Lya és Mike

Tárgy: Re: Lya és Mike Hétf. 4 Nov. - 18:57

- Először is, nem vagyok szivi! Másodszor, pont te beszélsz itt nekem felszínességről, mikor azért ajánlottad fel a segítséged, mert jól nézek ki? Lefogadom, hogy ha ronda lennék, messziről elkerültél volna, amíg még alszom. De a cuccom biztos, hogy nem vitted volna. Vagy... Tudod mit? Felejtsd el, nem ítélkezem, csak ideges vagyok! Egyáltalán nem ismerlek, nincs jogom ilyesmiket mondani neked. De pont ezért neked sincs jogod azt mondani, hogy felületes vagyok! - vágok vissza, immáron mérgesen.
Ez már azért nekem is sok. Még akkor is, ha - bár nem szándékosan - én kezdtem. Kezeim ökölbe szorulnak, majd kinyújtóztatom ujjaim egy mély levegővétel után. Ez azért szokott sikerülni, bár nem mindig, ezt azért meg kell vallani. Most azonban még határon belül voltam, így sikeresnek mondható nyugtató kísérletem. Ezt róla persze nem mondhatom el, de elsődlegesen magam miatt aggódtam. Ezt persze követhetné egy bocsánatkérés is, ami azonban nem következik be. Hogy miért? Azért, mert ez az önző barom elkezdi fejtegetni a képességeink közti különbséget.
- Tévedsz! Nem kicsit más, hanem nagyon! - kiáltok utána, mikor ő már a levegőben van.
Akármit csinál, most már elmondom a magamét. Nem érdekel az sem, ha nem hallgatja meg. Egyszerűen annyira nyom ez az egész, hogy muszáj vagyok kimondani, akkor is, ha csak a fáknak beszélek. Már ha azok meghallgatnak. Az azonban biztos, hogy nem hagynak ott mondandóm közben.
- Mit gondolsz, melyik a rosszabb? Azt tudni, hogy mi történhet veled, ha nem működik a képességed, vagy azt tudni, hogy mi történhet másokkal, ha ugyanez előfordul? Mit tennél, ha elméletileg tudnál gyógyítani és az orrod előtt lőnék le az egyik szerettedet? Gyógyítani próbálnád, de mi van akkor, ha hirtelen nincs meg az erőd hozzá? Ha tudnád, hogy korábban többeket megmentettél a halál küszöbéről, de azt az egy embert képtelen vagy, mert hirtelen elveszett a képességed? Persze te a repüléssel könnyen vagy! Ha felviszel valakit, azért vállalod a felelősséget, csakhogy velem ez nem így van! Kellemes repülést! - kiáltom végül, neki, vagy egyszerűen csak az égnek, aztán elindulok arra, amerről idefelé repültünk.
Lehet, hogy át kell vergődnöm az erdőn, de jobb ötletem egyszerűen nincs. Most nem vágyom másra, csak egy kis egyedüllétre. Szemeimet megtörlöm, mielőtt még könnyeket fakasztanék, s inkább nem is törődök azzal a tahóval. Felőlem tegyen amit akar, nem érdekel!

Tárgy: Re: Lya és Mike Hétf. 4 Nov. - 15:26

- Hát remélem is, vagy legalábbis velem tuti ne, és lehet hogy ezzel másnál se nyernél egyből jó pontokat az elején. Még jó, hogy én ilyen toleráns vagyok... - aztán nagy nehezen csak megjelenik egy mosoly az arcomon, vagy inkább egy félmosoly. Végülis már elégszer kért elnézést fogjuk rá. Akármennyire is kiborított ez az egész mégsem lehetek rá mérges a végtelenségig. Nem véletlenül mondják, hogy a nők viszik sírba az embert, rám ez mostanában nagyon igaz. A fene tudta, hogy ha mutáns suliba jössz, akkor mindenféle őrült nőszemélyek vesznek majd körbe. Egyelőre legalábbis még értelmessel nem sikerült összefutnom, mindegyiknek volt valami apró kis defektje. Jó ég, mi van ha találkozom valakivel, aki tüzet teremt? Akkor arra fogok eszmélni, hogy leégette a hajam, de épp olyan kedve volt? Azért ez finoman szólva is durva, felkészíthettek volna rá, hogy nem egy életbiztosítás erre a birtokra betenni a lábam, mégis csak az lett volna a fair. Lehet, hogy jobban meggondoltam volna, hogy vállaljam-e a dolgot. És mindezek után még abba is beleköt, hogy mennyire tudok csajozni, hogy nekem ehhez a repülés kell, és a nélkül nem megy. Hát komolya milyen dolog ez? Az a szívbajt hozza rám, aztán még be is szól? Hát akkor is csajoztam én rendesen, amikor még nem használtam aktívan a képességem, hiszen a normális emberek között egyáltalán nem repkedtem. Igenis sértő, hogy ilyesmit mondd nekem a szöszi.
- Hát... szívi, ha csak azért hagytad, hogy vigyem a cuccaidat, mert tudok repülni az már régen rossz. Kissé felületes vagy nem gondolod? - kicsit fel is szökik a szemöldököm. Azért a végtelenségig az én türelmem sem tart na. Lehet, hogy bejön a szöszi, de annyira nem, hogy bármit megengedhessen magának. És mégis miért gondolja, hogy mindezek után még teperni is fogok utána? Elég csaj van a suliban, őszintén szólva neki kéne utánam teperni, nem pedig fordítva, nem? Még az Amy-s esetet is kibököm, hogy rávilágítsak, hogy milyen őrült perszónákkal sikerül összefutnom mostanság.
- Azért egy kicsit más, ha nem tudsz gyógyítani, és ha levágnak a föld felé ejtőernyő nélkül. - bököm ki aztán, de már érezhetően más a hangszínem, mint a legelején. Engem is ki lehet hozni a sodromból? Hát naná, nem lehetetlen, soha sem mondtam, csak hogy nem könnyű. De egy kissé így már sokkol a dolog. Összeszűkítem kissé a szemem és úgy pillantok még újra a szöszire. Elég messze van innen a kúria szóval...
- Hát akkor kellemes sétát... Lya. - biccentek neki egyet, és azt hiszem jelenleg igazán nehéz lenne megállítania. A cél az ugyanis, hogy szépen egy pillanat alatt megemelkedjek és szépen visszareppenjek a suliba. Nem lesz az nehéz, nekem közel van, légvonalban és gyors tempóban természetesen. Ő pedig ezek után nagyon is megérdemel egy kellemes kis sétát a fák között.

Tárgy: Re: Lya és Mike Vas. 3 Nov. - 19:29

- Tudom, hogy hülyeség volt, oké? És hidd el, nem valószínű, hogy tennék ilyet még egyszer. Nem vagyok mazochista. Egyszerűen csak megtörtént, de most már vége - magyarázom, hátha most már kissé megnyugszik.
Na meg én is, mert hát azért csak igaza van. Elég nagy ökörség volt ez. Főleg tőlem. Mégiscsak lány vagyok és valószínűleg törékenyebb, mint sok srác, vagy akár lány. Mi lett volna, ha tényleg meghalok? Nem hiszem, hogy lenne olyan képessége bárkinek is, hogy visszahozzon embereket a halálból. Vagy ha igen, miért pont engem hozna vissza? Vagy miért bukkanna fel pont itt? Na de most már tényleg elég ebből. Ami megtörtént, megtörtént. Csak azt remélem, hogy az, hogy most őrültnek hisz Mike, lassacskán elmúlik. Mégsem kellene, hogy mindenki őrültnek tekintsen, valahányszor megtudják a képességemet. Tényleg maradok a tenyérvagdosásnál. Vagy... Jobbat tudok, nem mutatom meg a képességem, csak ha kell és kész. Persze akkor nem tudom gyakorolni. Tényleg, az ilyen képességeket hogy lehetne nem önbántalmazó módon, vagy másoknak való ártás nélkül fejleszteni és gyakorolni? Erről még ki kell faggatnom egy tanárt. Minél hamarabb.
- Kérlek ne haragudj! - kérlelem még egyszer, aztán áttérünk más témára.
Úgy tűnik, beszólásomon felkapja a vizet. Na igen, tényleg nem volt szép, most, ha belegondolok. De ő mondta, hogy a repülés csajozni is jó. És be kell valljam, tényleg felemelő érzés volt a fellegekben lenni. Talán, de csak nagyon talán, még képes is lennék vele járni, azért, hogy többször elvigyen. Na jó, nem, az azért már túlontúl önzőség lenne. Annyira nem lennék képes kihasználni egy embert. Muszáj leszek elvonatkoztatni az esetleges képességektől egy-egy pasi kapcsán. Nem ítélhetek meg másokat pusztán a képesség alapján.
- Ó, tényleg? Bizonyítsd be, hogy megy anélkül is! - szalad ki hirtelen a számon.
Nem tudom miért, de a felháborodását látva én is kezdtem idegesnek érezni magam és egyszerűen ismét csak megtörtént. Most már azonban nem tehetek semmit. Bizonyára hallotta. Ha nem, akkor pedig csak örülhetek. Éppen ezért át is térek arra, amit mesél. Valami szárnyas lányról szövegel. Na igen, végül is hány embernek lehetnek szárnyai? Az viszont biztos, hogy nem rólam beszél, mert én nem okoztam kis híján a vesztét. Legalábbis remélem. Repülőversenyt azonban biztos nem rendeztem ezzel az alakkal, úgyhogy mégiscsak ki vagyok zárva ebből az egészből.
- Jó lenne, ha én is tudnék valamit kezdeni azokkal a szárnyakkal - sóhajtom.
- Az viszont biztos, hogy én is frászt kaptam volna, ha nem bírom használni a képességem. Valahogy annyira... hozzám nőtt.

Tárgy: Re: Lya és Mike Pént. 1 Nov. - 11:03

Kár lenne tagadni, hogy kissé sokkolt ez az egész zuhanás dolog. Nem gondoltam volna, hogy komolyan ilyesmiről van szó, mégha fel is merült bennem valahol mélyen, de eszem ágában sem volt ezt tényleg elhinni, csak amikor már elengedett és tényleg megtörtént. Komolyan... ebben a suliban nem minden csaj komplett, vagy egyszerűen csak én botlom bele mostanában ilyenekbe? Ez valami isteni jel, hogy megkomolyodjak? Nem... dehogy, azért ennyire nem fogom én ezt komolyan venni, akkor sem, ha így elsőre tényleg sokkolt. Amikor sikerül magamhoz térni leereszkedem hozzá. Hát nem fest valami jól, ellenben jön a nagy fény és hamarosan már össze is rakja magát, aztán jönnek a szárnyak... valahogy úgy fest a szárnyas lányokkal nincs szerencsém. Valaki a végén mindig zuhan.
- Aha... akkor értem, de ez nem volt valami jó demonstráció. Mit tudom, meg is vághattad volna magad egy késsel. - azon is meglepődtem volna, de azért nem sokkol ennyire és végképp nem ilyen életveszélyes. Ez azért ebben a formában durva, mert nem tudom, de ha gyógyít, akkor ahhoz eszméleténél kell lennie. Mi van, ha elájul... vagy meghal? Tuti, hogy én magamtól nem csinálnék ekkora marhaságot és ez látszik is a továbbira is kissé megrökönyödött arckifejezésemen.
- Hát, de pont így? Meg is halhattál volna... - rázom meg a fejem, de mégis csak utána nyúlok, amikor láthatóan szédülni kezd és majdnem eldől, de ezek után még kapok egy finom kis sértést is. Ez egy kicsit kibillent legalább és kissé sértetten húzom fel a szemöldökömet. Még hogy repülés nélkül nem tudok csajozni... a sima kis világban is nagyon jól ment, sőt vele se lett volna gondom, akkor sem, ha nem tudok repülni, csak ha már ez adott, akkor miért ne használjam ki? Mint amikor valaki teszem azt szexi szőke hajjal rendelkezik... hát persze, hogy nem rejtegeti, ha egyszer ez az adottsága nem?
- Kösz... szóval még csajozni se tudnék repülés nélkül igaz? Hidd el úgy is megy. - kissé felhúzom az orrom, azért ez mégis csak egy kényes pont. Jó ég mostanában komolyan így megy ez, sértegetések, meg öngyilkos és gyilkos zuhanások. Mintha csak valami balszerencse üldözne, vagy meg akarná mutatni a sors, hogy ez a csajozás annyira azért nem egyszerű és ne bízzam el magam, hogy eddig könnyebben ment. Újra rá pillantok, amikor eltűnnek a szárnyak, és csak megrántom a vállam.
- Kiegészítem, szívbajt hozza rám mindenki és sérteget, főleg a lányok. - tényleg nem esett ez most jól, főleg ezek után. Minden bizonnyal viccnek szánta, de vannak bizonyos dolgok, amiket nem tudok viccesnek venni, főleg ha az a teljesítményemet, vagy a csajozási tudásomat méltatja, hiszen tudom jól, hogy abban igazán jó vagyok. Végül csak sóhajtok egyet és igyekszem belőni, hogy pontosan merre is vagyunk most. A kis sokk azért a térérzékelésemet is leheletnyit kivégezte. Ha más nem hát a fák fölé emelkedem majd, hogy belőjem mi az irány, az sem gond.
- Éppenséggel egy szintén szárnyas leányzó egy repülési versenyben majdnem eltett láb alól, hogy nyerjen. Elvileg nem volt akkora a veszély, de... nem igazán értékelem, ha túl gyorsan közelít a talaj, és nem kapcsol be a képességem. - magyarázom neki el úgy nagy vonalakban. Lehet, hogy egy kicsit most a következő napokra ki kellene kapcsolnom? Hát de jön a bál, nem lehet most leállni, meg hát így is úgyis belefutok mindenféle csajokba, nem tehetem meg hogy egyszerűen csak elmegyek mellettük. Az képtelenség.

Tárgy: Re: Lya és Mike Pént. 1 Nov. - 9:44

Csak fekszek ott még néhány másodpercig, szótlanul, miközben igyekszem légzésem normalizálni. Tekintetemmel az érkezésem közben lecsapott leveleket figyelem, melyek a lágy szellőnek köszönhetően még nem estek le mind a földre. Helyette a légben vitorláznak, mint megannyi kis hajó. Mesébe illő látvány, persze lehet, hogy nem most kellene ebben gyönyörködnöm. Azok után, amit műveltem, ez elég groteszk. Legalábbis szerintem. Minden esetre, száz százalék, hogy nem vagyok komplett. Lehet, hogy nem sikerült magam teljesen meggyógyítani és valami baj van a fejemmel? Azt azért nem hiszem. Ennyi elvetemültség mindig is volt bennem. Csak mélyen elásva. Valahogy azonban az idegesség és fáradtság egyre inkább kihozza belőlem ezeket. Ugyanúgy, mint a Mikenak adott puszit, vagy azt, hogy gondoltam egyet és levetettem magam.
- Őőő... Igen, és... igen - felelem némi gondolkodás után.
Szívverésem hangja lassan tompulni kezd elmémben. Levegővételeim is csendesebbekké válnak. A segítő kezet elfogadom. Felkelek, de talán túlontúl hirtelen még. Még pihennem kellett volna egy kicsit, úgy tűnik, mert hirtelen szédülés lesz úrrá rajtam és megdőlök a srác felé. Csupán néhány pillanat, míg kiheverem ezt az érzést. Lábammal előrébb lépek, hogy testem felső része alá tegyem az alsót, így megtartom magam.
- Sa-sajnálom, ez csak... hirtelen ötlet volt. Gondoltam válaszolok mindkét kérdésedre egyszerre - magyarázom, immár szemeibe nézve.
- Hogyan képes valaki egyetlen karcolás nélkül meglenni egy baleset után? Hát így. Egy kis természetfeletti segítséggel, avagy egy őrült lánnyal, aki képes gyógyítani és szemrebbenés nélkül leveti magát a mélybe, elengedve egy mutánserő nélkül csajozni sem képes srác kezét - mondom, majd megeresztek egy halvány mosolyt.
Szárnyaim lassan eltűnnek. A lapockáimnál lévő kellemetlen, lehúzó erő megszűnik létezni. Igazán megtanulhatnám használni új végtagjaimat, mert ez így nem mehet tovább. Éppen ezért vagyok itt, nemde? Csakhogy még egy tanárral sem beszéltem, leszámítva az alapítókat. Már ha ők egyáltalán tanítanak itt. Azt sem tudom, hogy hogy működik ez az iskola.
- Egyébként hogy értetted azt, hogy mostanában mindenki a szívbajt hozza rád? - kérdezek vissza.
Remélem ő nem akar olyan ködösen fogalmazni, mint ahogy én tettem a balesettel kapcsolatban. Főleg azért remélem, mert kell még néhány perc, amíg összeszedem magam. A gyógyítás túl sok erőt emészt fel. Amióta pedig szárnyaim nőnek közben, még inkább. Valószínűleg nem tudom rendesen irányítani az erőt. Elméleteim szerint, a kiadott fény is azért ilyen erős. Valószínűleg feleslegesen kibocsájtott erő távozik olyankor. Ha megtanulom hogy hogy használjam helyesen a képességem, valószínűleg csökkenni fog a fény ereje. Ez azonban nehéz. Amióta kinőnek azok az izék, a fény is erősebb.

Tárgy: Re: Lya és Mike Csüt. 31 Okt. - 21:47

- Persze, rendes szüleim vannak, és sok esetben én is mentem velük, szóval... meg sok helyet láthattam már. Jó dolog ez. - soha sem éreztem tehernek, hogy sokat utaztunk, anyu koncertjei miatt, vagy apu üzleti útjai. Persze volt, hogy e miatt kevesebbet voltak otthon, mert én se mehettem mindig, de valahogy e miatt nem lett rosszabb a kapcsolatunk. Én pedig határozottan élvezem, hogy azon kívül hogy elég jómódú családba születtem, még kifejezetten sokat is láthattam a világból. Szerintem erre bárki irigy lenne, sőt volt is már rá példa, nem is szoktam olyan túl gyakran felemlegetni. Viszont a leányzó képessége már tényleg érdekel, szóval nem tágítok és a tető felé vesszük az irányt, ahol aztán lassan emelkedünk fel. Nem sietek most, mert neki is szokni kell a dolgot ezzel tisztában vagyok. Kell is pár perc, mire oda jutunk, hogy egyáltalán megszólal, de automatikusan el is vigyorodom a szavai hallatán.
- Szó se róla, tényleg elég tuti, plusz még olyat is hallottam, hogy ezzel jól lehet csajozni. - nevetem el magam, de persze a kezét nem engedem el, abból csúnya placcsanás lenne odafent, hiszen elég magasan vagyunk már most is. A kérésére bólintok, bár azért nem tudom, hogy mit akar, van bennem egy cseppnyi gyanakvás, főleg Amy legutóbbi akciója után. Lássuk be azért ezekkel a képességekkel óvatosan kell bánni, ezt kár lenne tagadni.
- Rendben van, de remélem, hogy nem leugrani akarsz. - hát a franc se tudhatja, hogy ennyire belehibázok, mert úgy fest, hogy... oké, ez most megint kissé sokkol. A puszi még nem, az nagyon is jól esik, de amikor elengedi a vállam, meg a kezemet is... egy kissé lefagyok és konkrétan csak bénán bámulok utána. Még annyira sincs hirtelen erőm, hogy mondjuk lekiáltsak, vagy kinyögjek valami "mi a jó francot csinálsz?" dumát. Komolyan csak nézem, ahogy zuhan és az ágak lassan össze-vissza csapkodják, aztán a puffanás. Automatikusan rezzenek össze a hallatára, és alig tudom, hogy mi a fenét is reagáljak rá. Őszintén szólva, ha akarom se tudom elkapni, annyira nem sikerült lereagálnom a helyzetet.
- Lya... élsz még? - kiáltok aztán le, és mostmár sikerül összekapni magam és megmoccanni a levegőben, hogy ügyesen kerülve az ágakat manőverezzek lefelé mellé a földre. Hát őszintén szólva állati szarul néz ki, csomó vágással, zúzódással az ágaktól... lényegében összetörve. Enyhén szólva eltátom a számat, ahogy nézek rá, és még figyelnem is kell. Azért egy kicsit kezd összeállni a kép, nem vagyok ám tök hülye, de első körben arra gondolok, hogy szimplán csak öngyógyító. Ilyesmiről már hallottam is, a suliban is akad rá példa.
- Hát... lássuk, de ha elvérzel itt nekem, akkor ne enged rúgjanak ki miattad. - húzom el a szám, de persze nem gondolom komolyan. Tuti, hogy lélekszakadva repülnék vele vissza a suliba, ha bármi lenne, mondjuk nem tud felkelni, vagy ilyesmi. A karomat viszont kénytelen vagyok a szemeim elé kapni, amikor az éles fény a képembe vág. Hát e mellett mégis hogyan lehet figyelni? Ezt ő sem gondolhatta komolyan... aztán végre látok is valamit és akkor már semmi baja, sőt szárnyak... ez valami sorsszerű nálam, hogy mostanában szárnyas lányokkal futok össze, csak az egyiké fekete, a másiké meg fehér és nem mindig látszik.
- Huh... szóval gyógyítani tudsz? És a szárnyad idővel megint eltűnik? - buknak ki belőlem azonnal a kérdések, miközben már ott is termek mellette, hogy a kezemet nyújtva felsegítsem. - Azért ez nem volt gyenge, mostanában mindenki a szívbajt hozza rám. - rázom meg a fejem. De komolyan, nem vágom, hogy miért szívatnak. Azért én nem ehhez szoktam csajok terén, itt meg folyton valaki sokkol, és attól tartok egy mutáns suliban ez még csak a kezdet, bőven lesznek még hasonló esetek.

Tárgy: Lya és Mike Csüt. 31 Okt. - 19:10

- És annak ellenére, hogy sokat utaznak, jóban vagy a szüleiddel? - kérdem tőle.
Hirtelen igencsak elkezd érdekelni ez az egész. Talán azért, mert az öregem így magamra hagyott. Vagy egyszerűen csak kezd egyre szimpatikusabbá válni ez a makacs alak. Nem tudom, de igazából nem is érdekel, ez van és kész. Most sokkal jobban aggaszt a tudat, hogy muszáj leszek megmutatni neki a képességem. Márpedig megígértem, úgyhogy meg is teszem, legyen bármennyire nehéz. Egyszer úgyis el kell kezdeni, nem? Magamtól pedig nem fogok nekilátni, szóval ez még előnyömre is válhat. Miután megindul, követem. Ő jobban tudja, hogy merre, így nem is ellenkezem. Csak legyünk túl rajta mihamarabb. Egyenesen a tetőre megyünk. Vagy kicsit görbén. Ez lényegtelen. Ami viszont fontos, az az, ami most fog jönni. Hagyom, hogy Mike megfogja a kezem. Gondolom ez elengedhetetlen ehhez a reptetéshez. Mikor azonban szavait hallom, kezdek kicsit pánikozni. Könnyű azt mondani, hogy képzeljem el, de mi van akkor, ha emiatt kinőnek a szárnyaim. Még idő előtt? Azt mégis hogy magyaráznám meg? Persze, biztos gyorsan túl is lennénk rajta, de az mégiscsak téves feltételezés lenne. Azért csak megpróbálom. Lehetőleg szárnyak nélkül képzelem el magam, hogy a levegőbe emelkedem.
Szemeim lecsukom, hogy erősebben tudjak koncentrálni. Időbe telik, mire kinyitom szemeim, akkor azonban már a magasban vagyunk és hamarosan érzem Mike húzását, majd el is indulunk. Az érzés egészen hihetetlen. Csak figyelem az alattunk elterülő tájat. Az iskolát, az embereket. Legszívesebben elkiáltanám magam örömömben, de visszatartom. Helyette csak egy széles mosoly terül el arcomon. Érzem, ahogy a levegő végigsimít bőrömön. Kabátom végét járatja a levegő, ahogyan szőke tincseim is. Még jó, hogy Mike irányít. Azt hiszem én azonnal leesnék, amint belefeledkezek ebbe az érzésbe. Mintha még a vérem is a levegőben úszna, úgy pezseg ereimben a felszabadult adrenalintól.
- El sem hiszem, hogy te akkor éled át ezt, amikor akarod! Kár, hogy bizonyára nem lehet képességet váltani - húzom el a szám, miközben megérkezünk.
Alattunk már az erdő van, a fák színes lombkoronáinak maradékaival.
- Kicsit lentebb tudnánk ereszkedni? Csak a lombok fölé - kérem "repülőgépemet".
Remélem lágyszívűsége még mindig kitart és lejjebb ereszt. Ha nem, hát nincs mit tenni. Míg az euforikus érzés el nem ért, volt időm gondolkozni. Talán most több kérdésére is válaszolhatok egyszerre. Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni. Egy dologban viszont igaza volt. Idővel tényleg lehetséges ezt a belém átirányított dolgot irányítani. Csak én még nemigen éreztem rá arra, hogy hogyan is kellene. Jobb híján hát szabad kezemmel vállába kapaszkodom és egy szintre hozom magunkat azzal, hogy felhúzom magam. Vagy őt le, nem is tudom pontosan.
- Azt hiszem, most én jövök - térek a tárgyra és önfeledtségemben nyomok egy puszit az arcára.
- Arra az esetre, ha nem sikerülne. Ne kapj el! Lent találkozunk - mondom még gyorsan, majd elengedem vállát és ezzel együtt kezét is, hogy egyszerre zuhanni kezdjek.
Remélem tényleg nem akar elkapni. Ezért is kértem, hogy ereszkedjünk lentebb, hogy hamar a lombok közt kössek ki, ezzel megnehezítve esetleges szándékát. Ha a repülés élménye jó volt, akkor ez még annál is jobb, már ha lehetséges ilyesmi. Legalábbis az esés azon része, míg a lombok felett vagyok. Utána azonban jön a manőverezés és az igyekezet, hogy lehetőleg ne halljak meg földet éréskor és még magamnál is legyek. A landolás így is eléggé fájdalmas. A kezdeti fájdalmakat egy ideig nem érzem, ennek bizonyára a bennem túltengő adrenalin az oka. Később azonban egyre csak fájdalmasabbá válik, mígnem zúzódásokkal, horzsolásokkal, vágásokkal és talán még egy-két bordatöréssel is, földet érek, nagy nyögés kíséretében. Szerencsére azonban magamnál maradok.
- Francba, hogy lehetek ennyire mazochista? Minden ennek a képességnek a hibája.
Csak remélni tudom, hogy Mike lejön hozzám. Bizonyára elég hülyének néz, nem is csodálom. Én is őrültnek nézném magam, ha nem tudnám, hogy nagy valószínűséggel kutya bajom sem lesz. De így egyszerűbb válaszolni a balesettel felmerülő kérdésre is. Hogy úszhatta meg egy karcolás nélkül? Természetfeletti lenne? De még mennyire! Nem is tudja, hogy mennyire ráhibázott akkor. Csakhogy nem az ő képessége volt az az egész. Ha meglátom a közelben a srácot, csak veszek egy nagyobb levegőt.
- Figyelj és tanulj, nagymenő! - figyelmeztetem, aztán használni kezdem erőmet.
Persze a figyelés nehézkes, tekintve az ilyenkor keletkező erős fényjelenséget. Mikor azonban végzek, csak fekszek ott, sűrűn véve a levegőt, egy karcolás nélkül, azonban már angyalszárnyak puha tollain feküdve. Talán ennyi haszna mégiscsak van azoknak a szárnyaknak.

Tárgy: Re: Lya és Mike

» Mike és Amy
» Mike&Zoey
» Mike & Océane
» Mike és Lisa
» Dorothy, Mike és a klausztrofóbia