyira Emily? - invitálom kis sétára, nem is állok meg mellette. Végülis azért van itt, és én is, hogy levegőzzünk, nem lenne értelme a fák alatt ácsorogni, és csak nézni egymást igaz?

Micsoda gyönyörű táj. Ez a gondolat jár a fejemben, míg sétálgatok, és próbálom kiüríteni az agyam felesleges részét. Csodálattal figyelem az erdőt, ami nekem egy cseppet sem tűnik telepítettnek, de lehet, csak figyelmetlen vagyok. Szeretem a szép dolgokat. Szívesen merengek és mélázok a mesés alkotások felett, bárki is legyen az alkotó, ember, természet, mutáns. Irigykedem azokra, akiknek olyan képességük van, ami valami szépre is képes. Ace asztrálsétáját ugyan nem láthatom, de a gömbök, amiket elő tud hívni, mesések. Az én képességem semmire nem jó, csak rombolni. Képtelenség vele bármit is alkotni, csak romokat, vértócsákat, halált...
És így jutok el addig a gondolatig, ameddig olyan sokszor az életem előző éveiben. A két férfi azt ígérték, segítenek nekem, hogy ne legyek olyan veszélyes. Mindenkire. Nem akarok senkit bántani, de egy horrort nem nézhetek meg. Félek a robbanástól. Félek a képességeimtől. Lehet ebben rejlik a blokk, ami nem engedi használni, uralni teljes mértékben. De mit tegyek, ha újra és újra látom azokat a szörnyű képeket? Ahogy azaz ember felrobban... Ahogy a ház, ahol éltem, romokban... Úr isten, mi lett volna, ha a szüleim is lent vannak? Bele sem merek gondolni. Gyerek voltam még, az isten szerelmére. Miért nekem jutott ez? Miért nem tudok repülni, vagy láthatatlanná válni? Annyi mindenre képes lehetnék, de én felrobbanok... Kérlel Charles, kérlek Eric, segítsetek nekem... Nem akarom bántani a társaimat...

Annyi gondolat, annyi segélykérés forog és sikolt bennem, hogy talán mérföldekről meghallaná valaki, aki képes hallani az emberek belső, néma kínlódását és sírását. De én csak némán állok a kis patak feletti hídon, könyököm a kis kerítésre támasztom, és a lecsorgó vizet figyelem, hallgatom a halk csobogást. Úgy nézek ki mint bárki. Középmagas szőke lány kék szemekkel, farmernadrágban és csizmában, szürke kabátban, és egy színes sálban. Csendes vagyok, nem feltűnősködöm. Észre sem vennél. És nem is gondolnád rólam, hogy nem olyan vagyok, mint a többiek. Nova? Nem, Pokolgép... Egy hatástalaníthatatlan bomba, ami két lábon jár, és képes sírni.

Tárgy: Re: Charles és Emily találkozása

» Sylvie&Emily
» Dr. Helmsmann és Emily
» Játékterem
» Bryce&Emily
» Emily Hope Wilson