Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Az eddigi pocsék kedvemhez képest most még mosoly is szökik az arcomra, ami azért elég nagy dolog. Hát igen, nem voltam épp a legjobb hangulatban. Mégis csak elraboltak és fenekestül felfordult az életem, azt is nehéz belőni, hogy mi az, ami megtörtént velem és mi az, ami nem. Egy ilyen kis kölyök, aki naiv és egyszerű lélek még valahogy feloldja az emberben a bánatot és elűzi a nehéz gondolatokat. Sejtelmem sincs, hogyan csinálja. - Tudod a bármi nagyon tág fogalom. - mosolyodom el újra. Hát igen egy gyereknek a bármi lehet, hogy tényleg valós, míg igazából azért neki is akadnak korlátaik. A gyerekek képesek elhinni azt, amit elég erősen gondolnak úgy, még ha igazából nincs is. Az azért tényleg durva lenne, ha bármire képes lenne, sőt talán még ijesztő is. Nem tudom, hogy azzal mennyire tudna itt bárki is mit kezdeni. Vannak erős mutánsok, de a bármi... az mégis csak minden felett áll. Ettől aztán egy átlag ember, biztos hogy ott helyben menten halálra rémülne és meg is tudnám érteni. - Nem, úgy nem tudlak megtalálni. Nem is kérek semmit, ami a tiéd, bár... tudod édesanyád adhat olyasmit. - próbálok finoman rávilágítani arra, hogy az észjárásban lehet ennyi cseppnyi hiba. Attól, hogy ő nem akar adni nekem semmit, ami az övé, más még megteheti, aki rendelkezik a holmijai felett igaz? - De megígérem, hogy nem foglak megkeresni, csak akkor, ha mindenki azt mondja, hogy nagy bajban vagy. - teszem még hozzá, mielőtt kitalálná, hogy minden holmiját elrejti. Azt hiszem azzal jó nagy fejtörést okoznék a szüleinek, vagy az anyjának. Még egyelőre azt sem tudom, hogy ki az édesanyja, de az fel sem merül bennem, hogy egy nálam fiatalabb lány, eleve valami idősebbre tippelnék, akár valami tanárra, vagy x-menre. - Mármint úgy érted, hogy rendes nagy... felnőtt motorod? - azért ezen a ponton kicsit sikerül elképednem. Hát lássuk be... le sem érne a lába mondjuk, nem tudom, hogyan egyensúlyozná ki azt a böhöm nagy járgányt, még ha egyébként a bármibe a nagy erős is beletartozik. - Tudod talán édesanyád azért mondja ezt, mert félt és nem tudnál egy olyan nagy motort vezetni, de... szerintem talán Hank tudna építeni neked hasonlót kisebben, tudod az a nagy kék bácsi. - nem biztos, hogy mindenkit ismer névről, de a külseje alapján azért Bestiát kb. mindenki ismeri itt. Még én is, pedig nem töltöttem eddig még sok időt a birtokon, miután újra elraboltak. Persze azt is tudom, hogy Bestia nem kifejezetten az a kedves jellem, de tud az is lenni, ha kicsit megerőlteti magát, no meg ha oka van rá.
Naná, hogy ügyes vagyok! Jól ki is húzom magam, és nagy vigyorral bólogatok. Ez a lány nagyon okos, hogy ennyire érti a dolgokat. Még meg se kellett neki mutatnom, hogy miket tudok. Mondjuk azért elég kíváncsi szerintem. - Úgy ám! Bármire! - bólintok egy nagyot. Mondjuk most nem tudom, hogy tényleg elhiszi-e, vagy csak úgy mondja. Már észrevettem ám, hogy Anyu is néha csak azért mond igent, hogy ne kérjem. A felnőttek hazudósak. Még a gyerekeknél is többször nem mondanak igazat. Ha csinálok egy szuperhős csapatot, tuti gyerekeket fogok csak meghívni. Egy kicsit megnyugszom azért, mert azt mondja, hogy nem fog beárulni. De a felnőttek hazudósak, úgyhogy ez még egyáltalán nem biztos. Csak lehet. A lehet meg olyan, amit Anyu arra mond, amit meg akarom, hogy ígérjen, ő meg nem akarja. Elég bonyolult ez az egész. - Hát oké. Én akkor nem adok semmit, ami az enyém. Úgy nem tudsz megtalálni? Tényleg nem mindig tudom egyből, hogy hogyan kéne valamit megcsinálni. Ezen elgondolkozok, mert lehet, hogy tudna nekem akkor segíteni valamiben. Igazából biztos tud segíteni, mert ha felnőtt, akkor jobban ismeri a felnőtteket. Anyu meg már majdnem felnőtt. - Figyi! Én szeretnék csinálni valamit, de nem jöttem rá, hogy hogyan kellene. Tudsz nekem segíteni? Anyu nem engedi, hogy legyen saját motorom. Mit mondjak neki, hogy megengedje? Úgy nézek rá, hogy látszik, ez egy nagyon fontos kérdés. Meg az is, hogy nem tudom, ezt hogyan kéne jól megcsinálni. Pedig már nagyon régóta ismerem Anyut. Olyan régen, mint... hát nem is tudom mennyire.
Ahhoz képest, hogy mennyire magam alatt voltam a kis kölyöknek egészen szórakoztató a stílusa, de komolyan. Pedig először elég rendesen a frászt hozta rám azzal, hogy levetette magát a tetőről, azért az nem kicsit volt ijesztő, de úgy hogy tudom, hogy komolyabb baja nem lesz az ilyesmiből már könnyebb a helyzet. - Akkor nagyon ügyes vagy, biztosan édesanyád is örült neki. - mosolyodom el, aztán az is leesik, hogy talán nem volt a legjobb megközelítés csak úgy kimondani azt, ami először jutott eszembe, hiszen érthető módon neki fogalma sincs róla, hogy mégis miről beszélek, hogy az én anyukám már nem is él. Kicsi még, valószínűleg nem sok fogalma van a halálról és kétlem, hogy a szülei örülni fognak neki, ha én avatom be ebbe, csak hát akkor... ilyen esetben mi a megoldás? Na igen, nem vagyok még profi gyerek téren, az enyém még... csupán úton van. - Tudod ő... elment és már nem jön vissza sosem, nem tud. - azt hiszem így szokták a gyerekeknek ezt elmondani. Meghalt, az még talán túlságosan bonyolult és nem az én dolgom, hogy ilyesmibe beavassam szegényt, a végén még nem tudna mit kezdeni a hirtelen kapott információval. - Hűha! Tényleg bármire képes vagy? - gyerek, talán ez a bármi inkább afféle túlzás nála, nem feltétlenül van így, mert hát az, ha valaki bármire képes... az azért tényleg elég kemény dolog, és egy olyan mutáns, aki bármit megtehet... elég ijesztően hangzik, főleg esetünkben, amikor egyébként is elég nehéz ez az egész mutáns kérdés. - Nem foglak, ígérem, de ez nem is olyan, nem tudok megtalálni bárkit, csak ha valaki megkér rá, hogy keressek meg valakit, és ad valamit, ami az övé. - igen azt hiszem meg kell próbálni ezt óvatosan elmagyarázni neki, mert szegénykém csak teljesen belebonyolódik az infokba, amit meg tudok érteni. A következő kérdéseire már nem is tudom megállni, hogy ne nevessek fel kicsit. Nem őt nevetem ki, nem annak szánom, bár ki tudja majd, hogy hogyan is érti. Végül is van logika a kérdéseiben, csak hát nekem felnőttebb fejjel már sok minden egyértelmű, ő pedig még ezeket a dolgokat nem igazán érti. A nehezebb az, hogy úgy magyarázz el valamit, hogy egy gyerek is megértse, főleg hogy egy kicsi is. - Megpróbálom máshogyan mondani. Biztosan van olyan, amikor szeretnél valamit csinálni, de nem jössz rá egyből hogyan kell. Persze biztosan nagyon okos vagy, de mégsem megy egyből. Én könnyebben rájövök a megoldásokra és néha beugranak remek ötletek, hogyan tudok valamiből mást csinálni. Mint amikor az építőkockákból házat csinálsz, hasonló ahhoz. Szokták építő kockázni igaz? - hátha így egy kicsit közelebb kerül hozzá a válasz, és jobban érthető. Persze még így is kicsit távolabb vagyok a valóságtól, mint ami, de máshogy nehéz lenne ezt elmondani, még sem kezdhetem azzal, hogy össze tudok szerelni akár egy rádiót is, ha épp csak az alkatrészei vannak meg. Azt nem hiszem, hogy értené.
Hans Grey
mutant and proud
Diák
power to the future
Hozzászólások száma : 33
Tárgy: Re: Körkilátó (a Tetőkertből nyílik) Szomb. 30 Május - 12:41
Ez a lány elég fura dolgokat mond. Nem is mindent értek belőle. Furák ezek a felnőttek. Miért nem beszélnek úgy simán, hogy mindenki értse? Nem baj, majd jól megkérdezem akkor én meg tőle, ha valamit nem tudok. Azt azért szeretem a felnőttekben, hogy lehet tőlük kérdezgetni mindenfélét. - Nekem most nem tudom, hol van. De ma nem szöktem ám meg! Most elkéredzkedtem szépen! - bólogatok is hozzá, hogy tudja, tényleg így van - De azt nem értem, hogy mi az, hogy neked nem él már. Csodálkozva nézek rá, mert ilyet még nem hallottam. Vagy ha hallottam, akkor bizti nem figyeltem. Anyu azt mondta, hogy még a fák is élnek, úgyhogy nem szabad letépkedni a leveleiket. Akkor hogy lehet, hogy egy ember meg nem él? Olyan tutibiztos hogy nincs! Ez a lány mondjuk nagyon okos lehet, mert tudja, hogy én tényleg rettenthetetlen vagyok. Úgyhogy egy kicsit kidüllesztem a mellkasomat, és rávigyorgok egy jó nagyot. - Naná! Tudni akarod, hogy mire vagyok képes? - közelebb hajolok, mert ezt azért nem mondom el mindenkinek - Bármire. Bizony ám! Megint bólogatok párat, hát ugye, hogy biztos legyen a mondásom. Meg a muszklijaimat is megmutatom neki, hogy jól lássa. Közben jól megnézem őt is, mert én aztán nem tudom, mi az a feltalálás. A megtalálást, azt tudom. Azt akarja mindig anyu a ruháival, amikor sietni kell valahová. Nem mindig csinálja gyorsan, pedig nagyon jól el szoktam rendezni a dolgokat a szobában. - Figyi, ha elbújok Anyu elől valamikor, azért ugye nem fogsz beárulni? Ez a megtalálós dolog nagyon veszélyes lehet ám egy jó kis bújócskánál! Kész lebukás. Mondjuk a másik dolog most jobban érdekel, mert azt nem tudom, hogy mi a csuda. - Mit jelent az, hogy feltalálsz dolgokat? Azok olyanok, amik magasan vannak? Vagy te teszed oda őket? Vagy csak akkor találod meg, ha fent vannak? Magasan vagy valamin rajta vannak ezek? Naná, hogy jól megkérdezem, ha nem tudom, mi az. Hát gyerek vagyok, nekem szabad is meg muszáj is. Ettől leszek még okosabb, még a többi gyereknél is. Elszalad arrébb egy mókus, úgyhogy egyből odanézek. Megáll. Biztos fogócskázni akar. Már egyszer jól átvert. Fogócskázásról volt szó, erre felmászott a fára, én meg lekokiztam a fát a fejemmel. Gonosz bestiák a mókusok! Lehet, hogy háborúzni fogunk még velük.
Scarlett Willow
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : ♠ Victoria Justice
Hozzászólások száma : 461
Kor : 30
Tárgy: Re: Körkilátó (a Tetőkertből nyílik) Pént. 22 Május - 12:51
Hans & Scarlett
Meglepetten szökik fel a szemöldököm, de azt hiszem igaza van és e miatt legalább mosoly költözik az arcomra. Azért valahogy a gyerekek nevetésében mindig van valami olyan kis fűszer, amitől az ember jobban érzi magát, valami olyan jól eső és lelket simogató hang ez, amit... nem is tudom, hogy létezik-e ember, aki esetleg nem szeret. Ahhoz képest pedig, hogy ez a gyerkőc most esett le elég magasról egészen jól el van, de az amúgy is látszik, hogy baja nem lett. A beton az tört rendesen, de szerencsére ő láthatóan teljesen jól van. - Az én mamám... már nem él, de a tiéd gondolom itt van az iskolában. - legalábbis, ha jól sejtem, bár nem hallottam róla, hogy ilyen fiatal mutánsokat is felvesznek, szóval minden bizonnyal szülővel jött, más magyarázat csak nincs erre, bár aztán a jó ég tudja. Az is lehet, hogy ha már most meg van a képessége, akkor valami árvaházból hozták el, ahol furcsa dolgokat csinált és nem volt épp a legjobb helyen, itt pedig lehetséges, hogy nagyobb biztonságban lesz majd, no meg ha ilyen erős, akkor tőle is mások. - Igen, azt hiszem láthatóan tényleg jól bírod a gyűrődést, nagyon erős lehetsz. - vagy csak nagyon kemény, vagy... a fene tudja hogyan is kell ezt megfogalmazni. A beton széttört alatta, szóval ha jól sejtem, akkor nem nagyon lehet ártani neki semmilyen módon. Annyira azért nem figyeltem oda, nem tudom, hogy mondjuk a bőre erősebb-e, vagy a szervezete, meg minden, de igazából ezt is egy szimpla kérdéssel ki tudom találni, bár az anya kérdés után lehet, hogy erre is azonnal visszakérdezne. Azért a gyerekek nehéz esetek tudna lenni, legalábbis ha jól sejtem, bár innentől ezt majd én is megtapasztalhatom, hiszen nekem is lesz és... ennek fényében végképp nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve rá. - Titán? Ez a... mutáns neved igaz? És te mire vagy képes? - bár a név alapján végképp kezd az lenni a sejtésem, hogy teszem azt mondjuk sebezhetetlen lehet, vagy valami hasonló, legalábbis gondolom, de ez is többféle lehet. Hank már mesélt azért sokat a képességekről, sok különbözőnek lehet hasonló a hatása, csak más módon mondjuk. - Én fel tudok találni dolgokat, és megtalálni olyanokat, akik elvesztek, legalábbis ha meg lehet őket. - mert hát a szigeten ragadtakat nem találtam meg. Le voltak korlátozva, de ha ilyesmi nincs, akkor azért menni szokott. De így azt is meg tudom határozni, ha valaki egyáltalán nem is él már, bár nagyon remélem, hogy ilyesmibe nem nagyon futok bele sosem... az nem lenne valami kellemes érzés. Keresni valakit és egyszerűen egyáltalán nem is érzékelni sehol.
Hans Grey
mutant and proud
Diák
power to the future
Hozzászólások száma : 33
Tárgy: Re: Körkilátó (a Tetőkertből nyílik) Vas. 17 Május - 16:20
Amikor rámmosolyog, egy kicsit megnyugszom. Nem akar leszidni, és még kedves is velem. Ez tök jó! Lehet, hogy ő is azok közé a felnőttek közé fog tartozni, akit bírok. De amikor megkérdezi, hol a mamám, egyből nevetni kezdek. Ez nagyon jó, de tényleg! Hát igazából már gondolhattam volna, hogy ez lesz, mert mindig ez van. - Szia! És neked hol a mamád? Piszok módon megkérdezem én is tőle, ne csak ő piszkáljon már engem. Azt nem is értem, hogy miért kérdezgeti mindenki folyton, jól vagy? jól vagy? Hát naná, hogy jól vagyok. Amíg nem szekálnak túl sokat ilyenekkel, na igen ám. Szóval jól lemászok, és oda pittyanok a nagylány mellé. Leporolom magam, meg lesöpröm a hajamba ragadt virágokat. Közben mosolygok, mert azért ő is kedves, úgyhogy jó kedvem van még. - Nyugi, ez semmiség. Megvonom a vállamat, és rávigyorgok, amekkora vigyorral csak tudok. Nekem nem lesz bajom ilyen dolgoktól. Tényleg, most már lehetne saját mocim, annyiféle vagány dolgot csináltam. Szólok is majd Anyunak, hogy vegyünk egyet. Én nem tudom, hogyan kell venni, úgyhogy neki kell megvennie. - Én Titán vagyok. Neked mi a szuperképességed? Kíváncsian nézek rá. Tuti biztos, hogy van valami, mert eddig mindenkinek volt itt errefelé. Nem is értem, hogy ez hogyan lehet. Meg azt se, hogy miért nincs mindenkinek mindenhol szuperképessége.
Alig figyelek fel a hangra, pedig elég erőteljesen szólal meg, úgyhogy ez határozottan kihívásnak minősülne bárki számára, de nekem először még sem tűnik fel fent a motoszkálás. Figyelem a tájat, aztán egyszer csak elsüvít valaki a szemem előtt, nekem pedig még annyi időm sincs ocsúdni, hogy mondjuk sikítással reagáljam le az eseményt, mert a hirtelen esetnek hála konkrétan belém fagy a szó is, és csak nagyokat pislogok a szám elé kapott kézzel, és próbálom felfogni azt, hogy épp most egy gyerek, egy kis gyerek süvített le fentről és landolt... komolyan az egyik beton virágos ládában? Amikor már mocorogni kezd én felpattanok, és minimum az azonnali segítséghívás lenne az első reakcióm, ha nem venném észre, hogy amúgy mozog és láthatóan nem placcsant szét a feje, ellenben a beton rendesen megsínylette a találkozást és... őszintén szóval halvány sejtésem sincs róla, hogy ez mégis hogyan történhetett meg. Bár persze tudom, mutáns suliba járunk, ahol elég gyakran történnek olyan dolgok, amiket az ember nem biztos, hogy tud hová tenni. Egy gyerek, aki leesik fentről és még csak meg se látszik rajta... itt azt hiszem mondhatni teljesen normális. Ha nem lennék még mindig kissé megijedve, akár komikusnak is mondhatnám a helyzetet, a virággal, meg a földdel a fején, így viszont ezt azért nem mondanám, ő ellenben láthatóan észrevett és eléggé megszeppent fejjel méreget is. Ha jól sejtem jellemzően gyakran csinál bajt, de egyáltalán kinek a gyerekek lehet? Nagyon kicsi, ahhoz képest, hogy egyedül lófrál csak úgy itt, valakihez tuti tartozik. Végül csak bizonytalan mosollyal emelem fel a kezemet, hogy intsek neki. - Szia! Jól vagy? Hol van a mamád? - mert kell, hogy legyen anyja, netán ő is egy mutáns, akit megmentettek és ide hoztak? Akkor sem szabadna csak úgy itt lófrálnia egyedül, mert láthatóan annak ilyen következményei lesznek és ez... nem mondható valami szép látványnak, főleg ha az ember csak úgy hirtelen szúrja ki a durva eseményt és azt hiszi a gyereknek annyi, mint én. - Scarlett vagyok, és... lejöhetnél onnan, hogy ne ess még nagyobbat rendben? - bár van egy olyan halvány sejtésem, hogy ha leesne, akkor is inkább a lenti kert sínylené meg a dolgot és nem pedig ő, de azért még sem szeretném megkockáztatni. Kellemesebb lenne, ha szépen bejönne onnan mondjuk és leülne egy padra, ahonnan elvileg nem eshet hirtelen nagyot és sokkal lejjebb, legalábbis remélhetőleg.
- Juhúúú, REPÜLÖÖÖK! Már majdnem érzem azt is, ahogy süvít a levegő a fülem mellett. Kár, hogy nem tudok sokáig repülni. Mindig vége lesz, mielőtt úgy igazából jó lenne. Most is. Pedig én aztán nagyon erősen próbálkoztam.
Na szóval az úgy volt, hogy Pete azt mondta, ezt úgyse merem megcsinálni. Én meg mondtam, hogy na fogadjunk. Mindig ezt mondják a felnőttek, ha a másik nem hisz nekik. Úgyhogy én is ezt mondta. Kiderült, hogy ez azt jelenti, meg kell csinálnom. Sőt, még kapok is érte valamit! Ez már tényleg tök jó, mert a holnapi ebéd desszertjébe fogadtunk. Azt meg én imádom! Nem is nehéz a feladat. Csak bele kell ugrani fejjel az egyik virágládába, ami kőből van. Hát az jó, ha kőből van, legalább nem törik szét. Ugye? Felmásztam amilyen magasra csak tudtam, valami tetőféleségre, aztán olyan úszósan-szupermenesen potty!
Égszakadásföldindulás-hajjajjdurrbimmbamm-világvégecsattanás-reccsropp. Puffpaff-dirrdurr. Annyira nem is kemény ez a kő. Úgy szerteszéjjel törött, hogy csak na. Nem is értem, akkor minek ebből csinálták. Én meg ülök a közepén a romoknak, söprögetem le a fejemről meg a vállamról a virágföldet. Azt hiszem, a fejemen maradt középen egy szál kis virág földdel, pont, mint a rajzfilmekben. Egyszer csak látom, hogy valaki néz. Egy lány az. Tuti, felnőtt, mert olyan szomorkás kicsit az arca. És jön az érzés, hogy ajjajlebuktambajlesz, mert megláttak. Én meg megint rendetlenséget csináltam. De nyertem is. Az meg jó. Nem tudom, mit csináljak, úgyhogy még csak pislogok rá, mint egy béka.
Azt hiszem azért mégis csak sokkal könnyebb lenne, ha a húgom egy fokkal jobban támogatna. Persze tudom, hogy neki is idő kell, hogy felfogja, hogy nagynéni lesz, de nem olyan rossz dolog... igaz? Liammel szeretjük egymást és az, hogy lesz egy... azaz két kisbabánk azért nem olyan rettenetes hír. Persze attól még én is félek... nem is kicsit. Más lenne a helyzet, ha élnének a szüleim, ha anya tanácsot adhatna, mellettem lehetne, de sajnos erről szó sincs. Anya nincs, apa sem, és Dorothy sem pont úgy viszonyul hozzám, ahogyan azt én remélni mertem. Adok persze neki időt, csak hát a jó ég tudja, hogy mennyit kéne, remélem, hogy nem addig fog tartani a dolog, amíg nem is tudom... meg is jönnek az ikrek. Mert hogy azok. Dupla öröm, dupla nehézség és... oké azt még egyelőre próbálom kiverni a fejemből, hogy szülnöm kell két gyereket és hogy aztán egyáltalán mi lesz még azt sem tudom. Azt hiszem, ha akarnánk maradhatnánk a birtokon, de vajon akarunk? Itt azért mindenképpen egyszerűbb lenne, hiszen lenne segítségünk, mégis csak itt van Renier és Dorothy, talán Sebastian, vagy Amy, de... nem szabadna mindenkinek a nyakában lógni, meg egyébként is ha családod van, akkor annak önállónak illik lenni. Az is lehet, hogy itt a birtokon csak azért maradhatunk meg, mert nem mondanák a szemünkbe, hogy nem illik ide egy baba, de azok után amik az elmúlt hónapokban történtek félnék azt hiszem csak úgy kint a nagy világban. Magunkat se mindig tudjuk megvédeni, hogyan tudnánk két babát? Aztán ott az a sarkalatos probléma, hogy pénz is kell hozzá, szóval... elég bonyolult. Ezek után nem meglepő, hogy finoman szólva is a gondolataimba mélyülve lesek ki az ablakon a kupola szélén felhúzott lábbal ücsörögve az egyik padon. A nap már lemenőben van, én pedig csak figyelem a tájat. Milyen szép is lenne, ha el lehetne látni innen North Salemig is akár. Bár ha tiszta az idő, akkor olyan... mintha, de szerintem messzebb van, hogy ez tényleg lehetséges legyen. Nem is számít, most igazából csak a tájat szemlélem és próbálom összeszedni a gondolataimat, és persze próbálok nem nagyon arra figyelni, hogy időnként már mintha érezném, hogy mozognak, bár nem vagyok benne teljesen biztos. Az orvos szerint még akár egy-két hét mire ténylegesen bármit is megérzek majd belőle és ez így normális. Hát... meglátjuk. Azért azt hiszem az lenne a megnyugtató, ha már éreznék legalább időnként felőlük valamit. Nem tudom... csak egyszerűen jobb lenne.
♪ Let's just fall in love again ♪ A fene tudja, minden bizonnyal én se vagyok tökéletes, arról nem is beszélve, hogy... hogy nem vagyok vele teljesen őszinte. Ez nem egy tulajdonság, az tény, de attól még olyasmi, amit tuti, hogy nem fog jól viselni. De csak nem nyitsz valakinek azzal, hogy a bátyád érdekes kísérletekkel múlatja az időt a szabadidejében, és hogy a véreddel megpróbálja megváltoztatni a világot, mert annak nem épp gyenge ereje van és akár még Logant is megszabadíthatnánk vele a képességétől, vagy újat kaphatna pluszban... Jó eséllyel, ha ezzel nyitottam volna neki, akkor úgy elszalad, mint annak a rendje, és őt aztán utol érni sem lehet, én pedig kedvelem annyira, hogy nem akarom elmarni magam elől. Na persze az se sokkal jobb, ha megkedvel, netán... meg is szeret és akkor mondom el neki az igazat, vagy rosszabb esetben derül ki, netán a bátyám lesz, aki feltárja előtte az igazságot pont azért, hogy elmarja mellőlem. De... de ha valakinek fontos vagy, akkor a hibáiddal együtt is elfogad igaz? Jó, kár ámítani magam, ki fog akadni, én pedig csak halogatom a dolgot, mert így könnyebb. - Ki tudja, ha húgod lenne lehet, hogy rá tudna venni, hogy fésülgesd, ha nagyon szépen mosolyogna rád. - mosolyodom el, mert hát... kis koromban én is rávettem Aaront sok mindenre. Még volt olyan is, hogy babázott velem, pedig nem hiszem, hogy oda volt az ötletért, főleg hogy nem csak pár év közöttünk a korkülönbség. No meg eleve az elején nem is viselt engem túl jól, határozottan nem kedvelt, de nehéz nekem ellenállni, kiskoromban pedig még ennél is sokkal nehezebb volt. De legalább játszik vele, bár azért egy fiúval könnyebb lehet minden bizonnyal, akivel tud mindenféle fiús játékokat játszani és nem kell semmi nagyon rózsaszínnel elfoglalnia magát. - Köszi! - nem tudom megállni, hogy ne hajoljak előre és az előbbi gyomorkorgás miatt elmaradt kis csókot ne pótoljam be. Azt igazából nem is mondanám rá, hogy cuki. Jól gondolja, cuki mondjuk egy kölyökkutya, de valakire, aki tetszik, nem mondjuk, hogy cuki. Ő inkább édes, határozottan az. Elnevetem magam, amikor szinte már a szavamba vágva vágja rá, hogy mit enne. Van más lehetőség is, de ha ő pizzát enne, akkor én nem fogom ezt meghiúsítani neki, főleg nem babbal, az nem egy kifejezetten randi kaja, vetekszik e téren a hagymával. - Akkor legyen a pizza, ha már amúgy is arra vágysz. Milyen pizzád van kéznél? És akkor legalább a szobádat is megnézem, de ha várjak kint kicsit, mert össze szeretnél pakolni, akkor se sértődöm meg. - teszem azért hozzá, mikor már elindulunk lefelé a lépcsőn kéz a kézben. Igazából nem akarom én, hogy összepakoljon és nem is várom el, de ha netán kellemetlenül érezné magát, mert nem is tudom... olyasmi maradt elő, amit nem jó ha átok, akkor nekem az se gond. Türelmes típus vagyok és kettőnk közül jó eséllyel most ő az éhesebb.
Faye mondatára elgondolkoztam. Vajon neki milyen idegesítő szokása van, amivel az agyamra mehetne? Szerintem egyébként semmi. Sokáig tűrök, úgyhogy többségben még csak rá sem szoktam szólni a másik félre, még akkor sem ha mondjuk tesz egy bunkó kijelentést, ami nem tetszik. Ha a haverom, akkor elengedem a fülem mellett, nem húzom fel magamat rajta. Elvégre mindenkinek lehet rossz napja, ami miatt paprikás a hangulata, én meg ahhoz túl lazának tartom magam, hogy ilyeneken bosszankodjak. Viszont ha szekálnak, azt egy bizonyos határig tűröm csak, utána durvábban játszok. A Shane -ügy például verekedésig fajult, amit egyébként ő kezdett azzal, hogy odavonult elém két másik csávóval. Egyértelmű szándékuk volt, kiiktatni engem és az újonnan szerzett haveromat. Tehát tulajdonképpen nem én vagyok a forrófejű, egyszerűen muszáj volt valamit lépnem erre, nem futamodhattam meg. Van egy bizonyos láthatatlan lúzerségi ranglista, én pedig nem feltétlen szeretnék a legtetejére kerülni azzal, hogy mindig tűrök mindent. Nekem is vannak határaim, azt pedig végképp nem fogom hagyni, hogy simán elverjenek vagy üldözzenek. -Igen az -bólintottam. Ki ne parázna attól, aki mondjuk képes egy dobbantásával földrengést okozni , vagy "simán" szórja a villámokat? Az életük forogna kockán az embereknek, ha annak az egy mutánsnak éppen rossz napja van. Még én sem szívesen kötekednék egy olyannal, akinek ilyen nagy ereje van, az emberek meg végképp nem. Gondolom van aki tűrné őket, de rengetegen olyanná akarnának válni, mint az, aki ilyen nagy dologra képes. Ez háborúkat robbanthatna ki, ebből a szempontból pedig sokkal jobb lenne, ha nekünk sem lenne egy minimális természetfeletti képességünk sem. Az emberiség, ha meghülyül kiirtaná saját magát, csak azért mert mindenki a saját érdekeit nézné, nem a közösségét és még véletlen sem törekednének a békés együttélésre. Sokan vadásznának ránk, de őket is szimplán az irigység vezérelné. -Hát, én mondjuk nem fogom fésülgetni a tesóm haját -vigyorogtam rá. Ezzel szimplán arra az "aprócska" eltérésre szerettem volna felhívni Faye figyelmét, ami a lábunk közt van. -Játszani szoktam vele. De ha nagyobb lesz biztos sokkal jobban megértjük egymást -előbb utóbb ő is lesz 18 , igaz addigra már vén róka leszek, de legalább még akkor is marad egy utolsó támaszom, ha anyával történik valami komoly baj... persze ne történjen, de sosem lehet tudni. Faye következő mondatára csak szimplán mosolyogtam. Tényleg tudok örülni a pozitív visszajelzéseknek, ha azt mondják, hogy jófej vagyok, vagy legalább utalnak rá. Egyszerűen jólesik, onnan tudom, hogy biztosan nem rontottam el még semmit sem. Az ritkább eset, ha a külsőmet illetik valami szép szóval, de egyáltalán nem is várom el, maximum ha adott a helyzet, hogy valamelyik lány lásson teljes egészében. Valahogy nálam nem égetően fontos szimplán a kinézet. Magamat már megtanultam elfogadni, ha naponta öt órát rágódnék azon, hogyan nézek ki, min kéne javítani, akkor életem sem lenne. Fölösleges állandóan fennakadni rajta, a lényeg, hogy tisztában vagyok a hátrányaimmal és az előnyeimmel... és nem vagyok Travis Russell. -Remélem -tettem még hozzá a szokásosnál valamivel halkabban. Csak a kitartása segíthet rajta a nehéz időkben, az, hogy kibírja a fájdalmat. Én már mondtam, hogy a helyzetében nem biztos, hogy élnék mert hamar feladok mindent, ahogy akár a saját életemet is, ha azt látom, hogy nincs remény. Persze ezt így kimondani rohadt könnyű, de szerintem olyan brutálisan összetört lelkiállapotban megtenni is az lenne. Az persze nem tartozik rám, hogy Faye elgondolkodott-e ezen mikor meghaltak a szülei, de nem is akarom tudni. Főleg azért nem, mert így is elég érzékeny a téma, ingoványos talajon jártam. Az meg aztán a pofátlanság teteje lenne, ha rákérdeznék a dologra. Még engem is meglepne ez fordítva, talán még azt is átgondolnám, hogy biztos kedvelem-e Fayet. -Nálad biztos nem édesebb -reagáltam le vigyorral az arcomon a bókot. Ez még mindig jólesik, ha azt mondják, hogy édes vagyok. Csak a cukin szoktam elgondolkozni. Az nem annyira imponál, sokkal inkább letör olyan értelemben, hogy ezt inkább kisgyerekekre szokták használni vagy miniatűr állatokra. Tehát kicsinek érzem magam tőle. Persze oké, dicséret, köszönöm szépen, de lehet, hogy jobban örülnék egy másik szónak. -Pizzát -vágtam rá szinte azonnal. A sonkás-kukoricás az örök kedvencem, de akkor is boldog vagyok, ha mondjuk gombás van a hűtőben. A lényeg, hogy pizza legyen. -De mást is ehetünk, ha szeretnéd. A konyhában van tészta, bab, aranygaluska és nagyjából ennyi -hát, sikerült úgy körülbelül összeszednem szerintem. Általában minden edénybe bele szoktam lesni, hátha találok valamit, ami a szokásostól eltérő, de finom. -A pizza a szobámban van -jegyeztem meg, mielőtt véglegesen döntött volna. Muszáj volt új tárhelyet keresnem a kajámnak, mert valamelyik pofátlan mindig felzabálta, hiába írtam rá, hogy ne egyék meg. Két órára szabadon hagytam, már nem volt a hűtőben. Egyszer komolyan mondom, direkt szórok rá borsot vagy valamit, mert ez azért már a pofátlanságnak a határa. Az az érdekes különben, hogy ha mondjuk csinálok magamnak tojást, egyszerű kaját, azt senki sem zabálja fel... csak a pizzám kell nekik. Miután sikerült meghozni a döntést, hogy hova menjünk, elindultam lefelé a lépcsőkön, Faye kezét fogva.
♪ Sometimes when we touch ♪ - Ha egy kicsit az nem baj. Én se hiszem, hogy tökéletes lennék, lehet hogy te nem tudsz majd elviselni engem egész nap. - mosolyodom el. Mert hát ki tudja. Simán lehet, hogy megunja majd, ha csacsogok, vagy ha ide-oda rángatom, hogy még újabb és újabb dolgokat mutassak meg neki. De azért remélem, hogy nem lesz számára annyira vészes egy egész nap. Ha már egy napot nem bírunk ki együtt, akkor igazából... kár is bármivel próbálkozni, mert veszett fejsze nyele, de én akkor sem hiszem, hogy gond lenne bármivel is. Egyébként meg, ha úgy dönt, hogy inkább üljünk le és csak együnk valamit, pihizzünk, akkor ez lesz. Nem ragaszkodom én minden áron ahhoz, hogy bejárjuk egész New Yorkot egy alkalommal. Egyébként is szeretnék még vele sok időt együtt tölteni, szóval apránként is megnézhetjük a várost simán. - És veszélyes... Valahol érthető azért, talán még az ilyen képességgel rendelkezőktől én is tartanék kicsit. - nem itt persze. Gondolom, hogy a suliban olyan diákok vannak, akik nem másznak bele engedély nélkül más fejébe, és nem égetik fel mondjuk az másik szobáját csak úgy heccből. Bár gondolom itt is akadnak renitensek, nem lehet mindenki tökéletes, de azért ha csak az utcán futnék bele valakibe, akinek veszélyes a képessége, én se lennék olyan nagyon bátor vele szemben. Még csak elfutni sem tudok, mint mondjuk Logan, védekezni meg aztán végképp sehogy és azt is csak akkor tudom, hogy valaki mutáns, ha hozzáértem, és onnantól még ugyanúgy nem tudhatom, hogy mire képes, vagy hogy hogyan viszonyul másokhoz. Azon meg végképp nem sokat szoktam gondolkodni, hogy mit hoz a jövő ebben a mutáns kérdésben. Beszéltem már párszor a bátyámmal ilyesmiről és pont azért óv mindentől, mert a képességem - amiről Logan nem tud - könnyedén bajba sodorhat. A vérem kellhet az embereknek a mutáció megfékezése ellen, vagy másoknak azért, hogy plusz képességeket adjanak maguknak. Szóval... tudom, hogy óvatosnak kell lennem, de attól még nem akarok állandóan csak magam lenni, hogy tuti ne legyen semmi bajom. - A kisebbeket lehet pátyolgatni, mindig szívesen fésülgettem volna mondjuk a kis húgomat. - vonom meg egy félmosollyal a vállamat. Na igen, ez a nagy helyzet, tényleg nem lenne rossz egy kis testvér. Persze szeretném Aaron, nem erről van szó, hiszen mégis csak a testvérem és vigyáz rám. Az biztos, hogy rossz lenne, ha nem lenne nekem ő, hanem csak én, és még nekem kéne vigyázni egy kisebb testvérre is szülők nélkül. - Persze igazad van, nem is lenne jó, ha így gondolnád. De nincs is szükséged rá, anyukád így is nagyon jól felnevelt. - legalábbis az alapján, amit én meg tudok állapítani jól csinálta. Logan egy kedves és figyelmes srác lett, egyáltalán nem olyan, akiktől a bátyám óvott. Jó persze, ha azt nézzük jó eséllyel minden pasi ezt mutatja, ha akar valamit egy lánytól, és csak később mutatja ki a foga fehérjét, de én akkor is úgy gondolom, hogy ő nem ilyen. Bízni akarok benne, és bízni akarok az emberekben is, akkor pedig nem fér bele a gyanakvás, még egy kicsi sem. A szüleim pedig, voltam én kiborulva, nagyon is. Anya halála utána vagy két hétig suliba sem kellett mennem, de nem volt választásom, mint feldolgozni és tovább lépni, ennyi az egész. A változás, Aaron segített, aztán újra. Mégis csak jó három év eltelt azóta, hogy apa is elment, ennyi idő alatt volt időm tovább lépni. Persze attól még hiányzik és hatott is a jellememre, ami történt. Csendesebb vagyok, mint az átlag, visszahúzódóbb és bizonytalanabb. Azt hiszem ez végül is érthető, én így reagáltam le. Más kiborul, van aki tombolásba kezd, én pedig inkább egyszerűen bezárkóztam és úgy döntöttem, hogy... nem döntök. A bátyámra hagyok mindent, hogy inkább ő legyen, aki megoldja az életemet, hogy ne nekem kelljen, ő pedig ezt gond nélkül vállalta. Csak most... mostanában próbálok meg kiállni dolgokért, mint a suli, vagy Logan, hiába ellenzi Aaron. - Maradok, a kedvedért. - mosolyodom el. Azért remélem, hogy nem lesz szükségem rá újra. Nem akarok mást elveszíteni, aki fontos. Ezért is jó a bátyám, aki... hát neki nem eshet baja, tehát nem veheti el tőlem az élet. Nem sérül meg és nem lehet beteg, kettőnk közül neki a rosszabb, mert csak ő félhet attól, hogy nekem bajom esik. Azért jól esne egy ölelés, ami talán majdnem be is következik, de aztán jön a... gyomor korgás. Nem tehetek róla, de egy rövid nevetést nem tudok visszafojtani. - Édes vagy! - csúszik ki a számon. Igen, még most is zavarba tudom hozni magamat, egy pillanatra lesütöm a tekintetemet, csak aztán nézek újra rá. - Van kedvem enni veled. Mit ennél? - szép ez a hely, de miatta vagyok itt, úgyhogy az a fontos, hogy vele legyek. A kezemet tehát az övébe csúsztatom és akkor irány a... konyha, a szobája, az étkező? Ahol enni szeretne.
-Csak egy kicsit -mosolyogtam végül. -De szerintem lesz alkalmad kideríteni ezt -vannak nálam ezerszer idegesítőbb személyek, de simán elképzelhetőnek tartom, hogy beleún majd abba, hogy állandóan ülni akarok. Szívem szerint valami benti programot választanék, legalább fél napra. Nincs bajom New York-kal, egyszerűen ilyen lusta típus vagyok és csak akkor mozdítom meg magamat, ha kell, muszáj. Persze szívesen körülnéznék, de tartok tőle, hogy egy óra után kevésbé érdekelnének a híres helyek. Viszont a jó oldala, hogy közelebbről megismerhetném Fayet. Persze így is nagyjából tudom milyen az alap személyisége, de még nagyon felszínesen. A legelső barátnőmet az átlagnál sokkal jobban ismertem, mire összejöttünk, mivel azelőtt szimplán barátok voltunk. Akkor még azért én is lényegesen zárkózottabb voltam, legalábbis csaj-ügyben biztosan. De igaziból a fő indok inkább az volt, hogy egyikünk sem akart sürgetően partnert találni magának és eleinte nem volt meg a szikrázás... csak úgy jött. -Főleg az olyanoktól, akiknek például tudatkontroll a képességük, vagy valamelyik elemet uralják. Meg eleve azért tartanának tőlünk legalábbis egy minimális szinten, mert ez nekik új és túl... természetfeletti -próbáltam belehelyezkedni egy tudatlan ember szerepébe és úgy gondolkodni. Az utolsó lenne a legfőbb indok. Egy mutáns nyilvános bemutatása egyet jelentene azzal, hogy az eddig csak mesékben létező repülő gyerekek életre kelnének, mindenki parázna, mert nem tudnák megfelelően kezelni a dolgot. Aztán persze van aki olyan szeretne lenni mint mi és ezért születnének kisebb felkelések ellenünk. Hiszen ha nem lehetnek ilyenek, akkor mi se legyünk Superman-ek. Még én is tapasztalom saját magamon, hogy néha előjön az irigységem, ha meglátok egy erős képességű diákot. Akkor mi lenne azoknál, akiknek egyáltalán nincs? Ha mégis találnánk valamit, amivel a többieket is át lehet változtatni és rossz ember kezébe kerülne egy tudatkontroll például, annak végzetes következményei lennének. Fogalmunk sem lehet arról mire lennének képesek a fajtársaink egy ilyen helyzetben... tömegirtássá fajulhatna a dolog. Miután sikerült lezárnom magamban ezt a témát, az újabbakra hangolódtam. Arra, hogy Faye többet akart tudni a családomról, ami mondjuk ilyenkor már teljesen rendben van. Csak legelső találkozásnál nem tartom jó módszernek, ha az egész élettörténetünket, családi hátterünket felvázoljuk a másik félnek. Engem például határozottan elijesztene, ha valaki rögtön meg akarna osztani minden vele kapcsolatos dolgot. Csak szépen fokozatosan a létrán... ha nagyot lépsz lezuhansz és kezdheted elölről. Ha nem veszik el előled a létrát -És az miért rossz? Én egy bratyónak is örülnék -sőt, igaziból nagyon örülnék neki. Mert hát ha azt nézzük, hogy Eric még elég kicsi és nem túl sok mindent tudok vele kezdeni... egy idősebb testvérrel utazgathatnék ide-oda, jobban el tudnék vele szórakozni. Nem mintha nem örülnék az öcskösnek, mert a semminél tény és való, hogy sokkal jobb. Mikor megtudtam, hogy anya terhes vele, először nem voltam annyira boldog, aztán végiggondoltam és rájöttem, hogy van egy csomó jó dolog abban, ha az embernek van egy kistesója. Most már az életemet adnám érte. -Nem, nem éreztem úgy -csóváltam a fejem. -Egy baba milyen hibát követhet el, amivel elérheti, hogy a szülei váljanak? Semmit. Ő volt felelőtlen és érzéketlen. Azóta be sem tette a lábát az életembe, de ennyi év után el sem várom -gondoltam rá, hogy esetleg nem örült az érkezésemnek, nem akart gyereket. De akkor sem ez a megoldás, hogy lelép, mindent hátrahagyva maga után. Ha pár hetes kapcsolatnál teszi ezt, azt mondom az még nem akkora gyökérség, de azért itt két évről volt szó. Tudom, mert megkérdeztem... és ez az összes amit sikerült megtudnom. Szóval itt az indok miért nem követném el ugyanezt a hibát. Az áldozat miért tenné azt mással, amiről tudja, hogy milyen fájdalmas? Azzal én is ugyanakkora paraszt lennék. Különben sem neveltek ilyennek, valószínűleg akkor sem csinálnék baromságot, ha nem lenne személyes tapasztalatom. Így meg végképp nem. Faye történetét időnként ránézve hallgattam, miközben főként a távoli városokat és Salem-et néztem. Még mindig nem értettem, hogyan viseli ezt ilyen jól? Hát ha nekem ennyi családtagom meghalna ilyen rövid idő alatt, akkor erősen fontolóra venném, hogy van-e értelme még élnem. Nem mintha az lenne a legjobb megoldás a problémára, hogy véget vétek az életemnek, de én speciel lehet, hogy a könnyebb utat választanám. Még az a szerencse, hogy Faye nem így gondolkodik, máskülönben búcsúzhatnék tőle. A történtekhez képest lelkileg elég erős. Az átlaghoz képest gyenge. -Részvétem a történtek miatt. Gondolom elég nehéz lehetett feldolgozni -fordultam felé. -De jól viseled. Én azt mondom maradj is kitartó... -ha már én nem vagyok az. Hát azért képzelem mekkora trauma lehetett neki az eset és lehetne bárki másnak, beleértve engem. Főleg ilyen fiatalon. Mert hát egy idő után az ember azért úgymond hozzáedződik az élethez és számol azzal az eshetőséggel, hogy elveszti a szüleit vagy bármelyik rokonát. De mikor mondjuk 15 évesen egyszerre kettőt és még előtte egyet... az már elég nagy gond. -A kedvemért -tettem még hozzá és egyenesen a tengerkék szemeibe néztem. A tekintete mindig megfog, mert valami van benne. De betudhatjuk annak is, hogy odavagyok a kékért. Már közelebb hajoltam, amikor elrontotta a pillanatot a gyomrom rohadt hangos korgása. -Lehet, hogy ennem kellett volna valamit -vigyorogtam. Szokás szerint lazán kezeltem a helyzetet, hiszen ilyen is bármikor megeshet bárkivel. Főleg velem. -Legyen kedved enni velem!
♪ Just the way you are ♪ - Miért ne bírnám ki veled? Hosszú távol elviselhetetlen vagy? - direkt kissé rájátszva elgondolkodva tekintek rá, mintha tényleg megfordulna a fejemben, hogy talán hosszú távon elviselhetetlen, de persze igazából fel sem merül ez bennem, nem gondolom komolyan. Nem tudom, hogy miért ne bírnám ki vele. Ha meg elfárad, akkor maximum leülünk. Igazából nem kell bejárni az egész várost, azt is megtehetjük, hogy teszem azt elmegyünk pár helyre körülnézni, beülünk meginni valami, vagy kajálni, leülünk a parkban, megmutatom a kedvenc hot dogosomat, szóval egyáltalán nem arról van szó, hogy végig kell rohangálnia az egész napot, vagy ilyesmi. Az szerintem a lényeg, hogy mindketten jól érezzük magunkat, és én sem vagyok minden áron olyan, aki állandóan csak rohangál és képtelen vagyok megülni a hátsómon, sosem voltam azért annyira örökmozgó típus. De azért azt tényleg remélem, hogy egy nap miatt nem fogja úgy érezni, hogy túlságosan rányomultam, vagy ilyesmi, nem akarom, hogy megforduljon a fejében. Kedvelem persze, de túlzásba sem akarom vinni, tőlem akár szólhat is, ha valami sok neki, mert az a fontos, hogy jól érezze magát. - Értem én, mert az emberek félnének tőlünk. - bólintok egy aprót. Igen, erről már beszéltünk is. Na e miatt nem beszéltem még a barátaimmal sosem arról, hogy mi is vagyok, mert nem mertem, mert nem szerettem volna, ha ebből gond legyen, hogy elkezdjenek rettegni tőlem, meg ilyenek. Én még annyira nem is vagyok vészes, de ha valakinek felvázolom, hogy bátran beleállíthat egy kést a bátyámba, és semmi baja nem lesz... szerintem ott mentem kapna hülyét és soha az életben nem állna többet szóba velem. Én azért jól érzem itt magam, bár ha meghallom, hogy korog a gyomra, akkor azért tuti fel fogom vetni, hogy tennie kellene valamit, de addig is remek ez a hely és határozottan jól érzem magam, hogy átölel és közben elnézhetek a távolba. Egyszerűen kellemes és igen, felettébb romantikus is, még ha nem is gondolt rá alapból, hogy ez lesz a vége. - Így nem unalmas, az biztos. - képtelen vagyok eltüntetni a mosolyt az arcomról és egyszerűen nem értem, hogy ez rossz a bátyámnak. Miért rossz neki az, hogy boldog vagyok, hogy jól érzem magam? Mert ez a nagy helyzet. Benne van, hogy valami rosszul alakul, hogy aztán mégis félbe szakad, de nem lehet a dolgokhoz így hozzáállni. Nem számíthat az ember mindig arra, hogy valami baj lesz a vége. A kérdésre csak bólintok. Az a rész rossz, hogy ehhez el kell szakadnom tőle, hogy rendesen tudjunk beszélgetni, de attól még érdekel a családja és szeretnék róla minél többet tudni. Mégis csak így lesz valaki ismerősből valami több nem igaz? - Nagyon aranyos lehet, főleg, ha olyan, mint te. Én is mindig szerettem volna kis tesót, de nekem csak egy nagy jutott. - mosolyodom el. Igazából nem baj, hogy bátyám van, jó lett volna mindig egy hugica, vagy ilyesmi, akinek fésülgethetem a haját, de hát nem került rá sor. Aztán persze csak tovább figyelek. Szomorú, hogy apa nélkül kellett felnőnie. Nekem legalább mindenkim meg volt, csak addig legalább, amíg éltek. - Sajnálom, hogy apukád elment, de remélem sose érezted úgy, hogy... tudod miattad. Sok gyerek van így vele úgy tudom. - na jó, nem úgy tudom, van olyan barátnőm, akinek nincs apja, mesélte már, hogy sokáig mennyire rosszul érintette a dolog. Aztán csak egy újabbat bólintok, de igazából néha nézek csak rá, inkább a távolba tekintek többnyire. - Anyára már nem emlékszem annyira. Ő mindig szeretett festeni és csodásan énekel. Pici koromban meg halt, kilenc voltam és ő meg beteg lett. Rákos. Aztán kiderült, hogy apának előtte ott volt a bátyám, meg az ő anyukája, de nem teljesen értettem, hogy ők miért mentek szét, de végül hozzájuk költöztünk, szóval lett egy bátyám és a mostohaanyám is kedves nő volt. - igazából valahogy mindig jól kijöttem mindenkivel, nem volt ezzel gond. Vele is, és sikerült elfogadni azt is, hogy anya meghalt idővel. Az ember amúgy sem tehet mást, mint hogy elfogadja azt, ami van. Ha csak folyton sír, nem lesz jobb. Persze azért sírtam én is eleget. - Apa is nagyon rendes, tudod úgy szigorúan rendes, bankban dolgozott, és mindig figyelt a számokra, szóval jó volt minden, amíg... volt. Autóbalesetben haltak meg, nem sokkal az után, hogy elkezdtem a gimit, azóta csak Aaron van nekem, ő lett a gyámom. - ebből következik, hogy azért idősebb nálam, épp annyival, hogy ez kivitelezhető lehessen.
-Nem, nem olyan sok -vontam vállat. -Ha kibírod velem... -akkor lenne nagyon rossz Faye-nek, ha körülbelül két óra után már mindenben a széket és az ágyat látnám aztán úgy kéne felrángatni a padról. Mert alapvetően nem vagyok egy pörgős típus. Az csak a sors furcsa tréfája, hogy pont emberfeletti gyorsaság lett a képességem. Szörnyed el tudok lustulni egy idő után, nincs bennem valami sok kitartás. És ezután jogos a kérdés, hogyan futnék el New Yorkig? Egyszerűen. Azért ha nem olyan megterhelő és tényleg körülbelül húsz perc alatt ott lennék akkor bevállalom. Mostanában úgy sem vettem sok hasznát a képességemnek, azon kívül, hogy Shanet sikerült vele letaszítanom a trónjáról. Szóval alapvetően iszap-életmódot folytatok, ezért egy részem hevesen tiltakozik a városnéző túra ellen. Inkább szívesebben menne étterembe a leányzóval. Vagy valami olyan helyre, ahol lehet ülni. -Ne értsd félre, nem lennél rám tapadva csak azért mert rám akarnád áldozni a napodat -csak ha a budira is követni szeretne. Mert az már tényleg a magánszféra erős megsértése és azt biztos, hogy nem nézném jó szemmel. Persze amúgy sem hiszem, hogy minden álma bejönni velem a férfi wc-be. Túl sokat látna ott másokból és belőlem is. Az utóbbi a kisebb gond, de ha másra fáj a foga... oké, ebbe nem kéne belemenni. -Nem sokat mondanak el nekünk. De gondolom az emberek ellen, ha kell. Meg állítólag vannak úgymond törvényen kívüliek, ők a sötét oldal. Szóval ha bárki lázadna ellenünk akkor meg kell védenünk magunkat -vázoltam fel nagyjából a helyzetet. Persze ennél egy kicsivel többről van szó. Egyrészt nem csak a tömeges háborúba kellhet a harci tudásunk, hanem az önvédelemhez. Egyre több ember tud a létezésünkről és ez azért nem jó nekünk, mert gondolom előbb-utóbb elkezdenek ránk vadászni nagyobb szervezetekben. Ha egy sikátorban körbekerítenek nem sok menekülési útvonalam van, muszáj megtanulnom milyen taktikákkal védhetem meg magamat. Főleg, ha az ellenfeleim olyan mutánsok, akik a sötét oldalhoz pártoltak. Felérve a kilátóba szinte azonnal elfelejtettem az előző témánkat, megint lenyűgözött a kilátás, ahogy mindig, amikor idejövök. Mondhatjuk, hogy túlzottan nyálas lett ez az egész szituáció, de ez kell a nőknek. A legjobb módja annak, hogy lenyűgözd őket, ha már megvan a kezdeti szikrázás, akkor valami romantikától átitatott helyre viszed. Én mondjuk nem így terveztem, csak így jött össze. Nekem tökéletes lenne odalent is... mondjuk pizzát eszegetve. Sőt, igaziból annak örülnék a legjobban, mert több mint négy órája kaját sem láttam. De csak kilátó jutott naplementével, az sem rossz. -Nem volt kivel jöjjek... eddig -mosolyogtam, miközben továbbra is ott álltam Faye mögött. -Egyedül unalmas -mondhatjuk, hogy elmúlt a varázsa. Annál sosem vonzott jobban, hogy havonta-kéthavonta egyszer felfussak idáig és körülnézzek. Ha ideértem, az esetek 90%-ban nem volt rajtam kívül senki. Haverokkal meg akkor sem jönnék, ha kényszerítenének. Félreérthetőek lennének a szándékaim, ha odaállítanék például Mark-hoz, azzal az ötlettel, hogy jöjjön velem naplementét nézni a kilátóból. Isten ments! -Szeretnéd? -kérdeztem vissza. Egy utolsó mélyebb lélegzetvétel, hogy érezzem a kellemes parfümjét, amivel befújta magát, majd elléptem tőle. Mellé álltam a korlátot fogva, úgy kezdtem bele. -Eric-ről már meséltem, ő az örökmozgó kistesóm, aki nagyon hasonlít rám. Most lesz öt éves, ahhoz képest egész értelmes. Sokat meséltem már neki arról, hogy miért kellett elköltöznöm. Istenem, mindig úgy vár haza... -mosolyogtam a távolba meredve. Eszembe jutott, hogy egy ideje már nem látogattam meg, pedig kéne. Szeretem, attól függetlenül, hogy még kicsi. A tesóm marad. Az egyetlen és utánozhatatlan. -Anya újságíróként dolgozik a mai napig -folytattam, közbe rá-ránézve a lányra. -Apát nem ismerem, lelépett mielőtt megszülettem. A nevelőmet meg sosem szerettem úgy igazán -ezt a hibát nem szeretném elkövetni, mint amit apám tett. Fogalma sincs róla milyen volt nélküle felnőni. De én tudom. -Te jössz. Ha van erőd hozzá -adtam át a stafétabotot csak úgy óvatosan. Nem lenne jó, ha pont most sírná el magát.
♪ Wonderful world ♪ - Ez olyan hihetetlen lenne? - nem merem rávágni, hogy akár többet is, hiszen arról volt szó, hogy nem szereti azokat a lányokat, akik túlságosan rá tapadnak, én pedig nem akarok olyannak tűnni, de attól még miért ne töltenék el vele szívesen akár egy egész napot? Az nem olyan nagy dolog, ha kedvelsz valakit. - Jól érzem magam veled, egy nap pedig azért nem a világ, vagy szerinted sok? - teszem azért hozzá óvatosan, mert hát na. Említettem már ugye, hogy nem túl nagy az önbizalmam és nem akarok olyat tenni, vagy mondani, amivel már itt az elején kiverem nála a biztosítékot és lehet hogy egy egész nap nála ide tartozik. Én se gondolom amúgy, hogy naponta kellene találkoznunk, hiszen ott van Aaron, meg ősztől a suli, biztos hogy a bátyám nem értékelné, ha nem foglalkoznék rendesen a sulival. Ha romlanának a jegyeim, akkor azzal csak okot adnék rá neki, hogy haragudjon Loganre, szóval nem lenne ez jó. Én csak azt nem akartam, hogy egyáltalán ne is lehessen köztünk esély semmire, csak azért, mert elég messze lakunk egymástól. Viszont, ha el is tudna szaladni addig, az azért sokat könnyítene a helyzeten, mert én tényleg szeretném őt jobban megismerni, arról még nem is beszélve, hogy a csókolózás... hát az valami fantasztikus! Nem zavar, hogy fel van pörögve és előttem megy egy kicsivel. Annyit már megismertem belőle, meg hát gondolom a képessége is közrejátszik benne, hogy nem kifejezetten lassú típus, és ez még tetszik is benne. Nekem valahogy mindig eléggé eseménytelen volt az életem, ha nem nézzük persze a katasztrófákat, de azon kívül nagyon, jó egy kis pörgés. - Harci órák... és ki ellen tanultok meg harcolni? - beszéltünk már ilyesmiről Aaronnal, szóval azért tudom én, hogy hogyan működik a világ. Tisztában vagyok vele, hogy az emberek félnének tőlünk és nem fogadnának el minket egy könnyen. Érthető... akkor is, ha sajnálatos, de pont e miatt dolgozik a bátyám, hogy változtathassunk a világon. Aztán persze esetemben az is benne van a pakliban, hogy olyan valakinek kell a vérem, aki rosszat akar nekem, rossz mutánsok. Nem találkoztam még szerencsére egyel sem, de attól még vannak odakint, ez nem kérdés. Ahogy az emberek között is vannak radikálisak, logikus, ha ugyanez a mutánsoknál is meg van. De attól még érdekel, hogy Logan hogyan vélekedik erről, vagy inkább hogy mennyit tud ezekről, mennyit mondanak nekik. - Igen, tényleg csodás! - valahogy nem érzek késztetést rá, hogy utána induljak, inkább csak a korlátra könyökölve nézek lefelé, amíg ő tesz egy kis kört, aztán hallom a közeledő lépteit, picit hátrafordulok és nem tehetek róla, meg megint kicsit magasabb ütemre kapcsol a szívverésem, amikor mögém lép. Nincs ebben semmi fura, ha valaki tetszik, akkor érthető, ha a közelében így érzel igaz? Főleg ha a helyzet olyan meghitt is, mert most így valahogy... tényleg az. Nem szép a bátyámtól, hogy ezt akarja megvonni tőlem. Képtelen vagyok megállni, hogy ne pillantsak kicsit oldalra, és pillantsak rá, e miatt kissé fáziskéséssel sikerül csak megszólalni. - És mostanában miért nem jársz erre? - ha régebben, akkor mostanság már nem annyira gondolom. Szép a látvány és bűn lenne most elrontani, pedig nagy késztetést érzek, hogy megforduljak, de végül csak sikerül megállni. - Mesélsz még nekem a családodról? - kissé odalent sikerült belé fojtanom a szót tudom, amikor feljött a kellemetlen téma, de attól még szeretnék többet tudni róla, jól megismerni.
-Képes lennél rám áldozni egy egész napot? -kérdeztem érdeklődő tekintettel. Bár igaziból ahhoz, hogy körbevezessen a városba szerintem több kéne mint egy nap, mert New York tényleg hatalmas. Úgyhogy maximum a házuk környékét tudná megmutatni, de mindegy mert a túra végére már nem tudnám hol vagyok a városon belül. Nem sűrűn jártam még arrafelé, mert nem volt okom rá, hogy odalátogassak. Most viszont mondjuk lett, ugyanis Faye ott lakik. Ezért is akartam megpróbálni odáig elfutni, mert akkor szerintem két naponta simán megoldható lenne, hogy akár egy órára is, de találkozzunk. Viszont minden délután nem akarnék semmiképp sem odáig elrohangálni. Nem is az miatt, mert túl lusta vagyok, hanem a barátaimra továbbra is szeretnék valamennyi időt szentelni és el szeretném kerülni a bizonyos utált polip fázist. A másik dolog az, hogy azért tartani kéne azt a hármas-négyes átlagot és ahhoz azért minimum fél órára ki kell nyitnom a könyvet és akkor még nem pihentem. Amint elindultunk felfelé a lépcsőkön, kissé előrébb mentem, mint Faye mert siettem, hogy minél hamarabb felérjünk. A szokásosnál nagyobb fordulatszámon pörögtem és már nagyon meg akartam mutatni neki, milyen odafentről a kilátás. -Ööö... -tartottam egy kis szünetet. -Igaziból vannak átlagos tanórák, mert van aki egész fiatalon kerül ide és azért kell a minimális képzés. De igen sok mindenben különbözik egy rendes iskolától. Például nekünk ugye harci órákat is tartanak. Külön terem van erre lent az alagsorban -magyaráztam, remélve, hogy nem hagytam ki semmi fontosat és nagyjából visszaadtam a lényeget. Időközben továbbra is valamivel a lány előtt mentem, de azért figyeltem rá, hogy ne essen el miattam. Gondolom nem kellemes magassarkúban ennyit lépcsőzni. De hát nem én kértem, hogy abba jöjjön, anélkül is lehet valaki dögös. Mondjuk tény, hogy jobban mutat a csajok lába magassarkúba. Nyújtja, máshogy feszülnek az izmok és ettől még szexibb lesz az összhatás. -Ugye milyen szép? -mosolyogtam és miután leálltam nézelődni középen, elengedtem a lány kezét. Nem hiába ez az egyik kedvenc helyem, pazar a panoráma innen, a napnyugta meg még csak dob rajta, ahogy a reggeli felkelő nap. Miután álltam eleget egy helyben, körbesétáltam lassabb tempóban, hogy mindent lássak. Aztán ugyanilyen nyugodtan Faye háta mögé mentem. A csípőjére tettem a kezeimet és a vállára ejtettem a fejemet. -Régebben gyakrabban jártam errefelé. Ezért a látványért.
Előzmény ♪ Wonderful life ♪ Nekem mondjuk e téren könnyű dolgom van. Nincsenek exeim, akikről mesélhetnék neki, bár igazából ezt nem is nagyon merem emlegetni, mert ki tudja, hogy nem lenne-e rossz véleménye rólam e miatt, vagy ki tudja. Persze nem egyértelmű, hogy esetleg valaki negatívnak értelmezi, hogy nem volt még senkim, de ha egyszer attól is fél, hogy netán ráakaszkodom, akkor talán még inkább félne tőle, ha tudná, hogy ő volt az első fiú, aki megcsókolt. Nem akarom, hogy e miatt legyen benne valami kényszer, hogy nem bánthat meg, mert ez nagy dolog. Az persze, de... nem szeretném, hogy ilyesmi bármilyen irányban befolyásolja a kapcsolatunkat, jóba, vagy rosszba, az jelenleg édes mindegy. Nem akarom, hogy akár kicsit is befolyásoló tényező legyen, szóval tuti, hogy ha nem kérdezi, akkor én aztán nem fogom felhozni. Azt már így is tudja, hogy bizonytalan voltam, hogy nem voltam-e netán béna az első csókunknál, de ezt foghatta arra is, hogy esetleg csak még nincs túl nagy tapasztalatom nem egyből arra, hogy egyáltalán nincs. - Igen, az volt neki. Tudod ő olyan... könnyű lélek, apa mindig ezt mondta, aki jól alkalmazkodik, és... igazából nem is tudom, hogy ez mit is jelent, de azt mondta, hogy nagyon hasonlítok rá. - kicsi voltam még, amikor anya meghalt és tudom, hogy teszem azt a hajam színét is tőle örököltem és apa mindig azt mondta, hogy sokban hasonlítok rá jellem tekintetében is, de őszintén szólva nem mindent gondoltam én át mélyebben, amiket mondott róla, vagy van, amit valahogy nem lehet szavakba önteni, azt hiszem. És persze hiányoznak a szüleim, nagyon is, de van róluk sok szép emlékem, amiket nem akarok elfelejteni csak azért, mert vannak rosszak is. - Tényleg remek lenne és akkor megmutathatnám neked a várost, és... szóval jó lenne. - tudom, hogy nem kezeltem ezt a legjobban, de azért igyekszem. Szeretném, ha nem kéne már a kezdés előtt eldobni a lehetőséget és az azért rossz, ha csak ritkán találkozhatunk, de így mégis csak nagyobb esély lenne rá, úgyhogy nem is kérdés, hogy örülnék neki, ha meg lehetne oldani. Persze még mindig ott van Aaron, aki jelenleg az én rossz indításom miatt nem igazán kedveli Logant, de szerintem idővel igenis megkedvelheti még, csak... kell neki egy kis idő. Lassan tizennyolc leszek és nem várhatok örökké arra, hogy legyen rajta kívül is más az életemben, hiszen neki is ott van Leah nem igaz? És igenis vannak rendes srácok, csak meg kell találni őket és szerintem Logan nagyon is ide sorolható. - Oké! Szuper lesz. - nem tudom eltüntetni a mosolyt az arcomról. Jó-jó, vannak még az életemben olyan kissé bonyolult részek, amiket még nem tudom, hogyan fog feldolgozni, de nem akarok már előre ezen agyalni. Most inkább csak megfogom a kezét és elindulok vele felfelé, időnként nézelődve, eleresztve egy-egy "Hű!"-t, hiszen nagy a hely és finoman szólva is elég puccos. Nem lehet rossz itt tölteni a mindennapokat. - Na és miket szoktatok csinálni itt? Mármint vannak különórák, vagy egyáltalán milyenek az órák? Gondolom nem olyan, mint egy átlagos iskolában. - sőt jó eséllyel nagyon más, főleg ha a mutáns képességüket is fejlesztik. Azért mire felérünk - nem azt mondom, hogy majd kiköpöm a tüdőmet, de - sikerül kissé elfáradni. Csak a látvány az, ami kárpótol mindenért. Egy pont a genetikának, hogy nincs tériszonyom! - Ezt azért meg tudnám szokni, megértem, hogy a kedvenc helyed. - nem vagy szívbajos, simán nekidőlök a korlátnak is gond nélkül. Messze ellátni, még fent van a nap, hiába megy le lassan és az idő is tiszta, szinte ki lehet venni a távolban North Salem aprócska kis házait is.
Nagy szemeket meresztve nyelek nagyot, borzasztó butának érzem magam, hogy még az adóbevallásról sem jut eszembe semmi, amihez kötni tudnám. Jó dolognak éltem meg, hogy annyit lehetettem a szüleimmel, de most ennek megvan a hátulütője, beszélni tudok, mégsem értem Gabriel legtöbb szavát. Mint valami hableány, aki eddig a víz alatt élt, és most emberré kéne válnia, de mit sem tud a fenti világról. Olvastam azt a mesét, és ott a végén a lány meghalt. Rám is ez vár? Meglehet... - Köszi... nem a te hibád, de ha olyan jó, szívesen megnézném egyszer. – Ez felhívás, csak tényleg érdekel, hogy mi olyan érdekes benne. Moziban talán egyszer jártam, akkor a Hófehérke és a hét törpét nézhettem meg, szigorú felügyelet alatt, és már arról is hetekig áradoztam, szóval többet nem is vittek. - Itt ilyen szigorú szobályok vannak? Fura.. – Ingatom a fejemet, de mint ahogyan egy kisgyereknek minden vicc új, én is csak úgy szívom be az információkat. Lányok nem lehetnek együtt fiúkkal, de még tanárokkal sem szobában. Értem én... Vagyis nem értem, de elfogadom, nem szólhatok vele. Már gyorsan fent is vagyunk ismét a kilátóban, érdeklődve pillogok a reakciójára, miszerint most rosszul kéne lennem? Nem értem, hogy miért, hiszen a levegőben sem leszek mindig rosszul. Bár.. Másoknak nincsen szárnya, talán ettől függ? Én már megszoktam? Végül rajta felejtem a tekintetemet, mert nem tudom, hogy mi az, amit illik, mit nem. Nincsen a szándékomban semmi alattomos, csak hálás vagyok, amiért ilyen kedves velem. Lefejti a karomat, én pedig hagyom, ahogyan neki kényelmes. A pirulásán meghökkenek, főleg amit mond utána. - A rajongóimaaaat? – Kapom a szám elé a kezemet, és belenevetek. Utána csak legyintek. – Még senkit nem ismerek rajtad kívül, nem hiszem, hogy pont rád lenne valaki is féltékeny. – Nem húzódom ismét közelebb hozzá, ha őt ez zavarba ejti. Csak meg kell tanulnom, hogy mi a helyes, mi nem. Jegyzetelnem kéne. Szorongatjuk egymás kezét, aztán ő a szerelmét említi, így már egy fokkal érthetőbb. - Erre nem is gondoltam, sajnálom, hogy gondot okoztam. – Bólintok, és anélkül, hogy elköszönnék, vagy azt magyaráznám, miért is nem vagyok rosszul, levetem magam a kilátóból, mert most nagyon kellemetlenül érzem magam, hogy magyarázkodnia kell. Inkább nem is akarok még egyszer a szeme elé kerülni.
-Nem adóbevallás, hogy fontos legyen - legyintek, mintha valaha csináltam volna olyat. - Egyébként nem szülinapból maradt, csak bevásároltam egy kicsit egy francia cukrászdában. Meglepően olcsó volt némelyik torta... Aztán elnézően mosolygok rá,a mikor tiltakozni kezd az aranyos ellen. Ja, mindenki így viselkedik, hát hogyne. Ezért kell minden héten üvegest hívni a suliba. -Aranyos vagy - jelentem ki újra határozottan, több magyarázatot viszont nem kap erre. Egyenlőre jó az úgy, ah azt hiszi, ez egy normális hely. okáig úgysem tarthatjuk fenn a látszatot, és tini korban van, idővel Disneyland sem lesz tökéletes...gondolom. Viszont arra, hogy nem is tudja, mi a Star Wars már leszegem a fejem, és sóhajtok egyet. -Az egy film...vagyis három...és kezdem azt hinni, hogy talán a lányok körében nem olyan népszerű, mint gondoltam... ~Vajon van köze a dolognak ahhoz, hogy a galaxis minden nője szexrabszolga abban a filmben, vagy háztartásbeli? Érthetetlen mi bajuk vele a csajoknak...~ -Azért nem engem, mert már nem vagyok diák, és lány sem, szóval tuti valaki máshoz raknak majd be. Emellett megőrjítenének az állandó szélviharok, és hogy leragasztok mindent, szóval ne aggódj, nem vesztettél semmit. Aztán szerencsésen túléljük a repülést, de még a visszautat is. Az erkélyen büszkén mosolygok, ezek szerint kezdek belejönni a dologba? Elvégre egy hét alatt ő a harmadik,a ki nem hányta el magát, ami nem semmi. Más kérdés, hogy abból az egyik lánynál érdekes módszert használtam, nála viszont ez...hmmm...mi a... -Őh... - jegyzem meg pirulva, aztán óvatosan megfogom a kezét, és a lehető leggyengédebben fejtem le magamról. -Még féltékennyé teszem a rajongóidat...sok fiú jár a suliba, és nem tudom mindet lebokszolni. - jegyzem meg, komolytalan hangon, és bár a nyakamról leveszem a kezeit, azért a karjaimban tartom még, nehogy leszédüljön a korlátról itt nekem. Semmi extra, csak a vállainál tartom, amíg kifújja magát. ~És akkor Tatiról még nem is beszéltünk...Tud közveszélyes lenni az a csaj, ha akar...~ -Nagyon szívesen egyébként. Biztos jól vagy? Kicsit sem lettél rosszul az ugrás után?
- Igazán nem fontos. – Hárítom el bájos ellenkezéssel a felajánlást. Ha valaki másnak volt születésnapja, amin nem voltam ott, úgy nem is lenne fair, hogy utólag beleeszek. Inkább csak hallgatom őt, és nagyon örülök, hogy már rögtön az érkezésemkor ennyire kedves fogadtatásban részesülök. Teljesen véletlen a kinézetem, és hogy Gabriel szerint jólelkű vagyok. A kinézetem adott, a jellemem pedig igazából ki sem alakult, tettem, amit mondtak nekem, és talán most, hogy önállóbb tudok lenni, majd a különböző hatásoktól indulhatok el valamelyik irányba. - Aranyos? – Mosolyodom el, aztán megrázom a fejét. – Nem ellenkezni akarok, de miért is lennék az? Hiszen a legtöbben így viselkednek nem? Nyitottak másokra, és elfogadják olyannak, amilyenek. Nem? – Kérdezek vissza, és rákönyökölök a korlátra, hiszen ekkor még fent vagyunk a kilátóban. A furcsa kérdésre csak kitágult pupillával intek nemet. A csillagok háborúját? Valami üstökös hullós előadás a planetáriumban? Érdekeseket kérdez. Még csak egy saját kis szobám van, amiben csupán egyetlen ágy található az enyémen kívül, azon sem alszik senki. - Eddig is egyedül voltam, de miért nem téged? Olyan rossz szobatárs lennél? – Kérdezek vissza naívan, fogalmam sincsen arról, hogy milyen rendszerben vannak leosztva a diákok. Nem vagyok én szégyenlős, és persze eszembe sem jut, hogy mik történhetnének a különböző neműek között. El is kezdünk repkedni és teleportálni, amit roppantul élvezek. Még soha senkivel nem volt ilyenre lehetőségem, teljesen kipirul az arcom, a mellem hullámzik a boldogságtól, aranyszőke tincseim pedig tökéletesen összekócolódnak a sok bukfenctől. Ez utóbbiktól a ruhám meglebben, és engedi láttatni a fehérneműmet, eszembe sem jut hogy a másik félnek ez furcsálkodásra adna okot. Végül elkapom őt, és együtt repülünk, a dicséretre bólogatok, de megszólalni alig tudok, mert ezt még sosem próbáltam, a szárnyaim zsibonganak a hirtelen megerőltetéstől. Végül fogást váltunk, ő karol át engem, és már el is tűnünk a végtelenben, hogy a kilátóban jelenjünk meg. Hányingerem ugyan nincsen, de túlvállaltam magam, és egész egyszerűen összecsuklik alattam a lábam, próbálok legalább úgy megkapaszkodni, hogy átkaroljam a nyakát, mert a korlát nem kerül most a szemem elé. - Ez fantasztikus volt... köszönöm... – Pillantok rá fel, és továbbra is átkarolva a nyakát, még mindig kapkodom a levegőt. Áfonyakék szemeimmel az övét keresem, ahogyan próbálok lélegzethez jutni.
Izgalmas tortát még életemben nem láttam, kivéve egyet de...arra inkább nem is gondolok egy ilyen ártatlan teremtés társaságában. Viszont, ha epertortát szeretne kóstolni... -Azt hiszem van még egy szelet a konyhában...már ha sikerült elég jól eldugnom. Amúgy nagyon finom. Na, majd még visszatérünk erre... Még mindig megvan a véleményem arról, hogy ha valaki ekkora engedelmességre "nevel" egy gyereket, de ugyanakkor azért be kell valljam, üde változatosság lesz a sok rosszcsont között egy földre szállt angyal. -Ne aggódj, bele fogsz jönni - mondom aztán biztatóan. -Egyébként, elsőre nekem is furcsa volt az új környezet, pedig idősebb voltam nálad, a többi dologról nem is beszélve. Az a sok robbanás, vadidegen, és egyéb furcsaság, ami itt nincs jelen ellentétben azzal,a honnan jöttem...no, de ne aggódj, egy aranyos szőke lányt ki ne kedvelne? Egyébként a könyvekre visszatérve, szerintem nem ártana megnézned a fantasy részleget a könyvtárban, ahogy hallom sok mindenről lemaradtál és...kérlek mond, hogy legalább a Csillagok háborúját láttad. A megjegyzésből már sejtem is, hol szállásolták el. Ezek szerint, még nincs lejátszva a dolog. Akkor lehet tényleg az ötösben köt majd ki a végén? Illetve, várjunk...ott nem, az már tele van. Egyébként sem biztos, hogy szüksége van még egyéb traumára. Bírom a lányokat, de elvetemült egy bagázs annyi szent. És akkor az én viharos látogatásaimról ne is beszéljünk... -Ne aggódj, biztos jó fej szobatársat fogsz ki. Mondjuk, tuti nem engem. A lány részleg annyira nem az én világom, és mellesleg, már nem is vagyok diák, szóval a szobatárs dolog... ~Mondjuk, lehet nemsokára megörvendeztetnek egyel. Mintha említették volna, hogy valamelyik ifjú X-men hozzám kerül majd...~ Aztán kezdetét veszi a légi fogócska, én pedig inkább feladom a kommunikációt. Még teli hassal is elég fárasztó az életben maradásra koncentrálni, az én gyomrom pedig korog, mert nem ettem semmit a marok muslincán kívül ami hangárnak nézte a szám amikor az előbb elkiáltottam magam. Aztán legnagyobb meglepetésemre szárnyakat kapok, és a zuhanásnak lőttek. Mi a... -Te aztán jó erőben vagy... - dicsérem meg repülés közben. Egészen élvezem, ahogy siklunk a levegőben, és először nem is értem, miért bólogat, de aztán átkarolom én is, aztán a kilátó felé fordulok, és puff, ott találjuk magunkat. Gyorsan segítek neki a korláthoz lépni, hogy megkapaszkodhasson, ha esetleg mégis rosszul lenne, és remélem, nincs alattunk senki, vagy legalább hozott esernyőt. -Jól vagy? - Kérdem aggódva. - A többség ilyenkor jön rá, hogy ráért volna gyalog is jönni...
Hümmögve hallgatom őt, valóban lett volna időm sokat olvasni, hiszen egész életemben be voltam zárva, de még az is meg volt választva, hogy otthoni milyen könyvekkel találkozhatok, nehogy véletlenül ihletet kapjak valami szabadságról szólótól. Általában unalmas történelemkönyvekről volt szó, netán sokszáz oldalas háborús könyvek, de semmi olyan, ami igazán megdobogtatja az ember szívét. Ezért aztán legtöbbször félredobtam őket, és én magam ajánlottam fel, hogy segítek a ház körül. - Igazán megkóstolnék egy ilyet! Nagyon izgalmasan hangzik. – Megpaskolja a hátamat, ezzel ismét hozzáér a tollaimhoz, amire már kissé nyíltabban rázkodom meg, tényleg olyan, mintha simogatna, ez nekem tökéletesen idegen érzés, mert soha senkitől még egy puszit sem kaptam, ez pedig nagyon intim. Jól esik, de nem vagyok benne biztos, hogy tudja, mit is okoz ezzel. Ellenben csüngök a szavain, általában engem lepisszegtek, ha kérdeztem valamit, Gabriel pedig olyan türelmesen magyaráz, teljesen meg vagyok hatva a dologról. - Nekem mindig erről szólt, a mami mondta, én csináltam, és nem éreztem olyan szörnyűnek, legalább nem nekem kellett gondolkoznom, de most, hogy itt vagyok... – Túrok bele aranyszín tincseimbe, amelyek formás kis melleim előtt már tökéletesen szélfutta állapotba kerültek. -... sokszor nem tudom, hogy mit is kellene. Mikor hova menjek, kivel illik beszélgetni, mikor vacsorázzak. Zavaró, hogy ennyire... önállónak kell lennem. -Ha belelátnék a fejébe, bizonyára jókat derülnék, hiszen még soha nem volt senkim, lényegében Gabriel volt az első, aki csak a kezemet megfogta, de ő sem olyan szándékkal, így ha valaki hozzám közeledne, mert a nőt látná bennem, akkor nem is érteném, hogy miről van szó. Elleben végre igent mond a vacsorámra, akkor már lelkesen pirul ki az arcom, szeretek másoknak örömet okozni, és még megismerek egy másik kedves embert is. Izé, mutánst. - Nem tudom. Egy üres vendégszobát kaptam, ami háromszor akkora, mint a gyerekszobám volt. – Jegyzem meg félmosollyal, aztán már ugrok is a végtelen mélységbe. Nem vagyok én vagány, de csak egy dologhoz értek, ez pedig a repülés. Ilyenkor szabadnak érzem magam, én irányítok, nincsen korlát, nincsenek távolságok. Végre megpillantom őt, amint megjelenik a levegőben, ezért megállítom a repülésemet, és szárnyaimat behúzva csapódom lefelé, hogy utólérjem. Hihetetlenül vékony vagyok, de rá is segítek, tudom már hogyan kell mozogni a levegőben, hogy gyorsuljak. Valamit kiabál, de messze van, nem értem, aztán már mellettem is van. - Mit mondtál? – Kérdezem vissza most már normális hangerővel, miközben zuhanunk, majd nevetve rázom meg a fejemet, és magamtól szokatlan módon ölelem át, hogy ne kelljen teleportálnia. Hiába, hogy alkatilag gyenge vagyok, a szárnyaim sokat bírnak, ezért mikor már elég közel vagyunk, felfelé veszem az irányt, karjaimban vele. Mégis küszködök egy idő után, bólintok neki, hogy menjünk fel. Nem hinném, hogy rosszul lennék a hirtelen térváltozástól, a sebesség számomra már természetes. Amikor végre ismét a kilátóban vagyunk, akkor csuklok csak össze nevetve, és ülök le a földre, hogy kifújjam magamat.
-Pedig érdemes...nekem legalábbis nagyon bejönnek azok a könyvek. Nem hiszem, hogy 2000-re tényleg a holdon fogunk élni, meg feltaláljuk a virtuális valóságot, de ez az internet dolog elég érdekesen hangzik, és az még talán össze is jöhet addig. A kérdésre, hogy milyen tortáról beszélek, gondolkodás nélkül vágom rá, hogy eperkrémesre, tejszínhabbal a tetején, de aztán finoman megpaskolom a vállát, és elmagyarázom rendesen. -Bocsi, de ha torta, akkor epres, imádom. Amúgy, ez csak amolyan elméleti dolog volt. Csak arra céloztam, hogy amíg nem viselkedsz önzőn, addig nem vagy az. Mondjuk nem könnyű rejtegetni elképedésem, amikor elmeséli, mivel tömték a fejét. Szegény...nem arról van szó, hogy feltétlen hülyeség lenne, függetlenül az én véleményemtől, csak ő olyan kis fiatal, miért nem hagyták gyereknek lenni? Komolyan, egyre jobban értékelem a saját szüleimet. -Lehet, hogy igaza van... - vonom meg a vállaimat - de, nem lenne unalmas, ha valaki eldöntene helyettünk mindent? Nem mintha a demokrácia annyira frankón működne, de sajnos az egyeduralommal megvan az a probléma, hogy ha valaki azt tehet, amit csak akar, akkor azt fogja tenni, amit csak akar, és nagyon ritka, hogy olyankor a többiek jól járnak. Mondjuk, a kedvenc könyvemben a hatalom épp egyetlen titokzatos valakinek a kezében van, de ott ez akkora titok, hogy még ő sem tudja, hogy ő irányítja a mindenséget... Viszont, egyre biztosabb vagyok benne, hogy puskával kell majd járnom az éjjeli műszakokra itt a lányok emelete körül. Nagyon nehéz lesz betartatni a takarodót a fiúknak most, hogy itt ez ez angyalka. Tuti népszerű lesz... -Ahogy gondolod, de tényleg semmi szükség rá, azért vagyok itt, hogy segítsek nektek, ahogy nekem is segítettek az elején. ~Hmmm...még sosem hívtak meg minket vacsorázni Tati-val. Miért is ne?~ -A kedvesem biztos nem hagyna ki egy finom vacsit...apropó, megvan már, hol helyeznek el? Lehet pont vele leszel egy szobában. Aztán mielőtt kettőt pislantanék, már ugrik is át a korláton. Mi a... -Hát..vagány kiscsaj az tuti... - mormogom a bajszom alatt, aztán hátra lépek párat, nekifutok, és átvetem magam a korlát felett én is. Egy darabig csak zuhanok, de aztán, mielőtt túl kezel érnék a földhöz, kámforrá válok, és magasan az ég kékjének óceánjában bukkanok fel, olyan messze, hogy látszólag még egy G.I. Joe is zsebre tudna vágni. ~Na jó, de ő merre van? Á, ott!~ Integetek neki a magasból, ahogy újra zuhanni kezdek lefelé, és remélem észrevesz. -TE, UGYE TUDSZ RENDESEN REPÜLNI??? - kérdem, próbálva túlkiabálni a szél süvítését, de nem sikerül, úgyhogy inkább mellé teleportálok. Nem közvetlenül mellé, frászt hozni nem szeretném azért rá, csak annyira, hogy előtte legyek. -Ha elfáradtál, vagy baj van, rögtön szólj, és visszaviszlek, rendben? - Kérdem, miközben a talaj egyre közeledik felénk.
Kezdőlap 
by 
▲ 
